La Push vámpírja II. Új nemzedék - 27. fejezet

27. fejezet

(Anthony szemszöge)

Egy szempillantás alatt felértem a lányok a szobájába, és határozott szándékom volt őket felkelteni és közölni velük, hogy mekkora butaság volt azt amit tettek, de ahogy odaértem és megláttam a két ártatlan arcocskát, ahogy halkan szuszognak egymás mellett, egyszerűen minden dühöm elpárolgott. Annyira kicsik, szépek, és ártatlanok, hogy nem tudok rájuk néhány percen túl haragudni. Ezt viszont mégiscsak meg kell beszélnünk egymással. Mert kivételesen erős túlzásba estek.

-         Marie, Emily – simogattam meg őket. A reakció azonban elmaradt. – Kicsikéim, ébresztő – próbálkoztam újra. – Lányok, tudom, hogy fáradtak vagytok, de ez fontos – húztam le róluk a takarót.

-         Apu, mi az? – pislogott fel Emily fáradtan. Majd vissza is csukódtak a szemei.

-         Meg kell beszélnünk, hogy mit csináltatok a nagypapával – keltegettem őket tovább.

-         Mi csak segítünk neki, hogy ne fájjon a szíve – motyogta Marie. – Ha nem tudja, hogy a nagyi egy időre elhagyta, akkor nem fáj neki – magyarázta kislányom.

-         Ez igaz, de szerinted az jó, hogy szinte semmit sem tud magáról? – kérdeztem vissza.

-         Mindent tud magáról, csak azt hiszi, hogy a nagyi más okból nincs itt, és ő ettől boldog. Mi csak ennyit szeretnénk.

-         Ez szép dolog, és egyet is értek veletek, nagyjából. Viszont egy kicsit vissza kellene fognotok a bűvöletet, mert túlságosan erős befolyás alatt áll most éppen – magyaráztam nyugodtan.

-         De hát, ha kisebb dózisban sugározzuk felé az erőnket, akkor nem tudjuk eltűntetni előle Alice-t, és Jaspert – vágta rá Marie. – Már így is elég fárasztó ez az egész. Több nem fog menni. Nem tudunk hol Jasperre és Alice-re, hol pedig csak nagyapára koncentrálni.

-         Erről szó sincs, Alice és Jasper ma este elindulnak egy második nászútra, és nektek csak annyi a feladatotok, hogy a nagyapátokra figyeljetek, de kisebb mértékben, mert most egyáltalán nem önmaga. Túlságosan is szeretnétek, hogy boldog legyen, ami természetesen nem baj, de ő nem ilyen és ezt ti is tudjátok. Vissza kell fognotok a kábulatból, hogy normálisan viselkedjen, de ne hagyjon el minket – magyaráztam el a konkrét tervemet. – Értitek a lényeget?

-         Igen, azt hiszem, hogy értem, hogy mire gondolsz – bólintott rá Emily.

-         Igen, úgy gondolom, hogy én is képben vagyok a helyzettel kapcsolatosan – gondolkozott el Marie. – Menni fog – bólintottak rá komolyan.

-         Rendben, akkor állítsátok át a mértékét a mostani bűvöletnek – kértem őket lágyan.

-         Oké – ásították, majd mindketten felültek az ágyon, és megfogták egymás kezét.

-         Mehet? – kérdezte Marie.

-         Igen – bólintott rá Emily. Majd mindketten behunyták a szemüket, és erősen koncentrálni kezdtek. Egy perccel később pedig kinyitották a szemeiket.

-         Most már rendben lesz – mondta Marie. Majd a hüvelykujját a szájába dugta, és a mellkasomnak dőlt, hogy vegyem fel. Emily pedig azonnal utánozta a testvérét.

-         Ügyesek vagytok – nyomtam puszit a két kis kobakra. – Most már aludjatok, bogárkáim – dőltem el velük az ágyon. Mire ők azonnal felhúzták magukat a mellkasomra, és mély álomba szenderültek.

-         Hát itt vagytok – lépett be szerelmem mosolyogva. – Úgy látom, hogy a helyemet elbitorolták – fűzte még hozzá szomorkásan.

-         Talán le tudom tenni őket anélkül, hogy felébrednének – ajánlottam azonnal.

-         Hát, végül is, megpróbálhatjuk a dolgot – lépett közelebb kedvesem. Majd óvatosan leemelte rólam Emily-t, én pedig letettem Marie-t, azután pedig betakargattuk a két kis csöppséget.

-         Soha nem fognak leszokni erről – sóhajtott fel Nathalie.

-         Nekem sem tetszik ez a szokás, de még kislányok. Egy idő után leszoknak a ujjszopizásról – legyintettem. – Ha jól emlékszem, te is elég nehezen tudtál leszokni róla.

-         Jól van, ezt nem tudom tagadni – sóhajtott fel megadóan. – De azért csak leszoktam, úgyhogy a lányok is le fognak.

-         Ebben biztos vagyok – bólintottam rá. – Átmenjünk a szobánkba? – kérdeztem magamhoz ölelve.

-         Igen, mindenképpen. Fáradt vagyok – bújt hozzám nagyot ásítva.

-         Milyen volt a járőrözés? – kérdeztem kíváncsian.

-         Jó megint átváltozni, de az ilyen nagy távoktól, amit futva kell megtenni eléggé elszoktam a terhességem alatt, és így nagyon fárasztó is, amellett, hogy jó.

-         Rendben van minden a határoknál? – kérdeztem kíváncsian.

-         Igen, ellenségnek semmi jele, minden nyugodt és csendes – mondta határozottan.

-         Ez remek hír, hosszú idő óta, akkor talán mind nyugodtan alhatunk – mosolyogtam rá. Már aki teheti, én addig biztosan nem tudok nyugodtan aludni, amíg anya haza nem tér. Nem kellett volna ezt tennie, még akkor sem, hogy Nathalie ilyen indulatos volt.

-         Te nem alszol nyugodtan már napok óta – nézett fel rám komolyan.

-         Honnan veszed ezt? – kérdeztem döbbenten.

-         Tudod, ha éjszaka az erdőben futsz, hogy lefáraszd magad, akkor meg van rá az esély, hogy a farkas feleséged a szél mögött megbújva figyel téged. Nem olyan nagy az erdő, mint azt te gondoltad. Láttalak – mondta komolyan.

-         Nem fontos, ma éjjel nyugodtan fogok aludni – legyintettem.

-         Nézd, sajnálom, hogy Bella elment. Tudom, hogy a én ingerültségem valószínűleg nagyon is elősegítette a távozását, pedig esküszöm, hogy nem akartam kiutálni innen az édesanyádat. Én csak, annyira pánikba estem, amikor Marie eltűnt, és az anyukád tökéletes célpont volt, hogy kitöltsem rajta a dühömet. Nem hittem volna, hogy el fog tűnni. Bármikor visszaszívnám minden és szavam és tettem, ha azzal újra visszahozhatnám őt neked – mondta mélyen a szemembe nézve.

-         Nem a te hibád, és ezt mindketten tudjuk – simítottam végig az arcán. – Gyere, menjünk aludni – kaptam fel az ölembe. Ő pedig azonnal belecsimpaszkodott a nyakamba. – Szeretlek – fűztem még hozzá, amikor megint szólásra nyitotta volna a száját.

-         Én is szeretlek – mosolyodott el. Majd a mellkasomhoz bújt, és hagyta, hogy a szobánkba vigyem.

-         Engedjek neked egy fürdőt? – kérdeztem, mikor beértünk a szobánkba.

-         Kéne, de nincs energiám semmihez – ásított fel megint. – Nagyon büdös vagyok? – nézett fel rám.

-         Nem, egyáltalán.

-         Rosszul hazudsz – kuncogott fel. – Mindjárt megyek – mászott ki a karjaim közül.

-         Mehetünk együtt is – ajánlottam mosolyogva.

-         Nem kell győzködni – vigyorodott el.

-         Ezt örömmel hallom, pedig azt mondtad, hogy hullafáradt vagy – csóváltam meg a fejem.

-         Hát, te tudod, hogy hogyan keltsd fel az ember érdeklődését – rántotta meg a vállát.

-         Igyekszem – bólintottam komolyan. – Na gyere – kaptam a vállamra, majd besiettem vele a fürdőbe. Néhány perccel később pedig már a ruháink nélkül álltunk a zuhany alatt, és egymást mosdattuk.

-         Hogy van Edward? – törte meg a csöndet szerelmem.

-         Oh, te még nem is tudod – jutott eszembe hirtelen.

-         Mit nem tudok? – nézett rám kíváncsian.

-         A lányok véghezvittek egy kis magánakciót, hogy a nagypapájuk jobban érezze magát a bőrében – meséltem el a történteket.

-         Te ezt megengedted nekik? – kerekedtek el Nath szemei.

-         Nem igazán, ez egy úgynevezett kis „magánakció” volt, ahogy az előbb is említettem. Gyakorlatilag nem kérdeztek meg senkit, csak gondoltak egyet és megtették a dolgot. Habár, igazság szerint nem is bánom, hogy így tettek, hiszen így apa nem csinált semmi örültséget, és nem is áll szándékában elmenni tőlünk. Úgyhogy ez most jól jött. Nem lett volna jó mindkettőjükért aggódni.

-         Bella visszatér, mindig is erős volt, még akkor is, hogyha nem mindig mutatta meg ezt az oldalát – mondta Nathalie határozottan. – A lányokkal pedig azért reggel még én is elbeszélgetek.

-         Jól van, kicsim, ahogy gondolod – egyeztem bele. Végül is ő az anyukájuk, és ő azt tesz, amit csak akar.

-         Azt hiszem, hogy elég tiszták vagyunk – dőlt a mellkasomnak.

-         Igen, egyetértek, gyere, aludj egyet – bújtattam be a köntösébe, majd én is felvettem a sajátom. Azután pedig felkaptam már félig alvó feleségem, és átvittem az ágyhoz. Szerintem még le sem tettem az ágyra, ő már aludt is. Betakargattam, és én magam is bebújtam a takaró alá, majd magamhoz öleltem őt. Elaludni viszont csak nem sikerült, akármennyire is szerettem volna végre aludni egy jót…

(Johanna szemszöge)

A hangulat megint csak nem volt felhőtlen a házunk táján, de ehhez lassan kezdhetnék hozzászokni. A gondunk oka ezúttal természetesen Bella eltűnése volt. Mindenkit megviselt a dolog, de én tudtam, hogy Bella nagyon is talpra esett nő, így nem igazán féltettem. Azt pedig nem hittem el, hogy Brian bármilyen hátsó szándékkal érkezett volna hozzánk anno, amikor Bella és Edward örök szerelmet esküdtek egymásnak. Rose néha egy kicsit túlságosan is aggódó típus, vagy inkább paranoiás, de mindegy is. A lényeg, hogy én eléggé jó emberismerő vagyok, és számomra Brian egyértelműen szimpatikus. Egészen biztos, hogy nem szűrte össze a levet Maxszel és a lányokkal.

-         Várj egy kicsit – igazgatta Billy még mindig a párnáimat. – Így biztosan kényelmes lesz – fűzte még hozzá komolyan.

-         Billy, már az előző tíz pozíció is nagyon kényelmes volt – forgattam meg a szemeimet nevetve. – Gyere, inkább feküdj le, mert elfáradok már csak a látványtól is, ahogy itt keringesz nekem. Nem kérek több párnát, ez így nagyon jó – mondtam határozottan. – Feküdj le ide – paskoltam meg az ágyat. – Úgyis a te mellkasodon lesz a legkényelmesebb, én már csak tudom – kacsintottam rá kacéran.

-         Na, de…

-         Nincs semmi, de. Most azonnal idefekszel mellém Billy Black, és lehiggadsz egy kicsit. Terhes vagyok, nem pedig halálos beteg. Ne kezelj úgy, mint egy mozgásképtelen lényt, kérlek – néztem rá komolyan.

-         Jól van, megpróbálom türtőztetni magam – sóhajtott fel. Majd végre lefeküdt mellém az ágyra. Már éppen itt volt az ideje.

-         Figyelj, édes, ahogy elkényeztetsz, de nem kell ekkora túlzásokba esni. Ha azt mondom, hogy ez most így kényelmes, akkor azt komolyan mondom, oké? – néztem rá mosolyogva.

-         Oké, felfogtam – bólintott rá megadóan.

-         Nagyon helyes – vigyorodtam el. – Akkor minden fontos dolgot meg is beszéltünk, kár lenne több szót fecsérelni – lendítettem át az egyik lábam a csípőjén. Majd az ölébe ültem. – Azért van még valami, amit megtehetnél értem – haraptam az ajkamba.

-         Csakugyan lenne? – markolta meg a csípőmet.

-         Persze csak, ha nem vagy hozzá túl fáradt – fűztem még hozzá.

-         Hát, nem vagyok friss és üde, de azért hagyom magam, hogy előbb szabaduljak – nevetett fel.

-         Aha, szóval te itt fogsz lustálkodni, amíg én keményen dolgozhatok – mondtam színlelt felháborodással.

-         Ami azt illeti, nagyon szép innen a kilátás, úgyhogy nem nagyon tervezem, hogy felkelek mostanában.

-         Te bolond vagy – kuncogtam fel.

-         Sebaj, így szeretsz – kacsintott rám.

-         Így is, de természetesen imádom az engem mindig körbeugráló szerelmemet is – hajoltam oda hozzá egy csókra.

-         Én meg akkor is szeretlek, hogyha éppen hisztérikus rohamokban, vagy sírógörcsökben törsz ki a hormonjaid miatt – vágott vissza azonnal.

-         Pimasz egy férfi vagy te – koppintottam az orrára.

-         Ez már csak így van – rántotta meg a vállát. – Viszont úgy gondolom, hogy túl sokat beszélünk feleslegesen – fordított ismét maga alá.

-         Mostanában sűrűn gondolod így – húztam fel a szemöldököm.

-         Te pedig ritkán tiltakozol – állapította meg.

-         Oké, megadom magam – sóhajtottam fel.

-         Már éppen itt az ideje – tapasztotta az ajkait az enyémekre.

Én pedig azonnal elvesztettem az eszem, mint mostanában mindig. A percek csak úgy pörögtek, én pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy Billy-t megint magam alá gyűrtem, ahogy mostanában szinte mindig, amikor szeretkezünk. Ahhoz képest, hogy soha nem voltam egy kezdeményező típus, most már határozottan jól megy a kezdeményezés is. Sőt, lassan már azon kell aggódnom, hogy nehogy megerőszakoljam egyszer szegény leendő férjemet. Várjunk csak. Leendő férjemet? Mrs. Billy Black, Johanna Black, Mrs. Black, Mrs. Johanna Black. Ez nagyon is jól hangzik.

-         Hé, hol jársz? – emelte meg Billy a fejemet.

-         Tessék? Kérdeztél valamit? – pislogtam fel rá.

-         Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte kíváncsian.

-         Oh, semmi különösön – motyogtam halkan.

Elpirulva. Majd ránéztem a tőle kapott ékszerre, amin a törzs saját jelképe volt. Emlékszem, hogy milyen bután éreztem magam, amikor azt hittem, hogy éppen a kezemet kéri meg, amikor ezt kaptam. Most pedig mit nem adnék érte, ha már a felesége lehetnék. Eléggé változékony a hangulatom mostanában. Vajon ezt most csak a hormonok teszik velem, vagy tényleg én akarom ezt? Azt hiszem, hogy igen, én akarok a felesége lenni, én akarok hozzá menni, és vele leélni az egész életemet.

-         Oké, majd elmondod – nyomott puszit a vállamra. – Ma éjjel szabad vagyok, a többiek járőröznek – ölelt magához.

-         Fáradt vagy? – simítottam végig a szemei alatt. Volt egy-két karikája, hiszen már napok óta keményen járőrözik.

-         Nem mondom, hogy friss vagyok és üde, de azért még jól vagyok – mosolyodott el.

-         Gyere, aludjunk – fordítottam neki hátat, majd megfogtam a kezét, és magam mögé húztam őt.

-         Jó éjszakát – nyomott puszit a nyakamra. Majd néhány pillanattal később már aludt is. Én pedig befészkeltem magam az ölelésébe, és engem is elnyomott az álom…

(Bella szemszöge)

Érdekesen telt az éjszakám. Igazság szerint olvasgattam, de közben hallgatóztam is egy kicsit. Max egész éjszaka fel alá járkált a tábor területén, és vigyázott a lányaira, vagy megakadályozta, hogy kimenjenek a táborból, nem tudom, hogy melyik volt inkább az indok. Prue olykor-olykor felpislogott, és körbenézett, de miután kedvesen rámosolyogtam mindig visszaaludt. Heather úgy aludt, mint a bunda, és mintha egy ennél sokkal szebb és boldogabb jövőről álmodott. Legalábbis nagyon sokszor motyogta Alec nevét, miközben mindig boldogan elmosolyodott álmában. Biztosan nagyon szép helyen járt.

-         Jó reggelt – motyogta Prue álmosan, olyan nyolc óra tájban.

-         Neked is jó reggelt – mosolyogtam rá. – Hogy aludtál?

-         Jobban, mint szoktam – nyújtózkodott egy nagyot.

-         Ennek örülök – bólintottam rá. – Pedig azért forgolódtál egy kicsit.

-         Az teljesen normális, de nem voltam ébren az éjszaka hetven százalékában – mondta határozottan.

-         Akkor te tényleg nem szoktál sokat, és főleg nem jól aludni – mondtam döbbenten.

-         Általában nem, de most jól aludtam, talán éppen neked köszönhetően. Olyan, nem is tudom, hogy milyen érzés, de tudom, hogy veled nem ér baj – mondta szemlesütve. Annyira aranyos volt, igazi kislányos vallomás.

-         Nem is hagynám, hogy baj érjen téged – simítottam végig az arcán.

-         Köszönöm – mondta őszinte hálával a hangjában.

-         Ideje indulni, lányok – hallottuk meg Max határozott hangját. Mintha inkább utasítaná őket, és nem kérné. – Három perc múlva tovább megyünk. Mindenki szedje össze a sátrát, és a holmiját, azután pedig indulás. 

-         Mondta már valaha azt, hogy kérlek, vagy légy szíves? – kérdeztem mérgesen.

-         Öhm… biztos – gondolkodott el Prue. – Végül is már nem fiatal, valaha biztos elhagyták a száját ezek a bűvös szavak – folytatta tovább.

-         Úgy érzem, hogy a nem felé billen a mérleg – húztam el a számat.

-         Ami azt illeti, nem erős oldala az udvariasság, de hát a rosszfiúk már csak ilyenek – pirult el Prue.

-         Sose fogom megérteni, hogy miért habarodtál bele ebbe a vámpírba – szusszantottam bosszúsan.

-         Ne mond, hogy nincs benne valami igéző – vágta csípőre a kezeit.

-         Igéző? Kincsem, tíz éves vagy, te még nem voltál igazán szerelmes. Az a férfi, akit szeretni fogsz, az majd viszontszeret téged. Te leszel az első gondolata, ha felébred, és az utolsó is, mielőtt elalszik. Mindig boldoggá akar majd tenni, és gyengéden bánik veled – magyaráztam.

-         Ez nem egy Jane Austen könyv, hanem a valóság – rázta meg a fejét Prue. – Nem fog jönni a szőke herceg, hogy megszöktessen a csúnya valóság elől és bebizonyítsa, hogy az élet igenis tökéletes.

-         Drágám, nem azt mondtam, hogy csak a két véglet létezik – ráztam meg a fejem. – Van, hogy a szerelem mindent elsöpör, és bármi áron eléri a célját. Van, hogy egy hosszú barátság lassanként átalakul, és kialakul a szerelem. Van, hogy gyűlöletből jön létre a legszebb érzelem, mert félreismered azt, akit gyűlölni kezdesz. Annyiféle lehetőség van. Messze nem csak az a két alternatíva létezik, amire te gondolsz – magyaráztam halkan.

-         Ez nagyon jól hangzik Bella, de az az emberek világi, mi pedig két világ szülöttei vagyunk – szólt bele ezúttal Heather a beszélgetésbe. – Nem vagyunk emberek, és nem vagyunk vámpírok. Az embereknek nem mondhatjuk el, hogy mik vagyunk, a vámpírok többségének azonban nem vagyunk elég jók. Ennyi az egész. Vannak kivételes férfiak, de kevesen.

-         Te is szerelembe estél egy vámpír férfival, és ő viszontszeret, nem igaz? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem, már nem – vágta rá Heather határozottan. – Kitöröltem magam az emlékeiből, úgyhogy fel se ismerne, ha találkoznánk.

-         Na de ezt is szerelemből tetted. Nincs igazam? – néztem rá komolyan.

-         A szerelem nem számít, ha egy világ választ el a kedvesedtől – vágta rá Heather. – Na és mit ér a szerelem? Haljak bele én is, mint anya? Ha igent mondott volna egy másik, férfinak még élne, mégis nemet mondott, mert szerette apád. Jobban, mint az életét. Na és mit ért el vele? Elhagyott minket.

-         Ezt te sem gondolod komolyan, édesem. Te nem vagy ilyen, csak harcolsz az érzelmeid ellen, mert azt hiszed, hogy azok csak bajt hoznak rád. Hidd el nekem, nem ellenállhatsz örökké az érzéseidnek. Én is megpróbáltam, de nem sikerült.

-         Most már elég lesz a sületlenségekből – rántotta fel a sátrat Max. – Letelt az idő, és már csak fél napra vagyunk Volterra várától, úgyhogy indulás – mondta határozottan. Mire Heather és Prue is szinte szalutált neki, és már össze is kapták a sátrat. – Te – lépett elém, de Prue hirtelen ellőttem termett. – Félre az utamból, lányom – mordult rá Max.

-         Nem – rázta meg a fejét bátortalanul. – Nem akar rosszat, csak mások a nézetei – folytatta aztán. Mire Max előrébb lépett. Prue pedig behunyta a szemét, mintha azt várta volna, hogy Max bántani fogja, de az említett felsóhajtott, majd elhátrált előlünk. – Indulás – adta ki újra az utasítást. Mi pedig, ha nem is szívesen, de követtük őt…