Liz Volturi - 39. fejezet

39. fejezet

(Liz szemszöge)

Elég furcsán éreztem magam most egyedül a lakosztályunkban. Amíg Alec elment beszélni a vezetőkkel, én nem nagyon tudtam, hogy mit kezdjek magammal, de mivel, megígértem, hogy pihenek, így nem akartam Alecet megbántani azzal, hogy fogom magam, és megcsinálom a fürdőm. Nyilván ő szeretne kedveskedni nekem, én pedig nem szeretném, ha csalódnia kellene. Viszont egyedül sem éreztem magam igazán jól most. Olyan sok dolog kavargott bennem. Leginkább az apám körül forogtak a gondolataim. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő az én hatalmas védelmezőm, az őrangyalom, aki jobban szeretett engem, mint a tulajdon édesanyám. Erre most kiderült, hogy az anyám gondolkodás nélkül meghalt értem, pontosabban azért a gyermekért, akit a sajátjának hitt, de nyilván értem is megtette volna. Az apám pedig meg akart szabadulni tőlem, mert nem fiúnak születtem, és nem örökölhettem volna egyenes ágon a vagyont. Így viszont most semmilyen örököse nincs. Azt hiszem, hogy ezt valamilyen szinten megérdemli. Bár ki tudja, a családi hátterével valószínűleg akármelyik nőt megkaphatja a városban, aki egyedülálló, és lehet másik gyermeke. Még nem idős egyáltalán. Csak abban reménykedtem, hogy a következő asszony önszántából megy hozzá, nem pedig hozzákényszerítik, mint anyámat.

-          Bejöhetek? – szakított ki egy hang a gondolataimból.

-          Persze – vágtam rá azonnal, bár nem ismertem fel a hang tulajdonosát, csak azt, hogy nő.

-          Szia – lépett be mosolyogva az egyik Cullen, hogy is hívják, Rosalie.

-          Szia – mosolyogtam rá, bár fogalmam sem volt róla, hogy miért jött el hozzám.

-          Esme és Carlisle elmondta, hogy te vagy Esme vérszerinti lánya, és gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit, hogy jobban megismerjük egymást – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ez nagyon kedves tőled, gyere, ülj le – paskoltam meg magam mellett az ágyat.

-          Köszönöm – huppant le mellém. – Szóval, akarsz beszélni róla? – nézett rám kérdőn.

-          Miről is? – kérdeztem kissé zavarban.

-          A hazugságról, az apádról, Esméről, azt érzéseidről? Az emberi létedről, és lehetőségeidről – sorolta fel gyorsan.

-          A lehetőségeimről? Nem igen vannak lehetőségeim. Még nagyjából tizenegy hónapig ember leszek, aztán csatlakozom a Volturi családhoz, és vámpírrá változtatnak – állapítottam meg.

-          Hacsak nem kéred meg Esmét és Carlisle-t, hogy járjon közben az érdekedben és ember maradhass – mondta komolyan.

-          Na és miért akarnék ember maradni? – néztem rá kérdőn.

-          Hogy családod lehessen, és normális életed – vágta rá gondolkodás nélkül.

-          Családom vámpírként is lesz, normális életre pedig nem vágyom, ha az a normális, amit eddig megtapasztaltam – vetettem ellent.

-          Nem lesz gyermeked, utódod, aki tovább viszi a neved, és Esmének sem lesz unokája – mondta határozottan. – Eldobnád mindezt magadtól?

-          Ha gyermekem nem is lesz, a nevem fennmarad, hiszen én élni fogok, és Esme már így sem számíthatott unokára, hiszen azt hitte, hogy meghalt a gyermeke.

-          Ostoba vagy, Liz – mondta ingerülten.

-          Bocsáss meg, Rosalie, de nem értem, hogy miért erőlteted ezt a témát, de ha csak azért jöttél, hogy kioktass, akkor kérlek, hagyj magamra, mert ennek így nincs semmi értelme – mondta már én is idegesen.

-          Nem akartalak kioktatni, csak megpróbáltalak rávezetni, hogy van alternatív lehetőséged – mondta kissé higgadtabban.

-          Nem, te megpróbáltam megmondani nekem, hogy mit csinálok helytelenül, legalábbis szerinted – válaszoltam nyugodtan.

-          Csak szeretnélek tájékoztatni, hogy bármennyire is vonzónak tűnik a vámpírlét, nagyon sok hátránya is van – fogta meg a kezem.

-          Most fordított pszichológiával próbálkozol? Ha az agresszív meggyőzés nem válik be, akkor jön a barátnő, aki csak jót akar nekem? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem értelek – nézett rám kérdőn.

-          Te szeretnél beszélni róla, hogy miért nem szereted az életedet? – kérdeztem kíváncsian.

-          Ne elemezgess engem – pattant fel hirtelen, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobából.

-          Oké, ez fura volt – suttogtam magam elé, majd kényelmesen eldőltem az ágyon arra várva, hogy Alec visszaérjen. Már majdnem elaludtam, amikor hirtelen megint kopogásra lettem figyelmes az ajtó felől. – Ki az? – forgattam meg a szemeimet.

-          Renata vagyok, valami baj van?

-          Dehogy, gyere csak be - sóhajtottam fel. Barátnőm sosem akarta megmondani, hogy mit csináljak, és ezt igencsak imádtam benne. Ő inkább a meghallgatlak, és tanácsot adok típusba tartozott, amire nekem szükségem volt jelenleg. – Oké, ne akarj átverni – mutatott rám komolyan. – Mi a baj?

-          Nem tudom. Nemrég járt nálam, Rosalie, és nagyon furán viselkedett – mondtam elgondolkodva. – Jól sejtem, hogy nem igazán akart vámpírrá változni? Őt is a Volturi ítélte vámpírságra?

-          Oh, nem, őt Carlisle változtatta át, de én nem szívesen adom ki mások élettörténetét, úgyhogy, ha kíváncsi vagy rá, akkor őket kérdezd. Annyit azonban elárulok, hogy Rose nem rajong a vámpírlétért, ezt határozottan jól érzékelted – mondta barátnőm komolyan. – Bár amióta Emmett mellette van, azóta nagyon sokat javult a helyzet. Ennél sokkal rosszabb volt előtte.

-          Értem, akkor majd beszélek Rose-zal és megpróbálom kideríteni, hogy mik a valódi érzései. Addig is, hadd kérdezzem meg, miért jöttél?

-          Elsősorban érdeklődnék a hogyléted felől – simított végig a karomon.

-          Jól vagyok, köszönöm, már nem szédülök, és nincsenek fájdalmaim – válaszoltam azonnal.

-          Nem fizikailag gondoltam – kuncogott fel. – Ha nem akarsz még beszélni róla, akkor természetesen az is rendben van – fűzte még hozzá.

-          Ez esetben még egy kicsit kerülném a témát, amíg megemésztem – néztem rá hálásan.

-          Rendben – bólintott rá azonnal. – Második kérdésem, hogy mit ennél szívesen, mert megyek, és megszerzek neked bármit, amit csak kérsz – ajánlotta a lehetőséget.

-          Oh, tényleg? Mi lenne, hogyha hoznál nekem egy nagy adag négysajtos tésztát? – kérdeztem lelkesen.

-          Oké, és mi legyen a desszert?

-          Szerintem desszert most nem kéne, mert már így is híztam egy-két kilót mióta nálatok vagyok – húztam el a számat.

-          Őszintén? Egy kis plusz súly nem is árt neked – legyintett Renata. – Mekkora a súlyod? Nem vagy több, mint negyvenöt kiló – állapította meg.

-          Ha így folytatom, akkor lassan ötven – vágtam rá.

-          Őszintén? Még tíz kilóval többel sem lennél éppen vaskosnak sem mondható – forgatta meg a szemeit barátnőm.

-          Egy hölgy legyen nagyon-nagyon karcsú – vágtam rá azonnal.

-          Ez a te véleményed, vagy az apádé? – kérdezte kíváncsian.

-          Történetesen ebben egyetértünk az apámmal. Nagyjából – mondtam határozottan.

-          Liz, hoztam neked négy sajtos tésztát, és gyümölcsöt – jelent meg Alec az ajtóban.

-          Úgy látom, hogy valaki már nagyon jól ismer téged – kuncogott fel Renata.

-          Miért is? – kérdezte Alec azonnal.

-          Pont most kérdeztem meg Lizt, hogy mit szeretne enni, és négysajtos tésztát kért – vágta rá barátnőm azonnal.

-          Ezt a tésztát mindig szívesen eszi, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni – rántotta meg a vállát szerelmem.

-          Akkor magatokra is hagylak benneteket – pattant fel mellőlem barátnőm, és egy szempillantás alatt el is tűnt a szobából.

-          Jobban vagy? – foglalta el a helyét Alec, majd a kezembe adta a villát, és a tésztát.

-          Igen, már nem fáj semmim – bólintottam rá. Talán csak egy egész kicsit éreztem még az ütés nyomát, de ezt nem akartam az orrára kötni, mert akkor ágynyugalomra ítél.

-          Remek, akkor vacsorázz meg nyugodtan, én addig előkészítem a fürdődet – nyomott gyors puszit a homlokomra, majd eltűnt a fürdőszobában.

-          Miért változtatta át Carlisle Rosalie-t az akarata ellenére? – kiáltottam utána, hátha hirtelen rávágja a választ, és megtudom, amit akarok.

-          Ezt nem tőlem kell megtudnod, mivel nem az én történetem, így nem adhatom ki neked Rose személyes dolgait – állt meg az ajtóban, hogy láthassam. – Egyébként honnan tudod, hogy Rose nem akart vámpír lenni?

-          Onnan, hogy nálam járt, és értésemre adta a véleményét – válaszolta azonnal.

-          Oh, hogy az a… - kezdett bele, és már indult is a bejárati ajtónk felé, de odarohantam, és ráfordítottam a kulcsot, majd becsúsztattam a dekoltázsomba. Alec udvarias férfi, és sosem tenne illetlen dolgot egy hölggyel szemben.

-          Nehogy kimenj és összevessz velük – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Nehogy azt hidd, hogy az a nő megmondhatja neked, hogy mit tegyél, és mit ne? Végre eldöntötted, hogy hozzám akarsz tartozni, nem fogom hagyni, hogy valaki eltántorítson ettől a hittől a személyes véleménye miatt – fujtatott ingerülten.

-          Alec, higgadj le, most azonnal – szóltam rá erélyesebben. – Mindenkinek megvan a joga a saját véleményre. Rosalie álláspontjában is van igazság, csak nem értem, hogy miért boldogtalan, amikor családja van, szerető férje. Mást nem is kívánhat egy nő.

-          Rose kisbabát szeretne – válaszolta Alec halkan.

-          Igen, említette, hogy a vámpíroknak nem lehet – bólintottam rá. A dühöm pedig szinte azonnal elpárolgott. Végül is megértettem Rosalie-t, hiszen ha nagy családról, saját gyermekről álmodozott, akkor nem csoda, hogy nem érzi magát most tökéletesen boldognak. Én viszont nem nagyon gondolkodtam még gyerekeken, hiszen magam is gyerek vagyok még szinte, legalábbis lelkileg, és igazából már akkor elfogadtam, hogy nekem és Alecnek nem lesz gyermekünk, amikor megtudtam, hogy a vámpíroknak nem lehet. – Higgadj le, kérlek, és ne haragudj rá, mert én biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat. Ettől még az érzéseim és a döntésem nem változtak.

-          Jól van, inkább visszamegyek és folytatom a fürdő előkészítését – sóhajtott fel, amikor végigsimítottam az arcán és a nyakán keresztül, egészen a mellkasáig. – Szeretnéd, hogy segítsek kivenni a kulcsot a ruhádból? – kérdezte még pajkos tekintettel.

-          Köszönöm, azt hiszem, hogy meg tudom oldani – kuncogtam fel.

-          Nagy kár, pedig örömmel segítettem volna – kacsintott rám vigyorogva.

-          Segíthetsz – vágtam rá azonnal. – Megmoshatod a hátam, ha elkészült a fürdőm – ajánlottam a lehetőséget.

-          Liz, te a forró fürdőt szereted igazán, úgyhogy ez nem jó ötlet – nyelt egy nagyot. – Ezzel inkább még nem kísérleteznék – mondta idegesen.

-          A forrásnál sem volt semmi baj – vetettem ellen.

-          Valóban nem, de ott szabad ég alatt nem koncentrálódott úgy az illatod, mint most, amikor egy zárt térben leszel. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék elviselni az illatodat így.

-          Akkor ne legyen olyan forró az a fürdő, és akkor kevesebb a gőz – ajánlottam a lehetőséget.

-          Liz, ez nagyon kockázatos – ellenkezett még mindig.

-          Nagyon rosszul érzem magam lelkileg, és egy kis gyengédségre van szükségem tőled – rebegtettem meg a pilláimat.

-          Ne csináld ezt velem, az érzelmi zsarolást nagyon ellenzem – nyögött fel.

-          Hát jól van, ha nem tudlak meggyőzni, akkor ne fürödj velem, de akkor ma éjjel ne is aludj itt, menj nyugodtan őrködni a Mester mellett – rántottam meg a vállam.

-          Az életeddel játszol, Liz – intett szigorúan.

-          Nem fogsz bántani – vágtam rá azonnal. – Én biztos vagyok benne, ha pedig mégis, akkor tudom, hogy hogyan szereljelek le, mint legutóbb is. Bár ennek a lehetőségnek nem nagyon örülnék.

-          Nekem sem tetszene túlzottan – húzta el a száját.

-          Akkor, ha az önuralmad határán táncolsz, gondolj arra, hogy megvédem magam, ha nem viselkedsz rendesen – álltam lábujjhegyre, és lágy csókot leheltem a nyakára, majd egy picit bele is haraptam.

-          Liz, hol van a félénkebbik éned? – nézett rám döbbenten.

-          A hazafelé úton eltűnt valahol, de az is lehet, hogy már az odafelé úton elhagytam, nem is tudom – tártam szét a karjaimat. – Egyébként is, ebben nincs semmi különös, hiszen fürödtünk már együtt.

-          Igen, de legutóbb egy kicsit tovább is mentünk – jelent meg igazi férfivigyor az arcán.

-          Talán nem is bánnám, ha szinten tartanánk ezt a haladást – mondtam határozottnak szánt hangon, de azt is éreztem, hogy azonnal elvörösödöm.

-          Ne légy zavarban – húzott gyengéden magához. – Komolyan mondtam, amikor azt mondtam, hogy gyönyörű vagy – nyomott puszit a homlokomra. – Akkor megyek, és intézem a vizet, te addig nyugodtan pihengess, és szólok, ha készen van a fürdőnk.

-          Rendben – bólintottam rá. – Várj, meglazítanád a ruhám hátát? – fordítottam gyorsan hátat.

-          Persze – vágta rá azonnal, majd immáron egész ügyes mozdulatokkal kezdte el kibontani a zsinórt a hátamon. Én pedig feltűnés nélkül közelebb araszoltam hozzá, és a hátamat a mellkasának nyomtam, ahogy a fenekemet is egy igencsak érzékeny testrészének. A következő pillanatban pedig hallottam a reccsenést, ami a ruhám hátának végét jelentette. – Boszorkány – dorombolta a fülembe Alec.

-          Igyekszem – kuncogtam fel. – Most viszont menj, és készíts fürdőt, addig én megvacsorázom – fordultam meg az ölelésében, és finoman végigsimítottam a mellkasán.

-          Liz, nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen szinten próbára tenni az önuralmam – mondta nagyot nyelve, amikor elindultam az ágy felé úgy, hogy minél csábosabban próbáltam riszálni a csípőmet.

-          Pedig én pont azt szeretném – kuncogtam fel. – Ki akarom deríteni, hogy meddig mehetek el, mielőtt teljesen elveszíted a kontrollt magad feled.

-          Mondjuk úgy, hogy a kontrollom már nagyon határozottan próbára lett téve erre a napra – mondta komolyan.

-          Akkor majd megpróbálom magam egy kicsit visszafogni – nevettem fel. Ő pedig a fejét csóválva menekült be a fürdőszobába…

Liz Volturi - 38. fejezet

38. fejezet

(Alec szemszöge)

Már alig vártam, hogy hazaérjünk, és biztonságba helyezhessen Lizt a lakosztályunkban, amíg lábadozik az agyrázkódásból. Majd megkérem a Mestert, hogy Esme és Carlisle kapja meg a mellettünk levő lakosztályt, hogy Liz anyukája is segíthesse a gyógyulás folyamatát, mind testileg, mind pedig lelkileg. Azt hiszem, hogy most kedvesemnek pontosan erre lesz szüksége.

-          Alec, furcsán érzem magam – nyögött fel Liz. – Nagyon nehezek kezdenek lenni a végtagjaim, és leragad a szemem, pedig elég sokat aludtam.

-          Ez még biztosan utóhatás lesz, az agyrázkódásod miatt lehet – válaszoltam gyengéden.

-          Nem, Alec, ez nem olyan fáradtság. Ez most olyan, ami éppen le akar teríteni engem a szó szoros értelmében – tiltakozott Liz.

-          Ne aggódj emiatt, kedves, csak aludj egy kicsit, és amikor legközelebb felébredsz, akkor már a saját ágyunkban találod magad – nyomtam gyors puszit a szájára.

-          Ugye, nem adtál be nekem semmit az akaratom ellenére? – kérdezte szigorúan.

-          Semmi olyasmit, ami árthatna neked – bólintottam rá.

-          Tehát volt valami a teámban – forgatta meg a szemeit.

-          Csak egy nagyon-nagyon enyhe altató, az is csak azért, mert Carlisle szerint gyorsabban regenerálódsz, hogyha pihensz, amennyit csak lehet. Egyébként pedig neked is jobb, ha végigalszod ezt a hosszú utat – mondtam neki nyugtatóan.

-          Alec, nem beszéltük meg, hogy mindent megbeszélünk? – kérdezte ásítva.

-          Nagyon bűnbánó vagyok, és leszek, ígérem – kacsintottam rá.

-          Ezt nem fogod egy viccel elintézni – morogta halkan, de a következő pillanatban már aludt is.

-          Gondoljátok, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte Esme rosszallóan. – Nem ártana neki néha ébren is lenni, hogy legyőzze a problémáit, és rendezze az érzéseit.

-          Emiatt ne aggódj, kedvesem – válaszolta Carlisle gyengéden. – Liznek is jobb így az út alatt, ha pedig visszaérünk Volterra határain belül, akkor már nem lesz szükség efféle módszerekre, hogy kényelmesebbé tegyük számára a helyzetet. Addigra már a fején lévő seb sem fog lüktetni, mert helyrejön annyira, hogy ne fájjon többé. Nem engedném Alecnek, hogy nyugtassa, ha nem tartanám én magam is ajánlatosnak.

-          Rendben van, Carlisle. Hogyha te mondod, akkor biztosan így a legjobb a lányomnak, vagyis a lányunknak.

-          Nem akartam így mondani, nehogy megbántsalak, de örülnék, ha lehetne a mi lányunk – mosolyodott el Carlisle.

-          Ugyan, drágám, hiszen minden gyermekünk a miénk – vágta rá Esme boldogan.

-          Köszönöm – válaszolta férje boldogan. Öröm volt nézni őket. Már csak az tetézheti majd a boldogságukat, hogyha Liz is így fog érezni egyszer Carlisle esetében. Ő sokkal jobb apja lesz, mint a valódi édesapja bármikor is.

-          Nem zavarnám meg a családi összeborulást, de egy kicsit jobban is figyelhetnétek a környezetetekre, mert semmi pillanat alatt becserkésztünk titeket Demetrivel – jelent meg húgom mellettem.

-          Jane, hát ti mit kerestek itt? – kérdeztem döbbenten.

-          A Mester aggódott értetek, illetve főleg a lány, vagyis Liz egészségi állapotáért, és utánatok küldött, de úgy látom, hogy minden rendben, habár, ha jó látom, akkor megsérült szegény – siklott Jane pillantása Liz bekötött fejére. – Mi történt?

-          Az apja egy vadállat, az történt – morogtam fel.

-          Remélem, hogy lassan öltétek meg, jó sok fájdalommal – villantak meg Jane szemei. – Kár, hogy nem voltam ott én is, hogy egy kicsit megkínozzam.

-          Nem öltük meg őt, Jane – sóhajtottam fel.

-          Hogyan? De hát…

-          A Mester meghagyta nekem, hogy ebben a kérdésben csakis Lizre hagyatkozhatunk, mert az ő családja, az ő élete – mondtam határozottan.

-          Bosszantóak az emberi érzések – sóhajtott fel Jane. – Nem fáraszt téged a sok érzelem, ami mostanában előtör a tökéletesen elszigetelt kis világunkban?

-          Furcsa érzés megint érezni, de egyáltalán nem mondanám, hogy rossz – vallottam be őszintén. – Miért, te mit érzel? – kérdeztem kíváncsian.

-          Én nem érzek semmit, ettől lesz a világ biztonságos a számomra – vágta rá azonnal.

-          Jane, te is tudod, hogy ezzel csak áltatod magad – csóváltam meg a fejem. – Te is érzed, hogy visszatérnek belénk az érzések, az érzelmek, amiket olyan jól elástunk.

-          Szeretnének felszínre törni, de én nem fogom hagyni – mondta dühösen. – Neked meg kell tenned, hogyha szeretnéd a pároddá tenni, de nekem jó egyedül, ahogy eddig is.

-          Nem vagy egyedül, húgom. Soha nem is voltál, és soha nem is leszel – néztem rá komolyan, és próbáltam a pillantásomba minden szeretetemet is beletenni, hátha ez egy kicsit elkezdi megtörni a jeget.

-          Tudod, hogy az egyedült nem rád értettem – forgatta meg a szemeit.

-          Előbb vagy utóbb a Mester ki fog házasítani téged is, ezt te is tudod. Mindenkinek párt akar az életébe, hogy legyen mivel kikapcsolódnunk, és ne fásuljunk be – állapítottam meg. Ez köztudott tény volt, legalábbis Aro testőreinek körében.

-          A Mester pontosan tudja, hogy én nagyon jól kikapcsolódom a színházi előadásokkal, amire eljárok, úgyhogy nincs szükségem egy férfira, aki parancsolgat nekem – vágta rá azonnal.

-          Miből gondolod, hogy bárki is parancsolgatni akarna neked? – kérdeztem döbbenten.

-          Látok elég párt a színházban. A nők páváskodnak, a férfiak döngetik a mellüket, ha pedig valaki más, azt meg sem akarják ismerni, egyszerűen kiközösítik, vagy megölik, ilyen szinten semmi nem változott azóta, hogy mi emberek voltunk.

-          Ha megtalálod a párodat, akihez majd férjhez mész, majd akkor mondom, hogy „Én megmondtam” – vigyorogtam rá.

-          Csak győzd kivárni – forgatta meg a szemeit Jane, majd kinyitotta az alagút ajtaját, ami Volterra várának belsejébe vezet minket.

-          Újra itthon – mosolyodtam el, amikor beléptünk az ismerős folyosóra.

-          Nocsak, ne mondd, hogy itthon ülő leszel? Eddig imádtál küldetésre járni – vonta fel a szemöldökét húgom.

-          Ez a küldetés most egyáltalán nem nyújtott semmilyen örömöt, néhány apróságot leszámítva az úton – csóváltam meg a fejem. – Nehéz teljesíteni a parancsot, amikor egy kicsit sem értek egyet vele.

-          Nézd, ha belegondolsz, akkor mi is sokáig kerestük a mentséget a szüleink számára – simított végig Jane a karomon. – Liz majd túlteszi magát az apján. Mondjuk, ha a fickónak van egy csepp esze, akkor nem is fogja megpróbálni megtalálni – fűzte még hozzá.

-          Sajnos nem vagyok benne biztos, hogy annak a férfinak túl sok esze lenne. Irányításmániában szenved, amit mindenkire ki akar terjeszteni, akinek bármi köze is van hozzá.

-          Nos, ez a férfiaknál gyakori probléma – kuncogott fel Jane.

-          Te kuncogtál? – kérdeztem vigyorogva.

-          Micsoda? Dehogy – vágta rá azonnal.

-          De bizony, hogy kuncogtál – mondtam boldogan. – Jane, gyerekkorunk óta nem hallottam tőled ezt a hangot.

-          Pedig szoktam néha ilyet, ha a színházban vicces a darab, és jól adják elő a színészek – mondta nemtörődöm módon, mintha ennek nem lenne semmi jelentősége. Én viszont pontosan tudtam, hogy ennek nagyon is nagy súlya van. Ez is bizonyítja, hogy kezdi kinyitni a vastag falba vésett apró ajtót, ami az érzelmeket illeti. – Most mit nézel rajtam? – kérdezte idegesen.

-          Jane a köpeny alatt nem fekete a felsőd – állapítottam meg, pedig amióta vámpírok vagyunk nem hajlandó csak feketében járni.

-          Renata vette nekem ezt a ruhadarabot ajándékba, nem illene megsértenem azzal, hogy soha nem veszem fel – sóhajtott fel.

-          Mindenre van kész válaszod, ami alátámasztja a megközelíthetetlenséged, igaz? – állapítottam meg kissé csalódottan.

-          Így van – bólintott rá. – Viszont neked úgy látom, hogy minden válaszra van egy újabb kérdésed, így a végén még túl sokat fogunk beszélgetni, és megunjuk egymást – mondta kicsit szúrósan. - Maradjunk annyiban, hogyha békén hagysz, legalábbis egyelőre, akkor én is békén hagylak titeket – ajánlotta a lehetőséget. – Sőt, tetézem az ajánlatom még annyival is, hogy megpróbálom megismerni a választottad előítéletek, és megjegyzések nélkül, amit ugye már el is kezdtem még az utazásotok előtt.

-          Úgy gondolom, hogy ebben megegyezhetünk – vágtam rá azonnal. Ez az ajánlat jobb, mint amilyenről Jane esetében bármikor is álmodhattam volna, úgyhogy gyorsan meg kell ragadni az esélyt, amit kaptam.

-          Remek, akkor vidd a kedvesed a szobátokba, én pedig szólok a Mesternek, hogy tíz perc múlva a nagyteremben leszel – biccentett húgom. Majd szinte menekülve indult el a másik irányba. Oké, elkönyvelem magamban, hogy lassabban kell becserkésznem a hugicámat, mert ő nem képes a gyors változásokat kezelni.

-          Alec? – hallottam meg Liz bizonytalan hangját.

-          Igen? – néztem rá kérdőn.

-          Mikor érünk haza? – kérdezte kicsit még kábán.

-          Már itthon vagyunk, kicsim – kuncogtam fel halkan. Milyen kis kótyagos ébredés után, egyszerűen imádom.  

-          Fürdő, most azonnal – sóhajtott fel.

-          Rendben, még egy kicsit pihengess, amíg beszélek a Mesterrel, de utána azonnal készítek neked egy fürdőt, és hagyom, hogy addig áztasd magad, ameddig csak szeretnéd. Akár órákon át is.

-          Hm… ez jól hangzik – csillantak fel a szemei.

-          Még szép, hogy jól hangzik – csóváltam meg a fejem. Pontosan tudom, hogy mennyire imádja. Erre még ilyen rövid idő alatt is rájöttem.

-          Nem kéne nekem is mennem? – kérdezte, amikor letettem az ágyra.

-          Teljesen felesleges. A jelentést hárman is le tudjuk adni, és beszélhetsz a Mesterekkel, hogyha kipihented magad. Jane elmondja nekik, hogy megsérültél.

-          Jaj, ne, akkor Caius megint elkönyveli magában, hogy csak egy gyenge kis ember vagyok, és a talán hangyányi szimpátiája is elveszik, amit elértem eddig – pattantak fel a szemei kétségbeesetten.

-          Ne beszélj butaságokat, ilyesmiről szó sem lesz, hidd el – nyomtam vissza az ágyra. – Hamarosan visszajövök – nyomtam puszit a szájára. – Kérlek, maradj itt, és nem viccelek, ha nem talállak itt, akkor súlyos következményei lesznek.

-          Talán megbüntetsz? – vonta fel a szemöldökét.

-          De meg ám, méghozzá nem is akárhogy – vágtam rá fenyegetően. Bár arról fogalmam sincs, hogy hogyan kéne „megbüntetnem”. Majd kitalálom, amíg visszasétálok a lakosztályunkba a megbeszélés után.

-          Ezt kifejtenéd bővebben? – villantak meg a szemei.

-          Te ledér nőszemély, miből gondolod, hogy tetszeni a büntetés? – kuncogtam fel.

-          Onnan tudom, mert ténylegesen sosem lennél képes bántani, és ezt te is pontosan tudod, tehát a büntetés ebből következően nem lesz rossz a számomra – rántotta meg a vállát.

-          Okos lány – biccentettem.

-          Értékelem, hogy értékeled az intelligenciát. Tudod a mai férfiakra ez nem túl jellemző – állapította meg.

-          Az emberek sok dolgot nem értékelnek, amit kellene – vágtam rá azonnal. – Most azonban tényleg megyek. Nemsokára visszajövök. Legyél itt – intettem meg játékosan.

-          Jól van, nyugi, nem tervezem a szökésemet – forgatta meg a szemeit.

-          Na azért – indultam el elégedetten a nagyterem felé. Mikor odaértem a Mesterek már ott ültek, és a többiek is csak rám vártak.

-          Mester – léptem Aro elé, aki azonnal megfogta a kezemet, hogy megnézze mi is történt valójában az utunk során.

-          Hm… nagyon erős képesség van benne kibontakozóban – állapította meg a nomádokkal való találkozásunkat illetően. – Sajnálattal látom, hogy Liz nem döntött okosan az apját illetően – nézett rám komoran miután elengedte a kezem.

-          Mester, Liz egy nagyon érzelmes ember, és…

-          Nincs semmi baj azzal, hogy vannak érzései, de azt hiszem, hogy mindannyian tudjuk, hogy az ember keresni fogja, ahogy Esmét is, és ez veszélyt jelenthet a számunkra – vágott a szavamba Aro. – Mindazonáltal én adtam a parancsot, hogy Liz maga döntsön, ezért elfogadom a döntését.

-          Aro, ezt te sem gondolod komolyan. Az ember nem maradhat életben – vágott közbe azonnal Caius. Tudtam, hogy ebből még vita lehet a Mesterek között. Caius mindent nagyon komolyan vesz a titok biztonsága érdekében.

-          Senki nem fog hinni neki, hogyha elmondja egyáltalán valakinek, hogy találkozott a halott a feleségével, és az eltűnt lányával, ha megengedi, Mester – vágott közbe Renata.

-          Na és, ha nem hisz neki senki, ő akkor is veszélyt jelenthet, elég, ha egyvalaki gyanút fog a történeteiből, hogy valami nem stimmel – vetette ellen Caius azonnal.

-          Össze lesz zavarodva, Félix legalábbis agyrázkódást okozott neki, amikor leütötte – szólt közbe Carlisle. – Megvan rá az esély, hogy még ő maga is el fogja hinni, hogy leesett a lépcsőn, és álmodta az egészet, amíg eszméletlen volt. Ezt orvosilag is alá tudják támasztani. Úgy fogják elkönyvelni, hogy a tudatalattija játszott vele.

-          Ez működhet Liz és Esme esetében, de Alec, Félix, Renata és a te megjelenésedet hogyan fogja alátámasztani a tudatalattijával egy orvos?

-          Az engem, és Alecet nagyon könnyen, ez szimpla féltékenység tudat alatt, egyfajta területféltés, vagy a gyász miatt kialakult tévképzet, egy pszichológus gyorsan elkönyveli ezt a fajta félelmet. Félix és Renata pedig másféle félelmek kivetülése lesz, hogy gyorsan lezártnak tekintsék a problémát – válaszolta Carlisle komolyan. – Ismerem a mai pszichológusok logikáját. Két dologban szoktak reménykedni a látszatorvosok. Az egyik lehetőség, hogy hosszú terápiára járatják a beteget, ami jól kifizetődő a számukra, a másik pedig, hogy elmegyógyintézetbe küldik, hogy ott vegyék fel utánuk a pénzt. Komoly szakember a mostani viszonylatban sajnos kevés van.  

-          Reméljük, hogy igazad lesz – biccentett Caius. – Mindenesetre szeretném, ha mindenki figyelne, hátha suttognak valamit az emberek, és egy hónap múlva szeretném, ha valaki ellenőrizné Charles Evenson hollétét, és állapotát – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Szerintem ez remek gondolat – bólintott rá Aro is. – Ebben megegyezhetünk.

-          Viszont, ha az emberrel baj lesz, akkor nem érdekel, hogy Lizhez tartozik, és ráküldöm az egyik testőrömet, nem fogom hagyni, hogy veszélyeztessen minket, még egy új tag kedvéért sem. Megértetted, Alec? Mondd meg a párodnak, hogy még egyszer nem kíméljük meg az apja életét még az ő kedvéért sem.

-          Rendben van, megmondom neki – hajoltam meg előtte. Én személy szerint már most elintéztem volna, úgyhogy nem lesz nagy veszteség, Liz pedig majd elfelejti.

-          Jól van, akkor végeztünk is – biccentett a Mester. – Oh, jut eszembe, Esme, engedd meg, hogy gratuláljak megtalált leányodhoz. Nagyon különleges teremtés – lépett Esme elé, és megszorította a kezét. – Természetesen örömmel látunk benneteket, ameddig csak szeretnétek – fűzte még hozzá.

-          Köszönjük – mosolyodott el Esme. – Éppen meg akartalak kérni, hogy esetleg még néhány hétig elszállásolnátok-e.

-          Ez csak természetes, kedvesem – vágta rá azonnal.

-          Ha végeztünk visszamennék a könyveimhez – állt fel Marcus. Mint mindig, most sem vitte túlzásba a kommunikációt.

-          Én pedig éppen kutatást végzek a könyvtárban, elmehettek – bocsátott el minket Caius is.

-          Mester, tehetek érted még valamit? – kérdeztem meg Arót, már nagyon szerettem volna visszamenni Lizhez.

-          Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Aro. – Menj vissza a kedvesedhez. A következő egy hétben nem leszel beosztva, Jane átvállalt tőled mindent – fűzte még hozzá.

-          Jane? – néztem rá döbbenten.

-          Hagyjuk, csak menj – legyintett, és halványan rám mosolygott.

-          Köszönöm – siklottam hozzá, és gyors puszit nyomtam az arcára, mielőtt még tiltakozhatott volna.

-          Szívesen, csak ne nyálazz már – törölte meg az arcát látványosan, de a szemei azért csillogtak. Úgyhogy elégedetten vigyorogva indultam vissza kedvesemhez…