80.
fejezet
(Anthony
szemszöge)
Alice
szerint estére ideérnek, és bizony már besötétedett. Már alig várom, hogy
megérkezzenek. Akármennyire is felnőtt vagyok már, azért a családom ettől még
nagyon is hiányzik, amikor nincs velem. Sőt, igazából még soha nem voltam távol
anyától ilyen hosszú időre.
-
Hé, hallasz engem? – lengette meg
előttem Nathalie a kezeit.
-
Bocsánat, kicsim. Mit mondtál? – néztem
rá kérdőn.
-
Azt, hogy kéne egy magas férfi, aki
könnyedén eléri nekem a felső polcot, mert nem merek felállni egy székre,
nehogy lepottyanjak – harapott az ajkába.
-
Oh, mit vegyek le neked, édesem? –
kérdeztem mosolyogva. Bár nagyon is sejtettem, hogy mit szeretne.
-
Na mégis mit – forgatta meg a szemeit. –
Egy zacskó mályvacukrot, és egy nagy üveg nutellát.
-
Még nutellát is? – húztam fel a
szemöldököm.
-
Minél cukrosabb és édesebb, annál jobb –
nyalta meg a szája szélét.
-
Nem lesz ez túl sok cukor neked és a
babának? Talán meg kéne kérdezni Carlisle-t.
-
Anthony, ne húzz ujjat egy kívánós kismamával
– mondta durcásan. – Leveszed nekem, vagy kérjem meg Emmettet, hogy segítsen a
bajbajutott kismamán?
-
Oké, nem kell felkapni a vizet – emeltem
fel a kezeimet védekezően. – Már megyek is, és leveszem – indultam el a
konyhaszekrény felé. Néhány pillanattal később pedig az asztalra pakoltam a
kért dolgokat, és még egy csomag epres kekszet is. – Ezt tekintsd egy kis
grátisznak.
-
Hm… nyami – vett elő egy kiskanalat
azonnal szerelmem. Majd majszolni kezdte a nutellát a mályvacukorral, majd egy
epres kekszet is.
-
Kicsit hirtelen haragú vagy mostanában –
állapítottam meg.
-
Szerintem csak azért, mert egy kicsit
puffadok, és mert akkora vagyok, mint egy ház – mondta komolyan, és a dühösen
libbentette szét a mell alatt egyre bővülő ruháját.
-
Nathalie, te egy gyönyörű kismama van –
mondtam neki ellentmondást nem tűrve, majd magamhoz húztam.
-
Inkább egy gyönyörű lufi, vagy töltött
galamb – húzta el a száját, de azért remek kontrasztként tömte magába még az
édességet.
-
Nem gondolod, hogy…
-
Nem tudok leállni, érted? Éjjel-nappal
enni akarok már egy hete, és csak dagadok, és dagadok – fakadt ki.
-
Szívem, tudod, hogy hány kilót szedtél
fel amióta terhes vagy? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-
Huszat? Harmincat? – kérdezte keserűen.
-
Drágám, összesen négy kilóval vagy
nehezebb, és már pocakosodsz jócskán. Honnan veszed azt, hogy kövér vagy? –
kérdeztem kíváncsian.
-
Mondjuk elég, hogyha a tükörbe nézek –
forgatta meg a szemeit. – Na és honnan tudod, hogy négy kiló? Éjszakánként
megmérsz? – kérdezte legörbülő szájjal.
-
Dehogy, kincsem – ráztam meg a fejem. –
Nath, mi a baj? – fogtam két kezem közé az arcát.
-
Nem tudom – suttogta könnyes szemekkel.
-
Gyere, felmegyünk a szobánkba, és utána
megkeresem Carlisle-t – kaptam a karjaimba.
-
Várj – kapta el a kekszet az asztalról.
Mire én csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. – Most meg min vigyorogsz? –
nézett rám morcosan.
-
Azt hiszem, hogy nem kell ide Carlisle.
Én is tudom, hogy mi a bajod – kacsintottam rá.
-
Na és mi lenne az? – nézett rám kíváncsian.
-
Egyszerű, tombolnak a hormonjaid –
mondtam határozottan.
-
Amikor Emily-t és Marie-t vártam, akkor
nem tomboltak ennyire – állapította meg.
-
Valóban, akkor nem tomboltak így, de a
mostani terhességed merőben más – mondtam határozottan. – Minden terhesség más
és más, így nem olyan hihetetlen, hogy jelen helyzetedben érzékenyebb vagy.
-
Érzékeny? Inkább olyan, mint egy
robbanni készülő bomba – forgatta meg a szemeit.
-
Azért ne essünk túlzásba – kuncogtam
fel.
-
Akkor nem is kell Carlisle a
diagnózishoz? – kérdezte az ajkába harapva.
-
Nem, a diagnózisom már megszületett –
mondtam határozottan.
-
Még jó, hogy van türelmed egy ilyen
hárpiához – pirult el.
-
Te nem vagy hárpia, kincsem. Egyszerűen
csak nehezen viseled ezt az időszakot, előfordul – fektettem le az ágyra
óvatosan. Majd puszit nyomtam az arcára. – Pihenj, én visszamegyek, és várom
tovább anyáékat.
-
Hé – szólt utánam.
-
Igen? – fordultam vissza azonnal.
-
Tudod, másmilyen étvágyamat sem lehet
csillapítani egy ideje – gombolta ki a gombokat a ruhája mellrészén.
-
Édesem, bármelyik pillanatban
megérkezhetnek – csóváltam meg a fejem mosolyogva.
-
Talán, ha gyorsak lennénk – húzta
feljebb a szoknyarészt a ruhán. – Nem kell semmit sem elhúznunk, csak gyere ide
– mondta csábítóan. – Már csak ez az ágyunk van hátra, hogy körbeérjünk szépen
a házon.
-
Kicsim, a ház tele van mindent halló
vámpírokkal, te pedig legnagyobb örömömre nem vagy halk típus – vigyorodtam el.
-
Na és? Emmett majd beszól egyet-kettőt,
aztán megjönnek Belláék, és el is lesz felejtve a dolog – érvelt tovább. Na
nem, mintha nem lett volna kedvem vele lenni, de azért most egy kicsit hirtelen
jött az ötlet. – Vagy talán már nem kívánsz? – ült ki a rémület az arcára.
-
Nathalie, ne gondolj butaságokra –
nyögtem fel. Hogy gondolhatja, hogy én nem kívánom már őt. – Ha tudnád, hogy
mennyire akarlak, a nap minden percében.
-
Akkor bizonyítsd be – tornászta le
magáról a fehérneműt is. Én pedig egy szempillantás alatt rávetettem magam, de
a gyermekünkre vigyáztam. – Egy hangot se, Mrs. Black Cullen – suttogtam a
szájába, miközben magamévá tettem.
-
Az nem lesz olyan könnyű – sóhajtott
fel.
-
Hogyha hangoskodsz, akkor abbahagyom –
kezdtem el lassan mozogni benne.
-
Tapaszd be a szám, és akkor nem tudok –
húzta magához a fejemet, és szenvedélyesen csókolni kezdett. Én pedig egy
kicsit hevesebb tempóra váltottam, mert pontosan tudtam, hogy mit szeretne.
Azt, amit mostanában mindig. Szenvedélyt, és egy csipetnyi vadságot a szerelem
heve mellé.
-
Öt perc múlva megérkeznek – kiáltott fel
Alice hangosan a földszintről. Nekem pedig muszáj volt belemosolyognom a
csókba, ahogy szerelmem is így tett. Alice, ő mindig, mindent tudott, és ez
most tudtam, hogy nekünk szólt.
-
Tudod, Alice itt elég jó hallású lények
vannak, nem kell annyira üvölteni, mert még a végén megsüketülünk – állapította
meg Emmett.
-
Ne szenvedj, inkább hozd be a maradék
virágot – mondta Alice kacagva. – Én vagyok a főnök, úgyhogy tessék azt tenni,
amit mondok… - Alice ezután még ecsetelt valamit, de már nem tudtam nem szerelmemre
figyelni, aki velem együtt érte el a csúcspontot.
-
Hm… ez igazán fantasztikus volt – mondta
leplezetlen vigyorral, amikor mellé feküdtem és magamhoz húztam. – Talán máskor
is belém kellene folyatnod a sikolyokat.
-
Talán meg is teszem, de most rendbe kell
szednünk magunkat, mert már csak két percünk maradt – kezdtem el begombolni a
felsőrészét a ruhájának. Majd visszasegítettem rá az alsóneműt is.
-
Köszi – pirult el.
-
Igazán nincs mit – vágtam rá azonnal. Ez
már csak természetes. Legalábbis szerintem.
-
Oh, de van – kuncogott fel.
-
Hm… pajzán és falánk, ez remek párosítás
– kacsintottam rá. – Lemegyünk? – nyújtottam felé a kezem, miután én is rendbe
szedtem magam.
-
Igen, mindenképpen – fogadta el a
felajánlott karomat. Majd összeölelkezve sétáltunk le a lépcsőn, pontosan
akkor, amikor az ajtón belépett anya, apa, Prue és Jasper.
-
Drágám – lőtt ki Alice szó szerint, és a
lendülettől szó szerint fellökte Jaspert is, akinek a nyakába sietett.
-
Anya – termettünk anya előtt Billyvel és
Jacobbal.
-
Edward – ölelte magához fiát Esme és
Carlisle. A kis Sam pedig azonnal Prue-t követelte magának.
-
Hiányoztatok – suttogta anya, miközben
mindhármunk arcára puszit nyomott. – Nagyon-nagyon.
-
Te is nekünk, anya – vágtuk rá
egyszerre.
-
Ugye nem bántott senki? – néztem rá
aggódva.
-
Nem, minden rendben volt. Marcus
meglehetősen tisztességes, és jó vezető – mondtam elégedetten. – Azt hiszem,
hogy Max tett egy szívességet a vámpírvilágnak – mondtam határozottan.
-
Nem volt ő rossz vámpír – vágta rá Prue.
– Vigyázott ránk attól függetlenül, hogy próbálta mindig fenntartani a kemény
álarcát. Én nagyon sajnálom, hogy meghalt.
-
Hidd el, kicsim, mi sem kívántuk senki
halálát – mondta anya határozottan.
-
Na, de most inkább érezzük jól magunkat.
Végül is, ünnepelni jöttünk, vagy nem? – kérdezte Alice kacagva.
-
Dehogynem – vágtuk rá nevetve.
-
Akkor mire várunk még? Támadja le az
asztalt mindenki,a ki emberi ételt fogyaszt, aki pedig nem az találjon magának
elfoglaltságot – csapta össze a tenyerét Alice.
-
Mit szólnátok egy kis zenéhez? –
kérdezte Jasper a kezeiben néhány cd-t forgatva.
-
Remek ötlet – lelkesedtem fel. – Kicsim,
táncolsz? – fordultam szerelmem felé.
-
Én most inkább az asztalt választanám,
ha nem haragszol meg érte – mutatott a papucsára. Oh, tényleg, mindig elfelejtem,
hogy már kényelmes neki állni.
-
Kivételes elfogadom a visszautasítást,
és megértem – nyomtam puszit a szájára.
-
Köszönöm, szívem – nézett rám Nath
hálásan. Majd el is indult az asztalok felé.
-
Anya? – kérdeztem, de ő már Jake karján
volt. – Oh, akkor a következő fordulóra – kacsintottam rájuk. – Prue, te még
szabad vagy? – fordultam fogadott húgom felé.
-
Igen, én még szabad vagyok, de nem tudok
táncolni – húzta el a száját.
-
Dehogynem tudsz – vágtam rá.
-
De én még csak egy bulin…
-
Na és akkor is nagyon ügyes voltál –
mondtam határozottan. – Na gyere, csajszi – kaptam fel és már a parketten is
voltunk. – Csak engedd el magad – mondtam neki, majd azonnal táncolni kezdtem
húgomat szorosan tartva. – Na látod, hogy megy – vigyorogtam rá, amikor
lelkesen rázni kezdte a csípőjét a dallamra.
-
Jó tanárom van – mondta nevetve.
-
Hát, nagyon igyekszem – biccentettem.
-
Szabad lekérnem a hölgyet? – jelent meg
apa hirtelen.
-
Hát, ha muszáj – sóhajtottam fel.
-
Esetleg felkérhetnél engem – jelent meg
anya a másik oldalamon.
-
Ha Prue nem bánja – néztem rá kérdőn.
-
Engem egyáltalán nem, menj csak
nyugodtan – mondta húgom lelkesen.
-
Rendben, köszi – nyomtam puszit az
arcára. Mire Sam nem messze tőlünk panaszosan morgolódott édes, baba hangom. –
Bocsánat – emeltem fel a kezeimet védekezően. – Anya? – nyújtottam felé a
kezem.
-
Boldogan – csúsztatta azonnal az enyémbe
a tenyerét.
-
Hogy vagy? Milyen volt? Őszintén –
néztem rá aggódva.
-
Egyáltalán nem volt annyira rossz, mint
hittem, hogy lesz – mondta elgondolkodva. – Nem jöttünk ki mindenkivel, és nem
volt jó érzés eleinte újra ott lenni, de egy-két apróbb incidens leszámítva,
ami várható volt, nem éreztem magam rosszul. Leszámítva talán az unalmat, ami
néha magával ragadott a trónteremben ácsorgást leszámítva. Na meg persze az
állandó honvágyat.
-
Nem bántottak? – nézett rám idegesen.
-
Nem, természetesen nem bántottak – rázta
meg a fejét azonnal.
-
Na és másban, hogyan döntöttél? –
kérdeztem halkan.
-
Mire gondolsz? – lepődtem meg.
-
Hamarosan itt lesz az ideje a
költözésnek – kezdtem bele idegesen. – Elmész velük, ugye? – kérdeztem
kíváncsian.
-
Én… - nyelt egy nagyot.
-
Ne szabadkozz, anya – ráztam meg a
fejem. – Sejtettem, hogy így lesz, és nincs is ezzel semmi baj. Most végre
boldog vagy. Igazán boldog.
-
Reméltem, hogy esetleg ti…
-
Nem lehet, anya, te is tudod – ráztam
meg a fejem. – Nathalie szülei úgy határoztak, hogy az emberi létet választják,
és nem választhatok el tőlük a feleségemet. Annyi időt kell nekik adnom együtt,
amennyit csak lehetséges – mondtam határozottan.
-
Igen, ez így helyes – bólintott rá
azonnal, bár láttam rajta, hogy szomorú.
-
Tudod mit? Hagyjuk mára ezt a
beszélgetést, ma inkább csak örüljünk neki, hogy együtt vagyunk – ajánlottam
miközben magamhoz szorítottam.
-
Jó ötlet – mosolygott rám, de a szemében
még láttam, hogy nehezen viszi rá a lélek, hogy elhagyja La Pusht, pedig még én
is tudom, hogy ez a helyes. Ő csakis az apámmal lehet igazán boldog.
-
Hé, ne gondolj rá, komolyan. Sajnálom,
hogy felhoztam a témát – emeltem meg a fejét az állánál fogva.
-
Nem, a kérdés lassan valóban aktuális
lesz – bólintott rá. – Ez nem a te hibád kicsim, csak tudod, ez talán eddigi
életem legnehezebb döntése volt.
-
Ezt el is hiszem – sóhajtottam fel. Én
magam is mindig vágytam világot látni, de valahogy mégis La Push maradt az
otthonom, akárhol is voltam.
-
Hé, hanyatlik a buli a savanyú
képetektől – jelent meg mellettünk Billy. – Ma semmi komolyat nem szeretnék
hallani. Leszámítva azt, hogy a következő tánc az enyém anyával – lökött arrébb
bátyám finoman.
-
Hé, nem kell erőszakoskodni – forgattam
meg a szemeimet nevetve.
-
Én vagyok a soros, ezt nem tagadhatod –
mondta határozottan.
-
Na jó, ezt nem tudom tagadni – egyeztem
bele. Végül is anyának három fia van, és most már egy lánya is. Nem
sajátíthatom ki magamnak. – Én addig megkeresem az én gyönyörű feleségem.
-
Utoljára a saláták körül ólálkodott – mondta
Billy kuncogva. – Rosszabb, mint Johanna volt, már hogyha ez emberileg
lehetséges.
-
Ezt hallottam – szólt rá Johanna nem
messziről.
-
A fenébe, ezért még szorulni fogok – húzta
el a száját egy pillanatra. Én pedig nevetve indultam meg a feleségem felé,
hogy vele együtt élvezzem a buli hátralevő részét…