KAMPÁNY!

KAMPÁNY!

2012. október 29., hétfő

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 80. fejezet



80. fejezet

(Anthony szemszöge)

Alice szerint estére ideérnek, és bizony már besötétedett. Már alig várom, hogy megérkezzenek. Akármennyire is felnőtt vagyok már, azért a családom ettől még nagyon is hiányzik, amikor nincs velem. Sőt, igazából még soha nem voltam távol anyától ilyen hosszú időre.
-          Hé, hallasz engem? – lengette meg előttem Nathalie a kezeit.
-          Bocsánat, kicsim. Mit mondtál? – néztem rá kérdőn.
-          Azt, hogy kéne egy magas férfi, aki könnyedén eléri nekem a felső polcot, mert nem merek felállni egy székre, nehogy lepottyanjak – harapott az ajkába.
-          Oh, mit vegyek le neked, édesem? – kérdeztem mosolyogva. Bár nagyon is sejtettem, hogy mit szeretne.
-          Na mégis mit – forgatta meg a szemeit. – Egy zacskó mályvacukrot, és egy nagy üveg nutellát.
-          Még nutellát is? – húztam fel a szemöldököm.
-          Minél cukrosabb és édesebb, annál jobb – nyalta meg a szája szélét.
-          Nem lesz ez túl sok cukor neked és a babának? Talán meg kéne kérdezni Carlisle-t.
-          Anthony, ne húzz ujjat egy kívánós kismamával – mondta durcásan. – Leveszed nekem, vagy kérjem meg Emmettet, hogy segítsen a bajbajutott kismamán?
-          Oké, nem kell felkapni a vizet – emeltem fel a kezeimet védekezően. – Már megyek is, és leveszem – indultam el a konyhaszekrény felé. Néhány pillanattal később pedig az asztalra pakoltam a kért dolgokat, és még egy csomag epres kekszet is. – Ezt tekintsd egy kis grátisznak.
-          Hm… nyami – vett elő egy kiskanalat azonnal szerelmem. Majd majszolni kezdte a nutellát a mályvacukorral, majd egy epres kekszet is.
-          Kicsit hirtelen haragú vagy mostanában – állapítottam meg.
-          Szerintem csak azért, mert egy kicsit puffadok, és mert akkora vagyok, mint egy ház – mondta komolyan, és a dühösen libbentette szét a mell alatt egyre bővülő ruháját.
-          Nathalie, te egy gyönyörű kismama van – mondtam neki ellentmondást nem tűrve, majd magamhoz húztam.
-          Inkább egy gyönyörű lufi, vagy töltött galamb – húzta el a száját, de azért remek kontrasztként tömte magába még az édességet.
-          Nem gondolod, hogy…
-          Nem tudok leállni, érted? Éjjel-nappal enni akarok már egy hete, és csak dagadok, és dagadok – fakadt ki.
-          Szívem, tudod, hogy hány kilót szedtél fel amióta terhes vagy? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-          Huszat? Harmincat? – kérdezte keserűen.
-          Drágám, összesen négy kilóval vagy nehezebb, és már pocakosodsz jócskán. Honnan veszed azt, hogy kövér vagy? – kérdeztem kíváncsian.
-          Mondjuk elég, hogyha a tükörbe nézek – forgatta meg a szemeit. – Na és honnan tudod, hogy négy kiló? Éjszakánként megmérsz? – kérdezte legörbülő szájjal.
-          Dehogy, kincsem – ráztam meg a fejem. – Nath, mi a baj? – fogtam két kezem közé az arcát.
-          Nem tudom – suttogta könnyes szemekkel.
-          Gyere, felmegyünk a szobánkba, és utána megkeresem Carlisle-t – kaptam a karjaimba.
-          Várj – kapta el a kekszet az asztalról. Mire én csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. – Most meg min vigyorogsz? – nézett rám morcosan.
-          Azt hiszem, hogy nem kell ide Carlisle. Én is tudom, hogy mi a bajod – kacsintottam rá.
-          Na és mi lenne az? – nézett rám kíváncsian.
-          Egyszerű, tombolnak a hormonjaid – mondtam határozottan.
-          Amikor Emily-t és Marie-t vártam, akkor nem tomboltak ennyire – állapította meg.
-          Valóban, akkor nem tomboltak így, de a mostani terhességed merőben más – mondtam határozottan. – Minden terhesség más és más, így nem olyan hihetetlen, hogy jelen helyzetedben érzékenyebb vagy.
-          Érzékeny? Inkább olyan, mint egy robbanni készülő bomba – forgatta meg a szemeit.
-          Azért ne essünk túlzásba – kuncogtam fel.
-          Akkor nem is kell Carlisle a diagnózishoz? – kérdezte az ajkába harapva.
-          Nem, a diagnózisom már megszületett – mondtam határozottan.
-          Még jó, hogy van türelmed egy ilyen hárpiához – pirult el.
-          Te nem vagy hárpia, kincsem. Egyszerűen csak nehezen viseled ezt az időszakot, előfordul – fektettem le az ágyra óvatosan. Majd puszit nyomtam az arcára. – Pihenj, én visszamegyek, és várom tovább anyáékat.
-          Hé – szólt utánam.
-          Igen? – fordultam vissza azonnal.
-          Tudod, másmilyen étvágyamat sem lehet csillapítani egy ideje – gombolta ki a gombokat a ruhája mellrészén.
-          Édesem, bármelyik pillanatban megérkezhetnek – csóváltam meg a fejem mosolyogva.
-          Talán, ha gyorsak lennénk – húzta feljebb a szoknyarészt a ruhán. – Nem kell semmit sem elhúznunk, csak gyere ide – mondta csábítóan. – Már csak ez az ágyunk van hátra, hogy körbeérjünk szépen a házon.
-          Kicsim, a ház tele van mindent halló vámpírokkal, te pedig legnagyobb örömömre nem vagy halk típus – vigyorodtam el.
-          Na és? Emmett majd beszól egyet-kettőt, aztán megjönnek Belláék, és el is lesz felejtve a dolog – érvelt tovább. Na nem, mintha nem lett volna kedvem vele lenni, de azért most egy kicsit hirtelen jött az ötlet. – Vagy talán már nem kívánsz? – ült ki a rémület az arcára.
-          Nathalie, ne gondolj butaságokra – nyögtem fel. Hogy gondolhatja, hogy én nem kívánom már őt. – Ha tudnád, hogy mennyire akarlak, a nap minden percében.
-          Akkor bizonyítsd be – tornászta le magáról a fehérneműt is. Én pedig egy szempillantás alatt rávetettem magam, de a gyermekünkre vigyáztam. – Egy hangot se, Mrs. Black Cullen – suttogtam a szájába, miközben magamévá tettem.
-          Az nem lesz olyan könnyű – sóhajtott fel.
-          Hogyha hangoskodsz, akkor abbahagyom – kezdtem el lassan mozogni benne.
-          Tapaszd be a szám, és akkor nem tudok – húzta magához a fejemet, és szenvedélyesen csókolni kezdett. Én pedig egy kicsit hevesebb tempóra váltottam, mert pontosan tudtam, hogy mit szeretne. Azt, amit mostanában mindig. Szenvedélyt, és egy csipetnyi vadságot a szerelem heve mellé.
-          Öt perc múlva megérkeznek – kiáltott fel Alice hangosan a földszintről. Nekem pedig muszáj volt belemosolyognom a csókba, ahogy szerelmem is így tett. Alice, ő mindig, mindent tudott, és ez most tudtam, hogy nekünk szólt.
-          Tudod, Alice itt elég jó hallású lények vannak, nem kell annyira üvölteni, mert még a végén megsüketülünk – állapította meg Emmett.
-          Ne szenvedj, inkább hozd be a maradék virágot – mondta Alice kacagva. – Én vagyok a főnök, úgyhogy tessék azt tenni, amit mondok… - Alice ezután még ecsetelt valamit, de már nem tudtam nem szerelmemre figyelni, aki velem együtt érte el a csúcspontot.
-          Hm… ez igazán fantasztikus volt – mondta leplezetlen vigyorral, amikor mellé feküdtem és magamhoz húztam. – Talán máskor is belém kellene folyatnod a sikolyokat.
-          Talán meg is teszem, de most rendbe kell szednünk magunkat, mert már csak két percünk maradt – kezdtem el begombolni a felsőrészét a ruhájának. Majd visszasegítettem rá az alsóneműt is.
-          Köszi – pirult el.
-          Igazán nincs mit – vágtam rá azonnal. Ez már csak természetes. Legalábbis szerintem.
-          Oh, de van – kuncogott fel.
-          Hm… pajzán és falánk, ez remek párosítás – kacsintottam rá. – Lemegyünk? – nyújtottam felé a kezem, miután én is rendbe szedtem magam.
-          Igen, mindenképpen – fogadta el a felajánlott karomat. Majd összeölelkezve sétáltunk le a lépcsőn, pontosan akkor, amikor az ajtón belépett anya, apa, Prue és Jasper.
-          Drágám – lőtt ki Alice szó szerint, és a lendülettől szó szerint fellökte Jaspert is, akinek a nyakába sietett.
-          Anya – termettünk anya előtt Billyvel és Jacobbal.
-          Edward – ölelte magához fiát Esme és Carlisle. A kis Sam pedig azonnal Prue-t követelte magának.
-          Hiányoztatok – suttogta anya, miközben mindhármunk arcára puszit nyomott. – Nagyon-nagyon.
-          Te is nekünk, anya – vágtuk rá egyszerre.
-          Ugye nem bántott senki? – néztem rá aggódva.
-          Nem, minden rendben volt. Marcus meglehetősen tisztességes, és jó vezető – mondtam elégedetten. – Azt hiszem, hogy Max tett egy szívességet a vámpírvilágnak – mondtam határozottan.
-          Nem volt ő rossz vámpír – vágta rá Prue. – Vigyázott ránk attól függetlenül, hogy próbálta mindig fenntartani a kemény álarcát. Én nagyon sajnálom, hogy meghalt.
-          Hidd el, kicsim, mi sem kívántuk senki halálát – mondta anya határozottan.
-          Na, de most inkább érezzük jól magunkat. Végül is, ünnepelni jöttünk, vagy nem? – kérdezte Alice kacagva.
-          Dehogynem – vágtuk rá nevetve.
-          Akkor mire várunk még? Támadja le az asztalt mindenki,a ki emberi ételt fogyaszt, aki pedig nem az találjon magának elfoglaltságot – csapta össze a tenyerét Alice.
-          Mit szólnátok egy kis zenéhez? – kérdezte Jasper a kezeiben néhány cd-t forgatva.
-          Remek ötlet – lelkesedtem fel. – Kicsim, táncolsz? – fordultam szerelmem felé.
-          Én most inkább az asztalt választanám, ha nem haragszol meg érte – mutatott a papucsára. Oh, tényleg, mindig elfelejtem, hogy már kényelmes neki állni.
-          Kivételes elfogadom a visszautasítást, és megértem – nyomtam puszit a szájára.
-          Köszönöm, szívem – nézett rám Nath hálásan. Majd el is indult az asztalok felé.
-          Anya? – kérdeztem, de ő már Jake karján volt. – Oh, akkor a következő fordulóra – kacsintottam rájuk. – Prue, te még szabad vagy? – fordultam fogadott húgom felé.
-          Igen, én még szabad vagyok, de nem tudok táncolni – húzta el a száját.
-          Dehogynem tudsz – vágtam rá.
-          De én még csak egy bulin…
-          Na és akkor is nagyon ügyes voltál – mondtam határozottan. – Na gyere, csajszi – kaptam fel és már a parketten is voltunk. – Csak engedd el magad – mondtam neki, majd azonnal táncolni kezdtem húgomat szorosan tartva. – Na látod, hogy megy – vigyorogtam rá, amikor lelkesen rázni kezdte a csípőjét a dallamra.
-          Jó tanárom van – mondta nevetve.
-          Hát, nagyon igyekszem – biccentettem.
-          Szabad lekérnem a hölgyet? – jelent meg apa hirtelen.
-          Hát, ha muszáj – sóhajtottam fel.
-          Esetleg felkérhetnél engem – jelent meg anya a másik oldalamon.
-          Ha Prue nem bánja – néztem rá kérdőn.
-          Engem egyáltalán nem, menj csak nyugodtan – mondta húgom lelkesen.
-          Rendben, köszi – nyomtam puszit az arcára. Mire Sam nem messze tőlünk panaszosan morgolódott édes, baba hangom. – Bocsánat – emeltem fel a kezeimet védekezően. – Anya? – nyújtottam felé a kezem.
-          Boldogan – csúsztatta azonnal az enyémbe a tenyerét.
-          Hogy vagy? Milyen volt? Őszintén – néztem rá aggódva.
-          Egyáltalán nem volt annyira rossz, mint hittem, hogy lesz – mondta elgondolkodva. – Nem jöttünk ki mindenkivel, és nem volt jó érzés eleinte újra ott lenni, de egy-két apróbb incidens leszámítva, ami várható volt, nem éreztem magam rosszul. Leszámítva talán az unalmat, ami néha magával ragadott a trónteremben ácsorgást leszámítva. Na meg persze az állandó honvágyat.
-          Nem bántottak? – nézett rám idegesen.
-          Nem, természetesen nem bántottak – rázta meg a fejét azonnal.
-          Na és másban, hogyan döntöttél? – kérdeztem halkan.
-          Mire gondolsz? – lepődtem meg.
-          Hamarosan itt lesz az ideje a költözésnek – kezdtem bele idegesen. – Elmész velük, ugye? – kérdeztem kíváncsian.
-          Én… - nyelt egy nagyot.
-          Ne szabadkozz, anya – ráztam meg a fejem. – Sejtettem, hogy így lesz, és nincs is ezzel semmi baj. Most végre boldog vagy. Igazán boldog.
-          Reméltem, hogy esetleg ti…
-          Nem lehet, anya, te is tudod – ráztam meg a fejem. – Nathalie szülei úgy határoztak, hogy az emberi létet választják, és nem választhatok el tőlük a feleségemet. Annyi időt kell nekik adnom együtt, amennyit csak lehetséges – mondtam határozottan.
-          Igen, ez így helyes – bólintott rá azonnal, bár láttam rajta, hogy szomorú.
-          Tudod mit? Hagyjuk mára ezt a beszélgetést, ma inkább csak örüljünk neki, hogy együtt vagyunk – ajánlottam miközben magamhoz szorítottam.
-          Jó ötlet – mosolygott rám, de a szemében még láttam, hogy nehezen viszi rá a lélek, hogy elhagyja La Pusht, pedig még én is tudom, hogy ez a helyes. Ő csakis az apámmal lehet igazán boldog.
-          Hé, ne gondolj rá, komolyan. Sajnálom, hogy felhoztam a témát – emeltem meg a fejét az állánál fogva.
-          Nem, a kérdés lassan valóban aktuális lesz – bólintott rá. – Ez nem a te hibád kicsim, csak tudod, ez talán eddigi életem legnehezebb döntése volt.
-          Ezt el is hiszem – sóhajtottam fel. Én magam is mindig vágytam világot látni, de valahogy mégis La Push maradt az otthonom, akárhol is voltam.
-          Hé, hanyatlik a buli a savanyú képetektől – jelent meg mellettünk Billy. – Ma semmi komolyat nem szeretnék hallani. Leszámítva azt, hogy a következő tánc az enyém anyával – lökött arrébb bátyám finoman.
-          Hé, nem kell erőszakoskodni – forgattam meg a szemeimet nevetve.
-          Én vagyok a soros, ezt nem tagadhatod – mondta határozottan.
-          Na jó, ezt nem tudom tagadni – egyeztem bele. Végül is anyának három fia van, és most már egy lánya is. Nem sajátíthatom ki magamnak. – Én addig megkeresem az én gyönyörű feleségem.
-          Utoljára a saláták körül ólálkodott – mondta Billy kuncogva. – Rosszabb, mint Johanna volt, már hogyha ez emberileg lehetséges.
-          Ezt hallottam – szólt rá Johanna nem messziről.
-          A fenébe, ezért még szorulni fogok – húzta el a száját egy pillanatra. Én pedig nevetve indultam meg a feleségem felé, hogy vele együtt élvezzem a buli hátralevő részét…

2012. október 27., szombat

Szülinap!

desszertek,étel,gyertyák,különleges alkalmak,lángok,réteges torták,sütemények,születésnapi torták,születésnapok,ünnepségek 

SZIASZTOK! SAJNOS TEGNAP NEM JUTOTTAM EL A GÉPEMHEZ, DE MA VÉGRE MÁR IGEN, ÉS MINDENKÉPPEN SZERETTEM VOLNA EGY KIS ÜNNEPLÉST, UGYANIS 2012.10.26-ÁN A BLOGOM HÁROM ÉVES LETT. HÁROM ÉVE ÍROM EZT AZ EGY TÖRTÉNETET, EDDIG EZ A LEGHOSSZABB MUNKÁM, AMIRE NAGYON-NAGYON BÜSZKE VAGYOK :D 

PUSZI: DRUSILLA

2012. október 22., hétfő

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 79. fejezet



79. fejezet

(Bella szemszöge)

Izgatottan siettem Edward és Jasper között a trónterem felé, míg Prue hasonló lelkesedéssel sétált egy kicsivel mögöttünk, és mikor odaértünk a teremhez, azonnal be is siettünk rajta.
-          Á, hát már itt is vagytok, gyermekeim – mondta Marcus mosolyogva. – Azért ennyire nem kell hanyatt-homlok menekülni innen – állapította meg.
-          Nem ellened szól, Mester – vágtam rá.
-          Tudom, csak hiányzik nektek a családotok, nincs ezzel semmi gond – legyintett. – Gondolom búcsúzni jöttetek – kuncogott fel. – Félix már lefoglalta nektek a helyeteket, és ki is visz benneteket a reptérre.
-          Köszönjük – vágtuk rá gyorsan. Hm… Félix, és Georgina nem, akkor talán most tudakolózhatunk egy kicsit arról, hogy mi történhetett azzal a lánnyal, hogy ilyen elviselhetetlen és öntörvényű nő lett belőle.
-          Igazán nincs mit, és adjátok át Carlisle-nak, hogy üdvözlöm, és szívesen látnám ismét a köreinkben, ha éppen ráér. Vagy, ha elköltöztök Forks városából, akkor akár ide is jöhettek néhány évre – ajánlotta lelkesen. – Jó lenne újra beszélgetni egymással. Ráadásul Esmétől úgy hallottam, hogy Alice elvezethet minket ebbe az évszázadba divat szinten, mert a ruháink már meglehetősen régimódinak mondhatóak a köpeny alatt.
-          Nos, a feleségem boldog lesz, hogyha meghallja ezt – nevette el magát Jasper.
-          Természetesen átadjuk – mosolygott rá Edward. – Viszont látásra, Mester – biccentett. Majd mindannyian elindultunk a kijárat felé. Félix már ott várt ránk a kocsival. Gyorsan bepakoltuk a bőröndöket, és már be is szálltunk a kocsiba.
-          Sziasztok – mondta vigyorogva. – Lefogadom, hogy már alig várjátok, hogy hazaérjetek – fűzte még hozzá.
-          Ami azt illeti, ezt kár lenne tagadni – vágtam rá azonnal. – Nálatok mi újság? – kérdeztem kíváncsian.
-          Nos, egyelőre kiköltöztem a lakosztályunkból. Valószínűleg elfoglalom azt a szobát, ahol Jasper volt – mondta kissé szomorúan.
-          Én sajnálom, ha miattunk… – kezdtem volna bele.
-          Nem, ez nem miattatok van – vágott a szavamba hirtelen.
-          Hogy érted? – lettem kíváncsi azonnal.
-          Mindegy, hogy ki jött volna ide saját ötletekkel, és saját gondolatokkal, Georgina bárki mást is gyűlölt volna. Sőt mindenkit gyűlöl, aki szabadnak született.
-          Hogy érted, hogy mindenkit, aki szabadnak született? – kérdeztem döbbenten.
-          Nos, Georgina meglehetősen idős vámpír. Gondolom láttátok, hogy milyen halvány a bőre, és mennyire sok mindent tud a történelemről.
-          Mégis mennyire idős? – kérdeztem rá azonnal. Annyira idős csak nem lehet.
-          Hogy álltok a régi-régi korokkal. Olyannyira régi időkkel, amikor Aro, Marcus és Caius született?
-          Elég jól ismerem a történelmet – vágtam rá.
-          Régi római korok?
-          Mennyire régi? – kérdeztem. Ha pedig tudtam volna, akkor egészen biztosan elsápadtam volna.
-          Nos, mondjuk úgy, hogy Aro már vámpír volt, és a testvérei is, de utánuk Georgina a legidősebb – kezdett bele a történetbe. – Tudjátok, hogy hogyan bántak a rabszolgákkal abban a korban?
-          Ezt inkább hagyjuk is – nyeltem egy nagyot.
-          Georgina rabszolga volt, egy olyan területről származik, amit elfoglaltak, eredetileg szabad emberként élt, de ez nem tartott sokáig – mondta keserűen. – Nos, a gazdája, hogy is mondjam, nem igazán mondhatnám, hogy kegyesen bánt vele. Tudjátok a vámpírság előtt keletkezett sebek nem a legszebben gyógyulnak be, vagyis a sebhelyek nem tűnnek el.
-          Igen, az én sebhelyem is megmaradt – simítottam a kezem a hasamra.
-          Nos, Georginán nem tudnám megszámolni, hogy hány heg van, még emberkorából, de fogalmazzunk úgy, hogy nem egyszer hasítottak szíjat a hátából – mondta szomorúan. – Ezen kívül égési sérülések, és annak az embernek a pecsétje, aki megvásárolta. Nem igazán szereti, hogyha parancsolgatnak neki. Legkevésbé a férfiak parancsolgatását viseli el. Aro betörte, hogy úgy mondjam, és ezért Georgina mindig is a halálát kívánta, ezt nem is titkolta, de soha nem tette volna meg, még a képessége segítségével sem, mert tudta, hogy Marcus szereti a testvéreit, és Marcus volt az egyetlen vezető, akit mindig is tisztelt.
-          Na és Georgina miért nem használta a képességét, amikor Aro például börtönbe akarta vetni? – kérdeztem kíváncsian.
-          Azért, mert Georgina képessége egy helyzetben nem működik – vágta rá Félix.
-          Na és mikor nem működik?
-          Ez nem igazán tartozik rátok, de amikor fél, olyankor nem képes rá, hogy használja a képességét. Márpedig az én szerelmem egyedül a tömlöcöktől, és a tűztől fél.
-          Ezért reagált úgy, amikor Heather tüzet mutatott neki? – kérdezte Edward kíváncsian. – Teljesen ki volt borulva, legalább egy napig kerülte őt.
-          Igen, attól tényleg nagyon kiborult, bár azt hiszem, hogy jót is tett neki valamilyen szinten. Kívülről nagyon erősnek látszik, és annak is hiszi magát, de higgyétek el, hogy nem olyan kíméletlen és vad, mint amilyennek mindenki hiszi.
-          Akkor miért tett ki téged a szobátokból? – kérdezte Jasper. – A szerelemben vannak problémák, de attól még nem kell külön költözni egymástól.
-          Felemeltem a hangom vele szemben, és kényszerítettem rá, hogy meghallgasson, erre mindig így reagál. Néhány száz év alatt, már nem először tesz ki a szobánkból, majd néhány hét múlva megbékél, és akkor visszaköltözöm. Ennyi az egész – rántotta meg a vállát.
-          Talán meg kéne beszélnetek a problémákat, amik köztetek vannak – ajánlottam a lehetőséget.
-          Georgina nem igazán beszélget, mint inkább a fejébe vesz valamit, és megpróbálja megvalósítani. Én pedig ezt mindig is tudtam, és elfogadtam. Vissza fog jönni, ahogy mindig – mondta határozottan.
-          Ennyi vámpír között nincs egy pszichológus? – kérdeztem kissé cinikusan.
-          Vicces vagy, Bella, de nem, Volterra várában nincs egyetlen egy pszichológus sem. Talán jobb is, mert már megőrült volna – nevetett fel Félix, és nekünk is muszáj volt felkuncognunk. Ha belegondolunk, akkor végül is, igen. Melyik pszichológus bírná ki az öröklétet ennyi vámpír között, akik mind a végeláthatatlan emlékeiktől telve keresnék fel őt. – Na, azt hiszem, hogy ez a végállomás, jó utat hazafelé – állította meg az autót.
-          Köszönjük, Félix, és remélem, hogy Georginával hamarosan rendbe jönnek a dolgaid – mondtam őszintén.
-          Igazán nincs mit, és őrültem, Bella – mondta mosolyogva.
-          Kérdezhetek még valamit? – álltam meg még egy pillanatra.
-          Hát persze – vágta rá.
-          Miért gyűlöl engem különösképpen? – néztem rá kérdőn.
-          Ez egyszerű – vágta rá. – Te nő vagy, és szabadnak születtél, amit soha nem vettek el tőled, saját akaratod van, és olyan képességed, amin még ő is csak sötét módszerekkel tudott áthatolni. Erős nő vagy, Bella, aki eléri, amit akar. Ez bőven elég ok rá, hogy ne legyetek jó barátnők. Ha úgy tetszik, akkor mondhatjuk úgy is, hogy irigyel téged.
-          Hát erre soha nem gondoltam volna – válaszoltam meglepetten.
-          Pedig, hidd el, hogy így van – vágta rá azonnal. – Még egyszer jó utat, és még találkozunk – intett nekünk egyet. Majd egy szempillantás alatt elhajtott.
-          Legalább azt megtudtam, hogy miért nem kedvel engem – mondtam elgondolkodta, amikor Edward megszorította a kezem. - Tény, hogy én kiváltságos világba születtem, legalábbis itt nem bántják a nőket, csak, hogyha hagyják magukat. Az ő világában pedig teljesen normális volt az efféle bántalmazás, nagyjából bármi miatt megverhették. Én sem rajonganék érte ellenkező esetben, azt hiszem.
-           A világ még ma sem kiváltságos, csak megváltozott. Azért akadnak bántalmazások ebben a világban, csak nem annyi, mint régen, és természetesen nem feltétlenül legálisan – válaszolta szerelmem.
-          Nos, végül is, igazad van – gondolkodtam el.
-          Ezt még lesz időtök kielemezni bőven, de most inkább menjünk, mert a gépünk hamarosan indul – mondta Jasper lelkesen. – Nem szeretném lekésni, és szerintem ti sem.  
-          Nem, természetesen nem, Sam már biztosan nagyon vár engem, legalábbis remélem – szólalt meg Prue is. Most először, amióta elindultunk.
-          Szerintem nem csak Sam vár már rád, kedvesem – mondtam határozottan. – Anthony is már a húgának tekint.
-          Igen, én is nagyon szeretem őt – mondta boldogan.
-          Minket pedig már mindenki nagyon vár, legalábbis reméljük – mondta Edward mosolyogva.
-          Efelől kétségetek se legyen, már nagyon-nagyon vár benneteket mindenki – mondta Jasper komolyan. – A hangulat ugyan nem volt rossz miután elmentetek, de most lesz az igazi, ez biztos. Már nagyon is éreztük a hiányotokat.
-          Ezzel mi is ugyanígy vagyunk – vágtam rá azonnal. Már alig várom, hogy magamhoz ölelhessem az összes unokámat. Na és persze a többieket is.
-          Már csak néhány óra, Bella, ennyit azért még kibírunk – simította szerelmem kezét a derekamra. Én pedig boldogan mosolyogtam rá. Hamarosan otthon leszünk. Végre otthon…

(Alice szemszöge)

Már annyira izgatott voltam. Amint megláttam Marcus döntését a látomásomban, hogy Jasper, Edward, Bella és Prue is hamarosan hazaérnek, egyszerűen nem bírtam magammal. Azonnal mozgósítottam minden lányt, és fiút, és feldíszítettük a határ mentén álló házat, azután pedig felhívtam a parti szervizemet, és a cukrászdámat. Mármint persze nem az enyémek, de mindig tőlük szoktam rendelni, és azonnal hozattam megfelelő mennyiségű ételt és italt az eseményre. A családunk végre ismét együtt lesz, és a legjobb dolog, ami csak történhet velünk. Olyan régen volt már, hogy mindannyian a házban voltunk. Az egész, hatalmasra növekedett családunk, ami napról-napra egyre boldogabb lényekből áll.
-          Ezt hová tegyem, főnök? – kérdezte Emmett kíváncsian. Miközben egy négyemeletes tortát hozott befelé.
-          Az megy az asztal közepére – vágtam rá.
-          Oké, de melyik asztalnak? – kérdezte bizonytalanul.
-          A középső asztal közepére, legyél szíves – vágtam rá egyértelműen.
-          Oh, tudhattam volna – biccentett azonnal. Majd letette a tortát arra a helyre, ahová kértem.
-          Alice, ez meg mi a fene? – jelent meg Rose egy hatalmas salátás tállal.
-          Az tíz kiló franciasaláta a sültekhez – vágtam rá egyértelműen.
-          Szükség lesz ennyire? – húzta fel a szemöldökét.
-          Mivel a farkas barátainkat is meghívtuk a családjaikkal együtt, így igen, el fog fogyni, ne aggódj. Viszont ki kell tenni őket külön tálakba, hogy az asztalokon három-három üvegtál foglaljon helyet, méghozzá a sültek és a zöldségköret mellett, a krumpliköret közelében – magyaráztam el.
-          Szerencse, hogy ez még csak egy „Isten hozott” parti és nem az esküvő. Szólj, hogy Gabriellának mikor lesz az esküvője, és azonnal elutazom – forgatta meg a szemeit Rose.
-          Rosalie, mindketten tudjuk, hogy sosem tennél olyat, mert te vagy Gaby tanúja, és sosem hagynád cserben őt, vagy a keresztfiadat – mondtam határozottan.
-          Na jól van, elismerem, hogy tényleg nem tennék ilyet – sóhajtott fel.
-          Na látod, akkor pedig barátkozz meg a terítés csodájával. Nem olyan nehéz, mint amilyennek kinéz – kacsintottam rá. Majd haladtam is tovább.
-          Sziasztok, mi folyik itt? – jelent meg hirtelen Tim és Marie.
-          Edward, Bella, Jasper és Prue hazajön – vágtam rá lelkesen.
-          Oh, te jó ég. Akkor még jó is, hogy pont mi is ma jöttünk haza – lett izgatott azonnal Marie. – Uramisten, mit segítsek, és mit vegyek fel? – kérdezte tőlem lelkesen.
-          Ne aggódj, a ruhád már a szobátokban van, ahogy a tiéd is Tim – néztem rájuk nevetve. Nem is Marie lenne, hogyha nem a ruha jutott volna eszébe az elsők között. Hát igen, az én nevelésem. – Segíteni pedig tudnál az ételek körül, mert Rose nincs a helyzet magaslatán.
-          Oké, mindjárt ott is vagyok, átöltözni ráérek később is – bólintott azonnal. Majd puszit nyomott Tim arcára, és már el is tűnt a konyha irányába.
-          Én miben lehetek a segítségedre, Alice? – kérdezte Tim kíváncsian.
-          Van még kint néhány torta, amiket be kéne hozni. Segíthetnél Emmettnek – vágtam rá azonnal.
-          Oké, ez jól hangzik – vigyorodott el.
-          Hé, nem dézsmálhatod meg, nagyon, amíg nincs itt az ideje – intettem meg finoman.
-          Oké, tudom, éppen csak egy kiskanállal nyalintok bele a tortákba – kacsintott rám.
-          Helyes, annyi még megengedett – bólintottam rá azonnal.
-          Köszi – nyomott puszit az arcomra. – Akkor én megyek is.
-          Nagyszerű kis buli lesz – csaptam össze a tenyereimet elégedetten. – Már csak az a kérdés, hogy a kék, vagy a vörös székhuzatokat válasszam-e – gondolkodtam hangosan. Mire lelkes gügyögés hangja csapta meg a fülemet. Én pedig rögtön a hang irányába fordultam.
-          Sziasztok – mosolyogtam Gabriellára és a kis Phoebe babára. – Te mit gondolsz, picurka? Kék legyen, vagy vörös? – néztem rá kérdőn. – Na, mit mondasz? Kék? – kérdeztem, mire Phoebe lelkesen tapsikolni kezdett.
-          Úgy látom, hogy a kék nyerte el a tetszésedet – állapítottam meg mosolyogva. – Kölcsönkérhetem a babát, kedves anyuka? A jövő esküvőszervezője és szükségem lenne a segítségére – nyújtottam fel a karomat. Mire Phoebe azonnal tapsikolni kezdett.
-          Úgy látom, hogy a kisasszony is szívesen veled tartana, úgyhogy semmi akadálya – nyújtotta át nekem Phoebe-t. – Addig én segítek a konyhában, gondolom sok dolgot kell még szortírozni, és megteríteni is.
-          Olvasol a gondolataimban – mosolyogtam rá hálásan.
-          Csak voltam már olyan partin, amit te szerveztél, és tudom, hogy ételből aztán nem lesz hiány – kacsintott rám, majd már el is tűnt a konyhában.
-          Kész a tábla, Alice – rohant be Emily boldogan egy hatalmas „Isten hozott itthon” feliratú táblával.
-          Ez gyönyörű, kérlek, tedd fel a helyére – néztem rá elégedetten.
-          Máris – suhant el mellettem. Én pedig elégedetten néztem körbe a házon. Mindenki boldogan tett-vett, és igyekezett tökéletesíteni a bulit, ami hamarosan elkezdődik…