La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 80. fejezet

80. fejezet

(Anthony szemszöge)

Alice szerint estére ideérnek, és bizony már besötétedett. Már alig várom, hogy megérkezzenek. Akármennyire is felnőtt vagyok már, azért a családom ettől még nagyon is hiányzik, amikor nincs velem. Sőt, igazából még soha nem voltam távol anyától ilyen hosszú időre.

-          Hé, hallasz engem? – lengette meg előttem Nathalie a kezeit.

-          Bocsánat, kicsim. Mit mondtál? – néztem rá kérdőn.

-          Azt, hogy kéne egy magas férfi, aki könnyedén eléri nekem a felső polcot, mert nem merek felállni egy székre, nehogy lepottyanjak – harapott az ajkába.

-          Oh, mit vegyek le neked, édesem? – kérdeztem mosolyogva. Bár nagyon is sejtettem, hogy mit szeretne.

-          Na mégis mit – forgatta meg a szemeit. – Egy zacskó mályvacukrot, és egy nagy üveg nutellát.

-          Még nutellát is? – húztam fel a szemöldököm.

-          Minél cukrosabb és édesebb, annál jobb – nyalta meg a szája szélét.

-          Nem lesz ez túl sok cukor neked és a babának? Talán meg kéne kérdezni Carlisle-t.

-          Anthony, ne húzz ujjat egy kívánós kismamával – mondta durcásan. – Leveszed nekem, vagy kérjem meg Emmettet, hogy segítsen a bajbajutott kismamán?

-          Oké, nem kell felkapni a vizet – emeltem fel a kezeimet védekezően. – Már megyek is, és leveszem – indultam el a konyhaszekrény felé. Néhány pillanattal később pedig az asztalra pakoltam a kért dolgokat, és még egy csomag epres kekszet is. – Ezt tekintsd egy kis grátisznak.

-          Hm… nyami – vett elő egy kiskanalat azonnal szerelmem. Majd majszolni kezdte a nutellát a mályvacukorral, majd egy epres kekszet is.

-          Kicsit hirtelen haragú vagy mostanában – állapítottam meg.

-          Szerintem csak azért, mert egy kicsit puffadok, és mert akkora vagyok, mint egy ház – mondta komolyan, és a dühösen libbentette szét a mell alatt egyre bővülő ruháját.

-          Nathalie, te egy gyönyörű kismama van – mondtam neki ellentmondást nem tűrve, majd magamhoz húztam.

-          Inkább egy gyönyörű lufi, vagy töltött galamb – húzta el a száját, de azért remek kontrasztként tömte magába még az édességet.

-          Nem gondolod, hogy…

-          Nem tudok leállni, érted? Éjjel-nappal enni akarok már egy hete, és csak dagadok, és dagadok – fakadt ki.

-          Szívem, tudod, hogy hány kilót szedtél fel amióta terhes vagy? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-          Huszat? Harmincat? – kérdezte keserűen.

-          Drágám, összesen négy kilóval vagy nehezebb, és már pocakosodsz jócskán. Honnan veszed azt, hogy kövér vagy? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mondjuk elég, hogyha a tükörbe nézek – forgatta meg a szemeit. – Na és honnan tudod, hogy négy kiló? Éjszakánként megmérsz? – kérdezte legörbülő szájjal.

-          Dehogy, kincsem – ráztam meg a fejem. – Nath, mi a baj? – fogtam két kezem közé az arcát.

-          Nem tudom – suttogta könnyes szemekkel.

-          Gyere, felmegyünk a szobánkba, és utána megkeresem Carlisle-t – kaptam a karjaimba.

-          Várj – kapta el a kekszet az asztalról. Mire én csak mosolyogva megcsóváltam a fejem. – Most meg min vigyorogsz? – nézett rám morcosan.

-          Azt hiszem, hogy nem kell ide Carlisle. Én is tudom, hogy mi a bajod – kacsintottam rá.

-          Na és mi lenne az? – nézett rám kíváncsian.

-          Egyszerű, tombolnak a hormonjaid – mondtam határozottan.

-          Amikor Emily-t és Marie-t vártam, akkor nem tomboltak ennyire – állapította meg.

-          Valóban, akkor nem tomboltak így, de a mostani terhességed merőben más – mondtam határozottan. – Minden terhesség más és más, így nem olyan hihetetlen, hogy jelen helyzetedben érzékenyebb vagy.

-          Érzékeny? Inkább olyan, mint egy robbanni készülő bomba – forgatta meg a szemeit.

-          Azért ne essünk túlzásba – kuncogtam fel.

-          Akkor nem is kell Carlisle a diagnózishoz? – kérdezte az ajkába harapva.

-          Nem, a diagnózisom már megszületett – mondtam határozottan.

-          Még jó, hogy van türelmed egy ilyen hárpiához – pirult el.

-          Te nem vagy hárpia, kincsem. Egyszerűen csak nehezen viseled ezt az időszakot, előfordul – fektettem le az ágyra óvatosan. Majd puszit nyomtam az arcára. – Pihenj, én visszamegyek, és várom tovább anyáékat.

-          Hé – szólt utánam.

-          Igen? – fordultam vissza azonnal.

-          Tudod, másmilyen étvágyamat sem lehet csillapítani egy ideje – gombolta ki a gombokat a ruhája mellrészén.

-          Édesem, bármelyik pillanatban megérkezhetnek – csóváltam meg a fejem mosolyogva.

-          Talán, ha gyorsak lennénk – húzta feljebb a szoknyarészt a ruhán. – Nem kell semmit sem elhúznunk, csak gyere ide – mondta csábítóan. – Már csak ez az ágyunk van hátra, hogy körbeérjünk szépen a házon.

-          Kicsim, a ház tele van mindent halló vámpírokkal, te pedig legnagyobb örömömre nem vagy halk típus – vigyorodtam el.

-          Na és? Emmett majd beszól egyet-kettőt, aztán megjönnek Belláék, és el is lesz felejtve a dolog – érvelt tovább. Na nem, mintha nem lett volna kedvem vele lenni, de azért most egy kicsit hirtelen jött az ötlet. – Vagy talán már nem kívánsz? – ült ki a rémület az arcára.

-          Nathalie, ne gondolj butaságokra – nyögtem fel. Hogy gondolhatja, hogy én nem kívánom már őt. – Ha tudnád, hogy mennyire akarlak, a nap minden percében.

-          Akkor bizonyítsd be – tornászta le magáról a fehérneműt is. Én pedig egy szempillantás alatt rávetettem magam, de a gyermekünkre vigyáztam. – Egy hangot se, Mrs. Black Cullen – suttogtam a szájába, miközben magamévá tettem.

-          Az nem lesz olyan könnyű – sóhajtott fel.

-          Hogyha hangoskodsz, akkor abbahagyom – kezdtem el lassan mozogni benne.

-          Tapaszd be a szám, és akkor nem tudok – húzta magához a fejemet, és szenvedélyesen csókolni kezdett. Én pedig egy kicsit hevesebb tempóra váltottam, mert pontosan tudtam, hogy mit szeretne. Azt, amit mostanában mindig. Szenvedélyt, és egy csipetnyi vadságot a szerelem heve mellé.

-          Öt perc múlva megérkeznek – kiáltott fel Alice hangosan a földszintről. Nekem pedig muszáj volt belemosolyognom a csókba, ahogy szerelmem is így tett. Alice, ő mindig, mindent tudott, és ez most tudtam, hogy nekünk szólt.

-          Tudod, Alice itt elég jó hallású lények vannak, nem kell annyira üvölteni, mert még a végén megsüketülünk – állapította meg Emmett.

-          Ne szenvedj, inkább hozd be a maradék virágot – mondta Alice kacagva. – Én vagyok a főnök, úgyhogy tessék azt tenni, amit mondok… - Alice ezután még ecsetelt valamit, de már nem tudtam nem szerelmemre figyelni, aki velem együtt érte el a csúcspontot.

-          Hm… ez igazán fantasztikus volt – mondta leplezetlen vigyorral, amikor mellé feküdtem és magamhoz húztam. – Talán máskor is belém kellene folyatnod a sikolyokat.

-          Talán meg is teszem, de most rendbe kell szednünk magunkat, mert már csak két percünk maradt – kezdtem el begombolni a felsőrészét a ruhájának. Majd visszasegítettem rá az alsóneműt is.

-          Köszi – pirult el.

-          Igazán nincs mit – vágtam rá azonnal. Ez már csak természetes. Legalábbis szerintem.

-          Oh, de van – kuncogott fel.

-          Hm… pajzán és falánk, ez remek párosítás – kacsintottam rá. – Lemegyünk? – nyújtottam felé a kezem, miután én is rendbe szedtem magam.

-          Igen, mindenképpen – fogadta el a felajánlott karomat. Majd összeölelkezve sétáltunk le a lépcsőn, pontosan akkor, amikor az ajtón belépett anya, apa, Prue és Jasper.

-          Drágám – lőtt ki Alice szó szerint, és a lendülettől szó szerint fellökte Jaspert is, akinek a nyakába sietett.

-          Anya – termettünk anya előtt Billyvel és Jacobbal.

-          Edward – ölelte magához fiát Esme és Carlisle. A kis Sam pedig azonnal Prue-t követelte magának.

-          Hiányoztatok – suttogta anya, miközben mindhármunk arcára puszit nyomott. – Nagyon-nagyon.

-          Te is nekünk, anya – vágtuk rá egyszerre.

-          Ugye nem bántott senki? – néztem rá aggódva.

-          Nem, minden rendben volt. Marcus meglehetősen tisztességes, és jó vezető – mondtam elégedetten. – Azt hiszem, hogy Max tett egy szívességet a vámpírvilágnak – mondtam határozottan.

-          Nem volt ő rossz vámpír – vágta rá Prue. – Vigyázott ránk attól függetlenül, hogy próbálta mindig fenntartani a kemény álarcát. Én nagyon sajnálom, hogy meghalt.

-          Hidd el, kicsim, mi sem kívántuk senki halálát – mondta anya határozottan.

-          Na, de most inkább érezzük jól magunkat. Végül is, ünnepelni jöttünk, vagy nem? – kérdezte Alice kacagva.

-          Dehogynem – vágtuk rá nevetve.

-          Akkor mire várunk még? Támadja le az asztalt mindenki,a ki emberi ételt fogyaszt, aki pedig nem az találjon magának elfoglaltságot – csapta össze a tenyerét Alice.

-          Mit szólnátok egy kis zenéhez? – kérdezte Jasper a kezeiben néhány cd-t forgatva.

-          Remek ötlet – lelkesedtem fel. – Kicsim, táncolsz? – fordultam szerelmem felé.

-          Én most inkább az asztalt választanám, ha nem haragszol meg érte – mutatott a papucsára. Oh, tényleg, mindig elfelejtem, hogy már kényelmes neki állni.

-          Kivételes elfogadom a visszautasítást, és megértem – nyomtam puszit a szájára.

-          Köszönöm, szívem – nézett rám Nath hálásan. Majd el is indult az asztalok felé.

-          Anya? – kérdeztem, de ő már Jake karján volt. – Oh, akkor a következő fordulóra – kacsintottam rájuk. – Prue, te még szabad vagy? – fordultam fogadott húgom felé.

-          Igen, én még szabad vagyok, de nem tudok táncolni – húzta el a száját.

-          Dehogynem tudsz – vágtam rá.

-          De én még csak egy bulin…

-          Na és akkor is nagyon ügyes voltál – mondtam határozottan. – Na gyere, csajszi – kaptam fel és már a parketten is voltunk. – Csak engedd el magad – mondtam neki, majd azonnal táncolni kezdtem húgomat szorosan tartva. – Na látod, hogy megy – vigyorogtam rá, amikor lelkesen rázni kezdte a csípőjét a dallamra.

-          Jó tanárom van – mondta nevetve.

-          Hát, nagyon igyekszem – biccentettem.

-          Szabad lekérnem a hölgyet? – jelent meg apa hirtelen.

-          Hát, ha muszáj – sóhajtottam fel.

-          Esetleg felkérhetnél engem – jelent meg anya a másik oldalamon.

-          Ha Prue nem bánja – néztem rá kérdőn.

-          Engem egyáltalán nem, menj csak nyugodtan – mondta húgom lelkesen.

-          Rendben, köszi – nyomtam puszit az arcára. Mire Sam nem messze tőlünk panaszosan morgolódott édes, baba hangom. – Bocsánat – emeltem fel a kezeimet védekezően. – Anya? – nyújtottam felé a kezem.

-          Boldogan – csúsztatta azonnal az enyémbe a tenyerét.

-          Hogy vagy? Milyen volt? Őszintén – néztem rá aggódva.

-          Egyáltalán nem volt annyira rossz, mint hittem, hogy lesz – mondta elgondolkodva. – Nem jöttünk ki mindenkivel, és nem volt jó érzés eleinte újra ott lenni, de egy-két apróbb incidens leszámítva, ami várható volt, nem éreztem magam rosszul. Leszámítva talán az unalmat, ami néha magával ragadott a trónteremben ácsorgást leszámítva. Na meg persze az állandó honvágyat.

-          Nem bántottak? – nézett rám idegesen.

-          Nem, természetesen nem bántottak – rázta meg a fejét azonnal.

-          Na és másban, hogyan döntöttél? – kérdeztem halkan.

-          Mire gondolsz? – lepődtem meg.

-          Hamarosan itt lesz az ideje a költözésnek – kezdtem bele idegesen. – Elmész velük, ugye? – kérdeztem kíváncsian.

-          Én… - nyelt egy nagyot.

-          Ne szabadkozz, anya – ráztam meg a fejem. – Sejtettem, hogy így lesz, és nincs is ezzel semmi baj. Most végre boldog vagy. Igazán boldog.

-          Reméltem, hogy esetleg ti…

-          Nem lehet, anya, te is tudod – ráztam meg a fejem. – Nathalie szülei úgy határoztak, hogy az emberi létet választják, és nem választhatok el tőlük a feleségemet. Annyi időt kell nekik adnom együtt, amennyit csak lehetséges – mondtam határozottan.

-          Igen, ez így helyes – bólintott rá azonnal, bár láttam rajta, hogy szomorú.

-          Tudod mit? Hagyjuk mára ezt a beszélgetést, ma inkább csak örüljünk neki, hogy együtt vagyunk – ajánlottam miközben magamhoz szorítottam.

-          Jó ötlet – mosolygott rám, de a szemében még láttam, hogy nehezen viszi rá a lélek, hogy elhagyja La Pusht, pedig még én is tudom, hogy ez a helyes. Ő csakis az apámmal lehet igazán boldog.

-          Hé, ne gondolj rá, komolyan. Sajnálom, hogy felhoztam a témát – emeltem meg a fejét az állánál fogva.

-          Nem, a kérdés lassan valóban aktuális lesz – bólintott rá. – Ez nem a te hibád kicsim, csak tudod, ez talán eddigi életem legnehezebb döntése volt.

-          Ezt el is hiszem – sóhajtottam fel. Én magam is mindig vágytam világot látni, de valahogy mégis La Push maradt az otthonom, akárhol is voltam.

-          Hé, hanyatlik a buli a savanyú képetektől – jelent meg mellettünk Billy. – Ma semmi komolyat nem szeretnék hallani. Leszámítva azt, hogy a következő tánc az enyém anyával – lökött arrébb bátyám finoman.

-          Hé, nem kell erőszakoskodni – forgattam meg a szemeimet nevetve.

-          Én vagyok a soros, ezt nem tagadhatod – mondta határozottan.

-          Na jó, ezt nem tudom tagadni – egyeztem bele. Végül is anyának három fia van, és most már egy lánya is. Nem sajátíthatom ki magamnak. – Én addig megkeresem az én gyönyörű feleségem.

-          Utoljára a saláták körül ólálkodott – mondta Billy kuncogva. – Rosszabb, mint Johanna volt, már hogyha ez emberileg lehetséges.

-          Ezt hallottam – szólt rá Johanna nem messziről.

-          A fenébe, ezért még szorulni fogok – húzta el a száját egy pillanatra. Én pedig nevetve indultam meg a feleségem felé, hogy vele együtt élvezzem a buli hátralevő részét…