La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 34. fejezet

34. fejezet

SZIASZTOK! EZ EGY MEGLEHETŐSEN KEGYETLEN ÉS DURVA FEJI LESZ, ÚGYHOGY CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE. PUSZI, DRUSILLA

(Bella szemszöge)

A rabságom nem is tudom, hogy hányadik napján egyszer csak különös dolog történt. A láncok, amik a falhoz rögzítettek hirtelen elengedtek, majd a zár is kattant a cellámon, mintha szabad utat engednének nekem.

-         Ez biztosan valami csapta – nyeltem egy nagyot.

Viszont lassan közelebb sétáltam a kijárathoz. Mi van, ha csak meghibásodott a rendszerük, és még nem vették észre? Akkor észrevétlenül kisurranhatok innen, kereshetek egy emberekkel teli helyet, és visszajuthatok az otthonomba. Talán hazajuthatnék úgy, hogy ne találjanak meg engem. Viszont, mivel tudják, hogy én Cullen vagyok, jó ötlet lenne hazamenni? Azt hiszem, hogy talán jobb lenne, ha csak Edwardnak szólnék, és eltűnnénk kettesben, hogy a családunkat ne támadhassák meg. Gondolataimból egy hangos ordítás szakított, a hang pedig, ami kiadta túlságosan is ismerős volt. Túlságosan is szeretett hang volt ez, amit bárhol, és bármikor felismernék.

-         Edward – kiáltott fel Emmett.

-         Hol vagytok? – hallottam meg Jasper üvöltését is. – Edward – kiáltott fel ő is. Majd hangos csattanások hallatszottak valahol. Csapdába esett. Azonnal oda kell mennem. Gondoltam magamban, majd egy szempillantás alatt kirontottam az ajtón, és futottam a hangok felé. Amikor hirtelen Sarah termett előttem.

-         Meg akarod menteni a férjedet? – kérdezte hirtelen.

-         Mit csináltatok vele? – indultam meg felé dühösen.

-         Nem ajánlom, hogy rám támadj, ha kedves neked az ő élete, mert nincs sok időd – nézett rám komolyan. 

-         Azonnal vigyél hozzá, és akkor nem öllek meg – morogtam rá.

-         Gyere utánam – indult el a folyosón, én pedig azonnal követtem.

-         Jasper és Emmett hol van? – kérdeztem hirtelen. Nem mehetünk haza Alice és Rose szerelme nélkül. A családunk tagjai nélkül.

-         Ők nincsenek veszélyben, legfeljebb csak kicsit idegesek a látványtól, ami eléjük tárul – mosolyodott el Sarah.

-         Nem értem, hogy hogyan lehetsz ilyen szadista. Nincs benned egy csepp jóérzés sem? – kérdeztem remegő szájjal. Én még ezt a nőt akartam megmenteni? Ezt a kislányt? Azt hittem, hogy olyan, mint Prue, de a jelek szerint hatalmasat tévedtem. Nem hagyhatom, hogy bántsák a családomat. Még egy ilyen szívtelen perszóna sem. Nem érdekel, hogy félvér, ha lesz rá lehetőségem, akkor meg fogja kapni a magáét.

-         A férjed ott van – nyitott ki előttem egy acél ajtót. Nekem pedig még a lélegzetem is elakadt. Edward ki volt kötözve, miközben egy hatalmas acél penge jól láthatóan pillanatról, pillanatra közelített a nyaka felé. Emmett és Jasper pedig kétségbeesetten próbáltak bejutni egy rácson keresztül, de valószínűleg az is acélból készült. – Megmentheted őt, ha elég fontos a számodra – szólalt meg hirtelen Sarah. – Csak oda kell menned, és kinyitnod a zárakat a kulccsal – lengette meg előttem a kulcsot.

-         Ennyi? Azért hoztál ide, hogy odasétáljak és kinyissam a láncait? – kérdeztem döbbenten.

-         Csak át kell sétálnod, és kiszabadítanod, de a séta nem lesz könnyű, hidd el nekem – mondta halványan elmosolyodva. – Félix, lennél szíves? – intett a másik vámpírnak. A következő pillanatban pedig az Edward felé vezető folyosó egy részén lángok csaptak fel egy szakaszon. Azután acélpengék csúsztak ki a falakból. A legvégén pedig valami gőzölgő, büdös dolog volt. – Három dolgon kell átjutnod, mint láthatod – kezdett bele Sarah. – Először a lángokon, amik fognak a bőrödön, ahogy Max bőrén is fogtak, tehát tetőtől talpig tele leszel égési sérülésekkel egy öröklétre. Másodszor áthaladsz az acélpengéken, amelyek áthatolnak a bőrödön további hegeket, és tartós koordinációs károkat okozva. Végezetül pedig át kell menned a savon, ami ilyen legyengült állapotodban valószínűleg megvakít. Ha engem kérdezel ez a másik kettő után már kegyelemdöfés, mert nem kell többé látnod, hogy mi lett belőled. A szépséged, és az életed egy szempillantás alatt meghal, ha a férjed tovább él. Mi a döntésed? Végignézed, ahogy meghal, és téged kiengedünk utána, mert a Volturi ezzel bosszút állt, vagy kiszabadítod őt, és utána, ha még kellesz neki, akkor magával vihet téged. Mit választasz? – nézett rám kérdőn. Én pedig nagyot nyeltem, majd kivettem a kezéből a kulcsot. Inkább egy örökkévalóság csúnyán, akár Edward nélkül is, de annak tudatában, hogy él, minthogy végignézzem a halálát. – Nocsak, érdekes fejlemény – mosolyodott el Sarah.

-         Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? – kérdeztem remegő szájjal. Ha sírni tudnék, akkor már régen zokognék. Ez fájni fog. Nagyon fog fájni, de Edward jól lesz. Megmenthetem, még nem késő.

-         Parancsot teljesítek, és neked sem lenne kötelességed ezt megtenni. Szóval, ha felkészültél, akkor már indulhatsz is.

-         Nem, Bella ne merészeld – kiabált rám Edward. – Nem érek ennyit.

-         De érsz, még ennél többet is – mosolyogtam rá. – Csukd be a szemed, nem akarom, hogy lásd – tettem a zsebembe a kulcsot. – Így emlékezz rám, amilyen voltam, kérlek, ne nézz rám többet, soha – mondtam reszkető hangon.

-         NE, BELLA – üvöltött fel szerelmem. Jasper, és Emmett pedig csatlakoztak hozzá.

-         Ne tedd ezt, valahogy bejutunk – kezdték el még jobban verni a rácsokat.

-         Nincs elég idő – néztem rájuk még egy pillanatra. – Nem kell végignéznetek – fűztem még hozzá.

Majd a kulcsot a zsebembe csúsztattam, és ráléptem a folyosóra. Próbáltam rajta átjutni, hogy ne érjen el a tűz, de hirtelen akadály gördült le a plafonról, én pedig bent ragadtam. A lángok egy pillanat alatt elkezdték marni a bőrömet, én pedig bármennyire is próbáltam elfojtani, nem tudtam visszatartani a feltörő fájdalmas sikolyaimat. Csak az tartott magamnál, hogy hallottam Edward kétségbeesett hangját, ahogy könyörög, hogy forduljak vissza. Legalább egy örökkévalóságnak tűnő percig álltam a tűzben, amikor hirtelen a lángok eltűntek. Nem is akartam tudni, hogy hogyan nézek ki. A testem tele lesz forradásokkal, a hajam pedig érezhetően, szinte teljesen megégett. Talán nem is maradt belőle semmi.

-         Az elsőn már túl is vagy, Bella, ez hihetetlen – hallottam meg Sarah hangját a hátam mögül.

-         Jasper, bármi áron öljétek meg, kérlek – néztem rá komolyan.

-         Sokáig fog szenvedni – válaszolta fivérem.

-         Köszönöm – néztem rá hálásan. Talán most láttam őt utoljára. Csak akkor vettem észre, hogy Edward engem néz fájdalmas szemekkel. – Mondtam, hogy ne nézz rám – próbáltam meg eltakarni a testem.

-         Édesem, még mindig gyönyörű vagy – mondta Edward határozottan. Én viszont nem hittem neki. Pontosan tudtam, hogy hogyan nézek ki, hiszen látom a karjaimat, és a lábaimat. Az arcom sem lehet jobb állapotban.

-         Csukd be a szemed – könyörögtem megint.

-         Ha nem indulsz tovább, akkor kaphatsz még egy adag tüzet – állapította meg Sarah.

Én pedig csukott szemmel, és remegő lábakkal indultam tovább. Össze fognak kaszabolni. A pengék az égett húsba fognak vájni, még jobban eltorzítva ezzel a már amúgy is megcsúnyult testemet. Nem akartam látni, hogy mi fog történni, ezért csak próbáltam minél előbb átérni. A vége előtt azonban ismét falba ütköztem. A következő pillanatban pedig legalább száz, ha nem ezer penge hasította fel a testemet, és ez talán még a tűznél is sokkal rosszabb volt. Még soha életemben nem fájt ennyire semmi. Még az átváltozás is sétagalopp volt ehhez képest. A talpam már semmire nem reagált, így a hasamra zuhantam, és azt hittem, hogy ott menten meghalok. Ha nem lennék vámpír, akkor már régen holtan feküdnék itt a földön. Miután a heves rohamnak vége lett, amit a pengék intéztek ellenem fel akartam állni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. A sebek már elkezdtek összeforrni, hiszen vámpír vagyok, de a lábaim mégsem tették azt, amit én akartam. Ezek lehetnek azok az idegi sérülések, amikről Sarah beszélt. Mozgásképtelen lábakkal a kezeim segítségével kúsztam tovább a célom felé. Amikor hirtelen alulról és felülről is beborított engem a sav. Próbáltam minél jobban összeszorítani a szemeimet, de még így is bejutott valamennyi a szemhéjamon át, így újra a fájdalmas sikolyaim töltötték meg a helyiséget. Próbáltam magam minél kisebbre összehúzni, de minden hiába volt. A fájdalom egyre nagyobb lett, és ha ez lehetséges, vámpír létemre kis híján elájultam a fájdalomtól. Amikor pedig legközelebb megpróbáltam kinyitni a szemeimet csak a sötétség várt rám. Nem láttam semmit. Ahogy Sarah is megmondta. Megvakultam, soha többé nem látom Edward arcát. Csak ezt az egyet sajnálom, mert ő még láthat engem olyannak, amilyen voltam ezelőtt. A régi fényképeinken még nem voltam torz, és undorító.

-         Kicsim, miért tetted ezt magaddal? – zokogta szerelmem.

-         Mert soha nem hagynám, hogy bajod essen – nyögtem határozottan. – Jövök már, édesem, mindjárt – kúsztam tovább. Egészen addig, amíg el nem értem a lábát. Ez jó kiindulópont volt. Innen már csak a láncait kell megtalálnom.

-         Szép volt – kezdett el tapsolni Sarah, legalábbis a hang alapján. – Nem értelek téged, Bella – sóhajtott fel. – Elmehettél volna, még élhettél volna – csóválta meg a fejét.

-         Va…la…mi töb…bet ér, mint a szép…ség – válaszoltam akadozva. Majd hirtelen összerándultam, mert valaki hozzámért.

-         Nincs semmi baj, Bella, én vagyok az, Emmett – emelt fel óvatosan.

-         Hogyan tudtál?

-         Kinyílt a rács, amikor elérted Edwardot. Most ne beszélj, pihenned kell, és vért kell kapnod – mondta gyengéden. – Rendbe jössz, rendbe teszünk valahogy. Majd Carlisle megoldja.

-         Félek, hogy ezt nem tudja megoldani – mondtam szomorúan. - Edward? – nyújtottam ki a kezem. – Ugye jól vagy? – kérdeztem kétségbeesetten.

-         Jól vagyok, édesem – mondta keserűen.

A következő pillanatban pedig már meg is éreztem egy finom érintést. Ami sajnos csak egy pillanatig tartott, mert azonnal felszisszentem a fájdalomtól. Egyszerűen nem tudok megmozdulni. Vajon egy vámpír belehalhat az ilyen sérüléseibe?

-         Mit tehetünk érte? – hallottam meg Jasper hangját.

-         Nem tudom, mindenesetre minél előbb haza kell vinnünk Carlisle-hoz – mondta szerelmem. – Emmett, kérlek, add őt ide nekem – mondta halkan Edward. Majd óvatosan átvett engem Emmettől.

-         Ne nézz rám – motyogtam halkan.

-         De nézlek, és nem érdekel, hogy hogyan nézel ki, számomra örökké gyönyörű leszel, akkor is, hogyha így maradsz, ahogy most vagy – mondta ellentmondást nem tűrve. – Nekem így is csodaszép vagy.

-         A fenébe, ezek tényleg szeretik egymást – szusszantott fel Sarah.

-         Nagy kár, pedig játszhattunk volna még velük – vágta rá Félix. – Még soha nem láttam ilyesmit. Egy vámpír önként megcsonkítja magát, mert a szerelme életét akarja menteni.

-         Te talán nem tennéd meg értem? – kérdezte a lány.

-         Hát, drágám, ehhez a mi kapcsolatunk nem elég mély. Sokkal szórakoztatóbb lett volna, ha Marcus hagyja, hogy megerőszakoljalak Bella szeme láttára. Bírom a közönséget.

-         Perverz – nevetett fel a lány.

-         Megszokhattad volna már néhány száz év alatt, hogy soha nem voltam szabatos – mondta határozottan.

-         Azt hiszem, hogy valamiről súlyosan lemaradtam – suttogtam halkan.

-         Hajaj, nagyon is sok dologról. Például arról, amikor a férjed rám vetette magát, méghozzá hatalmas élvezettel. Azonnal megfeszült, aminek meg kellett feszülnie a nadrágjában – mondta nevetve. Én pedig önkéntelenül is felszisszentem, és megmerevedtem szerelmem karjaiban. Hogy mondta? Az lehetetlen. Edward soha.

-         Ne hallgass rá, Bella – vágta rá Emmett. – A csaj átvert minket. Pontosan úgy nézett ki, mint te. Csupán azért vetette rá magát Edward, mert megtévesztette, de Edy fiú azonnal rájött, hogy nem te vagy az.

-         Akkor jó – engedtem el megviselt testemet újra, férjem karjaiban.

-         Na, eleget bájcsevegtünk – mondta Félix. – Itt az ideje, hogy jelentsünk a Mesternek – fűzte még hozzá. Majd hatalmas csattanásokat hallottam a fiúk pedig egy emberként üvöltöttek fel.

-         Mi történik? – kérdeztem reszketve.

-         Bezártak minket, Bella, nem engednek el – mondta Edward. Majd óvatosan leült velem, de nem engedett el egy pillanatra sem. – Próbálj meg ellazulni, kicsim. Talán úgy nem fog fájni annyira. Úgy sajnálom, ha nem jövök ide, akkor ez nem történik meg.

-         Meg akartál menteni engem, és ezért öröké hálás leszek neked. Tudom, hogy nem a te hibád, ami történt. Újra megtenném érted – mondtam határozottan.

-         Na jó, ez nekem már sok, menjünk, és hozzuk ide a Mestert, bármelyik pillanatban megérkezhet – mondta Sarah. Majd néma csend lett.

-         Ne ijedj meg, rád terítem az ingemet – hallottam meg Emmett hangját. Majd egy finom anyag érintését éreztem a testemen. – Nem fáj így? – kérdezte kedvesen.

-         Már nem vészes. Azt hiszem, hogy kezdenek összeforrni a sebek. Talán néhány óra múlva már nem fognak fájni.

-         Rendbe hozunk téged, ne félj – mondta Jasper. – Most pedig aludni fogsz egy kicsit, a fájdalmadat nem tudom megszüntetni, de elaltatni el tudlak.

-         Meg fogtok ölni, ugye? Csak nem akarjátok, hogy fájjon – húztam össze magam olyan kicsire, amilyen kicsire csak tudtam. Valahogy féltem a haláltól. Tudtam, hogy ez a helyes, és jól teszik, ha megölnek, de mégis rettegtem a végleges elmúlástól. Nem akartam elhagyni a családomat. Már elvesztettem őket kétszer is, harmadszor már nem élném túl. Habár, tulajdonképpen nem is kell túlélnem, hiszen már végleg halott leszek. Ez elég buta gondolat volt jelen helyzetben.

-         Dehogy fogunk megölni, Bella, ne beszélj butaságokat – döbbent meg Edward. – Szerinted hagynám, hogy bárki is hozzád érjen? Soha nem fogom hagyni, hogy bárki is hozzád érjen.

-         Csak aludni fogsz, Bella, esküszöm, hogy soha nem bántanánk. Engedd el magad, kérlek – simított végig Jasper az arcomon. Legalábbis azt hiszem, hogy Jasper volt, majd lassan elragadott az öntudatlanság…

(Edward szemszöge)

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, amikor felébred. Mit tehetnék, hogy elhiggye, hogy ő még így is ugyanaz a Bella, akit én szeretek. Nem érdekelnek a sebek, a hegek, a vakság, semmi, ami vele történt, mert ő az én feleségem. Akkor is az, hogyha Carlisle ezt nem tudja rendbe hozni. Egyszerűen nem érdekel, hogy Bella mit gondol, de akkor is boldogok leszünk egymás mellett. Ahogy az idő múlt a sebek lassan behegedtek, és egyre jobb lett a helyzet. Talán, ha Jasper egy-két napig tudja kábítani, akkor mire felébred már semmi sem fog fájni neki. Legalábbis nagyon remélem. Gyorsan gyógyulunk, bár nem bánnám, ha tudnánk szerezni valahonnan egy kis vért, hogy gyorsabb legyen a folyamat.

-         Lám… lám… lám, hát nem öltétek meg a kicsikét. Nem mondod komolyan, hogy még így is meg akarod tartani. Nézz rá, egy élő roncs. Vétek életben hagyni. Egyáltalán hol jelenhetnél meg vele? Úgy néz ki, mint egy szörnyeteg – mondta a Sarah nevű lány gúnyosan.

-         Ő a feleségem, és még így is százszor szebb, mint te. Neki a lelke is szép, nem csak a teste. Te ezt el tudod mondani magadról? – kérdeztem vissza dühösen.

-         Tehát nem adod meg neki a kegyelemdöfést? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Soha nem lennék képes megölni, még akkor sem, hogyha ő könyörögne érte. Tudom, hogy eljön még az idő, amikor Carlisle képes lesz segíteni rajta, addig pedig így szeretem, ahogy van – vágtam rá.

-         Na és mondd csak, hogyha Carlisle soha nem lesz képes rá, hogy meggyógyítsa, vagy javítson a helyzetén? – kérdezett vissza.

-         Akkor is szeretni fogom. Ezen semmi sem változtathat – mondtam ellentmondást nem tűrve. Hiába próbál engem meggyőzni arról, hogy Bella így már nem tökéletes. Mert ő mindig is az lesz. Teljesen mindegy, hogy mit akarnak nekem bebeszélni. – Hagyj békén minket, hacsak nem vért hoztál a feleségemnek.

-         Nem hoztam neki semmit. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy kegyelmes voltál-e hozzá, de úgy látom, hogy gyáva vagy megtenni.

-         Nem, van elég bátorságom, hogy együtt nézzünk szembe ezzel a helyzettel – vágtam vissza.

-         Georgina, elég lesz – lépett be Marcus. Láttam már az arcát Carlisle régi festményén. – Ne kínozd tovább a fiút, és a testvéreit. Engedd el az elméjüket – adta ki az utasítást Marcus. - Edward is, és Bella is eleget bizonyított arról, hogy ez igaz szerelem. 

Mire a rácsok lassan eltűntek, és egy hatalmas szobában találtuk magunkat. Döbbenten néztem körbe, majd szerelmemre pillantottam. Az arcán a hegek egyre halványabbak lettek, majd szép lassan eltűntek. A ruhája, ami a bőrébe égett újra a régi fényében pompázott. A szemhéjai, amelyek összeforrtak a savtól újra különváltak. A pillái visszanőttek, a tincsei is újra a derekáig értek.

-         Hogyan? – kerekedtek ki a szemeim.

Ez lehetetlen. Hiszen láttam, és éreztem, hogy min megy keresztül szerelmem. Ráadásul, hogyha a mi elménkkel még el is hitették ezt az egészet, az övébe nem tudnak behatolni. Az lehetetlenség. Ki van zárva, hogy áthatoltak Bella pajzsán. Az csak akkor sikerülhet, hogyha Bella is beleegyezik. Bárkit nem enged be az elméjébe. Nem értem.

-         Tudom, hogy feleséged elméje tökéletesen védett, de, amit kevés vámpír tud, hogy azt a pajzsot ki is lehet kerülni. Méghozzá könnyebben, mint hinnéd – magyarázta Marcus.

-         Eddig még nem sikerült senkinek – állapítottam meg. Bár belük ujjongtam, hogy szerelmemet, és minket is csak átvertek, így Bella boldog lesz, amikor felébred.

-         Nos, ami azt illeti, nem törtük át a pajzsát, mert az lehetetlen. Viszont megkerülni, meg lehet, amint mondtam – állapította meg.

-         Na és mégis, hogyan kerülték meg? – tettem fel a következő kérdést.

-         Egyszerű, a szarvas, amit kapott mérgezett volt – rántotta meg a vállát.

-         A vámpírokon nem fognak a mérgek – tiltakoztam azonnal.

-         Valóban? Ittál már kábítószeres véréből? A vámpír ugyanúgy repül tőle, ahogy az áldozata. Hiszen a vérében van, ami belénk kerül, a te részed lesz addig, amíg el nem égeted. Kapott egy erős hallucinogént, amit nekünk már csak be kellett indítani. A félelem, és rettegés, amit az elvesztésed miatt érzett, a fájdalom, amit az agya tett valóságossá, amikor az agya látta a lángokat, a pengéket és a savat, mind-mind csak azért volt lehetséges, mert a szer a vérében van.

-         Mikor ürül ki a szervezetéből? – kérdeztem rá azonnal.

-        Két nap múlva, nagyjából – válaszolta Marcus készségesen. – Addig jobban jártok, hogyha kábítjátok, mert ő még úgy fogja hinni, hogy megtörtént mindaz, amin keresztülment.

-         Na és, ha felébredhetett, azután mi a terve? – kérdeztem rá az engem leginkább foglalkoztató kérdésre.

-         Nos, ha felébredt, akkor nekünk, hármunknak beszélnünk kell egymással, addig is érezzétek otthon magatokat – sétált ki a vezető a szobából, az ajtó pedig azonnal bezárult mögötte…

La Push vámpírja II. Új nemzedék - 33. fejezet

33. fejezet

(Carlisle szemszöge)

Fogalmam sem volt, hogy az unokáim mit terveznek, de volt egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem fog tetszeni az ötlet, legalábbis a képességüket kielemezve olyan érzésem van, hogy elbűvölésre készülnek. Nem értek egyet azzal, hogy Marcus fogva tartja Bellát és büntetést szabott ki rá. Azt viszont kénytelen vagyok elismerni, hogy a körülményekhez és a törvényekhez képest nagyon is kegyesen bánik a lányommal. Ha Aro marad életben, akkor Bellán már átment volna a fél Volturi, a teste tele lenne sérülésekkel, és mindenképpen éheztetnék. Ezzel szemben Marcus parancsba adta, hogy nem bánthatják őt, adott neki vért, és még ráadásul személyesen is jött el hozzánk, ami több, mint amit bárkitől elvártam volna.

-         Arra gondoltunk, hogy elbűvöljük Marcust, hogy azt higgye, hogy már le is telt az egy évszázad – magyarázta Marie.

-         Nem is rossz ötlet – bólintott rá Anthony.

-         Az ötlet nem lenne rossz, hogyha nem lenne igen kockázatos – vetettem ellen.

-         Mire gondolsz? – kérdezte Jake kíváncsian.

-         Arra, hogy az egy dolog, hogy Marcust elbűvölitek, de nem tudjuk, hány embere van még a Volturinak, és ha bárki megsejti, hogy a vezetőjét elkápráztatták, akkor hatalmas nagy bajba kerülünk mindannyian.

-         Talán hagyjuk ott anyát, szenvedjen csak egy évszázadon át, mert megmentette az unokáit? – kérdezte Anthony ingerülten.

-         Talán feláldozzuk a családunk biztonságát, amit anyád a maga módján védett meg, hogy együtt menekülhessünk? Tényleg tönkretennéd Bella áldozatát azzal, hogy megpróbálkozunk egy trükkel, ami talán sikerül, talán nem? – emeltem fel egy pillanatra én is a hangomat.

-         Még mindig jobb, mint tétlenül nézni azt ahogy, Marcus elmegy, él bezárja anyát száz évre úgy, hogy sem minket nem lát, sem pedig az unokáit felnőni. Család vagyunk, és megvédjük egymást. Anyát is. Nem érdekel, hogy milyen áldozatot hozott, nem érdekel, hogy mi volt a terve, a lényeg az, hogy joga van velünk lenni, joga van a családja szeretetének körében lenni nap, mint nap, ahelyett, hogy bezárják egy tömlöcbe, és azt csinálnak vele, amit csak akarnak – csattant fel unokám.

-         Gondoljuk ezt át higgadtan, és némiképpen halkabban, mert attól, hogy Marcus odalent ül, és hall minden egyes szót – csitított minket Jacob.

-         Nincs mit átgondolni, kihozzuk anyát, ha tetszik Carlisle-nak, ha nem, elegem van a békés megoldásokból. Itt senki sem békés rajtunk kívül. Ami sok az sok – vágta rá unokám dühösen.

-         Idefigyelj, fiam. A mi családunk évszázadok óta él együtt emberekkel, farkasokkal, és tudattal, hogy Volturi létezik. Attól, hogy bajban vagyunk az emberséget és a szabad akaratot még nem szabad elvesztenünk. Van valami, amit senki nem vehet el tőlünk, az pedig a lelkünk. Úgyhogy találunk valami más alternatív megoldást, ha tetszik neked, ha nem. Nem fogom hagyni, hogy háborúba keveredjünk bárkivel is. Akarod, hogy a lányaid félelemben éljenek megint? Akarod, hogy bármikor levadászhassa őket egy Volturi katona? Azt szeretnéd, ha soha nem hajthatnák úgy álomra a fejüket, hogy biztonságban és boldogan élnek? Egy vámpírnak egy évszázad szinte semmi. Bellának pedig tudom, hogy ér annyit ez a rabság, hogy nektek ne eshessen bajotok – mondtam határozottan. – A vitát ezennel lezárom. Még én vagyok a családfő, és ha én azt mondom, hogy nem, akkor nem. Lányok verjétek ki ezt a fejetekből, kérlek – néztem a dédunokáimra gyengéden.

-         Mi csak… - kezdett bele Emily.

-         Igen, tudom, hogy jót akartatok, kincseim, de nem mindenre lehet megoldás a tehetségetek – simítottam végig az arcukon.

-         Nah, persze, menjek le és csókoljam meg a lábát is esetleg az anyám fogva tartójának? – kérdezte unokám dühösen. Majd egy szempillantás alatt kiugrott az ablakon, és elviharzott. Nathalie pedig azonnal utána eredt.

-         Drágám, nem volt ez egy kicsit túlzás? – simult hozzám megszeppent szerelmem.

-         Nem, ezt nem tehetjük meg, és te is tudod, hogy Bella sem akarná – öleltem magamhoz.

-         Igen, tudom, hogy nem akarná, de mi lesz Edwarddal? Bele fog őrülni, hogyha egy évszázadon át el kell válnia megint Bellától – mondta szerelmem aggódva.

-         Igen, tudom, hogy nagyon veszélyes és kockázatos, de majd megegyezem Marcussal, azt hiszem, hogy van is egy ötletem – jutott eszembe egy szerintem egészen jó ötlet.

-         Akkor azt hiszem, hogy jobb, ha magatokra hagyunk benneteket – csókolt meg szerelmem lágyan. – Lányok, segíteni kellene nekem – hajoltam le a dédunokáimhoz.

-         Inkább megyünk, és olvasunk valamit – mondták a lányok kedvtelenül.

-         Ugyan már édeseim, ha senki nem kóstolja meg a vadszamócát, akkor honnan tudjam, hogy édes? – kérdezte feleségem lágyan.

-         Vadszamócát? – villantak meg Emily szemei azonnal. – Én segítek – mondta a kis pocakimádó.

-         Menjetek csak – sóhajtott fel Marie. Aki mellett azonnal megjelent Timothy és magához ölelte őt.

-         Én is szívesen ennék egy kis szamócát. Jól esne, persze csak akkor, hogyha nem túl nagy gond, hogy velem gyere. Még nem is nagyon utaztál a hátamon – próbálkozott Tim lelkesen. Marie arcára pedig azonnal apró mosoly húzódott.

-         Na jó, talán egy kicsit veletek tartok. Esetleg egy órácskára – bújt hozzá a farkasához. Imádtam a köteléket, ami közöttük volt. Nagyon emlékeztetett engem arra, ami köztem és Esme között volt. Egyszerűen csodálatosak voltak.

-         Akkor mi megyünk is – nyomott puszit Esme az arcomra.

-         Rendben, én pedig lemegyek Marcushoz – nyomtam csókot szerelmem édes ajkaira.

Majd elengedtem őt, hogy felvidíthassa az unokáinkat. Én pedig lesétáltam barátomhoz. Akárki, akármennyire is vádolta Marcust, nagyon is hálás voltam, hogy nem bántotta a lányomat. Bella nagyobb bajban volt, mint bármelyikük is hinné. Hatalmas kínok között is élhetne száz évet. Sőt, a többi Volturi soha nem engedné el őt élve, de Marcus lehetőséget ajánlott nekünk, hogy a családunk újra együtt lehessen egy napon. Ez többet ér, mint bármi más. Eljön az idő, amikor igazán boldogok lehetünk együtt újra.

-         Marcus – üdvözöltem a nappaliban továbbra is türelmesen várakozó barátomat.

-         Ha jól hallottam, akkor igen heves vitát szabadítottam a ház népére az érkezésemmel – mutatott a szemközti fotelre Marcus, én pedig azonnal leereszkedtem rá.

-         Ne várd el, hogy Bella gyermekei jó szemmel nézzék azt, hogy az anyjukat fogságban tartod – mondtam határozottan.

-         Ezt nem is vártam el – bólintott rá barátom. – Ellenben nagyon is sokra értékelem azt, amit tettél. Látom, hogy semmit sem változtál, az égvilágon semmit – mondta mosolyogva. – Carlisle Cullen a mindig békés vámpír, aki annyi emberi létet ment meg, amennyit csak tud. Te nem változol, barátom.

-         Te sem változtál ezalatt a néhány évszázad alatt – mosolyodtam el én is. – Más már megkínoztatta és kivégeztette volna Bellát, főleg, hogy csak egy vegetáriánus vámpír, ahogy Caius szokott fogalmazni.

-         Nos, a lányod több, mint érdekes jelenség. Képes volt megtenni bármit azért, hogy megvédjen benneteket. Magát pedig egyáltalán nem félti, nem úgy, mint azt a félvért, akit nem is ismert. A félvért, aki nem is az, akinek valójában látszik – mondta mosolyogva.

-         Ezt, hogy érted? – húztam fel a szemöldököm.

-         Emlékszel még Georginára? – kérdezte nevetve.

-         Georgina? Hiszen ő meghalt, egy küldetés után nem érkezett többé haza – hökkentem meg.

-         Így tudták a fivéreim – bólintott rá.

-         Úgy sejtem, hogy te viszont most valami mást fogsz mondani a haláláról – állapítottam meg.

-         Nos, Georginát kényszerházasságra akarták bírni, így felvette az egyik testőröm alakját és képességét, aki valóban elhalálozott. Mint tudod, igen tehetséges leány. Csakhogy lebukott előttem. Én viszont menedéket ajánlottam neki a saját testőreim között. Így a fivéreim soha nem tudták meg, hogy valójában ő Georgina. Illetve amikor eljöttem, akkor még Sarah volt, most pedig nagy valószínűséggel Bellát alakítja, mert egészen eddig őt tanulmányozta, hiszen a fiad nagyon közel került a búvóhelyünkhöz – mondta Marcus határozottan.  

-         A testőröd úgy tesz, mintha Bella lenne? – kerekedtek ki a szemeim. – Ez azért túlzás nem gondolod? – csattantam fel. Edward tönkre fog menni, hogyha megtudja, hogy egy másik őt szeretett a Bellának kijáró imádattal.

-         Ne aggódj, Georgina nagyon kreatív, és megparancsoltam, hogy nem feküdhet le a fiaddal, mert a házasság nálam még mindig szent dolog – nyugtatott meg azonnal Marcus. – Pusztán kíváncsi vagyok, hogy mekkora igazából a kötődés a fiad és a felesége között. Ugyanis, ehhez hasonló áhítatott még soha nem tapasztaltam. Kíváncsi vagyok, hogy igazam lesz-e.

-         Ez azért kegyetlen, mindkettőjük szempontjából – vágtam rá.

-         Nem biztos, barátom. Nem biztos. Ha tényleg olyannyira szeretik egymást, ahogy gondolom, akkor jutalmat kapnak – mondta határozottan.

-         Tehát Edwardnak bizonyítania kell – bólintottam rá.

-         Nem, nem csak Edwardnak kell bizonyítania, hanem Bellának is. Mindkettejük reakcióira kíváncsi vagyok. Sokat elárul egy vámpírról, hogy milyen érzelmekkel viseltetik a másik lény iránt

-         Szóval ez volt a terved, tesztelni őket is, és minket is – kaptam a homlokomhoz. Hát persze, Marcus mindig biztosra ment a bizonyítási folyamatokat figyelembe véve.

-         Mesélj hát magatokról, ameddig én a telefonra várok, hiszen oly régen nem találkoztunk már – dőlt hátra kényelmesen a székben.

-         Valóban régen volt már – bólintottam rá.

Régebben, mint bárki is gondolhatta volna. Soha nem Marcus volt az a tényező, aki miatt elhagytam a Volturit. Csupán annyi volt az indítékom, hogy túl sok volt nekem ott a gyilkolás és a fájdalom. Marcust azonban kifejezetten kedveltem. Megvolt benne a természetes kíváncsiság az emberiség változásával szemben, és velem szemben is. Soha nem ítélt el engem, inkább próbálta kielemezni az indítékaimat, hogy miért is képviselem azt, amit képviselek.

-         Nos, amint látom igen terebélyes családra tettél szert, ráadásul még az alakváltók is hozzátok tartoznak, ami normál körülmények között szintén törvényszegés, de meghallgatnám, hogy hogyan történt.

-         A helyzet az, hogy Edward és Bella több, mint ötven éve halálosan egymásba szeretett. Egészen addig minden tökéletes volt, ameddig Edward véletlenül meg nem hallotta egy orvos gondolataiban, hogy Bella gyermeket vár.

-         Ajaj, megcsalta a kislány. Nos, ez súlyos válóok még a Volturiban is – sóhajtott fel Marcus őszinte sajnálattal.

-         Nos, mi is azt hittük, hogy megcsalta, először, de nemrégen, amikor visszatértünk, rá kellett jönnünk, hogy Edward gyermekét hordta a szíve alatt, Anthonyt, akivel jelenleg nem vagy túl jó kapcsolatban.

-         Oh, persze, a heves fiatalember, a farkas feleségével, és az izgalmas hibrid lányaival – bólintott rá Marcus. – Hát, hallod, nagyon érdekes keveredések alakulnak ki mostanában. Nem is tudom, hogy örülnöm kéne a fajták keveredésének, mert ez egy béke közeledtét jelzi, vagy félnem kellene egy újabb támadástól, hogy fellázadjanak az eddig működő rendszer ellen.

-         Nos, az én családom soha nem támadna rád. Bella csupán a körülmények áldozata – vágtam rá azonnal.

-         Sejtettem, hogy így lesz, de Carlisle, hogyan félnének az új vezetőtől, ha nem torolnám meg valamiképpen a minket ért támadást? – tette fel a kérdést, amitől sajnos tartottam.

-         Igen, sejtettem, hogy főként ez a szándékod – biccentettem.

-         Sajnálom, hogy éppen a lányodról van szó, de példát kell statuálnom valahogyan, hogy mindenki tisztában legyen a ténnyel, hogy a Volturi még mindig kitart az elvei mellett, és egyáltalán senki sem packázhat velem, még a Cullenek sem, akármennyire is kedvellek.

-         Sajnálatos módon értem az indokaidat, de tetszeniük nem kell – sóhajtottam fel.

-         Valóban nem kell, de ha a gyermekeid átmennek a vizsgán, akkor talán kitalálhatunk valami kölcsönösen előnyös megoldást.

-         Kölcsönösen előnyös megoldást? – húztam fel a szemöldököm kíváncsian. Ötletem sincs, hogy mire gondolhat. Marcus már szólásra nyitotta a száját, én pedig érdeklődve néztem rá, amikor hirtelen megszólalt a mobiltelefonja.

-         Bocsáss meg egy pillanatra – emelte fel a kezét.

-         Csak tessék – intettem nagyvonalúan.

-         Igen, gyermekem? – vette fel azonnal a telefont. – Néhány pillanat alatt lebuktál? – kerekedtek ki Marcus szemei. – Rendkívüli, egyszerűen elképesztő, hogy ennyi idő elég volt hozzá – mondta elámulva. – Kijutottál? – kérdezte Marcus. – Remek, nagyon jó. Akkor most tudod mi a dolgod, ha végeztél, akkor pedig azonnal hívj – adta ki az utasítást, majd letette a telefont. – Hihetetlen – fordult felém. – A fiad alig néhány másodperccel azután, hogy megérintette Georginát, azonnal felismerte, hogy nem Bellát tartja a karjaiban. Elég nagy lehet a szerelem kettejük között.

-         Mindent elsöprő, mint már említettem – húzódott elégedett mosolyra a szám. Edward átment a vizsgán. Már csak Bellának kell teljesítenie Marcus cselszövését, bármi is legyen az, és talán mindannyian jól járunk. Legalábbis nagyon remélem.

-         Nos, talán valóban az. Várjuk ki a végét…

(Edward szemszöge)

Megsemmisülten álltam a lány karját fogva, amikor egy hirtelen mozdulattal kitépte magát a karjaimból, majd, még mielőtt bármit tehettünk volna kiugrott az ablakon. Azonnal utána indultam, de Emmett és Jasper elkaptak. Még láttam a lány elsuhanó alakját, de érdekes módon nem csillogott a napsütésben. Mintha nem is vámpír lett volna, pedig az volt. Biztos vagyok benne, hogy vámpír volt. Hogy lehetséges, hogy pontosan olyan volt, mint Bella. Még a gondolatait sem hallottam. A teste, a bőre érintése. Mindenben olyan volt, mint Bella, kivéve egyetlen egy apróságot.

-         Honnan tudtad, hogy nem Bella? – kérdezte Jasper hirtelen.

-         Bellán mindig átfut egy egészen apró remegés, amikor elmélyítem a csókunkat. Már emberkorában is így volt, és ez semmit sem változott. Soha, egyetlen alkalom sem volt, hogy ne éreztem volna azt az apró remegés hullámot, amit ilyenkor átél – mondtam halkan.

-         Apró jel, de a jelek szerint éppen elég – mosolyodott el Jasper.

-         Ez elég csekély dolog, nem gondolod? Mármint, mi lett volna, ha éppen Bellán most nem fut végig ilyen hullám, mert csak örül, hogy végre itt van, és te kicsavarod a karját? – kérdezte Emmett.

-         Ismerem Bellát, és tudom, hogy hogyan reagál rám a teste – morogtam rá.

-         Hé, öcsi, higgadj, még felrobbansz – emelte fel Emmett a kezeit. – Én csak megállapítottam, hogy Rose-nak is vannak apró ismertető jelei, de hogyha egyszer véletlenül elmarad egy, attól ő még Rose.

-         Teljesen mindegy, Emmett, a lényeg, hogy Edward rájött, hogy nem Bella az – vette át a szót Jasper. – Hallod? – tette a kezét a vállamra. – Tudtad, hogy nem Bella. Felismerted, hogy nem ő az asszonyod. Nem csaltad meg őt – mondta határozottan.

-         Ez nézőpont kérdése. Rávetettem magam egy nőre, akinek semmi köze a feleségemhez – csattantam fel.

Majd beviharzottam a fürdőbe, és azonnal megnyitottam a zuhanyt. Még az érintését, és a gondolatát is el fogom törölni annak a nőnek, akárki is volt az. A ruháimat egy szempillantás alatt letéptem magamról, és a padlóra hajítottam, majd alaposan lemostam magam. Minden lehetséges illatot, ízt, mindent, ami nem Bella volt.

-         Edward, told ki a segged a fürdőből, vagy most már én rángatlak ki. Ennél tisztább már nem leszel, hallod? Három órája mosod magad. Tényleg ennyire rossz, hogy hozzáértél egy másik nőhöz, aki megjegyzem, tökéletesen Bellának nézett ki? Senki nem tudta volna megmondani ránézésre, hogy ő nem a feleséged, úgyhogy hagyd abba ezt a hisztit, és told ki a feneked, különben bemegyek és szétrúgom. Érted? Nyilvánvaló, hogy azért jött ez a kis követ, mert túlságosan is közel járunk. Úgyhogy pattanj, mert már sötét van.

-         Besötétedett? – zártam el a csapot azonnal.

-         Hát nem ezt magyarázom? – kérdezte fivérem morcosan. - Jasper, kérlek, vedd át, mert én ezt nem bírom. Komolyan mondom, hogy olyat teszek, hogy még magam is megbánom, hogyha nem hagyja abba a szenvedést. Értem én, hogy élete szerelme, felesége, társa, és minden ehhez hasonló, de nem értem Bellát, hogy képest ezt a világfájdalmat elviselni.

-         Edward, soha nem gondoltam, hogy fogok ilyet mondani életemben, de Emmettnek igaza van – mondta Jasper határozottan.

-         Várj, van nálam kamera, ezt a mondatot hadd halljuk még egyszer, ha kérhetném – kezdett el nevetni mackós bátyám. Amin nekem is el kellett mosolyodnom. Emmett soha, semmilyen körülmények között nem változik meg. Habár, lehetséges, hogy ő csinálja jól. Minden rosszban meglát valamit, amiből viccet kreálhat. Ez is egy képesség, ha úgy vesszük. Méghozzá nem is rossz képesség. Magam köré tekertem egy törölközőt, majd kiviharzottam a szobába, és azonnal magamra kaptam egy tiszta ruha garnitúrát.

-         Na, öcsém, le tudod követni a kicsike illatát? – lengetett meg előttem egy sálat Emmett.

-         Honnan? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Nos, az álfeleséged ebben érkezett, de csókotok hevében leszedted róla, ő pedig oly sietve távozott, hogy itt felejtette. Tehát, le tudod követni az illatot? – lengette meg az orrom előtt. – Szimat, kutyus, szimat, keresd az asszonyt – fűzte hozzá nevetve.

-         Ne bosszants – morogtam rá. A ruhadarabot azonban kikaptam a kezéből, és mélyen belélegeztem. Ez az illat is Belláé volt. Tökéletesen álcázta magát ez a nő, akárki is volt. – Gyertek utánam – fűztem még hozzá. Majd egy szempillantás alatt elindultam, hogy megkeressük szerelmemet. Talán ez az illatminta elég lesz hozzá, hogy eljuttasson bennünket a bejáratig. Onnan pedig már meg fogjuk őt találni.

-         Várj, a városban még emberi tempót kell tartanunk – kapott el Jasper.

-         Vagy mehetünk a tetőkön át – vetettem ellent.

-         Végül is, nem rossz ötlet – bólintottak rá a többiek.

Majd követtek engem, miután felkapaszkodtam a tetőre, és egyik házról a másikra kezdtem ugrálni. Amikor pedig elértük a sivatagot nekiiramodtam, és olyan gyorsan futottam az illat iránt, amilyen gyorsan csak tudtam. Bár azt egy kissé különös volt a számomra, hogy egy ilyen furmányos vámpír, mint a lány, aki eljött hozzánk ilyen könnyedén nyomokat hagy maga után. Nem tetszett nekem ez az egész helyzet. Csapdát éreztem benne, és valami azt súgta, hogy ennek a csapdának igen súlyos következményei is lehetnek. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy meg kell mentenem szerelmemet a halál torkából.

-         Valahol itt lesz – álltam meg hirtelen, amikor az illat eltűnt.

-         Elvileg a föld alatt van, próbáljuk meg a környéken megtalálni a bejáratot – vágta rá Jasper. Majd mindannyian keresni kezdtük a föld alatt búvóhely bejáratát.

-         Ide – kiáltott fel Emmett néhány perc után. – Találtam egy ajtót – nyitotta ki egy határozott mozdulattal.

-         Akkor indulás, ha elvesztenénk egymást, akkor idekint találkozunk – mondta Jasper határozottan.

-         Rendben, minden induljon el másik vonalon. Pont három lehetőség áll a rendelkezésre a folyosókat illetően. Aki megtalálja az telefonáljon – vettem át az irányítást.

-         Rendben – egyeztek meg a többiek. Majd elindultunk hárman háromfelé a szűk folyosókon…

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 32. fejezet

32. fejezet

(Anthony szemszöge)

Az idegen vámpír a határon volt. La Push és a szabad terület között. Még nem éreztem az illatát ezelőtt, de ha nagyapának igaza van, akkor könnyen lehet, hogy egy követ a Volturitól, aki talán tárgyalni akar. A látvány alapján, ami elém tárult, valószínűleg valóban egy Volturi, mivel földig érő, koromfekete csuklyát viselt. Amint pedig elé értünk megállt, és felemelte a kezeit, hogy tudassa velünk, békés szándékkal jött.

-         Carlisle Cullent keresem – mondta miközben vérvörös szemeivel mélyen az enyémbe nézett. – Békés szándékkal érkeztem, és ha jól sejtem van nálunk egy családtagja.

-         Hol van az anyám? – kérdeztem idegesen, de Jake hirtelen előttem termett, hogy várjak. Nem azért jött el idáig, hogy közölje, hogy megölték, vagy, hogy verekedjen veled. Várjuk ki a végét. Talán ajánlatot tesz. Hallottam meg öcsém gondolatait, és be kellett látnom, hogy igaza van.

-         Hm… ez érdekes, egy farkas, vagyis, pontosabban egy alakváltó, házi kedvencnek túlságosan is intelligens – mondta az idegen.

-         Az öcsém, és a neve Jacob – vágtam rá azonnal.

-         Üdvözletem, Jacob – biccentett az idegen.

-         Megtudhatnánk, hogy kihez van szerencsénk? – kérdeztem, de választ már nem kaptam, mert Carlisle jelent meg az idegen háta mögött.

-         Marcus? – kérdezte nagyapa döbbenten.

-         Áh, téged kereslek barátom – fordult felé azonnal az utolsó életben maradt Volturi fivér. – Azt hiszem, hogy lenne mit megbeszélnünk.

-         Bella? – kérdezte azonnal.

-         Sejtettem, hogy ismered – nevetett fel. – A kicsike nagyon elszántan állította, hogy semmi köze hozzátok. Temperamentumos kis fruska – villantak meg a szemei. – Na és imád titeket, jobban, mint hinnéd. Ha engem így szeretne valaki, akkor bármit megtennék érte – mondta mosolyogva.

-         Jól van a lányom? – kérdezte Carlisle idegesen.

-         Csakis rád való tekintettel él még – komorodott el Marcus. – Bűnrészes a testvéreim meggyilkolásában. Tudod, hogy mit tehet bármely vámpír háborúban a hadifoglyaival – fűzte még hozzá.

-         Gyakorlatilag bármit – sóhajtott Carlisle. – Ugye, nem…

-         Nem, nem adtam oda őt a megmaradt embereimnek, és nem is szándékozom. A tömlöcöm vendégszeretetét élvezi, méghozzá pontosan száz éven át.

-         Száz év? – kerekedtek ki a szemeim. – Ezt nem gondolhatja komolyan. Még csak most kapta vissza az áhított családját, és elvenné tőle őket száz évre? – csattantam fel.

-         Az én testvéreim soha nem térnek vissza hozzám – fordult ismét felém. – Elismerem, hogy a legkevésbé sem voltak tökéletesek a fivéreim, de szerettem őket a magam módján. Ezzel szemben ti egy évszázad múlva visszakapjátok épen és egészségesen a családotok tagját, ha ledolgozta a büntetését.

-         A száz év nem túlzás egy kicsit? – kérdezte Carlisle.

-         Mihez képest? – rántotta meg a vállát Marcus. – Egyébként pedig, ötven évet kapott, de átvállalta a másik ötvenet, hogy megmentse egy félvér lány, bizonyos Sarah életét.

-         Ez jellemző Bellára – sóhajtott fel Carlisle. – Mindig is csupaszív lélek volt, és ez soha nem változik.

-         Igen, én magam is éreztem az emberfeletti jóságát, ezért nem is értem, hogy hogyan keveredett bele ilyesmibe – bólintott rá Marcus.

-         Talán megbeszélhetnénk a dolgot – nézett rá Carlisle kérdőn. – Tudod, Bella a fiam, Edward felesége. Anthony édesanyja, egyre több unoka büszke nagymamája. Szükségünk van rá. A családja mellett a helye. A családja miatt került oda is, ahol most van.

-         Igen, tudom, felvilágosított a történtekről – gondolkodott el Marcus. – Max. Mindig is éreztem, hogy milyen odaadóan, és vággyal teli imádja a feleségét. A gyermekeiért pedig egyenesen rajongott. Jó apa volt, és jó férj, egészen addig az éjszakáig. Pedig én megmondtam a bátyáimnak, hogy az a nő soha, de soha nem fogja elhagyni a férjét. Mindennél nagyobb szenvedéllyel viseltetett a párja iránt. Nem éreztem ilyen vágyakozást egészen mostanáig – sóhajtott fel Marcus. – Ha egy nő engem is újra így szeretne – sóhajtott fel. – Mit meg nem adnék egy igazi, odaadó társért.

-         Akkor tudod, hogy Bella mennyire kötődik Edwardhoz – mondta Carlisle.

-         Valóban, tisztában vagyok a ténnyel – bólintott Marcus. – A büntetést azonban ő maga vállalta. Cserébe én életben hagytam a lányt, és jól bánok vele, ahogy a te lányoddal is. Ennyit tudok felajánlani nektek. Azért jöttem, hogy megbeszéljük a részleteket. Csak és kizárólag azért állok itt előttetek, mert a barátomnak tartalak, és nem akarom, hogy bizonytalanságban éljetek, de a lányod száz évig nekem dolgozik. Ha letelt az ideje, akkor elengedem – mondta határozottan.

-         Nekem van jobb ötletem – kaptam el a férfit a torkánál fogva. – Ha megmondja, hogy hol van az anyám és elengedi, akkor nem fogom megölni – sziszegtem az arcába. Mire Jake egyetértően mordult fel mellettünk.

-         Anthony, engedd el – csattant fel Carlisle. – Még a vámpíroknak is vannak törvényei, és mi nem fogjuk megszegni őket. Tartsd meg az emberi szíved, hogy az édesanyád büszke lehessen rád. Szerinted Bella azt várja tőled, hogy gyilkolj? Megölj egy vámpírt, aki tárgyalni jött ide?

-         Nem tárgyal, hanem közölte, hogy száz évre elveszi tőlem az anyámat – morogtam fel.

-         Eleget láttam, hallottam, és éreztem – mosolyodott el Marcus alattam.

-         Mihez? – kérdeztem dühösen.

-         Ahhoz, hogy tudjam, hogy Carlisle még mindig Carlisle, az a férfi, akit egyszer régen megismertem, ez pedig csakis arra enged következtetni, hogy lány, Bella, valóban igazat mondott, és nem szánt szándékkal támadt ránk, hanem a ti érdeketekben – magyarázta határozottan.

-         Ezt én is be tudtam volna bizonyítani – vágtam rá azonnal.

Majd a kezemet az arcára tettem, és visszajátszottam neki az elmúlt hónapokat, ahogy én láttam. Minden egyes félve és reményvesztetten eltöltött percet. A lányok elrablásának többszöri kísérletét, és mindent, ami velem történt életem során. Megmutattam neki, hogy hogyan látom én anyát a születésemtől kezdve. Talán így megérti, hogy mi a különbség a mi családunk, és az ő csatlósai között.

-         Az édesanyád csodálatos asszony – mondta Marcus ámulattal. Akkor látogatjátok meg, amikor csak akarjátok, de az üzlet az üzlet. Az anyád feláldozta a szabadságát a lány életéért.

-         Nem fogadnak el egy cserét? – jelent meg félősen Prue. – A mi hibánk volt, hogy csapdába esett. Ha felajánlom magam helyette, akkor visszaengedik őt a családjához? – kérdezte remegve.

-         Nem, nem fogunk elengedni vele – tiltakoztam azonnal. – Anya mindent megtett volna azért, hogy biztonságban élj, és ez így is lesz.

-         Nem lesz bajom, ott sem lehet rosszabb életem, mint amilyen eddig volt – húzta össze magát még kisebbre.

Ismertem az életét, hiszen láttam a gondolatait. Éjszakánként rémálmok gyötörték, hogy valaki meg akarja fojtani egy párnával, vagy kirántja a bőrszíját a nadrágjából, és megveri őt, egészen addig, amíg az egész háta csupa vér nem lett. Most végre biztonságban van, ahogy anya akarta neki, Esme pedig boldogan fogja felnevelni őt saját lányaként. Nem fogom hagyni, hogy bárki is még egyszer bántsa ezt a lányt. Nem ő tehet róla, hogy más.

-         Anya összeroppanna, ha neked ott kéne élned cserébe az ő szabadságáért, úgyhogy verd ki ezt a fejedből – mondtam neki határozottan.

-         Nem hiszem, inkább örülne, hogy visszakap titeket – vetette ellen.

-         Pruedence, azonnal menj vissza a házba – mordultam rá. Mire Prue kislányosan összehúzta magát, és sírva rohant el. Magadnál vagy? Mi nem üvöltözünk kislányokkal. Kiabált rám fivérem gondolatban, én pedig azonnal elszégyelltem magam. Igaza van. Hiszen mind tudjuk, hogy Prue még csak tíz éves, én pedig úgy beszéltem vele, mint azok, akik hat éven keresztül kínozták.

-         Fiam, ez nem te vagy – dorgált meg Carlisle is.

-         Utána megyek – engedtem el Marcust sóhajtva. – Bocsánatot kell kérnem, de ne engedjétek el őt – néztem Jacobra komolyan.

-         Itt maradok, menj – egyezett bele Marcus is. Én pedig Prue után iramodtam.

-         Prue – kiabáltam utána, de erre csak még gyorsabban kezdett szaladni.

A francba, biztos még jobban megijedt szegény. Jobb lesz, ha csak követem őt, egyszer biztos megáll. Már nem is tudom, hogy merre jártunk, mire végre megállt. Azt hittem, hogy ki akar futni a világból, de végül csak megállt. Talán csak nagyon kimerült. Nem sokkal később már utol is értem. Viszont a megállásának oka nem az volt, amire számítottam, hanem egészen más.

-         Segítség – kiáltotta el magát sírva. Én pedig még gyorsabban kezdtem el rohanni felé. Mikor mellé értem és felé nyúltam azonban megpróbált elkúszni a kezeim közül. – Segítség – kezdett el még hangosabbak kiabálni.

-         Hé, ne félj tőlem, soha nem emelnék rád kezet – simítottam végig óvatosan az arcán.

-         Nagyon fáj – mutatott a lábára.

-         Mindjárt kiszabadítalak, ne félj – fogtam meg a csapdát, amiben belelépet. Majd egy határozott mozdulattal szétnyitottam. Mire Prue hangosan felsikoltott. – Azért fáj most még jobban, mert eltávolítottam a csapdát, de hamarosan jobb lesz – készítettem rögtönzött sínt. – Azonnal elviszlek Carlisle-hoz. – Gyere, kapaszkodj a nyakamba – nyúltam óvatosan a háta, és a térdei alá.

Ő pedig olyan kislányos bájjal, és ártatlansággal csimpaszkodott belém, mint a lányaim szoktak. Muszáj volt elmosolyodnom ezen az aranyos kis reakción, de utána azonnal nekiiramodtam, hogy minél előbb odaérjünk Carlisle-hoz, és rendesen leápolja Prue lábát, ami szerintem sajnálatos módon nem csak zúzódott, hanem el is tört. Megpróbáltam helyesen visszailleszteni a csontot, de nyugodtabb leszek, ha egy igazi orvos is látta már.

-         Azt hiszem, hogy nagyon megszerettem az anyukádat – motyogta halkan.

-         Azt hiszem, hogy ő is nagyon szeret téged – válaszoltam határozottan.

-         Nem érzed úgy, hogy kitúrlak téged a teljesen jogosan megillető helyedről? – kérdezte kíváncsian.

-         Miért? Mert anya téged is szeret? – kérdeztem döbbenten.

-         Igen, mert a te anyukád, és én csak berobbantam az életetekbe, de mégis, mindenki annyira kedves hozzám, pedig nem is ismertek – motyogta halkan.

-         Nem ismerünk még túlzottan, de az a tény, hogy anya Esméhez küldött, aki a világ legkedvesebb, leggyengédebb teremtménye, az sok mindent elárul rólad. Ami a legfontosabb az az, hogy ha anya és Esme is szeretnek téged, az csakis egyet jelenthet.

-         Mit? – vágott a szavamba mohón.

-         Azt, hogy te egy tiszta és kedves lélek vagy, aki megérdemli, hogy olyanok vegyék körül, akik szeretik – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Furcsák vagytok – fintorodott el.

-         Miért? – kérdeztem vissza értetlenül.

-         Szerettek valakit, aki el akarta rabolni a családtagotokat, és nem gyűlöltök egy kicsit sem – magyarázta.

-         Nem tehetsz arról, ami történt. Te még csak egy gyermek vagy, aki örült, hogy végre nem akarják bántani, és volt egy hely, ahol biztonságban érezhetted magad. Most pedig van egy hely, ahol nem csak biztonságban vagy, hanem még szeretnek is. Fogadd el, hogy az életed mostantól szép és boldog lehet, és ne fuss el előle.

-         De az anyukád…

-         Az anyukám nagyon rosszul érezné magát, hogyha miatta lennél rab egy évszázadon át – vágtam a szavába.

-         Én csak…

-         Tudom, hogy csak segíteni próbáltál, és nagyon is értékelem – nyomtam puszit az arcára. Amitől azonnal el is pirult. – Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

-         Te vagy az első férfi, aki puszit nyomott az arcomra. Mármint ilyen igazit és őszintét – harapott az ajkába.

-         Prue én…

-         Nem, nehogy félreérts, én csak, hogy is mondjam. Nagyon jól esett, olyan volt, mintha lenne egy bátyám, aki így békül ki velem egy veszekedés után.

-         Ez jól hangzik – kuncogtam fel. Te jó ég, Anthony, vegyél vissza az egódból. Dorgáltam meg magam gondolatban. Hiszen hogyan is gondolhatnám, hogy Prue félreértené a helyzetet. Tiszta bolond vagyok. Nevettem fel magamban.

-         Miért, mit hittél? Hogy halálosan beléd szerettem, mert kaptam tőled két kedves mondatot? – kérdezte Prue döbbenten.

-         Tudom, hogy ez ostobaság volt a részemről – nevettem fel most már hangosan is.

-         Hát, ki tudja, ha azt vesszük, hogy beleszerettem Maxbe, mert nem akart megölni, és jól bánt velem, akkor végső soron nem is volt lehetetlen a gondolatod – hajtotta le a fejét.

-         Lényeg, a lényeg, hogy nem engedhetlek el téged anya helyett. Sose bocsátaná meg magának, ha ezt hagynám – néztem rá komolyan.

-         Én szívesen mennék helyette, biztos van még ott nővérem, és nem lennék egyedül, de Bella most egyedül van.

-         Akkor sem szeretnénk, ha elmennél, hidd el, hogy hiányolnánk – mondtam határozottan.

-         Ugyan, miért? – kerekedtek el a szemei.

-         Azért, mert a lányok imádnak veled játszani, ahogy Tim is. Kedves vagy, és szerény. Esme imádja nézni, ahogy segítesz neki a konyhában. Örül, hogy valakit érdekel a munkája. Észre sem vetted, de már szinte családtagnak számítasz, már az a normális nekünk, amikor lejössz reggel a kis szobádból.

-         A kis szobámból? – kérdezett vissza. – A szobám akkora, mint másnak az egész lakása – vágta rá mosolyogva.

-         Az most mindegy, de érted már a lényeget? – kérdeztem.

-         Igen, azt hiszem, hogy megértettem – bújt hozzám.

Szerettem a kislányos reakcióit. Ebben az összebújásban sem volt semmi erotikus felhang. Olyan tiszta és ártatlan érintés volt, amilyenre csak egy gyermek képes.

-         Uramisten, mi történt? – rohant hozzánk Esme, ahogy meglátott minket. – Kicsim, nagyon fáj? Carlisle – kiabálta el magát a nagyi.

-         Mi a baj? – sietett hozzánk nagyapa is.

-         Belelépett egy orvvadász csapdájába – mondtam azonnal.

-         Vigyük fel a vizsgálóba – mondta azonnal Carlisle. Én pedig egy szempillantás alatt beugrottam Prue-val a vizsgáló ablakán, majd lefektettem az ágyra.

-         A csont eltört – kezdte el vizsgálni Carlisle. – Kapsz egy fájdalomcsillapítót, azután pedig helyretesszük, és begipszelem – mondta határozottan.

-         Nem szokott ilyen sokáig tartani a gyógyulásom – húzta el a száját Prue.

-         Mikor ittál vért utoljára? – kérdezte Carlisle.

-         Nem tudom, régen, sajnálom az őzikéket megölni – kezdte el rágcsálni az ajkát.

-         Majd én hozok neki – vágtam rá azonnal. – Marcus még itt van? – tettem fel a kérdést.

-         Ahogy megígérte neked, lent ül a nappaliban, és türelmesen várakozik. Marcus mindig betartja a szavát. Mutass több tiszteletet az irányába, és akkor javulnak az esélyeink, hogy visszakapjuk Bellát.

-         Apa már tudja? – kérdeztem hirtelen. Vajon neki szólt valaki?

-         Nem, még nem. Higgadtan szeretnék tárgyalni az új vámpírvezetővel. Talán meg tudunk egyezni.

-         Új vámpírvezető? – húztam fel a szemöldököm.

-         Nos, Marcus a királyi család utolsó megmaradt tagja, így nyilvánvaló, hogy mostantól ő vezeti a Volturit.

-         Ha nem történik vele valami baleset – állapítottam meg.

-         Gondolkodj fiam, ha Marcus nem tér haza, akkor ki lesz az első fogoly, akit kivégeznek? – mordult rám Carlisle.

-         Hacsak nem ajánlunk cserét – vágtam rá.

-         Vagy nem teszünk valami sokkal furmányosabb dolgot – jelent meg Marie és Emily mellettünk elszántan…

(Edward szemszöge)

Nem tartott sokáig, amíg elértük Egyiptomot, de a sivatag azért még a mi számunkra is hatalmas terület. Főleg, hogy Bella valahol egy föld alatti főhadiszálláson van. Amiről fogalmunk sincs, hogy hol keressük. Elég sok lehetőség van a bejárat helyét tekintve.

-         Mikor lesz már éjszaka? – morgolódott Emmett. – Most már kezdek unatkozni idebent – morgolódott. Hát igen, nekem sem tetszett, hogy nappalra itt ragadtunk egy szállodai szobában, de elég feltűnőek lennénk, hogyha most kimennénk a szikrázó napsütésbe.

-         Hidd el, hogy nekem sincs ínyemre a várakozás, de nem tudunk mit tenni – sóhajtottam fel.

-         Jól van, na. Tudom, csak te is tudod, hogy az itteniek nyelve nem az erősségem, és nem értek tisztán mindent, amit habláznak a tévében.

-         Tudom, de most ez van. Minél előbb eljutunk Bellához, annál jobb lesz – vágtam rá azonnal.

-         Hé, nyugi, kezditek megint felhúzni magatokat – szólalt meg Jasper is.

-         Bocs, igyekszem, de nem könnyű higgadtnak maradnom amíg nincs meg Bella – sóhajtottam fel.

-         Egyre közelebb járunk, hamarosan megtaláljuk őt, csak hinned kell benne. Én tudom, hogy minden rendben lesz – veregetett vállba Jasper.

-         Na és honnan vagy benne ilyen biztos? – kérdeztem kíváncsian.

-         Onnan, hogy ti egymásnak vagytok teremtve. Akárki, akármit is állít, én még soha életemben nem éreztem ilyen fokú szerelmet és odaadást két élőlény között. Még annál is jobban imádjátok egymást, mint ahogy mi odavagyunk egymásért Alice-szel. Pedig hidd el, hogy a mi szerelmünket felülmúlni nem könnyű dolog. Egy ilyen párt semmi nem választhat el egymástól. Se a tér, se az idő. A lelketek egymásra van hangolva. Ha nem is ebben az életben, de a következőben ismét egymásra találtok, mert ez a végzetetek. Ti egy pár vagytok, amíg világ a világ – mondta teljes meggyőződéssel.

-         Köszönöm, ez nagyon jól esett – mondtam hálásan. Jó belegondolni, hogy Bellával ennyire egy hullámhosszon vagyunk. Bár ezt magamtól és tudhatnám, hiszen mindig egymásra találunk valahogy, vagy valahol. Örökké, ahogy megfogadtuk egymásnak. Gondolataimból kopogás szakított ki.

-         Ki lehet az? – lepődtem meg. Bele kéne néznem a gondolataiba?

-         Ezt pont te kérdezett? – röhögött fel Emmett.

-         Várjatok, valami nem stimmel – állított le Jasper, amikor az ajtó felé indultam.

-         Mi a baj? – kérdezte Emmett.

-         Nem tudom, furcsa érzésem van az érkezővel kapcsolatban. Fel van dúlva, de nem félelem miatt ideges, hanem valami más miatt. Különös érzelmek. Nem tetszik ez nekem – rázta meg a fejét Jasper.

-         Csak meg kéne tudnunk, hogy ki az, lehet, hogy tud valamit Belláról – tártam ki az ajtót.

A következő pillanatban pedig kővé dermedtem, majd fel is dőltem a hirtelen rám ugró Bella súlyától. Normál esetben könnyedén elkaptam volna, de így, hogy ennyire sokkolt szerelmem látványa nem volt csoda, hogy eldőltem, mint egy krumpliszsák.

-         Bella – fordítottam magam alá azonnal.

Majd szenvedélyesen csókolni kezdtem. Amin a fiúk csak felnevettek. Viszont néhány másodperc múlva úgy ugrottam le róla, mint akit megmart egy kígyó.

-         Mi a baj? – kérdezte Emmett döbbenten. – Jah, persze, tudom már. Közönség előtt szégyenlősek vagytok. Mindjárt kiveszünk egy másik szobát – kacsintott Emmett Bellára kajánul.

Én viszont nem álltam ott tovább dermedten, hanem előrelendültem, és felkaptam a még mindig földön fekvőt. Aki felkiáltott fájdalmában.

-         Edward, eszednél vagy? Az egy dolog, hogy heves vagy a feleségeddel, de ha egy vámpírnak is fáj az érintésed, akkor már bocsi, de durva vagy vele. Az ilyen fokú vadságot, még Rose baby sem bírja – lépett felém Emmett.

-         Csakhogy ez a nő itt előttünk nem Bella – ráztam meg előttük a lányt, aki valami különös oknál fogva pontosan úgy néz ki, mint szerelmem. Vagy csak nagyon jól álcázza magát egy képesség segítségével…