La Push vámpírja II. Új nemzedék - 33. fejezet

33. fejezet

(Carlisle szemszöge)

Fogalmam sem volt, hogy az unokáim mit terveznek, de volt egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem fog tetszeni az ötlet, legalábbis a képességüket kielemezve olyan érzésem van, hogy elbűvölésre készülnek. Nem értek egyet azzal, hogy Marcus fogva tartja Bellát és büntetést szabott ki rá. Azt viszont kénytelen vagyok elismerni, hogy a körülményekhez és a törvényekhez képest nagyon is kegyesen bánik a lányommal. Ha Aro marad életben, akkor Bellán már átment volna a fél Volturi, a teste tele lenne sérülésekkel, és mindenképpen éheztetnék. Ezzel szemben Marcus parancsba adta, hogy nem bánthatják őt, adott neki vért, és még ráadásul személyesen is jött el hozzánk, ami több, mint amit bárkitől elvártam volna.

-         Arra gondoltunk, hogy elbűvöljük Marcust, hogy azt higgye, hogy már le is telt az egy évszázad – magyarázta Marie.

-         Nem is rossz ötlet – bólintott rá Anthony.

-         Az ötlet nem lenne rossz, hogyha nem lenne igen kockázatos – vetettem ellen.

-         Mire gondolsz? – kérdezte Jake kíváncsian.

-         Arra, hogy az egy dolog, hogy Marcust elbűvölitek, de nem tudjuk, hány embere van még a Volturinak, és ha bárki megsejti, hogy a vezetőjét elkápráztatták, akkor hatalmas nagy bajba kerülünk mindannyian.

-         Talán hagyjuk ott anyát, szenvedjen csak egy évszázadon át, mert megmentette az unokáit? – kérdezte Anthony ingerülten.

-         Talán feláldozzuk a családunk biztonságát, amit anyád a maga módján védett meg, hogy együtt menekülhessünk? Tényleg tönkretennéd Bella áldozatát azzal, hogy megpróbálkozunk egy trükkel, ami talán sikerül, talán nem? – emeltem fel egy pillanatra én is a hangomat.

-         Még mindig jobb, mint tétlenül nézni azt ahogy, Marcus elmegy, él bezárja anyát száz évre úgy, hogy sem minket nem lát, sem pedig az unokáit felnőni. Család vagyunk, és megvédjük egymást. Anyát is. Nem érdekel, hogy milyen áldozatot hozott, nem érdekel, hogy mi volt a terve, a lényeg az, hogy joga van velünk lenni, joga van a családja szeretetének körében lenni nap, mint nap, ahelyett, hogy bezárják egy tömlöcbe, és azt csinálnak vele, amit csak akarnak – csattant fel unokám.

-         Gondoljuk ezt át higgadtan, és némiképpen halkabban, mert attól, hogy Marcus odalent ül, és hall minden egyes szót – csitított minket Jacob.

-         Nincs mit átgondolni, kihozzuk anyát, ha tetszik Carlisle-nak, ha nem, elegem van a békés megoldásokból. Itt senki sem békés rajtunk kívül. Ami sok az sok – vágta rá unokám dühösen.

-         Idefigyelj, fiam. A mi családunk évszázadok óta él együtt emberekkel, farkasokkal, és tudattal, hogy Volturi létezik. Attól, hogy bajban vagyunk az emberséget és a szabad akaratot még nem szabad elvesztenünk. Van valami, amit senki nem vehet el tőlünk, az pedig a lelkünk. Úgyhogy találunk valami más alternatív megoldást, ha tetszik neked, ha nem. Nem fogom hagyni, hogy háborúba keveredjünk bárkivel is. Akarod, hogy a lányaid félelemben éljenek megint? Akarod, hogy bármikor levadászhassa őket egy Volturi katona? Azt szeretnéd, ha soha nem hajthatnák úgy álomra a fejüket, hogy biztonságban és boldogan élnek? Egy vámpírnak egy évszázad szinte semmi. Bellának pedig tudom, hogy ér annyit ez a rabság, hogy nektek ne eshessen bajotok – mondtam határozottan. – A vitát ezennel lezárom. Még én vagyok a családfő, és ha én azt mondom, hogy nem, akkor nem. Lányok verjétek ki ezt a fejetekből, kérlek – néztem a dédunokáimra gyengéden.

-         Mi csak… - kezdett bele Emily.

-         Igen, tudom, hogy jót akartatok, kincseim, de nem mindenre lehet megoldás a tehetségetek – simítottam végig az arcukon.

-         Nah, persze, menjek le és csókoljam meg a lábát is esetleg az anyám fogva tartójának? – kérdezte unokám dühösen. Majd egy szempillantás alatt kiugrott az ablakon, és elviharzott. Nathalie pedig azonnal utána eredt.

-         Drágám, nem volt ez egy kicsit túlzás? – simult hozzám megszeppent szerelmem.

-         Nem, ezt nem tehetjük meg, és te is tudod, hogy Bella sem akarná – öleltem magamhoz.

-         Igen, tudom, hogy nem akarná, de mi lesz Edwarddal? Bele fog őrülni, hogyha egy évszázadon át el kell válnia megint Bellától – mondta szerelmem aggódva.

-         Igen, tudom, hogy nagyon veszélyes és kockázatos, de majd megegyezem Marcussal, azt hiszem, hogy van is egy ötletem – jutott eszembe egy szerintem egészen jó ötlet.

-         Akkor azt hiszem, hogy jobb, ha magatokra hagyunk benneteket – csókolt meg szerelmem lágyan. – Lányok, segíteni kellene nekem – hajoltam le a dédunokáimhoz.

-         Inkább megyünk, és olvasunk valamit – mondták a lányok kedvtelenül.

-         Ugyan már édeseim, ha senki nem kóstolja meg a vadszamócát, akkor honnan tudjam, hogy édes? – kérdezte feleségem lágyan.

-         Vadszamócát? – villantak meg Emily szemei azonnal. – Én segítek – mondta a kis pocakimádó.

-         Menjetek csak – sóhajtott fel Marie. Aki mellett azonnal megjelent Timothy és magához ölelte őt.

-         Én is szívesen ennék egy kis szamócát. Jól esne, persze csak akkor, hogyha nem túl nagy gond, hogy velem gyere. Még nem is nagyon utaztál a hátamon – próbálkozott Tim lelkesen. Marie arcára pedig azonnal apró mosoly húzódott.

-         Na jó, talán egy kicsit veletek tartok. Esetleg egy órácskára – bújt hozzá a farkasához. Imádtam a köteléket, ami közöttük volt. Nagyon emlékeztetett engem arra, ami köztem és Esme között volt. Egyszerűen csodálatosak voltak.

-         Akkor mi megyünk is – nyomott puszit Esme az arcomra.

-         Rendben, én pedig lemegyek Marcushoz – nyomtam csókot szerelmem édes ajkaira.

Majd elengedtem őt, hogy felvidíthassa az unokáinkat. Én pedig lesétáltam barátomhoz. Akárki, akármennyire is vádolta Marcust, nagyon is hálás voltam, hogy nem bántotta a lányomat. Bella nagyobb bajban volt, mint bármelyikük is hinné. Hatalmas kínok között is élhetne száz évet. Sőt, a többi Volturi soha nem engedné el őt élve, de Marcus lehetőséget ajánlott nekünk, hogy a családunk újra együtt lehessen egy napon. Ez többet ér, mint bármi más. Eljön az idő, amikor igazán boldogok lehetünk együtt újra.

-         Marcus – üdvözöltem a nappaliban továbbra is türelmesen várakozó barátomat.

-         Ha jól hallottam, akkor igen heves vitát szabadítottam a ház népére az érkezésemmel – mutatott a szemközti fotelre Marcus, én pedig azonnal leereszkedtem rá.

-         Ne várd el, hogy Bella gyermekei jó szemmel nézzék azt, hogy az anyjukat fogságban tartod – mondtam határozottan.

-         Ezt nem is vártam el – bólintott rá barátom. – Ellenben nagyon is sokra értékelem azt, amit tettél. Látom, hogy semmit sem változtál, az égvilágon semmit – mondta mosolyogva. – Carlisle Cullen a mindig békés vámpír, aki annyi emberi létet ment meg, amennyit csak tud. Te nem változol, barátom.

-         Te sem változtál ezalatt a néhány évszázad alatt – mosolyodtam el én is. – Más már megkínoztatta és kivégeztette volna Bellát, főleg, hogy csak egy vegetáriánus vámpír, ahogy Caius szokott fogalmazni.

-         Nos, a lányod több, mint érdekes jelenség. Képes volt megtenni bármit azért, hogy megvédjen benneteket. Magát pedig egyáltalán nem félti, nem úgy, mint azt a félvért, akit nem is ismert. A félvért, aki nem is az, akinek valójában látszik – mondta mosolyogva.

-         Ezt, hogy érted? – húztam fel a szemöldököm.

-         Emlékszel még Georginára? – kérdezte nevetve.

-         Georgina? Hiszen ő meghalt, egy küldetés után nem érkezett többé haza – hökkentem meg.

-         Így tudták a fivéreim – bólintott rá.

-         Úgy sejtem, hogy te viszont most valami mást fogsz mondani a haláláról – állapítottam meg.

-         Nos, Georginát kényszerházasságra akarták bírni, így felvette az egyik testőröm alakját és képességét, aki valóban elhalálozott. Mint tudod, igen tehetséges leány. Csakhogy lebukott előttem. Én viszont menedéket ajánlottam neki a saját testőreim között. Így a fivéreim soha nem tudták meg, hogy valójában ő Georgina. Illetve amikor eljöttem, akkor még Sarah volt, most pedig nagy valószínűséggel Bellát alakítja, mert egészen eddig őt tanulmányozta, hiszen a fiad nagyon közel került a búvóhelyünkhöz – mondta Marcus határozottan.  

-         A testőröd úgy tesz, mintha Bella lenne? – kerekedtek ki a szemeim. – Ez azért túlzás nem gondolod? – csattantam fel. Edward tönkre fog menni, hogyha megtudja, hogy egy másik őt szeretett a Bellának kijáró imádattal.

-         Ne aggódj, Georgina nagyon kreatív, és megparancsoltam, hogy nem feküdhet le a fiaddal, mert a házasság nálam még mindig szent dolog – nyugtatott meg azonnal Marcus. – Pusztán kíváncsi vagyok, hogy mekkora igazából a kötődés a fiad és a felesége között. Ugyanis, ehhez hasonló áhítatott még soha nem tapasztaltam. Kíváncsi vagyok, hogy igazam lesz-e.

-         Ez azért kegyetlen, mindkettőjük szempontjából – vágtam rá.

-         Nem biztos, barátom. Nem biztos. Ha tényleg olyannyira szeretik egymást, ahogy gondolom, akkor jutalmat kapnak – mondta határozottan.

-         Tehát Edwardnak bizonyítania kell – bólintottam rá.

-         Nem, nem csak Edwardnak kell bizonyítania, hanem Bellának is. Mindkettejük reakcióira kíváncsi vagyok. Sokat elárul egy vámpírról, hogy milyen érzelmekkel viseltetik a másik lény iránt

-         Szóval ez volt a terved, tesztelni őket is, és minket is – kaptam a homlokomhoz. Hát persze, Marcus mindig biztosra ment a bizonyítási folyamatokat figyelembe véve.

-         Mesélj hát magatokról, ameddig én a telefonra várok, hiszen oly régen nem találkoztunk már – dőlt hátra kényelmesen a székben.

-         Valóban régen volt már – bólintottam rá.

Régebben, mint bárki is gondolhatta volna. Soha nem Marcus volt az a tényező, aki miatt elhagytam a Volturit. Csupán annyi volt az indítékom, hogy túl sok volt nekem ott a gyilkolás és a fájdalom. Marcust azonban kifejezetten kedveltem. Megvolt benne a természetes kíváncsiság az emberiség változásával szemben, és velem szemben is. Soha nem ítélt el engem, inkább próbálta kielemezni az indítékaimat, hogy miért is képviselem azt, amit képviselek.

-         Nos, amint látom igen terebélyes családra tettél szert, ráadásul még az alakváltók is hozzátok tartoznak, ami normál körülmények között szintén törvényszegés, de meghallgatnám, hogy hogyan történt.

-         A helyzet az, hogy Edward és Bella több, mint ötven éve halálosan egymásba szeretett. Egészen addig minden tökéletes volt, ameddig Edward véletlenül meg nem hallotta egy orvos gondolataiban, hogy Bella gyermeket vár.

-         Ajaj, megcsalta a kislány. Nos, ez súlyos válóok még a Volturiban is – sóhajtott fel Marcus őszinte sajnálattal.

-         Nos, mi is azt hittük, hogy megcsalta, először, de nemrégen, amikor visszatértünk, rá kellett jönnünk, hogy Edward gyermekét hordta a szíve alatt, Anthonyt, akivel jelenleg nem vagy túl jó kapcsolatban.

-         Oh, persze, a heves fiatalember, a farkas feleségével, és az izgalmas hibrid lányaival – bólintott rá Marcus. – Hát, hallod, nagyon érdekes keveredések alakulnak ki mostanában. Nem is tudom, hogy örülnöm kéne a fajták keveredésének, mert ez egy béke közeledtét jelzi, vagy félnem kellene egy újabb támadástól, hogy fellázadjanak az eddig működő rendszer ellen.

-         Nos, az én családom soha nem támadna rád. Bella csupán a körülmények áldozata – vágtam rá azonnal.

-         Sejtettem, hogy így lesz, de Carlisle, hogyan félnének az új vezetőtől, ha nem torolnám meg valamiképpen a minket ért támadást? – tette fel a kérdést, amitől sajnos tartottam.

-         Igen, sejtettem, hogy főként ez a szándékod – biccentettem.

-         Sajnálom, hogy éppen a lányodról van szó, de példát kell statuálnom valahogyan, hogy mindenki tisztában legyen a ténnyel, hogy a Volturi még mindig kitart az elvei mellett, és egyáltalán senki sem packázhat velem, még a Cullenek sem, akármennyire is kedvellek.

-         Sajnálatos módon értem az indokaidat, de tetszeniük nem kell – sóhajtottam fel.

-         Valóban nem kell, de ha a gyermekeid átmennek a vizsgán, akkor talán kitalálhatunk valami kölcsönösen előnyös megoldást.

-         Kölcsönösen előnyös megoldást? – húztam fel a szemöldököm kíváncsian. Ötletem sincs, hogy mire gondolhat. Marcus már szólásra nyitotta a száját, én pedig érdeklődve néztem rá, amikor hirtelen megszólalt a mobiltelefonja.

-         Bocsáss meg egy pillanatra – emelte fel a kezét.

-         Csak tessék – intettem nagyvonalúan.

-         Igen, gyermekem? – vette fel azonnal a telefont. – Néhány pillanat alatt lebuktál? – kerekedtek ki Marcus szemei. – Rendkívüli, egyszerűen elképesztő, hogy ennyi idő elég volt hozzá – mondta elámulva. – Kijutottál? – kérdezte Marcus. – Remek, nagyon jó. Akkor most tudod mi a dolgod, ha végeztél, akkor pedig azonnal hívj – adta ki az utasítást, majd letette a telefont. – Hihetetlen – fordult felém. – A fiad alig néhány másodperccel azután, hogy megérintette Georginát, azonnal felismerte, hogy nem Bellát tartja a karjaiban. Elég nagy lehet a szerelem kettejük között.

-         Mindent elsöprő, mint már említettem – húzódott elégedett mosolyra a szám. Edward átment a vizsgán. Már csak Bellának kell teljesítenie Marcus cselszövését, bármi is legyen az, és talán mindannyian jól járunk. Legalábbis nagyon remélem.

-         Nos, talán valóban az. Várjuk ki a végét…

(Edward szemszöge)

Megsemmisülten álltam a lány karját fogva, amikor egy hirtelen mozdulattal kitépte magát a karjaimból, majd, még mielőtt bármit tehettünk volna kiugrott az ablakon. Azonnal utána indultam, de Emmett és Jasper elkaptak. Még láttam a lány elsuhanó alakját, de érdekes módon nem csillogott a napsütésben. Mintha nem is vámpír lett volna, pedig az volt. Biztos vagyok benne, hogy vámpír volt. Hogy lehetséges, hogy pontosan olyan volt, mint Bella. Még a gondolatait sem hallottam. A teste, a bőre érintése. Mindenben olyan volt, mint Bella, kivéve egyetlen egy apróságot.

-         Honnan tudtad, hogy nem Bella? – kérdezte Jasper hirtelen.

-         Bellán mindig átfut egy egészen apró remegés, amikor elmélyítem a csókunkat. Már emberkorában is így volt, és ez semmit sem változott. Soha, egyetlen alkalom sem volt, hogy ne éreztem volna azt az apró remegés hullámot, amit ilyenkor átél – mondtam halkan.

-         Apró jel, de a jelek szerint éppen elég – mosolyodott el Jasper.

-         Ez elég csekély dolog, nem gondolod? Mármint, mi lett volna, ha éppen Bellán most nem fut végig ilyen hullám, mert csak örül, hogy végre itt van, és te kicsavarod a karját? – kérdezte Emmett.

-         Ismerem Bellát, és tudom, hogy hogyan reagál rám a teste – morogtam rá.

-         Hé, öcsi, higgadj, még felrobbansz – emelte fel Emmett a kezeit. – Én csak megállapítottam, hogy Rose-nak is vannak apró ismertető jelei, de hogyha egyszer véletlenül elmarad egy, attól ő még Rose.

-         Teljesen mindegy, Emmett, a lényeg, hogy Edward rájött, hogy nem Bella az – vette át a szót Jasper. – Hallod? – tette a kezét a vállamra. – Tudtad, hogy nem Bella. Felismerted, hogy nem ő az asszonyod. Nem csaltad meg őt – mondta határozottan.

-         Ez nézőpont kérdése. Rávetettem magam egy nőre, akinek semmi köze a feleségemhez – csattantam fel.

Majd beviharzottam a fürdőbe, és azonnal megnyitottam a zuhanyt. Még az érintését, és a gondolatát is el fogom törölni annak a nőnek, akárki is volt az. A ruháimat egy szempillantás alatt letéptem magamról, és a padlóra hajítottam, majd alaposan lemostam magam. Minden lehetséges illatot, ízt, mindent, ami nem Bella volt.

-         Edward, told ki a segged a fürdőből, vagy most már én rángatlak ki. Ennél tisztább már nem leszel, hallod? Három órája mosod magad. Tényleg ennyire rossz, hogy hozzáértél egy másik nőhöz, aki megjegyzem, tökéletesen Bellának nézett ki? Senki nem tudta volna megmondani ránézésre, hogy ő nem a feleséged, úgyhogy hagyd abba ezt a hisztit, és told ki a feneked, különben bemegyek és szétrúgom. Érted? Nyilvánvaló, hogy azért jött ez a kis követ, mert túlságosan is közel járunk. Úgyhogy pattanj, mert már sötét van.

-         Besötétedett? – zártam el a csapot azonnal.

-         Hát nem ezt magyarázom? – kérdezte fivérem morcosan. - Jasper, kérlek, vedd át, mert én ezt nem bírom. Komolyan mondom, hogy olyat teszek, hogy még magam is megbánom, hogyha nem hagyja abba a szenvedést. Értem én, hogy élete szerelme, felesége, társa, és minden ehhez hasonló, de nem értem Bellát, hogy képest ezt a világfájdalmat elviselni.

-         Edward, soha nem gondoltam, hogy fogok ilyet mondani életemben, de Emmettnek igaza van – mondta Jasper határozottan.

-         Várj, van nálam kamera, ezt a mondatot hadd halljuk még egyszer, ha kérhetném – kezdett el nevetni mackós bátyám. Amin nekem is el kellett mosolyodnom. Emmett soha, semmilyen körülmények között nem változik meg. Habár, lehetséges, hogy ő csinálja jól. Minden rosszban meglát valamit, amiből viccet kreálhat. Ez is egy képesség, ha úgy vesszük. Méghozzá nem is rossz képesség. Magam köré tekertem egy törölközőt, majd kiviharzottam a szobába, és azonnal magamra kaptam egy tiszta ruha garnitúrát.

-         Na, öcsém, le tudod követni a kicsike illatát? – lengetett meg előttem egy sálat Emmett.

-         Honnan? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Nos, az álfeleséged ebben érkezett, de csókotok hevében leszedted róla, ő pedig oly sietve távozott, hogy itt felejtette. Tehát, le tudod követni az illatot? – lengette meg az orrom előtt. – Szimat, kutyus, szimat, keresd az asszonyt – fűzte hozzá nevetve.

-         Ne bosszants – morogtam rá. A ruhadarabot azonban kikaptam a kezéből, és mélyen belélegeztem. Ez az illat is Belláé volt. Tökéletesen álcázta magát ez a nő, akárki is volt. – Gyertek utánam – fűztem még hozzá. Majd egy szempillantás alatt elindultam, hogy megkeressük szerelmemet. Talán ez az illatminta elég lesz hozzá, hogy eljuttasson bennünket a bejáratig. Onnan pedig már meg fogjuk őt találni.

-         Várj, a városban még emberi tempót kell tartanunk – kapott el Jasper.

-         Vagy mehetünk a tetőkön át – vetettem ellent.

-         Végül is, nem rossz ötlet – bólintottak rá a többiek.

Majd követtek engem, miután felkapaszkodtam a tetőre, és egyik házról a másikra kezdtem ugrálni. Amikor pedig elértük a sivatagot nekiiramodtam, és olyan gyorsan futottam az illat iránt, amilyen gyorsan csak tudtam. Bár azt egy kissé különös volt a számomra, hogy egy ilyen furmányos vámpír, mint a lány, aki eljött hozzánk ilyen könnyedén nyomokat hagy maga után. Nem tetszett nekem ez az egész helyzet. Csapdát éreztem benne, és valami azt súgta, hogy ennek a csapdának igen súlyos következményei is lehetnek. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy meg kell mentenem szerelmemet a halál torkából.

-         Valahol itt lesz – álltam meg hirtelen, amikor az illat eltűnt.

-         Elvileg a föld alatt van, próbáljuk meg a környéken megtalálni a bejáratot – vágta rá Jasper. Majd mindannyian keresni kezdtük a föld alatt búvóhely bejáratát.

-         Ide – kiáltott fel Emmett néhány perc után. – Találtam egy ajtót – nyitotta ki egy határozott mozdulattal.

-         Akkor indulás, ha elvesztenénk egymást, akkor idekint találkozunk – mondta Jasper határozottan.

-         Rendben, minden induljon el másik vonalon. Pont három lehetőség áll a rendelkezésre a folyosókat illetően. Aki megtalálja az telefonáljon – vettem át az irányítást.

-         Rendben – egyeztek meg a többiek. Majd elindultunk hárman háromfelé a szűk folyosókon…