La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 32. fejezet

32. fejezet

(Anthony szemszöge)

Az idegen vámpír a határon volt. La Push és a szabad terület között. Még nem éreztem az illatát ezelőtt, de ha nagyapának igaza van, akkor könnyen lehet, hogy egy követ a Volturitól, aki talán tárgyalni akar. A látvány alapján, ami elém tárult, valószínűleg valóban egy Volturi, mivel földig érő, koromfekete csuklyát viselt. Amint pedig elé értünk megállt, és felemelte a kezeit, hogy tudassa velünk, békés szándékkal jött.

-         Carlisle Cullent keresem – mondta miközben vérvörös szemeivel mélyen az enyémbe nézett. – Békés szándékkal érkeztem, és ha jól sejtem van nálunk egy családtagja.

-         Hol van az anyám? – kérdeztem idegesen, de Jake hirtelen előttem termett, hogy várjak. Nem azért jött el idáig, hogy közölje, hogy megölték, vagy, hogy verekedjen veled. Várjuk ki a végét. Talán ajánlatot tesz. Hallottam meg öcsém gondolatait, és be kellett látnom, hogy igaza van.

-         Hm… ez érdekes, egy farkas, vagyis, pontosabban egy alakváltó, házi kedvencnek túlságosan is intelligens – mondta az idegen.

-         Az öcsém, és a neve Jacob – vágtam rá azonnal.

-         Üdvözletem, Jacob – biccentett az idegen.

-         Megtudhatnánk, hogy kihez van szerencsénk? – kérdeztem, de választ már nem kaptam, mert Carlisle jelent meg az idegen háta mögött.

-         Marcus? – kérdezte nagyapa döbbenten.

-         Áh, téged kereslek barátom – fordult felé azonnal az utolsó életben maradt Volturi fivér. – Azt hiszem, hogy lenne mit megbeszélnünk.

-         Bella? – kérdezte azonnal.

-         Sejtettem, hogy ismered – nevetett fel. – A kicsike nagyon elszántan állította, hogy semmi köze hozzátok. Temperamentumos kis fruska – villantak meg a szemei. – Na és imád titeket, jobban, mint hinnéd. Ha engem így szeretne valaki, akkor bármit megtennék érte – mondta mosolyogva.

-         Jól van a lányom? – kérdezte Carlisle idegesen.

-         Csakis rád való tekintettel él még – komorodott el Marcus. – Bűnrészes a testvéreim meggyilkolásában. Tudod, hogy mit tehet bármely vámpír háborúban a hadifoglyaival – fűzte még hozzá.

-         Gyakorlatilag bármit – sóhajtott Carlisle. – Ugye, nem…

-         Nem, nem adtam oda őt a megmaradt embereimnek, és nem is szándékozom. A tömlöcöm vendégszeretetét élvezi, méghozzá pontosan száz éven át.

-         Száz év? – kerekedtek ki a szemeim. – Ezt nem gondolhatja komolyan. Még csak most kapta vissza az áhított családját, és elvenné tőle őket száz évre? – csattantam fel.

-         Az én testvéreim soha nem térnek vissza hozzám – fordult ismét felém. – Elismerem, hogy a legkevésbé sem voltak tökéletesek a fivéreim, de szerettem őket a magam módján. Ezzel szemben ti egy évszázad múlva visszakapjátok épen és egészségesen a családotok tagját, ha ledolgozta a büntetését.

-         A száz év nem túlzás egy kicsit? – kérdezte Carlisle.

-         Mihez képest? – rántotta meg a vállát Marcus. – Egyébként pedig, ötven évet kapott, de átvállalta a másik ötvenet, hogy megmentse egy félvér lány, bizonyos Sarah életét.

-         Ez jellemző Bellára – sóhajtott fel Carlisle. – Mindig is csupaszív lélek volt, és ez soha nem változik.

-         Igen, én magam is éreztem az emberfeletti jóságát, ezért nem is értem, hogy hogyan keveredett bele ilyesmibe – bólintott rá Marcus.

-         Talán megbeszélhetnénk a dolgot – nézett rá Carlisle kérdőn. – Tudod, Bella a fiam, Edward felesége. Anthony édesanyja, egyre több unoka büszke nagymamája. Szükségünk van rá. A családja mellett a helye. A családja miatt került oda is, ahol most van.

-         Igen, tudom, felvilágosított a történtekről – gondolkodott el Marcus. – Max. Mindig is éreztem, hogy milyen odaadóan, és vággyal teli imádja a feleségét. A gyermekeiért pedig egyenesen rajongott. Jó apa volt, és jó férj, egészen addig az éjszakáig. Pedig én megmondtam a bátyáimnak, hogy az a nő soha, de soha nem fogja elhagyni a férjét. Mindennél nagyobb szenvedéllyel viseltetett a párja iránt. Nem éreztem ilyen vágyakozást egészen mostanáig – sóhajtott fel Marcus. – Ha egy nő engem is újra így szeretne – sóhajtott fel. – Mit meg nem adnék egy igazi, odaadó társért.

-         Akkor tudod, hogy Bella mennyire kötődik Edwardhoz – mondta Carlisle.

-         Valóban, tisztában vagyok a ténnyel – bólintott Marcus. – A büntetést azonban ő maga vállalta. Cserébe én életben hagytam a lányt, és jól bánok vele, ahogy a te lányoddal is. Ennyit tudok felajánlani nektek. Azért jöttem, hogy megbeszéljük a részleteket. Csak és kizárólag azért állok itt előttetek, mert a barátomnak tartalak, és nem akarom, hogy bizonytalanságban éljetek, de a lányod száz évig nekem dolgozik. Ha letelt az ideje, akkor elengedem – mondta határozottan.

-         Nekem van jobb ötletem – kaptam el a férfit a torkánál fogva. – Ha megmondja, hogy hol van az anyám és elengedi, akkor nem fogom megölni – sziszegtem az arcába. Mire Jake egyetértően mordult fel mellettünk.

-         Anthony, engedd el – csattant fel Carlisle. – Még a vámpíroknak is vannak törvényei, és mi nem fogjuk megszegni őket. Tartsd meg az emberi szíved, hogy az édesanyád büszke lehessen rád. Szerinted Bella azt várja tőled, hogy gyilkolj? Megölj egy vámpírt, aki tárgyalni jött ide?

-         Nem tárgyal, hanem közölte, hogy száz évre elveszi tőlem az anyámat – morogtam fel.

-         Eleget láttam, hallottam, és éreztem – mosolyodott el Marcus alattam.

-         Mihez? – kérdeztem dühösen.

-         Ahhoz, hogy tudjam, hogy Carlisle még mindig Carlisle, az a férfi, akit egyszer régen megismertem, ez pedig csakis arra enged következtetni, hogy lány, Bella, valóban igazat mondott, és nem szánt szándékkal támadt ránk, hanem a ti érdeketekben – magyarázta határozottan.

-         Ezt én is be tudtam volna bizonyítani – vágtam rá azonnal.

Majd a kezemet az arcára tettem, és visszajátszottam neki az elmúlt hónapokat, ahogy én láttam. Minden egyes félve és reményvesztetten eltöltött percet. A lányok elrablásának többszöri kísérletét, és mindent, ami velem történt életem során. Megmutattam neki, hogy hogyan látom én anyát a születésemtől kezdve. Talán így megérti, hogy mi a különbség a mi családunk, és az ő csatlósai között.

-         Az édesanyád csodálatos asszony – mondta Marcus ámulattal. Akkor látogatjátok meg, amikor csak akarjátok, de az üzlet az üzlet. Az anyád feláldozta a szabadságát a lány életéért.

-         Nem fogadnak el egy cserét? – jelent meg félősen Prue. – A mi hibánk volt, hogy csapdába esett. Ha felajánlom magam helyette, akkor visszaengedik őt a családjához? – kérdezte remegve.

-         Nem, nem fogunk elengedni vele – tiltakoztam azonnal. – Anya mindent megtett volna azért, hogy biztonságban élj, és ez így is lesz.

-         Nem lesz bajom, ott sem lehet rosszabb életem, mint amilyen eddig volt – húzta össze magát még kisebbre.

Ismertem az életét, hiszen láttam a gondolatait. Éjszakánként rémálmok gyötörték, hogy valaki meg akarja fojtani egy párnával, vagy kirántja a bőrszíját a nadrágjából, és megveri őt, egészen addig, amíg az egész háta csupa vér nem lett. Most végre biztonságban van, ahogy anya akarta neki, Esme pedig boldogan fogja felnevelni őt saját lányaként. Nem fogom hagyni, hogy bárki is még egyszer bántsa ezt a lányt. Nem ő tehet róla, hogy más.

-         Anya összeroppanna, ha neked ott kéne élned cserébe az ő szabadságáért, úgyhogy verd ki ezt a fejedből – mondtam neki határozottan.

-         Nem hiszem, inkább örülne, hogy visszakap titeket – vetette ellen.

-         Pruedence, azonnal menj vissza a házba – mordultam rá. Mire Prue kislányosan összehúzta magát, és sírva rohant el. Magadnál vagy? Mi nem üvöltözünk kislányokkal. Kiabált rám fivérem gondolatban, én pedig azonnal elszégyelltem magam. Igaza van. Hiszen mind tudjuk, hogy Prue még csak tíz éves, én pedig úgy beszéltem vele, mint azok, akik hat éven keresztül kínozták.

-         Fiam, ez nem te vagy – dorgált meg Carlisle is.

-         Utána megyek – engedtem el Marcust sóhajtva. – Bocsánatot kell kérnem, de ne engedjétek el őt – néztem Jacobra komolyan.

-         Itt maradok, menj – egyezett bele Marcus is. Én pedig Prue után iramodtam.

-         Prue – kiabáltam utána, de erre csak még gyorsabban kezdett szaladni.

A francba, biztos még jobban megijedt szegény. Jobb lesz, ha csak követem őt, egyszer biztos megáll. Már nem is tudom, hogy merre jártunk, mire végre megállt. Azt hittem, hogy ki akar futni a világból, de végül csak megállt. Talán csak nagyon kimerült. Nem sokkal később már utol is értem. Viszont a megállásának oka nem az volt, amire számítottam, hanem egészen más.

-         Segítség – kiáltotta el magát sírva. Én pedig még gyorsabban kezdtem el rohanni felé. Mikor mellé értem és felé nyúltam azonban megpróbált elkúszni a kezeim közül. – Segítség – kezdett el még hangosabbak kiabálni.

-         Hé, ne félj tőlem, soha nem emelnék rád kezet – simítottam végig óvatosan az arcán.

-         Nagyon fáj – mutatott a lábára.

-         Mindjárt kiszabadítalak, ne félj – fogtam meg a csapdát, amiben belelépet. Majd egy határozott mozdulattal szétnyitottam. Mire Prue hangosan felsikoltott. – Azért fáj most még jobban, mert eltávolítottam a csapdát, de hamarosan jobb lesz – készítettem rögtönzött sínt. – Azonnal elviszlek Carlisle-hoz. – Gyere, kapaszkodj a nyakamba – nyúltam óvatosan a háta, és a térdei alá.

Ő pedig olyan kislányos bájjal, és ártatlansággal csimpaszkodott belém, mint a lányaim szoktak. Muszáj volt elmosolyodnom ezen az aranyos kis reakción, de utána azonnal nekiiramodtam, hogy minél előbb odaérjünk Carlisle-hoz, és rendesen leápolja Prue lábát, ami szerintem sajnálatos módon nem csak zúzódott, hanem el is tört. Megpróbáltam helyesen visszailleszteni a csontot, de nyugodtabb leszek, ha egy igazi orvos is látta már.

-         Azt hiszem, hogy nagyon megszerettem az anyukádat – motyogta halkan.

-         Azt hiszem, hogy ő is nagyon szeret téged – válaszoltam határozottan.

-         Nem érzed úgy, hogy kitúrlak téged a teljesen jogosan megillető helyedről? – kérdezte kíváncsian.

-         Miért? Mert anya téged is szeret? – kérdeztem döbbenten.

-         Igen, mert a te anyukád, és én csak berobbantam az életetekbe, de mégis, mindenki annyira kedves hozzám, pedig nem is ismertek – motyogta halkan.

-         Nem ismerünk még túlzottan, de az a tény, hogy anya Esméhez küldött, aki a világ legkedvesebb, leggyengédebb teremtménye, az sok mindent elárul rólad. Ami a legfontosabb az az, hogy ha anya és Esme is szeretnek téged, az csakis egyet jelenthet.

-         Mit? – vágott a szavamba mohón.

-         Azt, hogy te egy tiszta és kedves lélek vagy, aki megérdemli, hogy olyanok vegyék körül, akik szeretik – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-         Furcsák vagytok – fintorodott el.

-         Miért? – kérdeztem vissza értetlenül.

-         Szerettek valakit, aki el akarta rabolni a családtagotokat, és nem gyűlöltök egy kicsit sem – magyarázta.

-         Nem tehetsz arról, ami történt. Te még csak egy gyermek vagy, aki örült, hogy végre nem akarják bántani, és volt egy hely, ahol biztonságban érezhetted magad. Most pedig van egy hely, ahol nem csak biztonságban vagy, hanem még szeretnek is. Fogadd el, hogy az életed mostantól szép és boldog lehet, és ne fuss el előle.

-         De az anyukád…

-         Az anyukám nagyon rosszul érezné magát, hogyha miatta lennél rab egy évszázadon át – vágtam a szavába.

-         Én csak…

-         Tudom, hogy csak segíteni próbáltál, és nagyon is értékelem – nyomtam puszit az arcára. Amitől azonnal el is pirult. – Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

-         Te vagy az első férfi, aki puszit nyomott az arcomra. Mármint ilyen igazit és őszintét – harapott az ajkába.

-         Prue én…

-         Nem, nehogy félreérts, én csak, hogy is mondjam. Nagyon jól esett, olyan volt, mintha lenne egy bátyám, aki így békül ki velem egy veszekedés után.

-         Ez jól hangzik – kuncogtam fel. Te jó ég, Anthony, vegyél vissza az egódból. Dorgáltam meg magam gondolatban. Hiszen hogyan is gondolhatnám, hogy Prue félreértené a helyzetet. Tiszta bolond vagyok. Nevettem fel magamban.

-         Miért, mit hittél? Hogy halálosan beléd szerettem, mert kaptam tőled két kedves mondatot? – kérdezte Prue döbbenten.

-         Tudom, hogy ez ostobaság volt a részemről – nevettem fel most már hangosan is.

-         Hát, ki tudja, ha azt vesszük, hogy beleszerettem Maxbe, mert nem akart megölni, és jól bánt velem, akkor végső soron nem is volt lehetetlen a gondolatod – hajtotta le a fejét.

-         Lényeg, a lényeg, hogy nem engedhetlek el téged anya helyett. Sose bocsátaná meg magának, ha ezt hagynám – néztem rá komolyan.

-         Én szívesen mennék helyette, biztos van még ott nővérem, és nem lennék egyedül, de Bella most egyedül van.

-         Akkor sem szeretnénk, ha elmennél, hidd el, hogy hiányolnánk – mondtam határozottan.

-         Ugyan, miért? – kerekedtek el a szemei.

-         Azért, mert a lányok imádnak veled játszani, ahogy Tim is. Kedves vagy, és szerény. Esme imádja nézni, ahogy segítesz neki a konyhában. Örül, hogy valakit érdekel a munkája. Észre sem vetted, de már szinte családtagnak számítasz, már az a normális nekünk, amikor lejössz reggel a kis szobádból.

-         A kis szobámból? – kérdezett vissza. – A szobám akkora, mint másnak az egész lakása – vágta rá mosolyogva.

-         Az most mindegy, de érted már a lényeget? – kérdeztem.

-         Igen, azt hiszem, hogy megértettem – bújt hozzám.

Szerettem a kislányos reakcióit. Ebben az összebújásban sem volt semmi erotikus felhang. Olyan tiszta és ártatlan érintés volt, amilyenre csak egy gyermek képes.

-         Uramisten, mi történt? – rohant hozzánk Esme, ahogy meglátott minket. – Kicsim, nagyon fáj? Carlisle – kiabálta el magát a nagyi.

-         Mi a baj? – sietett hozzánk nagyapa is.

-         Belelépett egy orvvadász csapdájába – mondtam azonnal.

-         Vigyük fel a vizsgálóba – mondta azonnal Carlisle. Én pedig egy szempillantás alatt beugrottam Prue-val a vizsgáló ablakán, majd lefektettem az ágyra.

-         A csont eltört – kezdte el vizsgálni Carlisle. – Kapsz egy fájdalomcsillapítót, azután pedig helyretesszük, és begipszelem – mondta határozottan.

-         Nem szokott ilyen sokáig tartani a gyógyulásom – húzta el a száját Prue.

-         Mikor ittál vért utoljára? – kérdezte Carlisle.

-         Nem tudom, régen, sajnálom az őzikéket megölni – kezdte el rágcsálni az ajkát.

-         Majd én hozok neki – vágtam rá azonnal. – Marcus még itt van? – tettem fel a kérdést.

-         Ahogy megígérte neked, lent ül a nappaliban, és türelmesen várakozik. Marcus mindig betartja a szavát. Mutass több tiszteletet az irányába, és akkor javulnak az esélyeink, hogy visszakapjuk Bellát.

-         Apa már tudja? – kérdeztem hirtelen. Vajon neki szólt valaki?

-         Nem, még nem. Higgadtan szeretnék tárgyalni az új vámpírvezetővel. Talán meg tudunk egyezni.

-         Új vámpírvezető? – húztam fel a szemöldököm.

-         Nos, Marcus a királyi család utolsó megmaradt tagja, így nyilvánvaló, hogy mostantól ő vezeti a Volturit.

-         Ha nem történik vele valami baleset – állapítottam meg.

-         Gondolkodj fiam, ha Marcus nem tér haza, akkor ki lesz az első fogoly, akit kivégeznek? – mordult rám Carlisle.

-         Hacsak nem ajánlunk cserét – vágtam rá.

-         Vagy nem teszünk valami sokkal furmányosabb dolgot – jelent meg Marie és Emily mellettünk elszántan…

(Edward szemszöge)

Nem tartott sokáig, amíg elértük Egyiptomot, de a sivatag azért még a mi számunkra is hatalmas terület. Főleg, hogy Bella valahol egy föld alatti főhadiszálláson van. Amiről fogalmunk sincs, hogy hol keressük. Elég sok lehetőség van a bejárat helyét tekintve.

-         Mikor lesz már éjszaka? – morgolódott Emmett. – Most már kezdek unatkozni idebent – morgolódott. Hát igen, nekem sem tetszett, hogy nappalra itt ragadtunk egy szállodai szobában, de elég feltűnőek lennénk, hogyha most kimennénk a szikrázó napsütésbe.

-         Hidd el, hogy nekem sincs ínyemre a várakozás, de nem tudunk mit tenni – sóhajtottam fel.

-         Jól van, na. Tudom, csak te is tudod, hogy az itteniek nyelve nem az erősségem, és nem értek tisztán mindent, amit habláznak a tévében.

-         Tudom, de most ez van. Minél előbb eljutunk Bellához, annál jobb lesz – vágtam rá azonnal.

-         Hé, nyugi, kezditek megint felhúzni magatokat – szólalt meg Jasper is.

-         Bocs, igyekszem, de nem könnyű higgadtnak maradnom amíg nincs meg Bella – sóhajtottam fel.

-         Egyre közelebb járunk, hamarosan megtaláljuk őt, csak hinned kell benne. Én tudom, hogy minden rendben lesz – veregetett vállba Jasper.

-         Na és honnan vagy benne ilyen biztos? – kérdeztem kíváncsian.

-         Onnan, hogy ti egymásnak vagytok teremtve. Akárki, akármit is állít, én még soha életemben nem éreztem ilyen fokú szerelmet és odaadást két élőlény között. Még annál is jobban imádjátok egymást, mint ahogy mi odavagyunk egymásért Alice-szel. Pedig hidd el, hogy a mi szerelmünket felülmúlni nem könnyű dolog. Egy ilyen párt semmi nem választhat el egymástól. Se a tér, se az idő. A lelketek egymásra van hangolva. Ha nem is ebben az életben, de a következőben ismét egymásra találtok, mert ez a végzetetek. Ti egy pár vagytok, amíg világ a világ – mondta teljes meggyőződéssel.

-         Köszönöm, ez nagyon jól esett – mondtam hálásan. Jó belegondolni, hogy Bellával ennyire egy hullámhosszon vagyunk. Bár ezt magamtól és tudhatnám, hiszen mindig egymásra találunk valahogy, vagy valahol. Örökké, ahogy megfogadtuk egymásnak. Gondolataimból kopogás szakított ki.

-         Ki lehet az? – lepődtem meg. Bele kéne néznem a gondolataiba?

-         Ezt pont te kérdezett? – röhögött fel Emmett.

-         Várjatok, valami nem stimmel – állított le Jasper, amikor az ajtó felé indultam.

-         Mi a baj? – kérdezte Emmett.

-         Nem tudom, furcsa érzésem van az érkezővel kapcsolatban. Fel van dúlva, de nem félelem miatt ideges, hanem valami más miatt. Különös érzelmek. Nem tetszik ez nekem – rázta meg a fejét Jasper.

-         Csak meg kéne tudnunk, hogy ki az, lehet, hogy tud valamit Belláról – tártam ki az ajtót.

A következő pillanatban pedig kővé dermedtem, majd fel is dőltem a hirtelen rám ugró Bella súlyától. Normál esetben könnyedén elkaptam volna, de így, hogy ennyire sokkolt szerelmem látványa nem volt csoda, hogy eldőltem, mint egy krumpliszsák.

-         Bella – fordítottam magam alá azonnal.

Majd szenvedélyesen csókolni kezdtem. Amin a fiúk csak felnevettek. Viszont néhány másodperc múlva úgy ugrottam le róla, mint akit megmart egy kígyó.

-         Mi a baj? – kérdezte Emmett döbbenten. – Jah, persze, tudom már. Közönség előtt szégyenlősek vagytok. Mindjárt kiveszünk egy másik szobát – kacsintott Emmett Bellára kajánul.

Én viszont nem álltam ott tovább dermedten, hanem előrelendültem, és felkaptam a még mindig földön fekvőt. Aki felkiáltott fájdalmában.

-         Edward, eszednél vagy? Az egy dolog, hogy heves vagy a feleségeddel, de ha egy vámpírnak is fáj az érintésed, akkor már bocsi, de durva vagy vele. Az ilyen fokú vadságot, még Rose baby sem bírja – lépett felém Emmett.

-         Csakhogy ez a nő itt előttünk nem Bella – ráztam meg előttük a lányt, aki valami különös oknál fogva pontosan úgy néz ki, mint szerelmem. Vagy csak nagyon jól álcázza magát egy képesség segítségével…