Kérdés

Kedves Olvasóim!

Az egyik ismerősöm keres egy régebbi német tv filmsorozatot. A címe : Lisa csak egy van. Ha esetleg valakinek megvan, és tudna segíteni megköszönném.

Puszi, Drusilla

Liz Volturi - 11. fejezet

11. fejezet

(Liz szemszöge)

Továbbra sem tetszett nekem az az árnyék, amit láttam a sötét folyosón, de Alec szerint teljesen felesleges felfigyelnem erre az apróságra, ami minden napos a vár alatt futó folyosókon. Nekem viszont jelzett a radarom. Általában jól érzékelem a veszélyt, és az volt az érzésem, hogy mind a ketten bajba kerülhetünk, hogyha elhagyjuk most a várat.

-          Alec, inkább forduljunk vissza – fordítottam magam felé az arcát.

-          Miért? Hiszen erre vágysz, már kitudja, hogy mióta – nézett rám döbbenten.

-          Rossz érzésem van, valami történni fog – motyogtam halkan. Tudtam, hogy úgyis hallani fogja, amit mondok.

-          Nocsak, tehetséged van a veszély kiszűréséhez? – vonta fel a szemöldökét. – Ez elég érdekes és izgalmas képesség lehet a Mester számára, ha ezt érzi benned – kacsintott rám. – Mondjuk, amikor bementél abba a sikátorba, ahol találkoztunk, akkor előtte éreztél valamit?

-          Azt éreztem, hogy nem kellene bemennem, pontosan azért mentem be, mert így biztos voltam benne, hogy akkor történni fog valami – mondtam határozottan.

-          Hm… na és vajon a Mester honnan érezte benned a lappangó erőt? – gondolkodott el.

-          Azt hiszem, hogy a gondolataid alapján következtethette ki. Amikor végignézte az emlékeidet – ajánlotta Alec a lehetőséget.

-          Ebben van logika – bólintottam rá. – Ne forduljunk mégis vissza? Tényleg rossz előérzetem van.

-          Vagy csak izgatott vagy attól, hogy végre kijutsz a négy fal közül – vetette ellen.

-          Alec, én...

-          Hé, nyugodj meg, ha valaki képes rá, akkor én, meg tudlak védeni, ne aggódj, az egyik legerősebb képesség az enyém – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Tényleg, erre már rá akartam kérdezni – néztem rá kissé morcosan. – Te vagy az, aki miatt elvesztettem a látásomat miután beledobtál a vízbe? – vontam fel a szemöldököm. – Értékelem a valószínű jó szándékodat, de egyszerűen a frászt hoztad rám.

-          Nagyon sajnálom, esküszöm, hogy nem volt szándékos. Mármint szándékosan használtam rajtad a képességem, de nem szándékosan hoztam rád a frászt, ahogy te fogalmaztál – kezdett el magyarázkodni.

-          Nyugi, ezt sejtettem – kuncogtam fel. – Nem is feltételezném rólad, hogy szándékosan megijesztenél.

-          Ezek szerint nem haragszol? – állt meg egy pillanatra, és mélyen a szemeimbe nézett.

-          Nem, egyáltalán nem haragszom rád emiatt – vágtam rá azonnal.

-          Ez nagyon jó hír – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Már annyiszor bele akartam kezdeni egy igazi bocsánatkérésbe, amiért úgy megijesztettelek.

-          Ne aggódj, azért annyira nem vagyok nyámnyila, ahogy sokan hiszik – legyintettem.

-          Efelől nem is volt soha kétségem – vágta rá egyértelműen. – Itt a kijárat – tett le a lábaimra. Majd kinyitotta a hatalmas, és nagyon nehéznek tűnő ajtót.

-          Atyaég – kerekedtek el a szemeim. – Ezt az ajtót ember biztosan nem tudja még csak megmozdítani sem, igaz? – néztem ámulattal a vastag és tömör szerkezetre.

-          Nos, ami azt illeti, így van tervezve, innen csak vámpír juthat ki, vagy be – bólintott rá Alec azonnal. – Van kedved sétálni az erdőben, vagy vigyelek gyorsan a szállásunkra? – nézett rám kérdőn.

-          Az attól függ, hogy el tudok-e addig sétálni, ha nincs nagyon messze, akkor szívesen sétálok – válaszoltam.

-          Nagyjából fél óra séta lehet emberi tempóban – gondolkodott el egy pillanatra Alec.

-          Akkor megyek a saját lábamon, annyi meg sem kottyan – legyintettem.

-          Rendben – bólintott rá. – Legalább egy kicsit ismerkedsz az itteni erdővel. Ez az a hely, ahová Aro külön szokott vadakat hozatni, amikor a Cullen család meglátogat minket. 

-          Hogy-hogy tiszteletben tartja Aro a Cullen család szokásait? Egyáltalán hogyan lettek barátok? Hiszen Carlisle annyira más, mint az itteniek.

-          Az ellentétek előfordul, hogy vonzzák egymást, Liz – mondta Alec határozottan. – Carlisle véletlenül tévedt ide még régen, és a Mesterek persze kíváncsiak voltak rá, hiszen nem volt egy átlagos vámpír.

-          Átlagos vámpírok egyébként valaha is érdekelték Arót? – húztam el a számat. – Mármint vendégeskedhet itt bárki, aki amolyan egyszerű kis lény? Semmi képesség, semmi, amitől különleges lenne? – forgattam meg a szemeim.

-          Nos, Carlisle felesége, Esme is volt már nálunk többször, és ő egy teljesen átlagos vámpír a mi szemszögünkből – gondolkodott el.

-          A ti szemszögetekből? Akkor mégis van képessége?

-          Nem feltétlenül képesség, inkább adottság, határtalan szeretet van abban a nőben – mondta Alec mosolyogva. – Egyszer majd biztosan találkoztok, és akkor te magad is meglátod, hogy hogy rajong minden élőlényért a földön. Ezért is kempingeznek kéthetente, amikor itt vannak, ott ahová most viszlek.

-          Kéne értenem az összefüggést a kéthetente kemping, és a határtalan szeretet között? – vontam össze a szemöldököm. Nem igazán értettem, hogy hogyan jön össze a kettő.

-          Nos, Heidi, hogy is mondjam, az élelem beszerzőnk kéthetente hoz nekünk ételt – magyarázta a helyzetet. – Ez általában egy nagyobb csoport – nézett rám idegesen.

-          Tessék? – kerekedtek ki Liz szemei.

-          Sajnálom, de ez így van – fogta meg a kezem.

-          Azt mondod, hogy ti kéthetente hozzatok ide szerencsétlen, gyanútlan embereket, akik sosem távoznak innen? – kérdeztem idegesen, majd kirántottam a kezem az övéből.

-          Öhm… Liz, eddig sem árultam neked zsákbamacskát, pontosan tudtad, hogy emberekkel táplálkozunk – állapította meg.

-          Igen, és ezt én tudomásul is vettem, na de az, hogy pár szobával odébb, gyakorlatilag mellettem fog megtörténni, az ne haragudj, de azt hiszem, hogy joggal sokkol – keltem ki magamból. – Én még csak a közelében sem akarok lenni egy ilyen dolognak.

-          Hé, nyugi, majd megbeszélem a Mesterrel, hogy addig kimehess a városba sétálni egyet, vagy ide az erdőbe, nem kell a közelben sem lenned – mondta határozottan. – Jobb is lesz, hogyha messze vagy, mert olyankor nem mindig vagyunk urai a szomjunknak.

-          Tehát, hogyha esetleg odatévednénk, akkor engem is…

-          Igen, akkor valószínűleg valaki téged is megtámadna a táplálkozás hevében – bólintott rá azonnal.

-          Na és te? Képes lennél engem megtámadni? – kérdeztem kíváncsian. Tényleg tudni szerettem volna a választ.

-          Fogalmam sincs, Liz, sajnos nem merem garantálni, hogy nem tenném meg – hajtotta le a fejét. – Sosem kontrolláltam magam előtted. Sőt, olyasmiket is tettem, amikre nem vagyok büszke. A vámpírokban olykor győz az ösztön az ésszerűség felett.

-          Ezt eddig is sejtettem. Mindig is azt olvastam a vámpírokról, hogy ösztönlények, de akkor még csak mesének hittem a létezéseteket – bólintottam rá. Bár a válaszától némiképpen csalódott voltam, mert én úgy éreztem a szívem mélyén, hogy engem még akkor sem bántana, hogyha ott állnék a terem közepén, ahol éppen táplálkoznak…

(Alec szemszöge)

Csendben sétáltunk tovább, én pedig idegesen figyeltem Liz minden egyes rezdülését. Vajon megrémült tőlem annak tudatában, hogy talán még én is képes lennék megtámadni őt? Vajon most meg fog gyűlölni azért, ami vagyok, és azért, amit tettem vele?

-          Szerintem nem bántanál – szólalt meg halkan. – Másnak talán félnie kell tőled, de nekem egészen biztos, hogy nem. Én bízom benned, hogy nem bántanál soha – nézett rám teljes meggyőződéssel.

-          Egyszer már bántottalak – javítottam ki, ahogy eszembe jutott, az a balul elsült első igazi csók.

-          Az csak egy véletlen baleset volt, egyáltalán nem érzem úgy, hogy felelős lennél abban az apró hibában. Egyszerűen csak szoknod kell, hogy valaki törékenyebb a közeledben, mint amit megszoktál – mondtam komolyan. Nem akartam, hogy mostantól az öt méter szigorú távolságról szóljon az egész kapcsolatunk. Vagy kapcsolat kezdeményünk, bárhogy is nevezzük a dolgot.

-          Hálás vagyok, hogy így fogod fel, de ettől függetlenül még meg kell tanulnom, hogy hogyan érhetek hozzád úgy, hogy ne törjelek össze – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Na és hogyan fogod megtanulni, hogyha nem vagy hajlandó egyáltalán csak hozzám érni sem? – kérdezte kíváncsian.

-          Majd megoldom – válaszoltam határozottan. Már megvan a tervem, hogy hogyan tudom megtanulni, anélkül, hogy őt bántanám. Ez lesz a lehető legjobb megoldás, ebben biztos vagyok.

-          Gondolom, nem akarod elmondani nekem, hogy mégis hogyan kívánod megoldani a dolgot – nézett rám mérgesen.

-          Nem igazán szeretném megosztani veled, ez valóban így van – bólintottam rá.

-          Akkor már pontosan tudom is, hogy hogyan fogod megoldani – mondta dühösen. – Pont úgy gondolkodsz, mint egy férfi – csattant fel.

-          Ne haragudj, de most nem értelek – néztem rá döbbenten. Először honnan búj elő ilyen szinten egy vadmacska, másodszor pedig honnan tudhatná, hogy mi a tervem? Azt eddig is tudtam, hogy férfi vagyok, tehát nem megdöbbentő, hogy úgy is gondolkodom.

-          Pont úgy fogod megoldani, ahogy az apám is meg szokta oldani a problémáit. A kurtizánokkal gondolom itt is mindent lehet, vagy az éji pillangókkal, ahogy Caius fogalmazott – húzta el a száját. – Gratulálok, valódi férfi mentalitás.

-          Nem is mondtam neked semmi ilyesmit – morogtam rá finoman.

-          Oké, akkor nézz a szemembe, és mondd azt, hogy nem ez volt a terved – mondta ellentmondást nem tűrve, és szembefordult velem. – Na, gyerünk, mondd csak ki – nézett mélyen a szemeimbe. Én pedig nem voltam képes hazudni neki, pedig csak egy apró hazugság kellett volna, hogy lehiggadjon.

-          Jól van, bevallom, igazad van – szusszantottam dühösen. Miért nem felel meg neki az a tény, hogy őt soha, semmilyen körülmények között nem akarom bántani? Ha baleset történik, akkor egy kurtizán nem hiányzik sok mindenkinek, de Liz értékes, és kedves lány, őt nem bánthatom.

-          Tudtam – bólintott rá. – Akkor most nézz a szemembe, és ígérd meg, hogy nem fogod ezt tenni. Hogyha valakivel gyakorolni szeretnél, az én leszek, mert tudom, hogy engem sosem bántanál – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Rendben, megígérem, hogy nem fogok elmenni egy éji pillangóhoz sem, de veled sem fogok gyakorolni, mert nem foglak még egyszer bántani, annál fontosabb vagy nekem – vágott vissza Alec. – Majd, ha vámpír leszel, akkor hozzád érek.

-          Minek kell most megint ez a dráma? Legutóbb is csak apró baleset volt, tudom, hogy nem szándékosan tetted. Ha te megígéred, hogy nem kísérletezel más lányokkal, akkor én is megígérem, hogy a legapróbb fájdalomra is azonnal reagálni fogok, hogy leállítsd magad. Egyébként sem akarunk gyorsan haladni, én legalábbis biztosan nem, mivel vallásos, jó családból származom, úgyhogy nászéjszakáig még csak álmodni sem merhetsz semmiről – ajánlotta a lehetőséget.

-          Mármint semmi komolyról, a csók ellen nem igazán volt kifogásod, legalábbis nem tiltakoztál – állapítottam meg vigyorogva.

-          Nos, vannak dolgok, amiben megengedhetek magamnak némi rugalmasságot – bólintott rá elpirulva.

-          Ezt örömmel hallom – kuncogtam fel. – Ez esetben megköthetjük az alkut, de csak akkor, hogy tényleg nagyon szigorúan betartod ezt az egy szabályt, ha egy egészen kicsi fájdalmat is okozok véletlenül, akkor abban a pillanatban leállítasz. Nem várod meg, amíg olyan zúzódás lesz belőle, mint legutóbb.

-          Mindig betartom a szavam – bólintott rá határozottan.

-          Ahogy én is – válaszoltam azonnal.

-          Remek, akkor most már haladhatnánk gyorsabban, mert már nagyon kíváncsi vagyok erre az erdőre – karolt belém, majd kérdőn nézett rám.

-          Balra, kisasszony – mosolyogtam rá. Amikor pedig elindult, azonnal igazítottam a lépteimet az ő apró, és nyugodt lépteihez.

-          Csodálatosak, és hatalmasak ezek a fák, egyszerűen lenyűgöző – mondta elámulva.

-          Nos igen, szerencsére még nagyon kevesen fedezték fel. Sőt, általában nem járnak erre emberek – mondta elégedetten.

-          Ez most kicsit emberellenes hangzik – húzta el a száját.

-          Azt azért te magad sem tagadhatod, hogy olykor néhány emberi lény hajlamos tönkretenni a világ szépségeit – néztem rá bocsánatkérően.

-          Sajnos ezt nem tudom megcáfolni – sóhajtott fel. – Én is gondolkodtam ezen, nem is egyszer, de minden ember nem lehet tökéletes. Bár gondolom a vámpírok sem mind tökéletesek – mondta mosolyogva.

-          Nocsak, mondj példát – néztem rám kíváncsian.

-          Ami azt illeti a húgod még mindig gyilkos pillantásokat vett rám, hiába próbáltam barátságos lenni vele. Így elég nehéz lesz jó viszonyt kialakítani – állapította meg csalódottan. – Pedig annyira szeretnék jóban lenni vele.

-          Ugyan miért akarna jóban lenni bárki is a húgommal? Néha még én is rosszban vagyok vele – legyintettem elnézően. Azért valljuk be, hogy Jane egyáltalán nem könnyű eset.

-          Miattad szeretnék jóban lenni vele – harapta be az alsó ajkát zavarában. – A testvéred, és mivel nem vagyunk közömbösek egymás iránt, így legalább egy barátságos viszonyt szeretnék valahogy kialakítani a testvéreddel.

-          Liz, nekem ez egyáltalán nem fontos – legyintettem. – Mármint, ne értsd félre, nagyon hálás vagyok érte, hogy megpróbálsz jóban lenni Jane-nel, de hidd el, tapasztalatból tudom, hogy a nővérem egy nagyon makacs egyed – forgattam meg a szemeimet.

-          Mindenkinek van kulcs a szívéhez, csak meg kell találni – mosolygott rám Liz.

-          Szóval keresed a gyenge pontot egy áthatolhatatlan pajzson? Nagyon bátor vagy – kacsintottam rá. – Félretéve a viccet nagyon hálás vagyok érte, hogy ennyire törődsz az érzéseimmel – simítottam végig gyengéden az arcán, mire lehunyta a szemeit. Én pedig úgy gondoltam, hogy egy apró csókot megengedhetek magamnak. Így nagyon finoman és óvatosan megérintettem az ajkaimmal az ő finom, puha ajkait, mire jóleső sóhaj hagyta el a száját.

-          Ha ez a jutalom, akkor még jobban fogom keresni a gyenge pontot azon a pajzson – suttogta csukott szemmel, miután elengedtem apró testét, majd tovább vezettem a kis kirándulásunk színhelye felé…  

Liz Volturi - 10. fejezet

10. fejezet

(Liz szemszöge)

Az idő hihetetlenül gyorsan telik, amikor tudod, hogy valami be fog következni az életedben. Már eltelt több, mint egy hét, amióta itt vagyok, pedig én komolyan még csak fel sem fogtam, hogy az idő így elrepül mellettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Carlisle éppen búcsúzik, mert indul haza a családjához. Rengetegszer látogattam meg őt az elmúlt egy hét alatt, és egyszerűen rajongtam érte. Mármint nem úgy természetesen, mint egy férfi iránt, hanem inkább, mint egy pótapa iránt, vagy mint egy zseniális elme iránt, mert Carlisle tagadhatatlanul az volt. Sosem gondoltam volna életem során, hogy van olyan ember a földön, akinek tényleg, szó szerint mindenre van válasza. Márpedig akármit is kérdeztem a vámpírsággal kapcsolatban, Carlisle egyszerűen mindenre tudott válaszolni.

-          Ég veled, Liz – ölelt magához óvatosan.

-          Örülök, hogy megismerhettelek – mosolyogtam rá, miután elengedett.

-          Remélem, hogy még találkozunk – nézett rám kérdőn.

-          Még nem tudom, de sokat segítettél – haraptam az ajkamba.

-          Tudom, hogy nehéz a döntés, de én több érvet már tudok felhozni a vámpírság mellett, vagy ellen – simított végig a karomon. Alec pedig halkan felmorgott mellettem. – Fiam, ezt te sem gondoltad komolyan – vonta fel a szemöldökét Carlisle.

-          Elnézést – szűrte a fogai között Alec.

-          Semmi gond, azt hiszem, hogy ez egy teljesen természetes reakció egy férfi vámpírtól. Félted a területed – legyintett békülékenyen. – Ez egy nagyon ösztönös viselkedés egy vámpír férfitól, és ne haragudj, hogy ezt mondom, de örülök, hogy te is eljutottál idáig valakivel – veregette meg a vállát.

-          Igen, azt hiszem, hogy én is örülök neki – vigyorodott el.

-          Viszlát, barátaim – fordult most a három vezető, és testőreik felé.

-          Örülünk, hogy itt voltál, Carlisle – mondta Aro mosolyogva.

-          Ha szükség lenne még rám, akkor hívjatok nyugodtan – biccentett. Majd szép nyugodtan, emberi tempóban indult el a kijárat felé. Neki velem ellentétben volt egy olyan nagyszerű joga, hogy elhagyhatta a kastélyt. Én viszont már nagyon kezdtem magam fogolynak érezni, akármekkora nagy is volt Volterra vára.

-          Mi a gond, kedvesem? – kérdezte Aro hirtelen.

-          Semmi – ráztam meg a fejem azonnal.

-          Megengeded? – suhant elém egy szempillantás alatt. Én pedig gondolkozás nélkül csúsztattam bele a kezemet a tenyerébe, majd felsóhajtottam. – Oh, szóval csak ennyi a gond – nézett rám Aro vigyorogva. Hűha, ez elég félelmetesen néz ki. Mármint nem természetes reakció tőle. – Alec, kérlek, vidd el a vendégünket kirándulni holnap. Akár sátorban tölthetitek az éjszakát is, ha a hölgynek van kedve.

-          Hiszen, én azt hittem…

-          Liz, te komolyan azt gondoltad, hogy egy éven át ki sem teheted a lábad a kastélyból? – nézett rám nevetve.

-          A ti foglyotok vagyok, logikusnak tűnt – rántottam meg a vállam.

-          Kérlek, hidd el, hogy nem a foglyunk vagy, hanem a vendégünk – szorította meg egy kicsit a kezemet.

-          Öhm… a vendég szabadon távozhat, amikor jónak látja – haraptam az ajkamba.

-          Akkor fogalmazzunk úgy, hogy te egy speciális vendég vagy – helyesbített Aro.

-          Értem – bólintottam rá. – Szóval nem zavarna titeket, ha ez a speciális vendég hetente néhány alkalommal kimenne várost nézni, vagy esetleg kirándulni?

-          Felügyelet mellett, egész nyugodtan elhagyhatod a palotát bármikor – mondta határozottan.

-          Na és felügyelet nélkül azért nem, mert nem bíztok bennem? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem, felügyelt nélkül azért nem, mert bajod eshet. Volterra sem biztonságosabb, mint bármelyik város. Itt is vannak sikátorok – mondta határozottan Aro. – Nem fogunk elveszíteni egy ilyen kincset, mint amilyen te vagy – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Egyébként is, hova menekülnél, ember? – szólalt fel végül Caius is. – Az apád számára már rég halott vagy, nincs hová menned, hacsak nem tervezed a hátadon keresni a kenyeret, mert akkor az éji pillangók nagyon szívesen maguk közé engedek. Talán kipróbálhatnánk néhány hétre, hogy hogy boldogul egyedül a nagyvilágban – vigyorodott el.

-          Előbb halnék, mintsem a testemet áruljam – vágtam rá gondolkodás nélkül. Mi a fenét képzel magáról ez az alak?  Néha a legszívesebb felpofoznám.

-          Oh, tehát elborzaszt téged az egyik legősibb mesterség, amit a nők már olyan régóta gyakorolnak? Talán kérj tanácsot a barátnődtől, Renata maga is éji pillangó volt egy ideig – vigyorgott a testőrre. Gondolom zavarba akarta hozni őt, de ő állta a tekintetét.

-          Ha nem lettem volna éji pillangó, akkor sosem figyeltek volna fel rám, Mester – rántotta meg a vállát barátnőm. – Egyébként is, ritka élvezetes munka, de ezt egy férfi sohasem tapasztalhatja meg – fűzte még hozzá pimaszul, mire Caius arcáról lehervadt az idióta vigyor. Én pedig elmosolyodtam. Renata mindig is remekül játszotta az érzéketlenséget. Erre már rájöttem ilyen rövid idő leforgása alatt is. Viszont, én ismerem már, és látom a szemében, hogy előttem viszont zavarba jött, hogy eddig nem szólt erről, pedig mindent átbeszéltünk az életünkről. Csakhogy azt még nem tudta, hogy engem egyáltalán nem érdekel, hogy hogyan kereste meg az élelemre valót, amíg ember volt.

-          Attól tartok, hogy az ember elég rossz hatással van Renata viselkedésére, jobb lenne, hogyha eltiltanánk őket egymástól – állapította meg Caius.

-          Na, de fivérem, kicsim túlságosan is szigorú vagy a lányokhoz, nem gondolod? – nézett rá Aro meglepetten.

-          Csodálkozol, hogy mindenki ingerültebb? Egész nap terjeng a vére illata a palotában, csak arra jó, hogy szomjas legyen tőle mindenki. Miért kell várnunk az átváltoztatásával. Ne ringasd abba a hitbe, hogy egyáltalán lehet választása arról, hogy meghal, vagy átváltozik. Úgyis megfogja valaki harapni, ha más nem, akkor Alec, kevesebb, mint egy év múlva, mert biztosan nem fogja hagyni, hogy egyszerűen felszolgáljuk vacsorának ezt a lányt – dörrent megint Caius hangja.

-          Liz időt kért tőlem a döntésre, és én beleegyeztem, úgyhogy szerintem zárjuk le a vitát. Egyébként is mi ütött beléd mostanában?

-          A lány, ő a probléma a kastélyban – vágta rá azonnal. – Már többen megváltoztak miatta – mondta határozottan, majd elviharzott.

-          Miattam? – lepődtem meg. Nekem nem tűnt fel, hogy bárki is máshogyan viselkedne azóta, hogy itt vagyok. Jane mindig látványosan gyilkos tekintettel mered rám, és ha kettesben maradnánk, akkor biztosan elintézne gondolkodás nélkül. A legtöbben teljesen érdektelenek az irányomba, legfeljebb legszívesebben megennének, ha tehetnék. Akivel jóban vagyok, az természetesen Alec, Renata, Félix és Demetri. Minden ugyanolyan, mint amilyen eddig volt. Ez a férfi őrült, ebben egyre inkább biztos vagyok.  – Kéne értenem, hogy mi volt ez az egész? – fordultam Alec felé.

-          Ne törődj vele, Liz, néha furcsán viselkedik, de majd megbékél – válaszolt Alec helyett Aro. – Most inkább készülődjetek, hamarosan indulhattok kirándulni – mondta Aro mosolyogva, és ezzel az én arcomra is mosolyt csalt. Végre egy kis idő a friss levegőn. Azt hiszem, hogy ez most nagyon jól fog esni...

(Alec szemszöge)

Már mindent összepakoltam a mi kis utazásunkhoz. Pontosabban a Liznek szervezett kiránduláshoz. Több, mint egy nap kettesben. Végre kisajátíthatom magamnak egy kicsit. Már azóta erre várok, amióta hazahoztam magammal. Egyetlen egy dolgot sajnálok csak, az pedig az, hogy Liz nem nekem szólt, hogy mit szeretne csinálni. Hogyha tudtam volna, hogy szeretne egy kicsit napozni, és lazítani a friss levegőn, akkor már régen elvittem volna magammal. Kértem volna rá engedélyt, elég lett volna egy apró jel, hogy rájöjjek a problémára.

-          Kész vagy? – sietett ki izgatottan a fürdőből.

-          Igen, mindent bepakoltam – bólintottam rá.

-          Szendvicset is? – mosolyodott el.

-          Öhm… szendvicset? – kerekedtek ki a szemeim.

-          Tudod, ennyi időre kell inni- és ennivaló az emberi lényeknek – nézett rám gyengéden.

-          Nem felejtettem el – vigyorogtam pimaszul, majd felmutattam a telepakolt táskát.

-          Még egy doboz málna is? Na és alma, narancs? – csillantak fel a szemei.

-          Renata azt olvasta, hogy jót tesz neked, ha minél több gyümölcsöt eszel – mondta Alec komolyan.

-          Ez nagyon figyelmes, köszönöm – siettem oda hozzá, majd szorosan magamhoz öleltem.

-          Igazán nincs mit – öleltem vissza. Annyira aranyos volt ilyenkor. Szinte már gyermeki. – Liz, beszélnünk kell – sóhajtottam fel, majd leültem az ágyra és őt is magammal húztam.

-          Ajaj, ez veszélyesen hangzik – kerekedtek ki Liz szemei ijedten.

-          Szeretnélek megkérni, hogyha valamiben hiányt szenvedsz, akármiben, akkor szólj nekem. Ne kelljen kitalálnunk, hogy mi hiányzik az életedből. Én nagyon igyekszem, de nagyon régen voltam már ember, nem emlékszem pontosan, hogy mi mindenre volt szükségem akkoriban, ezért segítened kell.

-          Ugyan – legyintett. – Ha letelik az egy év, akkor már úgysem lesznek ilyen gondok, addig meg felesleges lenne csak miattam ugrálnotok állandóan.

-          Erről is szeretnék veled beszélni – bólintottam rá.

-          Hallgatlak – nézett rám kíváncsian.

-          Szeretném megtudni, hogy miért vívódsz ennyit a dolgot, miután már Carlisle is megerősített téged benne, hogy van más megoldás a táplálkozásra. Nem szükséges, hogy emberi véren élj. Aro maga mondta, hogy neked külön engedélyed lesz itt vadászni az erdőben, bármikor. Akkor mi a gond? Miért nem akarsz átváltozni? Miért nem akarsz egyszer majd a társam lenni? – tettem fel az összes engem nyomasztó kérdést.

-          Azért ezt egy kicsit pontosítsuk – kezdett bele. – A bizonytalanságom leginkább annak tudható be, hogy még nagyon fiatal vagyok. Hiszen még csak tizenhét éves múltam. Egy kicsit gyors ez a váltás, hogy vámpírrá változzak egy éven belül. Azt pedig végképp nem mondtam, hogy nem akarok a társad lenni, de azért valljuk be őszintén, bármikor találhatsz magadnak másik párt. Jobbat, szebbet, kedvesebbet. Na és akkor mit csinálok az örök életemmel? Azt sem látom be, hogy miért ne lehetnék a társad még egy ideig, akár emberként is – válaszolta elgondolkodva.

-          Erre van egy elég nyomós érvem – simítottam végig az oldalán, ahol eddig az a zúzódás éktelenkedett.

-          Alec, már megmondtam, hogy az csak egy apró baleset volt – forgatta meg a szemeit.

-          Neked talán igen, de én még soha életemben nem bántottam nőt. Nem akarom, hogy félj tőlem emiatt – vallottam be őszintén.

-          Alec, te bántottál engem, egyszerűen csak nem érezted az erőd, ennyi, zárjuk le ezt a dolgot. A folt is eltűnt, te is felejtsd el, ahogy én. Egyszerű – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ezt sosem fogom elfelejteni, mert ha emlékszem rá, akkor legközelebb sokkal jobban tudok majd vigyázni, és koncentrálni.

-          Szerintem te túlságosan is görcsös vagy, hogyha porondra kerül a kettőnk viszonya – kuncogott fel.

-          Viszony? – vonta fel a szemöldökét Alec. – Én eddig a viszony szó jelentéséről mást hallottam. Nekünk nem hiszem, hogy viszonyunk lenne.

-          Talán még nem, de lehetne – kacsintottam rá.

-          Oké, mi ütött beléd? Te nem szoktál ilyen kacér lenni – nevettem fel.

-          Fogalmam sincs, de azt hiszem, hogy ez a kis kirándulásunk dobott fel ennyire – vigyorogtam rá. Mindig is imádtam a szabadban lenni. – Mit gondolsz, felvihetsz engem egy jó magas fára, hogy megnézhessem a vidéket? Azt olvastam az egyik könyvben, hogy Olaszország ezen része kiemelkedően szép – nézett rám izgatottan. – Még soha életemben nem utaztam ezelőtt, és nagyon szeretnék minél többet látni a világból, minél több ízt érezni a világ konyháiból. Ki szeretném élni magam, ahogy azt hiszem, minden fiatal.

-          Nos, ezen azt hiszem, hogy segíthetek – mosolyodtam el.

-          Ne bolondozz velem – szontyolodott el egy pillanatra. – Mindketten tudjuk, hogy ennél messzebbre nem fogok eljutni ebből a várból. Mármint, legfeljebb egy-két közeli helyre.

-          Hacsak nem hozom a világot a szobánkba – kacsintottam rá. Már meg is volt a tervem, hogy mindent megtudjon az egész világról, már csak kiviteleznem kell, bár rebben Renata is biztosan boldogan segít nekem.

-          Te meg miről beszélsz? – kérdezte értetlenül.

-          Majd meglátod – legyintettem. – Most viszont gyere, induljunk, mert tudok egy helyet, ahol a világ legszebb naplementéjét tudod megnézni – mondtam büszkén, majd felkaptam apró testét a karjaimba, és gyorsan, de azért óvatosan indultam el édes terhemmel a kis patak mellé, ahol már rég felállítottam a sátrat is.

-          Láttad ezt? – kapta fel a fejét Liz, amikor elsuhantam egy folyosó kereszteződésénél.

-          Nem, mit kellett volna látnom?

-          Láttam egy furcsa árnyat elsuhanni az előbb, arra – mutatta meg az irányt.

-          Biztosan csak az egyik testőr, aki küldetésre megy, ezeket a járatokat szoktuk használni napközben, hogy kijussunk a városból valamelyik erdőbe – magyaráztam halkan.

-          Biztos? Elég félelmetesen nézett ki – bújt jobban a mellkasomba.

-          Ne félj, vigyázok rád, itt senki nem fog bántani, soha, amíg én itt vagyok – ígértem határozottan.

-          Ebben sosem kételkednék – nyomott gyengéd puszit a nyakamra. Engem pedig teljesen letaglózott ez a határtalan bizalom. Így csak még jobban vártam, hogy végre kettesben lehessünk az előkészített kis szabadnapunkon…