Liz Volturi - 20. fejezet

20. fejezet

(Liz szemszöge)

Annyira izgatott voltam, hogy azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Egyszerűen alig bírtam abban a nyugodt tempóban sétálni, amiben Alec vezetett engem. Legszívesebben rohantam volna, csak azt nem tudtam, hogy hová, hiszen nem mondta el a menetet. Azt tudom, hogy most valahová ebédelni megyünk, vagyis pontosabban reggelizni, hiszen még csak most keltem.

-          Liz, mi a baj? – állt meg Alec és furcsán méregetni kezdett.

-          Miért lenne baj? – néztem rá értetlenül.

-          Úgy mocorogsz a karomon, mint egy mérgezett egér, ahogy ti szoktátok mondani. Valami baj van? – kérdezte bizonytalanul.

-          Dehogyis, minden a legnagyobb rendben – vágtam rá azonnal. – Én csak egy kicsit izgatott vagyok, azt hiszem. Vagyis nem, biztos vagyok benne, hogy nagyon izgatott vagyok – haraptam az ajkamba.

-          Ez esetben azt hiszem, hogy hízelgő a helyzet – vigyorodott el elégedett arckifejezéssel.

-          Azért be ne repedjen az arcod a vigyorgástól – böktem oldalba egy kicsit. – Ne örülj ilyen feltűnően.

-          Ugyan miért ne? – nézett rám kérdőn.

-          Mert nem szokás ilyen arckifejezéssel végigsétálni az úton, mindenki szeme láttára – haraptam az ajkamba.

-          Szerinted, vagy az apukád szerint? – vonta fel a szemöldökét. Én pedig egy pillanatra elgondolkodtam. A francba, tényleg, ezt is az apám mondta, amikor egy kedves sráctól kaptam egy szál virágot, és apám szerint bárgyú vigyor volt az arcomon a gesztustól.

-          Jól van, vigyorogj csak – legyintettem. A fenébe is, ki fogom nőni valaha a belém nevelt bolond dolgokat?

-          Hé, semmi baj, Liz. Próbáld ki nyugodtan te is ezt az arckifejezést, ha jól érzed magam velem – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ha adsz rá okot, akkor talán én is ki fogom próbálni – biccentettem.

-          Megérkeztünk az itteni kedvenc éttermedbe, ahonnan mindig hozom neked a vacsorát, és a süteményt – nyitotta ki előttem a kellemesnek ígérkező fogadó ajtaját.

-          Ez komoly? – csillantak fel a szemeim, és talán az én arcomra is kiült az a bizonyos mosoly ettől a gesztustól. – Ez fantasztikus.

-          Uram, kisasszony – jelent meg előttünk egy úriember. – Az asztalukhoz kísérem Önöket – ajánlotta kedvesen.

-          Köszönjük – néztem rá hálásan. Majd ismét belekaroltam Alec felajánlott karjába.

-          Nincs mit, hölgyem – húzott ki előttem egy széket, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem. – Amíg választanak, már hozom is a bort.

-          Rendben, köszönjük – mosolyodott el Alec.

-          Bort? – néztem rá meglepetten.

-          A múltkor is tetszett, nem igaz? – simított végig a kezemen.

-          Ön le akar itatni, uram? – húztam össze a szemöldököm.

-          Dehogy, bár nem tagadom, hogy nagyon is tetszenél spiccesen. Ez egészen biztos – kuncogott fel.

-          Micsoda alak – sóhajtottam felháborodva.

-          Elnézést, ha megbántottam, kisasszony – forgatta meg a szemeit.

-          Itt is vagyok – jelent meg két pohárral, és egy palack vörösborral a férfi. Majd töltött mind a kettőnknek. – Sikerült választaniuk?

-          Én egy carbonara spagettit kérnék – adtam le a rendelést mosolyogva.

-          Remek választás, kisasszony – biccentett mosolyogva. – Önnek mit hozhatok, uram?

-          Én későn reggeliztem, úgyhogy egyelőre elég lesz a bor, köszönöm – vágta rá Alec. – Azt hiszem, hogy most csak desszertet fogok kérni, miután Liz megebédelt.

-          Rendben – vette el tőlünk az étlapot, majd már ott sem volt.

-          Megfenyegetted a pincért, hogy elintézed a sikátorban, hogy ennyire igyekszik? – hajoltam közelebb Alechez, nehogy valaki más is fültanúja legyen a kérdésnek.

-          Dehogy, kedvelem ezt az embert – nézett rám döbbenten. – Nem fenyegetném meg.

-          Akkor? Magától ilyen lelkes? – kérdeztem meglepetten. Ez általában nem jellemző túl sok emberre.

-          Nos, már magától is lelkes volt, de mivel ez a kedvenc helyed itt, ezért egy kis támogatást is adtam neki anyagilag, mert szeretné felújítani az éttermet. Modernizálni, meg ilyesmi – mondta mosolyogva. – Szeretem, ha a pénzem jó helyre megy, és úgy gondolom, hogy ez egy jó cél.

-          Ebben egyet kell értenem veled – emeltem meg a poharam boldogan. – Akkor ez lesz a kedvenc helyünk? – koccintottam az övéhez a poharamat, majd belekortyoltam a borba, de persze csak óvatosan. Hiszen nem vagyok alkoholos italokhoz szokva.

-          Rendben, legyen ez a kedvenc helyünk – biccentett rá ő is, de a borba nem ivott bele.

-          Számodra már mérgezőek az emberi ételek és italok? Vagy csak rossz az ízük? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyiknek sincs már íze a számomra. Mondhatjuk úgy, hogy egy ideje más lett az ízlésem – rántotta meg a vállát. – Viszont szeretem az olyan embereket, akik isznak egy kicsit, mert finomak lesznek tőle – súgta oda nekem bizalmasan.

-          Értem már, szóval ezért a randi és a bor, előkészítesz engem vacsorára – mondtam tettetett komolysággal.

-          Most lebuktam – vigyorodott el Alec. – Igyál még egy kicsit, hogy még jobb legyen az ízed – emelte meg a poharát, én pedig nem bírtam tovább és elnevettem magam. Talán egy kicsit túl hangosan is, mert minden szem ránk szegeződött.

-          Bocsánat – vettem halkabbra a nevetésem.

-          Semmi gond, szeretem ezt a csilingelő hangot, amit nevetéskor adsz ki – simított végig a kezemen, az ajka pedig közelíteni kezdett az enyém felé, de ekkor hirtelen megjelent a pincérünk az ebédemmel.

-          Parancsoljon, kisasszony – tette le elém a tányért.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. Majd szórtam egy kis parmezánt is a tésztára, ami már előre ide volt készítve.

-          Nincs mit, ha szükségük van még valamire, csak szóljanak – biccentett, majd már el is tűnt.

-          Jó étvágyat – mosolygott rám kedvesen Alec.

-          Köszönöm – villantottam rá egy mosolyt, majd nekiestem a tésztámnak. Már nagyon éhes voltam, úgyhogy nem telt sok időbe, és már el is tüntettem a tányér egész tartalmát.

-          Hűha, tényleg nagyon éhes lehettél – állapította meg Alec, amikor letettem az evőeszközt, és megtöröltem a számat.

-          Tegnap este óta egy falatot sem ettem, hiszen tudod – emeltem fel a poharat, és jóízűen belekortyoltam a mennyei borba, amit biztosan Alec rendelt az este.

-          Akkor gondolom, még egy desszert belefér. Vagyis kettő, mert természetesen az enyémet is neked kell megenned.

-          Akkor valami könnyebbet rendelj nekem, ne két tiramisu legyen – néztem rá kérlelőn.

-          Válaszd ki te mind a kettőt – ajánlotta a lehetőséget.

-          Oké – villantak meg a szemeim. – Akkor te egyél málnás sajttortát, én pedig azért kérek egy tiramisu-t.

-          Ahogy szeretnéd – bólintott rá azonnal.

-          Sikerült desszertet választani? – jelent meg varázsütésre a felszolgálónk. Ez egészen rendkívüli, vajon csak a mi asztalunkkal foglalkozik? Hogy lehet ennyire gyors?

-          Igen – vágta rá Alec, majd leadta a rendelést, néhány perccel később pedig már jóízűen falatoztam az édességet, ami meglepően gyorsan eltűnt a tányérokról.

-          Minden rendben volt? – kérdezte kedvesen a felszolgáló, aki mint kiderült az étterem tulajdonosa is.

-          Nagyszerű volt minden, köszönjük szépen – mosolyogtam rá kedvesen.

-          Vacsorára is jövünk, ahogy tegnap este megbeszéltük – nyújtotta át Alec az ebéd árát némi borravalóval.

-          Igen, várni fogjuk Önöket ugyanennél az asztalnál – bólintott azonnal. – A bort elteszem a vacsorához – mondta, majd lezárt a palackot.

-          Mehetünk? – nézett rám mosolyogva Alec. Én pedig gyorsan felhörpintettem az italom maradékát a pohárból. Amibe nemrég Alec áttöltötte a saját borát is.

-          Igen – bólintottam, majd hagytam, hogy udvariasan felsegítsenek a székből, talán a hirtelen felpattanástól, de egy pillanatra meg is szédültem. – Huh.

-          Jól vagy? – nézett rám Alec aggódva.

-          Persze, csak kicsit hirtelen álltam fel, azt hiszem – legyintettem. Vagy nem kellett volna ilyen gyorsan felhajtanom azt a bő fél pohár bort. Talán egy kicsit becsiccsentettem tőle.

-          Csak lassan, Liz, nem sietünk sehová – nyújtotta a karját. Én pedig azonnal elfogadtam a támaszt.

-          Köszönjük a finom ebédet – mosolyogtam a fogadósra.

-          Örülök, hogy ízlett, kisasszony – mosolyodott el a férfi.

-          Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a bor – nézett rám Alec bocsánatkérően, amikor már kint sétáltunk az utcán.

-          Dehogynem, mennyei volt, csak egy kicsit hirtelen ittam meg a végét, és te is átcsempészted hozzám a részed – néztem rá kicsit rosszallóan.

-          Nos, most lesz időd egy kicsit kijózanodni, ugyanis hamarosan kezdődik a délutáni színház, ami remélhetőleg jó előadás lesz.

-          Mit nézünk? – kérdeztem izgatottan.

-          Bál a Savoyban-t játszanak ma – válaszolta azonnal.

-          Azt még nem láttam – mosolyogtam boldogan. – Nagyon szeretem a színházat – lelkesedtem fel.

-          Sokat jártál régebben? – kérdeztem kíváncsian.

-          Igen, apám szerette, ha egy kicsit egyedül maradhatott otthon, úgyhogy színházba mindig elengedett a nevelőnőm társaságában. A kedvenc programom volt.

-          Volt? – húzta fel a szemöldökét.

-          Amíg nem tudtam meg az okát, hogy apa miért örül annyira az én kulturális kíváncsiságomnak. Igazából még inkább a színházba menekültem, miután egyszer korábban értünk haza, mert az egyik színész rosszul lett.

-          Mi történt? – nézett rám kíváncsian.

-          Nos, apámat félreérthetetlen helyzetben találtam az íróasztalon egy kétes erkölcsű hölgy társaságában – húztam el a számat. – Ezután, ha valamiért előbb is lett vége a darabnak, biztosan nem értünk haza túl korán. Inkább még sétáltunk egyet.

-          Oh, ez kellemetlen – szisszent fel.

-          Nekem mondod? – sóhajtottam fel idegesen. Az a látvány egy életre beleégette magát a retinámba. Egy gyermeknek sem kéne ilyen félreérthetetlen helyzetben látni a családjának egy tagját.

-          Ígérem, hogy most nem lesz ilyesmiben részed – szorított meg a kezemet finoman.

-          Reméltem, hogy ezt mondod – kuncogtam fel. – Mikor érkezünk meg?

-          Már itt is vagyunk – mutatott egy régi, de gyönyörű szép épületre. – Ez a városunk kis színháza. Néha betértem ide, vagy Jane társaságában, vagy csak egyedül. Van egy saját páholya itt a Volturi tagjainak.

-          Nektek mindenhol van saját páholyotok, vagy asztalotok? – vontam fel a szemöldököm.

-          Igyekszünk kényelmesen élni – rántotta meg a vállát mosolyogva, majd bevezetett a csodálatos épületbe, ahol frissítővel vártak bennünket, amit én nagyon is szívesen vettem magamhoz. – Kisasszony – húzta ki nekem a széket a páholyunk széléről.

-          Köszönöm – ültem le boldogan, majd kíváncsian kezdtem el figyelni a színpadot, de a függöny egyelőre csak nem akart felhúzódni.

-          Jól érzed magad? – hallottam meg Alec suttogását a fülem mellett. A levegőtől pedig, amit közben kifújt megborzongtam.

-          A lehető legjobban – fordítottam felé a fejem, mire egy szempillantás alatt az enyémre kerültek az ajkai. Nekem pedig eszem ágában sem volt tiltakozni. Sőt, talán még soha nem csókolt ilyen felszabadultan, és ezt mindennél jobban élveztem. Mikor pedig legközelebb feleszméltem, már az ölében ültem, és az inge gombjával bíbelődtem.

-          Ne olyan hevesen, kedvesem – szakadt el tőlem mosolyogva. Majd finom puszit adott mindkét kezemre. – Az én önuralmam sajnos nagyon is véges, úgyhogy itt ez most nem lenne túlságosan jó ötlet. Ráadásul nem hiszem, hogy te még igazán akarnád, és egyébként is veszélyes lenne.

-          Nem akartam túlságosan előrehaladni a kapcsolatunkban, ha erre célozgatsz – ültem vissza a székemre sértetten. Én nem vagyok olyan lány.

-          Elnézést, ha megbántottam, kisasszony – fogta meg a kezem, majd lágyan megszorította.

-          Talán megbocsátok, ha a nap további részében is ilyen jól teljesít, uram – néztem rá kegyesen.

-          Fogjátok nézni a színdarabot is, vagy nyáladzatok egész nap? – hallottam meg az ismerős hangot, amitől azonnal összerezzentem.

-          Mi a fenét keresel itt, Jane? – nézett rá Alec kissé dühösen. – Ez itt egy randi, és az általában két ember közös programja.

-          Sebaj, majd leszek gyertyatartó a darab végéig, ugyanis ez a kedvencem – rántotta meg a vállát. – Nyugi, észre sem fogtok venni, a világért se akadályoznám meg az ömlengést kettőtök között.

-          Jane, mi lenne, ha visszafognád magad, és néznéd a darabot – forgattam meg a szemeimet. Elegem volt már ebből a nőből. Komolyan nem tudom, hogy mit vétettem neki, azon kívül, hogy emberi lény vagyok.

-          Mi van, Liz, talán inkább folyatnád a bátyám elcsábítását, csak útban vagyok? – vágott vissza Jane azonnal.

-          Nem desszertnek hívtál – mosolyogtam rá meglepetten.

-          Nehogy azt hidd, hogy megkedveltelek, csoki-felfújt – sóhajtott fel színpadiasan. – Nézhetnénk a darabot? Ígérem, hogy csendben leszek, és mielőtt véget érne a taps a végén már csak a hűlt helyemet fogjátok itt találni.

-          Nem akarsz egy kicsit előrébb ülni? Alec másik oldalán még van egy szabad hely – ajánlottam mosolyogva.

-          Ez remek ötlet – bólintott rá Alec is azonnal. – Gyere, ülj ide hozzánk – mosolygott rá húgára.

-          Igazán nem szükséges – rázta meg a fejét. – Mint mondtam, elleszek itt hátul a gyertyatartó szerepében.

-          Ugyan már, Jane, gyere már – termett előtte Alec, majd felkapta, és átrakta testvérét a mellette levő székre.

-          Ezért, ha hazajöttél megkínozlak – vigyorodott el Jane. – Tudod, hogy nem nagyon bírom, amikor helyettem döntesz.

-          Sebaj, én meg majd elveszem az érzékeidet – villantak meg Alec szemei.

-          Ez a darab nagyszerű, nem igaz? – néztem rájuk boldogan. Talán végre elkezd rendeződni a helyzet Alec és a testvére között. Én pedig nagyon örülök ennek, hiszen ez azt jelenti, hogy talán Jane is szép lassan elfogad engem…

Liz Volturi - 19. fejezet

19. fejezet

(Liz szemszöge)

Fogalmam sincs róla, hogy mióta aludhattam, de abban biztos vagyok, hogy nagyon nehezen ébredek, mint mindig ilyenkor. A szemeimen szinte ólomsúly van a rossz napjaimon, és legszívesebben egész nap csak az ágyat nyomnám, hogy csendben szenvedhessek a rám törő görcsöktől, de ezt soha nem tehettem meg, hiszen nem telhet el a nap haszontalanul. Úgyhogy fel kell kelnem, ez egyértelmű. A dadus és apa is mindig azt mondta, hogy egy hölgy nem lehet lusta. Apa, vajon mi lehet vele? Hiányzom neki? Kerestet engem? Amikor elszöktem otthonról, akkor rá nem is gondoltam, nem voltam tekintettel az érzéseire, és arra sem, hogy talán aggódni fog értem.

-          Liz? – hallottam meg Alec suttogását a fülem mellett. – Ébren vagy?

-          Többé-kevésbé – motyogtam halkan.

-          Na és min gondolkozol? – kérdezte kíváncsian.

-          Miből gondolod, hogy bármin is gondolkodtam? – kérdeztem vissza azonnal.

-          Abból, hogy ráncoltad a homlokodat – vágta rá egyértelműen. – Mi a baj? Nagyon gondterhelt volt az arcod.

-          Nincs semmi – vágtam rá gyorsan.

-          Oké, majd ha úgy érzed, akkor elmondod – sóhajtott fel. – Még, hogy a nők kiszámíthatóak – fűzte még hozzá.

-          Ne haragudj, de a nőknek olykor vannak kis titkaik. Biztosan van a férfiaknak is – pillantottam fel rá álmosan.

-          Természetesen nekünk is vannak – egyezett bele azonnal. – Hogy vagy? Nagyon nyugtalanul forgolódtál egész éjjel – kérdezte aggódva. – Kényelmetlen az ágy? Ha akarod, akkor kérek egy másik szobát.

-          Nem, egyáltalán nem volt kényelmetlen az ágy. Egyszerűen csak melegem van ilyenkor – rántottam meg a vállam.

-          Oh, és miért nem szóltál, hogy szükséged lenne egy kis hűtésre? Boldogan vállalkoztam volna a megtisztelő feladatra – vigyorodott el.

-          Valóban? – néztem rá kérdőn. – Én azt hittem, hogy nem akarsz túlságosan hozzám simulni az esti incidens után – haraptam az ajkamba.

-          Megbeszéltük, hogy bízol bennem, és többé nem fordul elő, úgyhogy nagyon szívesen leszek a személyes hűsöltetőd, akkor, hogyha így szeretnéd – nyomott gyors, de annál édesebb csókot a számra. – Egyébként pedig kellemes kora délutánt – kuncogott fel.

-          Tessék? – pattantak ki a szemeim, és azonnal az órára pillantottam. – Jézusom, miért nem keltettél fel? Már ilyen késő van? Te jó ég. Elmúlt délután egy, és én még mindig az ágyban vagyok.

-          Na és ezzel mi a gond? – nézett rám értetlenül.

-          Haszontalan időtöltés – vágtam rá dühösen.

-          Haszontalan időtöltés? – vonta fel a szemöldökét. – Hát nem tudom, ha már évszázadokon át vámpír leszel, akkor az alvásra egy nagyon kellemes és pihentető dologként fogsz visszagondolni. Régen én is aludtam – mosolyodott el. – Már nem nagyon emlékszem, de az biztos, hogy olyankor nem volt semmi gondom. Én a helyedben kihasználnám, ameddig csak lehet – mondta határozottan.

-          Tehát téged nem zavar, hogy átaludtam a fél napot? – néztem rá kérdőn.

-          Már miért zavart volna? – rántotta meg a vállát. – A randi akkor kezdődik, amikor mi akarjuk. Nem igaz? – kérdezte elégedett vigyorral az arcán. – Kezdhetjük az ebéddel, ha már a reggeli kimaradt – kacsintott rám.

-          Mindjárt összeszedem magam, és már indulhatunk is – mosolyodtam el boldogan. Igazi randi, olyan, amilyenre egész életemben vártam. Alec biztosan olyat szervezett a számunkra.

-          Oh, még egy apróság – csúsztatott elém egy dobozt. – Nagyon boldoggá tennél, ha esetleg ezt viselnéd – kérte bizonytalanul. Én pedig azonnal mohón kaptam a doboz után, és azonnal felnyitottam.

-          Ez káprázatos – simítottam végig az elegáns bordó fűzőn, és az alatta levő szoknyán.

-          Remélem, hogy tetszeni fog – húzta ki magát büszkén. – Van alatta még valami – biztatott a további csomagolásra.

-          Alec, ez túlzás – nyögtem fel, amikor megláttam a csodálatos nyakéket, és a hozzá tartozó fülbevalót, és karkötőt. Nem mertem rákérdezni, de megkockáztattam a csillogásából, hogy valódi rubin lehet.

-          Nem kedveskedhetek a lánynak, akit el akarok csábítani? – nézett rám döbbenten.

-          Dehogynem, csak tudod, a magamfajta lányok nagyon boldogok egy doboz bonbontól, és egy szál virágtól is – néztem rá komolyan, de közben a kezem már a csodaszép nyakéket simogatta. Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű ékszert.

-          Értem, tehát tényleg túlzás – mondta kicsit csalódottan.

-          Ne, nehogy félreértsd, mert én el vagyok bűvölve – szorítottam meg a kezét. – Én csak nem vagyok hozzászokva ilyen csodálatos ajándékokhoz.

-          Na és hozzá tudnál szokni? – kérdezte kíváncsian.

-          Azt hiszem, hogy ilyen káprázatos dolgokhoz bármelyik lány hozzá tudna szokni, de én kevesebbel is boldogan beérem.

-          Miért ne adnám meg neked azt, amit megérdemelsz? – nyúlt finoman az állam alám, majd olyan gyengéden csókolt meg, hogy szinte alig ért hozzám, de mégis annyi érzelmet váltott ki belőlem, hogy azt hittem ott helyben elájulok.

-          Én nem tudom neked viszonozni ezt a sok kedves gesztust – sütöttem le a szemeimet.

-          Liz, hidd el, hogy nekem már a puszta létezésed is ajándék – mondta ellentmondást nem tűrve. – Értelmet adtál az öröklétnek azzal, hogy úgy döntöttél bemész aznap éjjel abba a sikátorba, ahol rád találtam. – Most viszont menj, mosakodj, és öltözz, mielőtt még éhen halsz itt a karomban.

-          Nem is vagyok éhes – vágtam rá makacsul, majd visszabújtam az ölelésébe.

-          A gyomrod nem erről árulkodik – kuncogott fel.

-          Nem is… - kezdtem volna bele, de a következő pillanatban akkorát korgott, hogy azt még, ha akartam volna sem tudtam volna letagadni. Tényleg nagyon hangos volt.

-          Irány készülődni, addig én is átöltözöm – állított talpra, majd finoman a fenekemre csapott.

-          Hé – néztem hátra döbbenten.

-          Talán nem tetszett? – villantotta rám azt az igéző mosolyát.

-          De felszabadultak vagyunk ma – kuncogtam el magam. Majd felkaptam a dobozt, és berobogtam a fürdőszobába, hogy mielőbb elkészüljek. Gyorsan megmosakodtam, majd felvettem az immáron kitisztított fehérneműimet. Éppen a ruháért nyúltam, amikor halk kopogtatás zavarta meg a csendet.

-          Segítsek befűzni a ruhád? – hallottam meg a gyengéd hangját.

-          Egy pillanat – válaszoltam gyorsan. Majd kissé talán kapkodva és ügyetlenül, de magamra vettem a ruhát. – Azonnal jövök.

-          Rendben, csak nyugodtan – válaszolta teljesen nyugodtan. Tulajdonképpen miért is vagyok ennyire ideges? Hiszen már hetek óta minden lehetséges időmet Alec társaságában töltött. Most mégis valamiért olyan vagyok, mint egy rakás szerencsétlenség. Kapkodom, idegeskedem, pedig ha belegondolok, akkor minden napunk egy randi, amióta megismertem. Hiszen mindent elkövet, hogy úgy érezzem magam, mint egy igazi királynő. Vajon ez a valóság, vagy a szobámban vagyok, és éppen alszom? Létezhet ilyen férfi? Még soha nem találkoztam ilyen udvariassággal, pedig elvileg apám révén jó körökben mozogtam. Lehetséges lenne, hogy álmodom ezt az egészet? Á, biztosan nem, hiszen akkor már régen felkeltettek volna, és minden, ami itt van, már csak egy szép emlék lenne, mielőtt hozzákényszerítenek ahhoz a vadállathoz. – Liz, jól vagy?

-          Persze, egy pillanat – ráztam meg magam, és elkönyveltem, hogy szerencsére ez bizony a valóság. 

-          Rendben – válaszolta Alec bizonytalanul. – Furcsa vagy ma reggel, de azt hiszem, hogy ezt betudom a hormonjaidnak.

-          Miféle hormonoknak? – nyitottam ki az ajtót mosolyogva.

-          Azoknak, amik jelenleg tombolnak benned, legalábbis feltételezhetően – simított végig a nyakamon. – Nem vetted fel az ékszert.

-          Előbb jobb lenne, ha befűznéd a ruhát, és majd utána szeretném felvenni – vágtam rá azonnal. Semmi szükség rá, hogy azt gondolja, hogy nem tetszik, mert nagyon is tetszik. Oh, de még mennyire.

-          Tehát ennek is megvan a maga sorrendje a hölgyeknél, értem – mondta mosolyogva. – Nos, ez esetben, kérem, forduljon meg, hölgyem – nézett rám vigyorogva. Én pedig azonnal tettem, amit kért.

-          Nagyon gyakorlott kezdesz lenni a ruhák befűzését illetően – állapítottam meg, amikor végzett.

-          Nos, gyakoroltam – mondta büszkén. Én pedig azonnal csalódottan meredtem rá. Vajon kivel gyakorolhatott? Mert nem velem tette az egyszer biztos. – Hé, nehogy azt hidd azzal az okos kis fejeddel, hogy másik nőn gyakoroltam – csóválta meg a fejét rosszallóan.

-          Akkor mégis mit gondoljak? – néztem rá kérdőn.

-          Azt, hogy szereztem egy próbababát, amit beköltöztettem Renata szobájába, aki megtanított rá, hogy hogyan kell gyorsan, és tépés nélkül megoldani a fűzést – vigyorodott el. – Tudod te, hogy milyen zavarba ejtő volt, amikor Renata oktatni kezdett? Nagyjából három másodperc alatt rájött, hogy mennyire is értek a női ruhákhoz.

-          Valóban? Na és mit csinált? Kötekedett veled emiatt? – kérdeztem most már én is vigyorogva.

-          Ami azt illeti rendesen megkaptam a magamét – bólintott rá. – Ráadásul ezt csakis miattad tettem – fűzte hozzá cinkos mosollyal az arcán.

-          Akkor gondolom, hogy illene megjutalmaznom téged valahogyan – rebegtettem meg a pilláimat.

-          Nos, ilyen ajánlatot soha nem utasítanék vissza – egyezett bele azonnal. Hát nem nagyon kellett sokáig győzködni őt. Na nem mintha ez nem lenne hízelgő a számomra.

-          Na és milyen jutalmat szeretnél? – pillantottam fel rá az ajkamat harapdálva.

-          Jézusom, hogy lett belőled alig néhány hét alatt ekkora csábító? Hol a szende szűz, akit magammal hoztam a várba? – vonta fel a szemöldökét, de láttam, hogy tetszik neki a játék.

-          Talán miattad kezd eltűnni – mondtam csábosan mosolyogva.

-          Megőrjítesz, te nő – csóválta meg a fejét Alec, majd egy szempillantás alatt magához rántott, és olyan csókkal jutalmazta a kis játékunkat, amitől még másnap is meg fog remegni a lábam, ebben egészen biztos vagyok.

-          Alec, várj – húzódtam el tőle zihálva egy idő után.

-          Fájdalmat okoztam? – kaptam el a kezeit azonnal rólam, én pedig az ágyra zuhantam, roppant kecsesen, mint egy zsák, nagyjából. – Jesszus, bocsánat, azt hittem, hogy stabilan állsz a lábadon – ült le mellém aggódva.

-          Semmi baj, csak gondoltam szólok, hogy elfogyott a levegőm – ziháltam kissé zavarban.

-          Oh, emiatt nem kell, hogy zavarban legyél, hiszen még ember vagy, csak sajnos néha hajlamos vagyok elfelejteni ezt az apróságot – simított végig az arcomon.

-          Ez még nem is lenne baj. Csak az zavar, hogy láttad az ágyra zuhanós magánszámomat – húztam el a számat.

-          Na és miből gondolod, hogy nem imponál nekem, hogy egy gyönyörű lány az ágyba ájul a jelenlétemtől? – nevetett fel.

-          Beképzelt egy alak vagy, ugye tudod? – forgattam meg a szemeimet.

-          Azért néha te sem panaszkodhatsz az önbizalmadra – állapította meg.

-          Mire gondolsz? – vontam fel a szemöldököm. Nem igazán értettem, hogy mire szeretne utalni.

-          Azt hiszed, hogy nem láttam tegnap este a csábítást miközben etted a süteményt. Igencsak kint voltak a gyönyörű combjaid, és a dekoltázsod, szerintem pedig nem véletlenül – mondta teljes komolysággal.

-          Inkább megyek, és elkészülök, hogy mehessünk enni – pattantam fel az ágyról, és robogtam be a fürdőszobába, hogy felvegyem az ékszereket. Vajon most tényleg könnyűvérű nőnek tart ezért? Mert nekem ez egy kicsit úgy hangzott.

-          Liz, megbántottalak? – sietett be utánam a fürdőszobába aggódó arccal.

-          Nem, ezt csakis magamnak köszönhetem – mondtam komolyan, miközben feltettem a fülbevalókat.

-          Mit köszönhetsz csakis magadnak? – kérdezte döbbenten.

-          Azt, hogy most jogosan tartasz könnyűvérű nőnek, amikor én csak be akartam neked bizonyítani, hogy nagyon is rendben van az önuralmad – sóhajtottam fel.

-          Sosem tartottalak, vagy tartanálak könnyűvérű nőnek, hiszen semmilyen okod nem adtál még csak a feltételezésre sem – lépett mögém. Majd egy gyengéd mozdulattal feltette a nyakláncot a nyakamba.

-          Csodálatos – simítottam végig a medálon áhítattal.

-          Szerintem pedig eltörpül a fénye melletted – ölelt át hátulról finoman, a fejét pedig a vállamra támasztotta.

-          Ma nagyon közvetlen vagy – állapítottam meg. Na nem, mintha bántam volna a dolgot.

-          Az éjjel vadásztam még egyszer, és szeretném magam minél jobban hozzászoktatni a közelségedhez, persze csak, ha nincs ellenedre, és az illatod így tudom a legjobban szokni, és azt hiszem, hogy a tested csábítását is így a legkönnyebb megszoknom – magyarázta halkan. – Ha már zavaró vagyok, akkor szólj nyugodtan, és azonnal leállok – fűzte még hozzá komolyan. – Nem szeretnék rád akaszkodni, csak szeretném, ha teljes biztonságban tudnálak tartani a vadabbik énemtől.

-          Egyáltalán nem zavar a közelséged. Sőt, azt hiszem, hogy nagyon is tetszik – mosolyogtam rá. Még soha egy férfi közeledése sem esett ilyen jól eddig. Na nem, mintha olyan sok férfi próbálkozott volna már nálam. Igazából összesen három férfival volt szerencsém táncolni, és abból is az egyik az édesapám volt. A másik a vőlegényem, a harmadik pedig egy kedves fiatalember, akihez apám úgysem adott volna hozzá soha, mert nem ütötte meg a mércét az ő szemében. Valószínűleg ma már visszagondolva ez anyagias szemléletként értendő.

-          Ennek örülök, mert úgy gondoltam, hogy ebéd és színház után, talán még volna kedved táncolni vacsora közben – ajánlotta a lehetőséget.

-          Ebéd, színház, vacsora, és még tánc is egy nap? Születésnapom van, csak nem tudok róla? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

-          Nem tudok róla én sem, de gondoltam, hogy ez lehetne az első nap, amit élmények szerzésével töltesz az év lejárta előtt – mondta lelkesen. – Minden napodat különlegessé fogom tenni emberként.

-          Ez remekül hangzik – csillantak fel a szemeim. – Na és vámpírként?

-          Természetesen vámpírként is, ha addig nem unod meg a társaságomat – bólintott rá.

-          A te társaságod soha nem lesz unalmas a számomra, ebben biztos lehetsz – forogtam körbe, hogy jól láthassa a gyönyörű ruhát, és ékszert, amit tőle kaptam.

-          Káprázatos vagy – mondta elámulva.

-          Még pár perc, csak feltűzöm a hajam – mondtam, majd visszafordultam a tükör felé.

-          Nem hagynád így? – simított végig egy tincsen.

-          Ha így jobban tetszik, akkor természetesen így hagyom – mosolyogtam rá.

-          Ez esetben indulhatunk, hölgyem? – nyújtotta felém a karját. Én pedig boldogan elfogadtam, és már el is indultunk életem első igazi randijára…