35. fejezet
(Bella szemszöge)
- Teljesen elvesztettem az időérzékemet Edward karjaiban. A hangja, és a simogatása éppen olyan megnyugtató volt, mint régen. A légzésem teljesen lelassult, és azt képzeltem, hogy tudok aludni. Legalábbis próbáltam valami ahhoz hasonló állapotba kerülni. Behunyt szemmel, mosolyogva pörgettem végig a szép emlékeket, miközben élveztem a kényeztetést. Teljesen kizártam a külvilágot, és nem figyeltem semmire Edwardon és magamon kívül. Most nem kellett aggódnom, mert tudtam, hogy Jake, és Billy La Push határain belül vannak, Anthony pedig a Cullen házban. A lehető legbiztonságosabb helyek. Úgyhogy nem történhet semmi baj. Kellemes lazításomból Alice hangos üvöltése szakított ki, mire ijedten kaptam fel a fejem, mert fogalmam sem volt, hogy mi történik.
- Emmett Cullen, ezt még nagyon megkeserülöd! – üvöltötte Alice.
- Mi történt? – néztem fel Edwardra, de a szemeim még kicsit nehezen fókuszáltak. Alice, és Emmett kicsit összeszólalkozott, és a lökött fivérem bedobta Alice-t a folyóba egy valódi Versace modellben – magyarázta a helyzetet kuncogva.
- Oh, akkor most Emmett nagy bajban van – vigyorodtam el. Alice viszonylag nehéz felhúzni, de ha a ruháiról van szó, akkor lesz, ne mulass.
- Hát az már biztos – bólintott rá.
- Emmett semmit sem változott – gondolkoztam el. – Mindig is irigyeltem az állandó pozitív életszemléletét – motyogtam halkan. Nem igazán akartam, hogy Edward is meghallja. Csak annyira irigylésre méltó volt Emmettnek ez a vicces életszemlélete. Mindent el tudott mókázni.
- A te szemléleteddel sincs semmi baj. A gyermekeidért élsz. Ez szép dolog. Olyan vagy, mint Esme, csak anyatigrisesebb kiadásban – nevettet fel. Anyatigris? Én? Nincsenek itt egy hónapja, és már egyszer sikerrel elrabolták mellőlem a fiamat. Tényleg nagyon határozott és védelmező anya vagyok.
- Esme sokkal erősebb nálam. Az agresszivitásom pedig csak azért van, mert máshogy nem tudok megóvni, két farkast és egy félvért. Gondolj csak bele, hogyha valaki megtámad minket, mint nemrégen is. Hogyha csak ülök, és nézek, akkor még bajuk eshet. Azt pedig nem hagyhatom. Így is állandóan kint járőrözik valamelyikük, vagy mindhárman. Évtizedek óta mást sem csinálok, csak aggódom. Nem túl egészséges életvitel. Bár a világért sem adnám oda soha. Ők lettek az életem – magyaráztam áhítattal. A fiaimmal egyszerűen nem tudtam betelni.
- Mh… egykor még én is ilyen fontos voltam neked – motyogta maga elé Edward csalódottan. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt megint csak nem kellett volna meghallanom, de nem tehettem róla. A vámpírhallás nem hagyta, hogy átugorjak a részletek felett.
- Te másképpen vagy fontos. Nem lehet összehasonlítani a szerelmed iránt érzett szeretetet, és a fiaid iránt érzettet. Teljesen más a két érzés – suttogtam szégyenlősen. Nem tudtam összehasonlítani a fiaim iránt érzett szeretet, és az Edward iránt érzett szerelmemet és vágyamat.
- A szerelmed iránt érzett szeretetet? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.
- Nem volt más az életemben, és nem is lesz, úgyhogy egyeduralkodó vagy ezen a téren – mondtam a szemembe nézve. Ha tudtam volna, akkor belepirultam volna ebbe mondatba. Éreztem is, hogy bizsereg az arcom, de tartanom kell magam. Még nem vagyok készen rá, hogy feltétel nélkül újra megbízzak bennük. Jaj, ne. Ez a tekintet. Most pont úgy néz rám, mintha meg akarna csókolni. – Edward, ne nézz így – kaptam el róla a tekintetem.
- Hogy? – kérdezte döbbenten.
- Úgy, mint aki mindjárt rám akarja vetni magát – mondtam határozottan. Ismertem már ezt a tekintetet. – Ez még nem fog menni – fűztem még hozzá.
- Még nem, vagy soha nem? – kérdezte kissé csalódottan.
- Még nem, de majd egyszer – pillantottam rá idegesen. Nem tudtam megmondani, hogy mikor fog eljönni az ideje, csak abban voltam biztos, hogy még nem akarom elmélyíteni újra a kapcsolatunkat. – Nem olyan könnyű eltekinteni ötven év egyedülléttől.
- Tudom – hajtotta le a fejét bűntudatosan.
- Jaj, ne kezd már el megint. Hibáztál, de ki nem hibázik az életben? Nem gyűlöllek, és már nem is haragszom rád, de adj egy kis időt. Nem tudok egyik napról a másikra a karjaidba omolni. Tudod, megváltoztam – magyaráztam hevesen. Már elhittem, hogy boldog, hogy lát, és szeretne újra velem lenni, de ha tetszik neki, ha nem lassítania kell a tempón. A megbocsátás is időbe telik.
- Igen, ezt határozottan észrevettem – bólintott rá. – Bár szerintem előnyödre – mosolygott rám őszintén. – Ne érts félre, akkor is tökéletes voltál, amikor megismertelek, de ez a határozottság nagyon tetszik benned, és az anyaság is nagyon jól áll. Amikor valamelyik fiad a közelben van, akkor szó szerint sugárzol, és ez nem hétköznapi – mondta áhítattal. Ezek szerint észre sem vette, hogy ugyanez rá is igaz volt Anthony esetében. Olyan szeretettel nézte a fiát, mintha a legnagyobb csoda lenne az egész világon. Tulajdonképpen az is volt. Életem legszebb ajándéka.
- Rajtad is látszik, hogy szereted a fiadat – néztem rá biztatóan mosolyogva. – A szemeid ellágyulnak, hogyha rá nézel. Bár Anthony tesz róla, hogy ne érezd nyeregben magad, és azt hiszem, hogy még egy ideig számíthatsz támadásokra, de előbb vagy utóbb megenyhül. Tudod elég makacs – nevetettem fel.
- Nem is tudom kitől örökölte – forgatta meg a szemeit.
- Hát makacsságban jól összepasszoltunk mindig is – mondtam határozottan. Emlékszem, hogy hányszor összekaptunk régen. Néha még Alice is kellett, hogy ki tudjunk békülni. Ő is hajtotta a maga igazát, és én is. – A fiunk pedig mindkettőnktől megkapta ezt a mesés tulajdonságot. Tőled meg még az önmarcangolást is, sajnos – fintorodtam el a végére. Ez volt az egyetlen tulajdonsága Anthonynak és Edwardnak is, aminek nem nagyon örültem.
- Azért annyira nem lehet szörnyű – ellenkezett. Még, hogy nem szörnyű? Hát igen, még nem ismeri a fiát. Néha még nála is rosszabb tud lenni.
- Hát, erről tudnék mesélni – mosolyogtam rá. Tulajdonképpen elég sok történet volt, ami alátámaszthatta Edward számára is, hogy a fia teljes mértékben örökölte az önsanyargatását.
- Kíváncsian hallgatom – mondta lelkesen. Tetszett, hogy őszintén érdekli minden a fiával kapcsolatban. Még a nem vidám részletek is. Talán mégiscsak meg kéne mutatnom neki a képességem segítségével az elmúlt fél évszázadot?
- Oké, lássuk csak, melyiket is meséljem el – tűnődtem. Melyik történet mutatná be a legjobban, hogy a fiunk sem könnyű eset? Aztán eszembe jutott, a legaranyosabb, de egyik legmakacsabb megnyilvánulása is. – Áh, ez lesz az. Tökéletesen tükrözi a köztetek lévő hasonlóságot. Anthonynak van egy saját oroszlánja.
- Ezt most nem értem – ráncolta össze a homlokát. – Nekem nincs oroszlánom. Hogy jött ez most a makacsághoz, és az önsanyargatáshoz?
- Várd ki a történetet, és megtudod – mondtam komolyan. – Szóval, Anthony kedvence is a hegyi oroszlán, és néhány évvel ezelőtt, amikor vadászott, nem figyelt oda, hogy éppen egy anyaállatot kapott el, pedig általában megfigyeli, hogy mit kap el, de azon az egy vadászaton csak akkor figyelt fel rá, hogy az oroszlánnak kölyke volt, amikor már késő volt, mert megölte az édesanyját. Akkora bűntudata volt, hogy megfosztotta a családjától a kisoroszlánt, hogy hazahozta, és cumisüvegből etette, azután pedig, ahogy növekedett, és meg tudta védeni magát, visszaszoktatta a vadonba. Mielőtt pedig elengedte volna. Az oroszlán combján van egy nagy A betű, amiről mindenki tudja, hogy az az állat a fiam oroszlánja, és senki nem bolygatja fel a nyugalmát. Hiába mondtuk neki, hogy nem nevelhet a házunkon belül egy oroszlánt, makacsul mindig visszahozta, még a tiltás ellenére is, így beletörődtünk, hogy ez a helyzet, és önsanyargató, mert még azóta is bűntudata van, amiért megfosztotta az oroszlánját a családtól – meséltem lelkesen. Ő pedig tátott szájjal hallgatta a történetet. Szerintem ez a fajta bűntudat tökéletesen tükrözte a köztük levő hasonlóságot.
- Ez most nem mondtad komolyan. Ugye? – kérdezett rá komolyan. Úgy tűnt, hogy nem akarta elhinni, hogy ez tényleg így történt.
- Minden egyes szó komoly volt – mondtam határozottan.
- Ezt nem gondoltam volna – mondta döbbenten, és még folytatni akarta, legalábbis úgy tűnt, de hirtelen mintha másra koncentrált volna. Talán valaki üzent neki gondolatban.
- Mennünk kell – biggyesztette le hirtelen az ajkát csalódottan.
- Miért? – kérdeztem kissé csalódottan. Arról volt, szó, hogy most csak velem foglalkozik. – Mi van az ígérettel, hogy addig simogatsz és dúdolsz nekem, amíg meg nem unom? Még nem mondtam, hogy meguntam – mondtam szégyenlősen. Egy kicsit zavarba jöttem a megnyilvánulástól, de a szégyenlősségemnél sokkal jobban akartam, hogy ne hagyja abba a simogatásomat.
- Sajnos, vészhelyzet áll fenn a Cullen házban, de hogyha velem tartasz, akkor az ágyon folytathatjuk a szobámban. Vagy itt is megvárhatsz, és majd visszajövök, hogyha lenyugtattam a kedélyeket – ajánlotta a két lehetőséget. Aztán valamin nagyon elgondolkozott. Néha én is kíváncsi voltam, hogy min tud ennyit elmélkedni. Egy ideig csendbe burkolózott, majd eltorzult az arca, és végre megszólalt. – Nem, inkább gyere velem, kérlek. Nem szívesen hagynálak itt egyedül. Két gipszelt karral nem tudsz harcolni, hogyha esetleg szükséges, és egyébként sem akarom, hogy bármiféle veszélyes dologba kerülj. Még mindig szabadon vannak a támadók.
- Rendben, megyek. Talán le tudom nyugtatni, Alice-t – sóhajtottam fel megadóan. Nem volt kedvem ismét elmondani, hogy nem vagyok már olyan törékeny. Halkan megjegyzem, hogy régen se voltam az. – Viszont, tartozol nekem. Be fogom hajtani – mondtam komolyan. Ami jár, az jár, és nekem még tartozik egy egész napos dögönyözéssel.
- Ez természetes. Készséggel fogom teljesíteni minden kívánságodat – emelte esküre a kezét.
- Hát jó, legyen – adtam be a derekam, és felálltam.
- Fel szerettelek volna segíteni – mondta csalódottan. Oh, elfelejtettem, hogy egy igazi úriemberrel van dolgom. Már régen is kicsit furcsa volt ez a stílusa, de azért meg lehetett szokni. Sőt.
- Oh, bocsi. Elszoktam az ilyen szintű udvariasságtól – vigyorodtam el. – De ezen segíthetünk – tettem még hozzá, majd ledőltem a plédre.
- Szóval, ha gondolod, akkor indulhatunk – mondtam teljesen kiterülve a pléden, és pajkosan elvigyorodtam. Ördögi terv ütötte fel a fejét a gondolataim között.
- Rendben, hölgyen – kuncogott fel. Majd mellém térdelt, és finoman felültett, majd fel is állított. Ezután pedig gyanútlanul fel akarta venni a plédet, de ahogy elengedett azonnal elengedtem magam, és zuhanni kezdtem a fű felé. Egy igazi úriember úgyis elkap, és miért ne használhatnám ki a helyzetet, hogy Edward minden téred el akar kényeztetni. Régen volt már, amikor elhalmoztak ilyesfajta gyengédséggel, és kifejezetten hiányzott. – Mi a baj? Fáj valamid? Szédülsz? – záporoztak belőle az aggódó kérdések. Olyan édes, ahogy azonnal aggódni kezd. Nem is feltételezte rólam, hogy így átverném. Mondjuk a régi Bella nem is tette volna meg, de az új már szemrebbenés nélkül játszik vele egy kicsit. Dawnnak remek módszerei voltak Jacob nevelésére. Azt viszont Jake már nem tudta, hogy mindig ketten eszeltünk ki neki különféle kis büntiket, hogyha butaságra készült.
- Csak kiélvezem, hogy gyenge nő lehetek – mondtam vigyorogva, majd képletesen értve elaléltam. Most már nagyon is élethűen tudtam tettetni, hogy elájultam.
- Bella, te most játszol velem? – kérdezte nevetve, de nem válaszoltam. Hát nem elég világos, hogy el vagyok ájulva? - Hé, Bella, ébresztő – rázogatott meg finoman.
- Hogy bánsz egy ájult hölggyel? – pillantottam fel morcosan, majd újra elernyedtem a karjaiban. Előbb-utóbb úgyis veszi az adást, és beszáll a játékba, de addig is célozgatok még egy kicsit. - Egy úriembernek vigyáznia kell egy bajbajutott lányra.
- Oh, elnézést. Mindjárt megoldom a helyzetet – mondta kuncogva. Na végre, már éppen ideje volt, hogy leesett, hogy úgysem hagyom abba. Egész nap a nyakán fogok csüngni szó szerint, amíg nem simogat addig, amíg meg nem unom.
Egy óvatos mozdulattal hirtelen a vállára tett, és az egyik kezével átkarolt, hogy ne zuhanjak le, majd a másik kezével felvette és kirázta a plédet. Azután pedig finoman a hátamra terítette, majd az ölébe kapott. Nagyon technikásan oldotta meg a feladatot. Be kell vallanom, hogy remekül szórakoztam a ténykedésén. Miután kényelmesen elhelyezett a karjaiban már futásnak is eredt. Nem telt bele öt percbe se talán, és már meg is álltunk. Az emeletről hallottam Emmett és Rose, hát, hogy is mondjam, elégedettségét. Míg nem messze tőlünk Alice és Jasper „harcolt” egymással.
- Kicsim, nyugalom. A bosszú nem megoldás, vagyis az effajta nem jó senkinek sem. Veszek neked tíz ilyen ruhát, még vásárolni is elmegyek veled, csak ne hozd be a házba ezt a büdös izét. Soha nem fog kisszelőzni – nyugtatgatta Jazz barátnőmet. Pfuj, ez tényleg borzalmas bűzt áraszt.
- Nem, Jasper. Ezt most fogja megkeserülni – morogta Alice, és újra hallottam, ahogy elindul a célja felé.
- Hé, itt fekszek ájultan. Használd ki az aggódást – kacsintottam rá Edwardra, de mozdulni továbbra sem mozdultam. Nem bukhattam le, mert akkor nem vált volna be a terv.
- Bellával van valami baj. Azt hiszem, hogy elájult – kiabálta feléjük aggódva. Mire hallottam, hogy Alice ledobta azt, ami a kezében volt, és rögtön mellettünk termett.
- Bella, ébredj – mondta aggódva, de én nem mozdultam. – Már megint nem látom a jövőt. Anthony, vagy valamelyik farkas biztos a közelben van. Mi történt?
- Nem tudom, egyszer csak összeesett – tettette még mindig az aggódást Edward.
- Fel kell hívnunk, Carlisle-t – mondta Alice idegesen, majd máris tárcsázni kezdett.
A következő pillanatban pedig Emmett és Rose is megjelent a ház előtt. Csak remélni merem, hogy rendesen fel vannak öltözve. A fenébe is. Nem tudok most beszélni, mert lebukom, de hogyha megmutatom Edwardnak, hogy meg tudom mutatni a gondolataimat, az is egyfajta lebukás. Nehéz döntés volt, hogy megtegyem-e, de végül úgy határoztam, hogy megmutatom neki a képességemet. Mondjuk érdekes, hogy legutóbb Edwardnak fel sem tűnt, hogy hirtelen hallotta Anthony gondolatait is. Mostanában kevésbé jó megfigyelő, mint régen volt. Bízzak Edwardban, vagy ne? Ideje megtudnia az képességem másik felét is? Azt hiszem, hogy nekem is meg kell bíznom ahhoz Edwardban, hogy helyre jöjjön a kapcsolatunk. Mikor végre döntésre jutottam, egy kicsit ellöktem magamtól a pajzsomat, és bevontam alá Edwardot.
- Itt a bosszú ideje. Sárba Emmettel, Alice-ért. Tudod, hogy tartozol nekem – gondoltam nevetve.
A következő pillanatban, egy határozott mozdulattal kipattantam Edward karjaiból, Alice mellé. Edward és Jasper pedig megfogták Emmett karjait, majd a folyóhoz hurcolták, hogy alaposan meghempergessék. Alice és én csak nevetve követtük őket, míg Rose még mindig döbbenten állt és figyelte az eseményeket.
Már nagyon régen nevettem olyan jóízűt, mint amikor Jasper és Edward egy határozott lendítéssel belehajították Emmettet a sárba, és megforgatták néhányszor. Azután hirtelen fordult a kocka. Emmett szélsebesen felpattant, és kigáncsolta Jaspert és Edwardot, így ők is a sárban kötöttek ki. Úgy néztek ki, mint a rossz gyerekek, ahogy egyre jobban elmerítették egymást a koszban.
- Szerintem, most a lányokon a sor. Már úgyis mindegy, mert mind sárosak lettünk – nézett ránk Emmett szélesen vigyorogva.
Rosalie azonnal elmenekül a házba, de Alice már nem úszta meg, mert Edward egy hirtelen mozdulattal elkapta és beugrott vele a sárba. Szegény barátnőmnek csak egy sikkantásra futotta. Jasper pedig bosszúból felém indult, de én gyorsan kapcsoltam, és azonnal hatalmas hullámot gerjesztettem a folyóból, ami a vízbe sodorta Jazzt és az összes többi Cullent is.
- Hát ez meg mi a fene volt? – kérdezte Jasper, miután feljutott a felszínre.
- Azt hiszem, hogy Bella nem akart sárban pancsolni – kuncogott fel Edward.
- Ez bosszúért kiált – kezdett el Emmett felém futni, de én egy újabb hullámmal elintéztem a rohamot. Majd a ház felé kezdtem futni, és néhány pillanattal később már elégedetten ücsörögtem a kanapén.
- Ezzel még nincs vége, Bella – hallottam meg Emmett morgását. Nem sokkal később pedig már mind a négyen a teraszon voltak. Hallani lehetett a vizes cipők cuppanását.
- Hát ti meg mit műveltetek? – hallottam meg Carlisle döbbent hangját. Ezek szerint ő is hazaért.
- Jasper és Edward beledöngöltek a sárba – panaszkodott azonnal Emmett.
- Értem – mondta Carlisle és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Na és te mit csináltál Emmett, amiért ezt tették veled?
- Én csak beszélni akartam Bellával, de Alice nem hagyta, ezért beledobtam a folyóba, valami Versace cuccban, vagy miben. Azután pedig le akart engem, és Roset sárral. Edward és Jasper persze azonnal Alice védte, meg Bella is, úgyhogy belegörgettek a sárba – magyarázta Emmett panaszosan.
- Könyörgöm, mondjátok, hogy Bella gipszei nincsenek tele sárral – sóhajtott fel Carlisle reménykedve.
- Nincsenek, mert kis gyáva bemenekült a házba – mondta Emmett morcosan.
- Bella nem gyáva – morgott fel Edward.
- Tudod, hogy nem úgy értettem – húzta össze magát Em.
- Persze, hogy tudom – enyhült meg Edward. – Viszont ettől függetlenül vigyázz, hogy mit mondasz. Még egyszer nem akarok ilyet hallani Belláról.
- Rendben – ígérte meg Emmett.
- Jól van, akkor várjatok itt, mindjárt hozok nektek törölközőket, mert anyátok szívrohamot kap, hogyha minden csurom víz és sár lesz – mondta Carlisle, majd belépett a házba. – Szia, Bella – mosolygott rám kedvesen. – Mindjárt megnézem a kezedet, csak előbb viszek ennek a sok nagy gyereknek néhány törölközőt.
- Csak nyugodtan – válaszoltam kuncogva.
Carlisle néhány pillanat alatt megjárta az emeletet, és rengeteg törölközővel lépett ki az ajtón. A többiek hálásan megköszönték, majd fogadott apánk újra bejött, majd felkapott, és azonnal a vizsgálóba sietett velem. Letett az egyik ágyra, majd odahúzott mellém egy széket, és az orvosi táskáját.
- Fáj még a karod? – kérdezte aggódva.
- Nem, már nem érzek fájdalmat – válaszoltam azonnal.
- Mi a helyzet az ujjaiddal? Meg tudod őket mozgatni? – tette fel a következő kérdést.
- Igen, minden rendben van velük – bólintottam elégedetten. Reméltem, hogy a kérdésekre feltett válaszaim csakis jót jelentenek.
- Ez fantasztikus, akkor most megkérlek, hogy igyál még meg a biztonság kedvéért egy adag donorvért, és azután leveszem a gipszet – lépett Carlisle a hűtő elé.
- Inkább kaphatnék még a medve véréből? Maradt még egy kicsi – motyogtam zavartan. – Tudod, én még soha nem ittam embervért semmilyen formában.
- Ez fantasztikus, Bella – nézett rám büszkén. – A mostani esetben lehet, talán jobb lenne egy kis emberi vér, de megpróbálhatjuk újra az állatit is, mert a sérüléseid annyira nem voltak súlyosak – egyezett bele.
- Köszönöm – pillantottam rá hálásan.
Edward mindig attól rettegett, hogyha átváltoztat valaha, akkor nem leszek képes uralkodni magamon és megölök valakit. Ezért mikor átváltoztam megfogadtam, hogy soha a létezésem során egyetlen korty emberi vért sem fogok fogyasztani. Persze erről Carlisle nem tudhatott, hiszen még soha nem mondtam el senkinek. Fogadott apám gyorsan visszaért egy nagy tele pohárral, és azonnal meg is itatta velem.
- Rendben – mosolygott rám, miután kiittam az egészet. – Akkor most levesszük ez a gipszet – mondta mosolyogva. Én pedig azonnal boldogan nyújtottam felé mindkét karomat. Már alig vártam, hogy lekerüljenek rólam ezek a zavaró tényezők. Carlisle természetesen mélységes precizitással vette le a gipszeimet, én pedig jólesően mozgattam meg a karjaimat. – Lassan, Bella – intett szigorúan, mire abbahagytam a mocorgást. – Előbb szeretném megvizsgálni őket – tette még hozzá, majd tapogatni kezdte a karjaimat. – Úgy tűnik, hogy minden rendben – mondta úgy öt perc után elégedetten. – Viszont még egy napig megfigyelés alatt tartanálak, hogyha nem túl nagy gond.
- Rendben – bólintottam rá. Egy nap ide vagy oda már nem számít. Viszont, holnapután hazamegyek, mert látnom kell a gyermekeimet, és jobban meg kell ismernem Gabyt is.
- Ennek nagyon örülök – mosolygott rám Carlisle, és végigsimított az arcomon. – Most pedig mehetsz, mert Edward már tűkön ül az ajtó előtt.
- Tudom – suttogtam vigyorogva. Majd felálltam és kimentem a vizsgálóból, természetesen azonnal Edwarddal találtam magam szembe.
- Azt hiszem, beszélnünk kell valamiről – nézett rám csillogó szemekkel, és én tudtam is, hogy mit szeretne. Megtudni, hogy hogyan láthatta a gondolataimat.
(Jacob szemszöge)
Már régóta hazaértünk a kutatásból, de Anthony még mindig sehol. Soha nem akar hazajönni? Már alig várom, hogy lássam jól van-e. Ráadásul szeretném bemutatni neki is életem szerelmét. Az én gyönyörű Gabriellám, aki itt szuszog már jó ideje a vállamon. Elméletileg filmet nézünk, de ahogy betettük a dvd-t, rá nagyjából tíz percre már el is aludt. Nagyon kimerült volt, mikor visszaértünk. Ez érezhető volt rajta, de mégsem hagyta el a száját egyetlen egy panaszos szó sem. Erősebb lány, mint valaha is hittem volna.
- Mi történt? – pislogott fel álmosan.
- Elaludtál, édes – mosolyogtam rá.
- Oh, sajnálom – ásított egy nagyot. – Pedig ezt a filmet még nem is láttam.
- Sebaj, majd legközelebb – mondtam és apró csókot leheltem az ajkaira. Gaby pedig hozzám bújt. Karjaimat azonnal a dereka köré kulcsoltam és élveztem a közelségét, de az áruló gyomrom persze korogni kezdett. Mire szerelmem felkuncogott.
- Én is kezdek éhes lenni – állapította meg halkan. – Mi lenne, hogyha főznék valamit? – kérdezte rám nézve.
- Nem akarlak terhelni, hiszen biztosan fáradt vagy – tiltakoztam, bár nagyon is ínyemre volt az ajánlat.
- Nem vagyok fáradt, és nagyon szívesen főznék neked – mondta lelkesen.
- Ez esetben boldogan elfogadom az ajánlatot – mondtam szélesen vigyorogva. Gabriella főz nekem, már most imádom, mindegy, hogy mit készít.
Gabriella pedig azonnal felpattant és azonnal a konyha felé vette az irányt. Én pedig követtem, hátha segítségre lesz szüksége.
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem az ajtóban állva.
- Nem, inkább pihenj egy kicsit. Napokig nem aludtál, és még a hátadon is vittél, amikor elfáradtam. Készíts egy fürdőt, lazíts. – adta ki az utasítást. – Egy óra múlva pedig vacsorázunk.
- Köszönöm – léptem oda hozzá, és finoman megcsókoltam, majd eltűntem a szobámban, és hagytam érvényesülni.
Engedtem egy forró fürdőt, na nem mintha hozzám képest túl meleg lett volna, és teljesen ellazultam. Pontosan egy óra múlva pedig visszamentem kedvesemhez a konyhába. Már az emeletről is éreztem a fantasztikus illatokat, és a látvány, ami fogadott, még ennél is lenyűgözőbb volt. Steak, és sült krumpli állt halmokban az asztalon. Ráadásul volt egy nagy tál saláta is, gondolom előétel gyanánt, ráadásul Gabriella most tolt be a sütőbe, egy íncsiklandozó almás pitét is. Már terjengett a finom fahéjas alma illat. Gondolom bevetette az új adottságát, a vámpírokhoz hasonló sebességet, mert különben nem lenne itt ennyi minden.
- Csodálatos illatok – mondtam elbűvölve.
- Köszönöm – mondta elégedetten. - Remélem, hogy nagyon éhes vagy – mosolygott rám lágyan, miközben befejezte a terítés utolsó mozzanatait.
- Mint a farkas – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire Gaby hangosan felnevetett.
- Ez valóban találó kifejezés rád nézve – állapította meg. Nekem pedig leesett, hogy mit is mondtam az előbb, majd én is nevetni kezdtem.
Abban a pillanatban toppant be Billy is a konyhába, de vissza is akart fordulni, mert látta, hogy éppen nagyon jól érezzük magunkat kettesben, de gyorsan megállítottuk kedvesemmel, mivel a gyomra hangosat felmorgott ezzel jelezve, hogy ő is éhes. Bár ha nem lettem volna egyébként is az, ezekből az ételekből akkor is ettem volna, mert igazán elképesztő illatuk volt.
Gaby gyorsan feltett még egy terítéket a bátyámnak is, majd az asztalra tette az általa készített ételeket és limonádét, ezután pedig mind leültünk, és jóízűen falatozni kezdtünk. Szerelmem pedig fantasztikus szakácsnőnek bizonyult.
A vacsora nagyon is kellemes hangulatban telt. Legnagyobb örömömre Gaby és Billy nagyon is jól kijöttek egymással. Az egész étkezést végigbeszélgették, amíg én csak úgy habzsoltam a finomabbnál finomabb ételeket, amiket Gabriella saját kezűleg készített nekünk. A vacsora végére éppen elkészült a pite is, amit kedvesem vaníliafagyival tálalt fel. Az evés befejeztével elmosogattam, hiszen nem hagyhattam, hogy még ezt is magára vállalja kedvesem, mert már így is nagyon sokat dolgozott ma a konyhában. Amíg pedig én mosogattam, addig Gabriella ment el fürdeni, hogy utána kipihenhessük az elmúlt napok fáradalmait. Miután befejeztem a mosogatást, hatalmas mosollyal az arcomon mentem felfelé az emeletre, hogy újra karjaimba zárhassam szerelmemet.
2010. február 28., vasárnap
2010. február 25., csütörtök
La Push vámpírja - 34. fejezet
34. fejezet
Sziasztok! Hát ezt a fejit két szemszögesre terveztem, de Drusilla tervez, laptop végez, úgyhogy egy szemszöges lett. Viszont kárpótlásul hétvégén megkapjátok a Bella szemszöget és egy friss fejit is :D Puszi, Drusilla
(Edward szemszöge)
Már órák óta feküdtem itt Bellával a karjaimban, és boldogabb nem is lehettem volna. Már a tudat is, hogy újra velem van, az pedig, hogy még hajlandó szóba állni velem. Sőt, még hozzám is bújik, több volt, mint amit valaha is remélni mertem. Örökké magam mellett akartam tudni, de ehhez vissza kell szereznem a bizalmát, ami hatalmas feladat lesz, de ha kell, akkor több ezer évig is képes leszek várni, csak egyszer mondja azt újra, hogy hisz nekem, bízik bennem. A szerelmében nem kételkedem. Hiszen a tartása, és a kiscicás dorombolása biztosít róla, hogy az érzelmei mit sem változtak. Bár itt maradhatnánk egy buborékban az idők végezetéig. Vagy legalább nagyon hosszú ideig.
- Edward, nem sajátíthatod ki a hugicámat. Nekem is hiányzott. Ráadásul még mindig mókás a közelében lenni. Nem telt egy hónapba, és kiderült, hogy van egy unokaöcsém, akit el is raboltak, jól megadta neked a magadét, ráadásul veszélybe került, mint mindig, és még le is sérült. Légy szíves, hadd legyek vele egy kicsit. Muszáj kiélveznem a helyzetet. Egyébként sem lehet örökké csak a tiéd. Szeretném megtudni, hogy mi történt vele az elmúlt ötven évben, mert te úgysem kotyogod ki, mert úriember vagy. Úgyhogy add vissza a csajszit, vagy kénytelen leszek elrabolni tőled – hallottam meg Emmett bosszantó gondolatait.
- Hagyd már békén őket, Emmett – csattant fel Alice hangja. – Végre alakul valami köztük, nem fogom hagyni, hogy elronts mindent, azért, mert potenciális szórakoztató központnak nézed a legjobb barátnőmet.
- De hiszen az – mondta Emmett határozottan. – Viszont ez most mellékes. Tudni akarok mindent róla és az uncsiöcsimről.
- Azt mondtam, hogy hagyd őket békén. Hogyha csak a rét közelébe mersz menni, akkor… akkor… - gondolkodott el apró termetű nővérem.
- Akkor? – kuncogott fel Emmett.
- Akkor szólok Jaspernek, hogy ejtsen kómába, ameddig nem rendeződnek a dolgok – mondta ingerülten.
- Huh, de kis harcias vagy – mondta fivérem morcosan.
- Veled máshogy nem lehet tárgyalni – mondta Alice békülékenyen.
- Na, jó, tudod, hogy szeretlek, de ez bosszút kíván – kacagott fel bátyám ördögien, majd a következő pillanatban meghallottam Alice sikoltását.
- Ne merészeld, ez egy eredi Versace modell – mondta dühösen.
- Mh… és azt a csókát, aki varrta eszik, vagy isszák? – kérdezte Emmett elgondolkodva. – Na jó, mivel szeretlek, a sárba nem görgetlek bele – nevetett fel, majd meghallottam egy hatalmas csobbanást.
- Emmett Cullen, ezt még nagyon megkeserülöd! – üvöltötte Alice. Ez viszont már annyira hangos volt, hogy Bella is felkapta a fejét.
- Mi történt? – nézett rám kábán. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt hinném, hogy aludt.
- Alice, és Emmett kicsit összeszólalkozott, és a lökött fivérem bedobta Alice-t a folyóba egy valódi Versace modellben – magyaráztam a helyzetet kuncogva.
- Oh, akkor most Emmett nagy bajban van – vigyorodott el Bella.
- Hát az már biztos – bólintottam rá. A legjobb esetben is egy hétig Alice rabszolgája lesz.
- Emmett semmit sem változott – gondolkodott el. – Mindig is irigyeltem az állandó pozitív életszemléletét.
- A te szemléleteddel sincs semmi baj. A gyermekeidért élsz. Ez szép dolog. Olyan vagy, mint Esme, csak anyatigrisesebb kiadásban – nevettem fel. Tényleg olyan volt. Úgy védte a fiúkat, mintha kisbabák lennének. Igazi anyai ösztönök.
- Esme sokkal erősebb nálam. Az agresszivitásom pedig csak azért van, mert máshogy nem tudok megóvni, két farkast és egy félvért. Gondolj csak bele, hogyha valaki megtámad minket, mint nemrégen is. Hogyha csak ülök, és nézek, akkor még bajuk eshet. Azt pedig nem hagyhatom. Így is állandóan kint járőrözik valamelyikük, vagy mindhárman. Évtizedek óta mást sem csinálok, csak aggódom. Nem túl egészséges életvitel. Bár a világért sem adnám oda soha. Ők lettek az életem – magyarázta áhítattal.
- Mh… egykor még én is ilyen fontos voltam neked – motyogtam magam elé csalódottan. Már megint féltékeny vagyok a fiaira, ez már tényleg nem normális. Le kell szoknom erről az idióta gondolkodásmódról. Bella már nem csak az enyém. Akkor is örülhetek, hogyha legalább egy kicsit sikerül visszakapnom belőle.
- Te másképpen vagy fontos. Nem lehet összehasonlítani a szerelmed iránt érzett szeretetet, és a fiaid iránt érzettet. Teljesen más a két érzés – suttogta szégyenlősen.
- A szerelmed iránt érzett szeretetet? – kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel.
- Nem volt más az életemben, és nem is lesz, úgyhogy egyeduralkodó vagy ezen a téren – mondta a szemembe nézve. Rajtam pedig hatalmas izgalom és boldogság lett úrrá. Vajon, ha megcsókolnám, akkor visszacsókolna? – Edward, ne nézz így – kapta el a tekintetét rólam.
- Hogy? – kérdeztem döbbenten.
- Úgy, mint aki mindjárt rám akarja vetni magát – mondta határozottan. – Ez még nem fog menni – fűzte még hozzá.
- Még nem, vagy soha nem? – kérdeztem kissé csalódottan.
- Még nem, de majd egyszer – pillantott rám idegesen. – Nem olyan könnyű eltekinteni ötven év egyedülléttől.
- Tudom – hajtottam le a fejem.
- Jaj, ne kezd már el megint. Hibáztál, de ki nem hibázik az életben? Nem gyűlöllek, és már nem is haragszom rád, de adj egy kis időt. Nem tudok egyik napról a másikra a karjaidba omolni. Tudod, megváltoztam – magyarázta hevesen.
- Igen, ezt határozottan észrevettem – bólintottam rá. – Bár szerintem előnyödre – mosolyogtam rá. – Ne érts félre, akkor is tökéletes voltál, amikor megismertelek, de ez a határozottság nagyon tetszik benned, és az anyaság is nagyon jól áll. Amikor valamelyik fiad a közelben van, akkor szó szerint sugárzol, és ez nem hétköznapi – mondtam áhítattal. Tényleg hihetetlen volt. Amikor az arany szemei lágy, olvadt arannyá változnak, ahogy Anthonyra néz. Gyönyörű, és szenvedélyes. Látszik rajta, hogy mindent megtenne a fiaiért.
- Rajtad is látszik, hogy szereted a fiadat – nézett rám Bella mosolyogva. – A szemeid ellágyulnak, hogyha rá nézel. Bár Anthony tesz róla, hogy ne érezd nyeregben magad, és azt hiszem, hogy még egy ideig számíthatsz támadásokra, de előbb vagy utóbb megenyhül. Tudod elég makacs – nevetett fel.
- Nem is tudom kitől örökölte – forgattam meg a szemeimet.
- Hát makacsságban jól összepasszoltunk mindig is – mondta Bella határozottan. – A fiunk pedig mindkettőnktől megkapta ezt a mesés tulajdonságot. Tőled meg még az önmarcangolást is, sajnos – fintorodott el a végére.
- Azért annyira nem lehet szörnyű – ellenkeztem. Tény, hogy eddigi tapasztalataim alapján Anthony nem könnyű eset, de azért ennyire biztosan nem rossz a helyzet, mert akkor nekem végem.
- Hát, erről tudnék mesélni – mosolygott rám.
- Kíváncsian hallgatom – mondtam lelkesen. Minden érdekel, ami velük kapcsolatos.
- Oké, lássuk csak, melyiket is meséljem el – tűnődött el Bella. – Áh, ez lesz az. Tökéletesen tükrözi a köztetek lévő hasonlóságot. Anthonynak van egy saját oroszlánja.
- Ezt most nem értem – ráncoltam össze a homlokomat. – Nekem nincs oroszlánom. Hogy jött ez most a makacsághoz, és az önsanyargatáshoz?
- Várd ki a történetet, és megtudod – mondta komolyan. – Szóval, Anthony kedvence is a hegyi oroszlán, és néhány évvel ezelőtt, amikor vadászott, nem figyelt oda, hogy éppen egy anyaállatot kapott el, pedig általában megfigyeli, hogy mit kap el, de azon az egy vadászaton csak akkor figyelt fel rá, hogy az oroszlánnak kölyke volt, amikor már késő volt, mert megölte az édesanyját. Akkora bűntudata volt, hogy megfosztotta a családjától a kisoroszlánt, hogy hazahozta, és cumisüvegből etette, azután pedig, ahogy növekedett, és meg tudta védeni magát, visszaszoktatta a vadonba. Mielőtt pedig elengedte volna. Az oroszlán combján van egy nagy A betű, amiről mindenki tudja, hogy az az állat a fiam oroszlánja, és senki nem bolygatja fel a nyugalmát. Hiába mondtuk neki, hogy nem nevelhet a házunkon belül egy oroszlánt, makacsul mindig visszahozta, még a tiltás ellenére is, így beletörődtünk, hogy ez a helyzet, és önsanyargató, mert még azóta is bűntudata van, amiért megfosztotta az oroszlánját a családtól – mesélte Bella, én pedig tátott szájjal figyeltem. A fiunk tényleg nagyon hasonlít rám. Legalábbis, ami az önsanyargatást és az érdekes gondolatmeneteket illet.
- Ez most nem mondtad komolyan. Ugye? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.
- Minden egyes szó komoly volt – mondta határozottan.
- Ezt nem gondoltam volna – mondtam döbbenten, és még folytatni akartam, de Jasper gondolatai kiszakítottak az éppen megfogalmazódott gondolatmenetemből.
- Edward… segítség! Bocs, hogy megzavarlak titeket Bellával, de nem bírom lenyugtatni Alice-t, mert a lökött fivérünk tönkretette a ruháját. Emmett pedig túlontúl jókedvű lett attól, hogy sikerült Alice-t megleckéztetnie, és ezért Rosalie-t felvonszolta a szobájukba, hogy megünnepeljék a ritka eseményt. Esme pedig elment valami összejövetelre a városban – sorolta fel Jasper kétségbeesetten a helyzetet. Na nem, mintha nem tudtam volna, hogy mi történik otthon, csak most nem is akartam rájuk figyelni. Csak a szerelmemé akartam lenni egy kicsit.
- Mennünk kell – biggyesztettem le az ajkam.
- Miért? – nézett rám Bella döbbenten. – Mi van az ígérettel, hogy addig simogatsz és dúdolsz nekem, amíg meg nem unom? Még nem mondtam, hogy meguntam – mondta szégyenlősen. Nagyon édes volt, amikor zavarba jött.
- Sajnos, vészhelyzet áll fenn a Cullen házban, de hogyha velem tartasz, akkor az ágyon folytathatjuk a szobámban. Vagy itt is megvárhatsz, és majd visszajövök, hogyha lenyugtattam a kedélyeket – ajánlottam a két lehetőséget. Álljunk csak meg. Bella, védtelenül, egyedül a réten, miközben az ellenséges vámpírok, még szabadon vannak? Idióta, Edward! – Nem, inkább gyere velem, kérlek. Nem szívesen hagynálak itt egyedül. Két gipszelt karral nem tudsz harcolni, hogyha esetleg szükséges, és egyébként sem akarom, hogy bármiféle veszélyes dologba kerülj. Még mindig szabadon vannak a támadók.
- Rendben, megyek. Talán le tudom nyugtatni, Alice-t – sóhajtott fel Bella. – Viszont tartozol nekem. Be fogom hajtani – mondta komolyan.
- Ez természetes. Készséggel fogom teljesíteni minden kívánságodat – emeltem esküre a kezem.
- Hát jó, legyen – adta be a derekát, és felállt.
- Fel szerettelek volna segíteni – mondtam csalódottan.
- Oh, bocsi. Elszoktam az ilyen szintű udvariasságtól – vigyorodott el. – De ezen segíthetünk – tette még hozzá, majd ledőlt a plédre.
- Szóval, ha gondolod, akkor indulhatunk – mondta teljesen kiterülve a pléden. Nagyon aranyos volt, ahogy csintalan kis mosoly bujkált a szája szélén.
- Rendben, hölgyen – kuncogtam fel. Majd mellé térdeltem, és finoman felültettem, majd felállítottam. Éppen fel akartam venni a plédet, de ahogy elengedtem Bellát éppen készült összecsuklani, úgyhogy inkább utána kaptam. – Mi a baj? Fáj valamid? Szédülsz? – záporoztak belőlem az aggódó kérdések.
- Csak kiélvezem, hogy gyenge nő lehetek – mondta vigyorogva, majd úgy tett, mint, aki elalélt.
- Bella, te most játszol velem? – kérdeztem nevetve, de nem válaszolt. - Hé, Bella, ébresztő – rázogattam meg finoman.
- Hogy bánsz egy ájult hölggyel? – pillantott fel morcosan, majd újra elernyedt a karomban. - Egy úriembernek vigyáznia kell egy bajbajutott lányra.
- Oh, elnézést. Mindjárt megoldom a helyzetet – mondtam kuncogva.
Majd egy óvatos mozdulattal a vállamra tettem Bellát, és ott tartottam az egyik kezemmel, míg a másikkal a plédet vettem fel, és ráztam ki. Ezután ráterítettem a takarót Bella hátára, és a karjaimba vettem. Ő pedig még mindig rendkívül jól játszotta az ájult lányt. Miután sikerült elérnem, hogy kényelmesen feküdjön a karjaimban, azonnal futásnak eredtem a ház felé. Nem telt bele öt percbe és már ott is voltunk. Az emeletről félreérthetetlen hangok hallatszottak, míg Jasper próbálta visszafogni Alice-t, aki egy komplett kádnyi sárral készült megtámadni a boldog párocskát. Persze főleg Emmettet. De hát Rose rosszkor van rossz helyen.
- Kicsim, nyugalom. A bosszú nem megoldás, vagyis az effajta nem jó senkinek sem. Veszek neked tíz ilyen ruhát, még vásárolni is elmegyek veled, csak ne hozd be a házba ezt a büdös izét. Soha nem fog kisszelőzni – nyugtatgatta Jazz a kedvesét.
- Nem, Jasper. Ezt most fogja megkeserülni – morogta Alice és tovább akart indulni. Fivérem pedig feladta az ellenkezést, mert hiába nyugtatgatta, sehogy nem sem sikerült.
- Most meg mi legyen? – gondolkodtam el. Tényleg nagyon büdös az a sár.
- Hé, itt fekszek ájultan. Használd ki az aggódást – kacsintott rám Bella, de mozdulni továbbra sem mozdult.
- Bellával van valami baj. Azt hiszem, hogy elájult – kiabáltam feléjük aggódva. Mire Alice ledobta a kádat és rögtön mellettünk termett.
- Bella, ébredj – mondta aggódva. – Már megint nem látom a jövőt. Anthony, vagy valamelyik farkas biztos a közelben van. Mi történt?
- Nem tudom, egyszer csak összeesett – tettetem még mindig az aggódást. Jaspernél persze lebuktunk, de csak rám kacsintott, mert tudta, hogy így meg tudjuk fékezni Alice-t.
- Fel kell hívnunk, Carlisle-t – mondta Alice idegesen, majd máris tárcsázni kezdett.
A következő pillanatban pedig Emmett és Rose is megjelent a ház előtt. Hála az égnek felöltözve. Aggódva figyelték a karomban fekvő Bellát. Én is az arcát figyeltem, de egyszer csak váratlan dolog történt. Meghallottam a fejemben a hangját, pedig nem nyitotta szólásra a száját. Hallottam a gondolatait. Egy másodpercre lefagytam, de tudtam, hogy cselekednem kell, mert Bella azt szeretné, hogy Emmett bűnhődjön a barátnője kedvéért, de erre még visszatérünk az biztos.
- Itt a bosszú ideje. Sárba Emmettel, Alice-ért. Tudod, hogy tartozol nekem – gondolta nevetve.
A következő pillanatban pedig kiugrott a karomból, én pedig elkaptam Emmett egyik karját, míg Jazz a másikat. Rosalie döbbenten figyelt minket, míg Bella és Alice csak nevetve követtek a folyóhoz, ahol Emmettet, alaposan meghempergettük a sárban.
Sziasztok! Hát ezt a fejit két szemszögesre terveztem, de Drusilla tervez, laptop végez, úgyhogy egy szemszöges lett. Viszont kárpótlásul hétvégén megkapjátok a Bella szemszöget és egy friss fejit is :D Puszi, Drusilla
(Edward szemszöge)
Már órák óta feküdtem itt Bellával a karjaimban, és boldogabb nem is lehettem volna. Már a tudat is, hogy újra velem van, az pedig, hogy még hajlandó szóba állni velem. Sőt, még hozzám is bújik, több volt, mint amit valaha is remélni mertem. Örökké magam mellett akartam tudni, de ehhez vissza kell szereznem a bizalmát, ami hatalmas feladat lesz, de ha kell, akkor több ezer évig is képes leszek várni, csak egyszer mondja azt újra, hogy hisz nekem, bízik bennem. A szerelmében nem kételkedem. Hiszen a tartása, és a kiscicás dorombolása biztosít róla, hogy az érzelmei mit sem változtak. Bár itt maradhatnánk egy buborékban az idők végezetéig. Vagy legalább nagyon hosszú ideig.
- Edward, nem sajátíthatod ki a hugicámat. Nekem is hiányzott. Ráadásul még mindig mókás a közelében lenni. Nem telt egy hónapba, és kiderült, hogy van egy unokaöcsém, akit el is raboltak, jól megadta neked a magadét, ráadásul veszélybe került, mint mindig, és még le is sérült. Légy szíves, hadd legyek vele egy kicsit. Muszáj kiélveznem a helyzetet. Egyébként sem lehet örökké csak a tiéd. Szeretném megtudni, hogy mi történt vele az elmúlt ötven évben, mert te úgysem kotyogod ki, mert úriember vagy. Úgyhogy add vissza a csajszit, vagy kénytelen leszek elrabolni tőled – hallottam meg Emmett bosszantó gondolatait.
- Hagyd már békén őket, Emmett – csattant fel Alice hangja. – Végre alakul valami köztük, nem fogom hagyni, hogy elronts mindent, azért, mert potenciális szórakoztató központnak nézed a legjobb barátnőmet.
- De hiszen az – mondta Emmett határozottan. – Viszont ez most mellékes. Tudni akarok mindent róla és az uncsiöcsimről.
- Azt mondtam, hogy hagyd őket békén. Hogyha csak a rét közelébe mersz menni, akkor… akkor… - gondolkodott el apró termetű nővérem.
- Akkor? – kuncogott fel Emmett.
- Akkor szólok Jaspernek, hogy ejtsen kómába, ameddig nem rendeződnek a dolgok – mondta ingerülten.
- Huh, de kis harcias vagy – mondta fivérem morcosan.
- Veled máshogy nem lehet tárgyalni – mondta Alice békülékenyen.
- Na, jó, tudod, hogy szeretlek, de ez bosszút kíván – kacagott fel bátyám ördögien, majd a következő pillanatban meghallottam Alice sikoltását.
- Ne merészeld, ez egy eredi Versace modell – mondta dühösen.
- Mh… és azt a csókát, aki varrta eszik, vagy isszák? – kérdezte Emmett elgondolkodva. – Na jó, mivel szeretlek, a sárba nem görgetlek bele – nevetett fel, majd meghallottam egy hatalmas csobbanást.
- Emmett Cullen, ezt még nagyon megkeserülöd! – üvöltötte Alice. Ez viszont már annyira hangos volt, hogy Bella is felkapta a fejét.
- Mi történt? – nézett rám kábán. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt hinném, hogy aludt.
- Alice, és Emmett kicsit összeszólalkozott, és a lökött fivérem bedobta Alice-t a folyóba egy valódi Versace modellben – magyaráztam a helyzetet kuncogva.
- Oh, akkor most Emmett nagy bajban van – vigyorodott el Bella.
- Hát az már biztos – bólintottam rá. A legjobb esetben is egy hétig Alice rabszolgája lesz.
- Emmett semmit sem változott – gondolkodott el. – Mindig is irigyeltem az állandó pozitív életszemléletét.
- A te szemléleteddel sincs semmi baj. A gyermekeidért élsz. Ez szép dolog. Olyan vagy, mint Esme, csak anyatigrisesebb kiadásban – nevettem fel. Tényleg olyan volt. Úgy védte a fiúkat, mintha kisbabák lennének. Igazi anyai ösztönök.
- Esme sokkal erősebb nálam. Az agresszivitásom pedig csak azért van, mert máshogy nem tudok megóvni, két farkast és egy félvért. Gondolj csak bele, hogyha valaki megtámad minket, mint nemrégen is. Hogyha csak ülök, és nézek, akkor még bajuk eshet. Azt pedig nem hagyhatom. Így is állandóan kint járőrözik valamelyikük, vagy mindhárman. Évtizedek óta mást sem csinálok, csak aggódom. Nem túl egészséges életvitel. Bár a világért sem adnám oda soha. Ők lettek az életem – magyarázta áhítattal.
- Mh… egykor még én is ilyen fontos voltam neked – motyogtam magam elé csalódottan. Már megint féltékeny vagyok a fiaira, ez már tényleg nem normális. Le kell szoknom erről az idióta gondolkodásmódról. Bella már nem csak az enyém. Akkor is örülhetek, hogyha legalább egy kicsit sikerül visszakapnom belőle.
- Te másképpen vagy fontos. Nem lehet összehasonlítani a szerelmed iránt érzett szeretetet, és a fiaid iránt érzettet. Teljesen más a két érzés – suttogta szégyenlősen.
- A szerelmed iránt érzett szeretetet? – kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel.
- Nem volt más az életemben, és nem is lesz, úgyhogy egyeduralkodó vagy ezen a téren – mondta a szemembe nézve. Rajtam pedig hatalmas izgalom és boldogság lett úrrá. Vajon, ha megcsókolnám, akkor visszacsókolna? – Edward, ne nézz így – kapta el a tekintetét rólam.
- Hogy? – kérdeztem döbbenten.
- Úgy, mint aki mindjárt rám akarja vetni magát – mondta határozottan. – Ez még nem fog menni – fűzte még hozzá.
- Még nem, vagy soha nem? – kérdeztem kissé csalódottan.
- Még nem, de majd egyszer – pillantott rám idegesen. – Nem olyan könnyű eltekinteni ötven év egyedülléttől.
- Tudom – hajtottam le a fejem.
- Jaj, ne kezd már el megint. Hibáztál, de ki nem hibázik az életben? Nem gyűlöllek, és már nem is haragszom rád, de adj egy kis időt. Nem tudok egyik napról a másikra a karjaidba omolni. Tudod, megváltoztam – magyarázta hevesen.
- Igen, ezt határozottan észrevettem – bólintottam rá. – Bár szerintem előnyödre – mosolyogtam rá. – Ne érts félre, akkor is tökéletes voltál, amikor megismertelek, de ez a határozottság nagyon tetszik benned, és az anyaság is nagyon jól áll. Amikor valamelyik fiad a közelben van, akkor szó szerint sugárzol, és ez nem hétköznapi – mondtam áhítattal. Tényleg hihetetlen volt. Amikor az arany szemei lágy, olvadt arannyá változnak, ahogy Anthonyra néz. Gyönyörű, és szenvedélyes. Látszik rajta, hogy mindent megtenne a fiaiért.
- Rajtad is látszik, hogy szereted a fiadat – nézett rám Bella mosolyogva. – A szemeid ellágyulnak, hogyha rá nézel. Bár Anthony tesz róla, hogy ne érezd nyeregben magad, és azt hiszem, hogy még egy ideig számíthatsz támadásokra, de előbb vagy utóbb megenyhül. Tudod elég makacs – nevetett fel.
- Nem is tudom kitől örökölte – forgattam meg a szemeimet.
- Hát makacsságban jól összepasszoltunk mindig is – mondta Bella határozottan. – A fiunk pedig mindkettőnktől megkapta ezt a mesés tulajdonságot. Tőled meg még az önmarcangolást is, sajnos – fintorodott el a végére.
- Azért annyira nem lehet szörnyű – ellenkeztem. Tény, hogy eddigi tapasztalataim alapján Anthony nem könnyű eset, de azért ennyire biztosan nem rossz a helyzet, mert akkor nekem végem.
- Hát, erről tudnék mesélni – mosolygott rám.
- Kíváncsian hallgatom – mondtam lelkesen. Minden érdekel, ami velük kapcsolatos.
- Oké, lássuk csak, melyiket is meséljem el – tűnődött el Bella. – Áh, ez lesz az. Tökéletesen tükrözi a köztetek lévő hasonlóságot. Anthonynak van egy saját oroszlánja.
- Ezt most nem értem – ráncoltam össze a homlokomat. – Nekem nincs oroszlánom. Hogy jött ez most a makacsághoz, és az önsanyargatáshoz?
- Várd ki a történetet, és megtudod – mondta komolyan. – Szóval, Anthony kedvence is a hegyi oroszlán, és néhány évvel ezelőtt, amikor vadászott, nem figyelt oda, hogy éppen egy anyaállatot kapott el, pedig általában megfigyeli, hogy mit kap el, de azon az egy vadászaton csak akkor figyelt fel rá, hogy az oroszlánnak kölyke volt, amikor már késő volt, mert megölte az édesanyját. Akkora bűntudata volt, hogy megfosztotta a családjától a kisoroszlánt, hogy hazahozta, és cumisüvegből etette, azután pedig, ahogy növekedett, és meg tudta védeni magát, visszaszoktatta a vadonba. Mielőtt pedig elengedte volna. Az oroszlán combján van egy nagy A betű, amiről mindenki tudja, hogy az az állat a fiam oroszlánja, és senki nem bolygatja fel a nyugalmát. Hiába mondtuk neki, hogy nem nevelhet a házunkon belül egy oroszlánt, makacsul mindig visszahozta, még a tiltás ellenére is, így beletörődtünk, hogy ez a helyzet, és önsanyargató, mert még azóta is bűntudata van, amiért megfosztotta az oroszlánját a családtól – mesélte Bella, én pedig tátott szájjal figyeltem. A fiunk tényleg nagyon hasonlít rám. Legalábbis, ami az önsanyargatást és az érdekes gondolatmeneteket illet.
- Ez most nem mondtad komolyan. Ugye? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.
- Minden egyes szó komoly volt – mondta határozottan.
- Ezt nem gondoltam volna – mondtam döbbenten, és még folytatni akartam, de Jasper gondolatai kiszakítottak az éppen megfogalmazódott gondolatmenetemből.
- Edward… segítség! Bocs, hogy megzavarlak titeket Bellával, de nem bírom lenyugtatni Alice-t, mert a lökött fivérünk tönkretette a ruháját. Emmett pedig túlontúl jókedvű lett attól, hogy sikerült Alice-t megleckéztetnie, és ezért Rosalie-t felvonszolta a szobájukba, hogy megünnepeljék a ritka eseményt. Esme pedig elment valami összejövetelre a városban – sorolta fel Jasper kétségbeesetten a helyzetet. Na nem, mintha nem tudtam volna, hogy mi történik otthon, csak most nem is akartam rájuk figyelni. Csak a szerelmemé akartam lenni egy kicsit.
- Mennünk kell – biggyesztettem le az ajkam.
- Miért? – nézett rám Bella döbbenten. – Mi van az ígérettel, hogy addig simogatsz és dúdolsz nekem, amíg meg nem unom? Még nem mondtam, hogy meguntam – mondta szégyenlősen. Nagyon édes volt, amikor zavarba jött.
- Sajnos, vészhelyzet áll fenn a Cullen házban, de hogyha velem tartasz, akkor az ágyon folytathatjuk a szobámban. Vagy itt is megvárhatsz, és majd visszajövök, hogyha lenyugtattam a kedélyeket – ajánlottam a két lehetőséget. Álljunk csak meg. Bella, védtelenül, egyedül a réten, miközben az ellenséges vámpírok, még szabadon vannak? Idióta, Edward! – Nem, inkább gyere velem, kérlek. Nem szívesen hagynálak itt egyedül. Két gipszelt karral nem tudsz harcolni, hogyha esetleg szükséges, és egyébként sem akarom, hogy bármiféle veszélyes dologba kerülj. Még mindig szabadon vannak a támadók.
- Rendben, megyek. Talán le tudom nyugtatni, Alice-t – sóhajtott fel Bella. – Viszont tartozol nekem. Be fogom hajtani – mondta komolyan.
- Ez természetes. Készséggel fogom teljesíteni minden kívánságodat – emeltem esküre a kezem.
- Hát jó, legyen – adta be a derekát, és felállt.
- Fel szerettelek volna segíteni – mondtam csalódottan.
- Oh, bocsi. Elszoktam az ilyen szintű udvariasságtól – vigyorodott el. – De ezen segíthetünk – tette még hozzá, majd ledőlt a plédre.
- Szóval, ha gondolod, akkor indulhatunk – mondta teljesen kiterülve a pléden. Nagyon aranyos volt, ahogy csintalan kis mosoly bujkált a szája szélén.
- Rendben, hölgyen – kuncogtam fel. Majd mellé térdeltem, és finoman felültettem, majd felállítottam. Éppen fel akartam venni a plédet, de ahogy elengedtem Bellát éppen készült összecsuklani, úgyhogy inkább utána kaptam. – Mi a baj? Fáj valamid? Szédülsz? – záporoztak belőlem az aggódó kérdések.
- Csak kiélvezem, hogy gyenge nő lehetek – mondta vigyorogva, majd úgy tett, mint, aki elalélt.
- Bella, te most játszol velem? – kérdeztem nevetve, de nem válaszolt. - Hé, Bella, ébresztő – rázogattam meg finoman.
- Hogy bánsz egy ájult hölggyel? – pillantott fel morcosan, majd újra elernyedt a karomban. - Egy úriembernek vigyáznia kell egy bajbajutott lányra.
- Oh, elnézést. Mindjárt megoldom a helyzetet – mondtam kuncogva.
Majd egy óvatos mozdulattal a vállamra tettem Bellát, és ott tartottam az egyik kezemmel, míg a másikkal a plédet vettem fel, és ráztam ki. Ezután ráterítettem a takarót Bella hátára, és a karjaimba vettem. Ő pedig még mindig rendkívül jól játszotta az ájult lányt. Miután sikerült elérnem, hogy kényelmesen feküdjön a karjaimban, azonnal futásnak eredtem a ház felé. Nem telt bele öt percbe és már ott is voltunk. Az emeletről félreérthetetlen hangok hallatszottak, míg Jasper próbálta visszafogni Alice-t, aki egy komplett kádnyi sárral készült megtámadni a boldog párocskát. Persze főleg Emmettet. De hát Rose rosszkor van rossz helyen.
- Kicsim, nyugalom. A bosszú nem megoldás, vagyis az effajta nem jó senkinek sem. Veszek neked tíz ilyen ruhát, még vásárolni is elmegyek veled, csak ne hozd be a házba ezt a büdös izét. Soha nem fog kisszelőzni – nyugtatgatta Jazz a kedvesét.
- Nem, Jasper. Ezt most fogja megkeserülni – morogta Alice és tovább akart indulni. Fivérem pedig feladta az ellenkezést, mert hiába nyugtatgatta, sehogy nem sem sikerült.
- Most meg mi legyen? – gondolkodtam el. Tényleg nagyon büdös az a sár.
- Hé, itt fekszek ájultan. Használd ki az aggódást – kacsintott rám Bella, de mozdulni továbbra sem mozdult.
- Bellával van valami baj. Azt hiszem, hogy elájult – kiabáltam feléjük aggódva. Mire Alice ledobta a kádat és rögtön mellettünk termett.
- Bella, ébredj – mondta aggódva. – Már megint nem látom a jövőt. Anthony, vagy valamelyik farkas biztos a közelben van. Mi történt?
- Nem tudom, egyszer csak összeesett – tettetem még mindig az aggódást. Jaspernél persze lebuktunk, de csak rám kacsintott, mert tudta, hogy így meg tudjuk fékezni Alice-t.
- Fel kell hívnunk, Carlisle-t – mondta Alice idegesen, majd máris tárcsázni kezdett.
A következő pillanatban pedig Emmett és Rose is megjelent a ház előtt. Hála az égnek felöltözve. Aggódva figyelték a karomban fekvő Bellát. Én is az arcát figyeltem, de egyszer csak váratlan dolog történt. Meghallottam a fejemben a hangját, pedig nem nyitotta szólásra a száját. Hallottam a gondolatait. Egy másodpercre lefagytam, de tudtam, hogy cselekednem kell, mert Bella azt szeretné, hogy Emmett bűnhődjön a barátnője kedvéért, de erre még visszatérünk az biztos.
- Itt a bosszú ideje. Sárba Emmettel, Alice-ért. Tudod, hogy tartozol nekem – gondolta nevetve.
A következő pillanatban pedig kiugrott a karomból, én pedig elkaptam Emmett egyik karját, míg Jazz a másikat. Rosalie döbbenten figyelt minket, míg Bella és Alice csak nevetve követtek a folyóhoz, ahol Emmettet, alaposan meghempergettük a sárban.
2010. február 22., hétfő
2010. február 21., vasárnap
La Push vámpírja - 33. fejezet
33. fejezet
Sziasztok! Többek kérésére itt a 32. fejezet Edward szemszögből is :D Ha gondoljátok, és ennyire tetszik Nektek a sok szemszög, akkor írhatom úgy is, hogy egyből megírom mindkét verziót egy fejiben, hogyha ilyen romantikus pillanatok vannak :D Puszi, Drusilla
(Edward szemszöge)
Hihetetlenül boldog voltam már csak attól is, hogy a karomban tarthatom Bellát. Pontosan ugyanúgy pihent a mellkasomon, mint ahogy régen is tette. Vajon mire emlékszik még azokból az időkből? Mennyire halványulhattak el az emberi emlékei? Nekem úgy tűnik, hogy elég tisztán emlékszik mindenre.
Tudtam, hogy már nem ember, és nem tudom összetörni sem, de mégis úgy éreztem, hogy olyan gyengéden kell fognom őt, mint, hogyha az lenne. Az út a rétünkig csupán negyed órába telt, legnagyobb bánatomra. Szerettem volna minél tovább a karjaimban tartani őt, de sajnos ennél lassabban már képtelenség lett volna futni. Sok mindent szerettem volna megtudni a múltjáról, vagyis tulajdonképpen mindent, de nem akartam letámadni. Majd egyszer el fogja mondani. Az biztos, hogy soha többé nem engedem el magam mellől, hacsak nem ő akarja így.
Amikor megérkeztünk a réthez megálltam még a fák takarásában. Most jutott eszembe, hogy én még soha nem láthattam Bellát csillogni a nap fényében. Biztosan gyönyörű. Már néhány perce álltam a fa alatt édes terhemmel, de ő még mindig nem figyelt fel rá, hogy egy helyben állunk.
- Mi a baj? – nézett rám kérdőn. Lehet, hogy csak most vette észre, hogy megálltunk? Vajon min gondolkozott ennyire?
- Süt a nap – mondtam mosolyogva. Így legalább én is eltereltem a gondolataimat arról, hogy vajon ő mit gondol. Féltem az ismeretlentől. Bármit gondolhat rólam, akár rosszat is, és minden joga meglenne hozzá. Bár, hogyha belegondolok, akkor az én Bellám soha nem tudna rosszat gondolni senkiről sem.
- És? Nincs itt senki csak mi. Miért álltál meg a fák alatt? – kérdezte döbbenten.
- Szeretnélek látni, amikor kilépsz a fényre. Még nem láttalak téged a napsütésben – néztem rá vágyakozva. Akkor is biztosan gyönyörű lenne, hogyha a karjaimban érné utol a nap fénye, de úgy, hogy végignézhetem a folyamatot. Az egészen más lenne. Minden apró kis részletet láthatnék.
- Azt hittem, hogy nem tetszik neked a vámpír mivoltom – sütötte le a szemeit.
Te jó ég! Olyan kis buta. Hát erre gondolt a fiunk, amikor azt mondta, hogy folyamatosan félreértjük egymást. Bella természetesen azt hitte, hogy emberként jobban tetszett, pedig ez egyáltalán nem így van. Én minden formában imádom. Még akkor is szeretném, hogyha farkas lenne. Bár akkor nyilván nehezebb dolgom lenne, de akkor is harcolnék érte.
- Ne butáskodj, Bella. Nincs semmi, ami boldogabbá tenne, mint az, hogy épségben láthatlak újra. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, már hogyha ez lehetséges egyáltalán. Hiszen az emlékeimben is egy tökéletes Bella Swan él – doromboltam lágyan. Nagyon reméltem, hogy elhiszi a szavaimat. Nekem csak az a fontos, hogy itt van velem.
- Bella Black – nézett a szemeimbe. Ez a tény némi fájdalommal töltött el. Az én Bellám, már soha nem lesz ugyanúgy az enyém. Hiszen La Push határain belül él, amióta elhagytuk. Ami természetesen tökéletesen érthető, de a tudat, hogy már a farkasok a családja. Továbbra is féltékenységgel töltött el. Hozzánk kellett volna tartoznia az elmúlt fél évszázadban is. Vajon akar még egyáltalán a családom része lenni? Hiszen én lényemből adódóan nem lehetek a ő családja része, pedig bármit megadnék, hogy velem maradjon. Bár ezen még ráérek később aggódni.
- Sajnálom, csak furcsa, hogy már Black vagy, ahogy a fiunk is – hajtottam le a fejem bánatosan.
- Nem azért lett Black, mert haragudtam rád – mondta őszintén.
- Tudom, pedig minden okod meglett volna rá, hogy gyűlölj – motyogtam az orrom alá. Örültem, hogy nem azért lett Black a nevük, mert meggyűlölt, de azért még fájt a tény, hogy van egy gyermekem, aki nem az én nevemet viseli.
Nem akartam, hogy meghallja az előbbi kijelentésemet, de sajnos attól tartok, hogy mégis lebuktam, mert Bella kérdőn nézett rám, ami semmi jót nem jelenthet. Jobb lesz, hogyha kétszer is meggondolom, hogy mit motyogok az orrom alatt.
- Ülj le a rét közepén – mondta komolyan.
- Miért? – néztem fel rá értetlenül.
- Azért, hogy a belépőm tökéletes lehessen – mosolyogott rám. – De előbb le kell tenned és ki kell tekerned a takarónkból – tette még hozzá.
- Oké, máris – mondtam boldogan.
Azonnal finoman a lábaira állítottam, és gyengéden kicsomagoltam a takaróból. Majd egy szempillantás alatt a rét közepére rohantam, leterítettem a plédet, majd leültem rá. Gyermeki izgalom lett rajtam úrrá. Hiszen most először láthattam az én gyönyörű Bellámat a napsütésben. Biztosan úgy néz ki, mint egy igazi angyal. A mélyen dekoltált felsőjével, és a feltűzött hajával még több bőrfelület van rajta, amit elérhetnek a nap sugarai. Kedvesem vett egy mély levegőt, mintha zavarban lenne, majd lassan, megfontolt léptekkel kilépett a fénybe. Egyszerűen nem találtam szavakat arra, amit akkor láttam. Még soha nem láttam vámpírt, aki ilyen ártatlanul csillogott. A fénye tökéletesen tiszta volt. Carlisle volt még hasonlóan fényes és Esme, de Bella még náluk is sokkal szebben fénylett. Sajnos apámnak még nem sikerült rájönnie, hogy mitől függ, hogy ki mennyire szikrázik fényesen, de Bellát elnézve az ártatlanság mértékét tükrözheti, vagy a jó szívét. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával.
- Na mi az? Csak nem megbabonázza a látvány, fiatalember? – térített magamhoz csábosan mosolyogva, majd a csípőjét ingerlően ringatva indult el felém. Hogyha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, akkor azt hinném, hogy éppen el akar csábítani. Micsoda nő. Erre nincsenek szavak.
- Nem tagadom, hogy még soha nem láttam nálad gyönyörűbben csillogó vámpírt – találtam meg a hangomat nagy nehezen. – A fényed sokkal szikrázóbb, mint a családunk bármely tagjáé. Egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű vagy, Bella. Sőt, nem is gyönyörű, erre már szavak sincsenek.
- Szerintem egy kicsit elfogult vagy – csóválta meg a fejét vigyorogva. Majd leült mellém a plédre.
Én még mindig megbabonázva figyeltem a tökéletes sziluettjét. Ha kényszerítettek volna sem tudtam volna elfordítani a tekintetemet róla. Amennyire érzékeltem a külvilágot a rám törő érzésektől láttam, hogy ő is engem néz csodálattal telt szemekkel.
- Szerintem egyáltalán nem vagyok elfogult – mondtam határozottan. Ellenben, amikor megszólítottam nem is reagált. Ennyire elgondolkozott valamin. - Hahó, Bella, itt vagy? – mozgattam meg a kezem az arca előtt.
- Bocsánat, itt vagyok, hol is tartottunk? – kérdezte idegesen rágva a szája szélét. Ez régen mindig jót jelentett. Amikor a szája szélét harapdálta, olyankor mindig rólunk gondolkodott. – Sajnálom, én csak, elkalandoztam egy kicsit.
- Csak annyit mondtam, hogy szerintem nem vagyok elfogult – mondtam komolyan. Ez nem elfogultság. Egyszerűen ő a világ legcsodálatosabb, legszebb és legkedvesebb asszonya. – Ellenben féltékeny, az nagyon. A fiunk belelát a gondolataidba, amire én azóta vágyakozom, amióta megpillantottalak. Ha lehetséges lenne, akkor most elsárgulnék az irigységtől – mondtam bűntudatosan. Nem tehettem róla. Annyira vágytam, hogy láthassam a gondolatait, de soha nem adatott meg nekem ez az ajándék. Egyáltalán hogy lehetek féltékeny a saját gyermekemre? Rossz apa vagyok, pedig még alkalmam sem volt kipróbálni magam igazán Anthony apjaként. – Pedig tudom, hogy egyáltalán nem szép a saját fiamra féltékenynek lennem, de ő olyan dolgokat is tud rólad, amiket én soha nem fogok tudni, ha csak nem leszel hajlandó elmondani.
- Anthony sem lát mindig a fejembe – mosolygott rám. – Csak egy kicsit nagy a szája. A farkasok nem éppen szerény fajták, és mivel ő is közöttük nevelkedett, így vannak dolgok, amiket eltúloz. A fiúk néha rivalizálnak, és nem mindegy, hogy ki tudja a nagyobb dolgot véghezvinni. Az elmémbe látása egy igen tiszteletreméltó képességnek számít a rezervátumban. Ráadásul a farkasokkal is tud kommunikálni, így nem volt nehéz meggyőzni a törzsi tanácsot, hogy Anthony hasznos a falka számára. A gyermekünk nagyon különleges lény – mesélte teljes odaadással. Még soha nem hallottam, hogy ekkora hévvel beszélt volna valamiről. Az anyai ösztönök. Ahogy hallgattam őt, rajtam is úrrá lett a büszkeség és a boldogság.
- Ez kétségtelen – mondtam büszkén. – Fantasztikus férfit neveltél belőle. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam mellettetek. Itt kellett volna lennem és vigyáznom rátok. Én ehelyett egy hülye, saját magam által kreált tévhit miatt elhagytalak, amikor a legnagyobb szükséged volt rám – mondtam lehajtott fejjel. Mindig azt mondtam neki, hogy mellette leszek örökké, és amikor a legnagyobb szüksége volt rám, mégis cserbenhagytam.
- Edward, hagyd ezt abba – csattant fel Bella. Még mindig nem voltam hozzászokva ehhez a tűzhöz, és határozottsághoz, ami áradt belőle. Bár kétségkívül tetszett a dolog. – Komolyan itt akarod sanyargatni magad, amikor újra velem lehetsz ezen a helyen? – kérdezte ingerülten. Azonnal rákaptam a tekintetem. Teljesen igaza volt. Ez a hely és idő nem alkalmas rá, hogy panaszkodjak. Hiszen talán újra együtt lehetünk. A remény hal meg utoljára. – Hogyha nem vigyázol, akkor beváltom a feneked szétrúgására vonatkozó terveimet – fűzte még hozzá. Micsoda kis agresszor lett belőle. Bár tetszik ez a kis női agresszivitás. Valamiért izgatóan hatott rám.
- Kezdek félni tőled – kuncogtam fel.
- Van is miért – mondta gonoszan vigyorogva.
- Jacobot is terror alatt tartottad? Te kis félelmetes – mondtam nevetve. Te jó ég? Most Jacobon viccelődtem? Ezt most vagy poénnak veszi, mint ahogy annak is szántam, vagy fogja magát és tényleg elküld a csudába, amiért ilyen idióta vagyok? Jake-t csak tisztelhetem azért, mert ő nem hagyta el Bellát.
- Persze, egyesen rettegett tőlem – villantotta ki tökéletes fogsorát kihívóan. Huh, jól van, úgy értette, ahogy gondoltam. – Egyszer még meg is téptem a bundáját. Kóstoltál már farkast? Nem túl üdítő csemege – mondta fintorogva.
- Pfuj! – nyögtem fel panaszosan. – Ezt most nem mondtad komolyan – néztem rá elfintorodva. Egy farkas szaga, és íze is borzalmas. Na jó, az ízét még nem kóstoltam, de mivel az illat nem tetszik, ezért valószínűleg nem is valami kellemes az aromájuk sem.
- Miből gondolod, hogy nem? – kérdezett vissza. Jesszusom! Ezek szerint tényleg ivott Jacobból. Ez komolyan szörnyen hangzik. Még Emmett idióta poénjainál is sokkal rosszabb.
- Bella, ez már tényleg perverz. Emmett büszke lesz rád – fintorodtam el.
- Bevetted mi? – tört ki belőle a nevetés. Oh, hála az égnek! Ezek szerint mégis csak viccelt. Ez azért megnyugtató. Bár elég morbid vicc volt.
- Ez nem volt jó vicc – morogtam az orrom alá. – A farkasokban nincs semmi íncsiklandozó.
- Nem értékeled a humoromat – csóválta meg a fejét. – Azt hiszem, hogy inkább visszamegyek Emmetthez, mert ő értékeli a jókedvet és a remek poénokat – mondta, majd felpattant, és elindult az erdő felé. Na nem, azt már nem. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy itt hagyjon.
Egy szempillantás alatt előtte termettem, és kérdő tekintettel néztem a szemeibe. Csak nem gondolta komolyan, hogy hagyom, hogy elmenjen?
- Te most komolyan itt akartál hagyni engem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Talán igen, talán nem – indult vissza a plédhez.
Grr…ez az új Bella sokkal rafináltabb és határozottabb, mint Alice és Rosalie együttvéve. Nem hiszem el, hogy úgy játszik velem ez a nő, ahogy csak akar. Imádtam régen is, amikor incselkedett velem, de most, hogy ő is vámpír, és nem látom a pirulását, nem hallom a szívdobogását sokkal nehezebb eldöntenem, hogy mi is jár a fejében. Az eddig sem túl nagy előnyöm is elveszett ahhoz, hogy kifürkésszem az érzéseit. Pedig milyen könnyű volt. Hiszen amikor elpirult és meglódult a szívverése, akkor tudtam, hogy nagy hatással voltam rá.
- Tetszik ez a stílus – foglaltam helyet végül mellette, miután visszaült a plédünkre. Ki kell ismernem minden apró kis rezdülését, hogy olvasni tudjak benne, és meg is fogom tenni.
- Ennek örülök – mosolygott rám. – Élvezd ki, mert nem igazán szoktam ilyen lenni – fűzte még hozzá. Nem szokott ilyen lenni? Az nagy kár, mert az incselkedést már régen is nagyra értékeltem. A huncut Bella énje egyszerűen tündéri volt.
- Vámpír létedre tombolnak a hormonjaid? – simítottam végig a combján hirtelen ötlettől vezérelve. Egy kicsit féltem, hogy el fog húzódni a kezemtől, de muszáj volt megérintenem.
- Miért is ne? Már emberként is elég jól tomboltak – csípett bele az oldalamba. Nahát, ez igazán kellemes meglepetés. Úgy tűnik, hogy Bella boldogan belemegy a játékba. Tényleg újra szerelmes tininek éreztem magam. Annyira jó volt hosszú idő után nosztalgiázni. Annyira jó volt vele lenni. Bármit megadnék, hogy újra csak az enyém legyen testestől-lelkestől.
- El akar csábítani, kisasszony? Micsoda ledér nőszemély. Én még kiskorú vagyok – búgtam a fülébe. Lássuk, hogy zavarba tudom-e még hozni.
- Kiskorú? Már jóval több, mint egy évszázada él a földön, Mr. Cullen. Sok mindennek nevezheti magát, csak nem kiskorúnak. Vén kéjenc – vágott vissza.
- Uh, a vén kéjenc, azért kicsit erős volt – mondtam tetetett felháborodással. A mindenit, ebben a játékban is fejlődött. Talán gyakorolt valakivel?
- Fáj az igazság? – kérdezte a pilláit rebegtetve. Ah, ezt a csatát el fogom veszíteni, de a háborút megnyerem.
- Grrr – morogtam az orrom alatt. – Régen ennyi idő alatt már simán legyőztelek – mondtam morcosan. Az emlékek pedig hirtelen záporoztak meg. Mindig elbújt a takarója alatt, és azt mondta, hogy soha többet nem jön ki onnan. Általában nekem kellett kicsomagolni, mert megmakacsolta magát.
- Változik a világ – vigyorgott rám diadalittasan. - Szóval végre valahára én nyertem – mondta boldogan. – Mi a győztes ajándéka? – kérdezte izgatottan.
- Nem tudom. Régen mindig csókot loptunk, de ez most nem igazán aktuális – komorodtam el. Pedig nagyon is boldog lennék, hogyha most is csókot lopna tőlem. Ha tudná, hogy mennyire jól esne.
- Ez igaz – gondolkodott el, majd egy szempillantás alatt megérintette ajkaival az enyéimet. Ez most tényleg megtörtént, vagy csak a képzeletem játszott velem? Bella megcsókolt? Illetve megpuszilta az ajkamat? Ezt biztos csak „álmodtam”, de azért rákérdezek.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem mosolyogva.
- Ami jár, az jár – rántotta meg a vállát.
- Jogos – villantottam rá egy féloldalas mosolyt, amit mindig úgy szeretett. Akár még madarat is lehetett volna fogatni velem, annyira boldoggá tett ezzel az apró kis gesztussal.
- Mi lenne, ha napoznánk egy kicsit? – sütötte le a szemeit. Nagyon aranyos volt még mindig, amikor zavarba jött. Pedig ez csak egy ártatlan kis szájra puszi volt. Bár megjegyzem, hogy létezésem legcsodálatosabb puszija, de ennyitől már akkor sem kellene zavarban lennie. Úgy rémlik, hogy régebben elég sűrűn megfordultam az ágyában is.
- Remek ötlet – dőltem el a pléden azonnal, és óvatosan magammal húztam.
Legnagyobb örömömre nem pironkodott, hanem azonnal elhelyezkedett a mellkasomon, éppúgy, ahogy szerettem volna. Gyengéden a hátára csúsztattam a kezem, és cirógatni kezdtem a hátát. Nagyon reméltem, hogy még mindig szereti. Régen szinte már dorombolt is, amikor így cirógattam őt. Olyan édes volt, ahogy motyogott a mellkasomba félálomban, hogy mennyire szereti ezt, és, hogy abba ne hagyjam. Amikor aludt, akkor pedig mindig elcsenhettem néhány gondolatát, de most sajnos nincs rá már alkalmam, de ha szerencsém van, akkor megosztja velem.
- Tudom, hogy ezt már unod, de akkor is kíváncsi vagyok, és megkérdezem… – kezdtem bele, de a szavamba vágott.
- Arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amikor simogatod a hátam, és az altatómat dúdolod, csak sajnos sose voltam elég ideig ébren ahhoz, hogy ebből elég legyen – válaszolta őszintén. Rajtam pedig hatalmas boldogsághullám söpört végig. Nem használt múlt időt. Még mindig szereti, hogyha hozzáérek. A remény elemi erővel söpört végig újra és újra a testem minden egyes porcikáján.
- Ha szeretnéd, akkor orvosolhatjuk ezt a problémát. Addig maradunk itt, amíg meg nem unod – ajánlottam a lehetőséget. Akár mostantól kezdve örökké is fekszem itt vele, és csak simogatom, hogyha ezt szeretné.
- Vigyázz, hogy mit ajánlasz, mert a végén még a szavadon foglak – nézett fel rám.
- Komoly volt az ajánlatom, úgyhogy helyezd magad kényelembe, mert nagyon sokáig leszünk itt – mondtam határozottan. Úgy el fogom kényeztetni, ahogy csak lehet. Megérdemli, hogy mindent megkapjon.
- Hát te tudod, de akkor teljes körű szolgáltatást kérek – feküdt vissza a mellkasomra. Ezt vajon pontosan hogyan értette?
- Természetesen hölgyem, csak mondja meg, hogy az mit takar pontosan – válaszoltam boldogan.
- Azt, hogy az altatómat is hallgathatom hozzá. Igaz, hogy már nem tudok rá elaludni, de attól még nagyon szeretem hallgatni a te előadásodban – mondta komolyan.
- Óhajod számomra parancs – válaszoltam, majd dúdolni kezdtem a neki írt dallamot.
Nem tudom, hogy melyikünknek volt nagyobb élvezet. Rajtam elemi erővel söpört végig a vágy és a boldogság, ahogy hozzám simult. Egyre inkább hozzám bújt, én pedig rendíthetetlenül cirógattam, és énekeltem neki. Olykor-olykor lepillantottam az arcára, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy behunyt szemmel élvezi a kényeztetésemet. Mindketten ragyogtunk, ahogy a rétünk is, és volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a napfény miatt.
Sziasztok! Többek kérésére itt a 32. fejezet Edward szemszögből is :D Ha gondoljátok, és ennyire tetszik Nektek a sok szemszög, akkor írhatom úgy is, hogy egyből megírom mindkét verziót egy fejiben, hogyha ilyen romantikus pillanatok vannak :D Puszi, Drusilla
(Edward szemszöge)
Hihetetlenül boldog voltam már csak attól is, hogy a karomban tarthatom Bellát. Pontosan ugyanúgy pihent a mellkasomon, mint ahogy régen is tette. Vajon mire emlékszik még azokból az időkből? Mennyire halványulhattak el az emberi emlékei? Nekem úgy tűnik, hogy elég tisztán emlékszik mindenre.
Tudtam, hogy már nem ember, és nem tudom összetörni sem, de mégis úgy éreztem, hogy olyan gyengéden kell fognom őt, mint, hogyha az lenne. Az út a rétünkig csupán negyed órába telt, legnagyobb bánatomra. Szerettem volna minél tovább a karjaimban tartani őt, de sajnos ennél lassabban már képtelenség lett volna futni. Sok mindent szerettem volna megtudni a múltjáról, vagyis tulajdonképpen mindent, de nem akartam letámadni. Majd egyszer el fogja mondani. Az biztos, hogy soha többé nem engedem el magam mellől, hacsak nem ő akarja így.
Amikor megérkeztünk a réthez megálltam még a fák takarásában. Most jutott eszembe, hogy én még soha nem láthattam Bellát csillogni a nap fényében. Biztosan gyönyörű. Már néhány perce álltam a fa alatt édes terhemmel, de ő még mindig nem figyelt fel rá, hogy egy helyben állunk.
- Mi a baj? – nézett rám kérdőn. Lehet, hogy csak most vette észre, hogy megálltunk? Vajon min gondolkozott ennyire?
- Süt a nap – mondtam mosolyogva. Így legalább én is eltereltem a gondolataimat arról, hogy vajon ő mit gondol. Féltem az ismeretlentől. Bármit gondolhat rólam, akár rosszat is, és minden joga meglenne hozzá. Bár, hogyha belegondolok, akkor az én Bellám soha nem tudna rosszat gondolni senkiről sem.
- És? Nincs itt senki csak mi. Miért álltál meg a fák alatt? – kérdezte döbbenten.
- Szeretnélek látni, amikor kilépsz a fényre. Még nem láttalak téged a napsütésben – néztem rá vágyakozva. Akkor is biztosan gyönyörű lenne, hogyha a karjaimban érné utol a nap fénye, de úgy, hogy végignézhetem a folyamatot. Az egészen más lenne. Minden apró kis részletet láthatnék.
- Azt hittem, hogy nem tetszik neked a vámpír mivoltom – sütötte le a szemeit.
Te jó ég! Olyan kis buta. Hát erre gondolt a fiunk, amikor azt mondta, hogy folyamatosan félreértjük egymást. Bella természetesen azt hitte, hogy emberként jobban tetszett, pedig ez egyáltalán nem így van. Én minden formában imádom. Még akkor is szeretném, hogyha farkas lenne. Bár akkor nyilván nehezebb dolgom lenne, de akkor is harcolnék érte.
- Ne butáskodj, Bella. Nincs semmi, ami boldogabbá tenne, mint az, hogy épségben láthatlak újra. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, már hogyha ez lehetséges egyáltalán. Hiszen az emlékeimben is egy tökéletes Bella Swan él – doromboltam lágyan. Nagyon reméltem, hogy elhiszi a szavaimat. Nekem csak az a fontos, hogy itt van velem.
- Bella Black – nézett a szemeimbe. Ez a tény némi fájdalommal töltött el. Az én Bellám, már soha nem lesz ugyanúgy az enyém. Hiszen La Push határain belül él, amióta elhagytuk. Ami természetesen tökéletesen érthető, de a tudat, hogy már a farkasok a családja. Továbbra is féltékenységgel töltött el. Hozzánk kellett volna tartoznia az elmúlt fél évszázadban is. Vajon akar még egyáltalán a családom része lenni? Hiszen én lényemből adódóan nem lehetek a ő családja része, pedig bármit megadnék, hogy velem maradjon. Bár ezen még ráérek később aggódni.
- Sajnálom, csak furcsa, hogy már Black vagy, ahogy a fiunk is – hajtottam le a fejem bánatosan.
- Nem azért lett Black, mert haragudtam rád – mondta őszintén.
- Tudom, pedig minden okod meglett volna rá, hogy gyűlölj – motyogtam az orrom alá. Örültem, hogy nem azért lett Black a nevük, mert meggyűlölt, de azért még fájt a tény, hogy van egy gyermekem, aki nem az én nevemet viseli.
Nem akartam, hogy meghallja az előbbi kijelentésemet, de sajnos attól tartok, hogy mégis lebuktam, mert Bella kérdőn nézett rám, ami semmi jót nem jelenthet. Jobb lesz, hogyha kétszer is meggondolom, hogy mit motyogok az orrom alatt.
- Ülj le a rét közepén – mondta komolyan.
- Miért? – néztem fel rá értetlenül.
- Azért, hogy a belépőm tökéletes lehessen – mosolyogott rám. – De előbb le kell tenned és ki kell tekerned a takarónkból – tette még hozzá.
- Oké, máris – mondtam boldogan.
Azonnal finoman a lábaira állítottam, és gyengéden kicsomagoltam a takaróból. Majd egy szempillantás alatt a rét közepére rohantam, leterítettem a plédet, majd leültem rá. Gyermeki izgalom lett rajtam úrrá. Hiszen most először láthattam az én gyönyörű Bellámat a napsütésben. Biztosan úgy néz ki, mint egy igazi angyal. A mélyen dekoltált felsőjével, és a feltűzött hajával még több bőrfelület van rajta, amit elérhetnek a nap sugarai. Kedvesem vett egy mély levegőt, mintha zavarban lenne, majd lassan, megfontolt léptekkel kilépett a fénybe. Egyszerűen nem találtam szavakat arra, amit akkor láttam. Még soha nem láttam vámpírt, aki ilyen ártatlanul csillogott. A fénye tökéletesen tiszta volt. Carlisle volt még hasonlóan fényes és Esme, de Bella még náluk is sokkal szebben fénylett. Sajnos apámnak még nem sikerült rájönnie, hogy mitől függ, hogy ki mennyire szikrázik fényesen, de Bellát elnézve az ártatlanság mértékét tükrözheti, vagy a jó szívét. Egyszerűen nem tudtam betelni a látványával.
- Na mi az? Csak nem megbabonázza a látvány, fiatalember? – térített magamhoz csábosan mosolyogva, majd a csípőjét ingerlően ringatva indult el felém. Hogyha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, akkor azt hinném, hogy éppen el akar csábítani. Micsoda nő. Erre nincsenek szavak.
- Nem tagadom, hogy még soha nem láttam nálad gyönyörűbben csillogó vámpírt – találtam meg a hangomat nagy nehezen. – A fényed sokkal szikrázóbb, mint a családunk bármely tagjáé. Egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű vagy, Bella. Sőt, nem is gyönyörű, erre már szavak sincsenek.
- Szerintem egy kicsit elfogult vagy – csóválta meg a fejét vigyorogva. Majd leült mellém a plédre.
Én még mindig megbabonázva figyeltem a tökéletes sziluettjét. Ha kényszerítettek volna sem tudtam volna elfordítani a tekintetemet róla. Amennyire érzékeltem a külvilágot a rám törő érzésektől láttam, hogy ő is engem néz csodálattal telt szemekkel.
- Szerintem egyáltalán nem vagyok elfogult – mondtam határozottan. Ellenben, amikor megszólítottam nem is reagált. Ennyire elgondolkozott valamin. - Hahó, Bella, itt vagy? – mozgattam meg a kezem az arca előtt.
- Bocsánat, itt vagyok, hol is tartottunk? – kérdezte idegesen rágva a szája szélét. Ez régen mindig jót jelentett. Amikor a szája szélét harapdálta, olyankor mindig rólunk gondolkodott. – Sajnálom, én csak, elkalandoztam egy kicsit.
- Csak annyit mondtam, hogy szerintem nem vagyok elfogult – mondtam komolyan. Ez nem elfogultság. Egyszerűen ő a világ legcsodálatosabb, legszebb és legkedvesebb asszonya. – Ellenben féltékeny, az nagyon. A fiunk belelát a gondolataidba, amire én azóta vágyakozom, amióta megpillantottalak. Ha lehetséges lenne, akkor most elsárgulnék az irigységtől – mondtam bűntudatosan. Nem tehettem róla. Annyira vágytam, hogy láthassam a gondolatait, de soha nem adatott meg nekem ez az ajándék. Egyáltalán hogy lehetek féltékeny a saját gyermekemre? Rossz apa vagyok, pedig még alkalmam sem volt kipróbálni magam igazán Anthony apjaként. – Pedig tudom, hogy egyáltalán nem szép a saját fiamra féltékenynek lennem, de ő olyan dolgokat is tud rólad, amiket én soha nem fogok tudni, ha csak nem leszel hajlandó elmondani.
- Anthony sem lát mindig a fejembe – mosolygott rám. – Csak egy kicsit nagy a szája. A farkasok nem éppen szerény fajták, és mivel ő is közöttük nevelkedett, így vannak dolgok, amiket eltúloz. A fiúk néha rivalizálnak, és nem mindegy, hogy ki tudja a nagyobb dolgot véghezvinni. Az elmémbe látása egy igen tiszteletreméltó képességnek számít a rezervátumban. Ráadásul a farkasokkal is tud kommunikálni, így nem volt nehéz meggyőzni a törzsi tanácsot, hogy Anthony hasznos a falka számára. A gyermekünk nagyon különleges lény – mesélte teljes odaadással. Még soha nem hallottam, hogy ekkora hévvel beszélt volna valamiről. Az anyai ösztönök. Ahogy hallgattam őt, rajtam is úrrá lett a büszkeség és a boldogság.
- Ez kétségtelen – mondtam büszkén. – Fantasztikus férfit neveltél belőle. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam mellettetek. Itt kellett volna lennem és vigyáznom rátok. Én ehelyett egy hülye, saját magam által kreált tévhit miatt elhagytalak, amikor a legnagyobb szükséged volt rám – mondtam lehajtott fejjel. Mindig azt mondtam neki, hogy mellette leszek örökké, és amikor a legnagyobb szüksége volt rám, mégis cserbenhagytam.
- Edward, hagyd ezt abba – csattant fel Bella. Még mindig nem voltam hozzászokva ehhez a tűzhöz, és határozottsághoz, ami áradt belőle. Bár kétségkívül tetszett a dolog. – Komolyan itt akarod sanyargatni magad, amikor újra velem lehetsz ezen a helyen? – kérdezte ingerülten. Azonnal rákaptam a tekintetem. Teljesen igaza volt. Ez a hely és idő nem alkalmas rá, hogy panaszkodjak. Hiszen talán újra együtt lehetünk. A remény hal meg utoljára. – Hogyha nem vigyázol, akkor beváltom a feneked szétrúgására vonatkozó terveimet – fűzte még hozzá. Micsoda kis agresszor lett belőle. Bár tetszik ez a kis női agresszivitás. Valamiért izgatóan hatott rám.
- Kezdek félni tőled – kuncogtam fel.
- Van is miért – mondta gonoszan vigyorogva.
- Jacobot is terror alatt tartottad? Te kis félelmetes – mondtam nevetve. Te jó ég? Most Jacobon viccelődtem? Ezt most vagy poénnak veszi, mint ahogy annak is szántam, vagy fogja magát és tényleg elküld a csudába, amiért ilyen idióta vagyok? Jake-t csak tisztelhetem azért, mert ő nem hagyta el Bellát.
- Persze, egyesen rettegett tőlem – villantotta ki tökéletes fogsorát kihívóan. Huh, jól van, úgy értette, ahogy gondoltam. – Egyszer még meg is téptem a bundáját. Kóstoltál már farkast? Nem túl üdítő csemege – mondta fintorogva.
- Pfuj! – nyögtem fel panaszosan. – Ezt most nem mondtad komolyan – néztem rá elfintorodva. Egy farkas szaga, és íze is borzalmas. Na jó, az ízét még nem kóstoltam, de mivel az illat nem tetszik, ezért valószínűleg nem is valami kellemes az aromájuk sem.
- Miből gondolod, hogy nem? – kérdezett vissza. Jesszusom! Ezek szerint tényleg ivott Jacobból. Ez komolyan szörnyen hangzik. Még Emmett idióta poénjainál is sokkal rosszabb.
- Bella, ez már tényleg perverz. Emmett büszke lesz rád – fintorodtam el.
- Bevetted mi? – tört ki belőle a nevetés. Oh, hála az égnek! Ezek szerint mégis csak viccelt. Ez azért megnyugtató. Bár elég morbid vicc volt.
- Ez nem volt jó vicc – morogtam az orrom alá. – A farkasokban nincs semmi íncsiklandozó.
- Nem értékeled a humoromat – csóválta meg a fejét. – Azt hiszem, hogy inkább visszamegyek Emmetthez, mert ő értékeli a jókedvet és a remek poénokat – mondta, majd felpattant, és elindult az erdő felé. Na nem, azt már nem. Nem fogom hagyni, hogy csak úgy itt hagyjon.
Egy szempillantás alatt előtte termettem, és kérdő tekintettel néztem a szemeibe. Csak nem gondolta komolyan, hogy hagyom, hogy elmenjen?
- Te most komolyan itt akartál hagyni engem? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Talán igen, talán nem – indult vissza a plédhez.
Grr…ez az új Bella sokkal rafináltabb és határozottabb, mint Alice és Rosalie együttvéve. Nem hiszem el, hogy úgy játszik velem ez a nő, ahogy csak akar. Imádtam régen is, amikor incselkedett velem, de most, hogy ő is vámpír, és nem látom a pirulását, nem hallom a szívdobogását sokkal nehezebb eldöntenem, hogy mi is jár a fejében. Az eddig sem túl nagy előnyöm is elveszett ahhoz, hogy kifürkésszem az érzéseit. Pedig milyen könnyű volt. Hiszen amikor elpirult és meglódult a szívverése, akkor tudtam, hogy nagy hatással voltam rá.
- Tetszik ez a stílus – foglaltam helyet végül mellette, miután visszaült a plédünkre. Ki kell ismernem minden apró kis rezdülését, hogy olvasni tudjak benne, és meg is fogom tenni.
- Ennek örülök – mosolygott rám. – Élvezd ki, mert nem igazán szoktam ilyen lenni – fűzte még hozzá. Nem szokott ilyen lenni? Az nagy kár, mert az incselkedést már régen is nagyra értékeltem. A huncut Bella énje egyszerűen tündéri volt.
- Vámpír létedre tombolnak a hormonjaid? – simítottam végig a combján hirtelen ötlettől vezérelve. Egy kicsit féltem, hogy el fog húzódni a kezemtől, de muszáj volt megérintenem.
- Miért is ne? Már emberként is elég jól tomboltak – csípett bele az oldalamba. Nahát, ez igazán kellemes meglepetés. Úgy tűnik, hogy Bella boldogan belemegy a játékba. Tényleg újra szerelmes tininek éreztem magam. Annyira jó volt hosszú idő után nosztalgiázni. Annyira jó volt vele lenni. Bármit megadnék, hogy újra csak az enyém legyen testestől-lelkestől.
- El akar csábítani, kisasszony? Micsoda ledér nőszemély. Én még kiskorú vagyok – búgtam a fülébe. Lássuk, hogy zavarba tudom-e még hozni.
- Kiskorú? Már jóval több, mint egy évszázada él a földön, Mr. Cullen. Sok mindennek nevezheti magát, csak nem kiskorúnak. Vén kéjenc – vágott vissza.
- Uh, a vén kéjenc, azért kicsit erős volt – mondtam tetetett felháborodással. A mindenit, ebben a játékban is fejlődött. Talán gyakorolt valakivel?
- Fáj az igazság? – kérdezte a pilláit rebegtetve. Ah, ezt a csatát el fogom veszíteni, de a háborút megnyerem.
- Grrr – morogtam az orrom alatt. – Régen ennyi idő alatt már simán legyőztelek – mondtam morcosan. Az emlékek pedig hirtelen záporoztak meg. Mindig elbújt a takarója alatt, és azt mondta, hogy soha többet nem jön ki onnan. Általában nekem kellett kicsomagolni, mert megmakacsolta magát.
- Változik a világ – vigyorgott rám diadalittasan. - Szóval végre valahára én nyertem – mondta boldogan. – Mi a győztes ajándéka? – kérdezte izgatottan.
- Nem tudom. Régen mindig csókot loptunk, de ez most nem igazán aktuális – komorodtam el. Pedig nagyon is boldog lennék, hogyha most is csókot lopna tőlem. Ha tudná, hogy mennyire jól esne.
- Ez igaz – gondolkodott el, majd egy szempillantás alatt megérintette ajkaival az enyéimet. Ez most tényleg megtörtént, vagy csak a képzeletem játszott velem? Bella megcsókolt? Illetve megpuszilta az ajkamat? Ezt biztos csak „álmodtam”, de azért rákérdezek.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem mosolyogva.
- Ami jár, az jár – rántotta meg a vállát.
- Jogos – villantottam rá egy féloldalas mosolyt, amit mindig úgy szeretett. Akár még madarat is lehetett volna fogatni velem, annyira boldoggá tett ezzel az apró kis gesztussal.
- Mi lenne, ha napoznánk egy kicsit? – sütötte le a szemeit. Nagyon aranyos volt még mindig, amikor zavarba jött. Pedig ez csak egy ártatlan kis szájra puszi volt. Bár megjegyzem, hogy létezésem legcsodálatosabb puszija, de ennyitől már akkor sem kellene zavarban lennie. Úgy rémlik, hogy régebben elég sűrűn megfordultam az ágyában is.
- Remek ötlet – dőltem el a pléden azonnal, és óvatosan magammal húztam.
Legnagyobb örömömre nem pironkodott, hanem azonnal elhelyezkedett a mellkasomon, éppúgy, ahogy szerettem volna. Gyengéden a hátára csúsztattam a kezem, és cirógatni kezdtem a hátát. Nagyon reméltem, hogy még mindig szereti. Régen szinte már dorombolt is, amikor így cirógattam őt. Olyan édes volt, ahogy motyogott a mellkasomba félálomban, hogy mennyire szereti ezt, és, hogy abba ne hagyjam. Amikor aludt, akkor pedig mindig elcsenhettem néhány gondolatát, de most sajnos nincs rá már alkalmam, de ha szerencsém van, akkor megosztja velem.
- Tudom, hogy ezt már unod, de akkor is kíváncsi vagyok, és megkérdezem… – kezdtem bele, de a szavamba vágott.
- Arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amikor simogatod a hátam, és az altatómat dúdolod, csak sajnos sose voltam elég ideig ébren ahhoz, hogy ebből elég legyen – válaszolta őszintén. Rajtam pedig hatalmas boldogsághullám söpört végig. Nem használt múlt időt. Még mindig szereti, hogyha hozzáérek. A remény elemi erővel söpört végig újra és újra a testem minden egyes porcikáján.
- Ha szeretnéd, akkor orvosolhatjuk ezt a problémát. Addig maradunk itt, amíg meg nem unod – ajánlottam a lehetőséget. Akár mostantól kezdve örökké is fekszem itt vele, és csak simogatom, hogyha ezt szeretné.
- Vigyázz, hogy mit ajánlasz, mert a végén még a szavadon foglak – nézett fel rám.
- Komoly volt az ajánlatom, úgyhogy helyezd magad kényelembe, mert nagyon sokáig leszünk itt – mondtam határozottan. Úgy el fogom kényeztetni, ahogy csak lehet. Megérdemli, hogy mindent megkapjon.
- Hát te tudod, de akkor teljes körű szolgáltatást kérek – feküdt vissza a mellkasomra. Ezt vajon pontosan hogyan értette?
- Természetesen hölgyem, csak mondja meg, hogy az mit takar pontosan – válaszoltam boldogan.
- Azt, hogy az altatómat is hallgathatom hozzá. Igaz, hogy már nem tudok rá elaludni, de attól még nagyon szeretem hallgatni a te előadásodban – mondta komolyan.
- Óhajod számomra parancs – válaszoltam, majd dúdolni kezdtem a neki írt dallamot.
Nem tudom, hogy melyikünknek volt nagyobb élvezet. Rajtam elemi erővel söpört végig a vágy és a boldogság, ahogy hozzám simult. Egyre inkább hozzám bújt, én pedig rendíthetetlenül cirógattam, és énekeltem neki. Olykor-olykor lepillantottam az arcára, és mosolyogva vettem tudomásul, hogy behunyt szemmel élvezi a kényeztetésemet. Mindketten ragyogtunk, ahogy a rétünk is, és volt egy olyan érzésem, hogy nem csak a napfény miatt.
2010. február 18., csütörtök
La Push vámpírja - 32. fejezet
32. fejezet
Sziasztok! Boldog születésnapot, Alice! Remélem tetszeni fog a fejezet :D Puszi, Drusilla
(Bella szemszöge)
Csendben figyeltem Edward arcát, ahogy rohant velem a karjaiban. Éppen olyan óvatosan tartott, mint amikor még ember voltam, pedig most már nem voltam olyan törékeny. Még akkor sem, hogyha most nem a legjobb formámat hoztam. Az út a rétünkig csupán egy negyed órába telt, amit egy szó nélkül tettünk meg. Nem akartam nagyobb beszélgetésbe kezdeni száguldás közben. Addig legalább Edward is kikapcsolhat egy kicsit. Legalábbis régen mindig segített neki, hogyha kifárasztotta magát egy kicsit. A futás segít megnyugodni. Ezt tapasztalatból állíthatom. Na meg persze az sem volt mellékes, hogy még mindig imádtam az illatát, és amíg futott én feltűnés nélkül szimatolhattam az ingét. Ez lehet, hogy egy kicsit perverz módon hangzik, és Emmettnek biztos lenne egy-két szava, hogyha megtudná, de nem tehetek róla. Az illata mindig is nyugtató hatással volt rám, és ez minden jel szerint egy cseppet sem változott. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy megálltunk.
- Mi a baj? – néztem rá kérdőn.
- Süt a nap – mondta mosolyogva.
- És? Nincs itt senki csak mi. Miért álltál meg a fák alatt? – kérdeztem döbbenten. Láttam már őt a napfényben. Talán meggondolta magát, és inkább vissza akar menni a házba?
- Szeretnélek látni, amikor kilépsz a fényre. Még nem láttalak téged a napsütésben – nézett rám vágyakozva.
- Azt hittem, hogy nem tetszik neked a vámpír mivoltom – sütöttem le a szemeimet. Anthonynak persze igaza volt. Nem a vámpírságom zavarja. Akkor vajon miért nem lát már olyannak, mint amilyen voltam. A lelkem ugyanaz, csak a testem lett sokkal erősebb. Na jó, tény, hogy a természetem erősen megváltozott, de hát nem volt könnyű az élet miután magamra hagytak. Persze Jacob sokat segített, de kettőnknek sem volt könnyű átvészelni a terhességemet. Bár én minden egyes pillanatát imádtam annak az időszaknak, amikor Anthonyt vártam, még a néha rám törő fájdalmak ellenére is.
- Ne butáskodj, Bella. Nincs semmi, ami boldogabbá tenne, mint az, hogy épségben láthatlak újra. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, már hogyha ez lehetséges egyáltalán. Hiszen az emlékeimben is egy tökéletes Bella Swan él – dorombolta lágyan.
- Bella Black – néztem a szemeibe. Már régen nem voltam Swan. Büszke voltam apám nevére, de muszáj volt eltűnnöm, így az új irataimon Billy elveszett lányaként voltam feltüntetve. Így a rendőrséget sem izgattam a nevemmel. Ráadásul valamiért nem sok mindenkinek jutott eszébe a rezervátumban keresni engem. Akinek pedig mégis megfordult a fejében, azt Sam lerázta, amíg Jake elrejtett engem a kíváncsi szemek elől.
- Sajnálom, csak furcsa, hogy már Black vagy, ahogy a fiunk is – hajtotta le a fejét bánatosan.
- Nem azért lett Black, mert haragudtam rád – mondtam őszintén.
- Tudom, pedig minden okod meglett volna rá, hogy gyűlölj – motyogta az orra alá.
Azt hiszem, hogy elfeledkezett róla, hogy már hallom ilyen halkan is a mondanivalóját. Na már most. Két lehetőség van. Az első, hogy elékezett az idő, amikor tényleg szétrúgom a hátsóját. A második pedig az, hogy megmutatom neki, hogy jó életünk volt Jacobbal is. Nehéz döntés, hiszen, hogyha felfedem magam, akkor megtudja, hogyha akarom, akkor tud olvasni a gondolataimban, és esetleg többet akar majd. Vagyunk már olyan kapcsolatban, hogy felfedjem előtte a pajzsom kilökésének lehetőségét? A szükség törvényt bont, de nem vagyok biztos benne, hogy be akarom vezetni őt a legapróbb részletekbe is. Majd cenzúrázom az emlékeimet. Arra már nagyon jól képes vagyok. Anthonyval sokat kellett gyakorolnom. Hiszen a múltam véres részleteit, mint James, inkább kihagytam a kis „családi vetítéseinkből”, de mindenekelőtt megmutatom magam a fényben a kedvéért. Aztán úgyis van mit megbeszélnünk, és addig eldönthetem, hogy hogyan tovább.
- Ülj le a rét közepén – mondtam komolyan.
- Miért? – nézett rám értetlenül.
- Azért, hogy a belépőm tökéletes lehessen – mosolyogtam rá. – De előbb le kell tenned és ki kell tekerned a takarónkból – tettem még hozzá.
- Oké, máris – lelkesedett fel.
Egy pillanattal később pedig Edward óvatosan a lábaimra állított, majd gyengéden lehúzta rólam a takarót. Amikor legközelebb feleszméltem pedig már ott ült a plédünkön a rét kellős közepén, és izgatottan nézett engem. Hogyha ember lennék, akkor most biztosan rákvörösen állnék is, de mivel már nem tudok elpirulni, csak megkönnyebbülten vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kiléptem a fényre. A mélyen dekoltált felsőm és a copfba fogott hajam éppen tökéletes volt ahhoz, hogy a csillogásom abszolút élvezhető látványt nyújtson. Tekintetemet Edwardra szegeztem, miután már teljesen a nap fénye vette körül a testemet, és muszáj volt felkuncognom, mert a mindig komoly úriember Edward Cullennek, bizony kocsányon lógtak a szemei, és a szája is tátva maradt.
- Na mi az? Csak nem megbabonázza a látvány, fiatalember? – kérdeztem csábosan mosolyogva, és a csípőmet ringatva indultam el a rét közepe felé. Megőrültem? Most tényleg el akarom csábítani a fiam apját? Hiszen ő hagyott el engem. Erre én jó, hogy nem tálcán kínálom magam, csak azért, mert itt vagyunk szerelmünk kibontakozásának helyén. Micsoda idióta vagy, Bella. Ha ma elcsábulok, akkor holnap megint a padlóra zuhanhatok, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Az utóbbi időben már így is csak egy megtört lényt láttak bennem a fiaim.
- Nem tagadom, hogy még soha nem láttam nálad gyönyörűbben csillogó vámpírt – mondta elvarázsolva. – A fényed sokkal szikrázóbb, mint a családunk bármely tagjáé. Egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű vagy, Bella. Sőt, nem is gyönyörű, erre már szavak sincsenek.
- Szerintem egy kicsit elfogult vagy – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Majd leültem mellé a plédre.
Edward még mindig megbabonázva figyelte a szikrázó bőrömet, és én is élveztem az ő látványát. Hiszen már nagyon régen volt, hogy itt jártunk, és még a nap is kisütött a kedvünkért. Szerettem sütkérezni. A fiaim szerint ilyenkor tényleg úgy festek, mint egy angyal. Anthony kicsit irigyelte is tőlem kiskorában, hogy ő nem csillog úgy a napban, mint a gyémánt, de aztán rájött, hogy ő legalább így is bármikor emberek közé mehet, és nem kell fényes nappal bezárva lennie a házba. Néha én sem bántam volna, hogyha elvihetem nyilvános helyre olyankor is, amikor süt a nap. Egyszer ezért maradtam ki egy nyaralás jelentős részéből is. Én nem vihettem a fiamat nyilvános strandra, hiszen elég feltűnő pár lettünk volna. Így Jacobra és Dawnra maradt a feladat, hogy megismertessék a harmadik fiunkkal a homokos, forró tengerpart minden csodáját.
- Hahó, Bella, itt vagy? – mozgatta Edward az arcom előtt a kezét.
- Bocsánat, itt vagyok, hol is tartottunk? – kérdeztem idegesen rágva a szám szélét. – Sajnálom, én csak, elkalandoztam egy kicsit.
- Csak annyit mondtam, hogy szerintem nem vagyok elfogult – mondta komolyan. – Ellenben féltékeny, az nagyon. A fiunk belelát a gondolataidba, amire én azóta vágyakozom, amióta megpillantottalak. Ha lehetséges lenne, akkor most elsárgulnék az irigységtől – mondta bűntudatosan. – Pedig tudom, hogy egyáltalán nem szép a saját fiamra féltékenynek lennem, de ő olyan dolgokat is tud rólad, amiket én soha nem fogok tudni, ha csak nem leszel hajlandó elmondani.
- Anthony sem lát mindig a fejembe – mosolyogtam rá. – Csak egy kicsit nagy a szája. A farkasok nem éppen szerény fajták, és mivel ő is közöttük nevelkedett, így vannak dolgok, amiket eltúloz. A fiúk néha rivalizálnak, és nem mindegy, hogy ki tudja a nagyobb dolgot véghezvinni. Az elmémbe látása egy igen tiszteletreméltó képességnek számít a rezervátumban. Ráadásul a farkasokkal is tud kommunikálni, így nem volt nehéz meggyőzni a törzsi tanácsot, hogy Anthony hasznos a falka számára. A gyermekünk nagyon különleges lény.
- Ez kétségtelen – mondta Edward büszkén. – Fantasztikus férfit neveltél belőle. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam mellettetek. Itt kellett volna lennem és vigyáznom rátok. Én ehelyett egy hülye, saját magam által kreált tévhit miatt elhagytalak, amikor a legnagyobb szükséged volt rám – mondta lehajtott fejjel, és a hangjából egyértelműen kihallatszott az önvád. Amit jelen esetben nem tudtam megcáfolni. Tényleg elhamarkodottan ítélt.
- Edward, hagyd ezt abba – csattantam fel azért. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye ezt a pillanatot. A rétünk nem önsanyargatásra van. – Komolyan itt akarod sanyargatni magad, amikor újra velem lehetsz ezen a helyen? – kérdeztem ingerülten. Mire rám kapta a tekintetét. – Hogyha nem vigyázol, akkor beváltom a feneked szétrúgására vonatkozó terveimet – fűztem még hozzá, hogy azért egy picit oldjam is a hangulatot.
- Kezdek félni tőled – kuncogott fel.
- Van is miért – mondtam gonoszan vigyorogva.
- Jacobot is terror alatt tartottad? Te kis félelmetes – mondta nevetve. Most komolyan viccelődik, ráadásul rajtam és Jacobon? Hű, beütötte a fejét valahová, amíg nem figyeltem oda?
- Persze, egyesen rettegett tőlem – villantottam ki tökéletes fogsoromat. – Egyszer még meg is téptem a bundáját. Kóstoltál már farkast? Nem túl üdítő csemege – mondtam fintorogva.
- Pfuj! – nyögött fel panaszosan. – Ezt most nem mondtad komolyan – nézett rám leeső állal.
- Miből gondolod, hogy nem? – kérdeztem vissza. Ha már lúd, legyen kövér.
- Bella, ez már tényleg perverz. Emmett büszke lesz rád – fintorodott el.
- Bevetted mi? – tört ki belőlem a nevetés. Soha nem nyúltam volna táplálkozási szándékkal egyik farkashoz sem, pláne nem Jake-hez. Még, ha kérte volna, akkor sem.
- Ez nem volt jó vicc – morogta az orra alá. – A farkasokban nincs semmi íncsiklandozó.
- Nem értékeled a humoromat – csóváltam meg a fejem. – Azt hiszem, hogy inkább visszamegyek Emmetthez, mert ő értékeli a jókedvet és a remek poénokat – mondtam, majd felpattantam, és elindultam az erdő felé.
Edward pedig egy szempillantás alatt előttem termett, és kérdő tekintettel nézett a szemembe. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot.
- Te most komolyan itt akartál hagyni engem? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Talán igen, talán nem – indultam vissza a plédhez.
Na jó, nem akartam itt hagyni. Csak gondoltam, hogy incselkedek vele egy kicsit. Hé, álljunk csak meg. Mióta vagyok én ilyen incselkedős nőszemély? Utoljára akkor játszottunk ilyet, mielőtt beteljesítettük a kapcsolatunkat. Csak akkor mindig Edward nyert, mert én fülig vörösödve bújtam inkább egy idő után a takaróm alá. Ez a gondolat szöget ütött a fejembe, gyanúsan nosztalgikus volt az egész helyzet, ezért körbeszimatoltam, de nem éreztem meg sem kotnyeles barátnőm illatát, sem pedig Jasperét. Ezek szerint Edward váltja ki belőlem ezt a fajta viselkedést a puszta jelenlétével. Ötven év azért elég hosszú idő.
- Tetszik ez a stílus – foglalt helyet mellettem, miután visszaültem a plédünkre.
- Ennek örülök – mosolyogtam rá. – Élvezd ki, mert nem igazán szoktam ilyen lenni – fűztem még hozzá.
- Vámpír létedre tombolnak a hormonjaid? – simított végig a combomon. Hékás, kezdjük nagyon komoly vizekre terelni a témát.
- Miért is ne? Már emberként is elég jól tomboltak – csíptem bele az oldalába. Anthonynak igaza volt. Olyanok vagyunk, mint két szerelmes tinédzser. Bár be kellett vallanom, hogy tetszett a dolog. Jó volt újra Edwarddal lenni, de azért egy újrakezdésbe még nem mertem volna belevágni. Viszont ez az incselkedés nagyon is üdítő volt a lelkemnek.
- El akar csábítani, kisasszony? Micsoda ledér nőszemély. Én még kiskorú vagyok – búgta a fülembe.
- Kiskorú? Már jóval több, mint egy évszázada él a földön, Mr. Cullen. Sok mindennek nevezheti magát, csak nem kiskorúnak. Vén kéjenc – vágtam vissza.
- Uh, a vén kéjenc, azért kicsit erős volt – mondta tetetett felháborodással.
- Fáj az igazság? – kérdeztem a pilláimat rebegtetve.
- Grrr – morgott az orra alatt. – Régen ennyi idő alatt már simán legyőztelek.
- Változik a világ – vigyorogtam rá diadalittasan. - Szóval végre valahára én nyertem – mondtam boldogan. – Mi a győztes ajándéka? – kérdeztem izgatottan.
- Nem tudom. Régen mindig csókot loptunk, de ez most nem igazán aktuális – komorodott el az arca.
- Ez igaz – gondolkodtam el, majd egy szempillantás alatt megérintettem ajkaimmal az övéit. Talán nem is nagyon érzékelte, mert mire felkapta a fejét, már úgy ültem, mintha mi sem történt volna.
- Ez meg mi volt? – kérdezte mosolyogva.
- Ami jár, az jár – rántottam meg a vállamat.
- Jogos – villantotta rám a kedvenc féloldalas mosolyomat.
- Mi lenne, ha napoznánk egy kicsit? – sütöttem le a szemeimet. Ezután a szájra puszi akció után valahogy szégyenlőssé váltam. Nem tudom, hogy miért, de hirtelen úgy éreztem, hogyha tudná, akkor most elöntené az arcomat a pír. Pedig már sokkal többet is tettünk Edwarddal egy ártatlan kis puszinál. Erre Anthony az élő bizonyíték.
- Remek ötlet – dőlt el a pléden azonnal, és óvatosan magával húzott.
Szemérmetlenül kényelembe helyeztem magam a mellkasán, majd mélyeket lélegeztem Edward és a körülöttünk lévő vadvirágok illatának csodálatos egyvelegéből. Ő pedig finoman a hátamra csúsztatta a kezét, és cirógatni kezdte a hátamat. Régen ettől a gesztustól mindig elaludtam, elég gyorsan. Sokat panaszkodtam is, hogy nem tudom kellőképpen kiélvezni ezt a helyzetet. Mert imádtam, amikor a hátamat simogatta, de mindig csak legfeljebb tíz percig voltam olyan éber, hogy érzékeljem is, ezt a gyengéd érintést. Na, de most. Akár egész délután is el tudom viselni, hogyha bírja szusszal, és türelemmel a simogatást.
- Tudom, hogy ezt már unod, de akkor is kíváncsi vagyok, és megkérdezem… – kezdett bele, de én a szavába vágtam.
- Arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amikor simogatod a hátam, és az altatómat dúdolod, csak sajnos sose voltam elég ideig ébren ahhoz, hogy ebből elég legyen – válaszoltam őszintén.
- Ha szeretnéd, akkor orvosolhatjuk ezt a problémát. Addig maradunk itt, amíg meg nem unod – ajánlotta a lehetőséget.
- Vigyázz, hogy mit ajánlasz, mert a végén még a szavadon foglak – néztem fel rá.
- Komoly volt az ajánlatom, úgyhogy helyezd magad kényelembe, mert nagyon sokáig leszünk itt – mondta határozottan.
- Hát te tudod, de akkor teljes körű szolgáltatást kérek – feküdtem vissza a mellkasára.
- Természetesen hölgyem, csak mondja meg, hogy az mit takar pontosan – egyezett bele Edward.
- Azt, hogy az altatómat is hallgathatom hozzá. Igaz, hogy már nem tudok rá elaludni, de attól még nagyon szeretem hallgatni a te előadásodban – mondtam komolyan.
- Óhajod számomra parancs – válaszolta Edward, majd dúdolni kezdte a számomra ellenállhatatlan dallamot.
Én pedig még jobban a mellkasához simultam, és behunyt szemmel élveztem a kényeztetést, amiben már nagyon régóta nem volt részem. Gondoltam, hogy a rétünk majd kihozza belőlünk a nosztalgiát, de azt azért nem hittem volna, hogy minden majdnem ugyanolyan lesz, mint régen volt.
Sziasztok! Boldog születésnapot, Alice! Remélem tetszeni fog a fejezet :D Puszi, Drusilla
(Bella szemszöge)
Csendben figyeltem Edward arcát, ahogy rohant velem a karjaiban. Éppen olyan óvatosan tartott, mint amikor még ember voltam, pedig most már nem voltam olyan törékeny. Még akkor sem, hogyha most nem a legjobb formámat hoztam. Az út a rétünkig csupán egy negyed órába telt, amit egy szó nélkül tettünk meg. Nem akartam nagyobb beszélgetésbe kezdeni száguldás közben. Addig legalább Edward is kikapcsolhat egy kicsit. Legalábbis régen mindig segített neki, hogyha kifárasztotta magát egy kicsit. A futás segít megnyugodni. Ezt tapasztalatból állíthatom. Na meg persze az sem volt mellékes, hogy még mindig imádtam az illatát, és amíg futott én feltűnés nélkül szimatolhattam az ingét. Ez lehet, hogy egy kicsit perverz módon hangzik, és Emmettnek biztos lenne egy-két szava, hogyha megtudná, de nem tehetek róla. Az illata mindig is nyugtató hatással volt rám, és ez minden jel szerint egy cseppet sem változott. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy megálltunk.
- Mi a baj? – néztem rá kérdőn.
- Süt a nap – mondta mosolyogva.
- És? Nincs itt senki csak mi. Miért álltál meg a fák alatt? – kérdeztem döbbenten. Láttam már őt a napfényben. Talán meggondolta magát, és inkább vissza akar menni a házba?
- Szeretnélek látni, amikor kilépsz a fényre. Még nem láttalak téged a napsütésben – nézett rám vágyakozva.
- Azt hittem, hogy nem tetszik neked a vámpír mivoltom – sütöttem le a szemeimet. Anthonynak persze igaza volt. Nem a vámpírságom zavarja. Akkor vajon miért nem lát már olyannak, mint amilyen voltam. A lelkem ugyanaz, csak a testem lett sokkal erősebb. Na jó, tény, hogy a természetem erősen megváltozott, de hát nem volt könnyű az élet miután magamra hagytak. Persze Jacob sokat segített, de kettőnknek sem volt könnyű átvészelni a terhességemet. Bár én minden egyes pillanatát imádtam annak az időszaknak, amikor Anthonyt vártam, még a néha rám törő fájdalmak ellenére is.
- Ne butáskodj, Bella. Nincs semmi, ami boldogabbá tenne, mint az, hogy épségben láthatlak újra. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, már hogyha ez lehetséges egyáltalán. Hiszen az emlékeimben is egy tökéletes Bella Swan él – dorombolta lágyan.
- Bella Black – néztem a szemeibe. Már régen nem voltam Swan. Büszke voltam apám nevére, de muszáj volt eltűnnöm, így az új irataimon Billy elveszett lányaként voltam feltüntetve. Így a rendőrséget sem izgattam a nevemmel. Ráadásul valamiért nem sok mindenkinek jutott eszébe a rezervátumban keresni engem. Akinek pedig mégis megfordult a fejében, azt Sam lerázta, amíg Jake elrejtett engem a kíváncsi szemek elől.
- Sajnálom, csak furcsa, hogy már Black vagy, ahogy a fiunk is – hajtotta le a fejét bánatosan.
- Nem azért lett Black, mert haragudtam rád – mondtam őszintén.
- Tudom, pedig minden okod meglett volna rá, hogy gyűlölj – motyogta az orra alá.
Azt hiszem, hogy elfeledkezett róla, hogy már hallom ilyen halkan is a mondanivalóját. Na már most. Két lehetőség van. Az első, hogy elékezett az idő, amikor tényleg szétrúgom a hátsóját. A második pedig az, hogy megmutatom neki, hogy jó életünk volt Jacobbal is. Nehéz döntés, hiszen, hogyha felfedem magam, akkor megtudja, hogyha akarom, akkor tud olvasni a gondolataimban, és esetleg többet akar majd. Vagyunk már olyan kapcsolatban, hogy felfedjem előtte a pajzsom kilökésének lehetőségét? A szükség törvényt bont, de nem vagyok biztos benne, hogy be akarom vezetni őt a legapróbb részletekbe is. Majd cenzúrázom az emlékeimet. Arra már nagyon jól képes vagyok. Anthonyval sokat kellett gyakorolnom. Hiszen a múltam véres részleteit, mint James, inkább kihagytam a kis „családi vetítéseinkből”, de mindenekelőtt megmutatom magam a fényben a kedvéért. Aztán úgyis van mit megbeszélnünk, és addig eldönthetem, hogy hogyan tovább.
- Ülj le a rét közepén – mondtam komolyan.
- Miért? – nézett rám értetlenül.
- Azért, hogy a belépőm tökéletes lehessen – mosolyogtam rá. – De előbb le kell tenned és ki kell tekerned a takarónkból – tettem még hozzá.
- Oké, máris – lelkesedett fel.
Egy pillanattal később pedig Edward óvatosan a lábaimra állított, majd gyengéden lehúzta rólam a takarót. Amikor legközelebb feleszméltem pedig már ott ült a plédünkön a rét kellős közepén, és izgatottan nézett engem. Hogyha ember lennék, akkor most biztosan rákvörösen állnék is, de mivel már nem tudok elpirulni, csak megkönnyebbülten vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kiléptem a fényre. A mélyen dekoltált felsőm és a copfba fogott hajam éppen tökéletes volt ahhoz, hogy a csillogásom abszolút élvezhető látványt nyújtson. Tekintetemet Edwardra szegeztem, miután már teljesen a nap fénye vette körül a testemet, és muszáj volt felkuncognom, mert a mindig komoly úriember Edward Cullennek, bizony kocsányon lógtak a szemei, és a szája is tátva maradt.
- Na mi az? Csak nem megbabonázza a látvány, fiatalember? – kérdeztem csábosan mosolyogva, és a csípőmet ringatva indultam el a rét közepe felé. Megőrültem? Most tényleg el akarom csábítani a fiam apját? Hiszen ő hagyott el engem. Erre én jó, hogy nem tálcán kínálom magam, csak azért, mert itt vagyunk szerelmünk kibontakozásának helyén. Micsoda idióta vagy, Bella. Ha ma elcsábulok, akkor holnap megint a padlóra zuhanhatok, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Az utóbbi időben már így is csak egy megtört lényt láttak bennem a fiaim.
- Nem tagadom, hogy még soha nem láttam nálad gyönyörűbben csillogó vámpírt – mondta elvarázsolva. – A fényed sokkal szikrázóbb, mint a családunk bármely tagjáé. Egyszerűen hihetetlen. Gyönyörű vagy, Bella. Sőt, nem is gyönyörű, erre már szavak sincsenek.
- Szerintem egy kicsit elfogult vagy – csóváltam meg a fejem vigyorogva. Majd leültem mellé a plédre.
Edward még mindig megbabonázva figyelte a szikrázó bőrömet, és én is élveztem az ő látványát. Hiszen már nagyon régen volt, hogy itt jártunk, és még a nap is kisütött a kedvünkért. Szerettem sütkérezni. A fiaim szerint ilyenkor tényleg úgy festek, mint egy angyal. Anthony kicsit irigyelte is tőlem kiskorában, hogy ő nem csillog úgy a napban, mint a gyémánt, de aztán rájött, hogy ő legalább így is bármikor emberek közé mehet, és nem kell fényes nappal bezárva lennie a házba. Néha én sem bántam volna, hogyha elvihetem nyilvános helyre olyankor is, amikor süt a nap. Egyszer ezért maradtam ki egy nyaralás jelentős részéből is. Én nem vihettem a fiamat nyilvános strandra, hiszen elég feltűnő pár lettünk volna. Így Jacobra és Dawnra maradt a feladat, hogy megismertessék a harmadik fiunkkal a homokos, forró tengerpart minden csodáját.
- Hahó, Bella, itt vagy? – mozgatta Edward az arcom előtt a kezét.
- Bocsánat, itt vagyok, hol is tartottunk? – kérdeztem idegesen rágva a szám szélét. – Sajnálom, én csak, elkalandoztam egy kicsit.
- Csak annyit mondtam, hogy szerintem nem vagyok elfogult – mondta komolyan. – Ellenben féltékeny, az nagyon. A fiunk belelát a gondolataidba, amire én azóta vágyakozom, amióta megpillantottalak. Ha lehetséges lenne, akkor most elsárgulnék az irigységtől – mondta bűntudatosan. – Pedig tudom, hogy egyáltalán nem szép a saját fiamra féltékenynek lennem, de ő olyan dolgokat is tud rólad, amiket én soha nem fogok tudni, ha csak nem leszel hajlandó elmondani.
- Anthony sem lát mindig a fejembe – mosolyogtam rá. – Csak egy kicsit nagy a szája. A farkasok nem éppen szerény fajták, és mivel ő is közöttük nevelkedett, így vannak dolgok, amiket eltúloz. A fiúk néha rivalizálnak, és nem mindegy, hogy ki tudja a nagyobb dolgot véghezvinni. Az elmémbe látása egy igen tiszteletreméltó képességnek számít a rezervátumban. Ráadásul a farkasokkal is tud kommunikálni, így nem volt nehéz meggyőzni a törzsi tanácsot, hogy Anthony hasznos a falka számára. A gyermekünk nagyon különleges lény.
- Ez kétségtelen – mondta Edward büszkén. – Fantasztikus férfit neveltél belőle. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam mellettetek. Itt kellett volna lennem és vigyáznom rátok. Én ehelyett egy hülye, saját magam által kreált tévhit miatt elhagytalak, amikor a legnagyobb szükséged volt rám – mondta lehajtott fejjel, és a hangjából egyértelműen kihallatszott az önvád. Amit jelen esetben nem tudtam megcáfolni. Tényleg elhamarkodottan ítélt.
- Edward, hagyd ezt abba – csattantam fel azért. Nem fogom hagyni, hogy tönkretegye ezt a pillanatot. A rétünk nem önsanyargatásra van. – Komolyan itt akarod sanyargatni magad, amikor újra velem lehetsz ezen a helyen? – kérdeztem ingerülten. Mire rám kapta a tekintetét. – Hogyha nem vigyázol, akkor beváltom a feneked szétrúgására vonatkozó terveimet – fűztem még hozzá, hogy azért egy picit oldjam is a hangulatot.
- Kezdek félni tőled – kuncogott fel.
- Van is miért – mondtam gonoszan vigyorogva.
- Jacobot is terror alatt tartottad? Te kis félelmetes – mondta nevetve. Most komolyan viccelődik, ráadásul rajtam és Jacobon? Hű, beütötte a fejét valahová, amíg nem figyeltem oda?
- Persze, egyesen rettegett tőlem – villantottam ki tökéletes fogsoromat. – Egyszer még meg is téptem a bundáját. Kóstoltál már farkast? Nem túl üdítő csemege – mondtam fintorogva.
- Pfuj! – nyögött fel panaszosan. – Ezt most nem mondtad komolyan – nézett rám leeső állal.
- Miből gondolod, hogy nem? – kérdeztem vissza. Ha már lúd, legyen kövér.
- Bella, ez már tényleg perverz. Emmett büszke lesz rád – fintorodott el.
- Bevetted mi? – tört ki belőlem a nevetés. Soha nem nyúltam volna táplálkozási szándékkal egyik farkashoz sem, pláne nem Jake-hez. Még, ha kérte volna, akkor sem.
- Ez nem volt jó vicc – morogta az orra alá. – A farkasokban nincs semmi íncsiklandozó.
- Nem értékeled a humoromat – csóváltam meg a fejem. – Azt hiszem, hogy inkább visszamegyek Emmetthez, mert ő értékeli a jókedvet és a remek poénokat – mondtam, majd felpattantam, és elindultam az erdő felé.
Edward pedig egy szempillantás alatt előttem termett, és kérdő tekintettel nézett a szemembe. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot.
- Te most komolyan itt akartál hagyni engem? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Talán igen, talán nem – indultam vissza a plédhez.
Na jó, nem akartam itt hagyni. Csak gondoltam, hogy incselkedek vele egy kicsit. Hé, álljunk csak meg. Mióta vagyok én ilyen incselkedős nőszemély? Utoljára akkor játszottunk ilyet, mielőtt beteljesítettük a kapcsolatunkat. Csak akkor mindig Edward nyert, mert én fülig vörösödve bújtam inkább egy idő után a takaróm alá. Ez a gondolat szöget ütött a fejembe, gyanúsan nosztalgikus volt az egész helyzet, ezért körbeszimatoltam, de nem éreztem meg sem kotnyeles barátnőm illatát, sem pedig Jasperét. Ezek szerint Edward váltja ki belőlem ezt a fajta viselkedést a puszta jelenlétével. Ötven év azért elég hosszú idő.
- Tetszik ez a stílus – foglalt helyet mellettem, miután visszaültem a plédünkre.
- Ennek örülök – mosolyogtam rá. – Élvezd ki, mert nem igazán szoktam ilyen lenni – fűztem még hozzá.
- Vámpír létedre tombolnak a hormonjaid? – simított végig a combomon. Hékás, kezdjük nagyon komoly vizekre terelni a témát.
- Miért is ne? Már emberként is elég jól tomboltak – csíptem bele az oldalába. Anthonynak igaza volt. Olyanok vagyunk, mint két szerelmes tinédzser. Bár be kellett vallanom, hogy tetszett a dolog. Jó volt újra Edwarddal lenni, de azért egy újrakezdésbe még nem mertem volna belevágni. Viszont ez az incselkedés nagyon is üdítő volt a lelkemnek.
- El akar csábítani, kisasszony? Micsoda ledér nőszemély. Én még kiskorú vagyok – búgta a fülembe.
- Kiskorú? Már jóval több, mint egy évszázada él a földön, Mr. Cullen. Sok mindennek nevezheti magát, csak nem kiskorúnak. Vén kéjenc – vágtam vissza.
- Uh, a vén kéjenc, azért kicsit erős volt – mondta tetetett felháborodással.
- Fáj az igazság? – kérdeztem a pilláimat rebegtetve.
- Grrr – morgott az orra alatt. – Régen ennyi idő alatt már simán legyőztelek.
- Változik a világ – vigyorogtam rá diadalittasan. - Szóval végre valahára én nyertem – mondtam boldogan. – Mi a győztes ajándéka? – kérdeztem izgatottan.
- Nem tudom. Régen mindig csókot loptunk, de ez most nem igazán aktuális – komorodott el az arca.
- Ez igaz – gondolkodtam el, majd egy szempillantás alatt megérintettem ajkaimmal az övéit. Talán nem is nagyon érzékelte, mert mire felkapta a fejét, már úgy ültem, mintha mi sem történt volna.
- Ez meg mi volt? – kérdezte mosolyogva.
- Ami jár, az jár – rántottam meg a vállamat.
- Jogos – villantotta rám a kedvenc féloldalas mosolyomat.
- Mi lenne, ha napoznánk egy kicsit? – sütöttem le a szemeimet. Ezután a szájra puszi akció után valahogy szégyenlőssé váltam. Nem tudom, hogy miért, de hirtelen úgy éreztem, hogyha tudná, akkor most elöntené az arcomat a pír. Pedig már sokkal többet is tettünk Edwarddal egy ártatlan kis puszinál. Erre Anthony az élő bizonyíték.
- Remek ötlet – dőlt el a pléden azonnal, és óvatosan magával húzott.
Szemérmetlenül kényelembe helyeztem magam a mellkasán, majd mélyeket lélegeztem Edward és a körülöttünk lévő vadvirágok illatának csodálatos egyvelegéből. Ő pedig finoman a hátamra csúsztatta a kezét, és cirógatni kezdte a hátamat. Régen ettől a gesztustól mindig elaludtam, elég gyorsan. Sokat panaszkodtam is, hogy nem tudom kellőképpen kiélvezni ezt a helyzetet. Mert imádtam, amikor a hátamat simogatta, de mindig csak legfeljebb tíz percig voltam olyan éber, hogy érzékeljem is, ezt a gyengéd érintést. Na, de most. Akár egész délután is el tudom viselni, hogyha bírja szusszal, és türelemmel a simogatást.
- Tudom, hogy ezt már unod, de akkor is kíváncsi vagyok, és megkérdezem… – kezdett bele, de én a szavába vágtam.
- Arra gondolok, hogy mennyire szeretem, amikor simogatod a hátam, és az altatómat dúdolod, csak sajnos sose voltam elég ideig ébren ahhoz, hogy ebből elég legyen – válaszoltam őszintén.
- Ha szeretnéd, akkor orvosolhatjuk ezt a problémát. Addig maradunk itt, amíg meg nem unod – ajánlotta a lehetőséget.
- Vigyázz, hogy mit ajánlasz, mert a végén még a szavadon foglak – néztem fel rá.
- Komoly volt az ajánlatom, úgyhogy helyezd magad kényelembe, mert nagyon sokáig leszünk itt – mondta határozottan.
- Hát te tudod, de akkor teljes körű szolgáltatást kérek – feküdtem vissza a mellkasára.
- Természetesen hölgyem, csak mondja meg, hogy az mit takar pontosan – egyezett bele Edward.
- Azt, hogy az altatómat is hallgathatom hozzá. Igaz, hogy már nem tudok rá elaludni, de attól még nagyon szeretem hallgatni a te előadásodban – mondtam komolyan.
- Óhajod számomra parancs – válaszolta Edward, majd dúdolni kezdte a számomra ellenállhatatlan dallamot.
Én pedig még jobban a mellkasához simultam, és behunyt szemmel élveztem a kényeztetést, amiben már nagyon régóta nem volt részem. Gondoltam, hogy a rétünk majd kihozza belőlünk a nosztalgiát, de azt azért nem hittem volna, hogy minden majdnem ugyanolyan lesz, mint régen volt.
2010. február 14., vasárnap
La Push vámpírja - 31. fejezet
31. fejezet
Sziasztok! Újra itthon vagyok :D Tudom, hogy nem erre a fejire vártatok, és ezért bocsi, de úgy éreztem, hogy ez még kell ide. De a következő Edwad és Bella lesz a réten. Puszi, Drusilla
(Anthony szemszöge)
Azt hittem, hogy soha nem érünk oda a Cullen házhoz. Nem mintha nem lettünk volna gyorsak, de nyugodtabb lettem volna, hogyha anya és Nathalie már rendes ellátást kapott volna. Életem két legfontosabb nője nem volt éppen jó bőrben, és ez meglehetősen frusztrált. Nem tudtam őket megvédeni, pedig meg kellett volna. Ahogy felértünk Edwarddal ő lefektette anyát az egyik ágyra, én pedig ugyanezt tettem Nathalie-val. Tudtam, hogy nem kéne Edwardnak emlegetnem a vérszerinti apámat, de valahogy még nem töltötte be azt a szerepet, hogy apának nevezhessem. Ez számomra nem csak egy egyszerű szó, sokkal többet jelent annál. Gondolataimból nagyapa szakított ki, aki azonnal Nath-hoz sietett és megvizsgálta.
- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta nagyapa halványan mosolyogva.
- Az jó – simítottam végig Nath karján, majd leültem mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdeztem. Imádtam az orvosi könyveket, és sokat olvastam már efféle esetekről. Először valami könnyűvel kell újrakezdeni az étkezést, és fokozatosan lehet majd egyre inkább terhelni a gyomrot, bár azt nem tudom, hogy ez a feltevés a fiatal farkasokra is igaz-e.
- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá nagyapa. Büszkeséget fedeztem fel a nézésében és a gondolataiban is. Azon elmélkedett, hogy milyen csodálatos, hogy az unokája érdeklődést mutat a gyógyítás iránt. Már maga elé képzelt engem fehér köpenyben, ahogy vállvetve együtt mentjük az életeket. Kedves gondolat, de soha nem válhat valóra. Én La Push határain belül élek, és a falka tagja vagyok, míg ők néhány éven belül elköltöznek, és újra kilépnek a mindennapjainkból.
- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta nagymama lágyan. Anya sokat mesélt róla is, amikor kicsi voltam, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden szava tökéletesen fedte a valóságot. Esme mindig kedves, és gyengéd volt, ráadásul soha nem volt egy rossz gondolata senkiről. Még a falkáról sem, ami nem éppen vámpír tulajdonság.
- Köszönöm, nagyi – öleltem meg, mire az arca felragyogott. A gondolatai szinte sikítottak, hogy mennyire boldog, amiért megismerhette az unokáját, sőt unokáit. Már Jacobot is annak tekintette, mert Bella volt az édesanyja, és alig várta, hogy Billyt is közelebbről megismerhesse. Egyszerűen nem tudtam nem szeretni a nagyszüleimet, ahhoz túl csodálatos volt a lelkük.
Egy pillanattal később nagyi már ott sem volt, nagyapa pedig anya mellé lépett és elkezdte tapogatni a karjait, ami nem hangzott túl jól. Koncentráltam, és hallottam minden egyes apró kis hangot, ami a törés helyét adta meg. Anya mindkét karja eltört négy helyen. Hogyha én kaptam volna ezt az ütést, akkor biztosan már holtan hevernék. Bő negyedórás alapos vizsgálat után Edward átkarolta anya derekát, és megpuszilta a nyakát, mire kis híján morgás tört fel a torkomból. Mi a fenét képzel magáról? Még nincsenek ilyen bizalmas viszonyban. Éppen közbe akartam lépni, amikor Edward gondolatai megállásra késztettek. Figyelemelterelés céljából teszi, mert nagyapa vissza fogja rántani a helyére a csontokat. Anya arcára néztem, aki tényleg mintha egy kicsit elengedte volna magát, úgyhogy mégsem rontottam neki Edwardnak.
- Mit csinálsz? – kérdezte anya teljesen ellazulva. Még soha nem láttam ilyennek a szemeit. Szinte felragyogtak, ettől az apró kis gesztustól. Csak tudnám, hogy hogyan tud ennyire belehabarodva lenni még mindig, hiszen elhagyta. Talán a szerelem tényleg vak? Mindenki ezt mondja.
- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta Edward a nyakába, majd újra megpuszilta azt a pontot.
Halványan elmosolyodtam anya apró kis kéjes mosolyától, de az arcom rögtön eltorzult, amikor meghallottam nagyapa gondolatait. Mindjárt visszarántja a csontokat. Gyengéden befogtam Nathalie füleit, hogy ne kelljen sikoltásra ébrednie, mert ez most nagyon fog fájni anyának az biztos. Igazam is lett, nagyapa egy határozott mozdulattal megrántotta a sérült karokat, amik halk reccsenéssel visszakerültek a helyükre.
- Sajnálom – nézett anyára nagyapa bűnbánóan.
- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondta eltorzult arccal. – Veled viszont még számolunk – nézett Edwardra szigorúan.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogta. Elkápáztatni? Milyen sokszor hallottam ezt anyától. Mindig elkápráztatta őt, amíg ember volt. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám.
- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülébe. Nocsak, anya kezd felpezsdülni. Még soha nem láttam ilyennek, de határozottan tetszett a látvány.
- Szeretnéd, mi? – kérdezte anyám gonoszan vigyorogva.
- Ami az illeti… - hagyta félbe a mondatot Edward. Mint két szerelmes tinédzser. Milyen aranyosak. Lehet, hogy a vérszerinti apám nem is olyan reménytelen esett, mint hittem?
- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogott fel anya.
- Kegyetlen vagy – csípett az oldalába Edward.
- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogott anya.
- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – szállt be Edward is a játékba. Te jó ég! Még a végén itt helyben fogják egymást leteperni. Könyörgöm, ezeket a gondolatokat még csak távolról sem akarom látni. Túlzottan beindult itt a fantázia világa. Ehhez én még túl fiatal vagyok, hiába múltam el ötven, a szüleim enyelgését nem akarom látni. Sőt, tudni sem akarok róla.
- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – fakadtam ki morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.
- Tessék? – nézett döbbenten rám Edward. Istenem, komolyan ekkora idióta? Már kombinál, hogy apa és anya. Nem fogta még fel, hogy soha nem volt köztük több barátságnál? Meg tudnám fojtani, amikor ilyen hülyeségeken jár az agya.
- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem úgy gondoltam. Hanem apa emlékeiben láttalak titeket. Ne nyaljátok-faljátok egymást a fiatok előtt, könyörgöm – forgattam meg a szemeimet. – Lehet, hogy elmúltam ötven, de a gyerekek erre nem kíváncsiak – fűztem még hozzá.
- Bocsi – mondták egyszerre, mire felnevettem nagyapával együtt.
- Na, készen is vagyunk, Bella – simogatta meg fogadott Carlisle anya arcát, majd puszit nyomott a homlokára. Ő pedig lenézett a kezeire és elfintorodott.
- Fájdalmaid vannak? – aggódott rögtön Edward.
- Nem csak megint embernek érzem magam. Itt ülök Carlisle előtt, két begipszelt karral – morogta. Mindig is utált a középpontban lenni, hát még lesérülni. Amennyit tudok apa emlékeiből, ami elég sok időt foglal magába, nem telt el nap, hogy ne sérült volna meg valahogy az anyukám. Ezt ma már nehéz elképzelni róla, de emberként tényleg nagyon ügyetlen volt.
- Most, hogy így mondod, tényleg van benne egy kis nosztalgia – bólintott rá Edward. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányzik – sóhajtott fel. Ajaj, ez egy újabb hülye félreértési pont. Ezektől az idióta kétes megnyilvánulásoktól megyek a falnak. Anya ennél érzékenyebb lélek, eredendően nulla önbizalommal. Fortyogtam magamban. Tuti, hogy ez most félreérti.
- Mi? Hogy megint egyfolytában lesérüljek? – nézett Edwardra anya döbbenten. – Hát nekem egyáltalán nem hiányzik – fűzte még hozzá.
- Nem az, természetesen nem akarom, hogy megsérülj. Nem az hiányzik, hogy egy kicsit ügyetlen voltál – csóválta meg a fejét Edward. – Az, hogy elpirulsz, hogy a szíved meglódul, amikor rám nézel, vagy hogyha hozzád érek. A bőröd forrósága. A nagy csokoládébarna szemeid – sorolta fel hatalmas hévvel. Komolyan nem normális egyik szülőm sem. Anya állandóan azt képzeli, hogy nem elég jó, Edward meg még rátesz egy lapáttal a kétes megfogalmazásokkal. Naná, hogy már megint félreértést szül a félig kimondott szó.
- Anya, ne gondolj butaságokat – mondtam morcosan. – Gyönyörű vagy, és tökéletes. Ne, aggódj ilyenek miatt – tettem még hozzá.
- Miről beszélsz? – kérdezte Edward kíváncsian. Már éppen ki akartam fakadni, amikor anya közbevágott.
- Nem fontos – vágta rá, mielőtt válaszolhattam volna. Az ember, illetve félvér azt hinné, hogy az élettapasztalt szüleinek van annyi esze, hogy ne értsék félre egymást állandóan, de úgy tűnik, hogy tévedtem.
- Szerintem pedig nagyon is fontos, mert a jelek szerint elszomorodtál tőle – nézett rá Edward könyörgőn. – Kérlek, mondd el, hogy mit tettem. Nem akartalak megbántani – kérlelte továbbra is. Legalább könyörögni szépen tud, hogyha mindent el is szúr. Erre a képességére még szüksége lesz az biztos.
- Nem vagyok megbántva – motyogta anya maga elé. Nem hát, hallom. Mindjárt megőrül úgy meg van sértve, erre már megint tetteti, hogy minden rendben van. Ezt már tényleg nem hagyhatom szó nélkül.
- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Ti most menjetek el valahova kettesben és beszéljétek meg az egymás közötti ostoba tévhiteiteket. Én mindkettőtök gondolataiban olvasok, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyikőtök lököttebb, mint a másik – mondtam ingerülten. Jó lenne, hogyha most már eldöntenék, hogy hogyan tovább. Nekem mindegy, hogy együtt vagy külön, de döntsük már el az fenébe is. Én próbálok alkalmazkodni, de így elég nehéz.
- Végre valaki bölcsen szólt – emelte égnek nagyapa a szemét. Nocsak, legalább egyetért velem valaki. – Már éppen ideje volt, hogy végre valaki rátapintson a lényegre.
- Megjöttek a többiek, de nem kapták el a nomádokat – koncentrált Edward. Mire én is fülelni kezdtem. – A farkasok és Gaby átmentek La Pushba rendbe hozni magukat, de visszajönnek.
- Itt a hami – rontott be Emmett az ajtón váratlanul. – Hoztam neked macit hazafele jövet, Bella. Csak hogy lásd, hogy te vagy a kedvenc hugicám. Akárki nem kaphat a készleteimből.
- Köszönöm, bátyus – nézett rá anya nevetve. „Emmett mindig megnevetettet. Egyszerűen imádtam.” Jutottak eszembe a bácsikámról eddig hallottak. – Hálám örökké üldöz – fűzte még hozzá.
- Akkor majd gyorsan menekülök, hogy utol ne érjen – nevetett fel Emmett. – Egyébként nincs mit, csajszi. Na, ki eteti meg a kis sérültet? – kérdezte bohókásan. Volt egy tippem, hogy ki fog vállalkozni. Legalább addig megbeszélhetik a tévhiteiket. Bár én személy szerint egyelőre Edward ellenes vagyok, de ha anya így boldog, akkor ám legyen.
- Hogyha megengedi, akkor majd én – ajánlkozott Edward azonnal. – Kérlek, nagyon szeretnék gondoskodni rólad – magyarázkodott, anya pedig azonnal felém fordult, én pedig biccentettem, hogy nyugodtan menjenek. Úgyis szerettem volna kettesben lenni egy kicsit Nathalie-val. Nem akartam, hogy zavarban érezze magát, amiért gondoskodni kell róla.
- Rendben, akkor menjünk a szobádba, és ott majd iszom is – ajánlotta anya a lehetőséget, és közben nagyi is betoppant egy egész fazék forró levessel.
- Meghoztam az ételt – tette le a fazekat Nath ágya mellé, majd már el is tűnt.
- Köszönöm – szóltam utána hálásan.
- Nincs mit, Édesem. Csak épüljön fel ez a kedves kislány – mondta nagymamám gyengéden.
Carlisle is diszkréten kisomfordált a többiek után, én pedig azonnal Nathalie felé fordultam, és simogatni kezdtem az arcát. Fel kell ébrednie, hogy egyen. Aztán pedig hazaviszem, hogy a saját ágyában kapjon újra erőre. A családja már biztosan nagyon ideges, hogy mi van vele.
- Nath, ébredj, kedves. Enned kell – keltegettem finoman, de nem igazán mocorgott. Biztosan nagyon kimerült, de akkor is ennie kell. – Nathalie – suttogtam a fülébe, majd puszit nyomtam mindkét csukott szemhéjára, mire megrebbentek a pillái. – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondtam lágyan, mire végre kinyitotta a szemeit.
(Nathalie szemszöge)
Nem voltam tisztában vele, hogy mi történik körülöttem. Az utolsó emlékem az volt, hogy megmenekültünk, de Bella megsérült. Amikor pedig elindultam kifele abból a szörnyű pincéből egyszer csak elnyelt a sötétség. Valószínűleg elájultam.
- Nathalie – suttogta Anthony a fülembe, majd forró, gyengéd érintést érzetem a szemhéjaimon, mire megrebbentek a pilláim. Ideje lenne magamhoz térni. Vajon hol vagyok? Mi történt pontosan? – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondta lágyan, mire a szemeim kipattantak. – Hála az égnek, hogy végre felébredtél – sóhajtott fel Anthony megkönnyebbülve.
- Szia – krákogtam. A torkom már nagyon ki volt száradva. Bár ez nem is csoda, miután napok óta nem jutottam folyadékhoz. Te jó ég. Vajon mennyire festek szörnyen?
- Hogy érzed magad? – simított végig az arcomon.
- Éhes vagyok, és szomjas, és meg is mosakodnék – panaszoltam el. – Viszont legalább biztonságban vagyunk. Egyébként hol vagyunk és mi történt az elrablóinkkal? – kérdeztem meg a leginkább égető kérdést.
- A Cullen házban vagyunk. A vámpírok sajnos kicsúsztak a kezeink közül, de nem hagyjuk annyiban a dolgot – válaszolta Anthony. – Van itt neked egy nagy adag leves – váltott témát. – Enned kell – mondta gyengéden, majd az ágyamat ülő helyzetbe igazította velem együtt, és a számhoz emelt egy kanál gőzölgő ételt. Mámorító illata volt, és mivel Anthony kínálta, így az a veszély sem fenyegetett, hogy bármit belekevertek.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd lenyeltem a felkínált falatot. Mire Anthony azonnal a számhoz emelte a következő adagot. – Egyedül is tudok enni – pirultam el. Utoljára ötéves koromban etetett így az anyukám, amikor tüdőgyulladással kellett feküdnöm.
- Carlisle azt mondta, hogy nem erőltetheted meg magad. Két napig még csak mászkálás sincs – mondta komolyan Anthony. Eközben pedig egy újabb kanál levest nyomott a számba.
- Ezt nem mondod komolyan – kerekedtek el a szemeim. – Le akarok zuhanyozni, borzalmas szagom van. Egy élet is kevés lesz, hogy lemossam magamról azt a dohos pincét, amiben tartottak minket – morogtam. Teljesen ki van zárva, hogy ne kelljek fel.
- De, komolyan mondom, és én magam foglak ágyban tartani, ha kell, akkor erőszakkal is – mondta komolyan miközben egy újabb adag levest tartott a számhoz. Nos, az ágyban tartás része tetszik a dolognak. Gondolkodtam el, majd észbe kaptam, amikor felkuncogott.
- Ne hallgasd ki a gondolataimat – néztem rá morcosan. – Egy cseppet sem tisztességes egy hormontúltengéses, bajba jutott farkas hölgyet kinevetned, aki ráadásul beléd vésődött. Nem vagyok ura a gondolataimnak – mondtam felháborodva.
- Nagy kár, mert tetszenek a gondolataid – vigyorodott el Anthony.
- Na persze, képzelem, hogy mennyire tetszenek.
- Inkább befogom a szád – sóhajtott fel, majd egy újabb kanál ételt nyomott a számba. Na nem, mintha ellenemre lett volna a dolog. Sőt. Kifejezetten éhes voltam. Álljunk csak meg, ő sem evett két napig.
- Te nem vagy éhes? – kérdeztem aggódva. – Neked is kéne enned valamit.
- Majd eszek, de előbb te – válaszolta egyszerűen. – Hogyha megetted ezt a levest, akkor én is lemegyek és eszek valamit – mondta komolyan.
- Rendben, addig legalább lesz alkalmam kisurranni a fürdőbe – csillantak fel a szemeim. Mit meg nem adnék egy fürdőért.
- Ha ilyeneken töröd a fejed, akkor nem hagylak itt és inkább éhen maradok – mondta komolyan.
- Ne már, szükségem van egy fürdőre. Kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel. – Ígérem, jó leszek, amint tisztálkodtam meg sem moccanok.
- Na jó, mit szólnál ahhoz, hogyha mondjuk Alice, vagy Rose néni engedne neked egy fürdőt és segítenének eljutni odáig – javasolta.
- Rendben – bólintottam rá azonnal. Valószínűleg nem fogok jobb ajánlatot kapni, úgyhogy tetszett ez az alternatív megoldás.
- Akkor edd meg még ezt a pár falatot, és már mehetsz is fürdeni – mosolygott rám kedvesen.
Jól esett a törődés. Mármint ahhoz hozzá voltam szokva, hogy otthon szeretnek és törődnek velem, de sosem gondoltam volna, hogy egy férfi egyszer így fog gondoskodni rólam. Engedelmesen megettem az egész fazék levest, majd jóllakottan nyúltam el a párnámon. Nem is emlékeztem, hogy mikor éreztem magam ennyire teletömve. Amióta átváltoztam szinte semennyi étel nem elégített ki, erre most egy tál leves is kis híján kifog rajtam.
- Sziasztok – lépett be két lány. Az egyiküknek gyönyörű szőke haja volt, és angyalarca, míg a másiknak rövid sötét haja, és kedves mosolya.
- Sziasztok – köszöntem vissza, de rossz ötlet volt, mert, ahogy vettem egy mély levegőt és megéreztem az irritáló illatukat rögtön a támadásra koncentráltam. A morgás pedig önkéntelenül szakadt fel a torkomból, mire a lányok megtorpantak.
- Nathalie, nyugalom – fogta meg a kezem Anthony. – Ők itt Rosalie és Alice – mutatatta be a lányokat.
- Sajnálom – néztem bűnbánóan a két lány felé. – Még új vagyok a farkas létben.
- Nem érdekes, a te szagod sem bódító éppen – legyintett Alice kuncogva, Rosalie pedig csak elfintorodott.
- Hát, köszi – húztam el a számat. Sajnos nem volt zuhany a pincében, ahol fogvatartottak minket.
- Nem arra gondolnak, hogy két napja nem volt alkalmad letusolni – kuncogott fel Anthony. Mire a két lányból is kitört a nevetés. Remek, most meg rajtam nevetnek.
- Ne haragudj, csak tudod a farkasok illata pont olyan irritáló nekünk, mint amilyen neked a miénk – magyarázkodott Rosalie. – Még új nekünk, hogy jóban vagyunk a törzseddel. Azt hiszem, hogy meg kell szoknunk egymást – mondta elszántan, mire elmosolyodtam.
- Igen, szerintem is – bólintottam rá. Végül is még Anthonyt is kis híján megtámadtam, de egyre jobban ura vagyok a testemnek megint, ami fantasztikus érzés.
- Akkor mehetünk? – kérdezte Alice. – Tudod, fürdő.
- Igen, már alig várom – sóhajtottam fel.
- Akkor most fel foglak venni és elviszlek a kádhoz. Rendben? – lépett hozzám közelebb Rosalie.
- Oké – válaszoltam bizonytalanul. Egy kicsit féltem, hogy nem tudom majd türtőztetni magamat, de Anthony nyugtatóan megszorította a kezem.
- Nem lesz semmi baj. Erősebb vagy, mint hiszed – súgta nekem határozottan.
Rosalie mosolyogva mellém lépett, majd kicsit bizonytalanul a derekamra és a térdhajlatomhoz csúsztatta a kezeit majd felkapott. Néhány pillanattal később pedig már a fürdőszobában találtam magam. Az egész helyiséget kellemes levendula illatú gőz lepte be, ami a forró vizes kádból áradt.
- Most beleteszlek a vízbe, és utána, ha gondolod, magadra hagylak – ajánlotta Rosalie.
- Köszönöm, azt hiszem, hogy boldogulok – bólintottam rá.
Ahogy kimondtam Rose a lábamra állított a kádban, és már csukódott is mögötte az ajtó. Levettem a pulóvert, ami nem tudom, hogy hogyan került rám, majd Anthony ingjét is, és elmerültem a vízben. Nem voltam sokáig talpon, de még nem éreztem elég határozottnak a lábaimat. A fürdő nagyon jól esett, kifejezetten megnyugodtam tőle. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem benne, de egyszer csak halk kopogtatásra lettem figyelmes.
- Ki az? – kérdeztem kíváncsian.
- Alice vagyok – jött a válasz. – Hoztam neked némi ruhát. Bejöhetek?
- Igen, csak egy pillanat – mondtam, majd körbenéztem, és észre is vettem egy törölközőt. Gyorsan kiültem a kád szélére, és magam köré tekertem. – Gyere be.
- Szia – mosolygott rám kedvesen. – Ezek Esme ruhái. Leginkább hozzá hasonló testalkatod van – magyarázta, majd letett a székre egy nadrágot, egy blúzt, és egy szett gyönyörű fehérneműt. Valamint egy kényelmes balerina cipőt. Már az idejét sem tudom annak, hogy mikor viseltem ilyen kifogástalan öltözéket.
- Köszönöm szépen – néztem rá hálásan.
- Nincs mit – legyintett. – Öltözz fel, szólj, ha készen vagy, mert Anthony már tűkön ül.
- Rendben, mindjárt elkészülök – pirultam el. Nagyon tetszett a gondolat, hogy odakint vár engem.
- Rendben, akkor magadra is hagylak – biccentett majd eltűnt.
Megtörölköztem, majd magamra kapkodtam a ruhákat. Nagyon jó érzés volt a kellemes öltözetben lenni. A hajamat kifésültem, és még a fogamat is megmostam. Sokkal jobban éreztem magam tisztán és jóllakottan.
- Kész vagyok – mondtam az ajtó felé nézve.
Anthony pedig azonnal mellettem termett. Elismerően végigmért, majd a karjaiba kapott és lesietett velem a nappaliba. Legalábbis leginkább nappalinak nézett ki a helyiség. Leült egy kanapéra és engem az ölébe húzott. Egy szőke férfi indult meg el felém mosolyogva.
- Én Carlisle vagyok – térdelt le mellém. – Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban, köszönöm – válaszoltam bizonytalanul. Nem ismertem még ezt a vámpírt, de ha Anthony bízik benne, akkor nem lehet veszélyes. A szeme is aranyszínű.
- Ő, Carlisle Cullen, a nagyapám – mutatta be Anthony a férfit.
- Nagyon örvendek – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig gondolkodás nélkül megrázta. – Az én nevem, Nathalie Uley.
- Igen, sokat hallottam már rólad – mosolygott rá Anthonyra. – Az unokám szerint szeretnél hazamenni, hogy megnyugtasd a családod.
- Igen, tényleg szeretnék, de ne értsétek félre. Nagyon hálás vagyok a vendéglátásért, de azt hiszem, hogy ideje lenne megnyugtatni az édesanyámat, és az apámat is – válaszoltam csendesen. Biztosan nagyon aggódtak értünk.
- Hazavihetem? – kérdezte Anthony.
- Elviheted, de áll, amit megbeszéltünk. Ma és holnap semmi megerőltetés, és utána is csak fokozatosan – mondta szigorúan Carlisle.
- Rendben, figyelni fogok rá – mondta Anthony komolyan. – Anyának megmondjátok, hogy hazamentem, hogyha visszajöttek?
- Hát persze – bólintott rá Carlisle azonnal. – Visszajössz te is?
- Igen, vissza fogok jönni hozzá – bólintott rá Anthony.
- Rendben – mosolyodott el Carlisle.
Majd Anthony felállt velem, és az ajtó felé indult. Alice pedig azonnal szélesre tárta előttünk.
- Remélem, hogy még látunk – mosolygott rám kedvesen. Én pedig bólintottam, hogy biztosan így lesz.
Amint kiértünk a házból futásnak eredt velem. Nem telt bele csupán tíz percbe, és már át is léptük a határt. Elképesztően gyors volt, mint mindig. Már csak néhány perc választott el attól, hogy a családommal lehessek. A szívem egyre hevesebb ritmusra kapcsolt. Hiányzott az otthonom. A családom. Már láttam a házunkat, amikor kivágódott az ajtó, és a szüleim léptek ki rajta mosolyogva. Anthony még gyorsabb iramba kezdett, és egy perccel később már az édesanyám ölelt magához úgy, hogy még mindig Anthony karjaiban voltam, apa pedig átölelt engem és anyát is, amennyire a körülmények engedték.
- Nem esett bajod, édesem? – sírta az anyukám, és úgy tűnt, hogy nem tervezi, hogy még egyszer elenged bárhová is.
- Jól vagyok, anya. Csak pihennem kell. Anthony megvédett engem – válaszoltam, és én is belecsimpaszkodtam a nyakába. Közben láttam, hogy apám egy hálás pillantással jutalmazza meg leendő kedvesemet.
- Te is jól vagy, Anthony? – kérdezte anya, felé fordulva.
- Igen, minden rendben. Anya sérült meg, amikor megvédett minket – mondta egy kis bűntudattal a hangjában.
- Ugye nem súlyos? – ijedt meg az édesanyám.
- Nem, rendbe fog jönni – válaszolta Anthony halványan elmosolyodva.
- Gyertek be, ne ácsorogjunk idekint – mondta apám kedvesen. Én pedig döbbenten néztem rá. Ez az első alkalom, hogy apám behívta Anthonyt az otthonunkba.
Mindannyian bementünk a házba, és leültünk a konyhában. Anyám azonnal egy nagy adag ételt hozott az asztalra, és a kedvenc süteményeimet. Nem aprózta el. Volt csokis muffin és almás pite is. Vágyakozva néztem az édességeket, de nem mertem hozzányúlni, hiszen elvileg vigyáznom kell még, hogy mit eszem.
- Szerintem egy szelet sütemény még belefér – mosolygott rám Anthony. Így sem voltam előrébb, mert nehéz választani két ilyen édesség között. – Felezzünk – kuncogott fel, majd elvágott egy-egy darabot mindkét fajtából.
- Köszi – vigyorogtam rá, és már enni is kezdtem.
- Nincs mit – kacsintott rám, majd ő is beleharapott az édességbe.
Apa és anya csak mosolyogva figyeltek bennünket, majd ők is vettek a sütikből. Együtt falatoztunk és olyan meghitt volt ez az egész helyzet. Apa most először nem tekintette Anthonyt az ellenségének. Talán most már minden rendbe fog jönni. Legalábbis remélem. Hosszú órákon át beszélgettünk egészen addig, amíg nem kezdtem el ásítozni.
- Köszönöm a vendéglátást – állt fel Anthony. – Nem szeretnék tovább zavarni.
- Nem zavarsz – vágta rá apám. – Hogyha tudsz, akkor maradj nyugodtan és pihend ki magad. Utána is visszamehetsz az édesanyádhoz. A vendégszobában nagy az ágy, elfértek rajta mindketten – fűzte még hozzá. Az én szemeim pedig kikerekedtek a megdöbbenéstől. Az apám, aki gyűlöli Anthonyt felajánlja, hogy aludjon nálunk, ráadásul velem. Anyám is hasonlóan döbbenten figyelte apát.
Anthony végül boldogan elfogadta a meghívást, majd felvett a karjaiba és a vendégszobában letett az ágyra, ezután mellém feküdt, én pedig szorosan a mellkasához bújtam, ahogy az utóbbi két napban is. A karjaival gyengéden magához láncolt, és az altatót kezdte el dúdolni. Néhány perccel később pedig már aludtam is. A lehető legnagyobb biztonságban voltam a karjai között.
(Anthony szemszöge)
Nathalie már egy ideje csendben szuszogott mellettem, így eldöntöttem, hogy itt az idő. Sok mindent meg kell beszélnem Sammel. Ahogy hallottam a gondolatait mindent megértettem. Nem azért gyűlöl, amiért gondoltam, hanem azért, mert félti a lányát. Meg tudom érteni. Tisztában vagyok vele, hogy kockázatos a dolog, hogyha mi egyszer úgy leszünk együtt, mint a szerelmesek, de hogyha nem lennék alkalmas rá, hogy boldoggá tegyem, és biztonságban legyen velem, akkor nem belém vésődik. Hiszen a farkasok a számukra tökéletes párba szoktak bevésődni. Ergo, elvileg nem történhet semmi baj.
- Sam – léptem be a konyhába.
- Anthony, miért nem alszol? – kérdezte döbbenten.
- Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
- Ez ráér – mondta komolyan. – Előbb pihend ki magad.
- Nem ér rá – vetettem ellent. – Sam, vigyázni fogok rá. Soha nem hagynám, hogy baja essen.
- Önhibádon kívül is baja eshet, hogyha teherbe esik – vágta rá azonnal. – Ne érts félre. Én nem gyűlöllek téged, de nem akarom, hogy Nathalie idő előtt távozzon az élők sorából. Nem tudjuk, hogy a gyermek milyen hatással lenne a testére – magyarázta szomorúan.
- Ez egyelőre nem fenyeget – ültem le mellé. – Nath és én nem fogunk egymásnak esni. Eszem ágában sincs kihasználni a helyzetet, hogy belém vésődött. Az első randink is elmaradt, mert a túszul ejtést nem nevezném annak. Lassan haladunk, és arra gondoltam, hogy a nagyapám végezhetne vizsgálatokat, és kutatásokat is velünk kapcsolatban. Hátha talál valamit – mondtam el a gondolataimat.
- Ez jól hangzik – derült fel egy kicsit Sam arca.
- Vigyázni fogok rá, és megfontoltan viselkedek. Megígérem – mondtam őszintén.
- Hiszek neked, Anthony, és többet nem is várhatok el – mondta barátságosan. – Hálás vagyok, amiért ennyire törődsz vele – fűzte még hozzá.
- Ez természetes. Mindig is fontos volt nekem – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom, és sajnálom, hogy kis híján kiutáltalak a házunkból – tette a vállamra a kezét. – Most pedig indíts, és vigyázz a lányomra, ahogy ígérted, de azért aludhatsz is közben egy kicsit – mosolygott rám.
- Rendben, és egyáltalán nem haragszom rád. Megértem az indokaidat – mondtam még, majd felálltam és elindultam a szoba felé.
Boldog voltam, hogy sikerült ezt megbeszélnünk. Mindig is zavart, hogy Sam csupán gyűlölettel néz rám, de most, hogy mindent sikerült megbeszélnünk, és végre hagyta, hogy lássam a gondolatait mindent más fénybe helyezett.
Amint beértem a szobába, az ágyhoz siettem, és csendesen Nathalie háta mögé kuporodtam, majd egyik karommal magamhoz öleltem, és nem sokkal később álomba merültem.
Sziasztok! Újra itthon vagyok :D Tudom, hogy nem erre a fejire vártatok, és ezért bocsi, de úgy éreztem, hogy ez még kell ide. De a következő Edwad és Bella lesz a réten. Puszi, Drusilla
(Anthony szemszöge)
Azt hittem, hogy soha nem érünk oda a Cullen házhoz. Nem mintha nem lettünk volna gyorsak, de nyugodtabb lettem volna, hogyha anya és Nathalie már rendes ellátást kapott volna. Életem két legfontosabb nője nem volt éppen jó bőrben, és ez meglehetősen frusztrált. Nem tudtam őket megvédeni, pedig meg kellett volna. Ahogy felértünk Edwarddal ő lefektette anyát az egyik ágyra, én pedig ugyanezt tettem Nathalie-val. Tudtam, hogy nem kéne Edwardnak emlegetnem a vérszerinti apámat, de valahogy még nem töltötte be azt a szerepet, hogy apának nevezhessem. Ez számomra nem csak egy egyszerű szó, sokkal többet jelent annál. Gondolataimból nagyapa szakított ki, aki azonnal Nath-hoz sietett és megvizsgálta.
- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta nagyapa halványan mosolyogva.
- Az jó – simítottam végig Nath karján, majd leültem mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdeztem. Imádtam az orvosi könyveket, és sokat olvastam már efféle esetekről. Először valami könnyűvel kell újrakezdeni az étkezést, és fokozatosan lehet majd egyre inkább terhelni a gyomrot, bár azt nem tudom, hogy ez a feltevés a fiatal farkasokra is igaz-e.
- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá nagyapa. Büszkeséget fedeztem fel a nézésében és a gondolataiban is. Azon elmélkedett, hogy milyen csodálatos, hogy az unokája érdeklődést mutat a gyógyítás iránt. Már maga elé képzelt engem fehér köpenyben, ahogy vállvetve együtt mentjük az életeket. Kedves gondolat, de soha nem válhat valóra. Én La Push határain belül élek, és a falka tagja vagyok, míg ők néhány éven belül elköltöznek, és újra kilépnek a mindennapjainkból.
- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta nagymama lágyan. Anya sokat mesélt róla is, amikor kicsi voltam, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden szava tökéletesen fedte a valóságot. Esme mindig kedves, és gyengéd volt, ráadásul soha nem volt egy rossz gondolata senkiről. Még a falkáról sem, ami nem éppen vámpír tulajdonság.
- Köszönöm, nagyi – öleltem meg, mire az arca felragyogott. A gondolatai szinte sikítottak, hogy mennyire boldog, amiért megismerhette az unokáját, sőt unokáit. Már Jacobot is annak tekintette, mert Bella volt az édesanyja, és alig várta, hogy Billyt is közelebbről megismerhesse. Egyszerűen nem tudtam nem szeretni a nagyszüleimet, ahhoz túl csodálatos volt a lelkük.
Egy pillanattal később nagyi már ott sem volt, nagyapa pedig anya mellé lépett és elkezdte tapogatni a karjait, ami nem hangzott túl jól. Koncentráltam, és hallottam minden egyes apró kis hangot, ami a törés helyét adta meg. Anya mindkét karja eltört négy helyen. Hogyha én kaptam volna ezt az ütést, akkor biztosan már holtan hevernék. Bő negyedórás alapos vizsgálat után Edward átkarolta anya derekát, és megpuszilta a nyakát, mire kis híján morgás tört fel a torkomból. Mi a fenét képzel magáról? Még nincsenek ilyen bizalmas viszonyban. Éppen közbe akartam lépni, amikor Edward gondolatai megállásra késztettek. Figyelemelterelés céljából teszi, mert nagyapa vissza fogja rántani a helyére a csontokat. Anya arcára néztem, aki tényleg mintha egy kicsit elengedte volna magát, úgyhogy mégsem rontottam neki Edwardnak.
- Mit csinálsz? – kérdezte anya teljesen ellazulva. Még soha nem láttam ilyennek a szemeit. Szinte felragyogtak, ettől az apró kis gesztustól. Csak tudnám, hogy hogyan tud ennyire belehabarodva lenni még mindig, hiszen elhagyta. Talán a szerelem tényleg vak? Mindenki ezt mondja.
- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta Edward a nyakába, majd újra megpuszilta azt a pontot.
Halványan elmosolyodtam anya apró kis kéjes mosolyától, de az arcom rögtön eltorzult, amikor meghallottam nagyapa gondolatait. Mindjárt visszarántja a csontokat. Gyengéden befogtam Nathalie füleit, hogy ne kelljen sikoltásra ébrednie, mert ez most nagyon fog fájni anyának az biztos. Igazam is lett, nagyapa egy határozott mozdulattal megrántotta a sérült karokat, amik halk reccsenéssel visszakerültek a helyükre.
- Sajnálom – nézett anyára nagyapa bűnbánóan.
- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondta eltorzult arccal. – Veled viszont még számolunk – nézett Edwardra szigorúan.
- Miért? – kérdezte döbbenten.
- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogta. Elkápáztatni? Milyen sokszor hallottam ezt anyától. Mindig elkápráztatta őt, amíg ember volt. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám.
- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülébe. Nocsak, anya kezd felpezsdülni. Még soha nem láttam ilyennek, de határozottan tetszett a látvány.
- Szeretnéd, mi? – kérdezte anyám gonoszan vigyorogva.
- Ami az illeti… - hagyta félbe a mondatot Edward. Mint két szerelmes tinédzser. Milyen aranyosak. Lehet, hogy a vérszerinti apám nem is olyan reménytelen esett, mint hittem?
- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogott fel anya.
- Kegyetlen vagy – csípett az oldalába Edward.
- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogott anya.
- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – szállt be Edward is a játékba. Te jó ég! Még a végén itt helyben fogják egymást leteperni. Könyörgöm, ezeket a gondolatokat még csak távolról sem akarom látni. Túlzottan beindult itt a fantázia világa. Ehhez én még túl fiatal vagyok, hiába múltam el ötven, a szüleim enyelgését nem akarom látni. Sőt, tudni sem akarok róla.
- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – fakadtam ki morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.
- Tessék? – nézett döbbenten rám Edward. Istenem, komolyan ekkora idióta? Már kombinál, hogy apa és anya. Nem fogta még fel, hogy soha nem volt köztük több barátságnál? Meg tudnám fojtani, amikor ilyen hülyeségeken jár az agya.
- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem úgy gondoltam. Hanem apa emlékeiben láttalak titeket. Ne nyaljátok-faljátok egymást a fiatok előtt, könyörgöm – forgattam meg a szemeimet. – Lehet, hogy elmúltam ötven, de a gyerekek erre nem kíváncsiak – fűztem még hozzá.
- Bocsi – mondták egyszerre, mire felnevettem nagyapával együtt.
- Na, készen is vagyunk, Bella – simogatta meg fogadott Carlisle anya arcát, majd puszit nyomott a homlokára. Ő pedig lenézett a kezeire és elfintorodott.
- Fájdalmaid vannak? – aggódott rögtön Edward.
- Nem csak megint embernek érzem magam. Itt ülök Carlisle előtt, két begipszelt karral – morogta. Mindig is utált a középpontban lenni, hát még lesérülni. Amennyit tudok apa emlékeiből, ami elég sok időt foglal magába, nem telt el nap, hogy ne sérült volna meg valahogy az anyukám. Ezt ma már nehéz elképzelni róla, de emberként tényleg nagyon ügyetlen volt.
- Most, hogy így mondod, tényleg van benne egy kis nosztalgia – bólintott rá Edward. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányzik – sóhajtott fel. Ajaj, ez egy újabb hülye félreértési pont. Ezektől az idióta kétes megnyilvánulásoktól megyek a falnak. Anya ennél érzékenyebb lélek, eredendően nulla önbizalommal. Fortyogtam magamban. Tuti, hogy ez most félreérti.
- Mi? Hogy megint egyfolytában lesérüljek? – nézett Edwardra anya döbbenten. – Hát nekem egyáltalán nem hiányzik – fűzte még hozzá.
- Nem az, természetesen nem akarom, hogy megsérülj. Nem az hiányzik, hogy egy kicsit ügyetlen voltál – csóválta meg a fejét Edward. – Az, hogy elpirulsz, hogy a szíved meglódul, amikor rám nézel, vagy hogyha hozzád érek. A bőröd forrósága. A nagy csokoládébarna szemeid – sorolta fel hatalmas hévvel. Komolyan nem normális egyik szülőm sem. Anya állandóan azt képzeli, hogy nem elég jó, Edward meg még rátesz egy lapáttal a kétes megfogalmazásokkal. Naná, hogy már megint félreértést szül a félig kimondott szó.
- Anya, ne gondolj butaságokat – mondtam morcosan. – Gyönyörű vagy, és tökéletes. Ne, aggódj ilyenek miatt – tettem még hozzá.
- Miről beszélsz? – kérdezte Edward kíváncsian. Már éppen ki akartam fakadni, amikor anya közbevágott.
- Nem fontos – vágta rá, mielőtt válaszolhattam volna. Az ember, illetve félvér azt hinné, hogy az élettapasztalt szüleinek van annyi esze, hogy ne értsék félre egymást állandóan, de úgy tűnik, hogy tévedtem.
- Szerintem pedig nagyon is fontos, mert a jelek szerint elszomorodtál tőle – nézett rá Edward könyörgőn. – Kérlek, mondd el, hogy mit tettem. Nem akartalak megbántani – kérlelte továbbra is. Legalább könyörögni szépen tud, hogyha mindent el is szúr. Erre a képességére még szüksége lesz az biztos.
- Nem vagyok megbántva – motyogta anya maga elé. Nem hát, hallom. Mindjárt megőrül úgy meg van sértve, erre már megint tetteti, hogy minden rendben van. Ezt már tényleg nem hagyhatom szó nélkül.
- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Ti most menjetek el valahova kettesben és beszéljétek meg az egymás közötti ostoba tévhiteiteket. Én mindkettőtök gondolataiban olvasok, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyikőtök lököttebb, mint a másik – mondtam ingerülten. Jó lenne, hogyha most már eldöntenék, hogy hogyan tovább. Nekem mindegy, hogy együtt vagy külön, de döntsük már el az fenébe is. Én próbálok alkalmazkodni, de így elég nehéz.
- Végre valaki bölcsen szólt – emelte égnek nagyapa a szemét. Nocsak, legalább egyetért velem valaki. – Már éppen ideje volt, hogy végre valaki rátapintson a lényegre.
- Megjöttek a többiek, de nem kapták el a nomádokat – koncentrált Edward. Mire én is fülelni kezdtem. – A farkasok és Gaby átmentek La Pushba rendbe hozni magukat, de visszajönnek.
- Itt a hami – rontott be Emmett az ajtón váratlanul. – Hoztam neked macit hazafele jövet, Bella. Csak hogy lásd, hogy te vagy a kedvenc hugicám. Akárki nem kaphat a készleteimből.
- Köszönöm, bátyus – nézett rá anya nevetve. „Emmett mindig megnevetettet. Egyszerűen imádtam.” Jutottak eszembe a bácsikámról eddig hallottak. – Hálám örökké üldöz – fűzte még hozzá.
- Akkor majd gyorsan menekülök, hogy utol ne érjen – nevetett fel Emmett. – Egyébként nincs mit, csajszi. Na, ki eteti meg a kis sérültet? – kérdezte bohókásan. Volt egy tippem, hogy ki fog vállalkozni. Legalább addig megbeszélhetik a tévhiteiket. Bár én személy szerint egyelőre Edward ellenes vagyok, de ha anya így boldog, akkor ám legyen.
- Hogyha megengedi, akkor majd én – ajánlkozott Edward azonnal. – Kérlek, nagyon szeretnék gondoskodni rólad – magyarázkodott, anya pedig azonnal felém fordult, én pedig biccentettem, hogy nyugodtan menjenek. Úgyis szerettem volna kettesben lenni egy kicsit Nathalie-val. Nem akartam, hogy zavarban érezze magát, amiért gondoskodni kell róla.
- Rendben, akkor menjünk a szobádba, és ott majd iszom is – ajánlotta anya a lehetőséget, és közben nagyi is betoppant egy egész fazék forró levessel.
- Meghoztam az ételt – tette le a fazekat Nath ágya mellé, majd már el is tűnt.
- Köszönöm – szóltam utána hálásan.
- Nincs mit, Édesem. Csak épüljön fel ez a kedves kislány – mondta nagymamám gyengéden.
Carlisle is diszkréten kisomfordált a többiek után, én pedig azonnal Nathalie felé fordultam, és simogatni kezdtem az arcát. Fel kell ébrednie, hogy egyen. Aztán pedig hazaviszem, hogy a saját ágyában kapjon újra erőre. A családja már biztosan nagyon ideges, hogy mi van vele.
- Nath, ébredj, kedves. Enned kell – keltegettem finoman, de nem igazán mocorgott. Biztosan nagyon kimerült, de akkor is ennie kell. – Nathalie – suttogtam a fülébe, majd puszit nyomtam mindkét csukott szemhéjára, mire megrebbentek a pillái. – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondtam lágyan, mire végre kinyitotta a szemeit.
(Nathalie szemszöge)
Nem voltam tisztában vele, hogy mi történik körülöttem. Az utolsó emlékem az volt, hogy megmenekültünk, de Bella megsérült. Amikor pedig elindultam kifele abból a szörnyű pincéből egyszer csak elnyelt a sötétség. Valószínűleg elájultam.
- Nathalie – suttogta Anthony a fülembe, majd forró, gyengéd érintést érzetem a szemhéjaimon, mire megrebbentek a pilláim. Ideje lenne magamhoz térni. Vajon hol vagyok? Mi történt pontosan? – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondta lágyan, mire a szemeim kipattantak. – Hála az égnek, hogy végre felébredtél – sóhajtott fel Anthony megkönnyebbülve.
- Szia – krákogtam. A torkom már nagyon ki volt száradva. Bár ez nem is csoda, miután napok óta nem jutottam folyadékhoz. Te jó ég. Vajon mennyire festek szörnyen?
- Hogy érzed magad? – simított végig az arcomon.
- Éhes vagyok, és szomjas, és meg is mosakodnék – panaszoltam el. – Viszont legalább biztonságban vagyunk. Egyébként hol vagyunk és mi történt az elrablóinkkal? – kérdeztem meg a leginkább égető kérdést.
- A Cullen házban vagyunk. A vámpírok sajnos kicsúsztak a kezeink közül, de nem hagyjuk annyiban a dolgot – válaszolta Anthony. – Van itt neked egy nagy adag leves – váltott témát. – Enned kell – mondta gyengéden, majd az ágyamat ülő helyzetbe igazította velem együtt, és a számhoz emelt egy kanál gőzölgő ételt. Mámorító illata volt, és mivel Anthony kínálta, így az a veszély sem fenyegetett, hogy bármit belekevertek.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd lenyeltem a felkínált falatot. Mire Anthony azonnal a számhoz emelte a következő adagot. – Egyedül is tudok enni – pirultam el. Utoljára ötéves koromban etetett így az anyukám, amikor tüdőgyulladással kellett feküdnöm.
- Carlisle azt mondta, hogy nem erőltetheted meg magad. Két napig még csak mászkálás sincs – mondta komolyan Anthony. Eközben pedig egy újabb kanál levest nyomott a számba.
- Ezt nem mondod komolyan – kerekedtek el a szemeim. – Le akarok zuhanyozni, borzalmas szagom van. Egy élet is kevés lesz, hogy lemossam magamról azt a dohos pincét, amiben tartottak minket – morogtam. Teljesen ki van zárva, hogy ne kelljek fel.
- De, komolyan mondom, és én magam foglak ágyban tartani, ha kell, akkor erőszakkal is – mondta komolyan miközben egy újabb adag levest tartott a számhoz. Nos, az ágyban tartás része tetszik a dolognak. Gondolkodtam el, majd észbe kaptam, amikor felkuncogott.
- Ne hallgasd ki a gondolataimat – néztem rá morcosan. – Egy cseppet sem tisztességes egy hormontúltengéses, bajba jutott farkas hölgyet kinevetned, aki ráadásul beléd vésődött. Nem vagyok ura a gondolataimnak – mondtam felháborodva.
- Nagy kár, mert tetszenek a gondolataid – vigyorodott el Anthony.
- Na persze, képzelem, hogy mennyire tetszenek.
- Inkább befogom a szád – sóhajtott fel, majd egy újabb kanál ételt nyomott a számba. Na nem, mintha ellenemre lett volna a dolog. Sőt. Kifejezetten éhes voltam. Álljunk csak meg, ő sem evett két napig.
- Te nem vagy éhes? – kérdeztem aggódva. – Neked is kéne enned valamit.
- Majd eszek, de előbb te – válaszolta egyszerűen. – Hogyha megetted ezt a levest, akkor én is lemegyek és eszek valamit – mondta komolyan.
- Rendben, addig legalább lesz alkalmam kisurranni a fürdőbe – csillantak fel a szemeim. Mit meg nem adnék egy fürdőért.
- Ha ilyeneken töröd a fejed, akkor nem hagylak itt és inkább éhen maradok – mondta komolyan.
- Ne már, szükségem van egy fürdőre. Kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel. – Ígérem, jó leszek, amint tisztálkodtam meg sem moccanok.
- Na jó, mit szólnál ahhoz, hogyha mondjuk Alice, vagy Rose néni engedne neked egy fürdőt és segítenének eljutni odáig – javasolta.
- Rendben – bólintottam rá azonnal. Valószínűleg nem fogok jobb ajánlatot kapni, úgyhogy tetszett ez az alternatív megoldás.
- Akkor edd meg még ezt a pár falatot, és már mehetsz is fürdeni – mosolygott rám kedvesen.
Jól esett a törődés. Mármint ahhoz hozzá voltam szokva, hogy otthon szeretnek és törődnek velem, de sosem gondoltam volna, hogy egy férfi egyszer így fog gondoskodni rólam. Engedelmesen megettem az egész fazék levest, majd jóllakottan nyúltam el a párnámon. Nem is emlékeztem, hogy mikor éreztem magam ennyire teletömve. Amióta átváltoztam szinte semennyi étel nem elégített ki, erre most egy tál leves is kis híján kifog rajtam.
- Sziasztok – lépett be két lány. Az egyiküknek gyönyörű szőke haja volt, és angyalarca, míg a másiknak rövid sötét haja, és kedves mosolya.
- Sziasztok – köszöntem vissza, de rossz ötlet volt, mert, ahogy vettem egy mély levegőt és megéreztem az irritáló illatukat rögtön a támadásra koncentráltam. A morgás pedig önkéntelenül szakadt fel a torkomból, mire a lányok megtorpantak.
- Nathalie, nyugalom – fogta meg a kezem Anthony. – Ők itt Rosalie és Alice – mutatatta be a lányokat.
- Sajnálom – néztem bűnbánóan a két lány felé. – Még új vagyok a farkas létben.
- Nem érdekes, a te szagod sem bódító éppen – legyintett Alice kuncogva, Rosalie pedig csak elfintorodott.
- Hát, köszi – húztam el a számat. Sajnos nem volt zuhany a pincében, ahol fogvatartottak minket.
- Nem arra gondolnak, hogy két napja nem volt alkalmad letusolni – kuncogott fel Anthony. Mire a két lányból is kitört a nevetés. Remek, most meg rajtam nevetnek.
- Ne haragudj, csak tudod a farkasok illata pont olyan irritáló nekünk, mint amilyen neked a miénk – magyarázkodott Rosalie. – Még új nekünk, hogy jóban vagyunk a törzseddel. Azt hiszem, hogy meg kell szoknunk egymást – mondta elszántan, mire elmosolyodtam.
- Igen, szerintem is – bólintottam rá. Végül is még Anthonyt is kis híján megtámadtam, de egyre jobban ura vagyok a testemnek megint, ami fantasztikus érzés.
- Akkor mehetünk? – kérdezte Alice. – Tudod, fürdő.
- Igen, már alig várom – sóhajtottam fel.
- Akkor most fel foglak venni és elviszlek a kádhoz. Rendben? – lépett hozzám közelebb Rosalie.
- Oké – válaszoltam bizonytalanul. Egy kicsit féltem, hogy nem tudom majd türtőztetni magamat, de Anthony nyugtatóan megszorította a kezem.
- Nem lesz semmi baj. Erősebb vagy, mint hiszed – súgta nekem határozottan.
Rosalie mosolyogva mellém lépett, majd kicsit bizonytalanul a derekamra és a térdhajlatomhoz csúsztatta a kezeit majd felkapott. Néhány pillanattal később pedig már a fürdőszobában találtam magam. Az egész helyiséget kellemes levendula illatú gőz lepte be, ami a forró vizes kádból áradt.
- Most beleteszlek a vízbe, és utána, ha gondolod, magadra hagylak – ajánlotta Rosalie.
- Köszönöm, azt hiszem, hogy boldogulok – bólintottam rá.
Ahogy kimondtam Rose a lábamra állított a kádban, és már csukódott is mögötte az ajtó. Levettem a pulóvert, ami nem tudom, hogy hogyan került rám, majd Anthony ingjét is, és elmerültem a vízben. Nem voltam sokáig talpon, de még nem éreztem elég határozottnak a lábaimat. A fürdő nagyon jól esett, kifejezetten megnyugodtam tőle. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem benne, de egyszer csak halk kopogtatásra lettem figyelmes.
- Ki az? – kérdeztem kíváncsian.
- Alice vagyok – jött a válasz. – Hoztam neked némi ruhát. Bejöhetek?
- Igen, csak egy pillanat – mondtam, majd körbenéztem, és észre is vettem egy törölközőt. Gyorsan kiültem a kád szélére, és magam köré tekertem. – Gyere be.
- Szia – mosolygott rám kedvesen. – Ezek Esme ruhái. Leginkább hozzá hasonló testalkatod van – magyarázta, majd letett a székre egy nadrágot, egy blúzt, és egy szett gyönyörű fehérneműt. Valamint egy kényelmes balerina cipőt. Már az idejét sem tudom annak, hogy mikor viseltem ilyen kifogástalan öltözéket.
- Köszönöm szépen – néztem rá hálásan.
- Nincs mit – legyintett. – Öltözz fel, szólj, ha készen vagy, mert Anthony már tűkön ül.
- Rendben, mindjárt elkészülök – pirultam el. Nagyon tetszett a gondolat, hogy odakint vár engem.
- Rendben, akkor magadra is hagylak – biccentett majd eltűnt.
Megtörölköztem, majd magamra kapkodtam a ruhákat. Nagyon jó érzés volt a kellemes öltözetben lenni. A hajamat kifésültem, és még a fogamat is megmostam. Sokkal jobban éreztem magam tisztán és jóllakottan.
- Kész vagyok – mondtam az ajtó felé nézve.
Anthony pedig azonnal mellettem termett. Elismerően végigmért, majd a karjaiba kapott és lesietett velem a nappaliba. Legalábbis leginkább nappalinak nézett ki a helyiség. Leült egy kanapéra és engem az ölébe húzott. Egy szőke férfi indult meg el felém mosolyogva.
- Én Carlisle vagyok – térdelt le mellém. – Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban, köszönöm – válaszoltam bizonytalanul. Nem ismertem még ezt a vámpírt, de ha Anthony bízik benne, akkor nem lehet veszélyes. A szeme is aranyszínű.
- Ő, Carlisle Cullen, a nagyapám – mutatta be Anthony a férfit.
- Nagyon örvendek – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig gondolkodás nélkül megrázta. – Az én nevem, Nathalie Uley.
- Igen, sokat hallottam már rólad – mosolygott rá Anthonyra. – Az unokám szerint szeretnél hazamenni, hogy megnyugtasd a családod.
- Igen, tényleg szeretnék, de ne értsétek félre. Nagyon hálás vagyok a vendéglátásért, de azt hiszem, hogy ideje lenne megnyugtatni az édesanyámat, és az apámat is – válaszoltam csendesen. Biztosan nagyon aggódtak értünk.
- Hazavihetem? – kérdezte Anthony.
- Elviheted, de áll, amit megbeszéltünk. Ma és holnap semmi megerőltetés, és utána is csak fokozatosan – mondta szigorúan Carlisle.
- Rendben, figyelni fogok rá – mondta Anthony komolyan. – Anyának megmondjátok, hogy hazamentem, hogyha visszajöttek?
- Hát persze – bólintott rá Carlisle azonnal. – Visszajössz te is?
- Igen, vissza fogok jönni hozzá – bólintott rá Anthony.
- Rendben – mosolyodott el Carlisle.
Majd Anthony felállt velem, és az ajtó felé indult. Alice pedig azonnal szélesre tárta előttünk.
- Remélem, hogy még látunk – mosolygott rám kedvesen. Én pedig bólintottam, hogy biztosan így lesz.
Amint kiértünk a házból futásnak eredt velem. Nem telt bele csupán tíz percbe, és már át is léptük a határt. Elképesztően gyors volt, mint mindig. Már csak néhány perc választott el attól, hogy a családommal lehessek. A szívem egyre hevesebb ritmusra kapcsolt. Hiányzott az otthonom. A családom. Már láttam a házunkat, amikor kivágódott az ajtó, és a szüleim léptek ki rajta mosolyogva. Anthony még gyorsabb iramba kezdett, és egy perccel később már az édesanyám ölelt magához úgy, hogy még mindig Anthony karjaiban voltam, apa pedig átölelt engem és anyát is, amennyire a körülmények engedték.
- Nem esett bajod, édesem? – sírta az anyukám, és úgy tűnt, hogy nem tervezi, hogy még egyszer elenged bárhová is.
- Jól vagyok, anya. Csak pihennem kell. Anthony megvédett engem – válaszoltam, és én is belecsimpaszkodtam a nyakába. Közben láttam, hogy apám egy hálás pillantással jutalmazza meg leendő kedvesemet.
- Te is jól vagy, Anthony? – kérdezte anya, felé fordulva.
- Igen, minden rendben. Anya sérült meg, amikor megvédett minket – mondta egy kis bűntudattal a hangjában.
- Ugye nem súlyos? – ijedt meg az édesanyám.
- Nem, rendbe fog jönni – válaszolta Anthony halványan elmosolyodva.
- Gyertek be, ne ácsorogjunk idekint – mondta apám kedvesen. Én pedig döbbenten néztem rá. Ez az első alkalom, hogy apám behívta Anthonyt az otthonunkba.
Mindannyian bementünk a házba, és leültünk a konyhában. Anyám azonnal egy nagy adag ételt hozott az asztalra, és a kedvenc süteményeimet. Nem aprózta el. Volt csokis muffin és almás pite is. Vágyakozva néztem az édességeket, de nem mertem hozzányúlni, hiszen elvileg vigyáznom kell még, hogy mit eszem.
- Szerintem egy szelet sütemény még belefér – mosolygott rám Anthony. Így sem voltam előrébb, mert nehéz választani két ilyen édesség között. – Felezzünk – kuncogott fel, majd elvágott egy-egy darabot mindkét fajtából.
- Köszi – vigyorogtam rá, és már enni is kezdtem.
- Nincs mit – kacsintott rám, majd ő is beleharapott az édességbe.
Apa és anya csak mosolyogva figyeltek bennünket, majd ők is vettek a sütikből. Együtt falatoztunk és olyan meghitt volt ez az egész helyzet. Apa most először nem tekintette Anthonyt az ellenségének. Talán most már minden rendbe fog jönni. Legalábbis remélem. Hosszú órákon át beszélgettünk egészen addig, amíg nem kezdtem el ásítozni.
- Köszönöm a vendéglátást – állt fel Anthony. – Nem szeretnék tovább zavarni.
- Nem zavarsz – vágta rá apám. – Hogyha tudsz, akkor maradj nyugodtan és pihend ki magad. Utána is visszamehetsz az édesanyádhoz. A vendégszobában nagy az ágy, elfértek rajta mindketten – fűzte még hozzá. Az én szemeim pedig kikerekedtek a megdöbbenéstől. Az apám, aki gyűlöli Anthonyt felajánlja, hogy aludjon nálunk, ráadásul velem. Anyám is hasonlóan döbbenten figyelte apát.
Anthony végül boldogan elfogadta a meghívást, majd felvett a karjaiba és a vendégszobában letett az ágyra, ezután mellém feküdt, én pedig szorosan a mellkasához bújtam, ahogy az utóbbi két napban is. A karjaival gyengéden magához láncolt, és az altatót kezdte el dúdolni. Néhány perccel később pedig már aludtam is. A lehető legnagyobb biztonságban voltam a karjai között.
(Anthony szemszöge)
Nathalie már egy ideje csendben szuszogott mellettem, így eldöntöttem, hogy itt az idő. Sok mindent meg kell beszélnem Sammel. Ahogy hallottam a gondolatait mindent megértettem. Nem azért gyűlöl, amiért gondoltam, hanem azért, mert félti a lányát. Meg tudom érteni. Tisztában vagyok vele, hogy kockázatos a dolog, hogyha mi egyszer úgy leszünk együtt, mint a szerelmesek, de hogyha nem lennék alkalmas rá, hogy boldoggá tegyem, és biztonságban legyen velem, akkor nem belém vésődik. Hiszen a farkasok a számukra tökéletes párba szoktak bevésődni. Ergo, elvileg nem történhet semmi baj.
- Sam – léptem be a konyhába.
- Anthony, miért nem alszol? – kérdezte döbbenten.
- Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
- Ez ráér – mondta komolyan. – Előbb pihend ki magad.
- Nem ér rá – vetettem ellent. – Sam, vigyázni fogok rá. Soha nem hagynám, hogy baja essen.
- Önhibádon kívül is baja eshet, hogyha teherbe esik – vágta rá azonnal. – Ne érts félre. Én nem gyűlöllek téged, de nem akarom, hogy Nathalie idő előtt távozzon az élők sorából. Nem tudjuk, hogy a gyermek milyen hatással lenne a testére – magyarázta szomorúan.
- Ez egyelőre nem fenyeget – ültem le mellé. – Nath és én nem fogunk egymásnak esni. Eszem ágában sincs kihasználni a helyzetet, hogy belém vésődött. Az első randink is elmaradt, mert a túszul ejtést nem nevezném annak. Lassan haladunk, és arra gondoltam, hogy a nagyapám végezhetne vizsgálatokat, és kutatásokat is velünk kapcsolatban. Hátha talál valamit – mondtam el a gondolataimat.
- Ez jól hangzik – derült fel egy kicsit Sam arca.
- Vigyázni fogok rá, és megfontoltan viselkedek. Megígérem – mondtam őszintén.
- Hiszek neked, Anthony, és többet nem is várhatok el – mondta barátságosan. – Hálás vagyok, amiért ennyire törődsz vele – fűzte még hozzá.
- Ez természetes. Mindig is fontos volt nekem – néztem mélyen a szemébe.
- Tudom, és sajnálom, hogy kis híján kiutáltalak a házunkból – tette a vállamra a kezét. – Most pedig indíts, és vigyázz a lányomra, ahogy ígérted, de azért aludhatsz is közben egy kicsit – mosolygott rám.
- Rendben, és egyáltalán nem haragszom rád. Megértem az indokaidat – mondtam még, majd felálltam és elindultam a szoba felé.
Boldog voltam, hogy sikerült ezt megbeszélnünk. Mindig is zavart, hogy Sam csupán gyűlölettel néz rám, de most, hogy mindent sikerült megbeszélnünk, és végre hagyta, hogy lássam a gondolatait mindent más fénybe helyezett.
Amint beértem a szobába, az ágyhoz siettem, és csendesen Nathalie háta mögé kuporodtam, majd egyik karommal magamhoz öleltem, és nem sokkal később álomba merültem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
