La Push vámpírja - 35. fejezet

35. fejezet




(Bella szemszöge)



- Teljesen elvesztettem az időérzékemet Edward karjaiban. A hangja, és a simogatása éppen olyan megnyugtató volt, mint régen. A légzésem teljesen lelassult, és azt képzeltem, hogy tudok aludni. Legalábbis próbáltam valami ahhoz hasonló állapotba kerülni. Behunyt szemmel, mosolyogva pörgettem végig a szép emlékeket, miközben élveztem a kényeztetést. Teljesen kizártam a külvilágot, és nem figyeltem semmire Edwardon és magamon kívül. Most nem kellett aggódnom, mert tudtam, hogy Jake, és Billy La Push határain belül vannak, Anthony pedig a Cullen házban. A lehető legbiztonságosabb helyek. Úgyhogy nem történhet semmi baj. Kellemes lazításomból Alice hangos üvöltése szakított ki, mire ijedten kaptam fel a fejem, mert fogalmam sem volt, hogy mi történik.

- Emmett Cullen, ezt még nagyon megkeserülöd! – üvöltötte Alice.

- Mi történt? – néztem fel Edwardra, de a szemeim még kicsit nehezen fókuszáltak. Alice, és Emmett kicsit összeszólalkozott, és a lökött fivérem bedobta Alice-t a folyóba egy valódi Versace modellben – magyarázta a helyzetet kuncogva.

- Oh, akkor most Emmett nagy bajban van – vigyorodtam el. Alice viszonylag nehéz felhúzni, de ha a ruháiról van szó, akkor lesz, ne mulass.

- Hát az már biztos – bólintott rá.

- Emmett semmit sem változott – gondolkoztam el. – Mindig is irigyeltem az állandó pozitív életszemléletét – motyogtam halkan. Nem igazán akartam, hogy Edward is meghallja. Csak annyira irigylésre méltó volt Emmettnek ez a vicces életszemlélete. Mindent el tudott mókázni.

- A te szemléleteddel sincs semmi baj. A gyermekeidért élsz. Ez szép dolog. Olyan vagy, mint Esme, csak anyatigrisesebb kiadásban – nevettet fel. Anyatigris? Én? Nincsenek itt egy hónapja, és már egyszer sikerrel elrabolták mellőlem a fiamat. Tényleg nagyon határozott és védelmező anya vagyok.

- Esme sokkal erősebb nálam. Az agresszivitásom pedig csak azért van, mert máshogy nem tudok megóvni, két farkast és egy félvért. Gondolj csak bele, hogyha valaki megtámad minket, mint nemrégen is. Hogyha csak ülök, és nézek, akkor még bajuk eshet. Azt pedig nem hagyhatom. Így is állandóan kint járőrözik valamelyikük, vagy mindhárman. Évtizedek óta mást sem csinálok, csak aggódom. Nem túl egészséges életvitel. Bár a világért sem adnám oda soha. Ők lettek az életem – magyaráztam áhítattal. A fiaimmal egyszerűen nem tudtam betelni.

- Mh… egykor még én is ilyen fontos voltam neked – motyogta maga elé Edward csalódottan. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt megint csak nem kellett volna meghallanom, de nem tehettem róla. A vámpírhallás nem hagyta, hogy átugorjak a részletek felett.

- Te másképpen vagy fontos. Nem lehet összehasonlítani a szerelmed iránt érzett szeretetet, és a fiaid iránt érzettet. Teljesen más a két érzés – suttogtam szégyenlősen. Nem tudtam összehasonlítani a fiaim iránt érzett szeretet, és az Edward iránt érzett szerelmemet és vágyamat.

- A szerelmed iránt érzett szeretetet? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.

- Nem volt más az életemben, és nem is lesz, úgyhogy egyeduralkodó vagy ezen a téren – mondtam a szemembe nézve. Ha tudtam volna, akkor belepirultam volna ebbe mondatba. Éreztem is, hogy bizsereg az arcom, de tartanom kell magam. Még nem vagyok készen rá, hogy feltétel nélkül újra megbízzak bennük. Jaj, ne. Ez a tekintet. Most pont úgy néz rám, mintha meg akarna csókolni. – Edward, ne nézz így – kaptam el róla a tekintetem.

- Hogy? – kérdezte döbbenten.

- Úgy, mint aki mindjárt rám akarja vetni magát – mondtam határozottan. Ismertem már ezt a tekintetet. – Ez még nem fog menni – fűztem még hozzá.

- Még nem, vagy soha nem? – kérdezte kissé csalódottan.

- Még nem, de majd egyszer – pillantottam rá idegesen. Nem tudtam megmondani, hogy mikor fog eljönni az ideje, csak abban voltam biztos, hogy még nem akarom elmélyíteni újra a kapcsolatunkat. – Nem olyan könnyű eltekinteni ötven év egyedülléttől.

- Tudom – hajtotta le a fejét bűntudatosan.

- Jaj, ne kezd már el megint. Hibáztál, de ki nem hibázik az életben? Nem gyűlöllek, és már nem is haragszom rád, de adj egy kis időt. Nem tudok egyik napról a másikra a karjaidba omolni. Tudod, megváltoztam – magyaráztam hevesen. Már elhittem, hogy boldog, hogy lát, és szeretne újra velem lenni, de ha tetszik neki, ha nem lassítania kell a tempón. A megbocsátás is időbe telik.

- Igen, ezt határozottan észrevettem – bólintott rá. – Bár szerintem előnyödre – mosolygott rám őszintén. – Ne érts félre, akkor is tökéletes voltál, amikor megismertelek, de ez a határozottság nagyon tetszik benned, és az anyaság is nagyon jól áll. Amikor valamelyik fiad a közelben van, akkor szó szerint sugárzol, és ez nem hétköznapi – mondta áhítattal. Ezek szerint észre sem vette, hogy ugyanez rá is igaz volt Anthony esetében. Olyan szeretettel nézte a fiát, mintha a legnagyobb csoda lenne az egész világon. Tulajdonképpen az is volt. Életem legszebb ajándéka.

- Rajtad is látszik, hogy szereted a fiadat – néztem rá biztatóan mosolyogva. – A szemeid ellágyulnak, hogyha rá nézel. Bár Anthony tesz róla, hogy ne érezd nyeregben magad, és azt hiszem, hogy még egy ideig számíthatsz támadásokra, de előbb vagy utóbb megenyhül. Tudod elég makacs – nevetettem fel.

- Nem is tudom kitől örökölte – forgatta meg a szemeit.

- Hát makacsságban jól összepasszoltunk mindig is – mondtam határozottan. Emlékszem, hogy hányszor összekaptunk régen. Néha még Alice is kellett, hogy ki tudjunk békülni. Ő is hajtotta a maga igazát, és én is. – A fiunk pedig mindkettőnktől megkapta ezt a mesés tulajdonságot. Tőled meg még az önmarcangolást is, sajnos – fintorodtam el a végére. Ez volt az egyetlen tulajdonsága Anthonynak és Edwardnak is, aminek nem nagyon örültem.

- Azért annyira nem lehet szörnyű – ellenkezett. Még, hogy nem szörnyű? Hát igen, még nem ismeri a fiát. Néha még nála is rosszabb tud lenni.

- Hát, erről tudnék mesélni – mosolyogtam rá. Tulajdonképpen elég sok történet volt, ami alátámaszthatta Edward számára is, hogy a fia teljes mértékben örökölte az önsanyargatását.

- Kíváncsian hallgatom – mondta lelkesen. Tetszett, hogy őszintén érdekli minden a fiával kapcsolatban. Még a nem vidám részletek is. Talán mégiscsak meg kéne mutatnom neki a képességem segítségével az elmúlt fél évszázadot?

- Oké, lássuk csak, melyiket is meséljem el – tűnődtem. Melyik történet mutatná be a legjobban, hogy a fiunk sem könnyű eset? Aztán eszembe jutott, a legaranyosabb, de egyik legmakacsabb megnyilvánulása is. – Áh, ez lesz az. Tökéletesen tükrözi a köztetek lévő hasonlóságot. Anthonynak van egy saját oroszlánja.

- Ezt most nem értem – ráncolta össze a homlokát. – Nekem nincs oroszlánom. Hogy jött ez most a makacsághoz, és az önsanyargatáshoz?

- Várd ki a történetet, és megtudod – mondtam komolyan. – Szóval, Anthony kedvence is a hegyi oroszlán, és néhány évvel ezelőtt, amikor vadászott, nem figyelt oda, hogy éppen egy anyaállatot kapott el, pedig általában megfigyeli, hogy mit kap el, de azon az egy vadászaton csak akkor figyelt fel rá, hogy az oroszlánnak kölyke volt, amikor már késő volt, mert megölte az édesanyját. Akkora bűntudata volt, hogy megfosztotta a családjától a kisoroszlánt, hogy hazahozta, és cumisüvegből etette, azután pedig, ahogy növekedett, és meg tudta védeni magát, visszaszoktatta a vadonba. Mielőtt pedig elengedte volna. Az oroszlán combján van egy nagy A betű, amiről mindenki tudja, hogy az az állat a fiam oroszlánja, és senki nem bolygatja fel a nyugalmát. Hiába mondtuk neki, hogy nem nevelhet a házunkon belül egy oroszlánt, makacsul mindig visszahozta, még a tiltás ellenére is, így beletörődtünk, hogy ez a helyzet, és önsanyargató, mert még azóta is bűntudata van, amiért megfosztotta az oroszlánját a családtól – meséltem lelkesen. Ő pedig tátott szájjal hallgatta a történetet. Szerintem ez a fajta bűntudat tökéletesen tükrözte a köztük levő hasonlóságot.

- Ez most nem mondtad komolyan. Ugye? – kérdezett rá komolyan. Úgy tűnt, hogy nem akarta elhinni, hogy ez tényleg így történt.

- Minden egyes szó komoly volt – mondtam határozottan.

- Ezt nem gondoltam volna – mondta döbbenten, és még folytatni akarta, legalábbis úgy tűnt, de hirtelen mintha másra koncentrált volna. Talán valaki üzent neki gondolatban.

- Mennünk kell – biggyesztette le hirtelen az ajkát csalódottan.

- Miért? – kérdeztem kissé csalódottan. Arról volt, szó, hogy most csak velem foglalkozik. – Mi van az ígérettel, hogy addig simogatsz és dúdolsz nekem, amíg meg nem unom? Még nem mondtam, hogy meguntam – mondtam szégyenlősen. Egy kicsit zavarba jöttem a megnyilvánulástól, de a szégyenlősségemnél sokkal jobban akartam, hogy ne hagyja abba a simogatásomat.

- Sajnos, vészhelyzet áll fenn a Cullen házban, de hogyha velem tartasz, akkor az ágyon folytathatjuk a szobámban. Vagy itt is megvárhatsz, és majd visszajövök, hogyha lenyugtattam a kedélyeket – ajánlotta a két lehetőséget. Aztán valamin nagyon elgondolkozott. Néha én is kíváncsi voltam, hogy min tud ennyit elmélkedni. Egy ideig csendbe burkolózott, majd eltorzult az arca, és végre megszólalt. – Nem, inkább gyere velem, kérlek. Nem szívesen hagynálak itt egyedül. Két gipszelt karral nem tudsz harcolni, hogyha esetleg szükséges, és egyébként sem akarom, hogy bármiféle veszélyes dologba kerülj. Még mindig szabadon vannak a támadók.

- Rendben, megyek. Talán le tudom nyugtatni, Alice-t – sóhajtottam fel megadóan. Nem volt kedvem ismét elmondani, hogy nem vagyok már olyan törékeny. Halkan megjegyzem, hogy régen se voltam az. – Viszont, tartozol nekem. Be fogom hajtani – mondtam komolyan. Ami jár, az jár, és nekem még tartozik egy egész napos dögönyözéssel.

- Ez természetes. Készséggel fogom teljesíteni minden kívánságodat – emelte esküre a kezét.

- Hát jó, legyen – adtam be a derekam, és felálltam.

- Fel szerettelek volna segíteni – mondta csalódottan. Oh, elfelejtettem, hogy egy igazi úriemberrel van dolgom. Már régen is kicsit furcsa volt ez a stílusa, de azért meg lehetett szokni. Sőt.

- Oh, bocsi. Elszoktam az ilyen szintű udvariasságtól – vigyorodtam el. – De ezen segíthetünk – tettem még hozzá, majd ledőltem a plédre.

- Szóval, ha gondolod, akkor indulhatunk – mondtam teljesen kiterülve a pléden, és pajkosan elvigyorodtam. Ördögi terv ütötte fel a fejét a gondolataim között.

- Rendben, hölgyen – kuncogott fel. Majd mellém térdelt, és finoman felültett, majd fel is állított. Ezután pedig gyanútlanul fel akarta venni a plédet, de ahogy elengedett azonnal elengedtem magam, és zuhanni kezdtem a fű felé. Egy igazi úriember úgyis elkap, és miért ne használhatnám ki a helyzetet, hogy Edward minden téred el akar kényeztetni. Régen volt már, amikor elhalmoztak ilyesfajta gyengédséggel, és kifejezetten hiányzott. – Mi a baj? Fáj valamid? Szédülsz? – záporoztak belőle az aggódó kérdések. Olyan édes, ahogy azonnal aggódni kezd. Nem is feltételezte rólam, hogy így átverném. Mondjuk a régi Bella nem is tette volna meg, de az új már szemrebbenés nélkül játszik vele egy kicsit. Dawnnak remek módszerei voltak Jacob nevelésére. Azt viszont Jake már nem tudta, hogy mindig ketten eszeltünk ki neki különféle kis büntiket, hogyha butaságra készült.

- Csak kiélvezem, hogy gyenge nő lehetek – mondtam vigyorogva, majd képletesen értve elaléltam. Most már nagyon is élethűen tudtam tettetni, hogy elájultam.

- Bella, te most játszol velem? – kérdezte nevetve, de nem válaszoltam. Hát nem elég világos, hogy el vagyok ájulva? - Hé, Bella, ébresztő – rázogatott meg finoman.

- Hogy bánsz egy ájult hölggyel? – pillantottam fel morcosan, majd újra elernyedtem a karjaiban. Előbb-utóbb úgyis veszi az adást, és beszáll a játékba, de addig is célozgatok még egy kicsit. - Egy úriembernek vigyáznia kell egy bajbajutott lányra.

- Oh, elnézést. Mindjárt megoldom a helyzetet – mondta kuncogva. Na végre, már éppen ideje volt, hogy leesett, hogy úgysem hagyom abba. Egész nap a nyakán fogok csüngni szó szerint, amíg nem simogat addig, amíg meg nem unom.

Egy óvatos mozdulattal hirtelen a vállára tett, és az egyik kezével átkarolt, hogy ne zuhanjak le, majd a másik kezével felvette és kirázta a plédet. Azután pedig finoman a hátamra terítette, majd az ölébe kapott. Nagyon technikásan oldotta meg a feladatot. Be kell vallanom, hogy remekül szórakoztam a ténykedésén. Miután kényelmesen elhelyezett a karjaiban már futásnak is eredt. Nem telt bele öt percbe se talán, és már meg is álltunk. Az emeletről hallottam Emmett és Rose, hát, hogy is mondjam, elégedettségét. Míg nem messze tőlünk Alice és Jasper „harcolt” egymással.

- Kicsim, nyugalom. A bosszú nem megoldás, vagyis az effajta nem jó senkinek sem. Veszek neked tíz ilyen ruhát, még vásárolni is elmegyek veled, csak ne hozd be a házba ezt a büdös izét. Soha nem fog kisszelőzni – nyugtatgatta Jazz barátnőmet. Pfuj, ez tényleg borzalmas bűzt áraszt.

- Nem, Jasper. Ezt most fogja megkeserülni – morogta Alice, és újra hallottam, ahogy elindul a célja felé.

- Hé, itt fekszek ájultan. Használd ki az aggódást – kacsintottam rá Edwardra, de mozdulni továbbra sem mozdultam. Nem bukhattam le, mert akkor nem vált volna be a terv.

- Bellával van valami baj. Azt hiszem, hogy elájult – kiabálta feléjük aggódva. Mire hallottam, hogy Alice ledobta azt, ami a kezében volt, és rögtön mellettünk termett.

- Bella, ébredj – mondta aggódva, de én nem mozdultam. – Már megint nem látom a jövőt. Anthony, vagy valamelyik farkas biztos a közelben van. Mi történt?

- Nem tudom, egyszer csak összeesett – tettette még mindig az aggódást Edward.

- Fel kell hívnunk, Carlisle-t – mondta Alice idegesen, majd máris tárcsázni kezdett.

A következő pillanatban pedig Emmett és Rose is megjelent a ház előtt. Csak remélni merem, hogy rendesen fel vannak öltözve. A fenébe is. Nem tudok most beszélni, mert lebukom, de hogyha megmutatom Edwardnak, hogy meg tudom mutatni a gondolataimat, az is egyfajta lebukás. Nehéz döntés volt, hogy megtegyem-e, de végül úgy határoztam, hogy megmutatom neki a képességemet. Mondjuk érdekes, hogy legutóbb Edwardnak fel sem tűnt, hogy hirtelen hallotta Anthony gondolatait is. Mostanában kevésbé jó megfigyelő, mint régen volt. Bízzak Edwardban, vagy ne? Ideje megtudnia az képességem másik felét is? Azt hiszem, hogy nekem is meg kell bíznom ahhoz Edwardban, hogy helyre jöjjön a kapcsolatunk. Mikor végre döntésre jutottam, egy kicsit ellöktem magamtól a pajzsomat, és bevontam alá Edwardot.

- Itt a bosszú ideje. Sárba Emmettel, Alice-ért. Tudod, hogy tartozol nekem – gondoltam nevetve.

A következő pillanatban, egy határozott mozdulattal kipattantam Edward karjaiból, Alice mellé. Edward és Jasper pedig megfogták Emmett karjait, majd a folyóhoz hurcolták, hogy alaposan meghempergessék. Alice és én csak nevetve követtük őket, míg Rose még mindig döbbenten állt és figyelte az eseményeket.

Már nagyon régen nevettem olyan jóízűt, mint amikor Jasper és Edward egy határozott lendítéssel belehajították Emmettet a sárba, és megforgatták néhányszor. Azután hirtelen fordult a kocka. Emmett szélsebesen felpattant, és kigáncsolta Jaspert és Edwardot, így ők is a sárban kötöttek ki. Úgy néztek ki, mint a rossz gyerekek, ahogy egyre jobban elmerítették egymást a koszban.

- Szerintem, most a lányokon a sor. Már úgyis mindegy, mert mind sárosak lettünk – nézett ránk Emmett szélesen vigyorogva.

Rosalie azonnal elmenekül a házba, de Alice már nem úszta meg, mert Edward egy hirtelen mozdulattal elkapta és beugrott vele a sárba. Szegény barátnőmnek csak egy sikkantásra futotta. Jasper pedig bosszúból felém indult, de én gyorsan kapcsoltam, és azonnal hatalmas hullámot gerjesztettem a folyóból, ami a vízbe sodorta Jazzt és az összes többi Cullent is.

- Hát ez meg mi a fene volt? – kérdezte Jasper, miután feljutott a felszínre.

- Azt hiszem, hogy Bella nem akart sárban pancsolni – kuncogott fel Edward.

- Ez bosszúért kiált – kezdett el Emmett felém futni, de én egy újabb hullámmal elintéztem a rohamot. Majd a ház felé kezdtem futni, és néhány pillanattal később már elégedetten ücsörögtem a kanapén.

- Ezzel még nincs vége, Bella – hallottam meg Emmett morgását. Nem sokkal később pedig már mind a négyen a teraszon voltak. Hallani lehetett a vizes cipők cuppanását.

- Hát ti meg mit műveltetek? – hallottam meg Carlisle döbbent hangját. Ezek szerint ő is hazaért.

- Jasper és Edward beledöngöltek a sárba – panaszkodott azonnal Emmett.

- Értem – mondta Carlisle és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Na és te mit csináltál Emmett, amiért ezt tették veled?

- Én csak beszélni akartam Bellával, de Alice nem hagyta, ezért beledobtam a folyóba, valami Versace cuccban, vagy miben. Azután pedig le akart engem, és Roset sárral. Edward és Jasper persze azonnal Alice védte, meg Bella is, úgyhogy belegörgettek a sárba – magyarázta Emmett panaszosan.

- Könyörgöm, mondjátok, hogy Bella gipszei nincsenek tele sárral – sóhajtott fel Carlisle reménykedve.

- Nincsenek, mert kis gyáva bemenekült a házba – mondta Emmett morcosan.

- Bella nem gyáva – morgott fel Edward.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – húzta össze magát Em.

- Persze, hogy tudom – enyhült meg Edward. – Viszont ettől függetlenül vigyázz, hogy mit mondasz. Még egyszer nem akarok ilyet hallani Belláról.

- Rendben – ígérte meg Emmett.

- Jól van, akkor várjatok itt, mindjárt hozok nektek törölközőket, mert anyátok szívrohamot kap, hogyha minden csurom víz és sár lesz – mondta Carlisle, majd belépett a házba. – Szia, Bella – mosolygott rám kedvesen. – Mindjárt megnézem a kezedet, csak előbb viszek ennek a sok nagy gyereknek néhány törölközőt.

- Csak nyugodtan – válaszoltam kuncogva.

Carlisle néhány pillanat alatt megjárta az emeletet, és rengeteg törölközővel lépett ki az ajtón. A többiek hálásan megköszönték, majd fogadott apánk újra bejött, majd felkapott, és azonnal a vizsgálóba sietett velem. Letett az egyik ágyra, majd odahúzott mellém egy széket, és az orvosi táskáját.

- Fáj még a karod? – kérdezte aggódva.

- Nem, már nem érzek fájdalmat – válaszoltam azonnal.

- Mi a helyzet az ujjaiddal? Meg tudod őket mozgatni? – tette fel a következő kérdést.

- Igen, minden rendben van velük – bólintottam elégedetten. Reméltem, hogy a kérdésekre feltett válaszaim csakis jót jelentenek.

- Ez fantasztikus, akkor most megkérlek, hogy igyál még meg a biztonság kedvéért egy adag donorvért, és azután leveszem a gipszet – lépett Carlisle a hűtő elé.

- Inkább kaphatnék még a medve véréből? Maradt még egy kicsi – motyogtam zavartan. – Tudod, én még soha nem ittam embervért semmilyen formában.

- Ez fantasztikus, Bella – nézett rám büszkén. – A mostani esetben lehet, talán jobb lenne egy kis emberi vér, de megpróbálhatjuk újra az állatit is, mert a sérüléseid annyira nem voltak súlyosak – egyezett bele.

- Köszönöm – pillantottam rá hálásan.

Edward mindig attól rettegett, hogyha átváltoztat valaha, akkor nem leszek képes uralkodni magamon és megölök valakit. Ezért mikor átváltoztam megfogadtam, hogy soha a létezésem során egyetlen korty emberi vért sem fogok fogyasztani. Persze erről Carlisle nem tudhatott, hiszen még soha nem mondtam el senkinek. Fogadott apám gyorsan visszaért egy nagy tele pohárral, és azonnal meg is itatta velem.

- Rendben – mosolygott rám, miután kiittam az egészet. – Akkor most levesszük ez a gipszet – mondta mosolyogva. Én pedig azonnal boldogan nyújtottam felé mindkét karomat. Már alig vártam, hogy lekerüljenek rólam ezek a zavaró tényezők. Carlisle természetesen mélységes precizitással vette le a gipszeimet, én pedig jólesően mozgattam meg a karjaimat. – Lassan, Bella – intett szigorúan, mire abbahagytam a mocorgást. – Előbb szeretném megvizsgálni őket – tette még hozzá, majd tapogatni kezdte a karjaimat. – Úgy tűnik, hogy minden rendben – mondta úgy öt perc után elégedetten. – Viszont még egy napig megfigyelés alatt tartanálak, hogyha nem túl nagy gond.

- Rendben – bólintottam rá. Egy nap ide vagy oda már nem számít. Viszont, holnapután hazamegyek, mert látnom kell a gyermekeimet, és jobban meg kell ismernem Gabyt is.

- Ennek nagyon örülök – mosolygott rám Carlisle, és végigsimított az arcomon. – Most pedig mehetsz, mert Edward már tűkön ül az ajtó előtt.

- Tudom – suttogtam vigyorogva. Majd felálltam és kimentem a vizsgálóból, természetesen azonnal Edwarddal találtam magam szembe.

- Azt hiszem, beszélnünk kell valamiről – nézett rám csillogó szemekkel, és én tudtam is, hogy mit szeretne. Megtudni, hogy hogyan láthatta a gondolataimat.



(Jacob szemszöge)



Már régóta hazaértünk a kutatásból, de Anthony még mindig sehol. Soha nem akar hazajönni? Már alig várom, hogy lássam jól van-e. Ráadásul szeretném bemutatni neki is életem szerelmét. Az én gyönyörű Gabriellám, aki itt szuszog már jó ideje a vállamon. Elméletileg filmet nézünk, de ahogy betettük a dvd-t, rá nagyjából tíz percre már el is aludt. Nagyon kimerült volt, mikor visszaértünk. Ez érezhető volt rajta, de mégsem hagyta el a száját egyetlen egy panaszos szó sem. Erősebb lány, mint valaha is hittem volna.

- Mi történt? – pislogott fel álmosan.

- Elaludtál, édes – mosolyogtam rá.

- Oh, sajnálom – ásított egy nagyot. – Pedig ezt a filmet még nem is láttam.

- Sebaj, majd legközelebb – mondtam és apró csókot leheltem az ajkaira. Gaby pedig hozzám bújt. Karjaimat azonnal a dereka köré kulcsoltam és élveztem a közelségét, de az áruló gyomrom persze korogni kezdett. Mire szerelmem felkuncogott.

- Én is kezdek éhes lenni – állapította meg halkan. – Mi lenne, hogyha főznék valamit? – kérdezte rám nézve.

- Nem akarlak terhelni, hiszen biztosan fáradt vagy – tiltakoztam, bár nagyon is ínyemre volt az ajánlat.

- Nem vagyok fáradt, és nagyon szívesen főznék neked – mondta lelkesen.

- Ez esetben boldogan elfogadom az ajánlatot – mondtam szélesen vigyorogva. Gabriella főz nekem, már most imádom, mindegy, hogy mit készít.

Gabriella pedig azonnal felpattant és azonnal a konyha felé vette az irányt. Én pedig követtem, hátha segítségre lesz szüksége.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem az ajtóban állva.

- Nem, inkább pihenj egy kicsit. Napokig nem aludtál, és még a hátadon is vittél, amikor elfáradtam. Készíts egy fürdőt, lazíts. – adta ki az utasítást. – Egy óra múlva pedig vacsorázunk.

- Köszönöm – léptem oda hozzá, és finoman megcsókoltam, majd eltűntem a szobámban, és hagytam érvényesülni.

Engedtem egy forró fürdőt, na nem mintha hozzám képest túl meleg lett volna, és teljesen ellazultam. Pontosan egy óra múlva pedig visszamentem kedvesemhez a konyhába. Már az emeletről is éreztem a fantasztikus illatokat, és a látvány, ami fogadott, még ennél is lenyűgözőbb volt. Steak, és sült krumpli állt halmokban az asztalon. Ráadásul volt egy nagy tál saláta is, gondolom előétel gyanánt, ráadásul Gabriella most tolt be a sütőbe, egy íncsiklandozó almás pitét is. Már terjengett a finom fahéjas alma illat. Gondolom bevetette az új adottságát, a vámpírokhoz hasonló sebességet, mert különben nem lenne itt ennyi minden.

- Csodálatos illatok – mondtam elbűvölve.

- Köszönöm – mondta elégedetten. - Remélem, hogy nagyon éhes vagy – mosolygott rám lágyan, miközben befejezte a terítés utolsó mozzanatait.

- Mint a farkas – vágtam rá gondolkodás nélkül, mire Gaby hangosan felnevetett.

- Ez valóban találó kifejezés rád nézve – állapította meg. Nekem pedig leesett, hogy mit is mondtam az előbb, majd én is nevetni kezdtem.

Abban a pillanatban toppant be Billy is a konyhába, de vissza is akart fordulni, mert látta, hogy éppen nagyon jól érezzük magunkat kettesben, de gyorsan megállítottuk kedvesemmel, mivel a gyomra hangosat felmorgott ezzel jelezve, hogy ő is éhes. Bár ha nem lettem volna egyébként is az, ezekből az ételekből akkor is ettem volna, mert igazán elképesztő illatuk volt.

Gaby gyorsan feltett még egy terítéket a bátyámnak is, majd az asztalra tette az általa készített ételeket és limonádét, ezután pedig mind leültünk, és jóízűen falatozni kezdtünk. Szerelmem pedig fantasztikus szakácsnőnek bizonyult.

A vacsora nagyon is kellemes hangulatban telt. Legnagyobb örömömre Gaby és Billy nagyon is jól kijöttek egymással. Az egész étkezést végigbeszélgették, amíg én csak úgy habzsoltam a finomabbnál finomabb ételeket, amiket Gabriella saját kezűleg készített nekünk. A vacsora végére éppen elkészült a pite is, amit kedvesem vaníliafagyival tálalt fel. Az evés befejeztével elmosogattam, hiszen nem hagyhattam, hogy még ezt is magára vállalja kedvesem, mert már így is nagyon sokat dolgozott ma a konyhában. Amíg pedig én mosogattam, addig Gabriella ment el fürdeni, hogy utána kipihenhessük az elmúlt napok fáradalmait. Miután befejeztem a mosogatást, hatalmas mosollyal az arcomon mentem felfelé az emeletre, hogy újra karjaimba zárhassam szerelmemet.