Liz Volturi - 47. fejezet

47. fejezet

(Alec szemszöge)

Miután Liz elaludt volt időm egy kicsit gondolkodni, és nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Tény és való, hogy rajongok Liz minden egyes lélegzetvételéért is, de valami mégsem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy elvileg már döntött, és engem választott, és a vámpír életet, de belegondoltam abba is, hogy Rosalie sem mond ostobaságot. Hiszen Liz még ember, és boldog lehetne, családja lehetne, megöregedhetne. Azt hiszem, hogy Esme is örülne néhány unokának. A kiderült körülmények fényében pedig Aro sem bántaná őt, még akkor sem, ha ezt akarta eredetileg, hiszen sosem ártana Esme lányának, és tudja, hogy Liz sosem árulna el bennünket.

-          Min gondolkodsz ennyire? – ásított Liz egy nagyot, majd az oldalára gördült, és megfogva a karomat engem is magával húzott, hogy a hátához simuljak.

-          Semmi különösön – vágtam rá azonnal. Ezt nem az éjszaka közepén szerettem volna megvitatni vele.

-          Nem hiszek neked, de azért nem faggatózom tovább, majd ha gondolod, akkor úgyis elmondod – hunyta be a szemét. Én pedig élvezettel simítottam végig a takaró alatti csodálatos testén.

-          Ha így simogatsz, akkor nem fogok visszaaludni – kuncogott fel.

-          Dehogynem, minden éjjel elalszol erre – vágtam rá mosolyogva.

-          Valóban, de egyre inkább birtoklóan érsz hozzám, és az ilyen mozdulatok kevésbé álmosítóak – harapott az ajkába.

-          Jól van, akkor nem simogatlak, csak átölellek a kedvenc domborulataimnál – csúsztattam az egyik kezem a keblére, a másikat pedig a fenekére. – Meg sem mozdulok, jó fiú vagyok – fűztem még hozzá komolyan.

-          Te kis perverz – csóválta meg a fejét Liz.

-          Tessék? – szorítottam meg egy kicsit a hátsóját. Mire felnyögött. Tudtam, hogy kifejezetten szereti, amikor így érek hozzá.

-          Alec, viselkedj – rótt meg játékosan.

-          Már mondtam, hogy jófiú vagyok – vetettem ellent. – Te viszont rossz kislány vagy, mert szándékosan préseled most is hozzám a hátsód.

-          Csak szeretem, hogy nem tudod elrejteni, mire gondolsz – kuncogott fel, majd megint gátlástalanul hozzám dörzsölte magát.

-          Liz, ez nem nagyon segít fenntartani az önuralmam – fogtam le a csípőjét.

-          Ki mondta, hogy tartsd fenn azt a bizonyos önuralmat? – nézett rám hátra, majd gyors csókot nyomott a számra.

-          Megmondtam, hogy nem megyünk tovább, amíg ember vagy – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

-          Na és ki mondta, hogy bárminek is a végére kellene érnünk még az éjjel? – nézett rám értetlenül. – Te sem gondolhattad komolyan, hogy én most mindent akarok, ami az együttléttel kapcsolatos – néztem rá döbbenten.

-          Mi másra célozgathatnál ilyen félreérthetetlenül? – vontam fel a szemöldököm kérdőn.

-          Uh, Renata nem tévedett, a férfiak, már csak férfiak – forgatta meg a szemeit. - Eszedbe sem jut, hogy anélkül is tovább mehetünk egy kicsit, hogy ténylegesen egymáséi lennénk? – kérdezte pipacsvörösben játszó arccal.

-          Ki vagy te és mit csináltál Lizzel? – néztem rá értetlenül. Liz szégyenlős, és nem akar elsietni semmit, ezután ez a kacérkodó, kis vadmacska elég éles váltás.

-          Nem tudom, hogy miről beszélsz – temette az arcát a kezei mögé. Nos, azt hiszem, hogy most már hasonlít az én kis kedvesemre.

-          Szerintem inkább meséld el, hogy mi jár abban az okos kis fejedben, mert azt majdnem biztos, hogy ezúttal megint valami butaság jutott el a tudatodig váratlanul – fogtam meg a kezeit, és elhúztam az arca elől, hogy rám nézzen.

-          Semmi különös, csak egy ötlet volt – legyintett, és közben próbált nagyon nemtörődöm arckifejezést vágni.

-          Na, persze – forgattam meg ezúttal én a szemeim. Biztos vagyok benne, hogy ez valami újabb idióta elmélet, ami rögzült a fejében. Na és vajon kinek köszönhetjük? Hát persze, hogy az apjának. – Ha elmondod az indokaidat, és jók, akkor talán meggyőzöl – simítottam végig finoman a combján. – Tudod, hogy észérvekkel könnyű rám hatni.

-          Nincs semmi különös. Csak tudod, te férfi vagy – sóhajtott fel.

-          Nos, köszönöm az elismerést, azt hiszem – válaszoltam elgondolkodva, majd vártam, hogy folytassa a mondanivalóját.

-          A férfiaknak vannak igényeik – sóhajtott fel, és már olyan vörös volt, hogy egy rák hozzá képest vámpírnak hatott volna.

-          Kicsim, a nőknek is vannak igényeik – mondtam határozottan.  

-          Nekem egészen mások az igényeim, és nem szeretném, ha emiatt te valahol máshol kapnád meg azt, amit szeretnél – húzta a fejére a párnát. Majd tovább motyogott valamit, de azt már egyáltalán nem értettem.

-          Liz, hagyd abba ezt a hülyeséget – húztam le a fejéről a párnáját. – Először is, fogalmam sincs, hogy honnan jutott eszedbe most ez a butaság, de semmi olyasmiről nincs szó, hogy én egy pillanatig is ránéznék más nőre. Eddig sem tettem, és ezután pláne nem tervezem, hiszen van egy nő az életemben, akit akarok. Másodszor a fél karomat rátenném, sőt, akár mindkettőt is, hogy megint valami apád által kreált idióta gondolat ötlött fel a fejedben a férfiak kiszolgálását illetően. Ő mondta neked, hogy ilyen legyél, ha férfi lesz az életedben, igaz? Legyél odaadó, és adj meg mindent.

-          A nőknek kötelessége elégedetté tenni a férfit – vágta rá azonnal.

-          Tudtam, hogy az apád egy idióta, és ez egyre inkább nyilvánvalóvá válik a számomra – sóhajtottam fel. – Liz, ő sosem szeretett téged úgy, ahogy apádként szeretnie kellett volna. Te egy tündéri lány vagy, aki nem érdemelte volna meg, hogy az apja odaígérje egy vadállatnak, akinek ezek szerint te, ha úgy alakul, akkor mindent megtettél volna. Ugyanazt tette volna veled az az állat, amit az apád tett Esmével. Gondolkodj el ezen, és így fogadd meg az apád bármelyik tanácsát – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Hidd el, hogy kiábrándulnál belőlem, ha gyorsabban haladnánk, mint ahogy az neked megfelelő, én pedig azt nem akarom. Tudok várni. Sőt, kifejezetten élvezem azt, mi kettőnk között van. Szerintem minden fronton nagyon jól összepasszolunk, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy semmi más nem számít, és majd megtörténik, amikor itt lesz az ideje, hogy megtörténjen. Lehet, hogy holnap, egy hónap múlva, egy év múlva. Az esküvőnk után kétszáz évvel, nem érdekel.

-          Még soha nem kaptam ilyen csodálatos vallomást – kezdte el itatni az egereket. Oké, na most mi a fészkes fenét kellene csinálnom? Egyáltalán miért fakadt itt nekem sírva? Valami rosszat mondtam? – Köszönöm – bújt hozzám hirtelen. Én pedig automatikusan magamhoz öleltem. Miközben azon gondolkodtam, hogy mitől produkálhatja ezt az érzelmi túltengést. Oh, várjunk csak, mikor is volt? Kezdtem el magamban számolgatni. A legutóbbi érzelmi megkergülésének időpontja óta majdnem eltelt egy hónap, ami azt jelenti, hogy hamarosan.

-          Kicsim, azt hiszem, hogy holnap be kéne menned egy, hogy is mondjam, női boltba, bizonyos előkészületeket tenni – súgtam halkan a fülébe.

-          Ne beszélj zöldeket, hiszen még csak… - kezdett bele, majd láttam, ahogy minden a helyére kattan az ő fejében is, és leesik neki, hogy bizony, már több, mint egy hónapja itt van velünk. – Ennyi idő eltelt már? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

-          Legutóbb is eléggé csapongtak az érzelmeid és a hormonjaid, amikor eljött az idő – mondtam határozottan.

-          Na és ez felment az alól, ahogy az elmúlt fél órában viselkedtem? – nézett rám kíváncsian, miközben az ajkát harapdálta.

-          Liz, tudhatnád már, hogyha valakinek nem kell magyarázkodnod, akkor az én vagyok – kacsintottam rá játékosan, hogy oldjam egy kicsit a hangulatot.

-          Nem is tudom, hogy hogy vagy képes elviselni engem – sóhajtott fel, de hallottam a hangján, hogy közben mosolyog.

-          Meséljek neked egy kicsit az elképesztő személyiségedről, hogy mennyire imádom minden egyes porcikádat? Mint például azt a kis gödröcskét, ami megjelenik az arcodon, amikor mosolyogsz, vagy azt kis ráncot a homlokodon, amikor valamin nagyon gondolkozol. Vagy ódákat zenghetnék a kecses, harapnivaló nyakadról – mordultam fel játékosan, majd óvatosan végighúztam a nyelvem azon a csodálatos ütőéren, amibe csakis azért nem harapok bele, mert imádom a tulajdonosát.

-          Alec – nevetett fel Liz, pontosan tudtam, hogy kicsit csiklandozza a nyakát ez a fajta érintés, de imádtam, amikor felkuncogott miattam. – Szóval harapnivaló a nyakam?

-          De mennyire – vágtam rá azonnal. – Nem tudom, hogy rémlik-e, de néhányszor már nagyon is szívesen belekóstoltam volna.

-          Valami dereng – bólintott rá Liz. – Nagyon perzseli a tűz a torkodat, amiért a közeledben vagyok? – kérdezte hirtelen, a hangjában pedig egy kis bűntudat is bujkált.

-          Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül.

-          Ne tagadd, kérlek – simított végig az arcomon. – Renata elmondta, hogy milyen nehéz olyan emberrel együtt lennetek, aki az énekesetek. Azt mondta, hogy valószínűleg folyamatosan égető érzést érzel miattam.

-          Az elején még éreztem, azért is csábultam el olyan könnyen az illatodtól a szálloda fürdőjében, de mostanra már szinte észre sem veszem, hogy ég a torkom a közelségedtől.

-          Az meg hogyan lehetséges? – kérdezte kíváncsian.

-          Ne értsd félre, a vámpír énem mindig reagálni fog rád, amíg ember vagy, hiszen minden érzékem tudja, hogy te vagy az énekesem, de mivel te magad, a csodálatos lány, aki vagy, már fontosabb a számomra, mint a véred, így a reakciók a véredre halványulnak bennem, és ha minden jól, akkor mire eljön az idő, már biztonságosan meg tudlak harapni az átváltozáshoz.

-          Na és, ha átváltoztam? Nem lehet, hogy akkor már nem leszek olyan csábító a számodra? – kérdezte idegesen.

-          Kicsim, a személyiséged, és a szépséged vonz, nem feltétlenül csak a véred. Ha csak a véred vonzott volna, akkor már nem élnél. Még egyszer mondom, te voltál az, aki miatt elmaradt az aznapi vacsorám. Megláttalak, és meggondoltam magam – mondtam határozottan. Jó lenne, ha megértené végre, hogy sokkal, de sokkal értékesebb lény, mint amilyennek hiszi magát.  – Szeretlek – csókoltam meg gyengéden.

-          Én is szeretlek, téged – válaszolta túláradó mosollyal az arcán.

-          Akkor lezárhatjuk a kétségeidet? – fordítottam magam felé törékeny testét.

-          Igen, azt hiszem – bólintott rá.

-          Na végre, azt hittem, hogy soha nem foglak tudni meggyőzni téged az igazamról – vigyorodtam el elégedetten.

-          Azért majd még szólok, hogyha esetleg győzködnöd kéne még – nézett rám pimaszul. – Tetszenek a meggyőzési módszereid – nyújtotta csókra formás ajkait.

-          Mikor lettél te ilyen ledér nőszemély? – nevettem fel halkan.

-          Mindig azzal vádaskodsz, hogy ledér vagyok, pedig nálam ártatlanabb nővel még biztosan nem volt dolgod – bökött mellkason.

-          Nem mondtam, hogy nem vagy ártatlan, legalábbis szó szerint nem – kacsintottam rá. – Viszont boldogan kevésbé ártatlanná teszlek, hogyha ez a kívánságod – simítottam a kezem a belső combjára, majd felfelé kezdtem araszolni. Mire Liz kissé ijedten szorította össze a lábait, hogy ne kalandozzak tovább.

-          Még jó nekem így – fogta meg a kezem, és visszatette a derekára.

-          Látod, én mondtam, hogy még nem készültél fel rá, hogy komolyabb vizekre evezzünk – nyomtam puszit a homlokára, majd magamhoz szorítottam, de csak annyira, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat.

-          Tudom, hogy néha gyáva kukac vagyok – húzta el a száját.

-          Én azért ezt nem mondanám – vetettem ellen. – Nap, mint nap együtt alszol egy vámpírral, aki a véredre és testedre éhezik, mégis teljesen nyugodtan simulsz hozzám, és nagyon is jókat alszol. Ha gyáva kukac lennél, ahogy te fogalmaztál, akkor nem igen hiszem, hogy ez így lenne.

-          Alec, beszélhetnék veled? – kopogott be az ajtón Jane.

-          Hát persze, gyere be – válaszoltam azonnal.

-          Nem zavarok, ha bemegyek? – kérdezte bizonytalanul.

-          Ne butáskodj, Jane, szívesen látunk – mondtam határozottan. A következő pillanatban pedig már be is lépett a szobába.

-          Sziasztok – csukta be maga mögött az ajtót. Majd a tőle megszokott kecses mozdulattal leült az ágy előtti egyik fotelba.

-          Mi járatban, húgom, ilyen kései órán? – kérdeztem kíváncsian. Általában nem szokott ilyenkor jönni hozzám. Illetve csak az átváltozásunk után jött át hozzám mindig, mert félt egyedül a saját szobájában.

-          Váratlan küldetésre kell mennem, amiből valószínűleg, sőt biztos, hogy nem érek vissza a két nap múlva esedékes színházunkig, úgyhogy vagy áttesszük az időpontot, vagy elmentek valaki mással – válaszolta Jane. – Sajnálom, hogy most jövök ezzel a kérdéssel, de húsz perc múlva indulunk Demetrivel.

-          Én szívesen megvárlak, hogy együtt nézzük meg az új darabot – mondta Liz határozottan. Mire Jane elmosolyodott.

-          Reméltem, hogy ezt fogjátok mondani – mosolyodott el Jane.

-          Miféle küldetés ez? Új tag? Vagy váratlan pletykák? – néztem húgomra gyanakvóan. Jane-t nem küldik ki ok nélkül ilyen hirtelen.

-          Suttognak rólunk egy kisvárosban – húzta el a száját Jane.

-          Suttognak rólatok? – nézett Liz Jane felé, majd rám értetlenül.

-          Nem konkrétan rólunk, hanem vámpírokról, kicsim – magyaráztam azonnal.

-          Oh, értem – bólintott rá kedvesem. – Miért baj ez? Hiszen a babonás emberek mindig is ijesztgették a gyermekeiket vámpírokkal, meg vérfarkasokkal, és hasonló éjszakai teremtményekkel.

-          Ez így is van – bólintottam rá.

-          Valóban így van, de most valaki nem csak ijesztgeti a gyerekeit, hanem el is hiszi, amit mond, úgyhogy utána kell néznünk mielőtt még nagyobb galibát okozna – nézett rám Jane sokat sejtetően.

-          Gondolod, hogy…

-          Meg van az esély arra is, Alec. Ugyanaz a környék a hírek szerint – biccentett Jane, és legnagyobb örömömre Liz túl fáradt volt ahhoz, hogy összekombinálja a dolgokat, legalábbis most azonnal. – Most viszont megyek, mert még át kell öltöznöm, és Demetri a város alatti járat végén fog várni. Addig is jó mulatást nektek, és ha lesz kedvetek, akkor egyeztessetek új színházjegyet úgy egy héttel későbbre, addigra biztosan visszaérek.

-          Megoldom – mosolyodott el Liz. Imádott feladatot kapni.

-          Köszönöm – mondta még Jane. Majd egy szempillantás alatt eltűnt. A fenébe, nagyon remélem, hogy nem lesz ennek semmi köze ahhoz az idiótához…  

Liz Volturi - 46. fejezet

46. fejezet

(Liz szemszöge)

A játék és a hülyéskedés a tónál egészen estig tartott. Pontosabban már csak jóval sötétedés után indultunk vissza a kastélyhoz, és én talán még soha életemben nem éreztem ilyen jól magam. Emmett egy igazi lökött alak volt, aki mindenből tudott viccet csinálni. Rosalie a maga szomorkás módján nagyon szórakoztató és érdekes is tudott lenni. Edward pedig nem csak látszólag nagyon intelligens, hanem én még ilyen olvasott, és tudományokban jártas lénnyel szerintem nem is találkoztam, talán csak Carlisle személyében. Esme pedig, a tökéletes édesanya. Olyan, amilyet bárki boldogan elfogadna ajándékba. Annyira gyengéd, figyelmes, odaadó és gondoskodó, hogy nem csodálom, hogy a gyerekek a világ minden táján rajonganak érte az árvaházakban, amelyekben kisegít, és ahová adakozik. Egyszerűen egyetlen rossz szót sem tudtam mondani egyikükről sem, bár természetesen nem is akartam

-          Megismételhetnénk, még itt vagytok, ha nektek is van kedvetek – ajánlottam a lehetőséget nagyot ásítva. Reméltem, hogy ők is legalább annyira élvezték ezt a napot, mint amennyire én.

-          Még szép, hogy megismételjük, kislány – vágta rá Emmett. – Ne aggódj, majd ha nem figyelnek, akkor viszlek egy kört a fáról – kacsintott rám cinkosan. Mire a többiektől bezsebelt egy-egy rosszalló pillantást. Én viszont lelkesen bólogattam. Biztosan mókás lehet olyan magasról belecsobbanni a vízbe, én pedig ki akartam próbálni ezt is. Jó volt gátlások nélkül szórakozni, enni és inni, nem figyelve oda mindenre, nehogy valaki megszóljon a modorom miatt, vagy hogy esetleg keletkezik rajtam két dekagrammnyi felesleg.

-          Nagyon helyes – kacsintottam rá nevetve.

-          Ahhoz nekem is lesz egy-két keresetlen szavam – szólt közbe Alec.

-          Jaj, most miért vagy ilyen ünneprontó, hiszen nem eshet semmi baja mellettem az asszonykádnak. Tudok vigyázni rá – mondta határozottan.

-          Nem kételkedem benne, Emmett, de én viszont nem akarok szívrohamot kapni ötpercenként – mondta Alec komolyan.

-          Te nem is tudsz olyat – forgattam meg a szemeimet. – Jó móka lesz, csak egy kicsit engedj szórakozni – simultam hozzá ártatlan arckifejezéssel.

-          Te egy nagyon gonosz kis boszorkány vagy – sóhajtott fel Alec, amikor szándékosan hozzásimultam egy bizonyos részéhez.

-          Tanulékony a lány, majd mi segítünk neki, igaz Esme? – vigyorodott el Rosalie.

-          Még szép, bár úgy látom, hogy már most is elég találékony – állapította meg anya.

-          Renata nagyszerű tanárnak bizonyul ezen a téren – mondtam vigyorogva.

-          Huh, hát akkor veled a sors rendesen kitolt barátom – nevetett fel Emmett.

-          Hát mit ne mondjak, elég veszélyesek a lányok ketten – bólogatott Alec hevesen. – Talán nekem is tanácsadás kéne, hogy mit tegyek az ilyen hölgyekkel.

-          Bármikor állok rendelkezésedre – biccentett Emmett. – A lényeg, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó.

-          Hogy mondod? – kérdezte Rose csípősen.

-          Szóval, az utolsó szó, vagyis szavak, amiket feltétlenül meg kell jegyezned a családi béke érdekében így hangzanak „Igen, drágám!” – mondta nagyon komolyan, és még szalutált is hozzá. – Jobb, ha elkezded próbálgatni már most, mert létezésed során sokszor lesz szükséged ezekre a kisegítő szavakra.

-          Nem is vagyok ilyen hárpia – mondta Rose felháborodva, és adott neki egy jó nagy taslit.

-          Igen, drágám, nem vagy hárpia – vágta rá Emmett pimaszul. – Látod, kezd el minden mondatba belepróbálni.

-          Most mondjátok meg, kihez mentem hozzá? – sóhajtott fel Rosalie színpadiasan.

-          Itt az ideje, hogy megneveljelek, asszony – kapta a karjaiba Emmett a feleségét, majd egy szempillantás alatt eltűntek.

-          Na, ma is hallgathatom őket – nyögött fel Edward. – Esme, nem vágysz egy kis társaságra? A te szobádba már nem hallatszik át – nézett könyörgőn fogadott anyjára.

-          Örülnék a társaságodnak, kicsim, Carlisle ma még biztosan nem jön vissza, de szerintem még holnap sem, így egy kicsit unatkozom is – mondta komolyan.

-          Nem hiszem, hogy unatkozol, anya, de hálás vagyok, amiért befogadsz – nyújtotta a karját Esme felé Edward, amit anya készségesen el is fogadott. Én pedig már nem tudtam elnyomni egy ásítást.

-          Elfáradtál? – emelt Alec óvatosan a karjaiba, majd elindult velem a szobánk felé.

-          Ami azt illeti, nem tagadom, hogy a víz egy kicsit elszívta az erőmet, de egyszerűen fantasztikus volt az egész nap. Imádok úszni, és nagyon kellemes volt a társaság is hozzá – hajtottam a fejem a mellkasára.

-          Azért még egy fürdőt szeretnél? Vagy most inkább egyszerűen lefekszel, és pihensz?

-          Fürdő, mindenképpen – vágtam rá azonnal. – Szerintem még a fürdőruhám alatt csupa sár vagyok – kuncogtam fel.

-          Ami azt illeti, ez a veszély nálam is fennáll – nevetett fel kedvesem. – Emmett nem játszik túlságosan tisztességesen.

-          Ezt azért mondod, mert jóformán a sárba dobált téged, akárhányszor csak meglepett? – vontam fel a szemöldököm.

-          Még mindig jobb, hogyha engem dobál, mintha téged, egyelőre – vágta rá határozottan.

-          Hogy érted, hogy egyelőre? – kérdeztem mosolyogva.

-          Ha vámpír leszel, akkor majd hagylak titeket hülyéskedni – válaszolta magától értetődően.

-          Értem már, tehát ha vámpír leszek, akkor már nem fogsz vigyázni rám? – kérdeztem incselkedve.

-          Ne bosszants fel, Liz, mert nemsokára csak kettesben leszünk egy bezárt szobában – mondta komolyan.

-          Tehát most már fenyegetsz is? – kuncogtam fel.

-          Majd meglátod, hogy mi jár azért, hogyha kötekedsz velem – villantak meg Alec szemei.

-          Már alig várom, hogy kiderüljön – súgtam halkan a fülébe. El is feledkeztem róla, hogy Esme és Edward nem sokkal előttünk sétál.

-          Hát jó – biccentett kedvesem. Azután pedig nekiiramodott velem, és néhány pillanattal később már a szobánkban találtam magam. – Maradj itt, amíg elkészül a fürdő – tett le a kanapéra, azután pedig eltűnt a fürdőszobában. Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy utána megyek, és teszek még egy kis olajat a tűzre, de aztán úgy döntöttem, hogy egy kicsit pihenek, mert tényleg nem sok energiám maradt azután, hogy ma ilyen aktív napom volt. Valószínűleg egy kicsit el is bóbiskolhattam, mert a következő kép, ami eljutott a tudatomig, hogy valami csiklandozza az orromat, azután a nyakamat, végigfut a dekoltázsom mentén a hasamra. Mikor került le rólam a ruhám? – Álomszuszék, kelj fel fürdeni, mert így tuti, hogy nem mászhatsz be az ágyunkba – nevetett fel Alec. Az én szemeim pedig kipattantak, és amint lenéztem magamra láttam, hogy egy hatalmas törölközőn fekszek anyaszült meztelenül. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mimet takarjam el a kezeimmel.

-          Alec – néztem rá rosszallóan. – Mióta nézel engem így? – kérdeztem idegesen.

-          Ezt most úgy mondtad, mintha nem láthattalak volna még így – vonta fel a szemöldökét.

-          Tudod, hogy még új nekem ez a helyzet – sóhajtottam fel.

-          Nekem sem éppen megszokott, de ha gondolod, akkor visszafejlődhetünk, én tudok várni – takart be hirtelen egy pokróccal.

-          Úgy emlékszem, hogy minden csak figyelemelterelés kérdése – haraptam az ajkamba.

-          Oh, vagy úgy – vigyorodott el. – Tehát, ha elterelem a figyelmed, akkor nyugodtan kémlelhetem a kívánatos kis tested? – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-          Alec – forgattam meg a szemeimet. Nem mehet Félix és Emmett társaságában sehová, raktároztam el magamnak az információt. Rossz hatással vannak az én komoly udvarlómra.

-          Először is, mint mondtam, kevés az önbizalmad, amit nem értek. Másodszor pedig tudom, hogy nagyon kis szégyenlős vagy, de ezt majd idővel leküzdjük – simított végig a combomon.

-          Mondjuk, kezdhetjük a leküzdést a kádban? – kérdeztem halkan.

-          Kérésed számomra parancs – kacsintott rám, és mire egyet pislantottam már a kádban ültem, háttal Alecnek, aki gyengéden magához húzott. – Nem túl meleg? – kérdezte, miközben végigsimított a karomon.

-          Pont jó – vágtam rá mosolyogva. Mivel Alec teste ilyen gyorsan még nem melegedett át, így a víz forrósága és az ő alacsonyabb hőmérséklete tökéletes kombináció volt. Néhány perc múlva, pedig, ahogy mindig most is kiegyenlítődik a víz és Alec közti hőmérséklet különbség.

-          Mit szeretnél holnap csinálni? – kérdezte kíváncsian.

-          Nem is tudom – gondolkodtam el. – Valamennyi időt szeretnék megint eltölteni Esmével, és talán a többiekkel, hogyha ráérnek, de veled is szeretnék lenni természetesen.

-          Mi szólnál egy vacsorához a helyünkön? – kérdezte miközben még közelebb húzott magához, hogyha ez egyáltalán lehetséges.

-          Vacsora kettesben? Utána pedig egy séta az esti városban? – fordítottam hátra a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.

-          Nagyszerű lesz – vágta rá azonnal. Majd szenvedélyesen csókolni kezdett, amivel teljesen elvette az eszem, de egyben meg is lepett vele. Nem szokott ennyire felszabadultan nekem esni. Ráadásul a szorítása is egyre erősödött, ahogy a csókunk elmélyült. A következő pillanatban pedig elszakadt az ajkaimtól, és végignyalta a vénámat a nyakamon.

-          Alec? – kérdeztem két oktávval magasabb hangon. Az efféle viselkedés mindig gyanús volt tőle. Egy kicsit megijedtem, hogy elvesztette a kontrollt a véremtől.

-          Bocsánat – engedett azonnal a szorításon, és hátravetette a fejét a kádban, hogy távolabb kerüljön a nyakamtól. – Annyira sajnálom, Liz, nem volt szándékos – mondta komolyan. – Azt hiszem, hogy jobb, ha magadra hagylak.

-          Nem – kaptam el a kezét. – Nagyon jól kontrolláltad. Ez csak egy egészen apró baleset volt. Sőt, igazából nem is történt semmi – próbálkoztam.

-          Az egészen apró balesetekből származnak az azonosítatlan holttestek, amiket az emberek meg is találnak Volterra falain belül – vágta rá bűntudatosan.

-          Nos, akkor esetünkben ezt még csak apró balesetnek sem lehet nevezni, hiszen itt vagyok tökéletesen épen és sértetlenül – mondtam határozottan.

-          Túl könnyedén veszed a baleseteimet – vágta rá mérgesen.

-          Nos, ami azt illeti, ha a helyzet megkívánja, akkor a múltkor is megoldottam, hogy hogyan szereljelek le annyi időre, amíg elfutok – utaltam a legutóbbi kis férfiasságát ért támadásra.

-          Hát, hogy őszinte legyek az váratlanul ért – nyögött fel Alec.

-          Tudod mit? Gondolj erre, amikor eszedbe jut, hogy engedély nélkül harapj – ajánlottam a lehetőséget vigyorogva.

-          Te most tényleg elvicceled a majdnem halálodat? – vonta fel a szemöldökét kedvesem.

-          Inkább a majdnem átváltoztatásomat viccelem el. Nem öltél volna meg – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Annak azért örülök, hogy az egyikünk biztos ebben – sóhajtott fel Alec.

-          Én azt nem értem, hogy te miért nem vagy biztos magadban – állapítottam meg kissé dühösen. – Mennyi esélyed lett volna rá, hogy bánts engem? Hányszor támadhattál volna már rám? Még mielőtt elkezdtünk beszélgetni a sikátorban könnyedén megölhettél volna, hogy utána folytasd az életed úgy, ahogy addig volt. Ott abban a sikátorban meghoztad a mindkettőnk számára tökéletes jövőre vonatkozó döntésedet – mondtam határozottan.

-          Belőled akár még jól menő ügyvéd is lehetett volna ezzel a beszélőkével, Liz – kuncogott fel Alec. – Befejezte a védőbeszédét a vádlottal kapcsolatban, kisasszony?

-          Korántsem, de úgy látom, hogy érted a lényeget, mert elmosolyodtál – mondtam megenyhülve.

-          Már csak az a kérdés, hogy milyen büntetést kapok a majdnem kihágásomért – szorított magához ismét.

-          Hm… na látod, ez az, amin még nem gondolkodtam el – estem gondolkodóba. Vajon milyen büntetést is szabhatnék ki rá?

-          Na és legalább ötleteid vannak? – simított végig a hasamon egyre feljebb.

-          Mire készülsz? – kaptam el a kezeit kuncogva.

-          Kettőt találhatsz – csúsztatta még feljebb a kezeit a célja felé.

-          Szerintem elsőre is kitalálom – haraptam az ajkamba, amikor megérintette a kebleimet. – Szóval férfi módjára azt hiszed, hogy minden hibádat kijavíthatod ilyen aljas figyelemelterelő módszerekkel?

-          Talán nem hatásos? – kérdezte miközben egy kicsit határozottabban végigsimított rajtam.

-          Sajnos hatásosabb, mint amilyennek lennie kéne, mert így mindig el tudod terelni a gondolataimat arról, hogy éppen komolyan akartam beszélni veled a fóbiáidról.

-          Bagoly mondja – szusszantott Alec, és tudtam, hogy közben a szemeit is forgatja, mint mindig, amikor a kis fóbiáink terítékre kerülnek.

-          Én már egészen ügyesen kezdem leküzdeni a belém táplált dolgokat – mondtam határozottan.

-          Tényleg? – kérdezte döbbenten. – Ki akadt ki néhány napja, hogy csak tizenegykor kelt fel? Vagy pattant ki a kádból, amikor kérdeztem, hogy jól vagy-e, mert már egy órája eltűntél a fürdőben?

-          Azok az esetek nem számítanak, ugyanis tudom, hogy szándékosan szóltál rám, abból a célból, hogy tesztelj – védtem meg magam azonnal.

-          Talán te nem szoktál tesztelni engem? – nevetett fel. – Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy néha ébren is teljesen a mellkasomra húzod magad, hogy megnézd, mennyit bír az önuralmam.

-          Hogy buktam le? – fordultam hátra döbbenten. Azt hittem, hogy nagyszerűen játszom a mélyen alvó lányt.

-          Semmi különös igazából, a légzésed más lesz, miután felébredtél – rántotta meg a vállát.

-          Erre nem is gondoltam – húztam el a számat. – Jól van, elismerem, hogy én is bűnös vagyok valamilyen szinten. – Na és én hogyan engesztelhetnélek ki? – villantak meg a szemeim miközben megfordultam az ölelésben és a mellkasát kezdtem simogatni.

-          Ezt rád bízom, és csak hagyom magam – kacsintott rám. – Úgy hallottam, hogy a hölgyeknek több idő kell a gátlásaik leküzdésében, úgyhogy én ráérek – simította végig a valószínűleg vörösben játszó arcomat.

-          Én pedig értékelem, hogy semmit nem próbálsz sürgetni – mosolyogtam rá szégyenlősen.

-          Hiszen tengernyi időnk van – ölelt magához, majd hirtelen felállt velem, a következő pillanatban pedig már az ágyunkon találtam magam a hátamon fekve, Alec pedig természetesen felettem támaszkodott, de ez egy kicsit sem ijesztett meg, mert pontosan tudtam, hogy soha nem lépné át a határaimat…