28. fejezet
(Anthony szemszöge)
Már két napja itt voltunk, ahol fogvatartottak, de sajnos fogalmam sem volt róla, hogy hol is van az az itt. Mindenesetre a helyzetünk nem volt túl fényes. Nath továbbra sem volt hajlandó enni és inni, és így egyre inkább legyengült. Gyorsabban, mint egy átlagember, hiszen neki sokkal több energia bevitelre lenne szükséges, hiszen harcos, még akkor is, hogyha nem akar az lenni igazán, bár egyre inkább kezd megbékélni a gondolattal. A két vámpír, akik elraboltak, név szerint, mint megtudtam, John, és Sarah naponta egyszer jönnek, hogy vacsorát hozzanak Nathalie-nak, de aztán ugyanúgy viszik vissza is. A gondolataikból megtudtam, hogy jártak La Push környékén és a farkasokat keresték, de nem találtak senkit. Nyilván az egész falka minket keres, ami nem a legjobb ötlet, mivel így a rezervátum védtelenül maradt.
- Nathalie, enned kéne – szóltam rá, amikor újfent otthagyta a vacsoráját.
- Nem, Billy és a falka mindjárt itt lesz – mondta kicsit gyengén.
- Nem csinálhatod ezt, kérlek, egyél néhány falatot – kérleltem.
- Nem akarok, itt semmit – mondta határozottan.
- Akkor legalább a vizet idd meg – nyújtottam felé a poharat.
- Az sem kell, abban is lehet bármi - méregette bizonytalanul.
- Teljesen ki fogsz száradni – mondtam ingerültebben.
- Nem fogok, vannak tartalékaim – mondta teljes meggyőződéssel, bár a határozottságát erősen tompította, hogy nagyjából két percig volt képes állva maradni, aztán visszaült a hideg padlóra. – Ne vitatkozzunk, kérlek. Ez nagyon fárasztó most nekem.
- Rendben – sóhajtottam fel, majd leültem, és az ölembe húztam. Már még csak az hiányozna, hogy fel is fázzon, hiszen csak egy szál ingben van, napok óta. Bár elvileg egy farkas nem tud felfázni, de akkor se akartam, hogy a hideg földön kelljen ülnie.
- Köszi – bújt hozzám, mint mindig, amióta itt vagyunk.
- Nincs mit – simítottam végig a hátán, majd dúdolni kezdtem az altatót. Amíg alszik, legalább nem emészt fel túl sok energiát.
Az altatási módszereim nagyon jól működtek legnagyobb örömömre, mert akár hat-hét órára is ki tudtam ütni a dúdolásommal. Mint ahogy most is. Tökéletes reakció. A légzése egyenletessé válik, a gondolatai abbamaradnak, és már alszik is. Nem értem, hogy miért nem találnak már meg minket, hiszen tapasztalt harcosok és nyomkövetők. Ez biztosan nem normális dolog. Valami nem stimmel. Nem szokott ennyi időbe telni, hogy nyomra bukkanjanak, hogyha konkrét célt keresnek. Talán rásegíthetnék egy kicsit a dologra. Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe. Ha ellököm a pajzsomat, akkor a vérszerinti apám, akár kilométerekről is meghallhat engem. Biztosan anyával van, és minket keres, ahogy a többiek is. Egy próbát megérne, legfeljebb nem sikerül, de ha mégis, akkor akár már ma kiszabadulhatunk. Erősen koncentrálni kezdtem, és visszahúztam a pajzsomat, hogy beengedjem az elmémbe őt. Nem tudtam, hogy mit üzenjek neki, hiszen fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk pontosan, így úgy döntöttem, hogy kicsit nyakatekertebb megoldással próbálom meg megoldani a helyzetet.
- Ha hallasz engem, akkor kövesd a dallamot – sugalltam gondolatban, és elkezdtem magamban dúdolni az altatót, amit még ő írt anyának.
Már órák óta csak dúdoltam, és dúdoltam, majd amikor a végére értem, mindig elmondtam ugyanazt a mondatot, hogy kövesse a dallamot. Már éppen készültem feladni, hiszen azt hittem, hogy hasztalan próbálok eljutni az elméjébe, amikor meghallottam a farkasok, és a családom gondolatait is. Végre itt a segítség.
- Nath, kicsim, ébresztő. Mindjárt itt lesz a családunk – keltegettem halkan. Nem akartam, hogy meghalljanak minket, mert akkor még valami őrültséget tennének.
- Tessék? – nézett fel rám álmosan.
- Itt vannak, és kivisznek minket – mosolyogtam rá.
- Végre – sóhajtott fel boldogan, majd felállt, én pedig követtem. – Milyen messze vannak? – kérdezte a fülembe suttogva.
- Már nincsenek messze – súgtam vissza. – Legfeljebb néhány perc, és ideérnek – tettem még hozzá.
Hirtelen kivágódott az ajtó és egy nagyon dühös John lépett be rajta. Kinyitotta a rácsot, és azonnal Nath felé vetette magát, de én sem tétlenkedtem. Egy szempillantás alatt közöttük termettem, és egy határozott rúgással elrepítettem oda ahonnan jött, de előtte még kivettem a kulcsot a kezéből, és amikor újra a rácson kívül volt gyorsan én is kiugrottam. Nathalie-t pedig bezártam, majd a kulcsot betettem a zsebembe, hogy ne férjenek hozzá. Hogyha Sarah is feltűnik, akkor nem fogom tudni mindkettőjüktől megvédeni, és mivel most le van gyengülve egyáltalán nincs rá szükség, hogy bárkivel is harcba szálljon.
- Anthony, ne, azonnal engedj ki, vagy gyere ide vissza – sikította a rácsokat szaggatva.
- Csak maradj nyugton, nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni, de közben végig csak az ellenségre koncentráltam, aki időközben összeszedte magát a padlóról.
- Segíthetnék, csak dobd ide a kulcsot – könyörgött.
- Le vagy gyengülve – válaszoltam, mire idegesen felszusszantott.
- Micsoda kis szerelmi civódás – vetette közbe John. – Tudjátok, hogyha nem kellene az ellenségemnek tekintenem titeket, akkor nagyon is vicces párosnak tartanálak. Amikor két korcs egymásra talál. Nagyon romantikus, de tényleg. Így viszont kénytelen leszek megszakítani ezt a csodálatos idillt. Viszont azt megígérhetem, hogyha végeztem veled, akkor kezelésbe veszem a kis barátnődet is – vigyorgott rám.
- Odáig nem fogsz eljutni – mondtam teljesen higgadtan, és támadó állásba ereszkedtem.
- Hát ez meg mi? – röhögött fel velem szemben az ellenség. – Farkasnak hiszed magad, hogy így legörnyedsz éppen, hogy nem négykézlábra? Elég vicces látványt nyújtasz – nevetett fel.
- Mindjárt letörlöm a vigyort a képedről – morogtam fel, majd rá vetettem magam, úgy ahogy az apámtól tanultam.
Megdöbbentette a támadásom intenzitása, úgyhogy gyorsan el tudtam törni az egyik karját, de akkor berontott a párja, és lehajított róla, mire Nathalie felsikoltott. Azonnal felpattantam, és újra támadni akartam, amikor hirtelen berontott egy harmadik vámpír is, akit eddig nem láttam, és még a gondolataikban sem hallottam. Azonnal megragadott, és olyan erővel vágott a falhoz, hogy egy pillanatra meginogtam. Ilyen se nagyon fordult még elő, de nem aggódtam, máskor is kaptam már nagy ütést.
- Na, mi a helyzet? Ennyit tudsz? – üvöltött rám az idegen.
- Ne szórakozz már Tom, inkább intézzük el, és kész. Nincs idő bájcsevegni – horkantott fel John.
- Ahogy gondolod – rántotta meg a vállát Tom, majd felém kezdett rohanni. Ki akartam térni az útjából, de Sarah és John két oldalról a falhoz szögeztek, Tom pedig továbbra is felém rohant. Kiszabadulni nem tudtam, úgyhogy Nathalie-ra néztem, aki keservesen zokogott és elmotyogtam felé egy „nem lesz semmi bajt”. Egy pillanattal később egy apró szellőt éreztem az ajtó felől, majd már csak a nagy csattanást hallottam, és egy fájdalmas sikoltást. A várt támadás azonban elmaradt. Nem lapultam teljes testemmel a kőfalhoz, nem haltam meg. Mi történt? Azonnal visszafordítottam a tekintetemet, és anya eltorzult arcával találtam szemben magam.
(Edward szemszöge)
Ez hihetetlen. Egy csapat vérfarkas, és egy csapat vámpír, akik nem képesek megtalálni egy vérfarkast, és egy félvért. Mennyi képesség, mennyi erő, és nulla teljesítmény. Alice nem lát, mert a vérfarkasok, és a félvérek is blokkolják. Jasper minden nyomkövető tapasztalata ellenére is már háromszor tévútra vezetett minket, mert azok, akik elrabolták őket, hamis nyomokat hagytak mindenhol. Bella egyre feszültebb lesz minden egyes pillanattal, és be kell, hogy valljam én is.
- Állj – kiáltotta el magát Jasper. – Ti is érzitek? Balra.
- Mire gondolsz? – kérdeztem döbbenten.
- Erre felé nemrég járhattak, mert még friss a nyom – mondta Jasper határozottan, és futni kezdett, mi pedig követtük. Bella szemében újra felcsillant a remény szikrája, de már nem tudta álarc mögé rejteni az igazi érzelmeit.
Már egy jó félórája futottunk, amikor meghallottam Billy kiabáló gondolatait. Hogy álljunk meg most azonnal, mert talált valamit.
- Mindenki álljon meg – kiáltottam fel. – Billy talált valamit – magyaráztam, majd odarohantam a farkas mellé, aki a földet bámulta. Lenéztem, és megláttam azt, amit ő. Egy karkötő és egy nyaklánc, amit valószínűleg Anthony dobott el, hogy nyomra bukkanhassunk. Bella azonnal utánam sietett, és elvette tőlem az ékszereket.
- Ezek Anthony ékszerei – mondta reménykedve. – Ezt a karkötőt Jacob készítette neki, amikor én is kaptam, ezt a láncot pedig tőlem kaptam az ötvenedik születésnapjára – magyarázta Bella, majd gondosan eltette az ékszereket, hogy majd visszaadhassa őket a fiunknak. Te jó ég! Ötven születésnap, amit nem töltöttem a családommal, a fiammal. Egy vámpírnak ilyen időtartam meg se kéne, hogy kottyanjon, de egy apának nagyon is sok. Mennyi elvesztegetett idő.
- Ez legalább biztos támpont – lelkesedett Esme.
- Vagy megint csak átverés, de mivel erre a legfrissebbek a nyomok valószínűleg, most tényleg jó irányba haladunk – gondolkozott el Jasper.
- Induljunk – mondta Bella és már rohant is tovább a falkával a nyomában. Mi még néhány másodpercig figyeltük Jaspert, aki még mindig mérlegelte a helyzetet, de hirtelen egy gondolat furakodott az elmémbe.
- „Ha hallasz engem, akkor kövesd a dallamot” – mondta egy hang a fejemben, majd dúdolni kezdte az altatót, amit még én írtam Bellának. A hang egyértelműen a fiamtól származott.
- Hallom Anthonyt – mosolyodtam el. - Üzent nekem gondolatban. Dúdolja az altatót, és azt mondta, hogy kövessük a dallamot. Ezek szerint jól vannak – mondtam boldogan. – Azonnal indulnunk kell. Kövessetek – mondtam még, majd futni kezdtem a hang irányába.
A falka néhány pillanat múlva a nyomunkba szegődött, úgyhogy már nem is kellett értük mennünk. Örültem, hogy ennyire gyorsan kapcsoltak, mert így nem kell időt veszítenünk, hogy valaki szóljon nekik. Már nem járhattunk messze, legfeljebb néhány percnyire, amikor meghallottam a fiam kétségbeesett gondolatait arról, hogy akár az élete árán is meg kell akadályoznia, hogy Nahtalie-nak bántódása essen.
- Gyorsabban, Anthony bajban van – mondtam idegesen, mire Bella úgy rákapcsolt, hogy még engem is bőven megelőzött. Még soha senki nem volt gyorsabb nálam, ezért igencsak megdöbbentett, hogy kedvesem már jó száz méterrel is előttünk járt.
Bella berontott a házba, és eltűnt a szemünk elől. Rajtam pedig úrrá lett a pánik, hiszen mi lesz, hogyha baja esik. Én értem be másodiknak, és amikor megláttam, Bellát Anthony karjaiban még inkább úrrá lett rajtam a pánik. Gyorsan felmértem a helyzetet, de az ellenség már nem volt a pincében. A rácsok mögött nyilván Nath volt, aki a földön ringatta magát előre hátra és zokogott, Anthonyval együtt. Annyi volt a különbség, hogy a fiam az édesanyját tartotta a karjaiban, aki eltorzult arccal bár, de mosolygott. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy megsimogassa a fiunk arcát, de csak fájdalmas nyöszörgésre futotta tőle a mozdulat hatására.
- Ne mozogj, nem lesz semmi baj, rendbe jössz – mondta Anthony aggódva. – Csak maradj így, vámpír vagy, meg fogsz gyógyulni.
- Tudom, kicsim, nem lesz semmi baj – próbálta meg felemelni újra a kezét, de megint nem sikerült.
- Ne próbáld mozgatni, majd nagyapa helyre teszi, és bekötözi őket – mondta fiam gyengéden.
- Mi történt? – kérdeztem idegesen, és melléjük rohantam.
- Minden rendben – zihálta Bella.
- Szerintem eltörte mindkét karját, méghozzá ripityára – nézett fel rám Anthony. – Az én hibám, engem védett.
- Téged védeni sosem hiba – mondta Bella ellentmondást nem tűrve.
- Fel tudsz kelni, vagy megsérültél máshol is? – kérdeztem aggódva.
- Azt hiszem, hogy igen, fel tudok kelni – mondta Bella és próbált mocorogni, de Anthony nem engedte el.
- Jobb lenne, ha nagyapa is megnézné, mielőtt megerőltetné magát – mondta a fiam határozottan. – Hol van?
- Itt vagyok – rohant be Carlisle a terembe. – Mi történt?
- Anthony szerint Bella karjai több helyen eltörtek – mondtam aggódva. Tudom, hogy vámpír, és csak egy kis vér kell, hogy rendbe jöjjön, de komolyabban is megsérülhetett volna.
- Rendben, akkor most azonnal vigyük haza, és otthon kap donorvért, hogyha helyreraktam és bekötöztem a karjait – adta ki Carlisle az utasítást.
- A falka? – kérdeztem. Bellának nyilván jót tenne, hogyha a másik két fia is itt lenne vele.
- Jasperrel és Emmettel a nomádok nyomába eredtek – mondta Alice, majd ő is letérdelt Bella mellé.
- Vegyétek át egy kicsit, kérlek – nyújtotta át Anthony az édesanyját, majd a rácshoz sietett és kinyitotta. Majd berohant a még mindig zokogó Nathalie-hoz. Letérdelt mellé, és megpróbálta átölelni, de a lány hirtelen ellökte magától és felpattant.
- Hogy merészelted ezt tenni? Hogy zárhattál be ide? Segítenem kellett volna neked. Nekem kellene óvnom téged, és nem fordítva. Soha többé ne csinálj ilyet – esett neki a mellkasának két kézzel, de Anthony csak elkapta a csuklóit és magához szorította.
Miután Nathalie lehiggadni látszott sem engedte el. Bella halványan mosolyogva figyelte a jelenetet, de látszott a szemében, hogy a legkevésbé sincs jól.
- Most már minden rendben, Nath, próbálj megnyugodni, kérlek – suttogta Anthony a fülébe. – Hazamegyünk, jó? – kérdezte lágyan, mire a lány felnézett rá.
- Rendben, menjünk – bólintott rá Nathalie. Majd el akart indulni a kijárat felé, amikor hirtelen megtorpant, és összeesett. Anthony szerencsére gyorsan kapcsolt, és elkapta az összecsukló lányt.
- Nath… Nathalie? – keltegette idegesen. – Nagyapa, mi van vele? – nézett Carlisle-ra kétségbeesetten.
- Mikor evett utoljára? – nézett Carlisle az érintetlen tálca felé.
- Egyáltalán nem evett itt, és nem is ivott – válaszolta fiam.
- Akkor valószínűleg ez a baj – bólintott Carlisle. – Gyorsan megvizsgálom, aztán hazavisszük őket, és Nathalie-nak szüksége lesz néhány nap pihenésre, sok folyadékra, és ételre is. Legalább két napig nem kelhet fel – mondta szigorúan.
- Meglesz – mondta fiam komolyan. – Anyának is pihennie kell, ugye? – kérdezte aggódva.
- Hát nem ártana, és attól tartok, hogy a biztonság kedvéért gipszet is kap egy napra – mondta Carlisle határozottan.
- Akkor mégis, hogy vadászom? – tiltakozott Bella.
- Így sem tudsz vadászni, édesem – mondta Esme lágyan. – Majd mi ejtünk el neked szarvast, és hazavisszük.
- Ez is igaz – adta meg magát Bella.
- Megengeded, hogy én vigyelek? – kérdeztem meg tőle.
- Tudok járni – mondta Bella morcosan, mire elmosolyodtam.
- A makacsságod mit sem változott – csóváltam meg a fejem.
- Hogyha nem lennék olyan, amilyen, akkor nem lenne ilyen csodálatos gyerekünk – nézett Anthonyra lágyan.
- Bella, a maradj nyugton, arra is kiterjed, hogy nem fogsz most futni hazáig – segített be nekem Carlisle halványan mosolyogva.
- Szóval vihetlek? – vigyorogtam rá. Ezúttal én győztem.
- Igen, hálás lennék, hogyha hazavinnél – szusszantott Bella és mérgesen nézett Carlisle-ra, aki csak mosolyogva megcsóválta a fejét. A többiek pedig felnevettek.
- Akkor indulás – kaptam a karjaimba óvatosan, majd felálltam vele.
Mindannyian elhagytuk ezt a szörnyű helyet, és kisétáltunk a romos házból is. Anthony gyengéden tartotta leendő kedvesét, akin csak egy szakadt ing volt.
- Carlisle, megfognád Bellát egy pillanatra? – kérdeztem meg apámat, aki azonnal óvatosan átvette tőlem édes terhemet. Gyorsan kibújtam a pulóveremből, és Anthonyék mellé léptem, majd odanyújtottam a ruhadarabot.
- Köszönöm – biccentett fiam hálásan, és azonnal elvette. Átvettem tőle Nathalie-t, ő pedig gyors mozdulatokkal felhúzta rá a pulóvert, majd visszaadtam Anthony kezébe. A többiek mosolyogva figyeltek minket, és a gondolataik is arról árulkodtak, hogy nagyon boldogok, amiért végre váltottunk néhány szót értelmesen is a fiammal.
- Nincs mit, fiam – válaszoltam, majd visszamentem Carlisle mellé, és elvettem tőle Bellát.
- Ez nagyon figyelmes volt – mondta Bella olyan halkan, hogy csak én halljam meg. – Szereztél egy jó pontot Anthonynál.
- Az jó – mosolyodtam el. – Viszont most már irány haza, mert meg kell gyógyulnod – néztem rá lágyan. Ő pedig a fejét a mellkasomra hajtotta, pontosan úgy, ahogyan régen is mindig tette.
- Ne várja meg valaki a többieket? – kérdezte Esme aggódva. – Honnan fogják tudni, hogy hazamentünk?
- Mindjárt küldök egy üzenetet Jaspernek – kapta elő Alice a mobilját. – Majd utánunk jönnek.
- Rendben, akkor indulás – mondta Carlisle határozottan.
Mi pedig azonnal futásnak eredtünk. Anthony legalább olyan gyors volt, mint én. Ezt biztos tőlem örökölte, gondoltam büszkén, mire fiam rám kapta a tekintetét egy pillanatra. Ja, igen, és a gondolatolvasást is. Tettem hozzá gondolatban, mire Anthony egy pillanatra felkuncogott.
Csendben rohantunk a többiekkel a nyomunkban, majd mikor végre odaértünk a házhoz gyorsan felszaladtunk Bellával és Nathalie-val a karunkban a vizsgálóba, egy pillanattal később pedig már Carlisle is ott volt, Esmével a nyomában.
2010. január 31., vasárnap
2010. január 27., szerda
La Push vámpírja - 27. fejezet
27. fejezet
(Bella szemszöge)
Megkövülten álltam ott továbbra is. Egyszerűen nem tudtam, vagy nem akartam felfogni az értelmét annak, amit mondott. Hogy lenne lehetséges, hogy Anthonyt és Nathalie-t elrabolták? Hiszen La Push határain belül voltak, ráadásul a fiam gondolatolvasó, így elég nehéz meglepni.
- Hogyan történt? – találtam meg a hangomat. – Mikor láttátok őket utoljára? Kettesben voltak? Senki sem sérült meg? Egyáltalán miért is rabolták el őket? A túszejtés nem túl jellemző a fajtánkban – szakadtak ki belőlem a kérdések.
- Bella, nyugodj meg egy pillanatra – mondta Carlisle lágyan. – Kérlek, Billy, mondj el mindent.
- Nem tudom, hogy pontosan hogyan sikerült elrabolniuk őket. Kettesben voltak, mert ma este Nathalie bevésődött Anthonyba, úgyhogy meg akartak beszélni néhány dolgot ezzel kapcsolatban.
- Nathalie bevésődött a fivéretekbe? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel.
- Igen, ez történt – bólintott rá Billy.
- Hiszen ez fantasztikus. Végre megtalálta a párját Anthony. Istenem, annyira összeillenek – lelkendeztem, egy pillanatra teljesen megfeledkeztem róla, hogy elrabolták őket.
- Ez szerintem most egyáltalán nem lényeges, Bella – csattant fel Edward. – A legkevésbé sem érdekel most, hogy a fiamba egy farkas vésődött, ezzel a problémával, majd foglalkozunk később. Most inkább találjuk meg őket, minél előbb.
- De nagyon is fontos, hogy Anthony bevésődés lett, ez kihat az egész hátralévő életére, és megjegyzem, hogy ez a legkevésbé sem probléma. Kezdj el normálisan viselkedni a családommal, vagy ugrott az esélyed – szűrtem a fogaim között. – Kérlek, válaszolj a többi kérdésre is, Billy – fordultam vissza a fiam felé.
- Nem sérült meg senki, pontosabban Anthony és Nath hogylétéről sajnos semmit nem tudok, de vért sehol sem találtunk. Nem tudom azt sem, hogy miért rabolták el őket – hajtotta le Billy a fejét.
- A falka? – tettem fel a következő kérdést.
- Már mindenki őket keresi. Valahol Port Angeles környékén lesznek, mert ott kaptuk el az utolsó nyomokat.
- Rendben, akkor mi is induljunk azonnal – mondtam határozottan, és egy pillanattal később már ki is léptem a bejáraton, és futásnak eredtem. Néhány pillanattal később pedig elárasztott a nyugalom. – Mit szeretnél, Jasper? – sóhajtottam fel.
- Segíteni – vágta rá azonnal. – Jön mindenki, de nem azért üldözlek pont téged. Nem gondolta komolyan, amit mondott, csak aggódik – vette védelmébe Edwardot.
- Nos, ahogy ő mondta, ez most egyáltalán nem lényeges – mondtam gúnyosan. – Ezt a problémát majd megbeszéljük később, hogyha már meglesz Anthony és Nathalie.
- Bella, nem gondolod, hogy egy kicsit szigorú vagy hozzá? – tette fel Jasper az újabb kérdést.
- Nem is kicsit, de megérdemli, éppen itt az ideje, hogy elővegye a határozott énjét, aki nem szúr el állandóan mindent velünk kapcsolatban – válaszoltam egyszerűen. – Ráadásul, hogyha engem vissza akartok kapni, akkor fel kell fognotok, hogy már régóta, csak csomagban vagyok elérhető. Márpedig tetszik, nem tetszik én farkasokkal élek, már több, mint fél évszázada, úgyhogy hozzájuk kell szoknotok, sőt még jobb lenne, hogyha megpróbálnátok kedvelni is egymást.
- Ezekkel a kijelentésekkel sajnos nem tudok vitára kelni – sóhajtott fel Jasper, majd már csak a feladatra koncentrált.
Nem telt bele negyed órába, és már meg is álltunk a falkával szemben. Legnagyobb megdöbbenésemre néhány pillanattal utánunk lefékezett a csapat mellett Gabriella is. Mire Jake halkan felmorgott.
- Nem érdekel, Jacob. Azt mondtam, hogy segíteni szeretnék, és fogok is. Gyors vagyok, és erős, most már tudok vigyázni magamra – nézett rá komolyan a farkasára. Mire fiam, csak lekonyította a füleit és nyüszíteni kezdett. - Ne nyafogj, mondtam már, hogy van saját akaratom. Attól, hogy szeretlek, még nem te döntesz mindenben – folytatta tovább Gaby a nevelést.
- Nem nyafogott, csak próbálta jelezni, hogy nem akarja, hogy bajod essen – mondta Edward meglepően kedvesen.
- Ó, az más – mosolyodott el Gabriella, és Jake-hez szökkent. – Megígérem, hogy vigyázok magamra, és nem tágítok mellőled – ígérte lágyan, majd végigsimított Jacob bundáján. Fiam pedig finoman hozzádörgölőzött, hogy ne borítsa fel, majd megnyalta a kezét.
Edward felkuncogott, de ezt egy köhögő roham mögé próbálta elrejteni. Mindenki értetlenül nézett rá, de ő csak megrázta a fejét.
- Mi ilyen vicces? – tettem fel én a mindenkit foglalkoztató kérdést.
- Nagyon aranyosak a gondolataik – mutatott a kis gerléink felé. Majd hirtelen Billy felé fordította a tekintetét.
- Billy, azt kéri, hogy tolmácsoljak. Szóval ők elvállalnák a terület keleti és északi részét, mert azokat jobban ismerik, ránk maradna a nyugati és a déli terület – mondta Edward.
- Nem jó – vetette közbe Jasper. – A város északi és déli peremén sokkal több ember van, hogyha véletlenül meglátják az óriási farkasokat, akkor kitör a pánik, hogyha viszont minket látnak meg, akkor nem történik semmi – magyarázta a kijelentését.
Azonnal Billyre pillantottam, aki úgy látszott, hogy mérlegelni próbálja a helyzetet, mert fel alá járkált két fa között. Majd szemeit újra Edward felé fordította.
- Beleegyezik – bólintott Edward.
- Akkor mi északra és délre, ti pedig keletre és nyugatra – néztem én is a fiamra, aki bólintott. – Vigyázzatok magatokra – szökkentem Billy és Jacob elé, majd megöleltem mindkettőjüket. Majd miután kiegyenesedtem Gabyt is. Végül is már ő is a családhoz tartozott. Éppen indulni készültünk, amikor zajokat hallottunk meg nem messze.
- Csak Sam az – tolmácsolta Edward. – Induljunk, minden perc számít – tette még hozzá, majd legnagyobb meglepetésemre kézen ragadott, és futni kezdett velem észak felé. Még visszapillantottam, és láttam, hogy mindenki elindult a kutatási területe felé. Alice és Jasper pedig a mi nyomunkba szegődött.
Miénk lett így az északi terület. Carlisle, Esme, Emmett és Rose voltak délen, a farkasok pedig Gabriellával kiegészülve két csoportban keleten és nyugaton. Csak remélni mertem, hogy minden rendben lesz, mert nem veszíthetem el egyik fiamat sem. Ők a mindenem. Miattuk vagyok még életben, és csakis velük együtt lehet boldog életem, akárhol is vagyok.
- Minden rendben lesz, Bella, csak higgadj le egy kicsit – mondta Jasper kedvesen, majd küldött felénk egy hatalmas nyugalomhullámot. - Most pedig váljunk ketté. A miénk az északi sugárút, a tiétek minden párhuzamos kis utca és sikátor. Hogyha itt akarták elrejteni őket, akkor Edward meghallhatja a gondolataikat. Így több lenne az esélyünk.
- Anthony gondolatait nem hallom. Pont olyan pajzsa van, mint Bellának – mondta Edward kétségbeesetten.
- A farkasét viszont igen. Figyelj fel minden ideges, vagy ijedt gondolatra, és a gondolataiban megláthatod vele a fiadat is. Próbálj meg egy kicsit ésszerűen gondolkozni. Most arra van szükség. Tudom, hogy aggódtok, de megtaláljuk a fiatokat – mondta Jasper határozottan. Én pedig gondolkodás nélkül bíztam benne. Hiszen tapasztalt harcos, ráadásul kiváló stratéga. Minden rendben lesz. – Oké, akkor gyerünk – tette még hozzá, majd emberi tempóban kisétált Alice-szel a főútra. Mi pedig Edwarddal a sikátorokat kezdtük járni.
Lassan haladtunk, és Edward úgy koncentrált, ahogy csak tudott. Mindent meghallott, még azt is, amit nagyon nem akart.
- Bella, én sajnálom, amit mondtam – szólalt meg hirtelen.
- Ezt majd később megbeszéljük – válaszoltam idegesen. – Előbb találjuk meg őket.
- Rendben – sóhajtott fel megadóan.
- Nem haragszom rád, Edward, de legközelebb gondolkozz, mielőtt beszélnél – mondtam békülékenyen néhány perc hallgatás után.
- Ígérem, nem fordul elő többet – mondta komolyan.
Órákon át folytattuk a keresést, és már Port Angeles minden eldugott részén jártunk, de nem találtunk semmit. Hogyha fogva is tartják őket, akkor egyértelműen nem a városon belül. Hacsak más nem akadt a nyomukra. Szerintem a város mellett csak elhaladtak, és máshol tartják fogva őket.
- Nincsenek itt – mondtam kétségbeesetten, és belerúgtam az első felém jövő tárgyba, ami momentán egy szép nagy betontömb volt.
- Bella – fogott le Edward. – Próbálj meg uralkodni magadon, én is aggódom, de hogyha leleplezel minket, akkor sem lesz jobb. Sőt.
- Hogy a fenébe nyugodjak meg, amikor a fiunk éppen raboskodik valahol, nem tudjuk, hogy miért, hogy kik vitték el, és hogy mit akarnak – üvöltöttem. – Hogy nyugodjak meg?
- Nem lesz semmi baja. Te nevelted fel, úgyhogy egy igazi túlélő, ebben biztos vagyok. Még azt is el tudom képzelni, hogy mire visszaérünk Forks környékére már régen ott lesznek és nem értik, hogy hova tűntünk – ölelt magához. Kedves, hogy próbál nyugtatni, de kétlem, hogy egy szót is komolyan gondolt volna.
- Ezt te sem hiszed el – mondtam miközben próbáltam mélyeket lélegezni. Az illata még ilyen sok idő után is elképesztően nyugtató hatással volt rám.
- Nem Port Angelesben vannak – hallottam meg Jasper hangját nem messze. – Hogyha itt lennének, akkor már megtaláltuk volna őket. Úgyhogy szerintem menjünk vissza az utolsó nyomokhoz – ajánlotta a lehetőséget.
- Rendben, bízom benned – bólintottam rá, és kicsusszantam Edward karjai közül.
- Köszönöm, nem fogok csalódást okozni. Akkor menjünk – mondta, és már mutatta is az utat, hogy merre vannak a többiek.
Csupán néhány percet vett igénybe, hogy újra együtt legyen mindenki. Reménykedve néztem körbe a csoporton, de mindenki csak szomorú arccal nézett vissza rám, tehát senki sem talált még csak nyomot sem. Jacob és Billy azonnal mellém sétált, Edward pedig azonnal hátrált néhány lépést.
- Nagyon szeretlek titeket – simogattam meg a bundájukat. – Nem a te hibád volt, Billy – fűztem még hozzá.
- Köszöni, hogy nem hibáztatod, de azt üzeni, hogy az ő felelőssége La Push védelme, úgyhogy igenis ő a hibás – tolmácsolta Edward.
- Hát ez pazar. Akkor most be is mutathatlak titeket egymásnak – forgattam meg a szemeimet. – Mr. Mindig minden az én hibám, Edward Cullen, és Mr. Mostantól önsanyargató életmódot folytató Billy Black. Azt hiszem, hogy jól kijöttök majd egymással – mondtam idegesen. Mire Emmett hangos röhögésben tört ki, a többiek pedig felkuncogtak.
Billy morgolódott egy sort az orra alatt, ugyanúgy, ahogy Edward is. Emmett pedig elismerően felkapott és megpörgetett. Nagyon tetszett neki a poén.
- Igazad van – hallottam meg hirtelen Edward hangját.
- Nocsak? – néztem rá meglepetten. Ilyen is ritkán van, de végre egyetért benne, hogy állandóan süt belőle a bűntudat.
- Igen, szerintem is – szólalt meg újból. Várjunk csak, nem is hozzám beszél.
- Te most kivel beszélsz? – tettem fel a kérdést kíváncsian.
- Természetesen Billyvel beszélgetünk, és megállapítjuk, hogy egyáltalán nem vagy vicces – mondta határozottan.
- Dehogynem, csak fáj az igazság, öcsi – mondta Emmett vigyorogva.
Néhány percre mindenki kikapcsolódott. Igaz, hogy nem feltétlenül az volt a célom, hogy vicceljek, hiszen én teljesen komolyan gondoltam a szavaimat, de azért nem ártott a csapatnak egy pillanatnyi kihagyás. Miután lecsillapodtunk egy picit Jasper kiadta az utasításokat és mi azonnal elkezdtük a kutatást az utasítások szerint.
(Anthony szemszöge)
Nem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, vagy, hogy mi történt velem, de azt tudtam, hogy nem jó helyen. A padló, amin feküdtem nyirkos volt és hideg, ráadásul dohos szag terjengett mindenfelé. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy egy puha kis kéz szorította az enyémet. Ahogy kezdtem magamhoz térni már emlékeztem. La Push, Nathalie, elraboltak minket, aztán út közben kezdtem magamhoz térni, és el akartam szökni Nath-tal együtt, de leütöttek. Annyi időm azonban volt, hogy még elhagyjam a családi karkötőm, és az anyától kapott nyakláncomat nyomként. A farkasok, és anya biztosan megtalálnak bennünket. Ráadásul valószínűleg nagyapáék sem hagynának sorsomra. Lassan kinyitottam a szemem, és egy rémült, sírástól vörös szempárral találtam szembe magam.
- Végre felébredtél – sóhajtott fel. – Már azt hittem, hogy ezek az őrültek valami komolyabb kárt tettek benned – tette még hozzá, majd zokogva borult a mellkasomra. Én pedig szorosan magamhoz öleltem, és simogatni kezdtem a hátát.
- Nem olyan könnyű bennem kárt tenni, ne aggódj – mondtam nyugtatóan. – Tudod, hogy merre lehetünk?
- Fogalmam sincs – nézett fel rám. – De igenis kárt tettek benned, ugyanis vérzett a fejed. Nem fáj? – kérdezte aggódva. Én pedig azonnal felemeltem a szabad kezem, és megtapogattam. Nem találtam semmit, azon kívül, hogy be volt kötözve egy része a fejemnek, de nem fájt, vagy nem tűnt fel, hogy vérzett volna.
- Te kötöttél be? – kérdeztem csöndesen.
- Igen, eltéptem az inged, sajnálom, de jobb ötletem nem volt – mutatta meg a leszakított ujjat.
- Semmi baj, köszönöm – mondtam hálásan.
- Bármikor – mosolyodott el halványan, de a szeme egy pillanattal később újra könnybe lábadt.
- Ne félj, kijutunk innen – mondtam teljes meggyőződéssel, és szorosan megöleltem. – Hallottad, hogy mit akarnak tőlünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Valami olyasmit motyogtak, hogy mi majd biztosítjuk, hogy visszakapják a családjuk egy tagját, de nem tudom, hogy kiről beszéltek. Valami női vámpírról, azt hiszem, hogy úgy hívják, hogy Jess.
- Értem. Tehát váltságdíj lennénk. Ki kell jutnunk valahogy. Kell lennie sebezhető pontnak ebben a cellában, vagy mi ez – ültem fel, és körbekémleltem a helyiséget.
- Szerintem nincs. Ez csak egy sötét pince – nézett körbe Nathalie is.
- Ez igaz, de egy pincének is kell, hogy legyen gyenge pontja – mondtam komolyan. Nem lehet, hogy ne tudjunk innen kijutni. Meg kell mentenem magunkat. – Mindjárt körbenézek – mondtam határozottan, majd felkeltem a földről Nathalie-t is magammal húzva.
Azonnal elkezdtem körbekémlelni a helyiséget. Mindent megtapogattam, de nem igazán találtam vékonyabb pontot, és még csak ablakot sem. Ezen nem tudunk kijutni. Hacsak nem tudom valahogy kitörni a falat, de egy ilyen vastagságú falhoz, a lehetőséghez képest sokkal több hely kéne, hogy rendesen nekifuthassak, és ne csak visszapattanjak.
- Ne is próbálkozz többet, nagylegény. Innen nem jutsz ki, se te, se a kis korcsod – mondta nevetve a férfi. – Hogy vagy képes egyáltalán a közelében lenni, hiszen elképesztően büdös.
- Majd megmutatom én neked, hogy ki a büdös – rontottam a rácsoknak. – Csak így nagy a szád. Harcolni gyáva vagy a nőstényeddel együtt – üvöltöttem rá.
- Nem vagyunk gyávák, kisöreg, csak élve kelletettek, ennyi. Különben nagyon boldogan szétmarcangoltunk volna titeket – mondta gúnyosan. – Hogyha azt hiszed, hogy le tudsz minket győzni, akkor erősen tévedsz. Te nem vagy normális vámpír ez biztos, valami korcs vagy, éppen úgy, mint a cicuskád. Hogyha a falkátok együttműködik velünk, akkor talán az egyikőtök megmenekül, mindkettőtök semmiképp, mert nem vagyunk oda a boldog végkifejletekért, legalábbis akkor, hogyha másokról van szó. Számunkra sokkal szórakoztatóbb, hogyha valaki szenved.
- Majd meglátjuk – morogtam dühösen.
- Ki akarod próbálni, hogy mire vagyok képes a kislánnyal? Mivel farkas túléli, legalábbis az első alkalmat biztosan – kacsintott rá Nathalie-ra.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, akkor nem lesz többé meg az alibid, ami miatt férfinak nevezheted magad – tört fel mély morgás a torkom mélyéről, és magam mögé húztam Nathalie-t, hogy eltakarjam előle. Még soha nem kerekedett ennyire felül rajtam a vámpír énem, de most végső soron eszemben sem volt visszatartani magam. Sőt, sokkal inkább fel akartam bőszülni, mert így talán félelmetesebbnek hatok.
- Ezt te sem gondoltad komolyan, de azért kaptok egy kis büntetést. A te vacsorádat mára megvonom – bökött rám vigyorogva. - A kislány azért kaphat egy szelet kenyeret, meg egy pohár vizet – nyújtott felém egy tálcát. – Szerintem gyorsan fogadd el, mert később nem fogom újra felajánlani – tette még hozzá, mire én kivettem a kezéből az ételt. Ezután egy szempillantás alatt eltűnt az elrablónk. Még jó, hogy nem tudja, hogy gondolatolvasó vagyok. Így most már tudom, hogy be vagyunk kamerázva itt a cellában, és azt is, hogy a húgát akarja visszakapni. Minden bizonnyal azt a vámpírt, akit Jacob intézett el, mi pedig máglyára vetettük. Legalábbis a lány a gondolataiban nagyon hasonlít arra a vámpírra. Úgyhogy ez a csere, attól tartok nem fog létrejönni.
- Tessék, Nathalie, egyél egy kicsit – nyújtottam felé a tálcát.
- Semmi pénzért. Mi van, hogyha megmérgezték? Vagy, hogyha tettek bele valami kábítószert. Nem fogok enni itt egy falatot sem – mondta határozottan.
- Szükséged lesz az erődre, és ennek az ételnek itt, nincs semmi különös szaga. Nem tettek bele semmit – mondtam komolyan.
- Nem lehetsz benne biztos – makacsolta meg magát Nathalie. – Kibírom, amíg megtalálnak minket. Billy, és a falka nemsokára itt lesz értünk. Talán egy-két nap az egész, annyit túlélek étel nélkül is – legyintett magabiztosan, de a szemei elárulták, hogy nagyon is fél.
- Rendben, de hogyha két napon belül nem kerülünk ki innen, akkor enni fogsz. Megegyeztünk? Nem akarom, hogy teljesen legyengülj – mondtam aggódva. Nem hiszem, hogy egy friss farkasnak jót tenne az ételmegvonás.
- Megegyeztünk – bólintott rá. – Két nap alatt biztos ideérnek – mondta határozottan, és volt egy olyan érzésem, hogy inkább csak saját magát próbálja meg megnyugtatni.
- Gyere ide – tártam szét a karjaimat hívogatóan. Ő pedig azonnal belesimult az ölelésembe.
Finoman a karjaimba vettem, majd leültem vele a földre, Nathalie-t az ölembe húzva. Miután kényelmesebben elhelyezkedtünk elkezdtem dúdolni neki az altatót, amit anya is mindig szokott, és közben lágyan simogattam a hátát. Szerettem volna megnyugtatni a karjaimban tartott lányt, és nem volt jobb ötletem, úgyhogy gondoltam a legjobb az lenne, hogyha aludna egy kicsit. Addig sem gondol arra, hogy hol vagyunk. A tervem pedig tökéletesen bevált, mert Nathalie gondolatai egyre kuszábbak lettek, a légzése pedig egyre inkább egyenletes. Néhány perc múlva, pedig már édesen szuszogott a nyakamba csimpaszkodva.
(Bella szemszöge)
Megkövülten álltam ott továbbra is. Egyszerűen nem tudtam, vagy nem akartam felfogni az értelmét annak, amit mondott. Hogy lenne lehetséges, hogy Anthonyt és Nathalie-t elrabolták? Hiszen La Push határain belül voltak, ráadásul a fiam gondolatolvasó, így elég nehéz meglepni.
- Hogyan történt? – találtam meg a hangomat. – Mikor láttátok őket utoljára? Kettesben voltak? Senki sem sérült meg? Egyáltalán miért is rabolták el őket? A túszejtés nem túl jellemző a fajtánkban – szakadtak ki belőlem a kérdések.
- Bella, nyugodj meg egy pillanatra – mondta Carlisle lágyan. – Kérlek, Billy, mondj el mindent.
- Nem tudom, hogy pontosan hogyan sikerült elrabolniuk őket. Kettesben voltak, mert ma este Nathalie bevésődött Anthonyba, úgyhogy meg akartak beszélni néhány dolgot ezzel kapcsolatban.
- Nathalie bevésődött a fivéretekbe? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel.
- Igen, ez történt – bólintott rá Billy.
- Hiszen ez fantasztikus. Végre megtalálta a párját Anthony. Istenem, annyira összeillenek – lelkendeztem, egy pillanatra teljesen megfeledkeztem róla, hogy elrabolták őket.
- Ez szerintem most egyáltalán nem lényeges, Bella – csattant fel Edward. – A legkevésbé sem érdekel most, hogy a fiamba egy farkas vésődött, ezzel a problémával, majd foglalkozunk később. Most inkább találjuk meg őket, minél előbb.
- De nagyon is fontos, hogy Anthony bevésődés lett, ez kihat az egész hátralévő életére, és megjegyzem, hogy ez a legkevésbé sem probléma. Kezdj el normálisan viselkedni a családommal, vagy ugrott az esélyed – szűrtem a fogaim között. – Kérlek, válaszolj a többi kérdésre is, Billy – fordultam vissza a fiam felé.
- Nem sérült meg senki, pontosabban Anthony és Nath hogylétéről sajnos semmit nem tudok, de vért sehol sem találtunk. Nem tudom azt sem, hogy miért rabolták el őket – hajtotta le Billy a fejét.
- A falka? – tettem fel a következő kérdést.
- Már mindenki őket keresi. Valahol Port Angeles környékén lesznek, mert ott kaptuk el az utolsó nyomokat.
- Rendben, akkor mi is induljunk azonnal – mondtam határozottan, és egy pillanattal később már ki is léptem a bejáraton, és futásnak eredtem. Néhány pillanattal később pedig elárasztott a nyugalom. – Mit szeretnél, Jasper? – sóhajtottam fel.
- Segíteni – vágta rá azonnal. – Jön mindenki, de nem azért üldözlek pont téged. Nem gondolta komolyan, amit mondott, csak aggódik – vette védelmébe Edwardot.
- Nos, ahogy ő mondta, ez most egyáltalán nem lényeges – mondtam gúnyosan. – Ezt a problémát majd megbeszéljük később, hogyha már meglesz Anthony és Nathalie.
- Bella, nem gondolod, hogy egy kicsit szigorú vagy hozzá? – tette fel Jasper az újabb kérdést.
- Nem is kicsit, de megérdemli, éppen itt az ideje, hogy elővegye a határozott énjét, aki nem szúr el állandóan mindent velünk kapcsolatban – válaszoltam egyszerűen. – Ráadásul, hogyha engem vissza akartok kapni, akkor fel kell fognotok, hogy már régóta, csak csomagban vagyok elérhető. Márpedig tetszik, nem tetszik én farkasokkal élek, már több, mint fél évszázada, úgyhogy hozzájuk kell szoknotok, sőt még jobb lenne, hogyha megpróbálnátok kedvelni is egymást.
- Ezekkel a kijelentésekkel sajnos nem tudok vitára kelni – sóhajtott fel Jasper, majd már csak a feladatra koncentrált.
Nem telt bele negyed órába, és már meg is álltunk a falkával szemben. Legnagyobb megdöbbenésemre néhány pillanattal utánunk lefékezett a csapat mellett Gabriella is. Mire Jake halkan felmorgott.
- Nem érdekel, Jacob. Azt mondtam, hogy segíteni szeretnék, és fogok is. Gyors vagyok, és erős, most már tudok vigyázni magamra – nézett rá komolyan a farkasára. Mire fiam, csak lekonyította a füleit és nyüszíteni kezdett. - Ne nyafogj, mondtam már, hogy van saját akaratom. Attól, hogy szeretlek, még nem te döntesz mindenben – folytatta tovább Gaby a nevelést.
- Nem nyafogott, csak próbálta jelezni, hogy nem akarja, hogy bajod essen – mondta Edward meglepően kedvesen.
- Ó, az más – mosolyodott el Gabriella, és Jake-hez szökkent. – Megígérem, hogy vigyázok magamra, és nem tágítok mellőled – ígérte lágyan, majd végigsimított Jacob bundáján. Fiam pedig finoman hozzádörgölőzött, hogy ne borítsa fel, majd megnyalta a kezét.
Edward felkuncogott, de ezt egy köhögő roham mögé próbálta elrejteni. Mindenki értetlenül nézett rá, de ő csak megrázta a fejét.
- Mi ilyen vicces? – tettem fel én a mindenkit foglalkoztató kérdést.
- Nagyon aranyosak a gondolataik – mutatott a kis gerléink felé. Majd hirtelen Billy felé fordította a tekintetét.
- Billy, azt kéri, hogy tolmácsoljak. Szóval ők elvállalnák a terület keleti és északi részét, mert azokat jobban ismerik, ránk maradna a nyugati és a déli terület – mondta Edward.
- Nem jó – vetette közbe Jasper. – A város északi és déli peremén sokkal több ember van, hogyha véletlenül meglátják az óriási farkasokat, akkor kitör a pánik, hogyha viszont minket látnak meg, akkor nem történik semmi – magyarázta a kijelentését.
Azonnal Billyre pillantottam, aki úgy látszott, hogy mérlegelni próbálja a helyzetet, mert fel alá járkált két fa között. Majd szemeit újra Edward felé fordította.
- Beleegyezik – bólintott Edward.
- Akkor mi északra és délre, ti pedig keletre és nyugatra – néztem én is a fiamra, aki bólintott. – Vigyázzatok magatokra – szökkentem Billy és Jacob elé, majd megöleltem mindkettőjüket. Majd miután kiegyenesedtem Gabyt is. Végül is már ő is a családhoz tartozott. Éppen indulni készültünk, amikor zajokat hallottunk meg nem messze.
- Csak Sam az – tolmácsolta Edward. – Induljunk, minden perc számít – tette még hozzá, majd legnagyobb meglepetésemre kézen ragadott, és futni kezdett velem észak felé. Még visszapillantottam, és láttam, hogy mindenki elindult a kutatási területe felé. Alice és Jasper pedig a mi nyomunkba szegődött.
Miénk lett így az északi terület. Carlisle, Esme, Emmett és Rose voltak délen, a farkasok pedig Gabriellával kiegészülve két csoportban keleten és nyugaton. Csak remélni mertem, hogy minden rendben lesz, mert nem veszíthetem el egyik fiamat sem. Ők a mindenem. Miattuk vagyok még életben, és csakis velük együtt lehet boldog életem, akárhol is vagyok.
- Minden rendben lesz, Bella, csak higgadj le egy kicsit – mondta Jasper kedvesen, majd küldött felénk egy hatalmas nyugalomhullámot. - Most pedig váljunk ketté. A miénk az északi sugárút, a tiétek minden párhuzamos kis utca és sikátor. Hogyha itt akarták elrejteni őket, akkor Edward meghallhatja a gondolataikat. Így több lenne az esélyünk.
- Anthony gondolatait nem hallom. Pont olyan pajzsa van, mint Bellának – mondta Edward kétségbeesetten.
- A farkasét viszont igen. Figyelj fel minden ideges, vagy ijedt gondolatra, és a gondolataiban megláthatod vele a fiadat is. Próbálj meg egy kicsit ésszerűen gondolkozni. Most arra van szükség. Tudom, hogy aggódtok, de megtaláljuk a fiatokat – mondta Jasper határozottan. Én pedig gondolkodás nélkül bíztam benne. Hiszen tapasztalt harcos, ráadásul kiváló stratéga. Minden rendben lesz. – Oké, akkor gyerünk – tette még hozzá, majd emberi tempóban kisétált Alice-szel a főútra. Mi pedig Edwarddal a sikátorokat kezdtük járni.
Lassan haladtunk, és Edward úgy koncentrált, ahogy csak tudott. Mindent meghallott, még azt is, amit nagyon nem akart.
- Bella, én sajnálom, amit mondtam – szólalt meg hirtelen.
- Ezt majd később megbeszéljük – válaszoltam idegesen. – Előbb találjuk meg őket.
- Rendben – sóhajtott fel megadóan.
- Nem haragszom rád, Edward, de legközelebb gondolkozz, mielőtt beszélnél – mondtam békülékenyen néhány perc hallgatás után.
- Ígérem, nem fordul elő többet – mondta komolyan.
Órákon át folytattuk a keresést, és már Port Angeles minden eldugott részén jártunk, de nem találtunk semmit. Hogyha fogva is tartják őket, akkor egyértelműen nem a városon belül. Hacsak más nem akadt a nyomukra. Szerintem a város mellett csak elhaladtak, és máshol tartják fogva őket.
- Nincsenek itt – mondtam kétségbeesetten, és belerúgtam az első felém jövő tárgyba, ami momentán egy szép nagy betontömb volt.
- Bella – fogott le Edward. – Próbálj meg uralkodni magadon, én is aggódom, de hogyha leleplezel minket, akkor sem lesz jobb. Sőt.
- Hogy a fenébe nyugodjak meg, amikor a fiunk éppen raboskodik valahol, nem tudjuk, hogy miért, hogy kik vitték el, és hogy mit akarnak – üvöltöttem. – Hogy nyugodjak meg?
- Nem lesz semmi baja. Te nevelted fel, úgyhogy egy igazi túlélő, ebben biztos vagyok. Még azt is el tudom képzelni, hogy mire visszaérünk Forks környékére már régen ott lesznek és nem értik, hogy hova tűntünk – ölelt magához. Kedves, hogy próbál nyugtatni, de kétlem, hogy egy szót is komolyan gondolt volna.
- Ezt te sem hiszed el – mondtam miközben próbáltam mélyeket lélegezni. Az illata még ilyen sok idő után is elképesztően nyugtató hatással volt rám.
- Nem Port Angelesben vannak – hallottam meg Jasper hangját nem messze. – Hogyha itt lennének, akkor már megtaláltuk volna őket. Úgyhogy szerintem menjünk vissza az utolsó nyomokhoz – ajánlotta a lehetőséget.
- Rendben, bízom benned – bólintottam rá, és kicsusszantam Edward karjai közül.
- Köszönöm, nem fogok csalódást okozni. Akkor menjünk – mondta, és már mutatta is az utat, hogy merre vannak a többiek.
Csupán néhány percet vett igénybe, hogy újra együtt legyen mindenki. Reménykedve néztem körbe a csoporton, de mindenki csak szomorú arccal nézett vissza rám, tehát senki sem talált még csak nyomot sem. Jacob és Billy azonnal mellém sétált, Edward pedig azonnal hátrált néhány lépést.
- Nagyon szeretlek titeket – simogattam meg a bundájukat. – Nem a te hibád volt, Billy – fűztem még hozzá.
- Köszöni, hogy nem hibáztatod, de azt üzeni, hogy az ő felelőssége La Push védelme, úgyhogy igenis ő a hibás – tolmácsolta Edward.
- Hát ez pazar. Akkor most be is mutathatlak titeket egymásnak – forgattam meg a szemeimet. – Mr. Mindig minden az én hibám, Edward Cullen, és Mr. Mostantól önsanyargató életmódot folytató Billy Black. Azt hiszem, hogy jól kijöttök majd egymással – mondtam idegesen. Mire Emmett hangos röhögésben tört ki, a többiek pedig felkuncogtak.
Billy morgolódott egy sort az orra alatt, ugyanúgy, ahogy Edward is. Emmett pedig elismerően felkapott és megpörgetett. Nagyon tetszett neki a poén.
- Igazad van – hallottam meg hirtelen Edward hangját.
- Nocsak? – néztem rá meglepetten. Ilyen is ritkán van, de végre egyetért benne, hogy állandóan süt belőle a bűntudat.
- Igen, szerintem is – szólalt meg újból. Várjunk csak, nem is hozzám beszél.
- Te most kivel beszélsz? – tettem fel a kérdést kíváncsian.
- Természetesen Billyvel beszélgetünk, és megállapítjuk, hogy egyáltalán nem vagy vicces – mondta határozottan.
- Dehogynem, csak fáj az igazság, öcsi – mondta Emmett vigyorogva.
Néhány percre mindenki kikapcsolódott. Igaz, hogy nem feltétlenül az volt a célom, hogy vicceljek, hiszen én teljesen komolyan gondoltam a szavaimat, de azért nem ártott a csapatnak egy pillanatnyi kihagyás. Miután lecsillapodtunk egy picit Jasper kiadta az utasításokat és mi azonnal elkezdtük a kutatást az utasítások szerint.
(Anthony szemszöge)
Nem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, vagy, hogy mi történt velem, de azt tudtam, hogy nem jó helyen. A padló, amin feküdtem nyirkos volt és hideg, ráadásul dohos szag terjengett mindenfelé. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy egy puha kis kéz szorította az enyémet. Ahogy kezdtem magamhoz térni már emlékeztem. La Push, Nathalie, elraboltak minket, aztán út közben kezdtem magamhoz térni, és el akartam szökni Nath-tal együtt, de leütöttek. Annyi időm azonban volt, hogy még elhagyjam a családi karkötőm, és az anyától kapott nyakláncomat nyomként. A farkasok, és anya biztosan megtalálnak bennünket. Ráadásul valószínűleg nagyapáék sem hagynának sorsomra. Lassan kinyitottam a szemem, és egy rémült, sírástól vörös szempárral találtam szembe magam.
- Végre felébredtél – sóhajtott fel. – Már azt hittem, hogy ezek az őrültek valami komolyabb kárt tettek benned – tette még hozzá, majd zokogva borult a mellkasomra. Én pedig szorosan magamhoz öleltem, és simogatni kezdtem a hátát.
- Nem olyan könnyű bennem kárt tenni, ne aggódj – mondtam nyugtatóan. – Tudod, hogy merre lehetünk?
- Fogalmam sincs – nézett fel rám. – De igenis kárt tettek benned, ugyanis vérzett a fejed. Nem fáj? – kérdezte aggódva. Én pedig azonnal felemeltem a szabad kezem, és megtapogattam. Nem találtam semmit, azon kívül, hogy be volt kötözve egy része a fejemnek, de nem fájt, vagy nem tűnt fel, hogy vérzett volna.
- Te kötöttél be? – kérdeztem csöndesen.
- Igen, eltéptem az inged, sajnálom, de jobb ötletem nem volt – mutatta meg a leszakított ujjat.
- Semmi baj, köszönöm – mondtam hálásan.
- Bármikor – mosolyodott el halványan, de a szeme egy pillanattal később újra könnybe lábadt.
- Ne félj, kijutunk innen – mondtam teljes meggyőződéssel, és szorosan megöleltem. – Hallottad, hogy mit akarnak tőlünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Valami olyasmit motyogtak, hogy mi majd biztosítjuk, hogy visszakapják a családjuk egy tagját, de nem tudom, hogy kiről beszéltek. Valami női vámpírról, azt hiszem, hogy úgy hívják, hogy Jess.
- Értem. Tehát váltságdíj lennénk. Ki kell jutnunk valahogy. Kell lennie sebezhető pontnak ebben a cellában, vagy mi ez – ültem fel, és körbekémleltem a helyiséget.
- Szerintem nincs. Ez csak egy sötét pince – nézett körbe Nathalie is.
- Ez igaz, de egy pincének is kell, hogy legyen gyenge pontja – mondtam komolyan. Nem lehet, hogy ne tudjunk innen kijutni. Meg kell mentenem magunkat. – Mindjárt körbenézek – mondtam határozottan, majd felkeltem a földről Nathalie-t is magammal húzva.
Azonnal elkezdtem körbekémlelni a helyiséget. Mindent megtapogattam, de nem igazán találtam vékonyabb pontot, és még csak ablakot sem. Ezen nem tudunk kijutni. Hacsak nem tudom valahogy kitörni a falat, de egy ilyen vastagságú falhoz, a lehetőséghez képest sokkal több hely kéne, hogy rendesen nekifuthassak, és ne csak visszapattanjak.
- Ne is próbálkozz többet, nagylegény. Innen nem jutsz ki, se te, se a kis korcsod – mondta nevetve a férfi. – Hogy vagy képes egyáltalán a közelében lenni, hiszen elképesztően büdös.
- Majd megmutatom én neked, hogy ki a büdös – rontottam a rácsoknak. – Csak így nagy a szád. Harcolni gyáva vagy a nőstényeddel együtt – üvöltöttem rá.
- Nem vagyunk gyávák, kisöreg, csak élve kelletettek, ennyi. Különben nagyon boldogan szétmarcangoltunk volna titeket – mondta gúnyosan. – Hogyha azt hiszed, hogy le tudsz minket győzni, akkor erősen tévedsz. Te nem vagy normális vámpír ez biztos, valami korcs vagy, éppen úgy, mint a cicuskád. Hogyha a falkátok együttműködik velünk, akkor talán az egyikőtök megmenekül, mindkettőtök semmiképp, mert nem vagyunk oda a boldog végkifejletekért, legalábbis akkor, hogyha másokról van szó. Számunkra sokkal szórakoztatóbb, hogyha valaki szenved.
- Majd meglátjuk – morogtam dühösen.
- Ki akarod próbálni, hogy mire vagyok képes a kislánnyal? Mivel farkas túléli, legalábbis az első alkalmat biztosan – kacsintott rá Nathalie-ra.
- Ha csak egy ujjal is hozzáérsz, akkor nem lesz többé meg az alibid, ami miatt férfinak nevezheted magad – tört fel mély morgás a torkom mélyéről, és magam mögé húztam Nathalie-t, hogy eltakarjam előle. Még soha nem kerekedett ennyire felül rajtam a vámpír énem, de most végső soron eszemben sem volt visszatartani magam. Sőt, sokkal inkább fel akartam bőszülni, mert így talán félelmetesebbnek hatok.
- Ezt te sem gondoltad komolyan, de azért kaptok egy kis büntetést. A te vacsorádat mára megvonom – bökött rám vigyorogva. - A kislány azért kaphat egy szelet kenyeret, meg egy pohár vizet – nyújtott felém egy tálcát. – Szerintem gyorsan fogadd el, mert később nem fogom újra felajánlani – tette még hozzá, mire én kivettem a kezéből az ételt. Ezután egy szempillantás alatt eltűnt az elrablónk. Még jó, hogy nem tudja, hogy gondolatolvasó vagyok. Így most már tudom, hogy be vagyunk kamerázva itt a cellában, és azt is, hogy a húgát akarja visszakapni. Minden bizonnyal azt a vámpírt, akit Jacob intézett el, mi pedig máglyára vetettük. Legalábbis a lány a gondolataiban nagyon hasonlít arra a vámpírra. Úgyhogy ez a csere, attól tartok nem fog létrejönni.
- Tessék, Nathalie, egyél egy kicsit – nyújtottam felé a tálcát.
- Semmi pénzért. Mi van, hogyha megmérgezték? Vagy, hogyha tettek bele valami kábítószert. Nem fogok enni itt egy falatot sem – mondta határozottan.
- Szükséged lesz az erődre, és ennek az ételnek itt, nincs semmi különös szaga. Nem tettek bele semmit – mondtam komolyan.
- Nem lehetsz benne biztos – makacsolta meg magát Nathalie. – Kibírom, amíg megtalálnak minket. Billy, és a falka nemsokára itt lesz értünk. Talán egy-két nap az egész, annyit túlélek étel nélkül is – legyintett magabiztosan, de a szemei elárulták, hogy nagyon is fél.
- Rendben, de hogyha két napon belül nem kerülünk ki innen, akkor enni fogsz. Megegyeztünk? Nem akarom, hogy teljesen legyengülj – mondtam aggódva. Nem hiszem, hogy egy friss farkasnak jót tenne az ételmegvonás.
- Megegyeztünk – bólintott rá. – Két nap alatt biztos ideérnek – mondta határozottan, és volt egy olyan érzésem, hogy inkább csak saját magát próbálja meg megnyugtatni.
- Gyere ide – tártam szét a karjaimat hívogatóan. Ő pedig azonnal belesimult az ölelésembe.
Finoman a karjaimba vettem, majd leültem vele a földre, Nathalie-t az ölembe húzva. Miután kényelmesebben elhelyezkedtünk elkezdtem dúdolni neki az altatót, amit anya is mindig szokott, és közben lágyan simogattam a hátát. Szerettem volna megnyugtatni a karjaimban tartott lányt, és nem volt jobb ötletem, úgyhogy gondoltam a legjobb az lenne, hogyha aludna egy kicsit. Addig sem gondol arra, hogy hol vagyunk. A tervem pedig tökéletesen bevált, mert Nathalie gondolatai egyre kuszábbak lettek, a légzése pedig egyre inkább egyenletes. Néhány perc múlva, pedig már édesen szuszogott a nyakamba csimpaszkodva.
2010. január 23., szombat
La Push vámpírja - 26. fejezet
26. fejezet
Sziasztok! Elég eseménydús feji lett, de azért remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla
(Anthony szemszöge)
Nagyon örültem, hogy Nathalie végre kicsit felengedett. Nagyon sokat változott, azóta, amióta utoljára találkozhattunk, és sajnos nem csak jó értelemben. Az én mindig életvidám, kedves és szeretetreméltó Nath barátomat is elérte a farkassá válással járó esetleges depresszió. Bár ebben amennyire tudom eddig csak Leah szenvedett előtte. Valószínűleg ez a lány farkasok sajátja lehet. Hiszen valljuk be, hogy a legtöbb nőnek nem éppen az a vágya, hogy farkassá változva vámpírokat irthasson, még akkor sem, hogyha emberfeletti erőre és akár örök életre is tehet szert ezáltal. Megértettem a fájdalmát, de biztos voltam benne, hogy idővel hozzászokik majd a helyzethez. Be kell vallanom, hogy önző dolog, de én örültem, amikor megtudtam, hogy farkas lesz belőle. Főleg azért, mert így sokkal hosszabb ideig marad életben. Az elmúlás mindig is vegyes érzéseket keltett bennem. Hiszen ha úgy vesszük, akkor ez egy természetes dolog, az élet végtelen körforgása, legalábbis Dawn így tartotta normálisnak, és helyesnek. Viszont akkor miért léteznek olyan lények, mint a vámpírok és a vérfarkasok, akik a legkevésbé sem természetes lények. Bár a vérfarkasoknak van értelme, mert ők védik meg az embereket a vámpíroktól, de ettől még a vámpírok nem éppen természetes lények. Na mindegy, ezen elfilozofálhatok még egy ideig, és akkor sem leszek okosabb. Jobb, hogy elfogadom a tényt, hogy vagyunk és kész. A családom szerint is néha túlkombinálom a dolgokat. Lehet, hogy igazuk van.
Hogy eltereljem a figyelmemet a soha véget nem érő gondolatmenetemről lepillantottam Nathalie-ra. Annyira gyönyörű, és aranyos volt, ahogy szuszogott a karomban. Észre sem vettem, hogy mikor aludt el. Bár meglepett, hogy egy ideje már nem hallottam a gondolatait.
Már csak egy kilométernyire lehettünk a házuktól, amikor hirtelen meghallottam két idegen gondolatait, akik felénk tartottak és korántsem voltak barátságos szándékúak. Érdekes, hogy nem éreztem az illatukat, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg tapasztalt harcosok lehetnek, és olyan szögből támadtak, hogy a szél nem felém fújta az illatukat, hanem pont a másik irányba. Apa még anno tanította, hogy mindig figyeljük ezt a területet, mivel az orrunkra ez esetben nem hagyatkozhatunk, de La Push-ban még soha nem volt rá szükségem, hiszen a farkasok közé nem igazán merészkednek a vámpírok.
Hirtelen fordultam meg, hogy meglepjem őket, de rosszul mértem fel a távolságot, mert egy női vámpír azonnal kitépte a kezemből Nathalie-t, a férfi pedig rám vetette magát, és valami furcsa szagú rongyot nyomott az orrom elé. Az utolsó, amit láttam, hogy Nathalie ijedten pillant felém, majd elsötétült minden.
(Nathalie szemszöge)
Amint felébredtem, és felnéztem rögtön ijedten kaptam a pillantásom Anthony felé, aki még kábán rám nézett, majd összeesett, és nem mozdult többet.
- Anthony – akartam kiáltani, de inkább csak érthetetlen motyogásnak hathatott, mert a nő befogta a számat.
Hogy juthattak be? Hiszen a falka járőrözik. A ruhájuk vizes volt, tehát csakis a tenger felől közelíthettek, amit kevésbé őriztünk. Át akartam változni, de még mielőtt létrejöhetett volna az átalakulás valami rongyot nyomtak az orrom alá, és elsötétül előttem minden.
(Billy szemszöge)
Kicsit ideges voltam amiatt, hogy Nathalie éppen Anthonyt választotta párjául, hiszen egyikük sem volt éppen könnyű eset. Bár talán pontosan ezért illenek ennyire egymáshoz. Már egészen azóta szoros volt közöttük a barátság, hogy Nath megtanult járni, és beszélni, de nem gondoltam volna, hogy ez egymás iránti törhetetlen bizalom egyszer át fog csapni valami sokkal komolyabba, bár így talán Nathalie végre talán elkezdi élvezni az életet, és az állandóan önmarcangoló fivérem is. Már éppen ráfér mindkettőre, hogy egy kicsit csillapodjon a nagyfokú „minden az én hibám” hozzáállásuk.
Így jobban belegondolva mégsem lehet annyira rossz a helyzet, hiszen már órákkal ezelőtt hagytam őket kettesben, tehát sikerült értelmesen megbeszélniük a dolgokat. Bár tény, hogy Nath nagy fába vágta a fejszéjét, amikor azt hitte, hogy le tudja futni Anthonyt, ugyanis ez még egyikünknek sem sikerült.
Elégedetten heveredtem le a kanapéra, és éppen készültem bekapcsolni a tévét, amikor az ajtóm hirtelen berobbant, és egy nagyon ideges Sam jelent meg a küszöbömön.
- Tudod az az ajtó azt hivatott szolgálni, hogy kopogjanak rajta, és hogyha valaki kinyitja, akkor már be is léphetsz – állapítottam meg.
- Nem érdekel az ajtód! Hol van a lányom? Veled volt ma este elvileg, de nem jött haza veled együtt – üvöltött Sam. Na igen, hát nem lesz egyszerű a helyzet, amikor megtudja, hogy a lánya éppen Anthonyt választotta párjául, mert Sam nem igazán rajong azért, hogy egy félvér is a falka tagjának számít. Nincs különösebb baja a fivéremmel, csak úgy gondolja, hogy a farkasok között, csak farkasoknak van hely. Valamilyen szinten érthető ez az álláspont. Az Uley család mindig is a konzervatívabb réteghez tartozott itt La Push határain belül, ami alól egyelőre csak Nathalie a kivétel, mert őt egyáltalán nem zavarja, hogy Anthony itt van. Sőt.
- Nyugodj meg, lent van a parton – mondtam higgadtan.
- Egyedül? – kérdezte Sam mindent tudó arckifejezéssel.
- Nem, momentán Anthony van vele – rántottam meg a vállam.
- Valahogy ezt sejtettem – csóválta meg a fejét Sam.
- Mi a fene bajod van a testvéremmel? – kérdeztem idegesen.
- Semmi, amíg nem csapja a szelet a lányomnak. Ő nem való Nathalie-hoz – mondta határozottan.
- Nos, a szellemek nem így vélték, mert éppenséggel Nathalie éppen néhány órával ezelőtt vésődött bele, úgyhogy nem tehetsz ellene semmit. A bevésődés szent dolog, nemre, korra, és létezési formára tekintet nélkül. Anthony Natlalie-nak rendeltetett, úgyhogy kezdj el hozzászokni a gondolathoz, hogy nem tehetsz semmit a kapcsolatuk ellen.
- Majd meglátjuk – morgott Sam az orra alatt. – Akkor megyek és megkeresem a lányomat magam, mert ha nem tudnád ő még csak tizenhét éves, és szerintem még korai lenne, hogyha túlságosan is elragadtatnák magukat.
- Anthony tisztességes férfi, a lányod pedig érett gondolkodású lány. Mi lenne, hogyha egy kicsit bíznál bennük? – kérdeztem dühösen.
- Nathalie élvezi a bizalmamat, de ebben az állapotában, mindketten tudjuk, hogy bármit megtenne, hogy boldoggá tegye az univerzuma közepét. Anthony pedig, mint tudjuk, férfiból van, és a férfiak hajlamosak kihasználni az adandó alkalmat – mondta Sam feldúltan.
- Teljesen megbolondultál? – kérdeztem hitetlenkedve. - Anthony soha nem volt az a szoknyapecér fajta. Sőt, amennyire emlékszem legkomolyabb nővel való érintkezése egy-egy puszi vagy ölelés volt, amit Nathalie-val váltottak, vagy éppen valamelyik anyánkkal, bár az anyáinkat nem venném éppen nagy hódításnak.
- Hát éppen ez az, az egyetlen nő, akihez valaha is közeledett az az én lányom volt. Úgyhogy ne próbáld meg elhitetni velem, hogy csak rémeket látok, mert történetesen mindketten tudjuk, hogy nem közömbösek egymás iránt – morgott tovább Sam.
- Mit vétett neked Anthony? – kérdeztem kíváncsian. Soha nem kedvelte igazán, és fogalmam sincs, hogy miért.
- Szülőnek nem való gyermekét temetni – válaszolta Sam keserűen.
- Még mindig nem értelek – néztem rá kikerekedett szemekkel. Ez most vajon, hogy jött ide? Hiszen, hogyha Nathalie Anthony párja lesz, akkor valószínűleg örökké farkas marad, hogy együtt lehessenek.
- Hogyha Nath teherbe esik tőle, akkor lehet, hogy a gyermek ugyanúgy megöli őt, ahogy Anthony is tette az anyjával. Még akkor is, hogyha akaratlanul bántotta. Mi nem tudjuk vámpírrá változtatni a lányomat, mert a méreg csak megölné. Nem akarom néhány éven belül elveszíteni.
- Most már értem – bólintottam. Soha nem gondoltam, hogy ezért akarja ennyire távol tartani a lányát a fivéremtől. Bár, hogyha átgondolom, akkor van benne logika, de nem lenne ugyanolyan a terhesség, mint amilyen anyáé volt. - Hogyha belegondolsz, akkor Nath teste sokkal erősebb, mint anyáé volt, ráadásul Anthony csak félig vámpír. Tehát a gyermekük sem lehet annyira erős, mint amilyen a testvérem volt. Nem tudhatod, hogy mi fog történni – próbáltam megnyugtatni.
- Nem tudhatom, ez igaz, de van okom aggódni, és ezt te sem tagadhatod – mondta határozottan.
- Ebben teljes mértékben igazad van – sóhajtottam fel megadóan. – A bevésődés ellen azonban, akkor sem tehetsz semmit – fűztem még hozzá. – Ez ellen még én sem tehetek semmit, bár őszintén szólva szerintem szép párt alkotnának, és nem akarnám szétszedni őket.
- Nem mondtam, hogy nem illenek össze, de ettől még féltem a lányom életét. Majd, hogyha lesz egyszer gyermeked, akkor te is megérted, hogy mit érzek most – mondta Sam már sokkal lágyabban.
- Elhiszem, Sam – mondtam már sokkal higgadtabban. – Ezt a gondolatmenetet eddig nagyon is jól titkoltad a falka elől – fűztem még hozzá.
- Nem kell mindenről tudnotok. Nem akartam terhelni senkit, főleg nem a lányomat. Jobb, hogyha azt hiszi, hogy nem kedvelem Anthonyt, mint az, hogy megtudja, hogy gyáva az apja, hogy elengedje – mondta lehajtott fejjel.
- Nem vagy gyáva, és ezt Nathalie sem gondolná sosem – mondtam komolyan. – Meg fogjuk oldani a dolgot, hogyha oda kerül a sor. Ígérem, hogy nem esik baja.
- Ebben nem lehetsz biztos, de azért köszönöm a bíztatást – mondta hálásan. – Azért ha nem gond, akkor most inkább keressük meg őket, mert szeretnék biztos lenni benne, hogy ma éjjel azért még Nathalie egyedül alszik.
- Mint már említettem a fivérem talpig úriember, de azért mehetünk, mert ismerlek. Tudom, hogy tűkön fogsz ülni, amíg elő nem kerülnek – kuncogtam fel.
- Ez már csak így van – bólintott rá Sam.
Mindketten kimentünk a ház elé, és gyorsan átváltoztunk, majd már futottunk is, hogy megkeressük az elveszett báránykáinkat. Egészen a partig futottunk, de már nem voltak ott, úgyhogy Samék háza felé vettük az irányt.
- Érzed? – hallottam Sam gondolatait.
- Igen, két vámpír, és keveredik velük Anthony és Nath illata is. Egyre erősebb – morogtam fel, és gyorsabb tempóra kapcsoltam. Hogy a fenébe juthatott be ide két vámpír? A határt őrzik a farkasok. Szinte képtelenség áthatolni a védelmünkön.
- Itt – fékezett le Sam, és én is azonnal megálltam. – Itt találkoztak velük.
- Én is érzem. Vajon hova lettek? Kövessük a nyomokat – mondtam határozottan.
Majd futásnak eredtem, Sam pedig azonnal utánam jött. Közben gondolatban értesítettem a falkát, hogy azonnal jöjjenek. Nem is telt bele öt percbe és már meg is jelentek a többiek.
- Elhagyta valaki a pozícióját? – kérdeztem dühösen.
- Nem, a szokott útvonalon járőröztünk – mondták határozottan, és gondolatban végig is vetítették.
- Akkor a tenger felől jutottak valahogy be. Pedig elvben lezártuk azt a részt is. Mindegy, a lényeg, hogy megtaláljuk Nathalie-t és Anthonyt, addig senki nem megy haza, amíg nincsenek meg – mondtam határozottan.
- Igenis – vágták rá azonnal a többiek.
Kétségbeesetten rohantunk az illatok irányába, de az időjárás megint csak nem kedvezett a kereséshez. Eleredt az eső, és az illatok egyre inkább halványultak, majd teljesen eltűntek, pedig már a Port Angelest szegélyező erdő szélén jártunk.
- A francba – vonyított fel Sam, és én is pontosan úgy éreztem, ahogy ő. Elkéstem. Nem védtem meg sem a falka egyik tagját, sem pedig a saját fivéremet. Milyen alfa vagyok én? Milyen testvér? Az egyik bátyám a kedvese betegágya mellett ül, míg a másik bátyám valahol Port Angeles, vagy a város környékén raboskodik, hogyha egyáltalán még él.
- Billy – szakított ki Sam a gondolataimból.
- Tessék – fordultam felé.
- Azt hiszem, hogy erről szólnod kéne Bellának és Jacobnak is – mondta lehajtott fejjel. – Én pedig hazamennék egy pillanatra, hogy értesítsem a feleségemet is, hogy mi történt. Jobb lenne, hogyha tőlem tudná meg, hogy Nathalie-t elrabolták – nézett rám könyörgőn.
- Persze, menj csak – bólintottam rá. – A falka többi része pedig folytassa a keresést, én pedig hozok még segítséget – adtam ki a parancsot. Majd futásnak eredtem a Cullen ház felé.
Tudom, hogy a határ átlépésére vonatkozó engedélyünk csak egyszer volt érvényes, de most nem volt időm a formaságokra. Nem hiszem, hogy harcot akarnak majd, hogyha megtudják, hogy miért igyekeztem ennyire hozzájuk. Olyan gyorsan futottam, amennyire csak bírtam, és néhány perc múlva már meg is láttam a hatalmas házat, tele ablakokkal.
(Bella szemszöge)
Csendben néztük egymást Edwarddal, és éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor halk kopogtatás zavarta meg a pillanatot.
- Gyere csak, Carlisle – szólt ki Edward.
- Sziasztok! – lépett be az ajtón fogadott apánk. – Nem akarlak zavarni titeket, de elkészültem Gabriella vizsgálataival, és gondoltam, hogy érdekelni fog titeket az eredmény.
- Már hogyne érdekelne – pattantam fel – Kérlek, ne kímélj. Minden rendben?
- Nos, tulajdonképpen, igen. Minden rendben, de azért Gabynak be kell majd tartania néhány szabályt. Pontosabban meg kell tanulnia kontrollálni magát.
- Ezt meg hogy érted? – estem kétségbe. – Hiszen én azt hittem, hogy nem változott át.
- Nem is változott át. Illetve igen, és nem. Átváltozott, de mégsem – magyarázta Carlisle.
- Sajnálom, de én még mindig nem vagyok képben a helyzettel kapcsolatban – húztam fel a szemöldököm. Mi az, hogy átváltozott, de mégsem? Ilyen elviekben nem nagyon fordulhatna elő.
- Gyertek át a másik szobába Gabyhoz és Jacobhoz, és akkor mindent elmagyarázok. Azt hiszem, hogy lesznek még bőven kérdéseitek, és egyszerűbb lenne, hogyha mindenkinek elmagyaráznám egyszerre a helyzetet, aki érintett ebben a kérdésben – ajánlotta Carlisle a lehetőséget.
- Ahogy gondolod – bólintottam rá, és mindhárman átmentünk Jacobhoz és Gabriellához.
Gaby, ahogy beléptünk felállt, de elképesztő sebességgel. Tehát erre kell majd ügyelnie, vagy erre és még másra is. Majdnem olyan gyors volt, mint egy vámpír.
- Megvannak az eredmények? – kérdezte Jake idegesen.
- Igen, megvannak. A helyzet nem rossz, de nem is hétköznapi – kezdett bele Carlisle. – Gabriella vére tartalmaz még vámpír mérget, de ahhoz keveset, hogy átváltozzon, annál viszont természetesen többet, mint amennyit kéne. Ebből adódnak az új képességei, amik nem veszélyesek. A vámpírságunknak úgymond csak a pozitív oldalát kapta meg. Gyors, valószínűleg erős, és nagyon gyorsan regenerálódik. Megsérülhet, ugyanúgy, mint egy egyszerű ember, de nagyjából olyan sebességgel gyógyul, mint ahogy a farkasok is. Gyakorlatilag megvágja az ujját és az azonnal összeforr, a csontjai is néhány nap alatt rendbe jönnek. Megrekedt valami olyan állapotban, ami az emberek és egy félvér vámpír között van. Legalábbis úgy gondolom. Egy embernél sokkal erősebb, de azért Anthonynál például gyengébb – magyarázta Carlisle.
- Mi a helyzet ezzel a gyors regenerálódással? Hogyha jól láttam a gondolataidban, akkor még az is megeshet, hogy nem öregszik tovább, és megreked ebben a állapotában, mint mi – nézett Edward kérdőn az apjára.
- Nos, ez még a jövő zenéje, fiam. Megvan rá az esély, hogy nem fog tovább öregedni, de az is lehet, hogy mégis. Ezt csakis az idő múlásával tudhatjuk meg – mondta Carlilse határozottan.
Jacob már éppen pedig már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de hirtelen berontott az ajtón Billy, akit még soha nem láttam ennyire feldúltnak.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten. Egy pillanattal később pedig Edward torkából mélyről jövő morgás szakadt fel. Ő már nyilván tudta, hogy mi történt, és ez nagyon nem hangzott jól.
- Anthonyt és Nathalie-t elrabolták – mondta fiam idegesen.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten, és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik.
Sziasztok! Elég eseménydús feji lett, de azért remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla
(Anthony szemszöge)
Nagyon örültem, hogy Nathalie végre kicsit felengedett. Nagyon sokat változott, azóta, amióta utoljára találkozhattunk, és sajnos nem csak jó értelemben. Az én mindig életvidám, kedves és szeretetreméltó Nath barátomat is elérte a farkassá válással járó esetleges depresszió. Bár ebben amennyire tudom eddig csak Leah szenvedett előtte. Valószínűleg ez a lány farkasok sajátja lehet. Hiszen valljuk be, hogy a legtöbb nőnek nem éppen az a vágya, hogy farkassá változva vámpírokat irthasson, még akkor sem, hogyha emberfeletti erőre és akár örök életre is tehet szert ezáltal. Megértettem a fájdalmát, de biztos voltam benne, hogy idővel hozzászokik majd a helyzethez. Be kell vallanom, hogy önző dolog, de én örültem, amikor megtudtam, hogy farkas lesz belőle. Főleg azért, mert így sokkal hosszabb ideig marad életben. Az elmúlás mindig is vegyes érzéseket keltett bennem. Hiszen ha úgy vesszük, akkor ez egy természetes dolog, az élet végtelen körforgása, legalábbis Dawn így tartotta normálisnak, és helyesnek. Viszont akkor miért léteznek olyan lények, mint a vámpírok és a vérfarkasok, akik a legkevésbé sem természetes lények. Bár a vérfarkasoknak van értelme, mert ők védik meg az embereket a vámpíroktól, de ettől még a vámpírok nem éppen természetes lények. Na mindegy, ezen elfilozofálhatok még egy ideig, és akkor sem leszek okosabb. Jobb, hogy elfogadom a tényt, hogy vagyunk és kész. A családom szerint is néha túlkombinálom a dolgokat. Lehet, hogy igazuk van.
Hogy eltereljem a figyelmemet a soha véget nem érő gondolatmenetemről lepillantottam Nathalie-ra. Annyira gyönyörű, és aranyos volt, ahogy szuszogott a karomban. Észre sem vettem, hogy mikor aludt el. Bár meglepett, hogy egy ideje már nem hallottam a gondolatait.
Már csak egy kilométernyire lehettünk a házuktól, amikor hirtelen meghallottam két idegen gondolatait, akik felénk tartottak és korántsem voltak barátságos szándékúak. Érdekes, hogy nem éreztem az illatukat, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg tapasztalt harcosok lehetnek, és olyan szögből támadtak, hogy a szél nem felém fújta az illatukat, hanem pont a másik irányba. Apa még anno tanította, hogy mindig figyeljük ezt a területet, mivel az orrunkra ez esetben nem hagyatkozhatunk, de La Push-ban még soha nem volt rá szükségem, hiszen a farkasok közé nem igazán merészkednek a vámpírok.
Hirtelen fordultam meg, hogy meglepjem őket, de rosszul mértem fel a távolságot, mert egy női vámpír azonnal kitépte a kezemből Nathalie-t, a férfi pedig rám vetette magát, és valami furcsa szagú rongyot nyomott az orrom elé. Az utolsó, amit láttam, hogy Nathalie ijedten pillant felém, majd elsötétült minden.
(Nathalie szemszöge)
Amint felébredtem, és felnéztem rögtön ijedten kaptam a pillantásom Anthony felé, aki még kábán rám nézett, majd összeesett, és nem mozdult többet.
- Anthony – akartam kiáltani, de inkább csak érthetetlen motyogásnak hathatott, mert a nő befogta a számat.
Hogy juthattak be? Hiszen a falka járőrözik. A ruhájuk vizes volt, tehát csakis a tenger felől közelíthettek, amit kevésbé őriztünk. Át akartam változni, de még mielőtt létrejöhetett volna az átalakulás valami rongyot nyomtak az orrom alá, és elsötétül előttem minden.
(Billy szemszöge)
Kicsit ideges voltam amiatt, hogy Nathalie éppen Anthonyt választotta párjául, hiszen egyikük sem volt éppen könnyű eset. Bár talán pontosan ezért illenek ennyire egymáshoz. Már egészen azóta szoros volt közöttük a barátság, hogy Nath megtanult járni, és beszélni, de nem gondoltam volna, hogy ez egymás iránti törhetetlen bizalom egyszer át fog csapni valami sokkal komolyabba, bár így talán Nathalie végre talán elkezdi élvezni az életet, és az állandóan önmarcangoló fivérem is. Már éppen ráfér mindkettőre, hogy egy kicsit csillapodjon a nagyfokú „minden az én hibám” hozzáállásuk.
Így jobban belegondolva mégsem lehet annyira rossz a helyzet, hiszen már órákkal ezelőtt hagytam őket kettesben, tehát sikerült értelmesen megbeszélniük a dolgokat. Bár tény, hogy Nath nagy fába vágta a fejszéjét, amikor azt hitte, hogy le tudja futni Anthonyt, ugyanis ez még egyikünknek sem sikerült.
Elégedetten heveredtem le a kanapéra, és éppen készültem bekapcsolni a tévét, amikor az ajtóm hirtelen berobbant, és egy nagyon ideges Sam jelent meg a küszöbömön.
- Tudod az az ajtó azt hivatott szolgálni, hogy kopogjanak rajta, és hogyha valaki kinyitja, akkor már be is léphetsz – állapítottam meg.
- Nem érdekel az ajtód! Hol van a lányom? Veled volt ma este elvileg, de nem jött haza veled együtt – üvöltött Sam. Na igen, hát nem lesz egyszerű a helyzet, amikor megtudja, hogy a lánya éppen Anthonyt választotta párjául, mert Sam nem igazán rajong azért, hogy egy félvér is a falka tagjának számít. Nincs különösebb baja a fivéremmel, csak úgy gondolja, hogy a farkasok között, csak farkasoknak van hely. Valamilyen szinten érthető ez az álláspont. Az Uley család mindig is a konzervatívabb réteghez tartozott itt La Push határain belül, ami alól egyelőre csak Nathalie a kivétel, mert őt egyáltalán nem zavarja, hogy Anthony itt van. Sőt.
- Nyugodj meg, lent van a parton – mondtam higgadtan.
- Egyedül? – kérdezte Sam mindent tudó arckifejezéssel.
- Nem, momentán Anthony van vele – rántottam meg a vállam.
- Valahogy ezt sejtettem – csóválta meg a fejét Sam.
- Mi a fene bajod van a testvéremmel? – kérdeztem idegesen.
- Semmi, amíg nem csapja a szelet a lányomnak. Ő nem való Nathalie-hoz – mondta határozottan.
- Nos, a szellemek nem így vélték, mert éppenséggel Nathalie éppen néhány órával ezelőtt vésődött bele, úgyhogy nem tehetsz ellene semmit. A bevésődés szent dolog, nemre, korra, és létezési formára tekintet nélkül. Anthony Natlalie-nak rendeltetett, úgyhogy kezdj el hozzászokni a gondolathoz, hogy nem tehetsz semmit a kapcsolatuk ellen.
- Majd meglátjuk – morgott Sam az orra alatt. – Akkor megyek és megkeresem a lányomat magam, mert ha nem tudnád ő még csak tizenhét éves, és szerintem még korai lenne, hogyha túlságosan is elragadtatnák magukat.
- Anthony tisztességes férfi, a lányod pedig érett gondolkodású lány. Mi lenne, hogyha egy kicsit bíznál bennük? – kérdeztem dühösen.
- Nathalie élvezi a bizalmamat, de ebben az állapotában, mindketten tudjuk, hogy bármit megtenne, hogy boldoggá tegye az univerzuma közepét. Anthony pedig, mint tudjuk, férfiból van, és a férfiak hajlamosak kihasználni az adandó alkalmat – mondta Sam feldúltan.
- Teljesen megbolondultál? – kérdeztem hitetlenkedve. - Anthony soha nem volt az a szoknyapecér fajta. Sőt, amennyire emlékszem legkomolyabb nővel való érintkezése egy-egy puszi vagy ölelés volt, amit Nathalie-val váltottak, vagy éppen valamelyik anyánkkal, bár az anyáinkat nem venném éppen nagy hódításnak.
- Hát éppen ez az, az egyetlen nő, akihez valaha is közeledett az az én lányom volt. Úgyhogy ne próbáld meg elhitetni velem, hogy csak rémeket látok, mert történetesen mindketten tudjuk, hogy nem közömbösek egymás iránt – morgott tovább Sam.
- Mit vétett neked Anthony? – kérdeztem kíváncsian. Soha nem kedvelte igazán, és fogalmam sincs, hogy miért.
- Szülőnek nem való gyermekét temetni – válaszolta Sam keserűen.
- Még mindig nem értelek – néztem rá kikerekedett szemekkel. Ez most vajon, hogy jött ide? Hiszen, hogyha Nathalie Anthony párja lesz, akkor valószínűleg örökké farkas marad, hogy együtt lehessenek.
- Hogyha Nath teherbe esik tőle, akkor lehet, hogy a gyermek ugyanúgy megöli őt, ahogy Anthony is tette az anyjával. Még akkor is, hogyha akaratlanul bántotta. Mi nem tudjuk vámpírrá változtatni a lányomat, mert a méreg csak megölné. Nem akarom néhány éven belül elveszíteni.
- Most már értem – bólintottam. Soha nem gondoltam, hogy ezért akarja ennyire távol tartani a lányát a fivéremtől. Bár, hogyha átgondolom, akkor van benne logika, de nem lenne ugyanolyan a terhesség, mint amilyen anyáé volt. - Hogyha belegondolsz, akkor Nath teste sokkal erősebb, mint anyáé volt, ráadásul Anthony csak félig vámpír. Tehát a gyermekük sem lehet annyira erős, mint amilyen a testvérem volt. Nem tudhatod, hogy mi fog történni – próbáltam megnyugtatni.
- Nem tudhatom, ez igaz, de van okom aggódni, és ezt te sem tagadhatod – mondta határozottan.
- Ebben teljes mértékben igazad van – sóhajtottam fel megadóan. – A bevésődés ellen azonban, akkor sem tehetsz semmit – fűztem még hozzá. – Ez ellen még én sem tehetek semmit, bár őszintén szólva szerintem szép párt alkotnának, és nem akarnám szétszedni őket.
- Nem mondtam, hogy nem illenek össze, de ettől még féltem a lányom életét. Majd, hogyha lesz egyszer gyermeked, akkor te is megérted, hogy mit érzek most – mondta Sam már sokkal lágyabban.
- Elhiszem, Sam – mondtam már sokkal higgadtabban. – Ezt a gondolatmenetet eddig nagyon is jól titkoltad a falka elől – fűztem még hozzá.
- Nem kell mindenről tudnotok. Nem akartam terhelni senkit, főleg nem a lányomat. Jobb, hogyha azt hiszi, hogy nem kedvelem Anthonyt, mint az, hogy megtudja, hogy gyáva az apja, hogy elengedje – mondta lehajtott fejjel.
- Nem vagy gyáva, és ezt Nathalie sem gondolná sosem – mondtam komolyan. – Meg fogjuk oldani a dolgot, hogyha oda kerül a sor. Ígérem, hogy nem esik baja.
- Ebben nem lehetsz biztos, de azért köszönöm a bíztatást – mondta hálásan. – Azért ha nem gond, akkor most inkább keressük meg őket, mert szeretnék biztos lenni benne, hogy ma éjjel azért még Nathalie egyedül alszik.
- Mint már említettem a fivérem talpig úriember, de azért mehetünk, mert ismerlek. Tudom, hogy tűkön fogsz ülni, amíg elő nem kerülnek – kuncogtam fel.
- Ez már csak így van – bólintott rá Sam.
Mindketten kimentünk a ház elé, és gyorsan átváltoztunk, majd már futottunk is, hogy megkeressük az elveszett báránykáinkat. Egészen a partig futottunk, de már nem voltak ott, úgyhogy Samék háza felé vettük az irányt.
- Érzed? – hallottam Sam gondolatait.
- Igen, két vámpír, és keveredik velük Anthony és Nath illata is. Egyre erősebb – morogtam fel, és gyorsabb tempóra kapcsoltam. Hogy a fenébe juthatott be ide két vámpír? A határt őrzik a farkasok. Szinte képtelenség áthatolni a védelmünkön.
- Itt – fékezett le Sam, és én is azonnal megálltam. – Itt találkoztak velük.
- Én is érzem. Vajon hova lettek? Kövessük a nyomokat – mondtam határozottan.
Majd futásnak eredtem, Sam pedig azonnal utánam jött. Közben gondolatban értesítettem a falkát, hogy azonnal jöjjenek. Nem is telt bele öt percbe és már meg is jelentek a többiek.
- Elhagyta valaki a pozícióját? – kérdeztem dühösen.
- Nem, a szokott útvonalon járőröztünk – mondták határozottan, és gondolatban végig is vetítették.
- Akkor a tenger felől jutottak valahogy be. Pedig elvben lezártuk azt a részt is. Mindegy, a lényeg, hogy megtaláljuk Nathalie-t és Anthonyt, addig senki nem megy haza, amíg nincsenek meg – mondtam határozottan.
- Igenis – vágták rá azonnal a többiek.
Kétségbeesetten rohantunk az illatok irányába, de az időjárás megint csak nem kedvezett a kereséshez. Eleredt az eső, és az illatok egyre inkább halványultak, majd teljesen eltűntek, pedig már a Port Angelest szegélyező erdő szélén jártunk.
- A francba – vonyított fel Sam, és én is pontosan úgy éreztem, ahogy ő. Elkéstem. Nem védtem meg sem a falka egyik tagját, sem pedig a saját fivéremet. Milyen alfa vagyok én? Milyen testvér? Az egyik bátyám a kedvese betegágya mellett ül, míg a másik bátyám valahol Port Angeles, vagy a város környékén raboskodik, hogyha egyáltalán még él.
- Billy – szakított ki Sam a gondolataimból.
- Tessék – fordultam felé.
- Azt hiszem, hogy erről szólnod kéne Bellának és Jacobnak is – mondta lehajtott fejjel. – Én pedig hazamennék egy pillanatra, hogy értesítsem a feleségemet is, hogy mi történt. Jobb lenne, hogyha tőlem tudná meg, hogy Nathalie-t elrabolták – nézett rám könyörgőn.
- Persze, menj csak – bólintottam rá. – A falka többi része pedig folytassa a keresést, én pedig hozok még segítséget – adtam ki a parancsot. Majd futásnak eredtem a Cullen ház felé.
Tudom, hogy a határ átlépésére vonatkozó engedélyünk csak egyszer volt érvényes, de most nem volt időm a formaságokra. Nem hiszem, hogy harcot akarnak majd, hogyha megtudják, hogy miért igyekeztem ennyire hozzájuk. Olyan gyorsan futottam, amennyire csak bírtam, és néhány perc múlva már meg is láttam a hatalmas házat, tele ablakokkal.
(Bella szemszöge)
Csendben néztük egymást Edwarddal, és éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor halk kopogtatás zavarta meg a pillanatot.
- Gyere csak, Carlisle – szólt ki Edward.
- Sziasztok! – lépett be az ajtón fogadott apánk. – Nem akarlak zavarni titeket, de elkészültem Gabriella vizsgálataival, és gondoltam, hogy érdekelni fog titeket az eredmény.
- Már hogyne érdekelne – pattantam fel – Kérlek, ne kímélj. Minden rendben?
- Nos, tulajdonképpen, igen. Minden rendben, de azért Gabynak be kell majd tartania néhány szabályt. Pontosabban meg kell tanulnia kontrollálni magát.
- Ezt meg hogy érted? – estem kétségbe. – Hiszen én azt hittem, hogy nem változott át.
- Nem is változott át. Illetve igen, és nem. Átváltozott, de mégsem – magyarázta Carlisle.
- Sajnálom, de én még mindig nem vagyok képben a helyzettel kapcsolatban – húztam fel a szemöldököm. Mi az, hogy átváltozott, de mégsem? Ilyen elviekben nem nagyon fordulhatna elő.
- Gyertek át a másik szobába Gabyhoz és Jacobhoz, és akkor mindent elmagyarázok. Azt hiszem, hogy lesznek még bőven kérdéseitek, és egyszerűbb lenne, hogyha mindenkinek elmagyaráznám egyszerre a helyzetet, aki érintett ebben a kérdésben – ajánlotta Carlisle a lehetőséget.
- Ahogy gondolod – bólintottam rá, és mindhárman átmentünk Jacobhoz és Gabriellához.
Gaby, ahogy beléptünk felállt, de elképesztő sebességgel. Tehát erre kell majd ügyelnie, vagy erre és még másra is. Majdnem olyan gyors volt, mint egy vámpír.
- Megvannak az eredmények? – kérdezte Jake idegesen.
- Igen, megvannak. A helyzet nem rossz, de nem is hétköznapi – kezdett bele Carlisle. – Gabriella vére tartalmaz még vámpír mérget, de ahhoz keveset, hogy átváltozzon, annál viszont természetesen többet, mint amennyit kéne. Ebből adódnak az új képességei, amik nem veszélyesek. A vámpírságunknak úgymond csak a pozitív oldalát kapta meg. Gyors, valószínűleg erős, és nagyon gyorsan regenerálódik. Megsérülhet, ugyanúgy, mint egy egyszerű ember, de nagyjából olyan sebességgel gyógyul, mint ahogy a farkasok is. Gyakorlatilag megvágja az ujját és az azonnal összeforr, a csontjai is néhány nap alatt rendbe jönnek. Megrekedt valami olyan állapotban, ami az emberek és egy félvér vámpír között van. Legalábbis úgy gondolom. Egy embernél sokkal erősebb, de azért Anthonynál például gyengébb – magyarázta Carlisle.
- Mi a helyzet ezzel a gyors regenerálódással? Hogyha jól láttam a gondolataidban, akkor még az is megeshet, hogy nem öregszik tovább, és megreked ebben a állapotában, mint mi – nézett Edward kérdőn az apjára.
- Nos, ez még a jövő zenéje, fiam. Megvan rá az esély, hogy nem fog tovább öregedni, de az is lehet, hogy mégis. Ezt csakis az idő múlásával tudhatjuk meg – mondta Carlilse határozottan.
Jacob már éppen pedig már éppen szólásra nyitotta volna a száját, de hirtelen berontott az ajtón Billy, akit még soha nem láttam ennyire feldúltnak.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten. Egy pillanattal később pedig Edward torkából mélyről jövő morgás szakadt fel. Ő már nyilván tudta, hogy mi történt, és ez nagyon nem hangzott jól.
- Anthonyt és Nathalie-t elrabolták – mondta fiam idegesen.
- Hogy mi? – kérdeztem döbbenten, és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik.
2010. január 19., kedd
La Push vámpírja - 25. fejezet
25. fejezet
(Nathalie szemszöge)
Utálom a farkas létet. Nem elég, hogy átváltozva minden egyes pillanatban kihallgatnak a fiúk, amit még valahogy elviselnék, de ráadásul még az apám is. Amióta tud minden egyes gondolatomról, szinte semmit sem tudok nyugodtan csinálni. Állandóan megmondja, hogy hogyan lenne jó, és még szigorúbb velem, mint eddig, saját bevallása szerint az én érdekemben, mert fél, hogy még a végén egy harcban megsérülök. Egyáltalán miért is kellett nekem átváltozni? Van elég farkas. Miért születtem az Uley családba? Na jó, ez már túlzás. Hiszen imádom a szüleimet, és mindenkit itt La Pushban, de akkor is. Semmi keresnivalóm a harcmezőn, én nem vagyok olyan agresszív típus, most meg állandóan morgok az akaratom ellenére is. Pedig senkit nem akarok bántani, mégis, hogyha túl édes illat van a közelben Billynek úgy kell rám parancsolni, hogy ne bántsam a szerencsétlen kiszemeltet.
A múltkor pedig dühömben rácsaptam az asztalra, az meg kettétört. Már csak ki sem adhatom magamból a fáradt gőzt. Hogyha ez még nem lenne elég, akkor lassan teljesen lemondhatok a szép ruhadarabokról, mert úgyis szétszakítom őket egy hirtelen felindulásomban. Egy lapszoknyára, és egy trikóra futja csak újabban, mert azt a lábamra tudom kötni, mielőtt farkas lesz belőlem. Fehérnemű? Hát az meg micsoda? Lassan már azt sem tudom, hogy hogyan kell becsatolni egy melltartót.
Legalább ha nem én lennék az egyetlen lány a csapatban, és lenne kivel beszélnem erről, de nincsen. Billy nagyon kedves, és fantasztikus vezető, de nem fogom neki elmondani a női bajaimat, bár néha még így is elkap néhány gondolatnyit, még akkor is, hogyha szándékosan másra gondolok.
Most is itt állok egy fa mögött, kis híján meztelenül, és próbálok önszántamból egy hatalmas állattá változni. Valaha is képes leszek megszokni ezt az új helyzetet? Mi lesz, hogyha anya egyszer nem ugrik el előlem időben, én pedig véletlenül megsebesítem egy hirtelen átalakulásommal. Anthony és Bella közelébe pedig egyáltalán nem mehetek.
- Valami baj van, Nath? – hallottam meg Billy hangját.
- Muszáj ezt csinálnunk ma este is? – kérdeztem vissza, bár tudtam a választ. Nem úszom meg sem a ruháim levételét, sem pedig azt, hogy ne turkáljon újfent a gondolataimban.
- Sajnálom, de amíg farkas vagy, addig nem igazán van más választásod. Tudom, hogy utálod, de hidd el, hogyha már hosszabb ideje leszel farkas, és tapasztalataid lesznek, akkor talán még tetszeni is fog. Gyors vagy, erős, és meglehetősen izmos. Próbáld meg a jó oldalát nézni – próbálkozott Billy kedvesen. Nagyon hálás voltam a diszkréciójáért. Mindig messze ment ameddig átváltoztam, és próbálta nem meghallani a kényesebb gondolataimat.
- Erős vagyok, agresszív, és az utóbbi időben csak akkor voltam képes megőrizni önmagam, amikor aludtam. Mindenki hallja a gondolataimat a csapatból, amin utána nyilván jót röhögtök, az izomzatom az átváltozásom előtt is tökéletes volt, ráadásul sokkal nőiesebb – morogtam. Nézzem a pozitív oldalát. Persze, csupa pozitívummal jár, hogyha farkas vagy. Egy férfinak biztosan, de nekem. Én nem vagyok kíváncsi az anyám és az apám szerelmi életére. Pfuj! Apa el akarja rejteni a dolgot, de néha bevillan neki egy-egy boldog emlék, és én rá is rákapcsolódom akaratom ellenére. Ez borzalmas. Ráadásul ő is mindent látni fog, hogyha egyszer nekem lesz szerelmem. Hát ez remek. Nem elég kínos már így is a helyzet. Teljesen felhúztam magam, már megint, és a ruháim már recsegtek is. Hát ez pazar, már megint egy garnitúra trikó és szoknya lelte halálát. Nem elég, hogy kieszem magunkat a vagyonunkból, még ráadásul az összes ruhámat is széttépem.
- Nath – hallottam meg a fejemben Billyt. – Figyelj rám, nincs semmi baj. Csak próbáld meg egy kicsit elengedni magad. Tudod mit? Ma csak száguldunk egyet a környéken. Hátha egy kicsit ellazulsz tőle. A fejedből is megpróbálok kiszállni egy kicsit. Majd másra koncentrálok. Csak próbáld meg élvezni egy kicsit a képességeidet. Soha nem fogsz tudni uralkodni magadon, hogyha gyűlölöd azt, ami vagy – mondta az alfám lágyan.
- Mégis, hogyan fogadhatnám el? – léptem ki a fa mögül, majd lefeküdtem a földre, és a két mellső mancsom mögé rejtettem a fejem. – Utálom magam. Szép voltam, és kedves. Most meg egy veszélyes izompacsirta.
- Elég az önsajnálatból. Nem tehetsz semmit sem ez ellen, úgyhogy fejezd be a hisztit, és kezdj el futni – szólt rám Billy erélyesebben.
- Igenis, Alfa – pattantam fel, és farkas módra szalutáltam neki.
- Nath, tudod, hogy nem úgy értettem – mondta már sokkal kedvesebben.
- Pontosan úgy értetted, de mindegy, igazad van. Menjünk. Úgysem tudok mit tenni a sorsommal – sétáltam el mellette és futásnak eredtem. Hogy is mondta? Élvezzem. Mi a fenét élvezzek ezen. Büdös vagyok, csorog a nyálam, előbb-utóbb biztos bolhás is leszek, és hogyha gyorsan futok, és kerülgetem a fákat, akkor a koncentrálástól automatikusan kilóg a nyelvem. Igazán vonzó látványt nyújthatok.
- Nagyon vicces, Nathalie – szaladt el mellettem Billy. – De mindketten tudjuk, hogy egyáltalán nem vagyunk büdösek, és bolhás sem leszel. Bár az tény, hogy néha csorog a nyálad, és kilóg a nyelved, de azt majd idővel megtanulod kontrollálni – kuncogott fel az én hős vezérem. – Nathalie, tényleg nem lesz semmi baj. Hozzá fogsz szokni. Eleinte senki nincs oda a farkas létért, de majd megtanulod értékelni az új életed szépségeit.
- Ti nem lesztek ettől terméketlenek, de én igen. Kinek kell egy olyan lány, aki nem képes rá, hogy gyermekkel ajándékozza meg a szerelmét? – kérdeztem keserűen, és egy könnycsepp gördült le az arcomról.
- Leah is teherbe esett, csak türelmesnek kell lenned. Hogyha feladod a farkassá változást, akkor meg fog történni.
- Ahhoz előbb meg kéne találnom a páromat is, ráadásul viszont is kell szeretnie, és el kell fogadnia azt, ami vagyok, aztán már csak néhány évet ki kell bírnia mellettem, amíg még vámpírokra vadászok, és már kezdődhet is a lagzi. Pazar – gondoltam ironikusan.
Billy már éppen készült valamit közölni velem, akkor megcsapta az orromat az édes illat egy aromája, amitől azonnal morgás szakadt fel a torkomból, és rohanni kezdtem a forrás felé. Csak az járt a fejemben, hogy szét kell szednem darabokra az illat gazdáját.
- Anthony – hallottam meg Billy gondolatait hirtelen. Jézusom! Anthony? Nem, ne, ő a barátom, Billy bátyja, hogy a fenébe kell megállni? Nem akarom megölni, nem akarom bántani. Segítség!
- Billy – kiáltotta el magát Anthony. A francba, már túl közel van. Ne, meg akarok állni.
- Ne, ne erre gyere. Ne hozzánk, hanem el tőlünk. Fuss, Nath még nem ura önmagának – kiabált vele Billy gondolatban, de akkor már késő volt, már rá is ugrottam legjobb barátomra. Még annyit érzékeltem, hogy megragadta a két mellső lábamat, hogy ne tudjak lecsapni rá, de én már nem is akartam bántani. Nem, hogy nem akartam bántani. Bármi áron meg akartam védeni. Szeretni, és óvni. Mindent megtenni, hogy boldog legyen. Eddig miért nem tűnt fel, hogy ennyire jóképű? Mindig ilyen fess volt?
- Billy, te voltál? Parancsot adtál neki? – kérdezte döbbenten. Micsoda lágy hang. Szinte dorombol.
- Nem éppen – mondta Billy, és a hangjában mosoly bujkált.
- Ne, nem, ezt most nem mondod komolyan – nyögött fel alattam Anthony.
- De bizony – nevetett fel Billy. – Gratulálok. Szép pár lesztek – tette még hozzá. Mi? Szép pár leszünk? Te jó Isten! Ez most az? Én most bevésődtem? Ezért lett hirtelen Anthony a világ legdögösebb férfija? Eddig is imádtam, és nagyon jóképűnek találtam, de most egyszerűen nem tudok betelni vele.
- Nath, miért pont engem? – kérdezte mélyen a szemébe nézve.
Én pedig szerettem volna megpuszilni az arcát, de farkas révén csak annyit értem el a mozdulattal, hogy telibe beterítettem szegényt egy nagy adag nyállal. Jesszusom. Megnyaltam az arcát! Mi vagyok én, pudli? Hogy tehettem ilyet? A legjobb lesz, hogyha most itt helyben elsüllyedek. Ez is a farkas énem miatt van. Zihálva kezdtem el lélegezni, ahogy úrrá lett rajtam a pánik. Mostantól én leszek Anthony számára az a lány, aki összenyálazta. Azonnal leugrottam róla, és elmenekültem a tett helyszínéről. Szép indítás, Nathalie. Először megtámadod, aztán meg letámadod. Jobb lesz, hogyha elásom magam valahol.
- Nath, várj – hallottam még meg Anthony kiáltását. – Nincs semmi baj.
- Na, persze. Még hogy semmi baj? Idiótát csináltam magamból – gondoltam szomorúan, és még gyorsabban kezdtem el rohanni.
- Kérlek, állj már meg – hallottam meg az újabb kiáltást. – Egyszer úgyis utolérlek.
- Megállítsam? – kérdezte Billy. Rajtam pedig végigfutott a pánik. Nem akarom, hogy kényszerítsenek rá, hogy megálljak.
- Ne, kérlek, hagyj minket kettesben egy kicsit – kérte Anthony a bátyját, aki legnagyobb megdöbbenésemre beleegyezett.
- Hagyj békén, Anthony, kérlek – könyörögtem gondolatban.
- Nem lehet. Most szépen meg fogjuk beszélni a dolgokat – válaszolta határozottan.
- Nem kaphatnék egy kis időt? – reménykedtem.
- Hogy elmenekülhess előlem? – kérdezte kuncogva. – Ismerlek már, hogyha most nem érlek utol, akkor utána akár hetekre is képes vagy eltűnni – mondta határozottan. A francba, túl jól ismer. – Megvagy – hallottam meg magam mellől a hangot, a következő pillanatban pedig elterültem a földön.
- Mi a fenét művelsz? – kérdeztem értetlenül, amikor a hátamra gördített, és lefogott a két mellső mancsomnál fogva.
- Leteperlek, hogy megbeszéljük a dolgokat, mert úgy tűnik, hogy máshogyan nem fog menni – kuncogott Anthony. – Egyébként ez egész jó móka. Neked is tetszett, amikor rám vetetted magad? – kérdezte játékosan, aztán pedig sejtelmesen húzkodni kezdte a szemöldökét.
- Akasztófahumorod van, vénember – morgolódtam.
- Nem is tudtam, hogy ilyen vadmacska vagy, pedig azt hittem, hogy nagyon is jól ismerlek, te csitri - nevetett fel. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül, úgyhogy egy morgás kíséretében a parti homokba döngöltem őt, és teljes súlyommal ránehezedtem. Tudtam, hogy ennyi nem tesz kárt benne.
- A vadmacska kell neked? – kuncogtam fel én is.
- Neked meg palacsinta kell? – kérdezett vissza. – Mert akkor jó úton haladsz – tette még hozzá.
- Kikérem magamnak, nem vagyok csupán ötvennégy kiló – mondtam panaszosan.
- Emberként, Nath, de farkasként, alsó hangon egy mázsa – nyögte Anthony alattam.
- Oh, a fenébe, tényleg – pattantam fel róla. – Nagyon sajnálom – bújtam el a mancsaim alá.
- Hé, semmi baj, csak nyugodj meg – simogatta meg a bundámat. – Nem tettél bennem kárt. Egy kis homokba még nem halt bele senki.
- Nem akarsz engem, igaz? – kukkantottam ki a két lábam felett.
- Miről beszélsz? – kérdezte döbbenten.
- Arról, hogy azt mondtad, hogy „Nath, miért pont engem?”. Ez a mondat nem úgy hangzott, mintha örülnél neki, hogy te lettél az univerzumom közepe – mondtam keserűen. Nem csodálom, hogy nem kellek neki, hiszen semmilyen tisztes női teendőt nem tudok megoldani.
- Nathalie, én nem mondtam azt, hogy nem kellesz egy szóval sem. Én csak… nagyon váratlanul ért, hogy én lettem a kiválasztottad. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Én már elmúltam ötven éves, de te még csak tizenhét vagy. Olyan fiatal és ártatlan. Nem vagyok méltó hozzád, és igazság szerint soha nem is gondoltam bele, hogy családom legyen. Mármint, hogy kiváljak a Black családból és saját kis otthont teremtsek. Mi van, ha elszúrom? Hogyha gyáva leszek – hajtotta le a fejét.
- Anthony már megbeszéltük, hogy nem vagy olyan, mint az apád. Túl sok fóbiát hagytál magadban kibontakozni. Te nem hagynád el a családodat – mondtam határozottan.
- Nem beszélgethetnénk úgy, hogy te is visszaváltozol emberré? Szeretnélek újra látni – kérlelt. – Már nagyon hiányoztál – mondta lágyan.
- Te is nekem, Anthony – sóhajtottam boldogan. – Sajnálom, de most nem szívesen változnék vissza – gondoltam szégyenlősen.
- Még a kedvemért sem? – kérdezte reménykedve. Ahogy ezt kimondta, már éreztem is, hogy kezdek visszaváltozni. Mi a fene? Máskor könyörögni kell, hogy sikerüljön, Anthony egyetlen szavára meg már megy is?
- Kérlek, ne! Elszakadt a ruhám, és nincs nálam másik. Nem szeretném, hogy így láss – gondoltam könyörgőn, mire Anthony felpattant mellőlem, és elfordult, majd levette az ingét. Még jó, hogy ilyen figyelmes, és gyors, mert néhány pillanattal később, már meztelenül és emberként ültem a földön.
- Bocsáss meg, nem gondoltam át, hogy mit kérek – mondta bűnbánóan, és hátranyújtotta az ingét.
- Semmi baj, köszönöm – vettem el a ruhát. Gyorsan belebújtam az ingbe, aminek mámorító volt az illata. Érdekes, nem sokkal ezelőtt még meg tudtam volna ölni az illata miatt, most pedig nem tudok betelni az ingjével, amin tökéletesen érezhető ez a lágy, édeskés aroma. Begomboltam a gombokat, és nevetve vettem tudomásul, hogy majdnem a térdemig ér a méretes férfiing. Ami jelen esetben nagyon is jól jött, mivel csak ez volt rajtam. – Most már visszafordulhatsz – motyogtam szégyenlősen.
- Szia, Nath – mosolygott rám vidáman, majd végigmért, amitől eléggé zavarba jöttem. – Megváltoztál.
- Tudom – hajtottam le a fejem. Nem csodálom, hogy nem tetszem neki. Az izomzatom bár erős, de sokkal kevésbé csinos, mint volt, legalábbis szerintem. – Nagyon szörnyű?
- Egyáltalán nem. Nagyon csinos vagy – mosolygott rám kedvesen.
- Nem hinném, de azért kedves, hogy ezt mondtad, nagyon jól esett.
- Azt hittem, hogy a negatív önbizalmadat már nem lehet ennél jobban leamortizálni, de mégis csak sikerült – ironizált kuncogva.
- Nem szeretem az új életem – sóhajtottam bosszúsan.
- Nekem viszont határozottan tetszik ez az új helyzet – mondta Anthony vigyorogva.
- Miért is? – néztem rá döbbenten.
- Hát tulajdonképpen több okból is. Például, hogyha nem lennél farkas, akkor sosem látnálak ebben az ingben, ami nagyon is előnyös viselet a számodra. Aztán pedig így, tudunk együtt futni, és akár vadászni is. Mindig is nyaggattál, hogy vigyelek el magammal. Nem fogsz megváltozni. Meg tudod védeni magad bárkivel szemben – sorolta a pozitívumokat.
- Igen, viszont veszélyes vagyok, és megváltozott a testem, az anyám már nem mer három méternél közelebb jönni hozzám. Tönkretettem egy hét alatt a házunk bútorzatának jelentős részét, és felfaltam egy fél kamrát – morogtam. Mindenki szerint óriási dolog farkasnak lenni, még Anthony szerint is. Úgy tűnik, hogy csak én nem érzem a dolgokat.
- Még fiatal vagy. Kezdő farkasként Billy és Jake sem volt jobb. Ha tudnád, hogy miket műveltek. Látod ez a halálos sebesülést? – mutatott néhány apró pontra a mellkasán.
- Mi történt? – kérdeztem döbbenten.
- Jake haragudott rám, és egy pillanatra elveszítette a kontrollt, és megharapott. Még egy Black is hibázhat. Nem kéne annyira kíméletlennek lenned magadhoz. El kéne fogadnod, hogy az vagy, ami. Nekem tetszik az új éned – simított végig az arcomon. Rajtam pedig kellemes bizsergés futott végig. – A lelked továbbra is makulátlan, és ez a lényeg. Az, hogy egy kicsit izmosabb lettél, szerintem egyáltalán nem áll rosszul.
- Ez kedves – mosolyodtam el. Édes, hogy vigasztalni próbál, de tudom, hogy mi vagyok.
- De legfőképpen őszinte – tette még hozzá. Túl jól ismer már félmondatokból is, na meg persze a képessége sem hátrány.
- Mit csinálunk most? – kérdeztem kétségbeesetten. – Nem akarom rád kényszeríteni magam, de pedig nem vagy belém szerelmes – állapítottam meg.
- Te az vagy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Én… nem tudom – hajtottam le a fejem. – Még soha ezelőtt nem láttalak ennyire vonzónak, de attól tartok, hogy ez a bevésődés miatt van.
- Nem akarom, hogy csak azért szeress, mert belém vésődtél – mondta Anthony csalódottan.
- Én egyébként is szeretlek, de most minden olyan zavaros. Csak azt tudom, hogy szükségem van rád – magyarázkodtam szégyenlősen.
- Akkor talán haladjunk szép lassan – ajánlotta Anthony. – Mit szólnál egy randihoz? Próbáljuk meg, hogy milyen együtt, de ne sietessük a dolgokat. Így megfelel?
- Igen, ez remekül hangzik – feleltem boldogan.
- Akkor legyen vacsora, holnap este. Mit szólsz? Benézünk egy kicsit Port Angelesbe, elmegyünk néhány helyre, és jól érezzük magunkat – mondta Anthony lágyan.
- Az nagyszerű lenne, de Billy biztosan holnap este is gyakorolni akar velem – mondtam keserűen.
- Éppen rád fér már egy kis lazítás, úgyhogy most szépen hazakísérlek, hogy pihenj egyet, aztán pedig megbeszélem a bátyámmal, hogy holnap este ne keressen, mert más dolgod van – mondta komolyan.
- Nem kéne magunkra haragítani Billyt- mondtam félve.
- Nem fogjuk, hidd el, hogy tudok bánni a fivéremmel – vigyorodott el Anthony.
- Rendben, akkor holnap este – mosolyogtam rá, majd kicsit pironkodva puszit nyomtam az arcára, és elindultam a házunk felé.
- Hé, úgy volt, hogy hazakísérlek – kapott a kezem után, és finoman visszarántott, minek következtében a mellkasán kötöttem ki. – Csak nem képzeled, hogy hagyom, hogy mezítláb, és egy szál ingben sétálj hazáig? – kérdezte elborzadva, majd az ölébe kapott. Ennek következtében az ing felcsúszott a combom közepéig, alig takarva idomaimat, ráadásul még csak bugyi sem volt rajtam. Elképesztő zavarba jöttem, és idegesen húzogatni kezdtem az anyag alját.
- Nem lesek – suttogta a fülembe nyugtatóan. – Tudod az anyáim úriembert neveltek belőlem, na meg persze Billyből és Jacobból is, ráadásul nem tudom, hogy mikor jártál utoljára La Push határain kívül, de te még bőven túl vagy öltözve most is, némelyik lányhoz képest – próbálta oldani a hangulatot, és tulajdonképpen sikerült is, mert hangosan felnevettem.
- Na, csak sikerült. Erre vártam egész este – nevetett velem Anthony is.
- Hiányoztál – öleltem át a nyakát, és belesimultam az ölelésébe.
- Te is nekem – válaszolta magától értetődően.
Csendben sétált velem a házunk felé, én pedig olyan jól éreztem magam ebben a pozícióban, hogy azt hiszem még el is szenderedtem egy kicsit. Aztán már csak arra ébredtem, hogy valaki szó szerint kitép Anthony öleléséből.
(Nathalie szemszöge)
Utálom a farkas létet. Nem elég, hogy átváltozva minden egyes pillanatban kihallgatnak a fiúk, amit még valahogy elviselnék, de ráadásul még az apám is. Amióta tud minden egyes gondolatomról, szinte semmit sem tudok nyugodtan csinálni. Állandóan megmondja, hogy hogyan lenne jó, és még szigorúbb velem, mint eddig, saját bevallása szerint az én érdekemben, mert fél, hogy még a végén egy harcban megsérülök. Egyáltalán miért is kellett nekem átváltozni? Van elég farkas. Miért születtem az Uley családba? Na jó, ez már túlzás. Hiszen imádom a szüleimet, és mindenkit itt La Pushban, de akkor is. Semmi keresnivalóm a harcmezőn, én nem vagyok olyan agresszív típus, most meg állandóan morgok az akaratom ellenére is. Pedig senkit nem akarok bántani, mégis, hogyha túl édes illat van a közelben Billynek úgy kell rám parancsolni, hogy ne bántsam a szerencsétlen kiszemeltet.
A múltkor pedig dühömben rácsaptam az asztalra, az meg kettétört. Már csak ki sem adhatom magamból a fáradt gőzt. Hogyha ez még nem lenne elég, akkor lassan teljesen lemondhatok a szép ruhadarabokról, mert úgyis szétszakítom őket egy hirtelen felindulásomban. Egy lapszoknyára, és egy trikóra futja csak újabban, mert azt a lábamra tudom kötni, mielőtt farkas lesz belőlem. Fehérnemű? Hát az meg micsoda? Lassan már azt sem tudom, hogy hogyan kell becsatolni egy melltartót.
Legalább ha nem én lennék az egyetlen lány a csapatban, és lenne kivel beszélnem erről, de nincsen. Billy nagyon kedves, és fantasztikus vezető, de nem fogom neki elmondani a női bajaimat, bár néha még így is elkap néhány gondolatnyit, még akkor is, hogyha szándékosan másra gondolok.
Most is itt állok egy fa mögött, kis híján meztelenül, és próbálok önszántamból egy hatalmas állattá változni. Valaha is képes leszek megszokni ezt az új helyzetet? Mi lesz, hogyha anya egyszer nem ugrik el előlem időben, én pedig véletlenül megsebesítem egy hirtelen átalakulásommal. Anthony és Bella közelébe pedig egyáltalán nem mehetek.
- Valami baj van, Nath? – hallottam meg Billy hangját.
- Muszáj ezt csinálnunk ma este is? – kérdeztem vissza, bár tudtam a választ. Nem úszom meg sem a ruháim levételét, sem pedig azt, hogy ne turkáljon újfent a gondolataimban.
- Sajnálom, de amíg farkas vagy, addig nem igazán van más választásod. Tudom, hogy utálod, de hidd el, hogyha már hosszabb ideje leszel farkas, és tapasztalataid lesznek, akkor talán még tetszeni is fog. Gyors vagy, erős, és meglehetősen izmos. Próbáld meg a jó oldalát nézni – próbálkozott Billy kedvesen. Nagyon hálás voltam a diszkréciójáért. Mindig messze ment ameddig átváltoztam, és próbálta nem meghallani a kényesebb gondolataimat.
- Erős vagyok, agresszív, és az utóbbi időben csak akkor voltam képes megőrizni önmagam, amikor aludtam. Mindenki hallja a gondolataimat a csapatból, amin utána nyilván jót röhögtök, az izomzatom az átváltozásom előtt is tökéletes volt, ráadásul sokkal nőiesebb – morogtam. Nézzem a pozitív oldalát. Persze, csupa pozitívummal jár, hogyha farkas vagy. Egy férfinak biztosan, de nekem. Én nem vagyok kíváncsi az anyám és az apám szerelmi életére. Pfuj! Apa el akarja rejteni a dolgot, de néha bevillan neki egy-egy boldog emlék, és én rá is rákapcsolódom akaratom ellenére. Ez borzalmas. Ráadásul ő is mindent látni fog, hogyha egyszer nekem lesz szerelmem. Hát ez remek. Nem elég kínos már így is a helyzet. Teljesen felhúztam magam, már megint, és a ruháim már recsegtek is. Hát ez pazar, már megint egy garnitúra trikó és szoknya lelte halálát. Nem elég, hogy kieszem magunkat a vagyonunkból, még ráadásul az összes ruhámat is széttépem.
- Nath – hallottam meg a fejemben Billyt. – Figyelj rám, nincs semmi baj. Csak próbáld meg egy kicsit elengedni magad. Tudod mit? Ma csak száguldunk egyet a környéken. Hátha egy kicsit ellazulsz tőle. A fejedből is megpróbálok kiszállni egy kicsit. Majd másra koncentrálok. Csak próbáld meg élvezni egy kicsit a képességeidet. Soha nem fogsz tudni uralkodni magadon, hogyha gyűlölöd azt, ami vagy – mondta az alfám lágyan.
- Mégis, hogyan fogadhatnám el? – léptem ki a fa mögül, majd lefeküdtem a földre, és a két mellső mancsom mögé rejtettem a fejem. – Utálom magam. Szép voltam, és kedves. Most meg egy veszélyes izompacsirta.
- Elég az önsajnálatból. Nem tehetsz semmit sem ez ellen, úgyhogy fejezd be a hisztit, és kezdj el futni – szólt rám Billy erélyesebben.
- Igenis, Alfa – pattantam fel, és farkas módra szalutáltam neki.
- Nath, tudod, hogy nem úgy értettem – mondta már sokkal kedvesebben.
- Pontosan úgy értetted, de mindegy, igazad van. Menjünk. Úgysem tudok mit tenni a sorsommal – sétáltam el mellette és futásnak eredtem. Hogy is mondta? Élvezzem. Mi a fenét élvezzek ezen. Büdös vagyok, csorog a nyálam, előbb-utóbb biztos bolhás is leszek, és hogyha gyorsan futok, és kerülgetem a fákat, akkor a koncentrálástól automatikusan kilóg a nyelvem. Igazán vonzó látványt nyújthatok.
- Nagyon vicces, Nathalie – szaladt el mellettem Billy. – De mindketten tudjuk, hogy egyáltalán nem vagyunk büdösek, és bolhás sem leszel. Bár az tény, hogy néha csorog a nyálad, és kilóg a nyelved, de azt majd idővel megtanulod kontrollálni – kuncogott fel az én hős vezérem. – Nathalie, tényleg nem lesz semmi baj. Hozzá fogsz szokni. Eleinte senki nincs oda a farkas létért, de majd megtanulod értékelni az új életed szépségeit.
- Ti nem lesztek ettől terméketlenek, de én igen. Kinek kell egy olyan lány, aki nem képes rá, hogy gyermekkel ajándékozza meg a szerelmét? – kérdeztem keserűen, és egy könnycsepp gördült le az arcomról.
- Leah is teherbe esett, csak türelmesnek kell lenned. Hogyha feladod a farkassá változást, akkor meg fog történni.
- Ahhoz előbb meg kéne találnom a páromat is, ráadásul viszont is kell szeretnie, és el kell fogadnia azt, ami vagyok, aztán már csak néhány évet ki kell bírnia mellettem, amíg még vámpírokra vadászok, és már kezdődhet is a lagzi. Pazar – gondoltam ironikusan.
Billy már éppen készült valamit közölni velem, akkor megcsapta az orromat az édes illat egy aromája, amitől azonnal morgás szakadt fel a torkomból, és rohanni kezdtem a forrás felé. Csak az járt a fejemben, hogy szét kell szednem darabokra az illat gazdáját.
- Anthony – hallottam meg Billy gondolatait hirtelen. Jézusom! Anthony? Nem, ne, ő a barátom, Billy bátyja, hogy a fenébe kell megállni? Nem akarom megölni, nem akarom bántani. Segítség!
- Billy – kiáltotta el magát Anthony. A francba, már túl közel van. Ne, meg akarok állni.
- Ne, ne erre gyere. Ne hozzánk, hanem el tőlünk. Fuss, Nath még nem ura önmagának – kiabált vele Billy gondolatban, de akkor már késő volt, már rá is ugrottam legjobb barátomra. Még annyit érzékeltem, hogy megragadta a két mellső lábamat, hogy ne tudjak lecsapni rá, de én már nem is akartam bántani. Nem, hogy nem akartam bántani. Bármi áron meg akartam védeni. Szeretni, és óvni. Mindent megtenni, hogy boldog legyen. Eddig miért nem tűnt fel, hogy ennyire jóképű? Mindig ilyen fess volt?
- Billy, te voltál? Parancsot adtál neki? – kérdezte döbbenten. Micsoda lágy hang. Szinte dorombol.
- Nem éppen – mondta Billy, és a hangjában mosoly bujkált.
- Ne, nem, ezt most nem mondod komolyan – nyögött fel alattam Anthony.
- De bizony – nevetett fel Billy. – Gratulálok. Szép pár lesztek – tette még hozzá. Mi? Szép pár leszünk? Te jó Isten! Ez most az? Én most bevésődtem? Ezért lett hirtelen Anthony a világ legdögösebb férfija? Eddig is imádtam, és nagyon jóképűnek találtam, de most egyszerűen nem tudok betelni vele.
- Nath, miért pont engem? – kérdezte mélyen a szemébe nézve.
Én pedig szerettem volna megpuszilni az arcát, de farkas révén csak annyit értem el a mozdulattal, hogy telibe beterítettem szegényt egy nagy adag nyállal. Jesszusom. Megnyaltam az arcát! Mi vagyok én, pudli? Hogy tehettem ilyet? A legjobb lesz, hogyha most itt helyben elsüllyedek. Ez is a farkas énem miatt van. Zihálva kezdtem el lélegezni, ahogy úrrá lett rajtam a pánik. Mostantól én leszek Anthony számára az a lány, aki összenyálazta. Azonnal leugrottam róla, és elmenekültem a tett helyszínéről. Szép indítás, Nathalie. Először megtámadod, aztán meg letámadod. Jobb lesz, hogyha elásom magam valahol.
- Nath, várj – hallottam még meg Anthony kiáltását. – Nincs semmi baj.
- Na, persze. Még hogy semmi baj? Idiótát csináltam magamból – gondoltam szomorúan, és még gyorsabban kezdtem el rohanni.
- Kérlek, állj már meg – hallottam meg az újabb kiáltást. – Egyszer úgyis utolérlek.
- Megállítsam? – kérdezte Billy. Rajtam pedig végigfutott a pánik. Nem akarom, hogy kényszerítsenek rá, hogy megálljak.
- Ne, kérlek, hagyj minket kettesben egy kicsit – kérte Anthony a bátyját, aki legnagyobb megdöbbenésemre beleegyezett.
- Hagyj békén, Anthony, kérlek – könyörögtem gondolatban.
- Nem lehet. Most szépen meg fogjuk beszélni a dolgokat – válaszolta határozottan.
- Nem kaphatnék egy kis időt? – reménykedtem.
- Hogy elmenekülhess előlem? – kérdezte kuncogva. – Ismerlek már, hogyha most nem érlek utol, akkor utána akár hetekre is képes vagy eltűnni – mondta határozottan. A francba, túl jól ismer. – Megvagy – hallottam meg magam mellől a hangot, a következő pillanatban pedig elterültem a földön.
- Mi a fenét művelsz? – kérdeztem értetlenül, amikor a hátamra gördített, és lefogott a két mellső mancsomnál fogva.
- Leteperlek, hogy megbeszéljük a dolgokat, mert úgy tűnik, hogy máshogyan nem fog menni – kuncogott Anthony. – Egyébként ez egész jó móka. Neked is tetszett, amikor rám vetetted magad? – kérdezte játékosan, aztán pedig sejtelmesen húzkodni kezdte a szemöldökét.
- Akasztófahumorod van, vénember – morgolódtam.
- Nem is tudtam, hogy ilyen vadmacska vagy, pedig azt hittem, hogy nagyon is jól ismerlek, te csitri - nevetett fel. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül, úgyhogy egy morgás kíséretében a parti homokba döngöltem őt, és teljes súlyommal ránehezedtem. Tudtam, hogy ennyi nem tesz kárt benne.
- A vadmacska kell neked? – kuncogtam fel én is.
- Neked meg palacsinta kell? – kérdezett vissza. – Mert akkor jó úton haladsz – tette még hozzá.
- Kikérem magamnak, nem vagyok csupán ötvennégy kiló – mondtam panaszosan.
- Emberként, Nath, de farkasként, alsó hangon egy mázsa – nyögte Anthony alattam.
- Oh, a fenébe, tényleg – pattantam fel róla. – Nagyon sajnálom – bújtam el a mancsaim alá.
- Hé, semmi baj, csak nyugodj meg – simogatta meg a bundámat. – Nem tettél bennem kárt. Egy kis homokba még nem halt bele senki.
- Nem akarsz engem, igaz? – kukkantottam ki a két lábam felett.
- Miről beszélsz? – kérdezte döbbenten.
- Arról, hogy azt mondtad, hogy „Nath, miért pont engem?”. Ez a mondat nem úgy hangzott, mintha örülnél neki, hogy te lettél az univerzumom közepe – mondtam keserűen. Nem csodálom, hogy nem kellek neki, hiszen semmilyen tisztes női teendőt nem tudok megoldani.
- Nathalie, én nem mondtam azt, hogy nem kellesz egy szóval sem. Én csak… nagyon váratlanul ért, hogy én lettem a kiválasztottad. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Én már elmúltam ötven éves, de te még csak tizenhét vagy. Olyan fiatal és ártatlan. Nem vagyok méltó hozzád, és igazság szerint soha nem is gondoltam bele, hogy családom legyen. Mármint, hogy kiváljak a Black családból és saját kis otthont teremtsek. Mi van, ha elszúrom? Hogyha gyáva leszek – hajtotta le a fejét.
- Anthony már megbeszéltük, hogy nem vagy olyan, mint az apád. Túl sok fóbiát hagytál magadban kibontakozni. Te nem hagynád el a családodat – mondtam határozottan.
- Nem beszélgethetnénk úgy, hogy te is visszaváltozol emberré? Szeretnélek újra látni – kérlelt. – Már nagyon hiányoztál – mondta lágyan.
- Te is nekem, Anthony – sóhajtottam boldogan. – Sajnálom, de most nem szívesen változnék vissza – gondoltam szégyenlősen.
- Még a kedvemért sem? – kérdezte reménykedve. Ahogy ezt kimondta, már éreztem is, hogy kezdek visszaváltozni. Mi a fene? Máskor könyörögni kell, hogy sikerüljön, Anthony egyetlen szavára meg már megy is?
- Kérlek, ne! Elszakadt a ruhám, és nincs nálam másik. Nem szeretném, hogy így láss – gondoltam könyörgőn, mire Anthony felpattant mellőlem, és elfordult, majd levette az ingét. Még jó, hogy ilyen figyelmes, és gyors, mert néhány pillanattal később, már meztelenül és emberként ültem a földön.
- Bocsáss meg, nem gondoltam át, hogy mit kérek – mondta bűnbánóan, és hátranyújtotta az ingét.
- Semmi baj, köszönöm – vettem el a ruhát. Gyorsan belebújtam az ingbe, aminek mámorító volt az illata. Érdekes, nem sokkal ezelőtt még meg tudtam volna ölni az illata miatt, most pedig nem tudok betelni az ingjével, amin tökéletesen érezhető ez a lágy, édeskés aroma. Begomboltam a gombokat, és nevetve vettem tudomásul, hogy majdnem a térdemig ér a méretes férfiing. Ami jelen esetben nagyon is jól jött, mivel csak ez volt rajtam. – Most már visszafordulhatsz – motyogtam szégyenlősen.
- Szia, Nath – mosolygott rám vidáman, majd végigmért, amitől eléggé zavarba jöttem. – Megváltoztál.
- Tudom – hajtottam le a fejem. Nem csodálom, hogy nem tetszem neki. Az izomzatom bár erős, de sokkal kevésbé csinos, mint volt, legalábbis szerintem. – Nagyon szörnyű?
- Egyáltalán nem. Nagyon csinos vagy – mosolygott rám kedvesen.
- Nem hinném, de azért kedves, hogy ezt mondtad, nagyon jól esett.
- Azt hittem, hogy a negatív önbizalmadat már nem lehet ennél jobban leamortizálni, de mégis csak sikerült – ironizált kuncogva.
- Nem szeretem az új életem – sóhajtottam bosszúsan.
- Nekem viszont határozottan tetszik ez az új helyzet – mondta Anthony vigyorogva.
- Miért is? – néztem rá döbbenten.
- Hát tulajdonképpen több okból is. Például, hogyha nem lennél farkas, akkor sosem látnálak ebben az ingben, ami nagyon is előnyös viselet a számodra. Aztán pedig így, tudunk együtt futni, és akár vadászni is. Mindig is nyaggattál, hogy vigyelek el magammal. Nem fogsz megváltozni. Meg tudod védeni magad bárkivel szemben – sorolta a pozitívumokat.
- Igen, viszont veszélyes vagyok, és megváltozott a testem, az anyám már nem mer három méternél közelebb jönni hozzám. Tönkretettem egy hét alatt a házunk bútorzatának jelentős részét, és felfaltam egy fél kamrát – morogtam. Mindenki szerint óriási dolog farkasnak lenni, még Anthony szerint is. Úgy tűnik, hogy csak én nem érzem a dolgokat.
- Még fiatal vagy. Kezdő farkasként Billy és Jake sem volt jobb. Ha tudnád, hogy miket műveltek. Látod ez a halálos sebesülést? – mutatott néhány apró pontra a mellkasán.
- Mi történt? – kérdeztem döbbenten.
- Jake haragudott rám, és egy pillanatra elveszítette a kontrollt, és megharapott. Még egy Black is hibázhat. Nem kéne annyira kíméletlennek lenned magadhoz. El kéne fogadnod, hogy az vagy, ami. Nekem tetszik az új éned – simított végig az arcomon. Rajtam pedig kellemes bizsergés futott végig. – A lelked továbbra is makulátlan, és ez a lényeg. Az, hogy egy kicsit izmosabb lettél, szerintem egyáltalán nem áll rosszul.
- Ez kedves – mosolyodtam el. Édes, hogy vigasztalni próbál, de tudom, hogy mi vagyok.
- De legfőképpen őszinte – tette még hozzá. Túl jól ismer már félmondatokból is, na meg persze a képessége sem hátrány.
- Mit csinálunk most? – kérdeztem kétségbeesetten. – Nem akarom rád kényszeríteni magam, de pedig nem vagy belém szerelmes – állapítottam meg.
- Te az vagy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Én… nem tudom – hajtottam le a fejem. – Még soha ezelőtt nem láttalak ennyire vonzónak, de attól tartok, hogy ez a bevésődés miatt van.
- Nem akarom, hogy csak azért szeress, mert belém vésődtél – mondta Anthony csalódottan.
- Én egyébként is szeretlek, de most minden olyan zavaros. Csak azt tudom, hogy szükségem van rád – magyarázkodtam szégyenlősen.
- Akkor talán haladjunk szép lassan – ajánlotta Anthony. – Mit szólnál egy randihoz? Próbáljuk meg, hogy milyen együtt, de ne sietessük a dolgokat. Így megfelel?
- Igen, ez remekül hangzik – feleltem boldogan.
- Akkor legyen vacsora, holnap este. Mit szólsz? Benézünk egy kicsit Port Angelesbe, elmegyünk néhány helyre, és jól érezzük magunkat – mondta Anthony lágyan.
- Az nagyszerű lenne, de Billy biztosan holnap este is gyakorolni akar velem – mondtam keserűen.
- Éppen rád fér már egy kis lazítás, úgyhogy most szépen hazakísérlek, hogy pihenj egyet, aztán pedig megbeszélem a bátyámmal, hogy holnap este ne keressen, mert más dolgod van – mondta komolyan.
- Nem kéne magunkra haragítani Billyt- mondtam félve.
- Nem fogjuk, hidd el, hogy tudok bánni a fivéremmel – vigyorodott el Anthony.
- Rendben, akkor holnap este – mosolyogtam rá, majd kicsit pironkodva puszit nyomtam az arcára, és elindultam a házunk felé.
- Hé, úgy volt, hogy hazakísérlek – kapott a kezem után, és finoman visszarántott, minek következtében a mellkasán kötöttem ki. – Csak nem képzeled, hogy hagyom, hogy mezítláb, és egy szál ingben sétálj hazáig? – kérdezte elborzadva, majd az ölébe kapott. Ennek következtében az ing felcsúszott a combom közepéig, alig takarva idomaimat, ráadásul még csak bugyi sem volt rajtam. Elképesztő zavarba jöttem, és idegesen húzogatni kezdtem az anyag alját.
- Nem lesek – suttogta a fülembe nyugtatóan. – Tudod az anyáim úriembert neveltek belőlem, na meg persze Billyből és Jacobból is, ráadásul nem tudom, hogy mikor jártál utoljára La Push határain kívül, de te még bőven túl vagy öltözve most is, némelyik lányhoz képest – próbálta oldani a hangulatot, és tulajdonképpen sikerült is, mert hangosan felnevettem.
- Na, csak sikerült. Erre vártam egész este – nevetett velem Anthony is.
- Hiányoztál – öleltem át a nyakát, és belesimultam az ölelésébe.
- Te is nekem – válaszolta magától értetődően.
Csendben sétált velem a házunk felé, én pedig olyan jól éreztem magam ebben a pozícióban, hogy azt hiszem még el is szenderedtem egy kicsit. Aztán már csak arra ébredtem, hogy valaki szó szerint kitép Anthony öleléséből.
2010. január 14., csütörtök
La Push vámpírja - 24. fejezet
24. fejezet
(Bella szemszöge)
Megkövülten álltam a szobájában. Mintha nem is léteztem volna az életében. Pontosan ugyanúgy nézett ki az egész. Leszámítva, hogy eltűntek a Debussy cd-k, amiket annyira szeretett.
- Bella, jól vagy? – szakított ki Edward a gondolataimból.
- Persze – néztem a szemébe. – Hallgatlak – tettem még hozzá.
- Nem lehetne, hogy inkább beszélgessünk? Tudom, hogy mindent jogod van tudni, de hogyha nem zavarna én is kíváncsi lennék néhány dologra, ami veletek történt. A beszélgetés szerintem jobban működne, mint az én állandó és örökös bocsánatkéréseim, mert őszintén szólva semmilyen jó érvet nem tudok felhozni a mentségemre – kérlelt.
A kezét lassan felemelte, mint régen. Még mindig élénken élt bennem ez a mozdulat, ilyenkor simított ki egy-egy kósza tincset az arcomból. Most azonban megállt a mozdulat közben, és visszaejtette a kezét maga mellé.
- Bocsánat – kezdett bele. – Ez csupán a szokás hatalma – nézett rám zavartan.
- Igen, értem – mondtam elgondolkozva. A szokás hatalma. Egy olyan szokásé, amit több, mint ötven éve nem gyakorolt. – Térjünk vissza tárgyra, ha lehet. Miért nem bíztál bennem? – csaptam a közepébe. Ez a kérdés foglalkoztatott leginkább.
- Én nem úgy fogalmaznék, hogy nem bíztam benned – mondta bűntudatosan.
- Hát hogyan fogalmaznál? – kérdeztem vissza idegesen.
- Elfogadtam a tényt, hogy te egy jobb életet választottál nélkülem. Hiszen azt hittem, hogy nem eshetsz tőlem teherbe, ilyenre még nem volt példa, ezért rosszul következtettem, de egyáltalán nem haragudtam rád. Fájt a gondolat, ezt nem tagadom, de nem tudtam neheztelni, mert úgy éreztem, hogy minden jogod megvolt, hogy mást válassz helyettem. Én csak szerettem volna megkönnyíteni számodra a döntést. Arra gondoltam, hogy Jacobbal végre normális és boldog életed lehet, még akkor is, hogyha vérfarkas. Egy fokkal még mindig jobb nálam, és ő megadhatja neked az anyaságot és a családot – magyarázkodott.
Komolyan azt hitte, hogy nekem csak az számít, hogy normális életem legyen? Erről már akkor lemondtam, amikor először megcsókolt. Egyébként sincs ezzel még megmagyarázva, hogy miért nem bízott bennem. Ez csak kifogás. Igazából soha nem hagyott volna el, hogyha nem tudja meg, hogy terhes vagyok, és nem következtet rosszul az apa kilétére.
- Te most komolyan úgy gondolod, hogy ez magyarázat? Először is, nem haragudtál rám, ez igazán kedves tőled, bár igazság szerint mindketten tudjuk, hogy nem is volt rá okod. Másodszor, hányszor bizonyítottam be a számodra, hogy nekem nem kell normális élet, hanem csak te. Mást sem tettem, amíg együtt voltunk, csak egyfolytában a tudtodra adtam, hogy mennyire fontos vagy nekem, és hogy nem számít, hogy a véremet áhítod. Boldogok voltunk, és én olyan boldoggá tehettelek volna, amilyet még nem tapasztaltál, hogyha aznap éjjel átjössz és megkérdezed, hogy kitől vagyok várandós, de te inkább elmentél. Még csak azt sem hagytad, hogy megmagyarázzam, és most elvárod, hogy elhiggyem, hogy szeretsz?
- Bella, én tényleg, szeretlek. Nincs nálad fontosabb személy a világon. Csak te és Anthony számítotok. Engedd meg, hogy bebizonyítsam. Kérlek – nézett rám könyörgőn. – Tudom, hogy mindent elrontottam, és végtelenül ostoba voltam, amin már nem változtathatok, de ha engednétek, akkor jóvátenném. Bármit megtennék, hogy újra egy család lehessünk – mondta határozottan, és úgy éreztem, hogy őszinte is. Bár ki tudja, hiszen mindig is mesterien hazudott. Vajon megbízhatok-e még benne? Egyszer már cserbenhagyott.
- Egyszer már ígértél nekem sok mindent, Edward. Hogyan bízhatnék benned újra? – kérdeztem keserűen.
- Mi lenne, hogyha csak adnál nekem még egy lehetőséget. Soha többé nem szúrom el. Nem akarom, hogy most azonnal hidd el minden egyes szavam, de szeretnék bizonyítani neked. Találkozz és beszélgess velem időnként. Hogyha lehet, akkor Anthony is tartson veled. Ismerjük meg egymást újra. Kérlek, ne fossz meg magadtól és a fiamtól egy örökkévalóságra. Hogyha kell, akkor akár évszázadokat is várok rátok mindenféle zokszó nélkül – kérlelt. Szinte már térden állva könyörgött egy esélyért. Akkor meg miért tüntette el a közös emlékeinket? Felteszem a kérdést, és a válasza eldönti, hogy hogyan tovább.
- Miért rendezted vissza a szobádat, és hova tűntek a kedvenc cd-ink? – kérdeztem komoran. Igazság szerint féltem a válaszától.
- Mert nem voltam képes egy olyan szobában lenni, ahol minden rád emlékeztet. Nem vagyok képes nélküled élni, ezért megpróbáltam úgy tenni, mintha nem is lettél volna, de természetesen nem sikerült. Minden közös holmink odalent van dobozokban. A hintaszékünk, az ágyunk, a cd-ink, a fényképeink. Minden, amit szeretünk. A kedvenc plédedet is megtartottam, amivel mindig takaróztál, amikor itt aludtál. Szépen karbantartottam, pontosan úgy néz ki, mint ötven éve. Mintha abban reménykedtem volna, hogy egyszer még magad köré tekered, amikor az ölembe kuporodsz, és együtt nézzük az erdőt és a csillagokat. Nem voltam képes megválni tőlük. Nem voltam képes megválni tőled. Még úgysem, hogy elmentem – mondta keserűen, és az arca is teljesen eltorzult a fájdalomtól.
Egy pillanatra elfogott a késztetés, hogy odamenjek és átöleljem, de mégsem tettem meg. Elhiszem, hogy még mindig fontos vagyok a számára, mert őszintének tűnt, ráadásul pedig nagyon akarok hinni benne, de nem fogok megbocsájtani, amíg nem bizonyít. Még egyszer nem lennék képes átélni egy olyan időszakot, mint amikor elhagytak. Még akkor sem, hogyha most már nem csak egy törékeny ember vagyok, hanem egy erős vámpír. A lelkem ugyanaz maradt, a szívem még mindig törött, bár Anthony, és az új családunk határozottan jól összefoltozták, de azért nem a régi, csak a testem változott meg. Az erőmet, és a halhatatlanságomat leszámítva én még mindig csak Bella vagyok, talán valamivel harciasabb és határozottabb kiadásban, ami jelenleg nem is baj. Akármennyire is tiltakozom a dolog ellen, még mindig szeretem Edwardot, még mindig vágyom az érintéseire, és a szavaira. Az altatót sem felejtettem el soha, amit nekem írt. Mindig azt dúdoltam a fiúknak is, és imádták. Főleg Anthony. Mindig egy perc alatt elaludt rá, amikor kicsi volt. Még ma is szívesen hallgatják azt a lágy dallamot.
- Bella, válaszolnál valamit a kérésemre? – szakított ki Edward a gondolataimból. – Már akkor is boldog vagyok, hogyha egyáltalán elgondolkozol a dolgon. Bármit megteszek, hogy kapjak tőletek még egy esélyt.
- Edward, állj le – mondtam komolyan. Felfogtam elsőre is, hogy szeretne még egy lehetőséget kapni. Nem várom el, hogy ennyire meghunyászkodjon előttem.
- Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Ezek szerint a válaszod nem. Én is erre számítottam. Nem akarlak zaklatni titeket, de nem fogsz ilyen könnyen lerázni, én nem adom fel. Előbb vagy utóbb kapni fogok egy lehetőséget, hogyha csak száz év múlva, nekem az is megfelel.
- Befognád egy kicsit végre? Még nem válaszoltam – emeltem meg egy kicsit a hangomat. Edward még soha nem ragadtatta el magát ennyire.
- Hallgatlak – nézett rám döbbenten, és mintha remény is csillant volna a szemében.
- Ez az, csajszi – hallottam meg Emmett elismerését. Hogy nem tud nyugton maradni, vagy legalább diszkréten hallgatózni?
- Neked is csend legyen, Emmett Cullen! – kiabáltam le.
- Igenis, anyatigris – kuncogott fel, mire én csak megcsóváltam a fejem. Semmit nem változott, még mindig az a bohókás mackó.
- Szóval, Edward. Kapsz egy lehetőséget, de ajánlom, hogy ne szúrd el – mondtam komolyan. Mire a földszintről boldog ujjongás hangjai szivárogtak fel. Még Esme és Carlisle hangja is benne volt a lelkesedésben, ami nagy szó.
- Köszönöm – mondta boldogan, majd egy pillanat múlva már a karjaiban voltam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit lépjek. Egyszerűen csak felkapott és boldogan pörgetett meg a levegőben.
- Khm… Edward – motyogtam miközben újra a mellkasához préselt. – Ennyire még nem vagyunk jóban.
- Oh, bocsi – engedett el hirtelen. – Én csak annyira örülök, hogy beleegyeztél – mondta pironkodva, és visszaült a kanapéra, mintha misem történt volna.
- Semmi baj – legyintettem. De azért ebből nem csinálunk rendszert, mert előbb Anthony bocsánatát kell elnyernie. Még egy-két ilyen akció és a végén elgyengülök. - Szóval miről szeretnél beszélgetni? – tereltem el a témát az előbbi kis ölelkezésről.
- Lehetne, hogy beszélgessünk egy kicsit rólatok? – nézett mélyen a szemembe. A fenébe is, ez az arany szempár. Ezt nem lehet elviselni ép ésszel. Hogy mondhatnék nemet erre a kérésre?
- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem vissza. Végül is joga van tudni a fiunk minden egyes pillanatáról, azt hiszem.
- Minden érdekel, ami veletek kapcsolatos – mondta Edward komolyan. – Elsősorban főleg Anthony gyerekkorára lennék most kíváncsi. Boldog volt? Bár te biztosan boldoggá tudtad tenni. Milyen volt kicsinek? Hogyan viselkedett? Oh, és mivel táplálkozik? Erre azóta kíváncsi vagyok, amióta Carlisle megmutatta a terhességről szóló emlékeket, és láttam, hogy vért is ittál, amikor vártad őt. Öregszik? Mármint már több, mint fél évszázada elmentünk, de ő még mindig tizennyolc körülinek néz ki – özönlöttek a kérdései.
- Nos, a terhesség nem volt könnyű. Hirtelen kezdett el nőni, és nagyon gyorsan, úgyhogy nehezen viseltem. Volt olyan, hogy egy éjszaka alatt több centit is növekedett a pocakom. Talán három hónapot hordhattam, és utána már világra is jött. Nagyon erős volt, de értette, amit Jake mondott neki, és hallgatott is rá, úgyhogy igyekezett nem nagyon mocorogni, hogy ne okozzon fájdalmat. Még soha nem láttam ilyen kommunikatív, értelmes, és szeretetreméltó kisbabát. Szüksége volt emberi táplálékra is, és vérre is, ezért szarvasok vérével egészítettük ki az étrendemet. Olyan volt, mintha kívánós lennék, csak én nem eperre vágytam, hanem vérre – kezdtem bele. Talán kicsit morbid a hasonlat, de így történt. Ez sokkal nagyobb élmény lenne Edwardnak, hogyha Anthony megmutatná, mert félek, hogy én nem tudom úgy átadni ezt az élményt. - Az öregedéssel kapcsolatban nem igazán tudok mit mondani. Egy ideig elképesztően gyorsan fejlődött, alig hét évesen már így nézett ki. Sokáig rettegtem is, hogy tíz, vagy tizenkét év alatt nagypapa korú lesz, és elveszítem, de legnagyobb örömömre nem öregedett tovább, és a jelek szerint nem is fog. Legalábbis nagyon remélem, mert nem tudom, hogy mit tennék, hogyha elveszíteném őt.
- Neked milyen volt az újszülött éved? Tudtál a közelében lenni? Vagy egy évig csak Jacob vigyázott rá? – tette fel a következő kérdést.
- Igazság szerint, Jake szerint kivételes újszülött vámpír voltam. Az átváltozásom pontosan ugyanolyan szörnyű volt, mint ahogy azt mindenki megtapasztalja – mondtam fintorogva, mire Edward arca is megrándult. – De utána minden jó volt. Azonnal tudtam magam kontrollálni, és Anthonyt sem kellett kerülnöm. Eleve más illata van, mint az embereknek. Inkább édeskés, mint ahogy a miénk. Másrészt viszont senkit sem akartam megtámadni. Meglepően jó volt az önuralmam, és így nem kellett elkülönülnöm a többiektől. Az első néhány hónapban két-három naponta kellett vadásznom, de utána már elég volt hetente, aztán már csak kéthetente.
- Bámulatos. Mindig is tudtam, hogy különleges vagy, de hogy ennyire, arra álmomban sem gondoltam volna. Világ életedben túl lágy voltál a kegyetlenséghez, úgyhogy tulajdonképpen nem is kéne csodálkoznom rajta, hogy eredendően nem is gondoltál rá, hogy bárkit is megtámadj – mondta elismerően. – Bár veletek lettem volna. Annyira szörnyű, hogy nem is ismerem a gyermekemet. Ráadásul nekem kellett volna átváltoztatnom, amikor eljött az idő, és nem egy idegen nomádnak. Fognom kellett volna a kezed, amíg tartott az átváltozásod, és még sok minden. Anthonyt is nekem kellett volna megtanítanom mindenre – mondta elkeseredetten.
- Még lehetsz az apja, csak küzdj meg érte. Olyan makacs, mint te és én együtt, úgyhogy kösd fel a nadrágod, de hogyha kitartó leszel, akkor előbb vagy utóbb meg fog enyhülni az irányodba. Mindig is kíváncsi volt rád. Ezt soha nem vallaná be, de kiskorában rengeteget kérdezett rólatok. Persze főleg rólad – mondtam neki lágyan. – Arra viszont nagyon vigyázz, hogy mit mondasz, vagy gondolsz Jacobról, mert ő nevelte fel, ő volt az apukája, aki vigyázott rá, megtanította mindenre, és szerette. Úgyhogy érzékenyen érinti, hogyha sértegetik, és nekem is fáj, hogyha bárkinek egy rossz szava van a legjobb barátomról. Fantasztikus férfi volt, aki csak tiszteletet, és szeretet érdemel.
- Hogy érted azt, hogy volt? – döbbent meg Edward. – Én azt hittem, hogy Jake még életben van, hiszen még csak fiatal farkas volt, amikor elmentünk, és nyilván sokáig vezette a falkát is. Hogyha idősebb férfiként is, de azt hittem, hogy még veletek van.
- Ez hosszú történet, Edward, de Jake soha nem volt és lesz idős férfi. Csak pár évvel volt idősebb, mint ahogy utoljára láttátok.
- Az meg hogy lehet? Hiszen bevésődött. A farkasok a szerelmükkel együtt öregszenek meg – nézett rám Edward kérdőn.
- Tudod a szerelme, Dawn arra kérte, hogy maradjon fiatal és erős, hogy amikor ő már nem lesz, akkor is legyen esélye egy új életre velem, és a gyerekeinkkel. Dawn azt akarta, hogy éljünk örökké boldogan, és vigyázzunk a fiúkra. Egy bevésődés akarata pedig szent és sérthetetlen egy farkas számára. Jacobnak nagyon nehéz volt végignézni, ahogy a kedvese öregszik mellette, és ő még mindig ugyanolyan fiatal, de ettől függetlenül imádta Dawnt az utolsó légvételéig. Boldogan ölelte magához minden éjjel még akkor is, amikor már ősz hajú, idős néni volt. Többször is felajánlottam az évek során, hogy átváltoztatom őt, és megtanítjuk a vegetáriánus életmódra, de Dawn teljes mértékben elfogadta az élet rendjét, és, hogy ő azokhoz a halandókhoz tartozik, akiknek távozniuk kell a földről. Viszont azt nem tartotta helyesnek, hogy Jake miatta áldozza fel a fiatalságát. Főleg, mivel mind tudtuk, hogy a fiúk is mind farkasok lesznek, és így nekik is van lehetőségük az átlagon felüli élettartamra.
- De Jacob ennek ellenére sincs már életben – vetette közbe Edward.
- Valóban nincs. Dawn halála mélységesen megrázott mindenkit, és utána Jake már nem volt a régi, nem mosolygott többé, nem volt bohókás, és sajnos figyelmetlen is lett. Néhány nomád nemrégen átlépte La Push határát, és természetesen Jacob ment a fiúkkal, hogy lerendezzék a dolgot. Nagyon sokáig nem jöttek haza, így utánuk mentem. Az egyiknek sikerült megharapnia Jake-t, valószínűleg figyelmetlen lehetett egy pillanatra. A fiúk még harcoltak a többivel, így én hozzá rohantam, hogy kiszívjam a mérget, és megmentsem, de Jacob azt mondta, hogy ne tegyem. Nem tudom, hogy még megmenthettem-e volna, de ezt talán csak Carlisle tudná megmondani, de ő úgy döntött, hogy követi Dawnt. Nem akartam az akarata ellenére megpróbálni. Úgyhogy a fiúknak azt mondtam, hogy már biztosan menthetetlen. Így hazavittük, és vele voltunk, amíg nem távozott az élők sorából. Elég sok méreg jutott a szervezetébe, úgyhogy alig tartott egy fél napig, amíg… - meséltem el a történteket, de nem tudtam tovább folytatni. Még túl friss, és mély volt a seb. Örökké bánni fogom, hogy nem próbáltam meg az akarata ellenére is megmenteni. Nem akartam ellent mondani neki. Hiszen soha nem kért tőlem semmit, mindig csak adott, akkor meg hogyan tagadhattam volna meg a kívánságát.
- Én, őszintén sajnálom, Bella. Tudom, hogy milyen sokat jelentett neked, és Anthonynak is – mondta Edward együtt érzőn, és bátortalanul a vállamra tette a kezét.
- Köszönöm – néztem fel rá. Most először végre, tényleg tisztelettel beszélt Jake-ről, és ez többet jelentett a számomra, mint el tudná képzelni.
Egy darabig csendben ültünk, és néztük egymást. A csend egyáltalán nem volt kínos. Sőt egy kicsit jól is esett. Jó volt elmerengeni néhány percre a gondolataimban. A csendes pillanatokat halk kopogtatás zavarta meg.
(Anthony szemszöge)
Dühösen rohantam hazafelé. Nem hiszem el, hogy anya még szóba áll vele azok után, hogy lekorcsozta apát. Semmit nem tud róla, mégis sértegeti. Azt hittem, hogy talán meg tudjuk beszélni a dolgokat, hiszen a nagyi nagyon is meggyőzően állította, hogy lehetünk még boldog család, de én most már kétlem.
Miután átléptem a határt lelassítottam, és emberi tempóban kezdtem sétálni. Igazság szerint azért akartam minél gyorsabban átjutni, hogy nehogy valakinek eszébe jusson követni és megállítani.
Úgy döntöttem, hogy nyugodtan sétálva megyek haza. Amúgy sem árt, hogyha kicsit kiszellőztetem a fejemet. Valószínűleg még Billy sincs otthon, hiszen szegény Nathalie-nek elég baja van az átváltozás körül. Teljesen szétszéledtünk. Mostanában ez elég gyakori. Billynek feladatai vannak, hiszen alfaként az egész falkáért felel, Jacobnak ott van Gabriella. Anyának pedig most Jake-kel kell lennie, hiszen öcsémnek szüksége van a támogatásra. Nem vagyok hozzászokva, hogy a családunk így szétszéled, bár sejtettem, hogy egyszer eljön ennek is az ideje. Észre sem vettem, hogy merre tartok, csak akkor, amikor már a temetkezési helynél jártam. Azonnal megkerestem apa, és Dawn sírját, és leültem eléjük.
- Sziasztok – kezdtem bele. – Hiányzol apa, és te is Dawn. Minden más nélkületek. Sajnálom, hogy nem jöttem már egy ideje, de visszajöttek a Cullenek – meséltem a sírkőnek. Most biztosan idiótának néznének, hogyha valaki látná, hogy a halottakkal beszélgetek. – De vannak jó hírek is. Jacob bevésődött egy gyönyörű lányba. Billy pedig fantasztikus alfa lett. A falka növekszik, amióta a múlt utolért bennünket. Sam lánya is átváltozott, Nathalie. Amióta farkas lett el vagyok tiltva tőle, pedig ő volt a legjobb barátom, úgyhogy eléggé hiányzik. Te megmondtad, hogy ő is átalakulhat, hiszen már máskor is megtörtént. Igazad volt, már megint – kuncogtam fel. Mindenki azt mondta, hogy az lehetetlen, hogy még egyszer női farkasunk legyen, de a jelek szerint mégsem az. – De nem csak ezért jöttem. Igazából kicsit összezavarodtam. Mindig is meg akartam ismerni a vér szerinti apámat, de most, hogy itt van egy karnyújtásnyira, csak mérhetetlen dühöt érzek iránta, amiért elhagyott. Valahogy jobban tudtam szeretni, amíg nem került elő. Ez egy kicsit ellentmondásos érzés.
- Anthony – hallottam meg Billy gondolatait hirtelen.
- Oh, Billy hív, bocsi, de most mennem kell. Nemsokára megint eljövök. Sziasztok – mondtam, majd felpattantam, és megindultam a fivérem irányába. Már érezhető volt az illata, és még egy illat. Valószínűleg Nathalie lehet. – Billy – kiáltottam el magam.
- Ne, ne erre gyere. Ne hozzánk, hanem el tőlünk. Fuss, Nath még nem ura önmagának – kiabált velem Billy gondolatban, de akkor már Nathalie rám is vetette magát. Megragadtam a két mellső lábát, hogy ne tudjon lecsapni rám, de ő csak megkövülten bámult engem. Nem úgy nézett ki, mint aki támadni akar.
- Billy, te voltál? Parancsot adtál neki? – kérdeztem döbbenten.
- Nem éppen – mondta Billy, és a hangjában mosoly bujkált.
- Ne, nem, ezt most nem mondod komolyan – nyögtem fel.
- De bizony – nevetett fel testvérem. – Gratulálok. Szép pár lesztek.
- Nath, miért pont engem? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, de ő csak megnyalta az arcomat.
(Bella szemszöge)
Megkövülten álltam a szobájában. Mintha nem is léteztem volna az életében. Pontosan ugyanúgy nézett ki az egész. Leszámítva, hogy eltűntek a Debussy cd-k, amiket annyira szeretett.
- Bella, jól vagy? – szakított ki Edward a gondolataimból.
- Persze – néztem a szemébe. – Hallgatlak – tettem még hozzá.
- Nem lehetne, hogy inkább beszélgessünk? Tudom, hogy mindent jogod van tudni, de hogyha nem zavarna én is kíváncsi lennék néhány dologra, ami veletek történt. A beszélgetés szerintem jobban működne, mint az én állandó és örökös bocsánatkéréseim, mert őszintén szólva semmilyen jó érvet nem tudok felhozni a mentségemre – kérlelt.
A kezét lassan felemelte, mint régen. Még mindig élénken élt bennem ez a mozdulat, ilyenkor simított ki egy-egy kósza tincset az arcomból. Most azonban megállt a mozdulat közben, és visszaejtette a kezét maga mellé.
- Bocsánat – kezdett bele. – Ez csupán a szokás hatalma – nézett rám zavartan.
- Igen, értem – mondtam elgondolkozva. A szokás hatalma. Egy olyan szokásé, amit több, mint ötven éve nem gyakorolt. – Térjünk vissza tárgyra, ha lehet. Miért nem bíztál bennem? – csaptam a közepébe. Ez a kérdés foglalkoztatott leginkább.
- Én nem úgy fogalmaznék, hogy nem bíztam benned – mondta bűntudatosan.
- Hát hogyan fogalmaznál? – kérdeztem vissza idegesen.
- Elfogadtam a tényt, hogy te egy jobb életet választottál nélkülem. Hiszen azt hittem, hogy nem eshetsz tőlem teherbe, ilyenre még nem volt példa, ezért rosszul következtettem, de egyáltalán nem haragudtam rád. Fájt a gondolat, ezt nem tagadom, de nem tudtam neheztelni, mert úgy éreztem, hogy minden jogod megvolt, hogy mást válassz helyettem. Én csak szerettem volna megkönnyíteni számodra a döntést. Arra gondoltam, hogy Jacobbal végre normális és boldog életed lehet, még akkor is, hogyha vérfarkas. Egy fokkal még mindig jobb nálam, és ő megadhatja neked az anyaságot és a családot – magyarázkodott.
Komolyan azt hitte, hogy nekem csak az számít, hogy normális életem legyen? Erről már akkor lemondtam, amikor először megcsókolt. Egyébként sincs ezzel még megmagyarázva, hogy miért nem bízott bennem. Ez csak kifogás. Igazából soha nem hagyott volna el, hogyha nem tudja meg, hogy terhes vagyok, és nem következtet rosszul az apa kilétére.
- Te most komolyan úgy gondolod, hogy ez magyarázat? Először is, nem haragudtál rám, ez igazán kedves tőled, bár igazság szerint mindketten tudjuk, hogy nem is volt rá okod. Másodszor, hányszor bizonyítottam be a számodra, hogy nekem nem kell normális élet, hanem csak te. Mást sem tettem, amíg együtt voltunk, csak egyfolytában a tudtodra adtam, hogy mennyire fontos vagy nekem, és hogy nem számít, hogy a véremet áhítod. Boldogok voltunk, és én olyan boldoggá tehettelek volna, amilyet még nem tapasztaltál, hogyha aznap éjjel átjössz és megkérdezed, hogy kitől vagyok várandós, de te inkább elmentél. Még csak azt sem hagytad, hogy megmagyarázzam, és most elvárod, hogy elhiggyem, hogy szeretsz?
- Bella, én tényleg, szeretlek. Nincs nálad fontosabb személy a világon. Csak te és Anthony számítotok. Engedd meg, hogy bebizonyítsam. Kérlek – nézett rám könyörgőn. – Tudom, hogy mindent elrontottam, és végtelenül ostoba voltam, amin már nem változtathatok, de ha engednétek, akkor jóvátenném. Bármit megtennék, hogy újra egy család lehessünk – mondta határozottan, és úgy éreztem, hogy őszinte is. Bár ki tudja, hiszen mindig is mesterien hazudott. Vajon megbízhatok-e még benne? Egyszer már cserbenhagyott.
- Egyszer már ígértél nekem sok mindent, Edward. Hogyan bízhatnék benned újra? – kérdeztem keserűen.
- Mi lenne, hogyha csak adnál nekem még egy lehetőséget. Soha többé nem szúrom el. Nem akarom, hogy most azonnal hidd el minden egyes szavam, de szeretnék bizonyítani neked. Találkozz és beszélgess velem időnként. Hogyha lehet, akkor Anthony is tartson veled. Ismerjük meg egymást újra. Kérlek, ne fossz meg magadtól és a fiamtól egy örökkévalóságra. Hogyha kell, akkor akár évszázadokat is várok rátok mindenféle zokszó nélkül – kérlelt. Szinte már térden állva könyörgött egy esélyért. Akkor meg miért tüntette el a közös emlékeinket? Felteszem a kérdést, és a válasza eldönti, hogy hogyan tovább.
- Miért rendezted vissza a szobádat, és hova tűntek a kedvenc cd-ink? – kérdeztem komoran. Igazság szerint féltem a válaszától.
- Mert nem voltam képes egy olyan szobában lenni, ahol minden rád emlékeztet. Nem vagyok képes nélküled élni, ezért megpróbáltam úgy tenni, mintha nem is lettél volna, de természetesen nem sikerült. Minden közös holmink odalent van dobozokban. A hintaszékünk, az ágyunk, a cd-ink, a fényképeink. Minden, amit szeretünk. A kedvenc plédedet is megtartottam, amivel mindig takaróztál, amikor itt aludtál. Szépen karbantartottam, pontosan úgy néz ki, mint ötven éve. Mintha abban reménykedtem volna, hogy egyszer még magad köré tekered, amikor az ölembe kuporodsz, és együtt nézzük az erdőt és a csillagokat. Nem voltam képes megválni tőlük. Nem voltam képes megválni tőled. Még úgysem, hogy elmentem – mondta keserűen, és az arca is teljesen eltorzult a fájdalomtól.
Egy pillanatra elfogott a késztetés, hogy odamenjek és átöleljem, de mégsem tettem meg. Elhiszem, hogy még mindig fontos vagyok a számára, mert őszintének tűnt, ráadásul pedig nagyon akarok hinni benne, de nem fogok megbocsájtani, amíg nem bizonyít. Még egyszer nem lennék képes átélni egy olyan időszakot, mint amikor elhagytak. Még akkor sem, hogyha most már nem csak egy törékeny ember vagyok, hanem egy erős vámpír. A lelkem ugyanaz maradt, a szívem még mindig törött, bár Anthony, és az új családunk határozottan jól összefoltozták, de azért nem a régi, csak a testem változott meg. Az erőmet, és a halhatatlanságomat leszámítva én még mindig csak Bella vagyok, talán valamivel harciasabb és határozottabb kiadásban, ami jelenleg nem is baj. Akármennyire is tiltakozom a dolog ellen, még mindig szeretem Edwardot, még mindig vágyom az érintéseire, és a szavaira. Az altatót sem felejtettem el soha, amit nekem írt. Mindig azt dúdoltam a fiúknak is, és imádták. Főleg Anthony. Mindig egy perc alatt elaludt rá, amikor kicsi volt. Még ma is szívesen hallgatják azt a lágy dallamot.
- Bella, válaszolnál valamit a kérésemre? – szakított ki Edward a gondolataimból. – Már akkor is boldog vagyok, hogyha egyáltalán elgondolkozol a dolgon. Bármit megteszek, hogy kapjak tőletek még egy esélyt.
- Edward, állj le – mondtam komolyan. Felfogtam elsőre is, hogy szeretne még egy lehetőséget kapni. Nem várom el, hogy ennyire meghunyászkodjon előttem.
- Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Ezek szerint a válaszod nem. Én is erre számítottam. Nem akarlak zaklatni titeket, de nem fogsz ilyen könnyen lerázni, én nem adom fel. Előbb vagy utóbb kapni fogok egy lehetőséget, hogyha csak száz év múlva, nekem az is megfelel.
- Befognád egy kicsit végre? Még nem válaszoltam – emeltem meg egy kicsit a hangomat. Edward még soha nem ragadtatta el magát ennyire.
- Hallgatlak – nézett rám döbbenten, és mintha remény is csillant volna a szemében.
- Ez az, csajszi – hallottam meg Emmett elismerését. Hogy nem tud nyugton maradni, vagy legalább diszkréten hallgatózni?
- Neked is csend legyen, Emmett Cullen! – kiabáltam le.
- Igenis, anyatigris – kuncogott fel, mire én csak megcsóváltam a fejem. Semmit nem változott, még mindig az a bohókás mackó.
- Szóval, Edward. Kapsz egy lehetőséget, de ajánlom, hogy ne szúrd el – mondtam komolyan. Mire a földszintről boldog ujjongás hangjai szivárogtak fel. Még Esme és Carlisle hangja is benne volt a lelkesedésben, ami nagy szó.
- Köszönöm – mondta boldogan, majd egy pillanat múlva már a karjaiban voltam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit lépjek. Egyszerűen csak felkapott és boldogan pörgetett meg a levegőben.
- Khm… Edward – motyogtam miközben újra a mellkasához préselt. – Ennyire még nem vagyunk jóban.
- Oh, bocsi – engedett el hirtelen. – Én csak annyira örülök, hogy beleegyeztél – mondta pironkodva, és visszaült a kanapéra, mintha misem történt volna.
- Semmi baj – legyintettem. De azért ebből nem csinálunk rendszert, mert előbb Anthony bocsánatát kell elnyernie. Még egy-két ilyen akció és a végén elgyengülök. - Szóval miről szeretnél beszélgetni? – tereltem el a témát az előbbi kis ölelkezésről.
- Lehetne, hogy beszélgessünk egy kicsit rólatok? – nézett mélyen a szemembe. A fenébe is, ez az arany szempár. Ezt nem lehet elviselni ép ésszel. Hogy mondhatnék nemet erre a kérésre?
- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem vissza. Végül is joga van tudni a fiunk minden egyes pillanatáról, azt hiszem.
- Minden érdekel, ami veletek kapcsolatos – mondta Edward komolyan. – Elsősorban főleg Anthony gyerekkorára lennék most kíváncsi. Boldog volt? Bár te biztosan boldoggá tudtad tenni. Milyen volt kicsinek? Hogyan viselkedett? Oh, és mivel táplálkozik? Erre azóta kíváncsi vagyok, amióta Carlisle megmutatta a terhességről szóló emlékeket, és láttam, hogy vért is ittál, amikor vártad őt. Öregszik? Mármint már több, mint fél évszázada elmentünk, de ő még mindig tizennyolc körülinek néz ki – özönlöttek a kérdései.
- Nos, a terhesség nem volt könnyű. Hirtelen kezdett el nőni, és nagyon gyorsan, úgyhogy nehezen viseltem. Volt olyan, hogy egy éjszaka alatt több centit is növekedett a pocakom. Talán három hónapot hordhattam, és utána már világra is jött. Nagyon erős volt, de értette, amit Jake mondott neki, és hallgatott is rá, úgyhogy igyekezett nem nagyon mocorogni, hogy ne okozzon fájdalmat. Még soha nem láttam ilyen kommunikatív, értelmes, és szeretetreméltó kisbabát. Szüksége volt emberi táplálékra is, és vérre is, ezért szarvasok vérével egészítettük ki az étrendemet. Olyan volt, mintha kívánós lennék, csak én nem eperre vágytam, hanem vérre – kezdtem bele. Talán kicsit morbid a hasonlat, de így történt. Ez sokkal nagyobb élmény lenne Edwardnak, hogyha Anthony megmutatná, mert félek, hogy én nem tudom úgy átadni ezt az élményt. - Az öregedéssel kapcsolatban nem igazán tudok mit mondani. Egy ideig elképesztően gyorsan fejlődött, alig hét évesen már így nézett ki. Sokáig rettegtem is, hogy tíz, vagy tizenkét év alatt nagypapa korú lesz, és elveszítem, de legnagyobb örömömre nem öregedett tovább, és a jelek szerint nem is fog. Legalábbis nagyon remélem, mert nem tudom, hogy mit tennék, hogyha elveszíteném őt.
- Neked milyen volt az újszülött éved? Tudtál a közelében lenni? Vagy egy évig csak Jacob vigyázott rá? – tette fel a következő kérdést.
- Igazság szerint, Jake szerint kivételes újszülött vámpír voltam. Az átváltozásom pontosan ugyanolyan szörnyű volt, mint ahogy azt mindenki megtapasztalja – mondtam fintorogva, mire Edward arca is megrándult. – De utána minden jó volt. Azonnal tudtam magam kontrollálni, és Anthonyt sem kellett kerülnöm. Eleve más illata van, mint az embereknek. Inkább édeskés, mint ahogy a miénk. Másrészt viszont senkit sem akartam megtámadni. Meglepően jó volt az önuralmam, és így nem kellett elkülönülnöm a többiektől. Az első néhány hónapban két-három naponta kellett vadásznom, de utána már elég volt hetente, aztán már csak kéthetente.
- Bámulatos. Mindig is tudtam, hogy különleges vagy, de hogy ennyire, arra álmomban sem gondoltam volna. Világ életedben túl lágy voltál a kegyetlenséghez, úgyhogy tulajdonképpen nem is kéne csodálkoznom rajta, hogy eredendően nem is gondoltál rá, hogy bárkit is megtámadj – mondta elismerően. – Bár veletek lettem volna. Annyira szörnyű, hogy nem is ismerem a gyermekemet. Ráadásul nekem kellett volna átváltoztatnom, amikor eljött az idő, és nem egy idegen nomádnak. Fognom kellett volna a kezed, amíg tartott az átváltozásod, és még sok minden. Anthonyt is nekem kellett volna megtanítanom mindenre – mondta elkeseredetten.
- Még lehetsz az apja, csak küzdj meg érte. Olyan makacs, mint te és én együtt, úgyhogy kösd fel a nadrágod, de hogyha kitartó leszel, akkor előbb vagy utóbb meg fog enyhülni az irányodba. Mindig is kíváncsi volt rád. Ezt soha nem vallaná be, de kiskorában rengeteget kérdezett rólatok. Persze főleg rólad – mondtam neki lágyan. – Arra viszont nagyon vigyázz, hogy mit mondasz, vagy gondolsz Jacobról, mert ő nevelte fel, ő volt az apukája, aki vigyázott rá, megtanította mindenre, és szerette. Úgyhogy érzékenyen érinti, hogyha sértegetik, és nekem is fáj, hogyha bárkinek egy rossz szava van a legjobb barátomról. Fantasztikus férfi volt, aki csak tiszteletet, és szeretet érdemel.
- Hogy érted azt, hogy volt? – döbbent meg Edward. – Én azt hittem, hogy Jake még életben van, hiszen még csak fiatal farkas volt, amikor elmentünk, és nyilván sokáig vezette a falkát is. Hogyha idősebb férfiként is, de azt hittem, hogy még veletek van.
- Ez hosszú történet, Edward, de Jake soha nem volt és lesz idős férfi. Csak pár évvel volt idősebb, mint ahogy utoljára láttátok.
- Az meg hogy lehet? Hiszen bevésődött. A farkasok a szerelmükkel együtt öregszenek meg – nézett rám Edward kérdőn.
- Tudod a szerelme, Dawn arra kérte, hogy maradjon fiatal és erős, hogy amikor ő már nem lesz, akkor is legyen esélye egy új életre velem, és a gyerekeinkkel. Dawn azt akarta, hogy éljünk örökké boldogan, és vigyázzunk a fiúkra. Egy bevésődés akarata pedig szent és sérthetetlen egy farkas számára. Jacobnak nagyon nehéz volt végignézni, ahogy a kedvese öregszik mellette, és ő még mindig ugyanolyan fiatal, de ettől függetlenül imádta Dawnt az utolsó légvételéig. Boldogan ölelte magához minden éjjel még akkor is, amikor már ősz hajú, idős néni volt. Többször is felajánlottam az évek során, hogy átváltoztatom őt, és megtanítjuk a vegetáriánus életmódra, de Dawn teljes mértékben elfogadta az élet rendjét, és, hogy ő azokhoz a halandókhoz tartozik, akiknek távozniuk kell a földről. Viszont azt nem tartotta helyesnek, hogy Jake miatta áldozza fel a fiatalságát. Főleg, mivel mind tudtuk, hogy a fiúk is mind farkasok lesznek, és így nekik is van lehetőségük az átlagon felüli élettartamra.
- De Jacob ennek ellenére sincs már életben – vetette közbe Edward.
- Valóban nincs. Dawn halála mélységesen megrázott mindenkit, és utána Jake már nem volt a régi, nem mosolygott többé, nem volt bohókás, és sajnos figyelmetlen is lett. Néhány nomád nemrégen átlépte La Push határát, és természetesen Jacob ment a fiúkkal, hogy lerendezzék a dolgot. Nagyon sokáig nem jöttek haza, így utánuk mentem. Az egyiknek sikerült megharapnia Jake-t, valószínűleg figyelmetlen lehetett egy pillanatra. A fiúk még harcoltak a többivel, így én hozzá rohantam, hogy kiszívjam a mérget, és megmentsem, de Jacob azt mondta, hogy ne tegyem. Nem tudom, hogy még megmenthettem-e volna, de ezt talán csak Carlisle tudná megmondani, de ő úgy döntött, hogy követi Dawnt. Nem akartam az akarata ellenére megpróbálni. Úgyhogy a fiúknak azt mondtam, hogy már biztosan menthetetlen. Így hazavittük, és vele voltunk, amíg nem távozott az élők sorából. Elég sok méreg jutott a szervezetébe, úgyhogy alig tartott egy fél napig, amíg… - meséltem el a történteket, de nem tudtam tovább folytatni. Még túl friss, és mély volt a seb. Örökké bánni fogom, hogy nem próbáltam meg az akarata ellenére is megmenteni. Nem akartam ellent mondani neki. Hiszen soha nem kért tőlem semmit, mindig csak adott, akkor meg hogyan tagadhattam volna meg a kívánságát.
- Én, őszintén sajnálom, Bella. Tudom, hogy milyen sokat jelentett neked, és Anthonynak is – mondta Edward együtt érzőn, és bátortalanul a vállamra tette a kezét.
- Köszönöm – néztem fel rá. Most először végre, tényleg tisztelettel beszélt Jake-ről, és ez többet jelentett a számomra, mint el tudná képzelni.
Egy darabig csendben ültünk, és néztük egymást. A csend egyáltalán nem volt kínos. Sőt egy kicsit jól is esett. Jó volt elmerengeni néhány percre a gondolataimban. A csendes pillanatokat halk kopogtatás zavarta meg.
(Anthony szemszöge)
Dühösen rohantam hazafelé. Nem hiszem el, hogy anya még szóba áll vele azok után, hogy lekorcsozta apát. Semmit nem tud róla, mégis sértegeti. Azt hittem, hogy talán meg tudjuk beszélni a dolgokat, hiszen a nagyi nagyon is meggyőzően állította, hogy lehetünk még boldog család, de én most már kétlem.
Miután átléptem a határt lelassítottam, és emberi tempóban kezdtem sétálni. Igazság szerint azért akartam minél gyorsabban átjutni, hogy nehogy valakinek eszébe jusson követni és megállítani.
Úgy döntöttem, hogy nyugodtan sétálva megyek haza. Amúgy sem árt, hogyha kicsit kiszellőztetem a fejemet. Valószínűleg még Billy sincs otthon, hiszen szegény Nathalie-nek elég baja van az átváltozás körül. Teljesen szétszéledtünk. Mostanában ez elég gyakori. Billynek feladatai vannak, hiszen alfaként az egész falkáért felel, Jacobnak ott van Gabriella. Anyának pedig most Jake-kel kell lennie, hiszen öcsémnek szüksége van a támogatásra. Nem vagyok hozzászokva, hogy a családunk így szétszéled, bár sejtettem, hogy egyszer eljön ennek is az ideje. Észre sem vettem, hogy merre tartok, csak akkor, amikor már a temetkezési helynél jártam. Azonnal megkerestem apa, és Dawn sírját, és leültem eléjük.
- Sziasztok – kezdtem bele. – Hiányzol apa, és te is Dawn. Minden más nélkületek. Sajnálom, hogy nem jöttem már egy ideje, de visszajöttek a Cullenek – meséltem a sírkőnek. Most biztosan idiótának néznének, hogyha valaki látná, hogy a halottakkal beszélgetek. – De vannak jó hírek is. Jacob bevésődött egy gyönyörű lányba. Billy pedig fantasztikus alfa lett. A falka növekszik, amióta a múlt utolért bennünket. Sam lánya is átváltozott, Nathalie. Amióta farkas lett el vagyok tiltva tőle, pedig ő volt a legjobb barátom, úgyhogy eléggé hiányzik. Te megmondtad, hogy ő is átalakulhat, hiszen már máskor is megtörtént. Igazad volt, már megint – kuncogtam fel. Mindenki azt mondta, hogy az lehetetlen, hogy még egyszer női farkasunk legyen, de a jelek szerint mégsem az. – De nem csak ezért jöttem. Igazából kicsit összezavarodtam. Mindig is meg akartam ismerni a vér szerinti apámat, de most, hogy itt van egy karnyújtásnyira, csak mérhetetlen dühöt érzek iránta, amiért elhagyott. Valahogy jobban tudtam szeretni, amíg nem került elő. Ez egy kicsit ellentmondásos érzés.
- Anthony – hallottam meg Billy gondolatait hirtelen.
- Oh, Billy hív, bocsi, de most mennem kell. Nemsokára megint eljövök. Sziasztok – mondtam, majd felpattantam, és megindultam a fivérem irányába. Már érezhető volt az illata, és még egy illat. Valószínűleg Nathalie lehet. – Billy – kiáltottam el magam.
- Ne, ne erre gyere. Ne hozzánk, hanem el tőlünk. Fuss, Nath még nem ura önmagának – kiabált velem Billy gondolatban, de akkor már Nathalie rám is vetette magát. Megragadtam a két mellső lábát, hogy ne tudjon lecsapni rám, de ő csak megkövülten bámult engem. Nem úgy nézett ki, mint aki támadni akar.
- Billy, te voltál? Parancsot adtál neki? – kérdeztem döbbenten.
- Nem éppen – mondta Billy, és a hangjában mosoly bujkált.
- Ne, nem, ezt most nem mondod komolyan – nyögtem fel.
- De bizony – nevetett fel testvérem. – Gratulálok. Szép pár lesztek.
- Nath, miért pont engem? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve, de ő csak megnyalta az arcomat.
2010. január 11., hétfő
La Push vámpírja - 23. fejezet
23. fejezet
(Edward szemszöge)
Egyszerűen nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Talán jobb lenne, hogyha eltűnnék innen, mert úgy legalább a családomnak lehetősége nyílna rá, hogy megismerjék a fiamat. Ráadásul Alice-t sem akarom még egyszer megfosztani Bella társaságától, márpedig most, hogy Gabriella mozgatható és el is akar menni Jacobbal La Pushba már semmi oka nem lesz Bellának, hogy szóba álljon velem, de mivel a családom többi tagjának a jelek szerint megbocsájtott, hogyha elmegyek, akkor biztos, hogy sűrűn fog jönni.
- Edward, hagyd abba az őrült ötletek gyártását – kiabált rám Jasper. Hát ezt meg honnan a fenéből tudja? Felcsapott gondolatolvasónak?
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – tettettem az ártatlant.
- Edward Cullen, ne hidd, hogy engem át tudsz verni. Lehet, hogy rezzenéstelen arccal hazudsz, de én érzem azt, amit te. El akarsz menni innen – mondta fivérem ingerülten.
- Micsoda fordulat – forgatta meg Bella a szemeit.
- Ebbe ne szólj bele, kérlek – néztem rá könyörgőn.
- Miért? Valaha is volt beleszólásom bármibe? – kérdezte dühösen kedvesem. – Tudod, hogyha végre férfi lennél egy vinnyogó, és önsajnáló kisfiú helyett, akkor talán a fiad is megenyhülne idővel. Olyan férfi nevelte fel, aki soha nem adta fel, erre alig tölt el veled néhány percet és te máris gyáván megfutamodnál. Szerinted mit fog gondolni rólad, hogyha újra kilépsz az életéből? – kezdett el kiabálni. – Légy férfi, és nézz szembe a tetteiddel, és annak következményeivel. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de hogyha vissza akarod kapni a fiadat valaha is, akkor szedd össze magad, és húzd ki a fejed a homokból. Elegem van már abból, hogy hibázol, majd megfutamodsz. Amíg együtt voltunk is minden hónapban egyszer legalább el akartál menni, hogy nekem normális életem lehessen. Hogyha eldöntötted, hogy mit akarsz, akkor bent leszek a másik fiamnál, és a kedvesénél, kapard össze a romjaidat, és akkor beszélhetünk. Viszont, hogyha most megint eltűnsz, akkor soha többé ne tedd be a lábad Forksba, mert darabokban végzed – mondta Bella feldúltan. Majd kiviharzott az ajtón, és bevágta maga mögött, de úgy, hogy még a vakolat egy darabja is leesett a plafonról.
- Huh, Bella igazi vadmacska lett – hallottam meg Emmett elismerő hangját.
- Ez igen – bólintott Jasper is.
- Nekem mondod? – néztem még mindig döbbenten az ajtó irányába. – Soha nem gondoltam volna, hogy Bella ilyen is tud lenni. Bár kétségkívül igaza van – mondtam bűntudatosan.
- Az előbb kaptad meg a magadét, úgyhogy ne merészelj itt előttem újra önsanyargatásba kezdeni – morgott rám Jasper. – Indíts, hogyha jót akarsz, és cáfold meg a téged ért vádakat, különben olyat teszek, amit később megbánnék – mondta indulatosan.
- Megyek már – sóhajtottam. – Csak egy kicsit össze kellett szednem magam. Elég új élmény, hogy Bella kiabál velem.
- Legalább beszélt hozzád – rántotta meg a vállát Jasper. – Már ez is egy nagy lépés – tette hozzá vigyorogva. – Néhány nappal ezelőtt még azt mondtad, hogy soha többé nem fog szóba állni veled. Erre ma már néhány mondatot is beszéltél vele, aztán pedig kis híján leüvöltötte a fejedet. Hihetetlen, de a szíve mélyén még mindig fontos vagy neki – mondta bátyám komolyan.
- Nagyon lelkesítő voltál, leszámítva azt a részt, hogy „hihetetlen, de a szíve mélyén még mindig fontos vagy neki” – mondtam komoran. – Azt hittem, hogy te az én oldalamon állsz.
- Nagy tévedés – mondta fejcsóválva. – Én a ti oldalatokon állok. Mindig is tökéletes párt alkotattok. Ráadásul én átérzem a te helyzetedet is, na meg persze Belláét és Anthonyét is. Már csak az van hátra, hogy megoldjátok a nézeteltéréseiteket, aztán már minden rendben lesz. Mert elárulok egy nagy titkot. A fiad szeret téged. Bármilyen elképesztően is hangzik, az előbbi kirohanása után. Egyszerűen csak nagyon dühös rád, nyilvánvaló okokból. Úgyhogy összességében, én úgy gondolom, hogy csak rajtad áll, hogy visszakapod-e életed legfontosabb részeit, vagy sem.
- Hát persze, hogy vissza akarom kapni őket – mondtam elszántan, és elindultam Bella után.
- Már ideje volt – mondták a többiek lelkesen.
- Ez nem csoportos beszélgetés – mondtam kicsit hangosabban, hogy érezzék a rosszallást.
- Dehogynem – nevetett Emmett. – Az már más kérdés, hogy te nem szeretted volna, hogy ezt halljuk – tette még hozzá, mire Jasper is felkacagott.
- Hihetetlen, hogy ennyire élvezitek, hogy bajban vagyok – csóváltam meg a fejem.
- Te nem bajban vagy, Edward – termett előttem Rosalie. – Te hatalmas slamasztikában vagy, mert ha hiszed, ha nem, a tökéletes, mindenki által áhított Edward Cullennek most bizony meg kell hunyászkodnia, és fejet hajtania a kedvese előtt, és a fia előtt is, ugyanis itt csakis ők a sértettek. Mi hagytuk cserben őket, és nem fordítva.
- Bagoly mondja verébnek? – néztem Rose-ra dühösen. Mintha tiltakozott volna, hogy elhagyjuk Bellát.
- Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy képmutató vagyok, de bármilyen hihetetlen is a számodra, de nagyon megbántam, hogy olyan ellenséges voltam Bellával. Nem érdemelte meg, hogy kiutáljam a házból, csak azért, mert ember. Őszintén szólva biztosan még jobban gyűlöltem volna, amikor gömbölyödő pocakkal úgy várta volna Anthonyt, hogy mi védelmezzük, és nézzük a boldogságát, de legalább láthattam volna az unokaöcsémet felnőni. Elszalasztottunk egy nagyon is fontos folyamatot a fiad életéből, azért, mert ostobák voltunk. Te voltál a legostobább, hiszen attól függetlenül, hogy én elhittem, hogy Bella képes volt megcsalni téged egy szebb élet reményében, neked tudnod kellett volna, hogy ő erre soha nem lenne képes, ahogy azt Alice is megmondta, amíg teljesen el nem bizonytalanítottad – mondta nővérem, és a gondolatai is teljes mértékben alátámasztották, hogy megbánta, ami történt.
- Rose, engedd el őt, éppen Bellához tart, ami most elég fontos lenne – mondta Jasper határozottan.
- Tudom, már itt sem vagyok – mosolyodott el nővérem halványan, és eltűnt éppen olyan gyorsan, ahogy megjelent.
- Akkor én most megyek, hogyha nem akartok hozzáfűzni még valamit – érdeklődtem, hogy biztosan minden hallgatózónak alkalma legyen beleszólni még az életembe.
- Csak menj már. Túl sokat agyalsz – hahotázott Emmett.
Azt hiszem, hogy ez volt a végszó. Állapítottam meg magamban. Már éppen itt volt az ideje, hogy hagyják, hogy Bella után menjek. Már eddig is elég kínos volt a helyzet, de határozottan csak rontott a dolgon az a tény, hogy nyilvánvalóan hallotta ezt a kis közjátékot, mivel a hallása éppen olyan kifinomult volt, mint amilyen bármelyik másik vámpírnak.
(Bella szemszöge)
A fiam most talán kicsit durva volt, de nem tudtam rá haragudni emiatt. Hiszen nem Edwardnak kellett éveken át magyaráznia egy kisfiúnak, hogy az igazi apja is biztosan imádná, hogyha tudná, hogy létezik. Bármennyire is boldog volt a fiam La Pushban, Anthony mindig is úgy érezte, hogy egy része elveszett azzal, hogy nem ismeri a vér szerinti apját. Ezek után nem is várható el tőle, hogy csak úgy Edward nyakába boruljon. Főleg most nem, hogy kiderült, hogy nem azért hagyott el, mert már nem kellettem neki, hanem azért, mert azt hitte, hogy megcsaltam.
- Edward, hagyd abba az őrült ötletek gyártását – kiabált rá Jasper, én pedig kiszakadtam a gondolatmenetből.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – tette az ártatlant. Na persze, még hogy nem tudja. Most jött volna biztos az a rész, amikor elmenekül a problémák elől, azzal a felszólalással, hogy mindenkinek jobb nélküle.
- Edward Cullen, ne hidd, hogy engem át tudsz verni. Lehet, hogy rezzenéstelen arccal hazudsz, de én érzem azt, amit te. El akarsz menni innen – folytatta Jasper ingerülten. Én megmondtam. Semmit nem változott.
- Micsoda fordulat – adtam én is hangot a véleményemnek.
- Ebbe ne szólj bele, kérlek – nézett rám könyörgőn.
- Miért? Valaha is volt beleszólásom bármibe? – kérdeztem dühösen. Megkérdezte, hogy mi a véleményem a vámpírrá válásomról? Megkérdezte, hogy mit gondolok a kialakult helyzetről, hogy állandó veszélyben élünk, mert nem hajlandó átváltoztatni? Egyáltalán még csak meg sem bízott bennem, de még arra sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, hogy övé-e a gyermek, akit a szívem alatt hordok. – Tudod, hogyha végre férfi lennél egy vinnyogó, és önsajnáló kisfiú helyett, akkor talán a fiad is megenyhülne idővel. Olyan apát ismert, aki soha nem adta fel, erre alig tölt el veled néhány percet és te máris gyáván megfutamodnál. Szerinted mit fog gondolni rólad, hogyha újra kilépsz az életéből? – kezdtem el kiabálni. Az egy dolog, hogy én még így is szeretem, de most a fiam az első. Addig nem fogok megbocsájtani, amíg Anthonyt ki nem engesztelte. A fiának tőle kell hallania, hogy mennyire szereti. – Légy férfi, és nézz szembe a tetteiddel, és annak következményeivel. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de hogyha vissza akarod kapni a fiadat valaha is, akkor szedd össze magad, és húzd ki a fejed a homokból. Elegem van már abból, hogy hibázol, majd megfutamodsz. Amíg együtt voltunk is minden hónapban egyszer legalább el akartál menni, hogy nekem jobb legyen az életem. Hogyha eldöntötted, hogy mit akarsz, akkor bent leszek a másik fiamnál, és a kedvesénél, ha felkészültél rá, akkor beszélhetünk. Akkor viszont, hogyha most eltűnsz, akkor soha többé ne tedd be a lábad Forksba, mert darabokban végzed – mondtam feldúltan.
Majd kirohantam a szobából, és bevágtam magam mögött az ajtót. Azt hittem, hogy jobban fogom bírni az érzelmi kitöréseimet, de tévedtem. Még újszülöttként sem voltam soha ennyire felhúzva. Ezt is csak Edward képes kiváltani belőlem.
Már csak egy lépés választott el a fiamtól és kedvesétől, de nem akartam ilyen állapotban rájuk nyitni, úgyhogy az ajtó előtt megálltam és mély lélegzeteket vettem. Le kellett nyugodnom. Úgy egy perccel később végre lecsillapodtam annyira, hogy szalonképes legyek odabent. Nem lett volna jó, hogyha szegény Gabriellát halálra rémítem még én is.
- Sziasztok! – léptem be mosolyogva a szobába, bár a jelek szerint rosszkor, mert eléggé egymásba voltak gabalyodva a gyerekek. Pontosabban csak csókolóztak, de azért figyelhettem volna jobban is. Szegény Gaby teljesen elvörösödött zavarában.
- Szia – vigyorgott rám Jake. – Megismerkedsz a szerelmemmel? – kérdezte boldogan. Én pedig hevesen bólogattam. Szegény Gabriella pedig még jobban elpirult a szerelmem kifejezésre. Istenem, milyen sokszor pirultam bele én is az ilyesmibe, amíg még volt rá alkalmam. – Gabriella, ő itt az anyukám, Bella Black – mondta fiam. – Anya, ő pedig itt a kedvesem, Gabriella Jones.
- Nagyon örülök, és köszönöm, hogy megmentett minket legutóbb – mondta a lány kedvesen.
- Szóra sem érdemes – legyintettem. – Viszont kérnék valamit – mosolyogtam rá.
- Bármit – vágta rá azonnal.
- Hogyha lehet, akkor tegeződjünk – kértem. – Nem vagyok még olyan öreg – tettem még hozzá kuncogva. – Illetve elég furán jönne ki, hogyha egy korban nagyjából veled egyidős lányt magáznál.
- Valóban. Én csak arra gondoltam, hogy mivel már elmúltán hatvannyolc éves, esetleg rossz néven vennéd, hogyha letegeznélek – mondta félénken.
- Ne butáskodj. A szívem mélyén én mindig tizennyolc leszek, azt hiszem – mondtam komolyan. - Nagyon örülök, hogy már jól vagy – tettem még hozzá.
- Köszönöm, de félek, hogy nincs minden rendben – mondta szomorúan. – Jake is lát rajtam néhány változást, és én is érzem, hogy más lettem. A szemem színe megváltozott, és gyors vagyok, de nagyon, ráadásul a csontom néhány nap alatt összeforrt. Ez egyik sem igazán emberi.
- Carlisle, majd megoldja a problémát. Ő mindig kitalál valamit – mondtam teljes meggyőződéssel. Hogyha valaki tud segíteni, akkor az ő, ebben teljesen biztos voltam.
- Anya, te is hallod, hogy mi folyik a házban? – vetette közbe Jacob.
- Tudtom kéne, hogy miről beszélsz? – kérdezte Gaby kíváncsian.
- Nem, Édesem – vágta rá Jake. – De később majd elmondom.
- Rendben – bólintott Gabriella, majd a fiamhoz bújt.
- Persze, hogy hallom, - válaszoltam kurtán. - de most ti sokkal fontosabbak vagytok. Úgyhogy ha a volt… - Na most mit mondjak rá? Volt szeretőm? Volt fiúm? Volt szerelmem? Az exem? Gondolkoztam el.
- Nevezzük simán Edwardnak? – ajánlotta fiam a lehetőséget.
- Rendben, tehát, hogyha Edward akar valamit, akkor utánam jön. Nem érdekel, hogy családi kupaktanács miatt, vagy önszántából. Most inkább veletek foglalkoznék. Beszéltetek már a Cullen családról is, vagy csak rólam? – kérdeztem fiamat.
- Persze, már tudja Gaby, hogy ki micsoda – bólintott Jake.
- Félsz tőlünk? – fordultam Gabriella felé.
- Egyáltalán nem. Jacob elmagyarázta, hogy vannak jó és rossz vámpírok, és mivel tőletek nincs miért tartanom, ezért jól megleszünk egymással – mondta őszintén.
- Akkor jó – válaszoltam boldogan. – Nem örültem volna, hogyha megrémülsz Jacobtól és a családjától.
- Jake-től nem lehet félni – legyintett mosolyogva.
- Ez is igaz – bólintottam rá.
- Hé, itt vagyok én is. Az egy dolog, hogy nektek nem kell tőlem félnetek, de mások szerint nagyon is félelmetes vagyok – mondta Jacob morcosan.
- Tudod, hogy hogyan értettük – forgattam meg a szemeim.
- Csak viccel – mondta Gaby határozottan. – Igazi mókamester, ezt már tudom.
- Ezt bóknak veszem – mondta Jake vigyorogva. – Mindig is mondtam, hogy vicces vagyok, csak nem mindig értékeltek.
Erre a megnyilvánulásra mindhárman hangosan felnevettünk. Annyira boldoggá tett, hogy Gabriella felébredt, jól volt, ráadásul még a családi titkokat is nagyon jól fogadta. A meghitt pillanatot bátortalan kopogtatás szakította félbe, majd Edward dugta be a fejét az ajtón.
- Sziasztok – köszönt kedvesen. – Bella, beszélhetnénk? Kérlek – nézett rám könyörgőn.
- Ezek szerint nem menekülsz el? – kérdeztem közömbösen.
- Nem, harcolni fogok értetek, hogyha hagyod. Ahhoz viszont nem lenne hátrány, hogyha szóba állnál velem – mondta határozottan.
- Rendben, beszélgessünk – adtam be a derekam. Végre tényleg elszántan beszélt hozzám. Csak remélni merem, hogy most valóban határozott lesz, és mindent elkövet, hogy visszaszerezzen minket. Hogyha Anthony megbocsát neki, akkor nálam már nyert ügye lesz.
- Átjönnél a szobámba? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen, mehetünk – válaszoltam, de igazság szerint a lábam egy pillanatra földbe gyökerezett.
Már nagyon régen nem jártam ott. A ház többi része is rengeteg boldog emléket rejtett a számomra, de a szoba, amiben a legtöbb időt töltöttem el Edwarddal, az a hely egészen más volt. Soha nem mondtam el senkinek, de jártam itt még azután, hogy elmentek. De abba a szobába nem mertem bemenni. Túl sok emlék volt ott, ami csak még több fájdalmat ébresztett volna a szívemben. A sok átbeszélgetett éjszaka a karjaiban, szerelmes suttogások. Biztonságban aludni a karjaiban. Emmett állandó ránk törései, hogy rajtakapottan rebbenjük szét, ő pedig hahotázhasson egy hétig. Alice néha úgy süvített be, mint egy tornádó, hogy elraboljon Edwardtól és vásárolni vigyen. Annyi kellemes emlék kötődik ahhoz a helyhez. Ott mindig boldog voltam, és biztonságban éreztem magam. Vajon még ma is ilyen hatással van rám a háznak az a része? Nem hittem volna, hogy még egyszer beteszem oda a lábam. Azt pedig végképp nem, hogy ezt nem egyedül, hanem éppen Edwarddal fogom megtenni.
- Anya, jól vagy? – kérdezte Jake aggódva.
- Persze – szakadtam ki a gondolataimból.
- Nem muszáj bejönnöd a szobámba, hogyha nem akarsz. Mehetünk máshova is, csak gondoltam, hogy ott nyugodtabban lehetnénk – ajánlotta Edward.
- Nem, minden rendben, mehetünk – mondtam, majd újra megindultam az ajtó felé.
Ahogy odaértem az ajtóhoz, Edward udvariasan szélesre tárta előttem, éppen csak meghajolni nem hajolt meg hozzá. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Jacob is nagyon udvarias férfi volt, de Edward egészen más volt. Neki teljesen a vérébe ivódott az úriember, hiszen olyan korban született, amikor ez volt a világ legtermészetesebb dolga.
- Köszönöm – biccentettem, majd kiléptem a szobából.
- Nincs mit – válaszolta, majd kilépett utánam a folyosóra.
Csendben sétáltunk egymás mellett, amíg el nem értük a szobáját. Az ajtót ismét szélesre tárta, én pedig halkan felsóhajtottam, és beléptem. A látvány igen meglepő volt, egyáltalán nem erre számítottam. Nem az a szoba volt, amit a boldogságunk minden pillanatában láttam. Újra felvette a régi mivoltát, amikor Edward még nem tartozott senkihez. A baldachinos ágyunk, amit azért vett, hogy kényelmesen aludjak nála eltűnt, és helyébe visszakerült a fekete bőrkanapé, a cd állvány lemezei megfogyatkoztak, Debussy, és a régi kedvenceink mind eltűntek. Az íróasztalt, és a polcokat már nem díszítették a közös fényképeink, amik mind különleges pillanatokban készültek, mivel Alice állandóan hordott magával gépet, hogy dokumentálhassa a boldogságunkat. Még a nagy kedvencünk a hintaszék is eltűnt. Istenem, mennyire imádtuk nézni az éjszakai erdőt abból a székből. Minden itt töltött éjjelen belekucorodtam Edward ölébe egy hatalmas takaróba csavarva, és összebújva figyeltük az éjszaka szépségét. A hatalmas üvegfalnak köszönhetően, hogyha az eget nem takarták a felhők, akkor még a csillagokat is volt alkalmunk látni. Azt hittem, hogy ugyanaz a szoba fogad majd, amit utoljára láttam, de csalódnom kellett. A lázas izgalom, és idegesség, ami uralta a testemet megszűnt abban a pillanatban, ahogy felfogtam, Edward lezártnak tekinti a múltját. Hiszen különben miért tüntette volna el a közös életünk meghatározó emlékeinek nagy részét.
(Edward szemszöge)
Egyszerűen nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Talán jobb lenne, hogyha eltűnnék innen, mert úgy legalább a családomnak lehetősége nyílna rá, hogy megismerjék a fiamat. Ráadásul Alice-t sem akarom még egyszer megfosztani Bella társaságától, márpedig most, hogy Gabriella mozgatható és el is akar menni Jacobbal La Pushba már semmi oka nem lesz Bellának, hogy szóba álljon velem, de mivel a családom többi tagjának a jelek szerint megbocsájtott, hogyha elmegyek, akkor biztos, hogy sűrűn fog jönni.
- Edward, hagyd abba az őrült ötletek gyártását – kiabált rám Jasper. Hát ezt meg honnan a fenéből tudja? Felcsapott gondolatolvasónak?
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – tettettem az ártatlant.
- Edward Cullen, ne hidd, hogy engem át tudsz verni. Lehet, hogy rezzenéstelen arccal hazudsz, de én érzem azt, amit te. El akarsz menni innen – mondta fivérem ingerülten.
- Micsoda fordulat – forgatta meg Bella a szemeit.
- Ebbe ne szólj bele, kérlek – néztem rá könyörgőn.
- Miért? Valaha is volt beleszólásom bármibe? – kérdezte dühösen kedvesem. – Tudod, hogyha végre férfi lennél egy vinnyogó, és önsajnáló kisfiú helyett, akkor talán a fiad is megenyhülne idővel. Olyan férfi nevelte fel, aki soha nem adta fel, erre alig tölt el veled néhány percet és te máris gyáván megfutamodnál. Szerinted mit fog gondolni rólad, hogyha újra kilépsz az életéből? – kezdett el kiabálni. – Légy férfi, és nézz szembe a tetteiddel, és annak következményeivel. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de hogyha vissza akarod kapni a fiadat valaha is, akkor szedd össze magad, és húzd ki a fejed a homokból. Elegem van már abból, hogy hibázol, majd megfutamodsz. Amíg együtt voltunk is minden hónapban egyszer legalább el akartál menni, hogy nekem normális életem lehessen. Hogyha eldöntötted, hogy mit akarsz, akkor bent leszek a másik fiamnál, és a kedvesénél, kapard össze a romjaidat, és akkor beszélhetünk. Viszont, hogyha most megint eltűnsz, akkor soha többé ne tedd be a lábad Forksba, mert darabokban végzed – mondta Bella feldúltan. Majd kiviharzott az ajtón, és bevágta maga mögött, de úgy, hogy még a vakolat egy darabja is leesett a plafonról.
- Huh, Bella igazi vadmacska lett – hallottam meg Emmett elismerő hangját.
- Ez igen – bólintott Jasper is.
- Nekem mondod? – néztem még mindig döbbenten az ajtó irányába. – Soha nem gondoltam volna, hogy Bella ilyen is tud lenni. Bár kétségkívül igaza van – mondtam bűntudatosan.
- Az előbb kaptad meg a magadét, úgyhogy ne merészelj itt előttem újra önsanyargatásba kezdeni – morgott rám Jasper. – Indíts, hogyha jót akarsz, és cáfold meg a téged ért vádakat, különben olyat teszek, amit később megbánnék – mondta indulatosan.
- Megyek már – sóhajtottam. – Csak egy kicsit össze kellett szednem magam. Elég új élmény, hogy Bella kiabál velem.
- Legalább beszélt hozzád – rántotta meg a vállát Jasper. – Már ez is egy nagy lépés – tette hozzá vigyorogva. – Néhány nappal ezelőtt még azt mondtad, hogy soha többé nem fog szóba állni veled. Erre ma már néhány mondatot is beszéltél vele, aztán pedig kis híján leüvöltötte a fejedet. Hihetetlen, de a szíve mélyén még mindig fontos vagy neki – mondta bátyám komolyan.
- Nagyon lelkesítő voltál, leszámítva azt a részt, hogy „hihetetlen, de a szíve mélyén még mindig fontos vagy neki” – mondtam komoran. – Azt hittem, hogy te az én oldalamon állsz.
- Nagy tévedés – mondta fejcsóválva. – Én a ti oldalatokon állok. Mindig is tökéletes párt alkotattok. Ráadásul én átérzem a te helyzetedet is, na meg persze Belláét és Anthonyét is. Már csak az van hátra, hogy megoldjátok a nézeteltéréseiteket, aztán már minden rendben lesz. Mert elárulok egy nagy titkot. A fiad szeret téged. Bármilyen elképesztően is hangzik, az előbbi kirohanása után. Egyszerűen csak nagyon dühös rád, nyilvánvaló okokból. Úgyhogy összességében, én úgy gondolom, hogy csak rajtad áll, hogy visszakapod-e életed legfontosabb részeit, vagy sem.
- Hát persze, hogy vissza akarom kapni őket – mondtam elszántan, és elindultam Bella után.
- Már ideje volt – mondták a többiek lelkesen.
- Ez nem csoportos beszélgetés – mondtam kicsit hangosabban, hogy érezzék a rosszallást.
- Dehogynem – nevetett Emmett. – Az már más kérdés, hogy te nem szeretted volna, hogy ezt halljuk – tette még hozzá, mire Jasper is felkacagott.
- Hihetetlen, hogy ennyire élvezitek, hogy bajban vagyok – csóváltam meg a fejem.
- Te nem bajban vagy, Edward – termett előttem Rosalie. – Te hatalmas slamasztikában vagy, mert ha hiszed, ha nem, a tökéletes, mindenki által áhított Edward Cullennek most bizony meg kell hunyászkodnia, és fejet hajtania a kedvese előtt, és a fia előtt is, ugyanis itt csakis ők a sértettek. Mi hagytuk cserben őket, és nem fordítva.
- Bagoly mondja verébnek? – néztem Rose-ra dühösen. Mintha tiltakozott volna, hogy elhagyjuk Bellát.
- Tudom, hogy most arra gondolsz, hogy képmutató vagyok, de bármilyen hihetetlen is a számodra, de nagyon megbántam, hogy olyan ellenséges voltam Bellával. Nem érdemelte meg, hogy kiutáljam a házból, csak azért, mert ember. Őszintén szólva biztosan még jobban gyűlöltem volna, amikor gömbölyödő pocakkal úgy várta volna Anthonyt, hogy mi védelmezzük, és nézzük a boldogságát, de legalább láthattam volna az unokaöcsémet felnőni. Elszalasztottunk egy nagyon is fontos folyamatot a fiad életéből, azért, mert ostobák voltunk. Te voltál a legostobább, hiszen attól függetlenül, hogy én elhittem, hogy Bella képes volt megcsalni téged egy szebb élet reményében, neked tudnod kellett volna, hogy ő erre soha nem lenne képes, ahogy azt Alice is megmondta, amíg teljesen el nem bizonytalanítottad – mondta nővérem, és a gondolatai is teljes mértékben alátámasztották, hogy megbánta, ami történt.
- Rose, engedd el őt, éppen Bellához tart, ami most elég fontos lenne – mondta Jasper határozottan.
- Tudom, már itt sem vagyok – mosolyodott el nővérem halványan, és eltűnt éppen olyan gyorsan, ahogy megjelent.
- Akkor én most megyek, hogyha nem akartok hozzáfűzni még valamit – érdeklődtem, hogy biztosan minden hallgatózónak alkalma legyen beleszólni még az életembe.
- Csak menj már. Túl sokat agyalsz – hahotázott Emmett.
Azt hiszem, hogy ez volt a végszó. Állapítottam meg magamban. Már éppen itt volt az ideje, hogy hagyják, hogy Bella után menjek. Már eddig is elég kínos volt a helyzet, de határozottan csak rontott a dolgon az a tény, hogy nyilvánvalóan hallotta ezt a kis közjátékot, mivel a hallása éppen olyan kifinomult volt, mint amilyen bármelyik másik vámpírnak.
(Bella szemszöge)
A fiam most talán kicsit durva volt, de nem tudtam rá haragudni emiatt. Hiszen nem Edwardnak kellett éveken át magyaráznia egy kisfiúnak, hogy az igazi apja is biztosan imádná, hogyha tudná, hogy létezik. Bármennyire is boldog volt a fiam La Pushban, Anthony mindig is úgy érezte, hogy egy része elveszett azzal, hogy nem ismeri a vér szerinti apját. Ezek után nem is várható el tőle, hogy csak úgy Edward nyakába boruljon. Főleg most nem, hogy kiderült, hogy nem azért hagyott el, mert már nem kellettem neki, hanem azért, mert azt hitte, hogy megcsaltam.
- Edward, hagyd abba az őrült ötletek gyártását – kiabált rá Jasper, én pedig kiszakadtam a gondolatmenetből.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz – tette az ártatlant. Na persze, még hogy nem tudja. Most jött volna biztos az a rész, amikor elmenekül a problémák elől, azzal a felszólalással, hogy mindenkinek jobb nélküle.
- Edward Cullen, ne hidd, hogy engem át tudsz verni. Lehet, hogy rezzenéstelen arccal hazudsz, de én érzem azt, amit te. El akarsz menni innen – folytatta Jasper ingerülten. Én megmondtam. Semmit nem változott.
- Micsoda fordulat – adtam én is hangot a véleményemnek.
- Ebbe ne szólj bele, kérlek – nézett rám könyörgőn.
- Miért? Valaha is volt beleszólásom bármibe? – kérdeztem dühösen. Megkérdezte, hogy mi a véleményem a vámpírrá válásomról? Megkérdezte, hogy mit gondolok a kialakult helyzetről, hogy állandó veszélyben élünk, mert nem hajlandó átváltoztatni? Egyáltalán még csak meg sem bízott bennem, de még arra sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, hogy övé-e a gyermek, akit a szívem alatt hordok. – Tudod, hogyha végre férfi lennél egy vinnyogó, és önsajnáló kisfiú helyett, akkor talán a fiad is megenyhülne idővel. Olyan apát ismert, aki soha nem adta fel, erre alig tölt el veled néhány percet és te máris gyáván megfutamodnál. Szerinted mit fog gondolni rólad, hogyha újra kilépsz az életéből? – kezdtem el kiabálni. Az egy dolog, hogy én még így is szeretem, de most a fiam az első. Addig nem fogok megbocsájtani, amíg Anthonyt ki nem engesztelte. A fiának tőle kell hallania, hogy mennyire szereti. – Légy férfi, és nézz szembe a tetteiddel, és annak következményeivel. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de hogyha vissza akarod kapni a fiadat valaha is, akkor szedd össze magad, és húzd ki a fejed a homokból. Elegem van már abból, hogy hibázol, majd megfutamodsz. Amíg együtt voltunk is minden hónapban egyszer legalább el akartál menni, hogy nekem jobb legyen az életem. Hogyha eldöntötted, hogy mit akarsz, akkor bent leszek a másik fiamnál, és a kedvesénél, ha felkészültél rá, akkor beszélhetünk. Akkor viszont, hogyha most eltűnsz, akkor soha többé ne tedd be a lábad Forksba, mert darabokban végzed – mondtam feldúltan.
Majd kirohantam a szobából, és bevágtam magam mögött az ajtót. Azt hittem, hogy jobban fogom bírni az érzelmi kitöréseimet, de tévedtem. Még újszülöttként sem voltam soha ennyire felhúzva. Ezt is csak Edward képes kiváltani belőlem.
Már csak egy lépés választott el a fiamtól és kedvesétől, de nem akartam ilyen állapotban rájuk nyitni, úgyhogy az ajtó előtt megálltam és mély lélegzeteket vettem. Le kellett nyugodnom. Úgy egy perccel később végre lecsillapodtam annyira, hogy szalonképes legyek odabent. Nem lett volna jó, hogyha szegény Gabriellát halálra rémítem még én is.
- Sziasztok! – léptem be mosolyogva a szobába, bár a jelek szerint rosszkor, mert eléggé egymásba voltak gabalyodva a gyerekek. Pontosabban csak csókolóztak, de azért figyelhettem volna jobban is. Szegény Gaby teljesen elvörösödött zavarában.
- Szia – vigyorgott rám Jake. – Megismerkedsz a szerelmemmel? – kérdezte boldogan. Én pedig hevesen bólogattam. Szegény Gabriella pedig még jobban elpirult a szerelmem kifejezésre. Istenem, milyen sokszor pirultam bele én is az ilyesmibe, amíg még volt rá alkalmam. – Gabriella, ő itt az anyukám, Bella Black – mondta fiam. – Anya, ő pedig itt a kedvesem, Gabriella Jones.
- Nagyon örülök, és köszönöm, hogy megmentett minket legutóbb – mondta a lány kedvesen.
- Szóra sem érdemes – legyintettem. – Viszont kérnék valamit – mosolyogtam rá.
- Bármit – vágta rá azonnal.
- Hogyha lehet, akkor tegeződjünk – kértem. – Nem vagyok még olyan öreg – tettem még hozzá kuncogva. – Illetve elég furán jönne ki, hogyha egy korban nagyjából veled egyidős lányt magáznál.
- Valóban. Én csak arra gondoltam, hogy mivel már elmúltán hatvannyolc éves, esetleg rossz néven vennéd, hogyha letegeznélek – mondta félénken.
- Ne butáskodj. A szívem mélyén én mindig tizennyolc leszek, azt hiszem – mondtam komolyan. - Nagyon örülök, hogy már jól vagy – tettem még hozzá.
- Köszönöm, de félek, hogy nincs minden rendben – mondta szomorúan. – Jake is lát rajtam néhány változást, és én is érzem, hogy más lettem. A szemem színe megváltozott, és gyors vagyok, de nagyon, ráadásul a csontom néhány nap alatt összeforrt. Ez egyik sem igazán emberi.
- Carlisle, majd megoldja a problémát. Ő mindig kitalál valamit – mondtam teljes meggyőződéssel. Hogyha valaki tud segíteni, akkor az ő, ebben teljesen biztos voltam.
- Anya, te is hallod, hogy mi folyik a házban? – vetette közbe Jacob.
- Tudtom kéne, hogy miről beszélsz? – kérdezte Gaby kíváncsian.
- Nem, Édesem – vágta rá Jake. – De később majd elmondom.
- Rendben – bólintott Gabriella, majd a fiamhoz bújt.
- Persze, hogy hallom, - válaszoltam kurtán. - de most ti sokkal fontosabbak vagytok. Úgyhogy ha a volt… - Na most mit mondjak rá? Volt szeretőm? Volt fiúm? Volt szerelmem? Az exem? Gondolkoztam el.
- Nevezzük simán Edwardnak? – ajánlotta fiam a lehetőséget.
- Rendben, tehát, hogyha Edward akar valamit, akkor utánam jön. Nem érdekel, hogy családi kupaktanács miatt, vagy önszántából. Most inkább veletek foglalkoznék. Beszéltetek már a Cullen családról is, vagy csak rólam? – kérdeztem fiamat.
- Persze, már tudja Gaby, hogy ki micsoda – bólintott Jake.
- Félsz tőlünk? – fordultam Gabriella felé.
- Egyáltalán nem. Jacob elmagyarázta, hogy vannak jó és rossz vámpírok, és mivel tőletek nincs miért tartanom, ezért jól megleszünk egymással – mondta őszintén.
- Akkor jó – válaszoltam boldogan. – Nem örültem volna, hogyha megrémülsz Jacobtól és a családjától.
- Jake-től nem lehet félni – legyintett mosolyogva.
- Ez is igaz – bólintottam rá.
- Hé, itt vagyok én is. Az egy dolog, hogy nektek nem kell tőlem félnetek, de mások szerint nagyon is félelmetes vagyok – mondta Jacob morcosan.
- Tudod, hogy hogyan értettük – forgattam meg a szemeim.
- Csak viccel – mondta Gaby határozottan. – Igazi mókamester, ezt már tudom.
- Ezt bóknak veszem – mondta Jake vigyorogva. – Mindig is mondtam, hogy vicces vagyok, csak nem mindig értékeltek.
Erre a megnyilvánulásra mindhárman hangosan felnevettünk. Annyira boldoggá tett, hogy Gabriella felébredt, jól volt, ráadásul még a családi titkokat is nagyon jól fogadta. A meghitt pillanatot bátortalan kopogtatás szakította félbe, majd Edward dugta be a fejét az ajtón.
- Sziasztok – köszönt kedvesen. – Bella, beszélhetnénk? Kérlek – nézett rám könyörgőn.
- Ezek szerint nem menekülsz el? – kérdeztem közömbösen.
- Nem, harcolni fogok értetek, hogyha hagyod. Ahhoz viszont nem lenne hátrány, hogyha szóba állnál velem – mondta határozottan.
- Rendben, beszélgessünk – adtam be a derekam. Végre tényleg elszántan beszélt hozzám. Csak remélni merem, hogy most valóban határozott lesz, és mindent elkövet, hogy visszaszerezzen minket. Hogyha Anthony megbocsát neki, akkor nálam már nyert ügye lesz.
- Átjönnél a szobámba? – kérdezte bizonytalanul.
- Igen, mehetünk – válaszoltam, de igazság szerint a lábam egy pillanatra földbe gyökerezett.
Már nagyon régen nem jártam ott. A ház többi része is rengeteg boldog emléket rejtett a számomra, de a szoba, amiben a legtöbb időt töltöttem el Edwarddal, az a hely egészen más volt. Soha nem mondtam el senkinek, de jártam itt még azután, hogy elmentek. De abba a szobába nem mertem bemenni. Túl sok emlék volt ott, ami csak még több fájdalmat ébresztett volna a szívemben. A sok átbeszélgetett éjszaka a karjaiban, szerelmes suttogások. Biztonságban aludni a karjaiban. Emmett állandó ránk törései, hogy rajtakapottan rebbenjük szét, ő pedig hahotázhasson egy hétig. Alice néha úgy süvített be, mint egy tornádó, hogy elraboljon Edwardtól és vásárolni vigyen. Annyi kellemes emlék kötődik ahhoz a helyhez. Ott mindig boldog voltam, és biztonságban éreztem magam. Vajon még ma is ilyen hatással van rám a háznak az a része? Nem hittem volna, hogy még egyszer beteszem oda a lábam. Azt pedig végképp nem, hogy ezt nem egyedül, hanem éppen Edwarddal fogom megtenni.
- Anya, jól vagy? – kérdezte Jake aggódva.
- Persze – szakadtam ki a gondolataimból.
- Nem muszáj bejönnöd a szobámba, hogyha nem akarsz. Mehetünk máshova is, csak gondoltam, hogy ott nyugodtabban lehetnénk – ajánlotta Edward.
- Nem, minden rendben, mehetünk – mondtam, majd újra megindultam az ajtó felé.
Ahogy odaértem az ajtóhoz, Edward udvariasan szélesre tárta előttem, éppen csak meghajolni nem hajolt meg hozzá. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam. Jacob is nagyon udvarias férfi volt, de Edward egészen más volt. Neki teljesen a vérébe ivódott az úriember, hiszen olyan korban született, amikor ez volt a világ legtermészetesebb dolga.
- Köszönöm – biccentettem, majd kiléptem a szobából.
- Nincs mit – válaszolta, majd kilépett utánam a folyosóra.
Csendben sétáltunk egymás mellett, amíg el nem értük a szobáját. Az ajtót ismét szélesre tárta, én pedig halkan felsóhajtottam, és beléptem. A látvány igen meglepő volt, egyáltalán nem erre számítottam. Nem az a szoba volt, amit a boldogságunk minden pillanatában láttam. Újra felvette a régi mivoltát, amikor Edward még nem tartozott senkihez. A baldachinos ágyunk, amit azért vett, hogy kényelmesen aludjak nála eltűnt, és helyébe visszakerült a fekete bőrkanapé, a cd állvány lemezei megfogyatkoztak, Debussy, és a régi kedvenceink mind eltűntek. Az íróasztalt, és a polcokat már nem díszítették a közös fényképeink, amik mind különleges pillanatokban készültek, mivel Alice állandóan hordott magával gépet, hogy dokumentálhassa a boldogságunkat. Még a nagy kedvencünk a hintaszék is eltűnt. Istenem, mennyire imádtuk nézni az éjszakai erdőt abból a székből. Minden itt töltött éjjelen belekucorodtam Edward ölébe egy hatalmas takaróba csavarva, és összebújva figyeltük az éjszaka szépségét. A hatalmas üvegfalnak köszönhetően, hogyha az eget nem takarták a felhők, akkor még a csillagokat is volt alkalmunk látni. Azt hittem, hogy ugyanaz a szoba fogad majd, amit utoljára láttam, de csalódnom kellett. A lázas izgalom, és idegesség, ami uralta a testemet megszűnt abban a pillanatban, ahogy felfogtam, Edward lezártnak tekinti a múltját. Hiszen különben miért tüntette volna el a közös életünk meghatározó emlékeinek nagy részét.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
