La Push vámpírja - 28. fejezet

28. fejezet




(Anthony szemszöge)



Már két napja itt voltunk, ahol fogvatartottak, de sajnos fogalmam sem volt róla, hogy hol is van az az itt. Mindenesetre a helyzetünk nem volt túl fényes. Nath továbbra sem volt hajlandó enni és inni, és így egyre inkább legyengült. Gyorsabban, mint egy átlagember, hiszen neki sokkal több energia bevitelre lenne szükséges, hiszen harcos, még akkor is, hogyha nem akar az lenni igazán, bár egyre inkább kezd megbékélni a gondolattal. A két vámpír, akik elraboltak, név szerint, mint megtudtam, John, és Sarah naponta egyszer jönnek, hogy vacsorát hozzanak Nathalie-nak, de aztán ugyanúgy viszik vissza is. A gondolataikból megtudtam, hogy jártak La Push környékén és a farkasokat keresték, de nem találtak senkit. Nyilván az egész falka minket keres, ami nem a legjobb ötlet, mivel így a rezervátum védtelenül maradt.

- Nathalie, enned kéne – szóltam rá, amikor újfent otthagyta a vacsoráját.

- Nem, Billy és a falka mindjárt itt lesz – mondta kicsit gyengén.

- Nem csinálhatod ezt, kérlek, egyél néhány falatot – kérleltem.

- Nem akarok, itt semmit – mondta határozottan.

- Akkor legalább a vizet idd meg – nyújtottam felé a poharat.

- Az sem kell, abban is lehet bármi - méregette bizonytalanul.

- Teljesen ki fogsz száradni – mondtam ingerültebben.

- Nem fogok, vannak tartalékaim – mondta teljes meggyőződéssel, bár a határozottságát erősen tompította, hogy nagyjából két percig volt képes állva maradni, aztán visszaült a hideg padlóra. – Ne vitatkozzunk, kérlek. Ez nagyon fárasztó most nekem.

- Rendben – sóhajtottam fel, majd leültem, és az ölembe húztam. Már még csak az hiányozna, hogy fel is fázzon, hiszen csak egy szál ingben van, napok óta. Bár elvileg egy farkas nem tud felfázni, de akkor se akartam, hogy a hideg földön kelljen ülnie.

- Köszi – bújt hozzám, mint mindig, amióta itt vagyunk.

- Nincs mit – simítottam végig a hátán, majd dúdolni kezdtem az altatót. Amíg alszik, legalább nem emészt fel túl sok energiát.

Az altatási módszereim nagyon jól működtek legnagyobb örömömre, mert akár hat-hét órára is ki tudtam ütni a dúdolásommal. Mint ahogy most is. Tökéletes reakció. A légzése egyenletessé válik, a gondolatai abbamaradnak, és már alszik is. Nem értem, hogy miért nem találnak már meg minket, hiszen tapasztalt harcosok és nyomkövetők. Ez biztosan nem normális dolog. Valami nem stimmel. Nem szokott ennyi időbe telni, hogy nyomra bukkanjanak, hogyha konkrét célt keresnek. Talán rásegíthetnék egy kicsit a dologra. Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe. Ha ellököm a pajzsomat, akkor a vérszerinti apám, akár kilométerekről is meghallhat engem. Biztosan anyával van, és minket keres, ahogy a többiek is. Egy próbát megérne, legfeljebb nem sikerül, de ha mégis, akkor akár már ma kiszabadulhatunk. Erősen koncentrálni kezdtem, és visszahúztam a pajzsomat, hogy beengedjem az elmémbe őt. Nem tudtam, hogy mit üzenjek neki, hiszen fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk pontosan, így úgy döntöttem, hogy kicsit nyakatekertebb megoldással próbálom meg megoldani a helyzetet.

- Ha hallasz engem, akkor kövesd a dallamot – sugalltam gondolatban, és elkezdtem magamban dúdolni az altatót, amit még ő írt anyának.

Már órák óta csak dúdoltam, és dúdoltam, majd amikor a végére értem, mindig elmondtam ugyanazt a mondatot, hogy kövesse a dallamot. Már éppen készültem feladni, hiszen azt hittem, hogy hasztalan próbálok eljutni az elméjébe, amikor meghallottam a farkasok, és a családom gondolatait is. Végre itt a segítség.

- Nath, kicsim, ébresztő. Mindjárt itt lesz a családunk – keltegettem halkan. Nem akartam, hogy meghalljanak minket, mert akkor még valami őrültséget tennének.

- Tessék? – nézett fel rám álmosan.

- Itt vannak, és kivisznek minket – mosolyogtam rá.

- Végre – sóhajtott fel boldogan, majd felállt, én pedig követtem. – Milyen messze vannak? – kérdezte a fülembe suttogva.

- Már nincsenek messze – súgtam vissza. – Legfeljebb néhány perc, és ideérnek – tettem még hozzá.

Hirtelen kivágódott az ajtó és egy nagyon dühös John lépett be rajta. Kinyitotta a rácsot, és azonnal Nath felé vetette magát, de én sem tétlenkedtem. Egy szempillantás alatt közöttük termettem, és egy határozott rúgással elrepítettem oda ahonnan jött, de előtte még kivettem a kulcsot a kezéből, és amikor újra a rácson kívül volt gyorsan én is kiugrottam. Nathalie-t pedig bezártam, majd a kulcsot betettem a zsebembe, hogy ne férjenek hozzá. Hogyha Sarah is feltűnik, akkor nem fogom tudni mindkettőjüktől megvédeni, és mivel most le van gyengülve egyáltalán nincs rá szükség, hogy bárkivel is harcba szálljon.

- Anthony, ne, azonnal engedj ki, vagy gyere ide vissza – sikította a rácsokat szaggatva.

- Csak maradj nyugton, nem lesz semmi baj – próbáltam megnyugtatni, de közben végig csak az ellenségre koncentráltam, aki időközben összeszedte magát a padlóról.

- Segíthetnék, csak dobd ide a kulcsot – könyörgött.

- Le vagy gyengülve – válaszoltam, mire idegesen felszusszantott.

- Micsoda kis szerelmi civódás – vetette közbe John. – Tudjátok, hogyha nem kellene az ellenségemnek tekintenem titeket, akkor nagyon is vicces párosnak tartanálak. Amikor két korcs egymásra talál. Nagyon romantikus, de tényleg. Így viszont kénytelen leszek megszakítani ezt a csodálatos idillt. Viszont azt megígérhetem, hogyha végeztem veled, akkor kezelésbe veszem a kis barátnődet is – vigyorgott rám.

- Odáig nem fogsz eljutni – mondtam teljesen higgadtan, és támadó állásba ereszkedtem.

- Hát ez meg mi? – röhögött fel velem szemben az ellenség. – Farkasnak hiszed magad, hogy így legörnyedsz éppen, hogy nem négykézlábra? Elég vicces látványt nyújtasz – nevetett fel.

- Mindjárt letörlöm a vigyort a képedről – morogtam fel, majd rá vetettem magam, úgy ahogy az apámtól tanultam.

Megdöbbentette a támadásom intenzitása, úgyhogy gyorsan el tudtam törni az egyik karját, de akkor berontott a párja, és lehajított róla, mire Nathalie felsikoltott. Azonnal felpattantam, és újra támadni akartam, amikor hirtelen berontott egy harmadik vámpír is, akit eddig nem láttam, és még a gondolataikban sem hallottam. Azonnal megragadott, és olyan erővel vágott a falhoz, hogy egy pillanatra meginogtam. Ilyen se nagyon fordult még elő, de nem aggódtam, máskor is kaptam már nagy ütést.

- Na, mi a helyzet? Ennyit tudsz? – üvöltött rám az idegen.

- Ne szórakozz már Tom, inkább intézzük el, és kész. Nincs idő bájcsevegni – horkantott fel John.

- Ahogy gondolod – rántotta meg a vállát Tom, majd felém kezdett rohanni. Ki akartam térni az útjából, de Sarah és John két oldalról a falhoz szögeztek, Tom pedig továbbra is felém rohant. Kiszabadulni nem tudtam, úgyhogy Nathalie-ra néztem, aki keservesen zokogott és elmotyogtam felé egy „nem lesz semmi bajt”. Egy pillanattal később egy apró szellőt éreztem az ajtó felől, majd már csak a nagy csattanást hallottam, és egy fájdalmas sikoltást. A várt támadás azonban elmaradt. Nem lapultam teljes testemmel a kőfalhoz, nem haltam meg. Mi történt? Azonnal visszafordítottam a tekintetemet, és anya eltorzult arcával találtam szemben magam.



(Edward szemszöge)



Ez hihetetlen. Egy csapat vérfarkas, és egy csapat vámpír, akik nem képesek megtalálni egy vérfarkast, és egy félvért. Mennyi képesség, mennyi erő, és nulla teljesítmény. Alice nem lát, mert a vérfarkasok, és a félvérek is blokkolják. Jasper minden nyomkövető tapasztalata ellenére is már háromszor tévútra vezetett minket, mert azok, akik elrabolták őket, hamis nyomokat hagytak mindenhol. Bella egyre feszültebb lesz minden egyes pillanattal, és be kell, hogy valljam én is.

- Állj – kiáltotta el magát Jasper. – Ti is érzitek? Balra.

- Mire gondolsz? – kérdeztem döbbenten.

- Erre felé nemrég járhattak, mert még friss a nyom – mondta Jasper határozottan, és futni kezdett, mi pedig követtük. Bella szemében újra felcsillant a remény szikrája, de már nem tudta álarc mögé rejteni az igazi érzelmeit.

Már egy jó félórája futottunk, amikor meghallottam Billy kiabáló gondolatait. Hogy álljunk meg most azonnal, mert talált valamit.

- Mindenki álljon meg – kiáltottam fel. – Billy talált valamit – magyaráztam, majd odarohantam a farkas mellé, aki a földet bámulta. Lenéztem, és megláttam azt, amit ő. Egy karkötő és egy nyaklánc, amit valószínűleg Anthony dobott el, hogy nyomra bukkanhassunk. Bella azonnal utánam sietett, és elvette tőlem az ékszereket.

- Ezek Anthony ékszerei – mondta reménykedve. – Ezt a karkötőt Jacob készítette neki, amikor én is kaptam, ezt a láncot pedig tőlem kaptam az ötvenedik születésnapjára – magyarázta Bella, majd gondosan eltette az ékszereket, hogy majd visszaadhassa őket a fiunknak. Te jó ég! Ötven születésnap, amit nem töltöttem a családommal, a fiammal. Egy vámpírnak ilyen időtartam meg se kéne, hogy kottyanjon, de egy apának nagyon is sok. Mennyi elvesztegetett idő.

- Ez legalább biztos támpont – lelkesedett Esme.

- Vagy megint csak átverés, de mivel erre a legfrissebbek a nyomok valószínűleg, most tényleg jó irányba haladunk – gondolkozott el Jasper.

- Induljunk – mondta Bella és már rohant is tovább a falkával a nyomában. Mi még néhány másodpercig figyeltük Jaspert, aki még mindig mérlegelte a helyzetet, de hirtelen egy gondolat furakodott az elmémbe.

- „Ha hallasz engem, akkor kövesd a dallamot” – mondta egy hang a fejemben, majd dúdolni kezdte az altatót, amit még én írtam Bellának. A hang egyértelműen a fiamtól származott.

- Hallom Anthonyt – mosolyodtam el. - Üzent nekem gondolatban. Dúdolja az altatót, és azt mondta, hogy kövessük a dallamot. Ezek szerint jól vannak – mondtam boldogan. – Azonnal indulnunk kell. Kövessetek – mondtam még, majd futni kezdtem a hang irányába.

A falka néhány pillanat múlva a nyomunkba szegődött, úgyhogy már nem is kellett értük mennünk. Örültem, hogy ennyire gyorsan kapcsoltak, mert így nem kell időt veszítenünk, hogy valaki szóljon nekik. Már nem járhattunk messze, legfeljebb néhány percnyire, amikor meghallottam a fiam kétségbeesett gondolatait arról, hogy akár az élete árán is meg kell akadályoznia, hogy Nahtalie-nak bántódása essen.

- Gyorsabban, Anthony bajban van – mondtam idegesen, mire Bella úgy rákapcsolt, hogy még engem is bőven megelőzött. Még soha senki nem volt gyorsabb nálam, ezért igencsak megdöbbentett, hogy kedvesem már jó száz méterrel is előttünk járt.

Bella berontott a házba, és eltűnt a szemünk elől. Rajtam pedig úrrá lett a pánik, hiszen mi lesz, hogyha baja esik. Én értem be másodiknak, és amikor megláttam, Bellát Anthony karjaiban még inkább úrrá lett rajtam a pánik. Gyorsan felmértem a helyzetet, de az ellenség már nem volt a pincében. A rácsok mögött nyilván Nath volt, aki a földön ringatta magát előre hátra és zokogott, Anthonyval együtt. Annyi volt a különbség, hogy a fiam az édesanyját tartotta a karjaiban, aki eltorzult arccal bár, de mosolygott. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy megsimogassa a fiunk arcát, de csak fájdalmas nyöszörgésre futotta tőle a mozdulat hatására.

- Ne mozogj, nem lesz semmi baj, rendbe jössz – mondta Anthony aggódva. – Csak maradj így, vámpír vagy, meg fogsz gyógyulni.

- Tudom, kicsim, nem lesz semmi baj – próbálta meg felemelni újra a kezét, de megint nem sikerült.

- Ne próbáld mozgatni, majd nagyapa helyre teszi, és bekötözi őket – mondta fiam gyengéden.

- Mi történt? – kérdeztem idegesen, és melléjük rohantam.

- Minden rendben – zihálta Bella.

- Szerintem eltörte mindkét karját, méghozzá ripityára – nézett fel rám Anthony. – Az én hibám, engem védett.

- Téged védeni sosem hiba – mondta Bella ellentmondást nem tűrve.

- Fel tudsz kelni, vagy megsérültél máshol is? – kérdeztem aggódva.

- Azt hiszem, hogy igen, fel tudok kelni – mondta Bella és próbált mocorogni, de Anthony nem engedte el.

- Jobb lenne, ha nagyapa is megnézné, mielőtt megerőltetné magát – mondta a fiam határozottan. – Hol van?

- Itt vagyok – rohant be Carlisle a terembe. – Mi történt?

- Anthony szerint Bella karjai több helyen eltörtek – mondtam aggódva. Tudom, hogy vámpír, és csak egy kis vér kell, hogy rendbe jöjjön, de komolyabban is megsérülhetett volna.

- Rendben, akkor most azonnal vigyük haza, és otthon kap donorvért, hogyha helyreraktam és bekötöztem a karjait – adta ki Carlisle az utasítást.

- A falka? – kérdeztem. Bellának nyilván jót tenne, hogyha a másik két fia is itt lenne vele.

- Jasperrel és Emmettel a nomádok nyomába eredtek – mondta Alice, majd ő is letérdelt Bella mellé.

- Vegyétek át egy kicsit, kérlek – nyújtotta át Anthony az édesanyját, majd a rácshoz sietett és kinyitotta. Majd berohant a még mindig zokogó Nathalie-hoz. Letérdelt mellé, és megpróbálta átölelni, de a lány hirtelen ellökte magától és felpattant.

- Hogy merészelted ezt tenni? Hogy zárhattál be ide? Segítenem kellett volna neked. Nekem kellene óvnom téged, és nem fordítva. Soha többé ne csinálj ilyet – esett neki a mellkasának két kézzel, de Anthony csak elkapta a csuklóit és magához szorította.

Miután Nathalie lehiggadni látszott sem engedte el. Bella halványan mosolyogva figyelte a jelenetet, de látszott a szemében, hogy a legkevésbé sincs jól.

- Most már minden rendben, Nath, próbálj megnyugodni, kérlek – suttogta Anthony a fülébe. – Hazamegyünk, jó? – kérdezte lágyan, mire a lány felnézett rá.

- Rendben, menjünk – bólintott rá Nathalie. Majd el akart indulni a kijárat felé, amikor hirtelen megtorpant, és összeesett. Anthony szerencsére gyorsan kapcsolt, és elkapta az összecsukló lányt.

- Nath… Nathalie? – keltegette idegesen. – Nagyapa, mi van vele? – nézett Carlisle-ra kétségbeesetten.

- Mikor evett utoljára? – nézett Carlisle az érintetlen tálca felé.

- Egyáltalán nem evett itt, és nem is ivott – válaszolta fiam.

- Akkor valószínűleg ez a baj – bólintott Carlisle. – Gyorsan megvizsgálom, aztán hazavisszük őket, és Nathalie-nak szüksége lesz néhány nap pihenésre, sok folyadékra, és ételre is. Legalább két napig nem kelhet fel – mondta szigorúan.

- Meglesz – mondta fiam komolyan. – Anyának is pihennie kell, ugye? – kérdezte aggódva.

- Hát nem ártana, és attól tartok, hogy a biztonság kedvéért gipszet is kap egy napra – mondta Carlisle határozottan.

- Akkor mégis, hogy vadászom? – tiltakozott Bella.

- Így sem tudsz vadászni, édesem – mondta Esme lágyan. – Majd mi ejtünk el neked szarvast, és hazavisszük.

- Ez is igaz – adta meg magát Bella.

- Megengeded, hogy én vigyelek? – kérdeztem meg tőle.

- Tudok járni – mondta Bella morcosan, mire elmosolyodtam.

- A makacsságod mit sem változott – csóváltam meg a fejem.

- Hogyha nem lennék olyan, amilyen, akkor nem lenne ilyen csodálatos gyerekünk – nézett Anthonyra lágyan.

- Bella, a maradj nyugton, arra is kiterjed, hogy nem fogsz most futni hazáig – segített be nekem Carlisle halványan mosolyogva.

- Szóval vihetlek? – vigyorogtam rá. Ezúttal én győztem.

- Igen, hálás lennék, hogyha hazavinnél – szusszantott Bella és mérgesen nézett Carlisle-ra, aki csak mosolyogva megcsóválta a fejét. A többiek pedig felnevettek.

- Akkor indulás – kaptam a karjaimba óvatosan, majd felálltam vele.

Mindannyian elhagytuk ezt a szörnyű helyet, és kisétáltunk a romos házból is. Anthony gyengéden tartotta leendő kedvesét, akin csak egy szakadt ing volt.

- Carlisle, megfognád Bellát egy pillanatra? – kérdeztem meg apámat, aki azonnal óvatosan átvette tőlem édes terhemet. Gyorsan kibújtam a pulóveremből, és Anthonyék mellé léptem, majd odanyújtottam a ruhadarabot.

- Köszönöm – biccentett fiam hálásan, és azonnal elvette. Átvettem tőle Nathalie-t, ő pedig gyors mozdulatokkal felhúzta rá a pulóvert, majd visszaadtam Anthony kezébe. A többiek mosolyogva figyeltek minket, és a gondolataik is arról árulkodtak, hogy nagyon boldogok, amiért végre váltottunk néhány szót értelmesen is a fiammal.

- Nincs mit, fiam – válaszoltam, majd visszamentem Carlisle mellé, és elvettem tőle Bellát.

- Ez nagyon figyelmes volt – mondta Bella olyan halkan, hogy csak én halljam meg. – Szereztél egy jó pontot Anthonynál.

- Az jó – mosolyodtam el. – Viszont most már irány haza, mert meg kell gyógyulnod – néztem rá lágyan. Ő pedig a fejét a mellkasomra hajtotta, pontosan úgy, ahogyan régen is mindig tette.

- Ne várja meg valaki a többieket? – kérdezte Esme aggódva. – Honnan fogják tudni, hogy hazamentünk?

- Mindjárt küldök egy üzenetet Jaspernek – kapta elő Alice a mobilját. – Majd utánunk jönnek.

- Rendben, akkor indulás – mondta Carlisle határozottan.

Mi pedig azonnal futásnak eredtünk. Anthony legalább olyan gyors volt, mint én. Ezt biztos tőlem örökölte, gondoltam büszkén, mire fiam rám kapta a tekintetét egy pillanatra. Ja, igen, és a gondolatolvasást is. Tettem hozzá gondolatban, mire Anthony egy pillanatra felkuncogott.

Csendben rohantunk a többiekkel a nyomunkban, majd mikor végre odaértünk a házhoz gyorsan felszaladtunk Bellával és Nathalie-val a karunkban a vizsgálóba, egy pillanattal később pedig már Carlisle is ott volt, Esmével a nyomában.