Liz Volturi - 3. fejezet

3. fejezet

SZIASZTOK! REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG A FEJI. JÖVŐ HÉTEN BEINDULNAK AZ ESEMÉNYEK :D PUSZI, DRUSILLA

(Liz szemszöge)

Nagyon furcsa napom volt, az egyszer biztos. Reggel még otthon ébredtem, azzal a határozott szándékkal, hogy majd apa megért és felbontja az eljegyzésem azzal a félőrülttel. Erre még majdnem engem pofoztak fel megint. Elhatározom, hogy végleges megoldást találok a problémámra, erre kit sodor az utamba a sors? Egy vámpírt, aki ahelyett, hogy kiszívta volna az összes véremet megkönyörült rajtam, és el akar vinni a családjához, sőt, még vámpírrá is akar változtatni, ami azt kell, hogy mondjam, még imponál is nekem, de valahogy mégis félelemmel tölt el. Hiszen én csak egy lány vagyok, aki imádja az embereket, leszámítva persze néhányat. Most pedig őket egyem? A saját fajtámat? Mármint, persze, akkor már nem lesznek a saját fajtám, de azért mégis. Egész biztos, hogy sok olyan jó ember él a földön, mint a dadusom. Mondjuk egy olyan nőt, mint az anyám biztosan szívesen megennék. Sőt, talán egy olyan embert is, mint az apám, és a volt vőlegényem.

-          Jól van, kisasszony? – törte meg a gondolataimat Alec hangja.

-          Hát persze, mi baj lenne? – kérdeztem meglepetten.

-          Már több, mint egy órája odabent van. Csak azt hittem, hogy elaludt – állapította meg. Nahát, csak nem aggódik miattam? Ez nagyon kedves tőle. Sokkal gondoskodóbb jelenség, mint hittem. Legalábbis úgy érzem. Ami pedig még inkább izgalmassá teszi a dolgot, hogy szerintem neki sincs fogalma se arról, hogy mennyire tud vigyázni valakire. Bár megkockáztatom, hogy rá se nagyon vigyáztak ezelőtt, és ami férfiben nagyon ritka, valószínűleg még nem sok nő fordult meg az ágyában.

-          Nem alszom, de most már fáradt vagyok, úgyhogy hamarosan megyek – válaszoltam azonnal.

-          Rendben – vágta rá azonnal. – Akkor kimegyek, amíg nem szól, hogy elkészült – mormolta zavartan.

-          Csupán öt percet kérek – vágtam rá. Annyi idő bőven elég lesz, hogy felvegyem a hálóruhát, és alaposan körbetakarózzak az ágyban.

-          Csak nyugodtan, Liz – mondta kedvesen. Milyen bizsergető, ahogy kimondja a nevem. Csak azt tudnám, hogy ugyan miért akarok bízni benne, hiszen ő egy ragadozó. Vagy talán a lányok mindig a veszélyt keresik a férfiakban, és a tiltott dolgokat, ahogy a dadus mondta? Mindig azt mondta, hogy a lányok a rosszfiúkhoz vonzódnak, de mégis a jófiúkhoz mennek feleségül. Akkor még nem értettem ezt a nyakatekert elméletet, de azt hiszem, hogy most már minden világossá vált a számomra. Legalábbis nagyjából.

-          Köszönöm – szóltam ki hálásan.

-          Igazán nincs mit – jött azonnal a válasz.

-          Azt hittem, hogy kint várakozik – állapítottam meg kuncogva.

-          Már kint voltam, de elég jó a hallásom – válaszolta konokul. Nem is gondoltam volna, hogy a vámpírok ilyen mókás lények. Legalábbis nekem nagyon tetszik a stílusa.

-          Most már tényleg menjen, vagy nem jövök ki – forgattam meg a szemeimet.

-          Jól van, már itt sem vagyok – sóhajtott fel hangosan. Én pedig, amint meghallottam az ablak újabb kinyitásának hangját kiszálltam a kádból, és belebújtam a törölközőbe, azután pedig a jó meleg hálóingbe. Nagyon kellemes tapintása volt az anyagnak, bár egy kicsit kihívónak találtam a dekoltázsát. Mindenesetre kidugtam a fejem az ajtón, és kíváncsian kikémleltem. Alec tényleg nem volt szobában, úgyhogy az ágyhoz szaladtam, és bevackoltam magam a takaró alá.

-          Most már visszajöhet – suttogtam magam elé, és vártam. Kíváncsi voltam, hogy ilyen halk hangot is meghall-e a remek hallásával.

-          Mint mondtam, hölgyem, nagyon jó a hallásom – jelent meg hirtelen az ágy mellett, de annyira váratlanul ért, hogy kicsit hátrarettentem, és már majdnem le is zuhantam az ágyról, de Alec egy szempillantás alatt mögöttem termett, elkapott és gyengéden visszafektetett az ágyra.

-          A mindenit – szaladt ki a számon. – Köszönöm – biccentettem, és éreztem, ahogy fülig vörösödöm.

-          Nagyon szívesen, ha már összeráztam a kisasszonyt ez a legkevesebb – mondta mosolyogva, amitől megint elpirultam. – Hm… furcsa reakciókat váltok ki Önből, Liz – húzta össze a szemöldökét.

-          Ugyan, csak kipirultam a víztől – haraptam az ajkamba.

-          Már egy ideje kijött a fürdőszobából – vetette ellen.

-          Fáradt vagyok, ha nem haragszik, akkor aludnék egyet – motyogtam szemlesütve. – Gondolom Ön is fáradt már.

-          Én nem alszom – válaszolta azonnal.

-          Nem alszik? – kérdeztem döbbenten.

-          Nem, én nem szoktam – rázta meg a fejét.

-          Akkor hogyan pihen? – kérdeztem kíváncsian.

-          Mindig ilyen sokat kérdez? – villantotta ki a szemfogait mosolygás közben.

-          Mindig ilyen keveset válaszol? – kérdeztem vissza.

-          Ezt igennek veszem – nyögött fel.

-          Most miért? Kíváncsi természet vagyok – vágtam be a durcit. Közben viszont hatalmas ásítás csúszott ki a számon, így sajnos kevésbé volt hatásos a mondanivaló.

-          Most inkább aludjon, és holnap reggeli közben majd mindent elmesélek, amire kíváncsi – ajánlotta a lehetőséget.

-          Megígéri? – nyújtottam felé a kezem.  

-          Igen, a szavamat adom – fogadta el a kezem azonnal.

-          Nahát, milyen hideg – kerekedtek ki a szemeim. – Minden vámpír… - kezdtem volna bele, de egy hirtelen mozdulattal befogta a számat.

-          Igen, minden vámpír ilyen hideg, mindig, de azt hiszem, hogy volt egy megállapodás, ami szerint pihen egy kicsit, mert holnap nagyon hosszú napja lesz – mondta ellentmondást nem tűrve. Én pedig jobb híján megadóan bólintottam. – Helyes. Akkor jó éjszakát.

-          Jó éjt – húztam fel a nyakamig a takarót, és néhány pillanattal később már aludtam is.

(Alec szemszöge)

Nagyon furcsa ez a lány, furcsább, mint bármelyik vámpír, vagy ember, akivel eddigi életem során találkoztam. Félnie kellene tőlem, hiszen a természetem, és a képességem is tekintélyt parancsoló. Ez a lány felborítja az évtizedek óta fenntartott érzéketlenségemet. Pedig egyáltalán nem véletlen, hogy úgy döntöttem, hogy a húgomon kívül mindenkit kizárok. Mégis, nagyon kedvelem, pedig nem is ismerem. Csak annyit tudok róla, hogy egy fiatal lány, akinek nehéz élete volt, és ezelől menekül, és folyamatosan kíváncsiskodik. A maga módján azonban végtelenül elragadó. Talán jobb lenne, ha nem vinném haza, vagy, ha valahogy át tudnám verni Aro gondolatait, mintha megöltem volna a lányt, és elrejthetném. Vagy talán, ha most megharapom, és elszaladok vele az erdőbe, megvárom, amíg átváltozik, és hazaviszem magammal, akkor biztosan boldogan befogadja mindenki a családba. Igen, ez nagyon jó ötlet. Bár, ha jobban belegondolok, akkor azt kell, hogy mondjam Liz a legkevésbé sem örülne ennek, hiszen ő maga mondta, hogy nem szeretne embereket ölni. Habár, ezt úgyis elfelejtené, hiszen, amint újszülött lesz a szomja olyan magasra csap, hogy nem érdekli semmi más, csak és kizárólag a vér. Minél több vér.

-          Hagyj békén, apa, nem akarok hozzámenni, sosem leszek a felesége – kezdett el beszélni álmában. A hangja pedig egyre idegesebb lett. – Nem fogok, eressz el – mondta dühösen.

-          Hé, nyugalom – súgtam a fülébe, miközben végigsimítottam az arcát. – Senkihez sem kell hozzámennie – folytattam halkan.  – Aludjon nyugodtan, Liz.

Nahát, megnyugtatja a hangom, ezt nem is gondoltam volna. Hogy lehetséges, hogy ilyen jó hatással vagyok rá? Talán nem is fél tőlem? Azt hiszem, hogy nem szeretném, hogyha félne tőlem. Sőt, szeretném, hogyha megkedvelne. Márpedig, hogyha megtenném, hogy átváltoztatom az akarata ellenére, akkor attól tartok, hogy nem kedvelne többé. Jobb lesz, ha meghagyom neki ezt a döntést, még akkor is, hogyha ezzel a halálát kockáztatom. Talán a Mester megértő lesz, ha megtudja, hogy szeretném idővel átváltoztatni. Talán pár év múlva hajlandó lesz tényleg átváltozni…

Még soha nem éreztem ilyen rövidnek az éjszakát. Egyszerűen nem tudtam betelni Liz látványával, pedig semmit nem láttam belőle, hiszen a nyakáig húzta a takarót, és fázósan kucorgott az ágyon, amit nem igazán értettem, hiszen ekkora takaróba bújva csak nem lehetett annyira hideg.

-          Becsukná az ablakot? – koccantak össze hajnalban a fogai.

-          Te jó ég, milyen figyelmetlen voltam – pattantam fel azonnal, és becsuktam az ablakot, amit természetesen én felejtettem nyitva. – Elnézést kérek, hölgyem.

-          Semmi gond, eddig nem is éreztem, csak amióta ébredezek – válaszolta halkan, és csukott szemmel.

-          Észre sem vettem, hogy mikor kezdett el ébredezni. Viszont egy dolog a mentségemre szól. A ruháit lecseréltem egy jobbra – mondtam büszkén. Mire a szemei kipattantak.

-          Hogyan? – kérdezte döbbenten. – Ez a ruha gyönyörű – nézett rám hálásan.

-          Mondjuk úgy, hogy amíg aludt, gyorsan elszaladtam és kölcsönöztem egy ruhát – vigyorodtam el.

-          Kölcsönözte? – vonta fel a szemöldökét.

-          Hát persze – bólintottam rá.

-          Na és mennyi kárt tett a kölcsönzőben?

-          Mondjuk úgy, hogy busásan megfizettem az árát a ruhának is, és a kárnak is, úgyhogy nem fogják érezni ennek a ruhadarabnak a hiányát – ígértem meg.

-          Akkor én most bemegyek a fürdőbe, és rendbe hozom magam, aztán pedig felöltözöm – kúszott ki az ágyból a takarót maga köré tekerve. – Megtenné majd, hogy befűzi a fűzőm?

-          Biztosan jó ötlet ez? – húztam el a számat. – A legutóbbi találkozásom a fűzőjével meglehetősen, hogy is mondjam, végleges volt.

-          Lehet, viszont a fehérnemű túlélte, úgyhogy gyorsan fejlődik – mondta biztatóan. – Egyedül pedig nem tudom megoldani a dolgot, úgyhogy mindenképpen segítségre szorulnék.

-          Rendben van, szóljon, hogyha elkészült, és azonnal megyek – egyeztem bele.

-          Köszönöm – mosolyodott el hálásan. – Oh, és egy kis reggeliért is hálás lennék – fűzte hozzá elpirulva.

-          Intézkedem – kuncogtam fel. Persze, az emberi szükségletek. Gondolhattam volna rá, hogy éhes.

-          Igazán hálás vagyok érte – mosolygott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a fürdőszobában.

-          Ez természetes – vágtam rá azonnal. Azután pedig el akartam indulni a konyha felé, de amint kinyitottam az ajtót megtaláltam a még gőzölgő rántottát és egy kanna teát, két csészével. Nahát, milyen figyelmes a fogadós asszony. – Már meg is jött a reggelije – mondtam, ahogy kilépett a fürdőszobából.

-          Fantasztikus az illata – sóhajtott fel vágyakozva.

-          Jöjjön, és egyen, utána pedig befűzöm a ruháját – ajánlottam a lehetőséget.

-          Az remek lesz – ült le azonnal a székre, és már neki is esett a reggelinek.

-          Oh, bocsánat. Nagyon mohón eszem, igaz? – kérdezte megilletődve nagyjából a fél tányér eltüntetése után.

-          Egy kicsit, bár nekem mindig is tetszett, amikor egy nő tudja, hogy mit akar – állapítottam meg elégedetten. Heidi-t is imádom nézni, amikor szétmarcangol egy-egy torkot. Bár tény, hogy Elizabeth nem pont ugyanolyan, hiszen csak egy rántottát pusztít éppen el, de nagyon érzékien csinálja.

-          Nos, azért ez talán túlzás, hiszen ez csak egy rántotta – nézett rám furcsállóan.

-          Tudom, de valahogy mégis tetszik – mondtam, mire elpirult. Már megint. Nem tudom, hogy valaha bárki is bókolt-e ennek a lánynak. Bár az is lehet, hogy csak a béna bókjaim ilyen arcpirítóak? Még soha nem próbáltam bókolni egy lánynak sem, legalábbis eddigi életem során.

-          Ez elképesztően finom volt – dőlt hátra elégedetten a székben.

-          Jöjjön, kisasszony – nyújtottam felé a kezem, amit készségesen elfogadott. – Befűzöm, hogy elindulhassunk.

-          Még mindig magával akar vinni? – kérdezte bizonytalanul.

-          Természetesen – vágtam rá azonnal. – Nagyon hálás lennék, hogyha egy kicsit elgondolkodna az ajánlatomon, és az örök élet mellett döntene. Nem olyan rossz, mint amennyire emberi szem elsőnek hiszi.

-          Önnel hogyan történt? – kérdezte kíváncsian.

-          Nekem nem volt választásom. Haldokoltam, és a Mester megmentett – válaszoltam őszintén.

-          Beteg volt? – tette fel a következő kérdést.

-          Remélem, hogy egyszer Ön is annyi kérdésemre fog válaszolni, amennyire én válaszolok – forgattam meg a szemeimet.

-          Nem voltam beteg, egyszerűen csak más voltam, hogy úgy mondjam – húztam el a számat.

-          Más? – vonta fel a szemöldökét.

-          Igen, volt egy bizonyos fajta tehetségem, amit akkoriban mindenki boszorkányságnak hitt, és ezért halálra ítéltek – vallottam be.

-          A normálist általában túlértékelik. Az egyetlen lányt, akivel jó barátságban voltam apa eltiltotta tőlem, mert más nézeteket vallott, mint a „rendes családok” mutatott idézőjeleket a kezeivel.

-          Ezt hogy érti?

-          Úgy döntött, hogy nem gazdag férjhez megy feleségül, ezért természetesen azonnal kiszorult a társaságból – forgatta meg a szemeit. – Gyűlölöm az ehhez hasonló negatív megkülönböztetéseket.

-          Akkor a kevesek közé tartozik, Liz. Erre mindenképpen legyen büszke – mondtam elismerően. Nagyon kevesen vannak a világon, akik nem ragaszkodnak a szokványoshoz.

-          Nos, mindig öröm rokonlélekkel találkozni, Alec – nézett rám ellenállhatatlanul.

-          Jöjjön, kisasszony, befűzöm a ruháját, rendezem a számlát, és már mehetünk is – kezdtem el finoman meghúzni a vékony zsineget a ruhája hátán.

-          Ennyire sietős Önnek a korai halálom? – kérdezte rosszallóan.

-          Az semmiképpen sem sietős – ráztam meg a fejem. – Viszont alig várom, hogy bemutathassam a családomnak, és meggyőzzem őket róla, hogy velünk maradhasson…

Liz Volturi - 2. fejezet

2. fejezet

(Alec szemszöge)

Amilyen gyorsan, és halkan csak tudtam elhagytam a várost, és a legközelebbi környező helység felé tartottam, Liz társaságában. Aki amióta elindultunk, amennyiben lehetséges már szinte a részemmé vált. Mármint, majdnem szó szerint, ugyanis úgy csimpaszkodott belém, és az arcát olyan szinten fúrta a nyakamba, mintha már egy test lennénk.

-          Az hiszem, hogy rosszul vagyok – nyögött fel, amikor megálltam az erdő szélén egy hosszabb futás után. – Tegyen le, mert nem szeretném az ingjére kiadni a gyomrom tartalmát – szorította a kezét a szájára.

-          Mindjárt ott vagyunk – súgtam halkan.

-          Nincs annyi idő, most azonnal tegyen le – motyogta a keze mögül. Majd rögtön öklendezni kezdett.

-          Ajaj – állítottam azonnal a lábaira. Ő pedig gyorsan elbotorkált egy fához, és megtámaszkodott a törzsében, majd tényleg kiadta a gyomortartalmát. – Nagyon sajnálom, kisasszony – fogtam össze a haját óvatosan.

-          Tűnjön innen – csapott hátra az egyik kezével.

-          Nyugodjon meg, az emberi dolgok olykor kellemetlenek – mondtam, de nem hagytam ott. Elég gyengének tűnt. Vajon már eleve lappangott benne valami betegség, vagy én okoztam a rosszullétet azzal, hogy ilyen gyorsan száguldoztam vele, és kicsit összeráztam a háztetőkön.

-          Nos, az emberek nem nagyon szeretik, hogyha összerázzák, és kipréselik őket ilyen sebességgel – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Majd végre kiegyenesedett, és felém fordult. – Elnézést kérek – nézett rám az ajkába harapva. Majd tett egy lépést, de azonnal megszédült.

-          Liz? – fogtam meg a karját azonnal.

-          Azt hiszem, hogy elájulok – motyogta halkan. A következő pillanatban pedig már fel is mondták a lábai a szolgálatot, így azonnal a karjaimba kaptam.

-          Liz? Térjen magához, hölgyem – ráztam meg finoman. Na, most mi a fene a teendő ilyenkor? Egy ájult hölgy. A vámpírhölgyek nem ájulnak el, így nem igen volt még dolgom ilyen problémával. – Öhm… kisasszony, ébredjen fel – ráztam meg újra finoman.  – Na jó, van a közelben egy patak talán egy kis víz, majd jót tesz neki. Gondolom, ártani nem árthat. Óvatosan léptem be a vízbe, majd belemerítettem Lizt, de nem mondhatnám, hogy a kellő hatást váltottam ki belőle. Ahelyett, hogy nyugodtan magához tért volna csapkodni, és sikoltozni kezdett.

-          Maga teljesen megőrült, meg akar fojtani – üvöltötte az arcomba, majd amilyen gyorsan csak tudta, kiszabadította magát a kezeim közül, és kimászott a partra. Hát, legalább magához tért, végül is ez volt a cél.

-          Csak szerettem volna, hogy visszanyerje az eszméletét – állapítottam meg, amikor már láthatóan kezdett lehiggadni.

-          Ahhoz egy kevés víz is elég lett volna. Mondjuk, egy kicsit az arcomba locsolja, vagy egy zsebkendővel megtörölgeti az arcomat, de nem belehajít egy folyóba eszméletlenül – állt fel morgolódva. Az igazat megvallva tetszett, hogy veszekedett velem. Ezt általában senki nem meri megtenni a környezetemben.

-          Elnézést kérek, kisasszony – hajoltam meg előttem bocsánatkérő arckifejezéssel. – Engedje meg, hogy jóvátegyem. Elviszem egy jó szállodába, ahol átöltözhet és megtisztálkodhat, és vacsorát is intézek Önnek, természetesen. A ruhái pedig reggelre tiszták lesznek.

-          Arra való tekintettel, hogy ebben a ruhában szöktem meg otthonról, és másikat nem is hoztam el, azt hiszem, hogy nincs mibe átöltöznöm – vágta rá azonnal. – Ráadásul fűzőben nem is kényelmes aludni, és…

-          Hé, most éppen pánikrohama van, kisasszony? Hallottam már ilyesmiről, a mai lányok körében elég népszerű probléma – állapítottam meg.

-          Először kis híján megfulladok maga miatt, azután pedig lehisztérikáz, hát ez remek. Mi lesz a következő? Leönt egy adag vörösborral, vagy esetleg rám fog ejteni egy tálca ételt?

-          Oké, megint rosszat mondtam, ha jól veszem ki – húztam el a számat. A húgom sosem volt ilyen hisztérikus. Ha gondunk van egymással, akkor egyszerűen megkínoz, aztán elnézést kér, én pedig egy napra megfosztom az érzékeitől, így rajta nincs mit gondolkozni. Oh, talán, hogyha egy kicsit ellopom az érzékeit, akkor nem érzi, hogy vizes a ruhája, és nem is látja – gondoltam ki a megoldást. A következő pillanatban pedig meg is valósítottam. Viszont megint nem a kívánt hatást értem el, mert erre megint kétségbeesetten sikoltozni kezdett, hadonászott a kezével, aztán alig tudtam elkapni, mert megint elájult. - Attól tartok kijelenthetem, hogy mégsem értek a nőkhöz – sóhajtottam fel a karomban tartott lánnyal. – Talán az lesz a legjobb, hogyha eljutunk végre egy hotelbe, és helyrehozom, amit elrontottam. Nem is tartott sokáig, míg odaértem egy kellemes fogadóhoz a város szélén.

-          Jó estét, Uram, miben segíthetek? – kérdezte a fogadós. Még jó, hogy a köpenyemmel könnyedén el tudtam takarni a vörös szemeimet, így nem ijedt meg tőlem.

-          Jó estét, a feleségemmel átutazóban vagyunk, de sajnos beleesett a patakba, ezért gyorsan szükségünk lenne egy szobára, és ételre, meg tiszta ruhára.

-          Sajnos ilyenkor ruhát már tud venni sehol, de az én feleségem biztosan szívesen kölcsönad egy hálóinget a kisasszonynak, vacsorát pedig azonnal készítünk – ajánlotta a fogadós kedvesen. – Itt van a szobakulcs, fizetés távozáskor.

-          Nagyszerű, nagyon köszönjük – mondtam hálásan. – Oh, van esély, hogy megfürödjön a feleségem, miután magához tért?

-          Természetesen – vágta rá azonnal. – A szobában van fürdőszoba is, víz pedig minden este van bekészítve arra az esetre, ha vendég érkezne, úgyhogy használják nyugodtan.

-          Nagyszerű, hálásan köszönöm – biccentettem. Majd elindultam édes terhemmel a szoba felé, amit gyorsan meg is találtam. Amint bementem nem mertem letenni az ágyra Lizt, mert abból biztosan megint hiba lenne, hogy vizes lett az ágya, úgyhogy inkább a kanapéra helyeztem, majd a fürdőbe rohantam, és bevizeztem egy kis törölközőt, és ezúttal ezzel töröltem meg az arcát, és lassan tényleg nyitogatni kezdte a szemeit.

-          Szörnyű álmom volt – nyögte halkan. – Azt álmodtam, hogy elvesztettem a látásomat, a hallásomat, és minden érzékemet – emelte a kezét a fejéhez.

-          Ne aggódjon, ez csak egy rossz álom volt – vágtam rá azonnal. Talán nem lenne jó ötlet, hogyha most vallanám be, hogy én tettem. Majd ha kicsit kevésbé lesz hisztérikus az útitársam, akkor színt vallok.

-          Pedig olyan valóságosnak tűnt – ült fel lassan.

-          Szerintem menjen el fürdeni, attól majd megnyugszik. A vacsorája pedig hamarosan megérkezik – ajánlottam a lehetőséget.

-          Oh, fürdő – sóhajtott fel. – Hol van a fürdőszoba?

-          A bal oldali ajtó mögött – böktem rá a fa ajtóra.

-          Remek, akkor gondolom, Ön átmegy a saját szobájába – nézett rám várakozva.

-          Nem mondhatnám, ugyanis egy szobát kértem kettőnknek, mert nem jutott az eszembe jobb, így azt mondtam, hogy a feleségem – vallottam be. Ajaj, már megint kezdi. Összehúzta a szemöldökét, ráncolja a homlokát, az ajkai vonallá préselődtek. Sikoltozni fog. Na, azt már nem. Azonnal rávetettem magam, és visszanyomtam a kanapéra, a száját azonnal befogva. – Ne sikoltozzon, kérem, mert azzal magunkra vonja a figyelmet, és nekem meg kell ölnöm mindenkit a fogadóban. Megértette? – kérdeztem komolyan, mire azonnal bólintott. – Remek, akkor most lassan elengedem a száját. Nyugodjon meg, mint már mondtam én régimódi úriembernek lettem nevelve. Számíthat a teljes diszkréciómra, és eszem ágában sincs még csak egy ágyba sem feküdni Önnel. Ha kívánja, akkor akár kint éjszakázom az erdőben.

-          Arra azt hiszem nem lesz szükség – szusszantott fel mérgesen. Még mindig nem értem ezt a nőt, az előbb félt, és sikoltozni akart tőlem, most meg megengedi, hogy egy szobában maradjunk éjszakára, de az este elején még egy sikátorban állt, hogy valaki megölje. Most mondja nekem azt valaki, hogy könnyű kiismerni egy nőt. Halványlila fogalmam sincs róla, hogy mikor mit kéne tennem, hogy ne legyen valami őrült reakciója rá azonnal. – Most meg mit bámul? Vizes vagyok, és koszos, hála Önnek, úgyhogy most veszek egy fürdőt, de elállja az utamat – dobbantott a lábával.

-          Elnézést – álltam arrébb automatikusan.

-          Ez a nő vagy őrült, vagy elképesztően szeszélyes, vagy tényleg meg akar halni, csak nem tud róla, talán a tudatalattija játszik vele – gondolkodtam el.

-          Attól, hogy bejöttem a fürdőbe még nem vagyok süket – állapította meg az ajtó mögül.

-          Nem illik hallgatózni, kisasszony – vágtam vissza.

-          Nem hallgatóztam, csak visszajöttem, mert egyedül nem tudom levenni a ruhámat – nyitotta ki az ajtót, majd azonnal hátat fordított nekem. – Ki kellene fűzni a fűzőt, és meg kellene lazítani a ruha alattit is, ha lenne szíves – pillantott rám elpirulva.

-          Máris – kötöttem ki a masnit a ruha hátán, majd egy határozott mozdulattal megrántottam a zsinórt, és… ajaj, lehet, hogy ezt finomabban kellett volna, mert konkrétan kettétéptem a fűzőt.

-          Ez aztán a sebesség. Hogyan fűzte ki ilyen gyorsan? – kérdezte meglepetten.

-          Ezt az információt inkább megtartanám magamnak. Maradjunk annyiban, hogy reggelre helyrehozom, csak ne sikoltozzon, vagy kiabáljon – állapítottam meg.

-          Akkor előre kérem, hogy a fehérnemű, ami rajtam van, lehetőleg részesüljön finomabb elbánásban – nyelt egy nagyot. – Az az igazság, hogy kellemetlen lenne fehérnemű nélkül utazni.

-          Megpróbálok óvatos lenni – ígértem halkan. Csak nem lehet annyira nehéz, gondolom. Oh, ez az, megy ez. A masni megvan, és a zsinór is ép. Akkor most már csak ki kell fűzni szépen, higgadtan. Egyik óvatos mozdulat a másik után. Remek, megy ez.

-          Mennyire erős egy vámpír? – kérdezte halkan.

-          Egy emberhez képest nagyon is – válaszoltam. Bár nem akartam megijeszteni.

-          Ezt valahogy sejtettem – biccentett azonnal. – Miért nem ölt meg a sikátorban? – pillantott rám hátra.

-          Nem tudnám pontosan megmondani – vágtam rá.

-          Túl gyors volt a válasz – állapította meg konok mosollyal az arcán. – Ez általában azt jelenti, hogy már a kérdés előtt megfontolt, és nem feltétlenül valós a felelet.

-          Hm… a kisasszony jó emberismerő – állapítottam meg. – Jobb, mint az ilyen korú lányok általában.

-          Ön viszont semmit sem ért a nőkhöz, ha nem haragszik meg a kritikáért – vigyorodott el megint.

-          Nos, hogy is mondjam, eddig nem éppen a megszokott módon faltam a hölgyeket, legalábbis nem emberileg megszokott módon – hajoltam a nyakához. Valahogy tetszett, amikor egy picit megrettent a mivoltomtól. Azt hiszem, hogy főleg azért, mert nem nagyon voltam hozzászokva, hogy lányok pimaszkodjanak velem.

-          Nos, ez mindig nézőpont kérdése – állapította meg Liz.

-          Hogy érti? – kérdeztem döbbenten.

-          Én a klasszikus értelemben vett nőfalókat gyűlölöm a világon a legjobban – mondta határozottan. – A leendő férjem is ilyen ember. Csak remélni merem, hogy egy perszónát fog ki maga mellé, és nem egy kedves lányt. Egy tisztességes fiatal lány sem érdemel ilyen embert.

-          Akkor kegyed, már megbocsásson, de miért akart hozzá menni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem akartam hozzámenni, azt csak az apám akarta, hogy egy pár legyünk – húzta el a száját. – Én mindig úgy képzeltem el, hogyha majd találkozom életem párjával, akkor majd véletlenül leejtem neki a zsebkendőm, hogy úgy mondjam, és ő utánam hozza, mert vérbeli úriember, azután elvisz fagylaltozni, természetesen kísérővel együtt, és akkor is udvarol nekem, hogyha esetleg az apámnak nem tetszik a származása, vagy ő maga, mert fontosabb neki, hogy én mit érzek, ahelyett, hogy kezes kis pincsikutyája lenne az apámnak. Valami ilyesmi, bár talán egy kicsit túlzásba estem.

-          Nos, ami azt illeti, egyáltalán nem tűnnek ezek az igények túlzásnak, vagy hihetetlennek – válaszoltam elgondolkodva. Persze, én emberként soha nem udvaroltam, de úgy gondolom, hogy ez teljesen normális egy lány szemszögéből. Gondolataimat kopogás szakította félbe.

-          Fáradjon be – vágtam rá azonnal.

-          Jó estét – lépett be egy hölgy. – Hoztam az asszonykának egy hálóinget, és némi ételt is.

-          Nagyon köszönjük – sietett el mellettem Liz. – Ez egyszerűen fantasztikus – vette el a tálcát, és a hálóinget is. – Már nagyon éhes vagyok – nézett a hölgyre bocsánatkérően.

-          Semmi gond, biztosan hosszú napjuk volt – mondta a fogadós felesége mosolyogva. – Megyek is, hagyom, hogy pihenjenek.

-          Nagyon köszönjük – köszöntem meg én is. A hölgy pedig távozott.

-          Uramisten, ez a szendvics mennyei – sóhajtott fel Liz, ahogy beleharapott az ételbe. – Nem kér? – nyújtotta felém a másikat a tálcán.

-          Én nem eszem ilyesmit – ráztam meg a fejem.

-          Akkor a vámpírok csak…

-          Igen, én csak véren élek – bólintottam rá azonnal. – Ön viszont egyen bőven, mert hosszú utunk lesz.

-          Hová is megyünk pontosan? – kérdezte két falat között.

-          Volterra városába – válaszoltam azonnal.

-          Na és a család, akikről mesélt befogadnak engem? Mármint, mind vámpírok, gondolom és hát, nem fognak…

-          Valószínűleg meg fogják próbálni – néztem rá idegesen.

-          Akkor meg miért nem enged el? Soha, senki nem tudná meg, hogy mi történt – nyögött fel.

-          Sajnos nem tehetem, mert a családunk feje azonnal rájönne – válaszoltam halkan. Azt hiszem, hogy joga van tudni, hogy miért is viszem magammal valójában. – Viszont azért van alternatív lehetőség – mosolyodtam el.

-          Valóban? – lepődött meg a lány.

-          Igen, lehetne mondjuk, egy közölünk – ajánlottam lelkesen. Azt hiszem, hogy nagyon boldog lennék, hogyha a közelemben tudhatnák az idők végezetéig ezt a lányt.

-          Azt hiszem, hogy ezt az ajánlatot tisztelettel vissza kell utasítanom, uram – rázta meg a fejét hevesen.

-          Miért? Nem szeretne örökké szép és fiatal lenni?

-          A probléma sokkal inkább az, hogy nem szeretnék embereket ölni – húzta el a száját.

-          Nos igen, van hátulütője is a dolognak, ez tény – bólintottam rá.

-          Ha nemet mondok, akkor biztosan meg fognak enni? – remegett meg.

-          Nem nagyon szeretném, hogyha ez megtörténne, ha őszinte akarok lenni – mondtam teljes komolysággal. Mire Liz megint lesütötte a szemét, és elpirult.

-          Ön kedvel engem, Alec – nézett rám újra egy édes mosollyal az arcán.

-          Na és Ön, kedvel engem egy kicsit, Elizabeth? – simítottam végig az arcán.

-          Talán igen, de most megyek, megfürdöm, és aztán alszom egyet. Elég hosszú volt nap, azt hiszem. Legalábbis nekem biztosan.

-          Rendben, hölgyem, addig én járok egyet – sétáltam az ablakhoz, majd egy gyors körbenézés után már ki is ugrottam rajta. Azt hiszem, hogy ki kell szellőztetnem a fejemet végre...