KAMPÁNY!

KAMPÁNY!

2011. október 31., hétfő

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 30. fejezet

30. fejezet

(Bella szemszöge)

Miután valaki a falhoz vágott minden olyan gyorsan történt. Még mielőtt megmozdulhattam volna legalább hatan vetették rám magukat. A fejemre pedig csukja került. A bokáimra és a csuklóimra pedig valószínűleg acél, mert bármennyire is próbáltam megszabadulni a béklyóktól, nem sikerült kijutnom. Így jobb híján csak próbáltam hátráltatni az elrablásomat, de akármennyire is próbáltam szavakkal és tettekkel idegesíteni az elrablóimat, nem igazán foglalkoztak velem. Nem tudtam, hogy mióta cipelhetnek engem, és azt sem tudtam, hogy hová visznek, de már napok is eltelhettek azóta, hogy elindultunk. Amikor egyszer csak kattan egy zár, majd egy szempillantás alatt újra falhoz csapódtam.
-         A fenébe is, hölgyeket nem szoktak állandóan falhoz vágni – csattantam fel. Nem szól hozzám senki, nem szedi le rólam ezeket a vackokat senki. Ráadásul még dobálnak is. – A hadifoglyoknak is jár némi tisztelet. Legalábbis állítólag.
-         Te egy halott hadifogoly vagy. Azért hoztunk ide, hogy megfizess a testvéreim haláláért a társaiddal együtt – mondta dühösen. – Még soha, senki nem igázta le Volterrát, és mivel mindegyik másik lányon fogott a vámpírjaim ereje, miután Félix falhoz vágott téged, így logikus, hogy te vagy a legfőbb ellenség itt. Vegyétek le róla a csuklyát, és lazítsátok meg a bilincseit. Elég, ha a falhoz láncoljátok – adta ki az utasítást.
-         Hol vagyok? – kérdeztem a szemeibe nézve, miután levették rólam a csuklyát.
-         Olyan helyen, ahol nem fognak keresni, mert nem igazán jellemző a vámpírokra ez a hely – mondta határozottan.
-         Ez nem volt válasz a kérdésemre – morogtam rá.
-         Egészen tűzről pattant kislány vagy, ahhoz képest, hogy állati véren élsz – állapította meg komolyan. – Talán van valami közöd a Cullenekhez? – kérdezte kíváncsian. – Elég kevés vegetáriánus vámpír futkos a világban, és általában mindegyikük ismeri a Culleneket.
-         Fogalmam sincs, hogy kikről beszél – vágtam rá gyorsan.
-         Tehát ismered őket – mosolyodott el. – Hatalmas kötődéshullám hatolt át a szíveden. Ez nekem több, mint elég. Félix, vigyél magaddal még két embert, és keresd fel a Culleneket. Azt hiszem, hogy szólnunk kell nekik, hogy az egyik családtagjuk a foglyunk. Ráadásul meg kell tudnunk, hogy nekik volt-e bármi közük a támadáshoz. – adta ki az utasítást. – Hol is élnek most, Cullen kisasszony? – nézett rám kérdőn.
-         Nem tudom, hogy miről beszél – húztam fel az orrom. Soha nem fogom elmondani nekik, hogy hol a családunk.
-         Valóban nem? – húzta fel a szemöldökét Marcus. – Ez esetben jönnek a régi módszerek – sóhajtott fel. – Félix, lennél szíves? – mutatott egy nyílt láng felé, amiben vasak voltak. – Nem tudom, hogy mióta jársz a földön kedvesem, de tudod, nem is olyan régen még szokás volt megjelölni a rabszolgákat. Akarod, hogy megjelöljelek sajátomként, vagy elmondod, hogy hol van a családod?
-         Nem tudom, hogy kikről beszél – vágta rá megint.
-         Rendben van, ha nem megy szép szóval – intett Félixnek. Aki elindult felém a tűző vassal. – Nos, hova is tegyünk egy szép volterrai címert? Esetleg a dekoltázsodra? Vagy talán az arcodra? Oh, igen, a bal orcára tökéletes lesz, hacsak nem akarsz mondani valamit – nézett rám elszántan.
-         Nem tudok semmit – nyeltem egy nagyot. Majd behunytam a szemem.
-         Várjon, ne bántsa – hallottam meg egy remegő hangot. – Mindent elmond magának, amit hallani akar – fűzte még hozzá.
-         Nem mondhatom el, amit nem tudok – vágtam rá azonnal. Inkább viselek egy-két sebhelyet, de nem adom ki a családomat.
-         Ha így akarod – rántotta meg a vállát, majd kikapta a pecsétet Félix kezéből. Majd a lány mellkasához nyomta, aki hangosan felsikoltott a fájdalomtól.
-         Ne – kiáltottam fel én is. Majd szabadulni próbáltam, de sehogy sem sikerült.
-         Magadat láthatóan egyáltalán nem félted, de talán másokért aggódsz – nézett rám kérdőn. – Félix, jól szoktál szórakozni a hadifoglyokkal, igaz?
-         Az nem is kifejezés, Mester – vigyorodott el ördögien a kérdezett. Majd kajánul megnyalta a száját, és a lány felé lépett.
-         Állj – kiáltottam rá mielőtt még bántotta volna.
-         Nocsak, talán mégis köthetünk kompromisszumot – ajánlotta a lehetőséget. – Ha elmondod, amit hallani akarok, akkor mindketten biztonságban lesztek egy időre. Sőt, még némi vért is kaptok.
-         Én nem…
-         Félix – nézett rá a Volturi.
-         Ne – állítottam le, amikor a lány felsőjét a két kezével megmarkolta. – Ők nem tudják, hogy mit tettem. A családomtól függetlenül cselekedtem. Nem kell belekeverni a családom, és a lányt sem. Minden csakis miattatok történt – fakadtam ki.
-         Miattunk? Mit ártottam én valaha is a Cullen klánnak? Mindig is tiszteltem és a barátomnak tartottam Carlisle-t, a családjával együtt.
-         Nekünk nem is ártottatok, de egy Max nevű vámpír mondd neked valamit? Volt egy gyönyörű felesége, aki Volterrában lelte a halálát a bátyáid keze által, és két félvér gyermeke, akik azóta nem találják a helyüket a világban – csattantam fel. – Ha nem bántottátok volna azt a családot, akkor ez soha nem történt volna meg. Én pedig nem szándékosan keveredtem bele ebbe az egészbe. Csak a családomat védem, úgyhogy kérlek, hagyd ki őket ebből – néztem rá kérlelőn. 
-         Max? A felesége Paige, a gyerekeik pedig Brian, és Heather? – kerekedtek ki Marcus szemei. Én pedig megadóan bólintottam.
-         Így már érthető a dolog – sóhajtott fel a vezető. – Mondtam a fivéreimnek, hogy ne próbáljanak megszakítani egy olyan szoros köteléket, ami Max és a felesége között volt. Hiszen oly ritka, hogy vámpír emberbe szeret, mint a fehér holló. Nem szabad bántani az ilyen tökéletes harmóniát. A fivéreim megbolygatták az egyensúlyt. Így már más a helyzet – állapította meg
-         Akkor elengedsz? – kérdeztem reménykedve.
-         Természetesen nem – vágta rá azonnal. – Tény, hogy a fivéreim vesztét, ők, saját maguk okozták, de azért nem fogom hagyni, hogy ezt büntetlenül megúszhasd. Viszont a meggyilkolásod tervét elvetettem ennek fényében. A büntetésed viszont súlyos lesz – nézett rám komolyan. – Tegyétek a két lány testét külön szarkofágokba és falazzátok be őket. Ötven év múlva kihozzuk őket, és szabadon távozhatnak.
-         Várj, a lány nem éli túl – tiltakoztam azonnal a lányra nézve. – Ő nem teljes vámpír, hanem félvér. Nem él túl ennyi időt emberi szükségletek kielégítése nélkül – mondtam kétségbeesetten.
-         Nos, nincs mit tenni, neked is ötven év jár, és neki is – rántotta meg a vállát.
-         Átvállalom a büntetését, ha elengeded őt, vagy a testőrségedbe fogadod – ajánlottam a lehetőséget.
-         Miért teljesíteném a kérésedet? – kérdezte döbbenten.
-         Mert te is tudod, hogy a lány igen tehetséges, és hasznát tudnád venni, és mert tudod, hogy csak egy kislány, aki hallgatott egy bosszúszomjas férfira, aki ellenetek képezte ki.
-         Ha az eszed is úgy vág, mint a nyelved, akkor azt hiszem, hogy megfogadhatom a tanácsodat – bólintott rá Marcus.
-         Az a nő is különleges – szólt közbe a lány. – Pajzsot tud kivonni az elmék köré. Felbecsülhetetlen képesség. Kár lenne eltékozolni – mondta remegő szájjal.
-         Valóban különleges, de hogy bízhatnék benne? – kérdezte a lányt Marcus. – Egyébként, mi is a neved, gyermekem? – kérdezte kíváncsian.
-         Sarah vagyok – motyogta halkan.
-         Mester – mordult rá Félix.
-         Sarah a nevem, Mester – sütötte le szemeit a lány.
-         Hm… tanulékony gyermek. Bár én nem vagyok oly szenvedélyes gyűjtő, mint a testvérem volt, de azért értékelem a tehetséget, ha az önként felkínálkozik. Legyen hát. Mindkettőt itt fogjuk tartani, ebben a cellában. Hozz nekik egy szarvast – adta ki az utasítást. – Száz év szolgálat után visszatérhetsz a családodhoz – fűzte még hozzá. – Viszont ez csak akkor érvényes, hogyha hűségesen, és készségesen fogsz engem szolgálni. Ellenkező esetben a büntetés nem rajtad fog csattani – nézett egy pillanatra a lányra. Sarah-ra, hogy pontos legyek. – Elég világosan fogalmaztam? – kérdezte kíváncsian.
-         Igen, tökéletesen világos volt - bólintottam rá azonnal. Mielőtt még bántanák szegény kislányt újra.
-         Akkor mi most magatokra hagyunk benneteket, én pedig addig még utána nézek néhány dolognak – fűzte még hozzá sokat sejtetően. Majd távozott. Félix pedig ránk csapta az ajtót, és bezárta.
-         Innen soha nem fogunk kijutni – rogyott le Sarah sírva a fal mellé. – Miért is nem menekültem el, amikor még volt rá esélyem? Miért keveredtem bele ebbe az egészbe?
-         Sh… semmi baj – simogattam meg a haját.
-         Semmi baj? Eddig családban éltem, igaz nem volt tökéletes, de szabad voltam. Most pedig itt ülök egy cellában, és fogalmam sincs, hogy valaha ki fogok-e innen jutni, és élhetem-e a saját életemet félelem, bosszú, és harc nélkül. Miért nem hagytad, hogy megöljenek? Jobban jártam volna – mondta, majd egészen a sarokba csúszott.
-         Hé, élünk, és ki fogunk jutni innen – mondtam határozottan. – Egy kis ideig rabok leszünk ez biztos, de megéri várni a szabadságra – magyaráztam bátorítóan.
-         Száz évet kaptál, és így látod a helyzetet? – csattant fel.
-         Száz év, de mi ez egy örökkévalósághoz képest? A családom, akiket szeretek biztonságban vannak. A barátaink is jól vannak. Az, hogy én most rab vagyok a legkevesebb. Lehetnénk halottak is, nem igaz? – kérdeztem. Miközben az arcát magam felé fordítottam, és rámosolyogtam. – Az élet szép, csak meg kell találni a jó dolgokat a rossz pillanatokban is – mondtam teljes meggyőződéssel. – Talán most nem élhetek szabadon száz évig, de utána visszatérhetek a családomhoz, akik várni fognak rám.
-         Miért várna rád a családod? Azt fogják hinni, hogy elégtél valamelyik máglyán. A férjed újra fog nősülni, a gyerekeid meggyászolnak, majd túllépnek rajtad. A világ pereg tovább, de mi itt fogunk ragadni, mert egy évszázad múlva már teljesen mindegy lesz, hogy újra szabadok leszünk. Azok, akiket szeretünk vagy halottak lesznek, vagy már túlléptek az elvesztésünkön – magyarázta határozottan.
-         Túl sok negatív élmény ért téged, te lány. Nem csak sötéten lehet látni a világot – mondtam ellentmondást nem tűrve. – A férjem, soha, de soha nem fog elfelejteni, és a keresésemet sem fogja feladni egészen addig, amíg nem talál biztos bizonyítékot arra, hogy tényleg meghaltam.
-         Majd kiderül, ugyanis egészen biztos, hogy nem fogunk kijutni innen száz év múlva sem, hogyha beválunk, mint testőrök.
-         Viszont egy idő után elkezdenek bízni bennünk, és ha szabadon járhatunk a többiek között, akkor előbb-utóbb családtagok leszünk, és ha sikerül ezt elérnünk, akkor van még remény.
-         Te meg túl rózsaszínen látod a világot – vágott vissza Sarah. – Mindenesetre hagyj engem békén, megpróbálok túlélni, ahogy eddig, de a meséid nem segítenek abban, hogy erős maradjak, úgyhogy tartsd magad távol tőlem, és ne próbáld meg beadni, hogy minden rendben lesz, mert nem vagyok hülye, sem pedig kislány. Elmúltam hatvan éves – vonult át a cella lehető legtávolabbi pontjába. – Egyszerűen csak ne beszélgessünk.
-         Ahogy akarod – sóhajtottam fel. Idő kell még neki. Majd lassacskán rájön, hogy az élet nem is annyira szörnyű, mint ahogy ő hiszi. Edward pedig majd megtalál. A családom nem fogja feladni a reményt, ez biztos…

(Edward szemszöge)

A lehető leggyorsabban futottam, teljes erőmből. Minél előbb Volterra falain belül akartam lenni. Ha bármi jel is van Belláról, akkor ott kezdődnek a nyomok, ez egészen biztos. Márpedig, ha a legkisebb nyom is ott lesz, hogy merre induljak, akkor én már indulok is. Kizárt dolog, hogy feladjam a reményt egy pillanatra is. Amint elértem a csata nyomait lassítottam, és tüzetesen kezdtem el megvizsgálni minden apró kis részletet.
-         Azt hittem, hogy kifutsz a világból – fékezett le mellettem Jasper néhány perccel később. – Találtál már valamit? – kérdezte aztán.
-         Nem, még nem – ráztam meg a fejem.
-         Mi a helyzet? – állt meg Emmett, és Billy is mellettünk.
-         Még semmi. Tüzetesen vizsgáljuk át az egész kastélyt. Szerintem váljunk szét – ajánlottam a lehetőséget. – Nincs elvesztegetni való időnk, egy perc sem.
-         Rendben, váljunk szét, enyémek az alsó szintek – mondta Emmett határozottan. – Vállalom a tömlöcöket. Talán valaki, akit esetleg itt hagytak, tud információval szolgálni.
-         Én vállalom a hálótermeket, és a közösségi helyeket – mondta Jasper.
-         Rendben, akkor enyém lesz a könyvtár – mondtam határozottan.
Majd elindultam a könyvek illata után. Volterra könyvtára a legnagyobb a világon. Ha mást nem, innen talán megtudhatom, hogy van még esetleges főhadiszállásuk ilyen esetekre. Ha magukkal hurcolták Bellát, akkor leszűkíthetem a kört ezáltal. Néhány ország sokkal jobb kiindulópont, mint az egész világ. Amint leértem, döbbenten tapasztaltam, hogy a könyvtár félig üres. A klasszikus regények, és néhány festmény ugyan itt volt, de lényeges könyvek, és adatok hiányoztak. Tehát valaki, vagy valakik életben maradtak a vezetők közül. Ez azt jelenti, hogy átvonult a megmaradt embereivel egy másik kastélyukba. Talán Carlisle részt vett ilyesmin, régen, amikor velük élt, vagy talán tud valamit arról, hogy hol van még szálláshelyük, vagy búvóhelyük. Amint ezt átgondoltam, azonnal tárcsáztam is fogadott apám számát.
-         Találtatok valamit? – vette fel azonnal.
-         Voltak túlélők Volterrában, ez egészen biztos – mondtam határozottan. – A könyvtár nagy része eltűnt. Tehát átszállították. Van valami ötleted, hogy hová mehettek? Nem olvastál, vagy láttál valami ilyesmit, amikor még velük éltél? – kérdeztem reménykedve.
-         Vannak búvóhelyeik vész esetére ez biztos. A baj az, hogy a föld országainak kilencven százalékát lefedték ilyen szinten, hogy ne legyen könnyű megtalálni őket – magyarázta apám. – Adj még támpontot, melyik festmények maradtak ott?
-         Túlnyomórészt Picasso műveket látok – néztem körbe.
-         Akkor Aro halott – mondta Carlisle teljes meggyőződéssel. – Azok az ő képei – fűzte hozzá magyarázatként. – A könyveknél mi a helyzet? – kérdezte aztán.
-         Látok itt viszonylag friss, ebben az évszázadban kiadott regényeket. Néhány régebbit is. Túlnyomórészt klasszikus irodalom, egy-két kortárs művész van csak itt.
-         Alexander Dumas regényeket látsz? – kérdezte Carlisle kíváncsian.
-         Várj, végigfutok rajtuk – mondtam határozottan. Majd egyesével olvastam le a címeket. Eltartott vagy tíz percig, amíg a végére értem a sornak, de Dumas regény sehol sem volt.
-         Nem, Alexander Dumas regényt nem találtam sehol sem – mondtam fogadott apámnak határozottan.
-         Akkor a három vezetőből kettő lelte halálát – mondta Carlisle határozottan. – Aro és Caius meghalt, Marcus pedig elmenekült a megmaradt testőreivel.
-         Biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul.
-         Marcusnak nem volt sok könyve a könyvtárban, de Dumas regényeinek első kiadásától, egészen az utolsó kiadásáig, minden egyes példánya megvan neki, és soha életében nem lenne hajlandó megválni tőle.
-         Vagy ez egy átverés, és szándékosan az ő holmiját vitték magukkal – ajánlottam a lehetőséget.
-         Nem hiszem. A vezetők kevés dologhoz ragaszkodtak mindig is, de a saját holmijukat, amit szeretnek, soha, de soha nem hagynák el.
-         Ez esetben Marcust kell megtalálnunk – bólintottam rá. – Ha vannak hadifoglyaik, akkor Bella egészen biztosan köztük van – mondtam határozottan. – Ő túl okos, és túl tehetséges ahhoz, hogy megöljék.
-         Marcus jó barátom volt mindig is – mondta Carlisle határozottan. – Hogyha valóban ő ejtette foglyul Bellát, akkor jelentkezni fog.
-         Miért szólna neked arról, hogy foglya van? – döbbentem meg.
-         Azért, mert Bellának is arany szeme van, ahogy nekünk. Marcus pontosan tudja, hogy én voltam az első vegetáriánus a világon, és én mindenkit ismerek, aki a mi életmódunkat folytatja. Ahogy azt is tudja, hogy neked, fiam, még nem volt párod, tehát logikus lehet a számára, hogy Bella a gyermekem, neked pedig talán a kedvesed. Ez azért jó hír, mert akkor jó eséllyel még életben lehet Bella is. Nem ölné meg gondolkodás nélkül – mondta határozottan fogadott apám.
-         Van Marcusnak kedvenc búvóhelye? – kérdeztem reménykedve. – Talán leszűkíthetnénk egy kicsit a kört.
-         Amennyire meg tudom ítélni, azt mondanám, hogy Marcus olyan helyre ment, aminek a régmúltra vezethető vissza a kultusza. A három vezető közül ő a leginkább érdeklődő, és kíváncsi természet. Ezért is jöttünk ki mindig is. Ő kíváncsi volt az én életmódomra. Nem elítélte, hanem izgalmasnak találta.
-         Ez jól hangzik, akkor talán lehet vele tárgyalni – sóhajtottam fel.
-         Már, ha megtalálod. Azért az elrejtőzéshez nagyon is ért – mondta határozottan.
-         Edward – hallottam meg Jasper hangját.
-         Igen? – fordultam felé.
-         Megtaláltuk Bella dzsekijét – mondta Jasper határozottan. – Billy szagot fogott, Emmett követi, gyere, siessünk.
-         Apa, most le kell tennem, talán Billy megtalálja Bellát az illata után – hadartam gyorsan. Majd le is tettem a telefont. – Merre? – néztem kérdőn fivéremre.
-         Gyere, erre indultak – kezdett el futni Jasper, én pedig azonnal követtem őt. Talán előbb megtaláljuk a szerelmemet, mint valaha is gondoltam volna. Bár a karjaimban tarthatnám még ma.
-         Apa szerinte Marcus maradt életben a három vezető közül – mondtam út közben Jaspernek. – Carlisle szerint ez egy egészen jó lehetőség, mert ő a leginkább érző lélek a hármak közül.
-         Meglátjuk, ha Billy megtalálja őket, akkor már most elgondolkozhatunk, hogy mi legyen tárgyalási alap, mert a máglyák mennyisége és mérete alapján Volterrának legalább a hetven százalékát lemészárolták – mondta testvérem határozottan. Billy pedig hirtelen megállt egy folyónál és vonyítani kezdett.
-         Mi történt? – nézett rám Jasper és Emmett kérdőn.
-         Elvesztette a szagmintát, a vízben mentek tovább – rúgtam bele dühömben egy hatalmas fába, ami azonnal ki is szakadt a helyéről. – NEM – ordítottam fel. Majd térdre rogytam.
-         Várjunk csak – gondolkodott el Emmett. – Brian nem azt mondta, hogy az egyik Volturi testőr hozta ki a húgát, és azóta is vele van? – kérdezte hirtelen.
-         De, igaz – kaptam fel a fejemet.
-         Talán ő tudna nekünk segíteni, hogy merre érdemes elindulnunk – folytatta Emmett az eszmefuttatását.
-         Ki vagy te, és mit csináltál Emmett Cullennel? – kérdezte Jasper kikerekedett szemekkel.
-         Haha, nagyon vicces, öcsisajt – forgatta meg a szemeit Emmett. – Én is tudok logikusan gondolkodni, hogyha akarok, és ha belegondolok, hogy mit éreznék, hogyha Rose baby tűnt volna el, akkor mindent el kell követnünk azért, hogy Edward minél előbb rátaláljon Bellára. Viszont te nem eshetsz szét, Edward. Megtaláljuk őt – tette a vállamra a kezét. A képlet egyszerű. Te felhívod még Carlisle-t, hogy mit tud még erről a Marcusról. Mi pedig felhívjuk Briant, és beszélünk ezzel az Alec nevű vámpírral. Nem hiszem, hogy meg merné tagadni a segítséget – adta ki Emmett az utasításokat.
-         Kezdek félni tőled, hadvezérem – nevetett fel Jasper, majd emberesen hátba vágta bohókás fivérünket.
-         Mióta magyarázom már, hogy tudok komoly is lenni, ha a helyzet megkívánja – sóhajtott fel Emmett színpadiasan.
-         Köszönöm – mondtam neki hálásan.
-         Akkor köszöngess, ha Bella már meglesz. Addig, mindenesetre tárcsázz, és beszélj Calrisle-lal. – Mi pedig Briannel – mondta ellentmondást nem tűrve. – Billy, te pedig keresd a szagot, hátha felbukkan még valahol a környéken – mondta. Mire a farkas csak bólintott, majd elindult lefelé a folyón. Soha nem láttam még ilyennek Emmettet, de végtelenül hálás voltam neki, amiért ennyire igyekszik, hogy megtaláljuk a feleségemet.
-         Tarts ki, Bella, jövök már – suttogtam magam elé. Majd tárcsáztam apám számát, hogy minél több információhoz jussok Marcusról. Úgy talán könnyebb lesz őt megtalálni, és tárgyalni vele…

2011. október 24., hétfő

La Push vámpírja II Új Nemzedék - 29. fejezet

29. fejezet

(Bella szemszöge)

Mindenkire kivontam a pajzsom, kivéve Maxre. Vagyis, az első néhány percben még rá is ki volt vonva a pajzsom, hiszen tisztában voltam vele, hogy ellenőrizni fogja, hogy átverem-e, de most már azt hiszi, hogy minden rendben. Már pedig egyáltalán nem tervezem úgy, hogy majd hagyom a saját feje után menni. Lassan értük el Volterra várát, mert nem akartunk feltűnést kelteni, amikor azonban megérkeztünk a rendeltetési helyünkre, azonnal észrevett minket egy vámpír. A szemei csak úgy izzottak, és még mielőtt bármit is tehettünk volna elsuhant egy csatorna nyílásába.
-         Prue, utána – adta ki az utasítást Max.
-         Rossz ötlet – kaptam el Prue karját. – Ha túlságosan távol kerül tőlem, akkor nem tudom fenntartani rajta a pajzsot.
-         Akkor próbálkozz erősebben, mint szoktál – morgott rám Max. – Prue, mit mondtam neked? – förmedt rá a kislányra.
-         Igenis – nyelt egy nagyot Prue. Majd a vámpír után vetette magát.
-         Lehet, hogy ezzel a parancsoddal megöltél egy ártatlan gyermeket – mondtam neki utálattal. Hogy lehet ennyire kegyetlen, és ostoba a saját gyermekével szemben. Hát egy kicsit sem félti?
-         Talpraesett lány, és tehetséges, nem lesz semmi baja – vágta rá Max.
-         Na persze, akkor van egy ötletem. Én elmegyek a palota legtávolabbi zugába, te addig csevegj egy kicsit az itteni különleges képességű vámpírokkal a pajzsom nélkül – ajánlottam a lehetőséget.
-         Ne dühíts fel, mert megbánod. Leélheted az életed a volterra alatti börtönök egyikében is, rajtam ne múljék.
-         Egy aljas féreg vagy te, semmi több – szusszantottam dühösen.
-         Nem igazán érdekel a véleményed – rántotta meg a vállát. – Lányok, ahogy átbeszéltük, mindenki a dolgára. Heather te velem jössz – nézett a lányára szigorúan.
-         Na, de…
-         Tudom, hogy nem ez volt a terv, de egyelőre még vámpír vagyok, és pontosan hallottam, hogy miről beszéltél a Briannel. Nem fogod elvinni innen azt a liliomtiprót – kapta el a lánya karját. – Azt mondtam, hogy velem jössz.
-         Elmúltam ötven éves, ez már korántsem liliomtiprás – próbálta meg kiszabadítani magát Heather.
-         Részletkérdés, ő meg elmúlt többszáz éves, tehát gyakorlatilag mégis az. nézőpont kérdése. Azt mondtam, hogy velem jössz, és ezt nem kérésnek szántam.
-         Igenis – szusszantott fel Heather.
-         Helyes, ezt szeretem hallani – mosolyodott el Max. Bár inkább fintornak tűnt. – Lányok, készüljetek fel a rohamra. Mindenki használja a képességét, ahogy tanulta, és tegye a dolgát – mondta határozottan. – Indulhattok – fűzte még hozzá, amikor mindenki csak állt ott, és lassan bólintottak. Én pedig jobb híján Max közelében maradtam, mert lehet, hogy Heather segítségre szorul majd, hogy meg tudja menteni a szerelmét. Sőt, ez nagyjából biztos is. – Menjünk az északi szárnyba. Ilyenkor ott szokott időzni az a mocskos disznó – mondta határozottan. Nyilvánvalóan Aróra utalva.
-         Rendben menjünk – bólintottam rá. Még jó is, hogy Arót akarja mindenáron. Azokból a dolgokból ítélve, amit hallottam róla, nyilván a legerősebb testőreit tartja maga mellett, és Alec pontosan egy ilyen testőr, tehát őt is ott fogjuk megtalálni.
-         Nocsak? Megértem hát, hogy szót fogadsz nekem? – nézett rám Max felhúzott szemöldökkel.
-         Csak essünk túl ezen az egészen – forgattam meg a szemeimet.   
-         Szóval még lázadozol, sebaj, majd megtanulsz tisztelni engem. Időnk végül is van bőven – mondta vállrándítva.
-         Neked sosem lesz annyi időd, hogy én behódoljak az akaratodnak – sóhajtottam fel.
-         Majd meglátjuk – vigyorodott el Max. – Mindenekelőtt azonban induljunk el, és intézzük el, amiért jöttünk.
-         Essünk túl rajta – sóhajtottam fel. Majd követtem őt, Heatherrel együtt.
Nem telt sok időbe, és elértük azt a helyet, ahol Aro tanyázott. Bár még soha nem találkoztunk, de a gesztusai, és a fennhéjázó stílusa miatt nekem egyáltalán nem tetszik. Sikít róla, hogy csak és kizárólag magával foglalkozik.
-         Heather, eljött a te időd – mondta Max határozottan. Heather pedig azonnal koncentrálni kezdett, a következő pillanatban pedig mindenki megfagyott a szobában. – Kitűnő – simogatta meg lánya haját. Majd egy szempillantás alatt Aro előtt termett, és letépte a fejét, ahogy Caiust is megölte egy határozott mozdulattal, végül pedig Jane-t vetette a máglyára, majd a padlóból feltépve gyors máglyát rakott, amire rá is dobta a két vezetőt, a fiatal testőrlánnyal együtt. Azonban, amikor megindult Alec felé is, minden megváltozott. Az eddig elkábult fiú, hirtelen életre kelt, és néhány másodperc alatt felmérve a helyzetet azonnal nekiugrott a felé közelítő Maxnek.
-         Ne, állj – sikoltott fel Heather, mire mindketten lefagytak. – Hát soha nem lesz ennek vége? – kiáltott fel kétségbeesetten.
-         Attól tartok, hogy az apád nem fog megnyugodni – tettem a kezem a vállára.
-         Talán mégis – lépkedett Heather az édesapja elé. Majd elengedte Maxet, de Alec még mindig mozdulatlan maradt. – Apu?
-         Heather, ne ártsd ebbe bele magad – szólt rá erélyesen.
-         Vége van, megkaptuk a bosszút, nézd, a vezetők elégtek a máglyán, ahogy ők sem kímélték anyát, úgy te sem kímélted őket.
-         Valami azonban még hátra van – simított végig a lánya arcán. – Én megkaptam a bosszút, így most neked kell megkapni a boldogságot, amit már oly régóta megérdemelsz.
-         Igen, az, hogy elmenjünk innen, hogy elhagyjuk ezt a szörnyű helyet, és újrakezdjük az életünket. Csak ennyit kell tennünk. Számomra már az is boldogság lenne – vágta rá Heather.
-         Te is tudod, hogy minek jött el az ideje – nézett rá Max komolyan.
-         Nem, nem kell, hogy elmenj, még élhetsz boldogan. Előttünk az örökkévalóság – rázta meg a fejét Heather.
-         Te is tudod, hogy meg fog történni – simított végig az arcán Max.
-         Nem, soha – gyűltek könnyek Heather szemeimbe.
-         Szeretném, hogy tudd, szeretlek – húzta magához a lányát gyengéden. – Sajnálom az elmúlt időszakot, és a sok szenvedést, amit okoztam. Csak egyetlen kérésem van még, hogy élj boldogan. Légy boldog a választottaddal – szorította magához még jobban a lányát.
-         Apa, nem… nem kapok levegőt – zihálta Heather. Én pedig azonnal rohantam volna neki segíteni, de Max pillantása megállított.
-         Nem fogom megölni, sosem bántanám őt – nézett mélyen a szemembe.
-         Ne tedd – nyögte Heather erőtlenül, majd elájult.
Alec pedig azonnal magához tért újra. Én pedig csak álltam ott és néztem őket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy segítenem kéne Maxnek, hiszen a jelek szerint félreismertem, de aztán rájöttem, hogy azóta a nap óta csak erre várt. Bosszút állni, és meghalni ott, ahol minden rosszra fordult. Most már megértettem az indokait, és a ridegségét. Szisztematikusan, egyre inkább meggyűlöltette magát mindenkivel, hogy ne hiányozzon majd nekik, ha ő meghalt. Zord külsőt kölcsönzött magának, hogy a szerelme után mehessen, minden bűntudat nélkül. Már azt hittem, hogy türelmesen megvárja, amíg Alec letépi a fejét, de hirtelen elkapta a fiú mindkét karját.
-         Nézd meg azt a lányt – pillantott le Heather ájult testére. – Valaha szeretted, és még mindig szereted őt – folytatta komolyan.
-         Az angyal a látomásaimból – kerekedtek ki Alec szemei.
-         Te tényleg szereted – mosolyodott el Max. – Akkor hát nincs több dolgom itt. Ölj meg – tárta szét a karjait.
-         Önként megadod magad? – döbbent meg Alec.
-         Meggyilkoltam a háromból két Volturi vezetőt, és a húgodat is, de a harmadikat még megmentheted. Ölj meg – mondta megint Max.
-         Vigyázni fogok rá, ígérem – ragadta meg a fejét Alec.
-         Köszönöm – mosolyodott el Max őszintén. Majd eltorzult az arca, amikor hangos reccsenés kíséretében vált el a feje a testétől.
-         Vidd őt el innen – léptem elő a homályból, ahol eddig tartózkodtam. – Vidd őt Forks erdejébe. Találni fogsz egy faházat a folyótól nem messze. Ott lapuljatok meg, amíg nem érnek oda a többiek – néztem Alecre komolyan. – Az biztonságos hely – fűztem még hozzá. Alec pedig gondolkodás nélkül felnyalábolta a még mindig ájult lányt, és azonnal elindult, hogy teljesítse az utasításomat. Heather immáron jó kezekben volt, biztonságban. Így egyetlen feladatom volt hátra. Mégpedig megtalálni Prue-t, és elvinni innen. Hazavinni őt a családomhoz, ahol boldog lehet velünk. Viszont, amint ezt kigondoltam valaki hirtelen elkapott, én pedig átrepültem a szobán…

(Brian szemszöge)

A lányok úgy száguldottak végig Volterra várán, mint valami baljós árny első követei. Csak a halál és az égő máglyák sokasága mutatta, hogy milyen erős is ez a sereg, amelyet atyám toborzott össze a bosszújához az évek folyamán. Nem volt megállás. Apám nyilvánvalóan hazudott, amikor azt állította, hogy csak a vezetőket akarja kiiktatni. Mivel a lányok senkit sem kímélve törtek utat maguknak az ajtók felé.
-         Nézd, egy férfi, ott rohan Heatherrel a karjaiban – szorította meg a kezem Angela. – Gyere, menjünk, mi van, ha bántani akarja? – húzott maga után, én pedig gondolkodás nélkül követtem.
-         Hé, állj meg – rohantunk át az erdőn a férfi nyomában. – Azonnal tedd le a húgomat – üvöltöttem rá.
-         A te húgod? – torpant meg hirtelen.
-         Igen, Heather az én húgom – bólintottam, majd odaléptem, hogy kivegyem a kezei közül az ikertestvéremet.
-         Nem fogom őt odaadni neked – tiltakozott a férfi azonnal. – Az a nő, az aranyszemű azt mondta, hogy vigyem őt el innen messze – pillantott le a húgomra. – Nem adom őt oda senkinek – ölelte magához még jobban.
-         A nő, aki utasított téged jól van? – kérdeztem idegesen. Bella miért nem jött el velük?
-         Igen, nem volt semmi baja – bólintott rá valószínűleg Alec. Ha jól emlékszem a nevére.
-         Rendben, ez jó hír – sóhajtottam fel. Bella akkor rendben lesz. Nem kell félteni, mert hozza a formáját. Sőt, talán már félúton jár forksba , hogy újra láthassa a családját. Azt hisze, hogy nekünk is az lesz a legjobb, hogyha hazamegyünk. - Kövess, elvezetünk téged haza – mondtam Alecnek barátságosan.
-         Legyen úgy – egyezett bele a fiú azonnal.
Amikor pedig futni kezdtünk Angelával, ő azonnal követett minket. Az út elég hosszú volt hazáig, de azért csak sikerült elérnünk a célunkat, még úgy is, hogy többször kellett igénybe vennünk különféle emberi közlekedési eszközöket is, hiszen nem övezte az utunkat végig erdő. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódtunk csupán annyi volt, hogy Heather még mindig nem tért magához. Pedig már régen fel kellett volna ébrednie. Ez nem normális dolog. Megvizsgáltam, és korántsem érték sérülések. A légzése egyenletes, nem sérült meg sehol. Akkor viszont miért nem ébred fel végre?
-         Ne aggódj, ha eljön az ideje, akkor magához fog térni – simított végig a karomon szerelmem. – Gyere, hagyjuk őket magukra. Ahogy elnézem Alecnek esze ágában sincs elmozdulni mellőle – kezdett el kihúzni a szobából szerelmem.
-         Kérlek, szólj, hogyha felébredt – néztem még Alecre.
-         Azonnal értesítelek, ígérem – bólintott a fiú. Majd óvatosan felfeküdt az ágyra Heather mellé, és magához ölelte húgom törékeny testét.
-         Át kéne mennünk a nagy házba, nem gondolod? – kérdezte szerelmem kíváncsian. – Ha Bella és Prue már visszaértek, akkor egészen biztos, hogy oda mentek. Jó lenne megtudni biztosan, hogy minden rendben van velük is – mondta kedvesem.
-         Igen, igazad van. Talán átnézhetnénk – egyeztem bele azonnal. Igazság szerint nem tetszett nekem, hogy Bella még nem telefonált, ez nem jellemző rá egy ilyen szorult helyzetben.
-         Akkor induljunk most azonnal – fogta meg a kezem Angela. – Csak megnézzük, hogy jól vannak, minden rendben, és már jöhetünk is vissza, hogy várjuk Heather ébredését.
-         Rendben – nyomtam puszit a szájára. – Gyere – kezdtem el futni a Cullen ház irányába. Majd az ajtó előtt megállva udvariasan bekopogtattam.
-         Oh, kérlek, mondjátok, hogy Bella veletek van – nézett ránk Esme kétségbeesetten.
-         Hát nem értek haza? – kerekedtek ki a szemeim.
-         Én itt vagyok – jelent meg az ajtóban Prue. – Bella azt mondta, hogyha elveszítenénk egymást, akkor jöjjek ide, és mondjam meg Esmének, hogy ő küldött engem – magyarázkodott. – Azt reméltük, hogy veletek van – fűzte még hozzá. – Volterrában már nem volt senki. Körbejártam, és azt hittem, hogy már eljött onnan, de még sincs itt. 
-         Különváltunk – ráztam meg a fejem.
-         Milyen fejetlenül harcoltok ti? – termett előttem Edward feldúltan. – Hogy hagyhattátok magára egy csata kellős közepén? Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlenek voltatok – dühöngött Edward. Majd elviharzott mellettünk, ki a szabadba.
-         Edward, most hová mész? – nézett rá Esme félve.
-         Megyek és megkeresem a feleségem, nem érdekel, hogy mit írt a levelében, nem érdekel, hogy nem kéne hülyeséget csinálnom. Azonnal indulok Volterrába, és megtalálom őt – mondta elszántan. – Nincs mit megbeszélnünk ezen a kérdésen. Mindannyian ezt tennétek, ha a párotok eltűnt volna. Nem igaz?
-         Igazad van, fiam, menj, de nem egyedül – mondta Carlisle határozottan.
-         Veled megyek – termett mellette Jasper, és Emmett.
-         Én is jövök – jelent meg Billy az ajtóban. – Jól jöhet egy farkas. Gyorsabban megtalálom a szagnyomott utána, mint egy vámpír – mondta határozottan.
-         Rendben – bólintott rá Edward. Amikor azonban Anthony és Jacob is jelentkezni akart, hogy velük mennek Billy hirtelen felemelte a kezét, hogy meg se szólaljanak. – Rátok itt van szükség. Kettőzött őrséget kérek a határokra. Elszabadulhattak vámpírok Volterrából, és visszakövethetik, hogy merről jött az ellenség. Telefonon tartjuk a kapcsolatot. Ti vezetitek a falkát felváltva – mondta ellentmondást nem tűrve.
-         Szükség lehet rám, hogy megtaláljuk anyát – vetette ellen Anthony.
-         Tudom, hogy aggódsz érte, de ezzel most nem segítesz, fiam, szükség van itt is egy gondolatolvasóra – mondta Edward határozottan. – Ha erre jár valami idegen, vagy esetleg valaki a lányok közül, akkor szükség lehet az erődre. Meg kell védened a családunkat.
-         Rendben – adta meg magát Anthony. Bár láthatóan nem tetszett neki a helyzet. Mi pedig miután mindent megbeszéltünk, elindultunk, hogy felkutassuk Bellát, aki bárhol is legyen, egészen biztos, hogy bajban van, vagy bujkálni kényszerül, hogyha még nem került elő…   

(Heather szemszöge)

Sötétség, és homály. Mindenhol csak a félelem és a fájdalom. Nem akarom, hogy ez vegyen körül az egész örökkévalóságomban. Boldog akarok lenni végre. Talán, ha így maradok örökké, akkor egyre jobb lesz a helyzet, és szép lassan elfelejtek mindent?
-         Heather? Hallasz engem? – hallottam meg a szeretett hangot. Szerettem volna neki válaszolni, de nem voltam biztos benne, hogy ki akarok lépni a saját kis világomból. Jó volt nekem a sötétben. Még akkor is, hogyha tudtam, hogy Alec most már rendben van. – Kérlek, ébredj fel, kedvesem. Emlékszem mindenre, minden egyes pillanatunkra. Lassan térnek vissza az emlékek, de egyre világosabb lesz minden. Fel kell ébredned.
-         Alec  - kérdeztem még mindig behunyt szemmel.
-         Igen, én vagyok az – éreztem meg egy puha érintést az ajkaimon. – Nyisd ki a szemed, kicsim – simított végig a hajamon.
-         Nem akarom – tiltakoztam azonnal.
-         Miért nem? – kérdezte döbbenten.
-         Mert akkor kiderül, hogy ez az egész nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság – motyogtam halkan.
-         A múlton már nem tudunk változtatni, de a jövő még a miénk lehet – biztatott Alec tovább. – A bátyád is nagyon aggódik miattad, és én is. Gyere vissza hozzánk – simított végig a hátamon.
-         Jól van, visszajövök – sóhajtottam fel.
Majd lassan kinyitottam a szemeimet, és azonnal találkoztam a már annyira hiányolt tűzvörös szempárral. Olyan gyengéd arckifejezéssel nézett rám, hogyha ember lennék, akkor még fekve is beleremegett volna a térdem. Ez egészen biztos.
-         Hiányoztál – nyomott gyengéd csókot a számra.
-         Te is hiányoztál nekem – karoltam át a nyakát.
Viszont a gyász a szívemben nem csitult. Az apám már korántsem volt ugyanaz a lélek, mint korábban, de akkor is az apám volt, és tudom, hogy mindig is szeretet minket a szíve mélyén. Ezen semmi sem változtatott. Amint eszembe jutott a heges arca, amivel olykor rám mosolygott, azonnal könnyek gyűltek a szemembe. Nekem ő volt a családom. Hogy hagyhatott el ilyen egyszerűen, amikor elérte a céljait? Ehhez egyáltalán nem volt joga. Milyen alapon dobta el magától az életet, amit velünk kellett volna töltenie?  
-         Sajnálom – nyomott puszit az arcomra.
-         Mit? – néztem rá értetlenül.
-         Brian elmondta, hogy édesapátok volt – nézett rám bűnbánóan.
-         Mindenképp megoldotta volna, hogy meghalhasson – mondtam határozottan. Meg akart halni, és ha nem most, akkor valamikor biztos, hogy megoldotta volna, hogy elragadja a végzet. – Én pedig sajnálom a húgodat – motyogtam halkan. Nem tudom, hogy mennyire sikerült őszintére a kijelentés, de nagyon igyekeztem nem megbántani őt.
-         Tudom, hogy a húgom milyen volt, nem kell magadra erőltetni ezeket a szavakat – mondta gyengéden.
-         Akkor is sajnálom – ismételtem meg.
-         Köszönöm – szorított magához. – Viszont, azt hiszem, hogy nincs hová mennem – fűzte még hozzá. – Volterrába nem akarok visszamenni.
-         Teremtsünk együtt új otthont, mit szólsz hozzá? Szerintem a bátyám nem veszi zokon, ha építünk az övé mellé egy kis szomszédos házikót – ajánlottam a lehetőséget.
-         Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ez a Cullenek vadászterülete, és farkasok is élnek itt állítólag, így nem tudok errefelé vadászni – gondolkozott el Alec.
-         Nem akarnád megpróbálni az állati vért? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve. – Akkor itt maradhatnánk, és befogadnának minket.
-         Az állati vér elég büdös, állítólag – fintorodott el.
-         A kedvemért, csak egy próbát tégy, kérlek – néztem rá könyörgő tekintettel.
-         Legyen – sóhajtott fel megadóan. – Akkor viszont, azt hiszem, hogy segítségre lesz szükségem.
-         Meg is fogod kapni a segítséget – mondtam boldogan. – Holnap reggel az első dolgunk lesz átmenni Carlisle-hoz. Ő mindig mindenkinek segít. Talán nekünk is hajlandó lesz megbocsátani, és segíteni. Legalábbis remélem, hogy így lesz.
-         Na és, ha mégsem? – kérdezett vissza.
-         Akkor megkérjük Bellát, ő egészen biztosan segít nekünk – mondtam határozottan.
-         A nőt, aki azt mondta, hogy hozzalak ide? Ő is errefelé él? – lepődött meg Alec.
-         Ő mondta, hogy hozz ide? – kérdeztem döbbenten.
-         Igen, azt mondta, hogy itt biztonságban leszünk – bólintott rá szerelmem.
-         Akkor azt hiszem, hogy tartozunk neki egy hatalmas köszönettel – néztem mélyen a szemeibe. Majd magamhoz rántottam egy csókra. Végre boldog leszek, és békében fogok élni. Letelepszem, és megalapíthatom a saját családomat. Mindig is erre vágytam. Bár úgy képzeltem el, hogy apa is velünk tart majd a boldog időkben…