La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 30. fejezet

30. fejezet

(Bella szemszöge)

Miután valaki a falhoz vágott minden olyan gyorsan történt. Még mielőtt megmozdulhattam volna legalább hatan vetették rám magukat. A fejemre pedig csukja került. A bokáimra és a csuklóimra pedig valószínűleg acél, mert bármennyire is próbáltam megszabadulni a béklyóktól, nem sikerült kijutnom. Így jobb híján csak próbáltam hátráltatni az elrablásomat, de akármennyire is próbáltam szavakkal és tettekkel idegesíteni az elrablóimat, nem igazán foglalkoztak velem. Nem tudtam, hogy mióta cipelhetnek engem, és azt sem tudtam, hogy hová visznek, de már napok is eltelhettek azóta, hogy elindultunk. Amikor egyszer csak kattan egy zár, majd egy szempillantás alatt újra falhoz csapódtam.

-         A fenébe is, hölgyeket nem szoktak állandóan falhoz vágni – csattantam fel. Nem szól hozzám senki, nem szedi le rólam ezeket a vackokat senki. Ráadásul még dobálnak is. – A hadifoglyoknak is jár némi tisztelet. Legalábbis állítólag.

-         Te egy halott hadifogoly vagy. Azért hoztunk ide, hogy megfizess a testvéreim haláláért a társaiddal együtt – mondta dühösen. – Még soha, senki nem igázta le Volterrát, és mivel mindegyik másik lányon fogott a vámpírjaim ereje, miután Félix falhoz vágott téged, így logikus, hogy te vagy a legfőbb ellenség itt. Vegyétek le róla a csuklyát, és lazítsátok meg a bilincseit. Elég, ha a falhoz láncoljátok – adta ki az utasítást.

-         Hol vagyok? – kérdeztem a szemeibe nézve, miután levették rólam a csuklyát.

-         Olyan helyen, ahol nem fognak keresni, mert nem igazán jellemző a vámpírokra ez a hely – mondta határozottan.

-         Ez nem volt válasz a kérdésemre – morogtam rá.

-         Egészen tűzről pattant kislány vagy, ahhoz képest, hogy állati véren élsz – állapította meg komolyan. – Talán van valami közöd a Cullenekhez? – kérdezte kíváncsian. – Elég kevés vegetáriánus vámpír futkos a világban, és általában mindegyikük ismeri a Culleneket.

-         Fogalmam sincs, hogy kikről beszél – vágtam rá gyorsan.

-         Tehát ismered őket – mosolyodott el. – Hatalmas kötődéshullám hatolt át a szíveden. Ez nekem több, mint elég. Félix, vigyél magaddal még két embert, és keresd fel a Culleneket. Azt hiszem, hogy szólnunk kell nekik, hogy az egyik családtagjuk a foglyunk. Ráadásul meg kell tudnunk, hogy nekik volt-e bármi közük a támadáshoz. – adta ki az utasítást. – Hol is élnek most, Cullen kisasszony? – nézett rám kérdőn.

-         Nem tudom, hogy miről beszél – húztam fel az orrom. Soha nem fogom elmondani nekik, hogy hol a családunk.

-         Valóban nem? – húzta fel a szemöldökét Marcus. – Ez esetben jönnek a régi módszerek – sóhajtott fel. – Félix, lennél szíves? – mutatott egy nyílt láng felé, amiben vasak voltak. – Nem tudom, hogy mióta jársz a földön kedvesem, de tudod, nem is olyan régen még szokás volt megjelölni a rabszolgákat. Akarod, hogy megjelöljelek sajátomként, vagy elmondod, hogy hol van a családod?

-         Nem tudom, hogy kikről beszél – vágta rá megint.

-         Rendben van, ha nem megy szép szóval – intett Félixnek. Aki elindult felém a tűző vassal. – Nos, hova is tegyünk egy szép volterrai címert? Esetleg a dekoltázsodra? Vagy talán az arcodra? Oh, igen, a bal orcára tökéletes lesz, hacsak nem akarsz mondani valamit – nézett rám elszántan.

-         Nem tudok semmit – nyeltem egy nagyot. Majd behunytam a szemem.

-         Várjon, ne bántsa – hallottam meg egy remegő hangot. – Mindent elmond magának, amit hallani akar – fűzte még hozzá.

-         Nem mondhatom el, amit nem tudok – vágtam rá azonnal. Inkább viselek egy-két sebhelyet, de nem adom ki a családomat.

-         Ha így akarod – rántotta meg a vállát, majd kikapta a pecsétet Félix kezéből. Majd a lány mellkasához nyomta, aki hangosan felsikoltott a fájdalomtól.

-         Ne – kiáltottam fel én is. Majd szabadulni próbáltam, de sehogy sem sikerült.

-         Magadat láthatóan egyáltalán nem félted, de talán másokért aggódsz – nézett rám kérdőn. – Félix, jól szoktál szórakozni a hadifoglyokkal, igaz?

-         Az nem is kifejezés, Mester – vigyorodott el ördögien a kérdezett. Majd kajánul megnyalta a száját, és a lány felé lépett.

-         Állj – kiáltottam rá mielőtt még bántotta volna.

-         Nocsak, talán mégis köthetünk kompromisszumot – ajánlotta a lehetőséget. – Ha elmondod, amit hallani akarok, akkor mindketten biztonságban lesztek egy időre. Sőt, még némi vért is kaptok.

-         Én nem…

-         Félix – nézett rá a Volturi.

-         Ne – állítottam le, amikor a lány felsőjét a két kezével megmarkolta. – Ők nem tudják, hogy mit tettem. A családomtól függetlenül cselekedtem. Nem kell belekeverni a családom, és a lányt sem. Minden csakis miattatok történt – fakadtam ki.

-         Miattunk? Mit ártottam én valaha is a Cullen klánnak? Mindig is tiszteltem és a barátomnak tartottam Carlisle-t, a családjával együtt.

-         Nekünk nem is ártottatok, de egy Max nevű vámpír mondd neked valamit? Volt egy gyönyörű felesége, aki Volterrában lelte a halálát a bátyáid keze által, és két félvér gyermeke, akik azóta nem találják a helyüket a világban – csattantam fel. – Ha nem bántottátok volna azt a családot, akkor ez soha nem történt volna meg. Én pedig nem szándékosan keveredtem bele ebbe az egészbe. Csak a családomat védem, úgyhogy kérlek, hagyd ki őket ebből – néztem rá kérlelőn. 

-         Max? A felesége Paige, a gyerekeik pedig Brian, és Heather? – kerekedtek ki Marcus szemei. Én pedig megadóan bólintottam.

-         Így már érthető a dolog – sóhajtott fel a vezető. – Mondtam a fivéreimnek, hogy ne próbáljanak megszakítani egy olyan szoros köteléket, ami Max és a felesége között volt. Hiszen oly ritka, hogy vámpír emberbe szeret, mint a fehér holló. Nem szabad bántani az ilyen tökéletes harmóniát. A fivéreim megbolygatták az egyensúlyt. Így már más a helyzet – állapította meg

-         Akkor elengedsz? – kérdeztem reménykedve.

-         Természetesen nem – vágta rá azonnal. – Tény, hogy a fivéreim vesztét, ők, saját maguk okozták, de azért nem fogom hagyni, hogy ezt büntetlenül megúszhasd. Viszont a meggyilkolásod tervét elvetettem ennek fényében. A büntetésed viszont súlyos lesz – nézett rám komolyan. – Tegyétek a két lány testét külön szarkofágokba és falazzátok be őket. Ötven év múlva kihozzuk őket, és szabadon távozhatnak.

-         Várj, a lány nem éli túl – tiltakoztam azonnal a lányra nézve. – Ő nem teljes vámpír, hanem félvér. Nem él túl ennyi időt emberi szükségletek kielégítése nélkül – mondtam kétségbeesetten.

-         Nos, nincs mit tenni, neked is ötven év jár, és neki is – rántotta meg a vállát.

-         Átvállalom a büntetését, ha elengeded őt, vagy a testőrségedbe fogadod – ajánlottam a lehetőséget.

-         Miért teljesíteném a kérésedet? – kérdezte döbbenten.

-         Mert te is tudod, hogy a lány igen tehetséges, és hasznát tudnád venni, és mert tudod, hogy csak egy kislány, aki hallgatott egy bosszúszomjas férfira, aki ellenetek képezte ki.

-         Ha az eszed is úgy vág, mint a nyelved, akkor azt hiszem, hogy megfogadhatom a tanácsodat – bólintott rá Marcus.

-         Az a nő is különleges – szólt közbe a lány. – Pajzsot tud kivonni az elmék köré. Felbecsülhetetlen képesség. Kár lenne eltékozolni – mondta remegő szájjal.

-         Valóban különleges, de hogy bízhatnék benne? – kérdezte a lányt Marcus. – Egyébként, mi is a neved, gyermekem? – kérdezte kíváncsian.

-         Sarah vagyok – motyogta halkan.

-         Mester – mordult rá Félix.

-         Sarah a nevem, Mester – sütötte le szemeit a lány.

-         Hm… tanulékony gyermek. Bár én nem vagyok oly szenvedélyes gyűjtő, mint a testvérem volt, de azért értékelem a tehetséget, ha az önként felkínálkozik. Legyen hát. Mindkettőt itt fogjuk tartani, ebben a cellában. Hozz nekik egy szarvast – adta ki az utasítást. – Száz év szolgálat után visszatérhetsz a családodhoz – fűzte még hozzá. – Viszont ez csak akkor érvényes, hogyha hűségesen, és készségesen fogsz engem szolgálni. Ellenkező esetben a büntetés nem rajtad fog csattani – nézett egy pillanatra a lányra. Sarah-ra, hogy pontos legyek. – Elég világosan fogalmaztam? – kérdezte kíváncsian.

-         Igen, tökéletesen világos volt - bólintottam rá azonnal. Mielőtt még bántanák szegény kislányt újra.

-         Akkor mi most magatokra hagyunk benneteket, én pedig addig még utána nézek néhány dolognak – fűzte még hozzá sokat sejtetően. Majd távozott. Félix pedig ránk csapta az ajtót, és bezárta.

-         Innen soha nem fogunk kijutni – rogyott le Sarah sírva a fal mellé. – Miért is nem menekültem el, amikor még volt rá esélyem? Miért keveredtem bele ebbe az egészbe?

-         Sh… semmi baj – simogattam meg a haját.

-         Semmi baj? Eddig családban éltem, igaz nem volt tökéletes, de szabad voltam. Most pedig itt ülök egy cellában, és fogalmam sincs, hogy valaha ki fogok-e innen jutni, és élhetem-e a saját életemet félelem, bosszú, és harc nélkül. Miért nem hagytad, hogy megöljenek? Jobban jártam volna – mondta, majd egészen a sarokba csúszott.

-         Hé, élünk, és ki fogunk jutni innen – mondtam határozottan. – Egy kis ideig rabok leszünk ez biztos, de megéri várni a szabadságra – magyaráztam bátorítóan.

-         Száz évet kaptál, és így látod a helyzetet? – csattant fel.

-         Száz év, de mi ez egy örökkévalósághoz képest? A családom, akiket szeretek biztonságban vannak. A barátaink is jól vannak. Az, hogy én most rab vagyok a legkevesebb. Lehetnénk halottak is, nem igaz? – kérdeztem. Miközben az arcát magam felé fordítottam, és rámosolyogtam. – Az élet szép, csak meg kell találni a jó dolgokat a rossz pillanatokban is – mondtam teljes meggyőződéssel. – Talán most nem élhetek szabadon száz évig, de utána visszatérhetek a családomhoz, akik várni fognak rám.

-         Miért várna rád a családod? Azt fogják hinni, hogy elégtél valamelyik máglyán. A férjed újra fog nősülni, a gyerekeid meggyászolnak, majd túllépnek rajtad. A világ pereg tovább, de mi itt fogunk ragadni, mert egy évszázad múlva már teljesen mindegy lesz, hogy újra szabadok leszünk. Azok, akiket szeretünk vagy halottak lesznek, vagy már túlléptek az elvesztésünkön – magyarázta határozottan.

-         Túl sok negatív élmény ért téged, te lány. Nem csak sötéten lehet látni a világot – mondtam ellentmondást nem tűrve. – A férjem, soha, de soha nem fog elfelejteni, és a keresésemet sem fogja feladni egészen addig, amíg nem talál biztos bizonyítékot arra, hogy tényleg meghaltam.

-         Majd kiderül, ugyanis egészen biztos, hogy nem fogunk kijutni innen száz év múlva sem, hogyha beválunk, mint testőrök.

-         Viszont egy idő után elkezdenek bízni bennünk, és ha szabadon járhatunk a többiek között, akkor előbb-utóbb családtagok leszünk, és ha sikerül ezt elérnünk, akkor van még remény.

-         Te meg túl rózsaszínen látod a világot – vágott vissza Sarah. – Mindenesetre hagyj engem békén, megpróbálok túlélni, ahogy eddig, de a meséid nem segítenek abban, hogy erős maradjak, úgyhogy tartsd magad távol tőlem, és ne próbáld meg beadni, hogy minden rendben lesz, mert nem vagyok hülye, sem pedig kislány. Elmúltam hatvan éves – vonult át a cella lehető legtávolabbi pontjába. – Egyszerűen csak ne beszélgessünk.

-         Ahogy akarod – sóhajtottam fel. Idő kell még neki. Majd lassacskán rájön, hogy az élet nem is annyira szörnyű, mint ahogy ő hiszi. Edward pedig majd megtalál. A családom nem fogja feladni a reményt, ez biztos…

(Edward szemszöge)

A lehető leggyorsabban futottam, teljes erőmből. Minél előbb Volterra falain belül akartam lenni. Ha bármi jel is van Belláról, akkor ott kezdődnek a nyomok, ez egészen biztos. Márpedig, ha a legkisebb nyom is ott lesz, hogy merre induljak, akkor én már indulok is. Kizárt dolog, hogy feladjam a reményt egy pillanatra is. Amint elértem a csata nyomait lassítottam, és tüzetesen kezdtem el megvizsgálni minden apró kis részletet.

-         Azt hittem, hogy kifutsz a világból – fékezett le mellettem Jasper néhány perccel később. – Találtál már valamit? – kérdezte aztán.

-         Nem, még nem – ráztam meg a fejem.

-         Mi a helyzet? – állt meg Emmett, és Billy is mellettünk.

-         Még semmi. Tüzetesen vizsgáljuk át az egész kastélyt. Szerintem váljunk szét – ajánlottam a lehetőséget. – Nincs elvesztegetni való időnk, egy perc sem.

-         Rendben, váljunk szét, enyémek az alsó szintek – mondta Emmett határozottan. – Vállalom a tömlöcöket. Talán valaki, akit esetleg itt hagytak, tud információval szolgálni.

-         Én vállalom a hálótermeket, és a közösségi helyeket – mondta Jasper.

-         Rendben, akkor enyém lesz a könyvtár – mondtam határozottan.

Majd elindultam a könyvek illata után. Volterra könyvtára a legnagyobb a világon. Ha mást nem, innen talán megtudhatom, hogy van még esetleges főhadiszállásuk ilyen esetekre. Ha magukkal hurcolták Bellát, akkor leszűkíthetem a kört ezáltal. Néhány ország sokkal jobb kiindulópont, mint az egész világ. Amint leértem, döbbenten tapasztaltam, hogy a könyvtár félig üres. A klasszikus regények, és néhány festmény ugyan itt volt, de lényeges könyvek, és adatok hiányoztak. Tehát valaki, vagy valakik életben maradtak a vezetők közül. Ez azt jelenti, hogy átvonult a megmaradt embereivel egy másik kastélyukba. Talán Carlisle részt vett ilyesmin, régen, amikor velük élt, vagy talán tud valamit arról, hogy hol van még szálláshelyük, vagy búvóhelyük. Amint ezt átgondoltam, azonnal tárcsáztam is fogadott apám számát.

-         Találtatok valamit? – vette fel azonnal.

-         Voltak túlélők Volterrában, ez egészen biztos – mondtam határozottan. – A könyvtár nagy része eltűnt. Tehát átszállították. Van valami ötleted, hogy hová mehettek? Nem olvastál, vagy láttál valami ilyesmit, amikor még velük éltél? – kérdeztem reménykedve.

-         Vannak búvóhelyeik vész esetére ez biztos. A baj az, hogy a föld országainak kilencven százalékát lefedték ilyen szinten, hogy ne legyen könnyű megtalálni őket – magyarázta apám. – Adj még támpontot, melyik festmények maradtak ott?

-         Túlnyomórészt Picasso műveket látok – néztem körbe.

-         Akkor Aro halott – mondta Carlisle teljes meggyőződéssel. – Azok az ő képei – fűzte hozzá magyarázatként. – A könyveknél mi a helyzet? – kérdezte aztán.

-         Látok itt viszonylag friss, ebben az évszázadban kiadott regényeket. Néhány régebbit is. Túlnyomórészt klasszikus irodalom, egy-két kortárs művész van csak itt.

-         Alexander Dumas regényeket látsz? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

-         Várj, végigfutok rajtuk – mondtam határozottan. Majd egyesével olvastam le a címeket. Eltartott vagy tíz percig, amíg a végére értem a sornak, de Dumas regény sehol sem volt.

-         Nem, Alexander Dumas regényt nem találtam sehol sem – mondtam fogadott apámnak határozottan.

-         Akkor a három vezetőből kettő lelte halálát – mondta Carlisle határozottan. – Aro és Caius meghalt, Marcus pedig elmenekült a megmaradt testőreivel.

-         Biztos vagy benne? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Marcusnak nem volt sok könyve a könyvtárban, de Dumas regényeinek első kiadásától, egészen az utolsó kiadásáig, minden egyes példánya megvan neki, és soha életében nem lenne hajlandó megválni tőle.

-         Vagy ez egy átverés, és szándékosan az ő holmiját vitték magukkal – ajánlottam a lehetőséget.

-         Nem hiszem. A vezetők kevés dologhoz ragaszkodtak mindig is, de a saját holmijukat, amit szeretnek, soha, de soha nem hagynák el.

-         Ez esetben Marcust kell megtalálnunk – bólintottam rá. – Ha vannak hadifoglyaik, akkor Bella egészen biztosan köztük van – mondtam határozottan. – Ő túl okos, és túl tehetséges ahhoz, hogy megöljék.

-         Marcus jó barátom volt mindig is – mondta Carlisle határozottan. – Hogyha valóban ő ejtette foglyul Bellát, akkor jelentkezni fog.

-         Miért szólna neked arról, hogy foglya van? – döbbentem meg.

-         Azért, mert Bellának is arany szeme van, ahogy nekünk. Marcus pontosan tudja, hogy én voltam az első vegetáriánus a világon, és én mindenkit ismerek, aki a mi életmódunkat folytatja. Ahogy azt is tudja, hogy neked, fiam, még nem volt párod, tehát logikus lehet a számára, hogy Bella a gyermekem, neked pedig talán a kedvesed. Ez azért jó hír, mert akkor jó eséllyel még életben lehet Bella is. Nem ölné meg gondolkodás nélkül – mondta határozottan fogadott apám.

-         Van Marcusnak kedvenc búvóhelye? – kérdeztem reménykedve. – Talán leszűkíthetnénk egy kicsit a kört.

-         Amennyire meg tudom ítélni, azt mondanám, hogy Marcus olyan helyre ment, aminek a régmúltra vezethető vissza a kultusza. A három vezető közül ő a leginkább érdeklődő, és kíváncsi természet. Ezért is jöttünk ki mindig is. Ő kíváncsi volt az én életmódomra. Nem elítélte, hanem izgalmasnak találta.

-         Ez jól hangzik, akkor talán lehet vele tárgyalni – sóhajtottam fel.

-         Már, ha megtalálod. Azért az elrejtőzéshez nagyon is ért – mondta határozottan.

-         Edward – hallottam meg Jasper hangját.

-         Igen? – fordultam felé.

-         Megtaláltuk Bella dzsekijét – mondta Jasper határozottan. – Billy szagot fogott, Emmett követi, gyere, siessünk.

-         Apa, most le kell tennem, talán Billy megtalálja Bellát az illata után – hadartam gyorsan. Majd le is tettem a telefont. – Merre? – néztem kérdőn fivéremre.

-         Gyere, erre indultak – kezdett el futni Jasper, én pedig azonnal követtem őt. Talán előbb megtaláljuk a szerelmemet, mint valaha is gondoltam volna. Bár a karjaimban tarthatnám még ma.

-         Apa szerinte Marcus maradt életben a három vezető közül – mondtam út közben Jaspernek. – Carlisle szerint ez egy egészen jó lehetőség, mert ő a leginkább érző lélek a hármak közül.

-         Meglátjuk, ha Billy megtalálja őket, akkor már most elgondolkozhatunk, hogy mi legyen tárgyalási alap, mert a máglyák mennyisége és mérete alapján Volterrának legalább a hetven százalékát lemészárolták – mondta testvérem határozottan. Billy pedig hirtelen megállt egy folyónál és vonyítani kezdett.

-         Mi történt? – nézett rám Jasper és Emmett kérdőn.

-         Elvesztette a szagmintát, a vízben mentek tovább – rúgtam bele dühömben egy hatalmas fába, ami azonnal ki is szakadt a helyéről. – NEM – ordítottam fel. Majd térdre rogytam.

-         Várjunk csak – gondolkodott el Emmett. – Brian nem azt mondta, hogy az egyik Volturi testőr hozta ki a húgát, és azóta is vele van? – kérdezte hirtelen.

-         De, igaz – kaptam fel a fejemet.

-         Talán ő tudna nekünk segíteni, hogy merre érdemes elindulnunk – folytatta Emmett az eszmefuttatását.

-         Ki vagy te, és mit csináltál Emmett Cullennel? – kérdezte Jasper kikerekedett szemekkel.

-         Haha, nagyon vicces, öcsisajt – forgatta meg a szemeit Emmett. – Én is tudok logikusan gondolkodni, hogyha akarok, és ha belegondolok, hogy mit éreznék, hogyha Rose baby tűnt volna el, akkor mindent el kell követnünk azért, hogy Edward minél előbb rátaláljon Bellára. Viszont te nem eshetsz szét, Edward. Megtaláljuk őt – tette a vállamra a kezét. A képlet egyszerű. Te felhívod még Carlisle-t, hogy mit tud még erről a Marcusról. Mi pedig felhívjuk Briant, és beszélünk ezzel az Alec nevű vámpírral. Nem hiszem, hogy meg merné tagadni a segítséget – adta ki Emmett az utasításokat.

-         Kezdek félni tőled, hadvezérem – nevetett fel Jasper, majd emberesen hátba vágta bohókás fivérünket.

-         Mióta magyarázom már, hogy tudok komoly is lenni, ha a helyzet megkívánja – sóhajtott fel Emmett színpadiasan.

-         Köszönöm – mondtam neki hálásan.

-         Akkor köszöngess, ha Bella már meglesz. Addig, mindenesetre tárcsázz, és beszélj Calrisle-lal. – Mi pedig Briannel – mondta ellentmondást nem tűrve. – Billy, te pedig keresd a szagot, hátha felbukkan még valahol a környéken – mondta. Mire a farkas csak bólintott, majd elindult lefelé a folyón. Soha nem láttam még ilyennek Emmettet, de végtelenül hálás voltam neki, amiért ennyire igyekszik, hogy megtaláljuk a feleségemet.

-         Tarts ki, Bella, jövök már – suttogtam magam elé. Majd tárcsáztam apám számát, hogy minél több információhoz jussok Marcusról. Úgy talán könnyebb lesz őt megtalálni, és tárgyalni vele…