La Push vámpírja II Új Nemzedék - 29. fejezet

29. fejezet

(Bella szemszöge)

Mindenkire kivontam a pajzsom, kivéve Maxre. Vagyis, az első néhány percben még rá is ki volt vonva a pajzsom, hiszen tisztában voltam vele, hogy ellenőrizni fogja, hogy átverem-e, de most már azt hiszi, hogy minden rendben. Már pedig egyáltalán nem tervezem úgy, hogy majd hagyom a saját feje után menni. Lassan értük el Volterra várát, mert nem akartunk feltűnést kelteni, amikor azonban megérkeztünk a rendeltetési helyünkre, azonnal észrevett minket egy vámpír. A szemei csak úgy izzottak, és még mielőtt bármit is tehettünk volna elsuhant egy csatorna nyílásába.

-         Prue, utána – adta ki az utasítást Max.

-         Rossz ötlet – kaptam el Prue karját. – Ha túlságosan távol kerül tőlem, akkor nem tudom fenntartani rajta a pajzsot.

-         Akkor próbálkozz erősebben, mint szoktál – morgott rám Max. – Prue, mit mondtam neked? – förmedt rá a kislányra.

-         Igenis – nyelt egy nagyot Prue. Majd a vámpír után vetette magát.

-         Lehet, hogy ezzel a parancsoddal megöltél egy ártatlan gyermeket – mondtam neki utálattal. Hogy lehet ennyire kegyetlen, és ostoba a saját gyermekével szemben. Hát egy kicsit sem félti?

-         Talpraesett lány, és tehetséges, nem lesz semmi baja – vágta rá Max.

-         Na persze, akkor van egy ötletem. Én elmegyek a palota legtávolabbi zugába, te addig csevegj egy kicsit az itteni különleges képességű vámpírokkal a pajzsom nélkül – ajánlottam a lehetőséget.

-         Ne dühíts fel, mert megbánod. Leélheted az életed a volterra alatti börtönök egyikében is, rajtam ne múljék.

-         Egy aljas féreg vagy te, semmi több – szusszantottam dühösen.

-         Nem igazán érdekel a véleményed – rántotta meg a vállát. – Lányok, ahogy átbeszéltük, mindenki a dolgára. Heather te velem jössz – nézett a lányára szigorúan.

-         Na, de…

-         Tudom, hogy nem ez volt a terv, de egyelőre még vámpír vagyok, és pontosan hallottam, hogy miről beszéltél a Briannel. Nem fogod elvinni innen azt a liliomtiprót – kapta el a lánya karját. – Azt mondtam, hogy velem jössz.

-         Elmúltam ötven éves, ez már korántsem liliomtiprás – próbálta meg kiszabadítani magát Heather.

-         Részletkérdés, ő meg elmúlt többszáz éves, tehát gyakorlatilag mégis az. nézőpont kérdése. Azt mondtam, hogy velem jössz, és ezt nem kérésnek szántam.

-         Igenis – szusszantott fel Heather.

-         Helyes, ezt szeretem hallani – mosolyodott el Max. Bár inkább fintornak tűnt. – Lányok, készüljetek fel a rohamra. Mindenki használja a képességét, ahogy tanulta, és tegye a dolgát – mondta határozottan. – Indulhattok – fűzte még hozzá, amikor mindenki csak állt ott, és lassan bólintottak. Én pedig jobb híján Max közelében maradtam, mert lehet, hogy Heather segítségre szorul majd, hogy meg tudja menteni a szerelmét. Sőt, ez nagyjából biztos is. – Menjünk az északi szárnyba. Ilyenkor ott szokott időzni az a mocskos disznó – mondta határozottan. Nyilvánvalóan Aróra utalva.

-         Rendben menjünk – bólintottam rá. Még jó is, hogy Arót akarja mindenáron. Azokból a dolgokból ítélve, amit hallottam róla, nyilván a legerősebb testőreit tartja maga mellett, és Alec pontosan egy ilyen testőr, tehát őt is ott fogjuk megtalálni.

-         Nocsak? Megértem hát, hogy szót fogadsz nekem? – nézett rám Max felhúzott szemöldökkel.

-         Csak essünk túl ezen az egészen – forgattam meg a szemeimet.   

-         Szóval még lázadozol, sebaj, majd megtanulsz tisztelni engem. Időnk végül is van bőven – mondta vállrándítva.

-         Neked sosem lesz annyi időd, hogy én behódoljak az akaratodnak – sóhajtottam fel.

-         Majd meglátjuk – vigyorodott el Max. – Mindenekelőtt azonban induljunk el, és intézzük el, amiért jöttünk.

-         Essünk túl rajta – sóhajtottam fel. Majd követtem őt, Heatherrel együtt.

Nem telt sok időbe, és elértük azt a helyet, ahol Aro tanyázott. Bár még soha nem találkoztunk, de a gesztusai, és a fennhéjázó stílusa miatt nekem egyáltalán nem tetszik. Sikít róla, hogy csak és kizárólag magával foglalkozik.

-         Heather, eljött a te időd – mondta Max határozottan. Heather pedig azonnal koncentrálni kezdett, a következő pillanatban pedig mindenki megfagyott a szobában. – Kitűnő – simogatta meg lánya haját. Majd egy szempillantás alatt Aro előtt termett, és letépte a fejét, ahogy Caiust is megölte egy határozott mozdulattal, végül pedig Jane-t vetette a máglyára, majd a padlóból feltépve gyors máglyát rakott, amire rá is dobta a két vezetőt, a fiatal testőrlánnyal együtt. Azonban, amikor megindult Alec felé is, minden megváltozott. Az eddig elkábult fiú, hirtelen életre kelt, és néhány másodperc alatt felmérve a helyzetet azonnal nekiugrott a felé közelítő Maxnek.

-         Ne, állj – sikoltott fel Heather, mire mindketten lefagytak. – Hát soha nem lesz ennek vége? – kiáltott fel kétségbeesetten.

-         Attól tartok, hogy az apád nem fog megnyugodni – tettem a kezem a vállára.

-         Talán mégis – lépkedett Heather az édesapja elé. Majd elengedte Maxet, de Alec még mindig mozdulatlan maradt. – Apu?

-         Heather, ne ártsd ebbe bele magad – szólt rá erélyesen.

-         Vége van, megkaptuk a bosszút, nézd, a vezetők elégtek a máglyán, ahogy ők sem kímélték anyát, úgy te sem kímélted őket.

-         Valami azonban még hátra van – simított végig a lánya arcán. – Én megkaptam a bosszút, így most neked kell megkapni a boldogságot, amit már oly régóta megérdemelsz.

-         Igen, az, hogy elmenjünk innen, hogy elhagyjuk ezt a szörnyű helyet, és újrakezdjük az életünket. Csak ennyit kell tennünk. Számomra már az is boldogság lenne – vágta rá Heather.

-         Te is tudod, hogy minek jött el az ideje – nézett rá Max komolyan.

-         Nem, nem kell, hogy elmenj, még élhetsz boldogan. Előttünk az örökkévalóság – rázta meg a fejét Heather.

-         Te is tudod, hogy meg fog történni – simított végig az arcán Max.

-         Nem, soha – gyűltek könnyek Heather szemeimbe.

-         Szeretném, hogy tudd, szeretlek – húzta magához a lányát gyengéden. – Sajnálom az elmúlt időszakot, és a sok szenvedést, amit okoztam. Csak egyetlen kérésem van még, hogy élj boldogan. Légy boldog a választottaddal – szorította magához még jobban a lányát.

-         Apa, nem… nem kapok levegőt – zihálta Heather. Én pedig azonnal rohantam volna neki segíteni, de Max pillantása megállított.

-         Nem fogom megölni, sosem bántanám őt – nézett mélyen a szemembe.

-         Ne tedd – nyögte Heather erőtlenül, majd elájult.

Alec pedig azonnal magához tért újra. Én pedig csak álltam ott és néztem őket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy segítenem kéne Maxnek, hiszen a jelek szerint félreismertem, de aztán rájöttem, hogy azóta a nap óta csak erre várt. Bosszút állni, és meghalni ott, ahol minden rosszra fordult. Most már megértettem az indokait, és a ridegségét. Szisztematikusan, egyre inkább meggyűlöltette magát mindenkivel, hogy ne hiányozzon majd nekik, ha ő meghalt. Zord külsőt kölcsönzött magának, hogy a szerelme után mehessen, minden bűntudat nélkül. Már azt hittem, hogy türelmesen megvárja, amíg Alec letépi a fejét, de hirtelen elkapta a fiú mindkét karját.

-         Nézd meg azt a lányt – pillantott le Heather ájult testére. – Valaha szeretted, és még mindig szereted őt – folytatta komolyan.

-         Az angyal a látomásaimból – kerekedtek ki Alec szemei.

-         Te tényleg szereted – mosolyodott el Max. – Akkor hát nincs több dolgom itt. Ölj meg – tárta szét a karjait.

-         Önként megadod magad? – döbbent meg Alec.

-         Meggyilkoltam a háromból két Volturi vezetőt, és a húgodat is, de a harmadikat még megmentheted. Ölj meg – mondta megint Max.

-         Vigyázni fogok rá, ígérem – ragadta meg a fejét Alec.

-         Köszönöm – mosolyodott el Max őszintén. Majd eltorzult az arca, amikor hangos reccsenés kíséretében vált el a feje a testétől.

-         Vidd őt el innen – léptem elő a homályból, ahol eddig tartózkodtam. – Vidd őt Forks erdejébe. Találni fogsz egy faházat a folyótól nem messze. Ott lapuljatok meg, amíg nem érnek oda a többiek – néztem Alecre komolyan. – Az biztonságos hely – fűztem még hozzá. Alec pedig gondolkodás nélkül felnyalábolta a még mindig ájult lányt, és azonnal elindult, hogy teljesítse az utasításomat. Heather immáron jó kezekben volt, biztonságban. Így egyetlen feladatom volt hátra. Mégpedig megtalálni Prue-t, és elvinni innen. Hazavinni őt a családomhoz, ahol boldog lehet velünk. Viszont, amint ezt kigondoltam valaki hirtelen elkapott, én pedig átrepültem a szobán…

(Brian szemszöge)

A lányok úgy száguldottak végig Volterra várán, mint valami baljós árny első követei. Csak a halál és az égő máglyák sokasága mutatta, hogy milyen erős is ez a sereg, amelyet atyám toborzott össze a bosszújához az évek folyamán. Nem volt megállás. Apám nyilvánvalóan hazudott, amikor azt állította, hogy csak a vezetőket akarja kiiktatni. Mivel a lányok senkit sem kímélve törtek utat maguknak az ajtók felé.

-         Nézd, egy férfi, ott rohan Heatherrel a karjaiban – szorította meg a kezem Angela. – Gyere, menjünk, mi van, ha bántani akarja? – húzott maga után, én pedig gondolkodás nélkül követtem.

-         Hé, állj meg – rohantunk át az erdőn a férfi nyomában. – Azonnal tedd le a húgomat – üvöltöttem rá.

-         A te húgod? – torpant meg hirtelen.

-         Igen, Heather az én húgom – bólintottam, majd odaléptem, hogy kivegyem a kezei közül az ikertestvéremet.

-         Nem fogom őt odaadni neked – tiltakozott a férfi azonnal. – Az a nő, az aranyszemű azt mondta, hogy vigyem őt el innen messze – pillantott le a húgomra. – Nem adom őt oda senkinek – ölelte magához még jobban.

-         A nő, aki utasított téged jól van? – kérdeztem idegesen. Bella miért nem jött el velük?

-         Igen, nem volt semmi baja – bólintott rá valószínűleg Alec. Ha jól emlékszem a nevére.

-         Rendben, ez jó hír – sóhajtottam fel. Bella akkor rendben lesz. Nem kell félteni, mert hozza a formáját. Sőt, talán már félúton jár forksba , hogy újra láthassa a családját. Azt hisze, hogy nekünk is az lesz a legjobb, hogyha hazamegyünk. - Kövess, elvezetünk téged haza – mondtam Alecnek barátságosan.

-         Legyen úgy – egyezett bele a fiú azonnal.

Amikor pedig futni kezdtünk Angelával, ő azonnal követett minket. Az út elég hosszú volt hazáig, de azért csak sikerült elérnünk a célunkat, még úgy is, hogy többször kellett igénybe vennünk különféle emberi közlekedési eszközöket is, hiszen nem övezte az utunkat végig erdő. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódtunk csupán annyi volt, hogy Heather még mindig nem tért magához. Pedig már régen fel kellett volna ébrednie. Ez nem normális dolog. Megvizsgáltam, és korántsem érték sérülések. A légzése egyenletes, nem sérült meg sehol. Akkor viszont miért nem ébred fel végre?

-         Ne aggódj, ha eljön az ideje, akkor magához fog térni – simított végig a karomon szerelmem. – Gyere, hagyjuk őket magukra. Ahogy elnézem Alecnek esze ágában sincs elmozdulni mellőle – kezdett el kihúzni a szobából szerelmem.

-         Kérlek, szólj, hogyha felébredt – néztem még Alecre.

-         Azonnal értesítelek, ígérem – bólintott a fiú. Majd óvatosan felfeküdt az ágyra Heather mellé, és magához ölelte húgom törékeny testét.

-         Át kéne mennünk a nagy házba, nem gondolod? – kérdezte szerelmem kíváncsian. – Ha Bella és Prue már visszaértek, akkor egészen biztos, hogy oda mentek. Jó lenne megtudni biztosan, hogy minden rendben van velük is – mondta kedvesem.

-         Igen, igazad van. Talán átnézhetnénk – egyeztem bele azonnal. Igazság szerint nem tetszett nekem, hogy Bella még nem telefonált, ez nem jellemző rá egy ilyen szorult helyzetben.

-         Akkor induljunk most azonnal – fogta meg a kezem Angela. – Csak megnézzük, hogy jól vannak, minden rendben, és már jöhetünk is vissza, hogy várjuk Heather ébredését.

-         Rendben – nyomtam puszit a szájára. – Gyere – kezdtem el futni a Cullen ház irányába. Majd az ajtó előtt megállva udvariasan bekopogtattam.

-         Oh, kérlek, mondjátok, hogy Bella veletek van – nézett ránk Esme kétségbeesetten.

-         Hát nem értek haza? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Én itt vagyok – jelent meg az ajtóban Prue. – Bella azt mondta, hogyha elveszítenénk egymást, akkor jöjjek ide, és mondjam meg Esmének, hogy ő küldött engem – magyarázkodott. – Azt reméltük, hogy veletek van – fűzte még hozzá. – Volterrában már nem volt senki. Körbejártam, és azt hittem, hogy már eljött onnan, de még sincs itt. 

-         Különváltunk – ráztam meg a fejem.

-         Milyen fejetlenül harcoltok ti? – termett előttem Edward feldúltan. – Hogy hagyhattátok magára egy csata kellős közepén? Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlenek voltatok – dühöngött Edward. Majd elviharzott mellettünk, ki a szabadba.

-         Edward, most hová mész? – nézett rá Esme félve.

-         Megyek és megkeresem a feleségem, nem érdekel, hogy mit írt a levelében, nem érdekel, hogy nem kéne hülyeséget csinálnom. Azonnal indulok Volterrába, és megtalálom őt – mondta elszántan. – Nincs mit megbeszélnünk ezen a kérdésen. Mindannyian ezt tennétek, ha a párotok eltűnt volna. Nem igaz?

-         Igazad van, fiam, menj, de nem egyedül – mondta Carlisle határozottan.

-         Veled megyek – termett mellette Jasper, és Emmett.

-         Én is jövök – jelent meg Billy az ajtóban. – Jól jöhet egy farkas. Gyorsabban megtalálom a szagnyomott utána, mint egy vámpír – mondta határozottan.

-         Rendben – bólintott rá Edward. Amikor azonban Anthony és Jacob is jelentkezni akart, hogy velük mennek Billy hirtelen felemelte a kezét, hogy meg se szólaljanak. – Rátok itt van szükség. Kettőzött őrséget kérek a határokra. Elszabadulhattak vámpírok Volterrából, és visszakövethetik, hogy merről jött az ellenség. Telefonon tartjuk a kapcsolatot. Ti vezetitek a falkát felváltva – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Szükség lehet rám, hogy megtaláljuk anyát – vetette ellen Anthony.

-         Tudom, hogy aggódsz érte, de ezzel most nem segítesz, fiam, szükség van itt is egy gondolatolvasóra – mondta Edward határozottan. – Ha erre jár valami idegen, vagy esetleg valaki a lányok közül, akkor szükség lehet az erődre. Meg kell védened a családunkat.

-         Rendben – adta meg magát Anthony. Bár láthatóan nem tetszett neki a helyzet. Mi pedig miután mindent megbeszéltünk, elindultunk, hogy felkutassuk Bellát, aki bárhol is legyen, egészen biztos, hogy bajban van, vagy bujkálni kényszerül, hogyha még nem került elő…   

(Heather szemszöge)

Sötétség, és homály. Mindenhol csak a félelem és a fájdalom. Nem akarom, hogy ez vegyen körül az egész örökkévalóságomban. Boldog akarok lenni végre. Talán, ha így maradok örökké, akkor egyre jobb lesz a helyzet, és szép lassan elfelejtek mindent?

-         Heather? Hallasz engem? – hallottam meg a szeretett hangot. Szerettem volna neki válaszolni, de nem voltam biztos benne, hogy ki akarok lépni a saját kis világomból. Jó volt nekem a sötétben. Még akkor is, hogyha tudtam, hogy Alec most már rendben van. – Kérlek, ébredj fel, kedvesem. Emlékszem mindenre, minden egyes pillanatunkra. Lassan térnek vissza az emlékek, de egyre világosabb lesz minden. Fel kell ébredned.

-         Alec  - kérdeztem még mindig behunyt szemmel.

-         Igen, én vagyok az – éreztem meg egy puha érintést az ajkaimon. – Nyisd ki a szemed, kicsim – simított végig a hajamon.

-         Nem akarom – tiltakoztam azonnal.

-         Miért nem? – kérdezte döbbenten.

-         Mert akkor kiderül, hogy ez az egész nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság – motyogtam halkan.

-         A múlton már nem tudunk változtatni, de a jövő még a miénk lehet – biztatott Alec tovább. – A bátyád is nagyon aggódik miattad, és én is. Gyere vissza hozzánk – simított végig a hátamon.

-         Jól van, visszajövök – sóhajtottam fel.

Majd lassan kinyitottam a szemeimet, és azonnal találkoztam a már annyira hiányolt tűzvörös szempárral. Olyan gyengéd arckifejezéssel nézett rám, hogyha ember lennék, akkor még fekve is beleremegett volna a térdem. Ez egészen biztos.

-         Hiányoztál – nyomott gyengéd csókot a számra.

-         Te is hiányoztál nekem – karoltam át a nyakát.

Viszont a gyász a szívemben nem csitult. Az apám már korántsem volt ugyanaz a lélek, mint korábban, de akkor is az apám volt, és tudom, hogy mindig is szeretet minket a szíve mélyén. Ezen semmi sem változtatott. Amint eszembe jutott a heges arca, amivel olykor rám mosolygott, azonnal könnyek gyűltek a szemembe. Nekem ő volt a családom. Hogy hagyhatott el ilyen egyszerűen, amikor elérte a céljait? Ehhez egyáltalán nem volt joga. Milyen alapon dobta el magától az életet, amit velünk kellett volna töltenie?  

-         Sajnálom – nyomott puszit az arcomra.

-         Mit? – néztem rá értetlenül.

-         Brian elmondta, hogy édesapátok volt – nézett rám bűnbánóan.

-         Mindenképp megoldotta volna, hogy meghalhasson – mondtam határozottan. Meg akart halni, és ha nem most, akkor valamikor biztos, hogy megoldotta volna, hogy elragadja a végzet. – Én pedig sajnálom a húgodat – motyogtam halkan. Nem tudom, hogy mennyire sikerült őszintére a kijelentés, de nagyon igyekeztem nem megbántani őt.

-         Tudom, hogy a húgom milyen volt, nem kell magadra erőltetni ezeket a szavakat – mondta gyengéden.

-         Akkor is sajnálom – ismételtem meg.

-         Köszönöm – szorított magához. – Viszont, azt hiszem, hogy nincs hová mennem – fűzte még hozzá. – Volterrába nem akarok visszamenni.

-         Teremtsünk együtt új otthont, mit szólsz hozzá? Szerintem a bátyám nem veszi zokon, ha építünk az övé mellé egy kis szomszédos házikót – ajánlottam a lehetőséget.

-         Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ez a Cullenek vadászterülete, és farkasok is élnek itt állítólag, így nem tudok errefelé vadászni – gondolkozott el Alec.

-         Nem akarnád megpróbálni az állati vért? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve. – Akkor itt maradhatnánk, és befogadnának minket.

-         Az állati vér elég büdös, állítólag – fintorodott el.

-         A kedvemért, csak egy próbát tégy, kérlek – néztem rá könyörgő tekintettel.

-         Legyen – sóhajtott fel megadóan. – Akkor viszont, azt hiszem, hogy segítségre lesz szükségem.

-         Meg is fogod kapni a segítséget – mondtam boldogan. – Holnap reggel az első dolgunk lesz átmenni Carlisle-hoz. Ő mindig mindenkinek segít. Talán nekünk is hajlandó lesz megbocsátani, és segíteni. Legalábbis remélem, hogy így lesz.

-         Na és, ha mégsem? – kérdezett vissza.

-         Akkor megkérjük Bellát, ő egészen biztosan segít nekünk – mondtam határozottan.

-         A nőt, aki azt mondta, hogy hozzalak ide? Ő is errefelé él? – lepődött meg Alec.

-         Ő mondta, hogy hozz ide? – kérdeztem döbbenten.

-         Igen, azt mondta, hogy itt biztonságban leszünk – bólintott rá szerelmem.

-         Akkor azt hiszem, hogy tartozunk neki egy hatalmas köszönettel – néztem mélyen a szemeibe. Majd magamhoz rántottam egy csókra. Végre boldog leszek, és békében fogok élni. Letelepszem, és megalapíthatom a saját családomat. Mindig is erre vágytam. Bár úgy képzeltem el, hogy apa is velünk tart majd a boldog időkben…