La Push vámpírja - 52. fejezet

52. fejezet




(Jacob szemszöge)



Már lassan egy napja követtük a nyomot. Nem szívesen hagytam ennyi időre szinte teljesen védtelenül La Pusht, de most nem tehettem mást. Mindenesetre néhány farkast hátrahagytunk, hogy ne legyen a város és a rezervátum teljesen védtelen. Ez a három vámpír már többször is a családomra, és ártatlan emberekre támadt, és ez bizony elégtételt követel. Nem helyes, ha egy védelmezésre született teremtmény a bosszú okán is követi a támadókat, hiszen már nagyon messze járnak a határainktól, de ezt az ügyet le kellett rendeznünk egyszer, s mindenkorra. Nem fogják többé betenni a lábukat Forks környékére, és nem fognak több embert bántani. A szagukat egyre erősebben éreztem, úgyhogy egészen biztos voltam benne, hogy megunják lassan a menekülést, és inkább megpróbálnak harcolni velünk. Minden vágyam az volt, hogy most már elintézzük őket, de Gabriella egyre lassabban tartotta velünk a tempót. Aggódva állítottam meg a rohanó menetet, de nem hagyhattam figyelmen kívül kedvesem állapotát.

- Jake, erre most nincs idő, Gabriellának is jobb lenne, ha végre biztonságban lenne. Maradj itt vele, mi pedig továbbmegyünk – lépett elém Anthony.

Tudtam, hogy igaza van. Sokkal jobb lett volna, ha valahogy meggyőzöm a szerelmemet arról, hogy maradjon otthon. A világért se ejtene ki a száján egy panaszos szót sem, pedig már nagyon is látszik rajta, hogy mindjárt összeesik. Nem való neki a harc, és a durvaság. Még akkor sem, hogyha ilyen határozott, és elszánt.

- Jól vagyok – simított végig a bundámon szerelmem. – Csak pihegek néhány pillanatot. Menjetek, majd utolérlek.

- Nem hagylak itt egyedül – gondoltam. Anthony pedig azonnal tolmácsolt.

- Dehogynem. Most te vagy az alfa, nem lesz semmi baj – nézett rám Gaby szigorúan.

- Egyedül, nem maradsz itt – morogtam fel. Fivérem megint csak közvetítette az üzenetet. Még hogy itt hagyni, egyedül. Előbb rágom le a lábam, minthogy itt hagyjam fáradtan, és védtelenül.

- Ne morogj rám, Jacob Black. Mindketten tudjuk, hogy neked most a falkával a helyed, és az ellenség egyre csak távolodik. Indíts, és tedd a dolgod, különben nagy bajban leszel – mondta kedvesem határozottan. Én pedig rossz kisgyerek módjára a lábához dörgölőztem, és felnyüszítettem. – Tudom, én is szeretlek, és aggódom, de most menj.

- Majd én itt maradok vele – hallottam meg Nathalie gondolatait. – Vigyázni fogok rá, ígérem.

- Rendben, köszönöm – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

- Vigyázzatok magatokra, és maradjatok itt, bármi is történik – lépett Nath elé Anthony aggódva.

Nathalie erre azonnal bólintott majd megnyalta Anthony kezét. Én is így tettem Gabyval, majd újra rohanni kezdtem, hogy végérvényesen elintézzük ezt az ügyet. Még csak egy fél órája rohantunk, amikor már határozottan közelinek éreztük az illatukat. Néhány perccel később pedig már meg is pillantottuk az egyiket. Emmett még gyorsabb tempóra kapcsolt, és néhány pillanattal később Jasperrel együtt rá vetették magukat a nagydarab vámpírra. A harc nem tartott sokáig, mert Emmett határozottan lefogta a férfit, Jasper pedig gondolkodás nélkül szabadította meg a fejétől, majd néhány perc alatt máglyára is vetettük a vámpírt, és tovább mentünk. Másodszorra nőt pillantottuk meg. Őt Sam és én kaptuk el. Nem volt vele nehéz dolgunk. A jelek szerint nem volt túl jártas a harcban, mert nagyon gyenge kísérletet tett csak a szabadulásra. Az előző máglyára vittük a nőt is, majd tovább indultunk. Egészen kezdtem megnyugodni, de a harmadik vámpírt sehol sem találtuk. Pedig teljesen kizárt dolog, hogy csak úgy eltűnt volna.

- Jake, szerintem menjünk vissza a lányokhoz – mondta Anthony.

- Igen, én is erre gondoltam – bólintottam rá.

- Mi még körbepásztázzuk a környéket – kiáltott felénk Jasper, és Emmett. Amire én csak bólintottam, majd elindultunk a lányok felé.

Néhány perce futottunk még csak, amikor hangos morgást, és egy elfojtott sikoltást hallottunk meg a lányok felöl. Azonnal még gyorsabb tempóra kapcsoltunk, és nagyon reméltem, hogy nem fog történi semmi a lányokkal, különben nem állok jót magamért. Szerencsére nem telt bele sok időbe, és már ott is voltunk azon a réten, ahol a lányokat elhagytuk. A látvány, ami fogadott azonban határozottan megdöbbentett, de jó értelemben. A vámpír darabokban hevert a földön mindenfele. Legnagyobb örömömre Gabriella arcán csak egy apró kis karcolást fedeztem fel, és nem is hiszen, hogy jobban megsérült volna, mivel rám mosolygott, amikor aggódva mellé szökkentem. Miután Gabyt leellenőriztem azonnal Nathalie felé fordultam, aki előtt már ott állt Anthony és Sam. Nath a bal mellső mancsát felemelve tartotta, és halkan nyüszített, de azon túl nem láttam rajta sérülést.

- Jól van? – kérdeztem meg Anthonyt mindesetre. Aggódtam Nath-ért, de ettől függetlenül nagyon büszke is voltam rá. Ez volt az első harca, és nagyon ügyesen helytállt. Nem sok farkas mondhatja el magáról, hogy az első küzdelmében végzett egy vámpírral. Ráadásul a saját lábán hagyja el a csata helyszínét.

- Azt mondja, hogy csak a karja fáj. Hallott egy reccsenést, így törésre gyanakszom, de mindjárt visszaváltozik, és kitapintom, hogy mi a helyzet – válaszolta Anthony.

- Nézd meg az oldalát is, a vámpír hozzávágta egy fához. Zúzódásai lehetnek – mondta Gabriella komolyan.

- Nathalie, igaz ez? – fordult vissza hozzá Anthony rosszallóan. A lány pedig vonakodva bólintott egy aprót. – Ne hallgass el semmit, ami fáj – mondta fivérem komolyan. – Gyere, elmegyünk a fák közé, ott pedig szépen visszaváltozol. Utána gyorsan ellátlak, és ha hazaértünk megnézetlek nagyapával is – magyarázta Anthony.

Nathalie pedig megadóan elindult a fák közé. Szép lassan, háromlábon evickélt az erdőbe. Anthony pedig aggódva követte. Én is gyorsan elszaladtam a fák közé, és miután átváltoztam felkaptam a rövidnadrágomat, és visszarohantam Gabriellához.

- Jól vagy? – öleltem magamhoz azonnal.

- Kicsit fáj a fejem, az állam pedig nagyon, de ezt leszámítva jól vagyok. Jó nagyot tudott ütni az a vámpír – bújt hozzám.

- Nem kellett volna magammal hoznom téged – mondtam bűntudatosan. Soha többé nem fogom hagyni, hogy velem jöjjön, akármennyire is makacskodik. Ha kell, akkor az ágyhoz fogom kötözni, de nem jön el többet egy vadászatra sem.

- Jake, én akartam jönni, ne hibáztasd magad – vágta rá azonnal.

- Tudom, de többet akkor sem jössz – mondtam határozottan. – Most pedig mutasd az állad – húzódtam el tőle, és óvatosan felemeltem a fejét. A vámpír keze nyoma már látszódott is az állán. Teljesen belilult az arca egyik oldala. – Nagyon fáj? – simogattam meg óvatosan.

- Hát azt hiszem, hogy elbírna egy kis jeget – csillant fel egy könnycsepp a szeme sarkában.

- Attól tartok, hogy jéggel nem szolgálhatok – öleltem újra magamhoz.

- Mit szólnátok egy nagyon hideg kézhez? – lépett mellénk Emmett, majd óvatosan Gaby arcához emelte hatalmas tenyerét. Az egész sérült oldalt sikerült betakarnia egy tenyerével.

- Köszi – sóhajtott fel Gabriella. Úgy tűnt, hogy a hideg tényleg enyhíti a fájdalmát.

- Nincs mit – mosolyodott el Emmett.

- Na, ennyit erről a három a vámpírról – lépett oda hozzánk Jasper. Már a harmadik vámpír is égett a máglyán. Az egész környéket belengte az émelyítő füstszag, ami a vámpírok elégetésével jár.

- Ha Nathalie, és Anthony visszatért, akkor indulhatunk is haza – mondtam. A hírt pedig mindenki kitörő örömmel fogadta.



(Nathalie szemszöge)

Miután a fiúk itt hagytak minket Gabriella idegesen mászkálni kezdett a tisztáson, és sűrűn elnézéseket kért, amiért itt ragadtam vele, azért mert ilyen gyenge. Én csak tiltakozva csóváltam a fejem. Ha tudná, hogy mennyire erős is ő valójában. Egyszerűen csak sok megpróbáltatáson ment végbe a teste mostanában, ahogy az enyém is. Emiatt nem ő a hibás. Mikor már végképp túlzásokba esett elé álltam ezzel megszakítva az ideges trappolását, majd megnyaltam a kezét ezzel kifejezve, hogy nem tehet semmiről.

- Köszönöm, Nathalie – mosolygott rám. – Tudtam, hogy te nem haragszol rám, de a többieknek már biztosan elege van belőlem – mondta. Mire én tiltakozóan megráztam a fejem. Egy bevésődés nagyobb kincs a számunkra, mint azt el tudná képzelni. Egyébként is Gabriellát mindenki imádja, aki ismeri.

- Micsoda idill – hallottunk meg egy hangot az erdő felől.

Azonnal arra kaptam a fejemet, és megláttam az ellenségünket. Legalábbis az egyiket. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg, de tudtam, hogy helyt kell állnom. Már csak abban reménykedtem, hogy a másik két társa nincs itt, mert akkor semmi esélyem. Még egy vámpírral sem szálltam szembe soha, nemhogy hárommal.

- Ne féljetek, gyors leszek – vigyorgott ránk.

Majd elindult Gabriella felé. Én azonban azonnal ráugrottam. Egy ujjal sem érhet hozzá Gabyhoz, amíg én élek. Ott haraptam ahol csak értem, de hirtelen megragadta a torkomat, ezzel kiszorítva belőlem a levegőt, és megszakítva a lendületemet. A következő pillanatban pedig már repültem is egy fa irányába. Hatalmas robajjal törtem ki a fát, az oldalamba pedig iszonyatos fájdalom hasított, de nem törődtem vele. Azonnal felpattantam, és újra nekiindultam a vámpírnak, akinek most Gabriella ment neki teljes elszántságával. Gaby hatalmas pofont kevert le a vámpírnak, amitől az ellenség egy pillanatra hátra is tántorodott, de aztán visszakézből megütötte Gabriellát, aki fojtottan felsikoltott, majd el is esett. Nem hagyhatom, hogy komolyabb essen, mert azt Jacob nem élné túl. Megint ráugrottam a vámpírra, és azzal a lendülettel a számba vettem az egyik karját, és egy határozott mozdulattal le is választottam a testéről. Csak azt nem vettem észre közben, hogy a másik karjával elkapta a bal mellső mancsomat, ami most hangos reccsenéssel adva meg magát a szorításnak. Éreztem, ahogy a szememből kihullik az első könnycsepp a fájdalomtól, de néhány pillanat alatt összeszedtem magam, és a torkának estem. Véget kell vetni a harcnak, amíg nyerésben vagyunk, különben végünk. Egy-két perc alatt darabokra téptem az ellenséget, aztán azonnal Gabriellához siettem, már amennyire tudtam sietni. Gaby még mindig mozdulatlanul feküd, de amikor az orrommal megbökdöstem azonnal reagált, és lassan kinyitotta a szemét. Majd fájdalmas arccal nézett rám, és az ütés helyére kapta az egyik kezét. Ekkor hallottuk meg a többiek közeledtét. Gabriella azonnal felállt, én pedig megpróbáltam letenni a mellső mancsomat a földre, de amint leért a talajra iszonyatos fájdalom nyilallt a sérült részbe, így azonnal vissza is kaptam. Attól tartok, hogy ezt nem tudom majd ügyesen eltitkolni Anthony, és apa elől. A következő pillanatban megláttam Jacobot, és Anthonyt, akik felénk siettek, majd apa is kilépett a fák közül. Egy szempillantás alatt mindketten előttem termettek. Apa óvatosan hozzám dörgölőzött, és nyugtató gondolatokkal árasztott el, és egyfolytában hajtogatta azt is, hogy mennyire ügyes voltam, és büszke rám. Anthony pedig finoman megsimogatta a bundámat.

- Mid fáj? – kérdezte aggódva.

- A karom, illetve a mancsom. Valami reccsent, szerintem lehet, hogy elrepedt, vagy eltört – válaszoltam gondolatban.

- Minden rendben lesz, ne félj. Nagyon ügyes voltál – mondta szerelmem. Mire én önkéntelenül is büszkén kihúztam magam. Majd Anthony Jake felé kapta a pillantását.

- Jól van? – kérdezte volt alfám aggódva. Értékeltem, hogy annak ellenére, hogy a bevésődése megsérült rám is gondolt. Nem hittem volna, hogy képes lesz mást is látni most Gabriellán kívül.

- Azt mondja, hogy csak a karja fáj. Hallott egy reccsenést, így törésre gyanakszom, de mindjárt visszaváltozik, és kitapintom, hogy mi a helyzet – válaszolta Anthony készségesen.

- Nézd meg az oldalát is, a vámpír hozzávágta egy fához. Zúzódásai lehetnek – mondta Gabriella komolyan. Áruló, ezt még el tudtam volna sumákolni. Gyorsan gyógyulok, és néhány napig biztosan tudtam volna rejtegetni a foltjaimat. Most még jobban fognak aggódni miattam.

- Nathalie, igaz ez? – fordult vissza hozzám Anthony rosszallóan. Én pedig vonakodva bólintottam egy aprót. Most már úgyis mindegy, mert mindenképpen át fogja vizsgálni minden porcikámat. – Ne hallgass el semmit, ami fáj – mondta kedvesem komolyan. Miközben apától is jött az alapos fejmosás, hogy sérülést nem hallgathatok el soha. – Gyere, elmegyünk a fák közé, ott pedig szépen visszaváltozol. Utána gyorsan ellátlak, és ha hazaértünk megnézetlek nagyapával is – mondta Anthony komolyan.

Én pedig jobb híján megadóan elindultam a fák közé. Bár nem voltam éppen gyors, mivel három lábon sántikálva azért mégsem lehet rám azt mondani, hogy úgy haladtam, mint a villám, de azért ment a dolog. Amikor már elég messzire beértünk, hogy ne lásson bennünket senki megálltam. Anthony pedig készségesen leoldozta a lábamról a szoknyámat, és a trikómat. Majd elfordult. Én pedig minden maradék erőmet összeszedve visszaváltoztam emberi alakba, majd fájdalmas nyögések közepette magamra küzdöttem a szoknyámat, és a trikómat.

- Kész vagyok – terültem el a földön. Úgy éreztem magam, mint akinek minden energiáját elszívták. Az oldalam sajgott, a karom majd szétfeszítette a fájdalom, és egy kicsit szédültem is, de ezt a fájdalmaimnak tudtam be.

- Rendben – fordult vissza hozzám Anthony. – Akkor most megvizsgállak – térdelt le mellém. – Ne félj, nagyon óvatos leszek.

- Tudom – sóhajtottam fel. Nem is feltételeztem volna róla, hogy nem fog rám vigyázni.

Lepkeszárny finoman simította fel a trikómat egészen a melleimig, majd felszisszent, amikor meglátta a hatalmas zúzódást, amit a fa hagyott rajtam. Behunytam a szemem, és összepréseltem az ajkaimat, amikor elkezdte tapogatni a nagy lila foltomat, mert akármennyire is finoman próbált megvizsgálni, akkor is kellemetlen volt minden érintés.

- Mindjárt kész vagyunk – suttogta nyugtatóan.

- Kibírom – nyögtem a fogaimon keresztül.

- Tudom, kicsim, te mindent elviselsz – mondta büszkén. – Kész is vagyunk – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – A bordáid túlélték az ütést, de még egy ideig biztosan fájni fog ez a zúzódás. A karodon kívül fáj még máshol is? – kérdezte lágyan, de mégis komolyan. – Most az igazat mondd, kérlek, ne hallgass el semmit – fűzte hozzá szigorúan.

- Nem, máshol nem fáj, esküszöm – mondtam őszintén.

- Rendben, akkor még a karodat megnézem – bólintott kedvesem. Majd finoman a kezébe vette a karomat, mire azonnal felnyögtem. Minden egyes érintés nagyon fáj. – Sajnálom, kicsim, de muszáj megvizsgálnom – nézett szám együtt érzően.

- Tudom – sírtam el magam. Nem akartam gyengének tűnni, de ez sokkal jobban fájt, mint bármi eddig életem során.

- Shh… eltört. Nagyon sajnálom, édesem, de a helyére kell tennem a csontot – mondta fájdalmasan. – Próbálj meg mély levegőket venni, és elengedni magad – suttogta a fülembe.

- Én is itt vagyok, Nathalie. Nem lesz semmi baj – térdelt mellém apa is, és megsimogatta a hajamat.

- Rendben, mehet – ziháltam. Apa átölelt, és finoman leszorított, Anthony pedig egy határozott mozdulattal visszamozdította a csontot a helyére. Én pedig, akármennyire is próbáltam elfojtani a sikoltásomat nem sikerült.

- Jól van, ügyes voltál – simogatta apa a hajamat. Majd megpuszilta a homlokomat. – Nem lesz semmi baj. Néhány nap alatt meg fogsz gyógyulni, és ez már csak egy rossz emlék lesz.

- Sínbe kell tennem még a karodat, utána indulhatunk haza – pattant fel Anthony. Majd két nyílegyenes ággal tért vissza, azután pedig csíkokat szakított a pólójából, hogy valamivel rögzíthesse a karomat. Miután túlestünk a bekötözésen is, és Anthony elengedte a karomat fellélegeztem. Azt nem mondom, hogy már nem fájt, de határozottan jobban éreztem magam, mint néhány perccel ezelőtt. – Sajnálom, hogy fájdalmat kellett okoznom neked, kicsim, de el kellett látni a karodat – ölelt magához gyengéden.

- Igen, tudom – pityeregtem a mellkasába. Tudom, hogy egy erős farkas nem sír úgy, mint egy kislány, de még soha életemben nem esett ilyen szinten bajom, így nagyon rosszul érintett ez a sérülés. Sajnos egyébként sem viseltem túl jól a fájdalmat. – Mennyi idő, míg egy farkas karja összeforr? – fordultam apám felé.

- Néhány nap, gyorsan meg fogsz gyógyulni – mondta biztatóan.

- Az jó – sóhajtottam fel. Majd vettem néhány mély levegőt, hogy lenyugodjak.

- Akkor induljunk – vett fel óvatosan Anthony. Majd elindult velem a többiek felé.

- Visszaváltozom, és utánatok megyek – szólt utánunk apa.

Amint kiértünk az erdőből mindenki aggódva fordult felém, mire én, ha nehezen is, de megeresztettem egy halvány mosolyt. Láttam, ahogy mindenki megnyugszik, és ettől én is megnyugodtam egy kicsit. Nem akartam, hogy aggódjanak értem, hiszen nem voltam én olyan törékeny virágszál, mint amilyennek kinéztem. Bár tény, hogy az előbb elsírtam magam, de csak apa és Anthony látta, szerencsére.

- Minden rendben? – lépett elénk Jacob aggódva Gabriellával az oldalán.

- Igen, néhány nap és kutya bajom sem lesz – mosolyogtam rájuk. – Nagyon fáj az arcod? – kérdeztem Gabyt.

- Túlélem – mosolyodott el halványan. – Majd ha hazaértünk Jake meggyógyítja – mondta kacéran. – Ígért nekem egy forró fürdőt, és egy egész napot csak kettesben – hajolt a fülemhez, hogy belesuttogjon.

- Hm… erre én is igényt tartok azt hiszem – néztem fel Anthonyra ártatlanul.

- Amit csak szeretnél – kacsintott rám szerelmem.

- Szerintem induljunk vissza – szólalt meg hirtelen Jasper. – Nem tetszik nekem, hogy ilyen könnyedén elkaptuk most őket. Vagy simán figyelmetlenek voltak, vagy társakra akadtak a környéken, és hamarosan lecsapnak ránk, amit nem kellene megvárni – kémlelt körbe.

- Rendben, ahogy gondolod – bólintottak rá a többiek. Azt hallottam, hogy Jasper a világ legjobb stratégája, biztosan érdemes hallgatni rá.

- Mindenki haza – mondta Jake határozottan. Majd a fák közé vetette magát, és néhány pillanattal később már farkasként tért vissza közénk, ahogy apa is.

- Búj a mellkasomhoz, nem akarom, hogy fázz. A kezed pedig csak tartsd úgy, ahogy kényelmesnek érzed – mondta Anthony. Majd apró csókot nyomott a számra. Én pedig úgy tettem, ahogy kérte, és szorosan az ölelésébe bújtam, ami megnyugtatott. A szívverése határozottan jó hatással volt rám. Az ütemes dallama teljesen elálmosított. Az utolsó, amire emlékeztem az volt, hogy szerelmem lassítani kezd.

Nem tudom, hogy meddig aludhattam, de amikor kinyitottam a szemem már egy ismerős puha ágyban voltam. Lenéztem a kezemre, és azonnal megláttam, hogy az Anthony által készített kötés helyén már egy nagy, fehér gipsz van, ami tele volt rajzolva mindenféle vidám ábrákkal. Ezen muszáj volt mosolyognom, majd pillantásommal Anthonyt, anyát és apát kerestem, biztosan nincsenek messze a szobámtól.

- Hogy vagy, kicsikém? – lépett anya könnyes szemekkel a szobámba.

- Jól vagyok, nincs semmi bajom – vágtam rá azonnal. – Ne sírj – vigasztaltam. Majd szorosan magamhoz öleltem, amikor leült mellém az ágyra.

- Ne csinálj többé ilyet – intett szigorúan. – Soha többé nem maradsz hátra a falkától. Ígérd meg.

- Anya, tényleg jól vagyok, és legyőztem – fűztem hozzá büszkén.

- Tudom, drágám. Egész La Push ódákat zeng rólad. Minden farkas elképedt azon, hogy az első üldözéseden képes voltál vámpírt ölni, ráadásul úgy, hogy a falka nem volt melletted – mosolygott rám anya. – Azt hiszem, hogy soha nem fogom megszokni, hogy te és apád állandó veszélyben vagytok, de azért nagyon büszke vagyok rátok – simogatta meg az arcomat. – Csak ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra, és soha többé nem csinálsz ilyet.

- Megígérem – vágtam rá azonnal. Remélem, hogy be is tudom majd tartani. Fűztem hozzá gondolatban. Ezután pedig belépett az ajtón apa és Anthony is. Mindketten egy-egy hatalmas csokor vadvirággal a kezükben.

- Ugye már nem fáj? – kérdezte Anthony azonnal.

- Nem, jól vagyok, köszönöm – mosolyogtam rá.

- Akkor jó – könnyebbült meg. Majd hozzám lépett, és a virágot az ép kezembe csúsztatta, majd óvatosan megcsókolt. Hé, nem vagyok cukorból. Szuggeráltam felé gondolatban, mire felkuncogott és rám kacsintott.

- Szia, kicsim – lépett elém apa is. Majd ő is átadta nekem a virágot, és megpuszilta a homlokomat. – Valamit meg kell beszélnünk – ült le az ágyam szélére.

- Én most magatokra hagylak titeket – mondta gyorsan Anthony. – Később visszajövök hozzád – fűzte hozzá gyorsan. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a szobámból.

- Mit kell megbeszélnünk? – néztem rájuk félve. Már előre hallottam, hogy vagy arról lesz szó, hogy soha többé nem hagyhatom el La Push területét, vagy abból ítélve, hogy Anthony szinte elmenekült a szobámból jön a szexuális felvilágosítás, amit eddig még sikeresen megúsztam.

- Sokat gondolkoztam azon, hogy két Uley is van a falkában, ráadásul az egyik alfai képességekre tett szert – kezdett bele apa. – Végül pedig arra jutottam, hogyha te is elfogadod a döntést, akkor rád hagyom mostantól a családunk képviseletét a farkasok között. Már lassan húsz éve képviselem a családot a farkasok között, és itt lenne az ideje, hogy feladjam a szolgálatot, hogy édesanyáddal együtt léphessem át az öregkor kapuját.

- Én már egy ideje átléptem – forgatta meg anya a szemeit.

- Édesem, még csak harminchét éves vagy – csóválta meg a fejét apa. – Pontosan ugyanolyan dögös vagy, mint amikor megismertelek – kacsintott rá.

- Lehet, de te már húsz éve huszonötnek nézel ki – vágott vissza anya. – Na nem, mintha nem szeretném ezt a látványt.

- Khm… a lányotok éppen közöttetek fekszik. Könyörgöm, ezt hagyjátok a saját hálótokba – mondtam fintorogva.

- Bocsi – mosolyogtak rám, de azért összekulcsolták az ujjaikat.

- Semmi baj – csóváltam meg a fejem.

- Szóval, mit mondasz? Nem bánod, ha elhagyom a falkát? – kérdezte apa újra.

- Ha nektek így jó, akkor tedd meg – mosolyogtam rá.

- Köszönöm, kicsim – ölelt magához apa.

Majd anya is csatlakozott a párosunkhoz. Tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, és őszintén szólva egy kicsit féltem is tőle. Nagy felelősség a falkában egyedül képviselni a családunkat. Mi van, ha szégyent hozok az Uley névre? Hiszen én csak egy lány vagyok.

Miután elengedtük egymást, még sokáig beszélgettünk, egészen késő estig. Majd amikor Anthony visszatért hozzám anya, és apa magunkra hagytak minket. Kicsit odébb csusszantam az ágyon, hogy szerelmem mellém férjen, és ő készségesen lefeküdt mellém, majd a mellkasára húzott, és cirógatni kezdett, engem pedig néhány perc alatt elnyomott az álom.

TALÁLKA!

SZIASZTOK!



FONTOS KÉRDÉS. LASSAN MEG KÉNE MONDANOM, HOGY PONTOSAN HÁNYAN JÖTTÖK A TALÁLKOZÓRA, AMIN A TWILIGHTTAL FOGLALKOZNÁNK, ÉS AKI SZERETNE, AZ TERMÉSZETESEN BESZÉLGETHET VELEM A FICJEIMRŐL IS. :D ÚGYHOGY, HA VAN RÁ MÓD, AKKOR LEGYETEK SZÍVESEK MÉG A HÉTVÉGE FOLYAMÁN BIZTOSAT MONDANI, HOGY FOGLALHASSUNK HELYET A TALÁLKÁNAK. TEHÁT AZ IDŐPONT 2010. JÚNIUS 27-E, AZ ECLIPSE PREMIER ELŐTTI VASÁRNAP. AKI JÖN AZ LEGYEN KEDVES VISSZAJELEZNI NEKEM IDE MEGJEGYZÉSBEN, VAGY EMAILEN drusilla1985@citromail.hu CÍMEN. ELŐRE IS KÖSZÖNÖM. PUSZI, DRUSILLA

La Push vámpírja - 51. fejezet

51. fejezet




(Carlisle szemszöge)



Edwarddal az irodámban ültünk, és éppen a legújabb rehabilitációs eljárásokat tanulmányoztuk, amikor fiam hirtelen elmosolyodott. Majd az ablak felé biccentett, hogy nézzek ki.

- Megérkeztek – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Elég lassan jöttek, mert már legalább fél órája itt kellene lennie Johannának és Justinnak. Bár az is lehet, hogy csak már túlságosan is hozzászoktam Edward vezetési stílusához.

- Szerinted mit fog szólni? – kérdezte Edward kíváncsian.

- Hát a temperamentumát ismerve, ha halandó lennék, akkor most az életemmel játszanék – mosolyodtam el. – Viszont nincs jobb ötletem, hogy hogyan próbálhatnánk egy kicsit közelebb hozni őket egymáshoz. Johanna makacsabb, mint te, Bella és Anthony együtt. Ez már szinte képtelenség.

- Csak fél – legyintett Edward. – Most mennek be a szobába – tolmácsolta Edward a helyzetet. – Na, és most vagy hatalmas bajban – vigyorodott el. – Hát a gyilkos gondolatok még finom kifejezés arra, ami most fortyog benne. Már el is indult a szobád felé. Szükséged van testőrségre, vagy elbírsz vele egyedül is? – kérdezte Edward nevetve.

- Hát, ne haragudj meg Edward, de azt hiszem, hogy kivételesen Jaspernek nagyobb hasznát venném, úgyhogy nyugodtan hagyd el a harcmezőt. Bár már így is össze fogsz vele futni, mindjárt itt lesz.

- Ahogy gondolod – bólintott rá fiam. – Akkor én már itt sem vagyok – lépett ki az ajtón. – Szia, Johanna – köszöntötte Edward a tanítványomat.

- Veled majd később számolok, mert tuti, hogy te is benne voltál – mondta dühösen, majd eltrappolt Edward mellett. Huh, tényleg van a lányban kurázsi. Sebaj, legalább passzol egy farkashoz. Meg tudja védeni az érdekeit, ez már biztos.

- Én is örültem a találkozásnak – szólt utána fiam nevetve.

Johanna amint az ajtóm elé ért azonban megtorpant. Szinte láttam magam előtt, ahogy mély levegőket vesz, és megpróbál lehiggadni egy kicsit. Hiszen mégsem ronthat be üvöltve a tanára irodájába. Miután valamelyest lecsillapodott hangosan bekopogott, vagyis inkább bedörömbölt az irodámba.

- Szabad – mondtam mosolyogva. Majd leültem az asztalom mögötti székhez.

- Jó napot, Dr. Cullen – lépett be Johanna. Pf… már megint Dr. Cullen. Nem képes megtanulni, hogy Carlisle?

- Neked is szép napot, Johanna – biccentettem. Aztán tanítványom nem bírta tovább tartani az álcáját. Becsukta az ajtót, majd idegesen járkálni kezdett, majd dühösen rám nézett, és belekezdett a mondanivalójába.

- Ezt mégis, hogy a fenébe képzelte? – kérdezte ingerülten. – Pontosan tudta, hogy az egyetlen beteg, akit le akarok adni az Billy Black, erre szándékosan beosztja a testvéremmel egy szobába, ráadásul rám hárítja a rehabilitációját. Ezt én nem fogom elvállalni. Justin mellé adjon egy másik beteget, mert NEM VAGYOK HAJLANDÓ ELVÁLLALNI BILLY BLACKET – a végét már kiabálva mondta.

- Először is higgadj le, nem kell az egész kórháznak értesülnie a nézeteltérésünkről – kezdtem bele nyugodt hangon. – Másodszor pedig, értem, de ezt az álláspontodat meg is kell alapoznod. Ő pontosan ugyanolyan beteg, mint az összes többi – mondtam komolyan. Leszámítva, hogy már egyáltalán nincs szüksége rehabilitációra, de ezt ügyesen titkoljuk. Fűztem még hozzá magamban.

- Kedvel engem, pedig nem is ismer. Ez már eleve nem normális. Ráadásul minden áron randizni akar velem. Ez minősülhet zaklatásnak is – mondta Johanna határozottan.

- Hozzád ért akár csak egy ujjal is? Erőszakoskodott? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Egy tapasztalt, bevésődött farkas előbb öli meg magát, minthogy bántsa a bevésődését akár csak egy szóval is.

- Nem – rázta meg a fejét Johanna. – Csak szavakkal ostromol, de nekem már ez is elég zavaró.

- Hát sajnálom, de ennek fényében a zaklatást kizárhatjuk – mosolyodtam el. – Van egyéb kifogásod Billy ellen?

- Öhm… összeférhetetlenség áll fenn, mivel a beteg vonzódik hozzám, le kell adnom egy másik orvosnak, hogy pontosan és jól menjen végbe a rehabilitáció – mondta határozottan.

- Hát ebben van igazság – gondolkodtam el. Mire Johanna elmosolyodott. – Rendben, legyen, ahogy akarod – bólintottam rá.

- Tényleg? – nézett rám döbbenten. – Azt hittem, hogy nehezebben fog menni.

- Nem, igazad van az összeférhetetlenségben – mondtam komolyan. – Billyt és Justint átadjuk Dr. Donner medikájának – fűztem még hozzá.

- Billyt és Justint? Jól hallottam? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Igen, jól hallottad – válaszoltam.

- Justint miért? – kérdezte kétségbeesetten.

- Nos, ha Billy és te összeférhetetlenek vagytok, azért, mert tetszel ennek a fiúnak, akkor Justinnal is összeférhetetlenek vagytok, hiszen a bátyád. Érvénybe léptetjük itt is azt a szabályt, mint a műtőben – mondtam komolyan. – Mondd meg a betegeidnek, hogy leadod őket, én pedig mindjárt megkeresem Dr. Donnert, és elkérem tőle a medikáját a rehabilitáció idejére – álltam fel az asztalomtól.

- De hát… - kezdett bele Johanna, de közbevágtam.

- Nem, igazad van, az én hibám. Figyelembe kellett volna vennem, hogy nem kezelheted azt a két beteget, akit beosztottam melléd, hiszen érzelmileg érintett vagy, de azonnal megoldjuk ezt a problémát – nyúltam a kilincs felé.

- Nem akarom, hogy más rehabilitálja Justint – kapta el a karomat. – Kérem, nem lehetne, hogy csak Billyt adjam át?

- Sajnálom, de ebben a kórházban kevés orvos van már így is. Összesen két rehabilitációs betegünk van, és nem engedhetjük meg, hogy két medika foglalkozzon az esettel, de ne aggódj, megértem az álláspontodat, majd keresünk neked másik beteget, akivel foglalkozhatsz. Justin pedig egész nap itt lesz, bármikor meglátogathatod – mondtam vigasztalóan. Majd kinyitottam az ajtót.

- Inkább elvállalom mindkettőjüket – hajtotta le a fejét.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem tetetett aggódással. Tudtam, hogy sikerülni fog meggyőznöm. Bár nem rajongtam a zsarolásért, de most nem volt jobb ötletem. – Mert tényleg nem muszáj.

- Igen, biztos vagyok benne – bólintott rá. – Viszont pontosan tudom, hogy egyáltalán nem sajnálja, úgyhogy nem kell megjátszania magát. Szándékosan adta nekem Billy is.

- Nem igazán lett volna logikus szétválasztani összesen két rehabilitációs beteget – állapítottam meg.

- Ez is igaz, de tudom, hogy mi az igazi szándéka, de nem fogok randizni vele. Megérthetné már a világ, hogy nekem nem kell senki más a bátyámon kívül. Mellettem van az, akinek mellettem kell lennie, úgyhogy örülnék, ha a Cullen család nem próbálna meg kerítőt játszani. Nekem így jó – mondta sértődötten.

- Ahogy gondolod, Johanna. Kezeld a betegeidet legjobb tudásod szerint, és akkor én meg sem szólalok többet – ajánlottam.

- Nagyszerű, megegyeztünk – csillant fel a szeme.

Oh, ha tudná, hogy Billy milyen nehezen fog felgyógyulni. Bár tény, hogy egy kicsit füllentettem a valós eredményeit illetően, na jó hatalmasat hazudtam. Ha akarna már rég az erdőben lehetne, és visszavehetné az alfa posztját, de ennél jobbat nem találtunk ki arra, hogy Johanna közelében maradhasson még egy kicsit. Remélem, hogy képes lesz a csodára, mert ilyen hatalmas ellenállás mellett lehet, hogy mégsem lesz neki elég két hét a lány meghódítására.

- Nos, ha ennyit szerettél volna, akkor most menj, és foglalkozz a betegeiddel, mert két óra múlva kezdődik az első foglalkozás. Készítsd fel őket, és később én is benézek – mondtam határozottan.

- Igenis, Dr. Cullen – bólintottam, majd az ajtó felé fordultam. – Elnézést az iménti kitörésemért – fűzte még hozzá.

- Úgy nézek én ki, mint aki haragszik? – kérdeztem mosolyogva.

- Nem, úgy néz ki, mint aki igenis benne volt a sumákban, és most diadalittasan mosolyog – fintorodott el Johanna. – Ezúttal győzött a túlerő, de legközelebb nem fogom hagyni magam – mondta határozottan.

- Ez itt egy kórház, nem pedig háborús övezet. Ha bármire szükséged van, akkor fordulj hozzám bátran. Egyébként pedig még mindig Carlisle a nevem. Annyival nem vagyok idősebb, hogy magáznod kelljen, de ezt már mondtam egy párszor.

- Tudom, Dr. Carlisle – vigyorodott el. – Akkor én most megyek – mondta még. Majd néhány pillanattal később el is tűnt a folyosón.

- Most már bejöhetsz, Edward – csóváltam meg a fejem.

- Mióta tudod, hogy leskelődök? – pattant be fáról fiam.

- Néha már elég hangosan kuncogtál fel. Bár ezt nem is csodálom. Nem semmi ez a lány.

- Hát nem lesz egyszerű megzabolázni az biztos – bólintott rá fiam. – Bár szerintem Billy így szereti, ahogy van. Én is imádom, amikor Bella megmakacsolja magát, csak meg ne tudja, mert még a végén megfoszt a morcos arckifejezéseitől.

- Mennyire utál engem, Johanna? – kérdeztem kíváncsian.

- Meglepő, de egyáltalán nem. Úgy gondolja, hogy őszintén jót akarsz, de túlságosan is idealista vagy, ezért akarod mindenáron a „kerítőt” játszani. Amikor bejött az irodádba még nagyon haragudott, meg amikor kifordítottad az összeférhetetlenségi elméletét, akkor azt hittem, hogy rád ugrik, de azt leszámítva jól kezelte a helyzetet – magyarázta Edward komolyan.

- Előbb vagy utóbb meg fog békélni a sorsával, ez biztos – mondtam határozottan. Nem harcolhat egész életében a szerelem ellen.

- Majd Justin besegít Johanna megpuhításába, átlestem a fiúkhoz, és roppant jól szórakoztak éppen. Gyorsan megtalálták a közös hangot, és a közös pontot is, mivel mindketten csak áradozni tudnak Johannáról. Szerintem közösen sikerülni fog nekik megtörni a falat, amit ez a lány felépített tíz év alatt – mondta Edward komolyan. – Egyébként Esme, és a lányok is hamarosan itt lesznek – fűzte még hozzá mosolyogva. – Bella kérdezi, hogy most már lassan elkezdhet-e barátkozni Johannával.

- Nos, szerintem, most már lassan nekiláthat a dolognak, hogyha szeretne – bólintottam rá. – Gondolom, hogy látogatóba jönnek a lányok Billyhez, igaz? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, Billyhez is, de Esme főzött Justin és Johanna számára is – mosolyodott el Edward.

- Nem is ő lenne, ha nem szeretne mindenkit – mosolyodtam el én is. – Mi a helyzet a környéken? Jake és a többiek találtak valamit? – kérdeztem idegesen. Már nagyon régóta nem sikerült elkapni ezt a három vámpírt.

- Jake tegnap éjjel szagot fogott nem messze a határtól, azonnal útnak indultak. Gabriella is velük ment, már teljesen elválaszthatatlanok Jacobbal, meg Anthony és Nathalie is ott van. Nathalie-t és Gabriellát nem igazán akarták magukkal vinni, de győzött a két lány makacssága. Nath pedig alfai képességekkel is rendelkezik már, úgyhogy többé nem parancsolhat neki senki. Ez egy kicsit megbonyolítja majd a terhességet, mert magát kell majd kontrollálnia, ami valószínűleg nehéz lesz, hogyha vámpírok jönnek a közelbe – hadarta el Edward egy szuszra. – Oh, utólagos engedelmeddel Jasper, és Emmett a farkasokkal tartott, hogy segítsenek, ha szükséges.

- Ezt nagyon jól tették – biccentettem. Emmett elég erős bárki ellen, Jasper eszén pedig még senki nem járt túl. – Bella hogy viseli?

- Elég ideges, mert két fia is a harcmezőn, a harmadik pedig a kórházban, de Billy nem tud róla, hogy mi történt, egyelőre. Nem akarták, hogy elhagyja a bevésődését, így inkább nem mondtak semmit, hogy továbbra is játssza a sérültet. Egyébként is gyanús lett volna, ha talpra áll egyik pillanatról a másikra. A terv az, hogy ha nem találják meg őket mégsem, akkor három napon belül visszatérnek, és várunk. Ha megtalálják őket, akkor viszont el is intézik a dolgot azzal a lendülettel – mesélte Edward hevesen.

- Rendben van, én a biztonság kedvéért majd itt maradok, mert ha valami csoda folytán kicselezik a falka, Emmettet és Jaspert, akkor valószínűleg bosszút akarnak majd, és Billy egyedül könnyű célpont.

- Arra gondoltam, hogy talán idehívhatnánk a biztonság kedvéért a Denalikat – mondta Edward halkan. A fiam önként hajlandó lenne meghívni Tanyát? Akkor tényleg nagyon ideges.

- Szerintem jó ötlet, úgysem ismerik még Bellát csak hallomásból, ráadásul már nagyon régen nem találkoztunk velük. Úgyhogy ha ez megnyugtatna téged, akkor csak nyugodtan – bólintottam rá.

- Rendben, akkor megyek is, és felhívom őket – biccentett Edward, majd eltűnt az ajtó mögött.

- Jól van, én addig megnézem a betegeinket, mert úgy hallom a lányok már itt vannak – szóltam Edward után.

Majd kiléptem a szobámból és elindultam a fiúk szobája felé, ahonnan vidám kacagás, és lelkes beszélgetés hallatszódott. A lányok nagyon szórakoztak valamin, ezért kíváncsian nyitottam be, és azonnal elmosolyodtam. Úgy látom, hogy Justinnak sokkal könnyebben megy a beilleszkedés az emberek közé, mint a nővérének. Bella és Alice Billy ágyának szélén ücsörgött, míg Esme és Rose Justin mellett foglaltak helyet, és vidáman nevettek. Szívmelengető látvány volt őket így látni.

- Mi a vidámság tárgya? – kérdeztem kíváncsian.

- Justin lelkesedése egy sajtburger iránt – magyarázkodott Billy. – Amint a lányok leemelték a tároló tetejét egész kis koncertet hallhattunk a hasától, majd Justin elmesélte, hogy már tíz éve erről ábrándozott többek között.

- Bocsi, doki, de most nem vagyok társalgásra alkalmas – morogta Justin két harapás között. – Viszont a feleségét még lehet, hogy elhódítom magától valahogy, mert ez fantasztikus – majszolta tovább a hamburgerét.

- Nos, attól tartok, hogy azt nem hagyhatom, de ha szépen kéred, akkor biztosan bármikor főz neked, mert úgysem tudja megállni – nevettem fel én is.

- Vállal kiszállítást, asszonyom? – fordult vissza Esme felé. – Mert akkor minden napra rendelek valamit inkább, mint az a borzalom, amit Johanna akar belém tömni állandóan.

- Miért, mivel akar megetetni? – kérdezte Bella kíváncsian.

- Vegyes zöldségfőzeléknek álcázott valamivel – fintorodott el. – Egyszer hajlandó voltam megkóstolni, de utána a többi egyéb helyeken végezte, mint a padló, vagy, az éjjeliszekrény. Szegény gyenge kezemből mindig véletlenül kicsúszik az a borzalom – rántotta meg a vállát.

- Értem már, hogy miért jártak hozzád a takarítók reggel, délben, este – kuncogtam fel. Ügyes, én is azt hittem, hogy véletlenül ejt el mindent. Viszont most, hogy így mondja, tényleg mindig csak a tálcák végezték a földön.

- Arra még nem gondoltál, hogy szólj neki, hogy nem szereted? – kérdezte Alice.

- Te találkoztál már, Johannával? – kérdezte Justin kíváncsian. – Ha a fejébe veszi, hogy nekem most éppen vasszöget kell rágcsálni, hogy jobban legyek, akkor belém fogja tömni. Igazi kis zsarnok, de ettől függetlenül imádom.

- Ajaj, jön a zsarnok – szólalt meg Bella tetetett ijedtséggel. Néhány pillanat múlva pedig valóban megjelent Johanna.

- Mi a helyzet? – lépett be Johanna kíváncsian. – Hé, te meg mit eszel? – kerekedtek ki a szemei, ahogy Justinra nézett. – Nem, ez még túl megerőltető a gyomrodnak. Azonnal hagyd abba a sajtburgerezést – indult meg felé Johanna.

- A-a, az életem árán is megvédem ezt az ebédet – rázta meg a fejét Justin. – Egyébként pedig a doki sem szólt rám, úgyhogy ne legyél hárpia, hugi. Ennyitől még nem lesz semmi bajom. Azt az izét, meg vidd innen, de gyorsan, ami a kezedben van, mert messziről sem jó a szaga.

- Ez vegyes zöldségfőzelék. Szükséged van vitaminokra, és jobb lenne, ha könnyű ételeket ennél egy ideig – vetett ellent Johanna.

- Ez sem nehéz étel, nézd csak meg, hogy milyen könnyen emelgetem a számhoz – emelte meg néhányszor a zsemlét. - Amúgy pedig tele van salátával, és paradicsommal ez a szendvics. Lefogadom, hogy egészségesebb, mint az ott – nézett bizalmatlanul a főzelék felé. Mire mindenki elnevette magát. – Egyébként azt ne mondd, hogy te megeszed azt a valamit, amit belém akarsz tömni. Kóstoltad már egyáltalán, hogy mivel mérgezik itt a lábadozókat? Még az infúzió is jobb volt annál – bökött a tányér felé.

- Justin, én kezellek, és hidd el, hogy csak jót akarok neked – mondta Johanna komolyan.

- Oké, akkor kóstold meg azt a valamit, és ha meg bírod enni, akkor erőt veszek magamon és legyűröm – ajánlotta Justin.

- Hát jó – mondta elszántan Johanna. Majd letette a tálcát, felvette a kanalat, és egy nagy kanál főzeléket tett a szájába. Ahogy a nyelvéhez ért az ételt elfintorodott. Majd a szájához emelte a szalvétát, és diszkréten beleürítette a falatot. – Te jóságos ég! Ez sótlan, borstalan, ízetlen, híg, és szét is főzték, pfuj. Edd nyugodtan a sajtburgert, ennél bármi jobb a szervezetednek – adott igazat a bátyjának.

- Na ugye – vigyorodott el Justin. – Gyere, kapsz egy harit, hogy ne legyen olyan borzalmas a szájízed – nyújtotta Johanna felé a zsemlét.

- Köszi – mosolyodott el Johanna. Majd beleharapott az ételbe. – Huh, ez tényleg nagyon finom – nézett Esmére elismerően, miután lenyelte.

- Ha te is kérsz, akkor van még bőven – mosolygott rá szerelmem. – Nem ártana lassan ebédelned valamit.

- Nem, köszönöm, most nincs időm enni – rázta meg a fejét Johanna. – Még elő kell készítenem a rehabilitációs szobát Justin és Billy számára, úgyhogy inkább megyek is.

- Ugyan már, Johanna. Ebédelned neked is kell. Szerintem tudunk várni még tíz percet Justinnal – mondta Billy komolyan. Justin pedig hevesen bólogatott.

- Köszönöm, nem vagyok éhes – fordított hátat, de a gyomra hirtelen felmordult.

- Mi van akkor, ha éhes vagy? – kérdezte Billy a szemét forgatva.

- Akkor ilyen betegeket eszek reggelire, mint te – mordult rá Billyre.

- Mikor lett belőled kannibál? Kezdek félni tőled – nevetett fel Justin. Mire a többiek is elkezdtek kuncogni.

- Te kinek az oldalán állsz? – kérdezte Johanna morcosan.

- Miért kéne bárki oldalán is állnom? – lepődött meg Jusitn. Majd Billyre sandított, aztán Johannára. – Hé, mi van köztetek? – kérdezte mosolyogva.

- Semmi – vágta rá Johanna azonnal.

- Na, ez már akkor valami. Meséljetek, min vesztetek össze? – kérdezte kíváncsian.

- Nem vesztünk össze, és nem vagyunk együtt – mondta Johanna dühösen. - Ne üsd bele az orrod más dolgába.

- Te vagy, aki csapja neki a szelet? – kerekedtek el Justin szemei. – Róla meséltél, amikor még azt hitted, hogy kómában vagyok, igaz?

- Justin – szólt rá Johanna erélyesen.

- Beszélt rólam? – mosolyodott el Billy, és vele együtt mindenki más is.

- Én nem… miért beszéltem volna bárkiről is? Biztosan álmodtad – harapta be az alsó ajkát. Ráadásul még kicsit el is pirult. Ezek egyértelműen árulkodó jelek voltak arról, hogy mégsem közömbös Billy irányába.

- Azt is álmodjuk, hogy most elpirultál? – kérdezte Alice vigyorogva.

- Mint már mondtam, itt az ideje, hogy előkészítsem a termet a rehabilitációhoz. Egy óra múlva visszajövök értetek, és elkezdjük a programot – mondta még, majd kisietett a szobából. Esme már állt is volna fel, hogy utána menjen, amikor hirtelen felpattant Bella, és kivett egy sajtburgert a tárolóból.

- Majd én utána megyek – mosolygott ránk. Mire én csak bólintottam. Hátha jót tesz most Johannának, hogyha éppen Bella megy utána. Eltereli a gondolatait az előbbi apró kis incidensről.



(Bella szemszöge)



Amint Carlisle beleegyezően biccentett azonnal felkaptam egy szendvicset, és már rohantam is Johanna után. Nem akartam, hogy haraggal távozzon tőlünk.

- Johanna várj, kérlek – kiáltottam el magam. Mielőtt még beért volna egy szobába. Meglepődött rajta, hogy követem, de azért visszafordult és megvárt.

- Mit akarsz, Bella? Megfojtasz a szendviccsel? – kérdezte szem forgatva.

- Te igazából nem vagy ilyen kemény, és megközelíthetetlen, mint amilyennek mutatod magad – vágtam a közepébe.

- Nem ismersz engem – vágta rá azonnal.

- Talán jobban át tudom érezni az érzéseidet, mint hiszed – szomorodtam el.

- Azt kétlem – tette a kezét a kilincsre.

- Én is láttam a szüleimet meghalni – mondtam hirtelen, mire Johanna megállt a mozdulat közben. – Tizennyolc éves voltam. Én is be akartam zárkózni, és egyedül bolyongani a világban, mert az biztonságos. Biztosít, hogy soha többet nem fogsz elveszíteni senkit, aki fontos neked. Viszont ha belegondolsz, mi értelme van egyedül az életednek? Boldogan mész haza? Van, aki magához öleljen, ha úgy érzed, hogy nem bírod tovább? Gondold át, kérlek. Billy jó ember, és soha nem nézne rá másra, hogyha adnál neki egy esélyt.

- Áruld el, hogy most miért vagy kedves hozzám? Azt hittem, hogy utálsz – motyogta maga elé.

- Nem utállak, inkább csak nem ismertelek, és félreértettem a reakcióidat, tudod Billy fontos nekem, és te folyamatosan a lelkébe gázolsz. Viszont most már azt hiszem, hogy valamilyen szinten meg tudlak érteni, de az semmiképpen nem megoldás, ha egy életre bezárkózol. Adj esélyt az érzelmeknek, amiket elfojtasz magadban – fogtam meg óvatosan a kezét. Nagyon reméltem, hogy nem rántja el, és legnagyobb örömömre nem is tette.

- Azt hiszem, hogy én is teljesen félreértettelek téged – sóhajtott fel.

- Nem gond, néha kicsit agresszív vagyok, ilyen a természetem – rántottam meg a vállam mosolyogva.

- Nos, ez talán rólam is elmondható – mosolyodott el halványan.

- A lányokkal vásárolunk a hétvégén – kezdtem bele. – Volna kedved velünk tartani? Csak egy kis csajos program. Semmi különös.

- Azt hiszem, hogy nem voltam még csajos programon – nézett rám ijedten.

- Oh, ne aggódj, engem is Alice vezetett be a bevásárló körutak, és a pizsama partik rózsaszín világába – kuncogtam fel. – Gondold meg. Szerintem jól szórakoznánk. Garantáltan csak lányok.

- Meggondolom – adta meg magát. – Viszont most már tényleg mennem kell, Bella.

- Rendben, nem zavarok tovább – engedtem el a kezét. – Ezt neked hoztam. Kérlek, egyél – nyújtottam felé a szendvicset.

- Köszönöm – mosolygott rám. Majd elvette a szendvicset és jóízűen beleharapott. – Ez tényleg fantasztikus. El kell kérnem a receptet Esmétől.

- Szerintem akár leckéket is ad neked boldogan – nevettem fel. – Imád főzni.

- Azt el is tudom képzelni róla – bólintott. – Szia, Bella – mondta még, majd belépett a szobába.

- Viszlát, Johanna – szóltam utána.

Majd elégedetten fordultam vissza a fiúk szobája felé. Ha egy kicsit is sikerült felolvasztanom a jeget, és hajlandó velünk eltölteni egy kis időt, akkor előbb vagy utóbb elgondolkodik rajta, hogy talán nem is olyan jó egyedül lenni.

- Hogy ment? – kérdezte azonnal Esme, amikor visszaértem.

- Azt hiszem, hogy elég jól – mosolyodtam el.

- Miben mesterkedtek? Avassatok be, kérlek – nézett ránk Justin kíváncsian.

- Szeretnénk, ha a húgod egy kicsit felengedne, és nyitna a külvilág felé – magyarázta Calrisle.

- Oh, ez remek terv – mosolyodott el Justin. – Vegyetek be a csapatba, légyszi. Én is nagyon szeretném, ha végre ellazulna egy kicsit – nézett ránk könyörgőn. – Viszont, ha összejön veled, és bántani mered, akkor kénytelen leszek téged meggyepálni, haver – fordult komolyan Billy felé.

- Ha megbántom, akkor önként leszek a bokszzsákod – bólintott rá Billy.

- Remek, akkor vágjunk bele – csapta össze Justin a tenyereit. Mi pedig azonnal elkezdtünk lehetséges terveket gyártani, hogy hogyan kellene ezt a lányt egy kicsit ellazítani.

La Push vámpírja - 50. fejezet

50. fejezet



Sziasztok! Ma szép kerek számokat ünnepelünk. Ötvenedik fejezet, és kétszáz rendszeres olvasó :D Ez már nem semmi :D
Puszi, Drusilla


(Johanna szemszöge)



Amikor felnéztem megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem az tart a karjaiban, akire gondoltam, de az még jobban meglepett, hogy még csak nem is ismerem az illetőt. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a nő, csak azt éreztem, hogy jó volt a karjaiban lenni. Valahogy olyan megnyugtató és biztonságos, mint amikor az édesanyja öleli át a gyermekét.

- Ne haragudjon, asszonyom, de attól tartok, hogy összetéveszt valakivel – bontakoztam ki az öleléséből.

- Nem hinném, kedvesem. Te vagy Johanna, igaz? – kérdezte halványan elmosolyodva. Milyen kedves arca van. A szeméből pedig csak úgy sugárzik a szeretet.

- Igen, én vagyok, de ön kicsoda? – kérdeztem félre biccentett fejjel.

- Esme Cullen vagyok – mosolyodott el lágyan. – Azt hiszem, hogy a férjemet elég jól ismered – fűzte még hozzá.

- Ön Mrs. Cullen? – néztem rá kikerekedett szemekkel. Milyen gyönyörű, pont, mint a férje. Különös család. Tuti, hogy van a háttérben valami hókusz-pókusz, az összes Cullen genetikailag tökéletes. Márpedig az fizikai képtelenség. Főleg, hogy a gyerekeik nem is a sajátjaik, hanem örökbefogadottak.

- Igen, de inkább csak Esme, ha megkérhetlek – simított ki egy könnycseppet a szememből.

- Carlisle, elmondta, hogy miért túlórázik mostanában annyit? – hajtottam le a fejem. Nem volt jogom elrabolni a családfőt a feleségétől. Bár azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a mentorom megszegte az orvosi titoktartási esküjét.

- Nem, egy szót sem szólt – tudtam, hogy nem a doktor árult el. Akkor viszont honnan tudja? - Nem szoktunk a munkájáról beszélni, hiszen nem lenne etikus, de rólad már mesélt. Elmondta, hogy mennyire lelkes és tehetséges tanítvány vagy. Egyfolytában rólad áradozik.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, ma bementem meglátogatni Carlisle-t, de nem találtam meg. Viszont az egyik nővérből sikerült kiszednem, hogy ma elvileg itt műt, ebben a kórházban. Gondoltam, hogy örülne egy kis meglepetésnek, mivel mostanában elég keveset láttam. Még elcsíptem, mielőtt bement volna a műtőbe, és ő kért meg rá, hogy ha már úgyis itt vagyok, akkor keresselek meg téged, mert biztosan nagyon ideges vagy. Ne haragudj rá, csak aggódik miattad. Tudja, hogy milyen nehéz, ha egy családtagod van a műtőben. Hidd el, tudom milyen érzés. Egyszer régen Belláért is úgy aggódtunk, mint most a testvéredért, és akkor ő volt kizárva a műtőből, majd szétvetette az ideg, pedig ő mindig nyugodt – mondta őszintén. – Ha megengeded, akkor szívesen itt maradnék veled, és megvárnám a műtét végét. Nem akarok tolakodó lenni, vagy ilyesmi, csak szeretnék egy kis támaszt nyújtani, mert úgy látom, hogy egyedül vagy. Hidd el, hogy jól fog esni egy kis társaság – ajánlotta kedvesen. Végül is, megnyugtat a közelsége, és nagyon kedves is. Még talán a mentoromnál is szimpatikusabb. Pedig őt is nagyon kedvelem.

- Nem akarok a terhére lenni – válaszoltam végül. Nincs jogom ráakaszkodni az egész családra. Már így is Dr. Cullenen, és Edwardon élősködöm egy ideje.

- Egyáltalán nem vagy a terhemre, kedvesem. Leülhetek? – kérdezte lágyan, és a mellettem lévő székre mutatott.

- Igen, persze – sóhajtottam fel. Miért ilyen kedves velem mindenki a családból? Kivéve persze Bellát, aki most biztosan még jobban utál, mert Edward mostanában sokat kimarad miattam.

- Köszönöm – mosolygott rám.

Majd helyet foglalt mellettem, és bár kicsit bizonytalanul, de átkarolta a vállamat, ezzel arra késztetve, hogy fejemet a vállára hajtsam. Nagyon finom, és megnyugtató illata volt, mint a levendula. Mindig is a kedvenc illataim közé tartozott. Édesanyámnak is hasonló illata volt. Már legalább egy órája ültem így, a fejemet Esme vállára hajtva szótlanul, amikor éreztem, hogy a nyakam zsibbadni kezd. Nem akartam eltávolodni, de már nagyon kényelmetlen volt ez a pozíció, úgyhogy fájdalmas nyögés kíséretében elhúzódtam Esme megnyugtató karjaitól.

- Nem akarsz ledőlni egy kicsit? – kérdezte kedvesen.

- Nem, itt akarok lenni, amikor Carlisle kijön onnan, azonnal tudnom kell, hogy hogy ment – böktem a műtő felé. Inkább egy hétig fizetem a masszázst, de kizárt, hogy elhagyjam a műtőajtó tíz méteres körzetét.

- Rendben, akkor majd megkérem Edwardot, hogy hozzon neked valami kényelmeset, ha ide indul – vette elő a telefonját. Már éppen rá akartam szólni, hogy itt nem telefonálhat, amikor már vissza is süllyesztette a zsebébe a készüléket. Majd gyengéden rám mosolygott. – Ne aggódj, soha nem használnék telefont a műtő környékén. Egy főorvos felesége vagyok, ezt illik tudnom. Csak meghallottam, hogy üzenetem érkezett. Edward már úton van, és hoz neked néhány dolgot. Úgy tűnik, hogy magától is eszébe jutott, bár a fiam igazi úriember – mosolyodott el boldogan.

- Köszönöm, de ez igazán túlzás – sütöttem le a szemeimet szégyenlősen. – Nem szolgáltam rá a kedvességre.

- Ugyan már, ez nem jótékonykodás. Hidd el, hogy mi csak a javadat akarjuk, mert kedvelünk. Mindenkit érnek veszteségek a világon, de ha ennyire bezárkózol, akkor nem veszed észre a rád kacsintó boldogságot, ami kiabál feléd – mondta komolyan.

- Köszönöm, de ha vége lesz ennek, akkor minden rendben lesz – mondtam határozottan. – Csak a bátyámra van szükségem, és egy kiadós alvásra – fűztem még hozzá.

- Nem zárhattok ki mindenkit – mosolyodott el Esme lágyan. – Egyszer én is elkövettem ezt a hibát, és ez majdnem az életembe és a boldogságomba került. Nem adhatod fel a reményt a szerelemre.

- Tudom, hogy a családotok kedveli Billyt, de én… - kezdtem bele, de közbevágott.

- Te nem akarod közel engedni őt magadhoz, mert félsz, hogy elveszítheted – fejezte be helyettem a mondatod. Bár én nem ezt akartam mondani.

- Nem, én csak, egyszerűen nem az esetem – hárítottam el az őszinte választ. Pedig tökéletesen beletalált a lényegbe. Eszem ágában sincs bárkit is közel engedni magamhoz. Nem tudnék még valakit elveszíteni az életben. Esme már éppen szólásra nyitotta a száját, valószínűleg, azért, hogy meggyőzzön, de egy kedves hang megállásra késztette. Aminek én is kifejezetten örültem.

- Sziasztok – lépett mellénk Edward. – Hoztam neked néhány dolgot – vigyorodott el. Majd a háta mögül előhúzott egy pizzát, mire a gyomrom azonnal hangos korgásba kezdett. Ezen muszáj volt kuncognom, ahogy Esmének és Edwardnak is. Mohón vettem el tőle a dobozt, és nyitottam fel. Edward a kedvencemet hozta. Tejszínes alap, csirkemell, és paradicsom, dupla sajttal.

- Köszönöm – néztem fel rá hálásan. – Kértek? – nyújtottam feléjük a dobozt. De mindketten diszkréten visszautasították az ajánlatot. Nem igaz, hogy soha nem lesznek éhesek. Alig esznek valamit.

- Mindjárt visszajövök, csak még a kocsiban maradt pár holmi – fordult sarkon Edward.

Én pedig úgy döntöttem, hogy jobb lesz a pizzámnak, ha még melegen elfogyasztom. Úgyhogy neki is láttam az evésnek. Még az első szeletet sem végeztem ki, amikor Edward már vissza is tért, egy nagy rakás holmival. Volt nála egy összecsukható napozó ágy, két pléd, és egy párna. Értetlenül néztem rá, mire csak felkuncogott.

- Mivel Carlisle nem tudta megmondani, hogy meddig tart a műtét, és úgyis tudom, hogy nem akarod majd elhagyni a kórházat, gondoltam legalább kényelembe helyezünk téged – magyarázta a dolgot.

Majd egy picit átrendezte a széksorokat, és elhelyezte a rögtönzött kis fekhelyemet. Néhány nővér rossz szemmel nézte a magánakciót, de Edward elragadóan rájuk mosolygott, majd meghívta őket kávézni. Miután pedig visszajöttek, szerintem azt is megengedték volna, hogy a folyosó közepén kávézót, vagy gyorsbüfét nyissak.

- Kényelmesen fekszel? – takargatott be Esme.

- Igen, nagyon, köszönöm – néztem rá hálásan.

Mire megszorította a kezem, én pedig azonnal belecsimpaszkodtam. Jól esett a közelsége. Szerencsére nem is akarta elhúzni a kezét, hanem engedelmesen mellém ült, és továbbra sem engedett el. Edward pedig átnyújtott nekem egy bögre teát. Kávét szerettem volna, de megígértem Carlisle-nak, hogy többet ma már nem iszom, és a jelek szerint mentorom beárult Edwardnak is, mert nem volt hajlandó csak egy kamillateát hozni nekem. Engedelmesen megittam. Majd éreztem, hogy egyre jobban elálmosodom. Akármennyire is próbáltam nyitva tartani a szemeimet nem ment. Pedig általában jól bírom alvás nélkül, de most valahogy mégsem megy.

- Ne harcolj ellene, jobb lesz neked, ha pihensz egy kicsit – mondta Edward halkan. Én pedig feladtam az ellenkezést, és hagytam, hogy elragadjon az öntudatlanság.



(Edward szemszöge)



Nem szerettem drasztikus módszerekhez folyamodni, de miután meggyőződtem róla magam is, hogy Johanna lassan rosszul lesz az idegességtől, megfogadtam Carlisle tanácsát, és egy adag altatót csempésztem bele a kamillateába, amit vettem neki. Jobb lesz, ha alszik néhány órát. Miután Johanna engedelmesen megitta a teáját, lassan de biztosan elkezdtek kuszák lenni a gondolatai. Bármennyire is harcolt a rátelepülő fáradság ellen, nem sikerült neki. Úgyhogy a füléhez hajoltam és halkan belesuttogtam.

- Ne harcolj ellene, jobb lesz neked, ha pihensz egy kicsit – mondtam neki halkan. Mire végre feladta a küzdelmet, és engedett az álmosságnak.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet volt? – kérdezte Esme, miközben végigsimított Johanna arcán.

- Hidd el, hogy sokkal jobb így neki, mintha az elkövetkezendő hat-hét órát azzal töltené, hogy idegeskedik – válaszoltam határozottan. – Nem fognak este hat előtt kilépni abból a műtőből, mivel nagyon kényes a műtét, és lassan kell haladniuk, mert egy rossz mozdulat, és mindennek vége lehet.

- Rendben, ha ti így gondoljátok, akkor biztosan igazatok van – bólintott rá fogadott anyám.

- Egyébként, ha már itt tartunk. Te, hogy kerültél ide? – kérdeztem kíváncsian. Biztosan nem Carlisle mondta el neki.

- Alice látta, hogy Johanna kiborul, bemosakszik, és besettenkedik a műtőbe, amiért visszavonják a diplomáját, és egy életre eltiltják az orvoslástól. Azért jöttem, hogy megnyugtassam már amennyire ez jelen körülmények között lehetséges, és megakadályozzam, hogy tönkretegye az életét – válaszolta Esme őszinte aggodalommal a hangjában. – Sajnos félő volt, hogy te elkésel, és már nem tudod megakadályozni a dolgot.

- Akkor majd ismét hálát kell adnunk Alice-nek – mosolyodtam el. Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet, hiszen Johanna olyan megfontolt teremtés. Bár most az utolsó családtagjáról van szó, így érthető lett volna, hogyha butaságot csinál.

- Igen, bár haragudott rátok, amiért elhallgattátok előle az igazságot. Na, nem mintha sikerült volna, mert természetesen, ahogy eldöntöttétek, hogy segítetek Johannának, onnantól kezdve persze Alice mindent tudod, de nem járt el a szája, csak ma nekem, mert szerinte én voltam az egyetlen, aki megakadályozhatta a bajt. Egyébként Carlisle és te még megkapjátok a magatokét, mert nekünk nincsenek titkaink egymás előtt – fűzte még hozzá némi szigorral. Bár egyetlen szavát sem gondolta igazán komolyan, mert tudta, hogy miért tettük azt, amit tettünk.

- Sajnálom, anyu – hajtottam le a fejem ártatlanul.

- Jaj, Edward, úgyis tudod, hogy nem is haragszom rád – ölelt magához.

- Persze, hogy tudom, de azért csak meg kell egy kicsit puhítanom téged – kuncogtam fel.

- Meddig fog aludni – kérdezte kíváncsian. – Felébred mire véget ér a műtét?

- Legfeljebb néhány órára ütöttem ki. Még a műtét vége előtt ébren lesz – válaszoltam határozottan. Kicsi volt a dózis, de hatásos. Pont annyi, amennyire szükség volt.

- Rendben – bólintott rá anyám. – Bella? – kérdezte kíváncsian.

- Carlisle úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha csak fokozatosan közeledik Johanna felé, most hogy már tudjuk, hogy miért volt olyan távolságtartó Billyvel. Ezért ha nagy nehezen is, de meggyőztem, hogy várja meg, míg Justin felébred – mondtam halkan. Bella nem nagyon örült neki, hogy nem jöhetett most velem, hogy támogathassa Billy bevésődését, de azért megígérte, hogy jó lesz, és ma La Push határain belül marad.

- Van benne logika, főleg, hogy a kapcsolatuk nem indult túl szerencsésen – bólintott rá Esme.

A következő néhány órát csendben töltöttük. Johanna néha-néha megrándult álmában, amennyire beleláttam a tudatalatti gondolataiba annyi biztos volt, hogy arról álmodik, hogy nem sikerül a műtét. Esme ilyenkor mindig nyugtatóan simogatni kezdte az arcát, és a haját, amitől néhány perc alatt megnyugodott, és álomtalan lett az álma. Hat órával később pedig lassan ébredezni is kezdett. Éppen hogy kinyitotta a szemét kinyílt a műtőajtó, és Carlisle lépett ki rajta. Johanna egész testében megremegett, majd azonnal felpattant és Carlisle elé sietett.

- Minden rendben – mosolyodott el fogadott apám. – Volt egy kisebb gond közben, de még időben sikerült elhárítani a problémát, és eltávolítottuk a rögöt is. Most még alszik, de holnap reggel már képes lesz újra mozogni – magyarázta boldogan. – Dr. Coleman még lezárja a sebet, aztán minden kérdésedre válaszol – simított végig Johanna karján.

- Köszönöm – ugrott a nyakába Johanna. Majd sírni kezdett, de ezek szemmel láthatóan az öröm könnyei voltak. A megkönnyebbülés, és a testében szétáradó boldogság pillanatai. A gondolatai most először voltak igazán, felhőtlenül boldogok, amióta megismertem.

- Nincs mit, Johanna. Örülök, hogy segíthettem – válaszolta neki Carlisle.

Miközben visszaölelte őt, majd Esme is csatlakozott a kettősükhöz. Fogadott anyám most sem hazudtolta meg önmagát, már most lányaként tekintett Johannára. Bár tény, hogy én is határozottan megkedveltem ezt a lányt. El tudnám képzelni húgomként. Persze csak képletes értelemben. Eszünkben sincs átváltoztatni, csak támogatni szeretnénk, ameddig szüksége van rá, és ha ő is akarja, akkor még azután is. Hiszen nemsokára meg fogja tudni az igazságot arról, hogy vámpírok és vérfarkasok léteznek. Billy el fog neki mondani mindent.

- Bemehetek hozzá? – kérdezte kisség zavarban. Majd kibontakozott a szüleim öleléséből. Nem volt hozzászokva az ilyen gesztusokhoz, ezért kényelmetlenül érezte magát hosszabb távon az ölelő karok között.

- Még nem hozták ki a műtőből, de nemsokára visszaviszik a százas szobába, és utána bemehetsz, de csakis steril ruhában - válaszolta Carlisle. – Már vitettem be neked is egy ágyat, mert úgy sejtem, hogy most sehogy nem lennénk képesek elrángatni innen, és nem is akarunk. Holnapra elengedlek. Holnapután pedig átszállíthatjuk Justint a mi kórházunkba, ahol felügyelni tudom a rehabilitációját – mondta határozottan.

- Nem is tudom, hogy mit mondjak – csordult ki egy könnycsepp Johanna szeméből.

- Semmit, örülök, hogy boldognak látlak – simította ki Carlisle az apró sós cseppecskét a szeméből. – Most pedig menj az öltözőbe, már előkészítették a nővérek neked a zuhanyzót és a ruhát is, hogy be tudj menni a szobátokba. Én is itt maradok éjjelre, ahogy Dr. Coleman is, hogy még véletlenül se legyen semmi baj – magyarázta Johannának. - Ugye nem baj, kedvesem? – fordult Esme felé.

- Természetesen nem, maradj csak. A lényeg, hogy Justin meggyógyuljon. Akkor mi megyünk is – ölelte meg még egyszer Johannát. – Majd csókot nyomott Carlisle ajkaira. – Hazaviszel, Edward? Akkor a kocsi itt maradhat Carlisle számára – fordult felém fogadott anyám.

- Hát persze – nyújtottam felé a karomat.

- Viszlát, kedvesem – nyomott egy puszit Johanna arcára is.

- Köszönöm, mindent – mosolygott rá a lány.

- Ugyan, kicsim. Nem tettem semmit – legyintett Esme.

- Dehogynem, nagyon is sokat segítettél – mosolygott rá Johanna. – Neked is köszönöm, Edward – fordult most felém.

- Nincs mit, de most menj. Már várnak rád – mosolyogtam rá. Justint most vitték vissza a szobájába.

Johanna arca azonnal felderült, majd el is sietett az öltöző felé. Esme pedig még egyszer megcsókolta Carlisle-t, majd elfogadta az általam felajánlott kart, és így elindulhattunk hazafelé, hogy elmondjuk a jó hírt Bellának, amit mondjuk Alice már nagy valószínűséggel kikotyogott, de most még ezt is megbocsájtom neki.



(Johanna szemszöge)



Gyorsan letusoltam, majd néhány perc alatt fel is öltöztem, és azonnal a százas szobába siettem, ahol Justin már az ágyán feküdt, ahogy az elmúlt tíz évben is. Ezúttal viszont holnap reggel fel fog ébredni. Vége a szenvedéseinknek és újra egy család lehetünk. Soha többé nem fogom hagyni, hogy bármi baj történjen vele. A rehabilitáció alatt pedig végig mellette leszek, ez biztos. Még elég hosszú út áll előttünk, de van még néhány tartalékom, amiből állni tudom majd a gyógykezeléseket, ahogy eddig is.

- Szia – súgtam a fülébe. Bár tudtam, hogy egy szavamat sem hallja, hiszen alszik. – Aludj jól, reggel találkozunk – mormoltam még.

Majd egy kis puszit leheltem az arcára, és a saját ágyamhoz mentem, de nem tudtam elaludni, csak forgolódtam. Végül nagyot szusszantottam, és átsettenkedtem Justin ágyához. Ha az oldalamra fekszem, még éppen elférek mellette. Ott jobban fogom érezni magam, ez biztos. A takarómba csavartam magam, majd felkuporodtam Justin mellé és átkaroltam a derekát. Néhány percen belül pedig el is nyomott az álom. Reggel arra ébredtem, hogy valaki a kézfejemet cirógatja. A szemeim kipattantak, és reménykedve néztem fel.

- Szia, hugi – mosolyodott el halványan Justin.

- Szia – sírtam el magam. A fenébe is. Mindenki azt fogja már hinni, hogy állandóan bömbölök, de nem tudtam megállni. Tíz éve várok erre a két szóra.

- Hé, nincs semmi baj. Most már rendben leszünk – motyogta Justin halkan. Biztosan még az altatás hatása alatt van. Meg egy ideig egyébként is gyorsan fog fáradni, hiszen a szervezete legyengült.

- Hogy vagy? – kérdeztem komolyan.

- Fáj a fejem, de ezt már megszoktam. Azt leszámítva, egész jól – motyogta félálomban.

- El fogsz aludni? – suttogtam a fülébe.

- Van rá esély – mosolyodott el halványan. – Kicsit még kába vagyok. Ne haragudj.

- Dehogy haragszom – ráztam meg a fejem.

- Aludj te is még egy kicsit. Ha már úgyis lebuktál, Dr. Cullennél, akkor akár maradhatsz is – mosolyodott el.

- Dr. Cullen már itt járt? – kérdeztem kissé idegesen.

- Igen, megnézte az eredményeimet, és mért nálam vérnyomást, meg pulzust, úgyhogy bizony rajtakapott, hogy mellém kuporodtál. Egy kicsit nem figyel oda rád, és máris megszeged a kórházi szabályokat, és bemászol egy beteg ágyába – mondta tetetett komolysággal. – Te kis perverz – fűzte hozzá nevetve.

- Úgy látom a humorod a régi – kuncogtam fel én is. Az én bátyám, akkor is, ha kicsit fárasztó néha.

- Van, ami nem változik – helyeselt. – Ha gondolod, akkor a hajad is megcibálom néha, csak azért, hogy tudd, szeretlek – mondta, majd tényleg meghúzott egy tincset.

- Hé – kaptam el a kezét.

- Én mondtam – ásított fel.

- Na, jól van. Most inkább aludj. Mostantól kezdve egyfolytában terrorizálhatsz, de egyelőre pihenned kell - hajtottam a fejem a vállára.

- Oké, doktor néni – nyomott egy puszit a hajamra. Majd el is nyomta az álom, és én is visszaaludtam.

- Johanna – hallottam meg egy lágy hangot. Egy kéz pedig finoman megrázta a vállam. – Fel kell kelned. Én még elnézem neked, hogy befeküdtél Justin mellé, de Dr. Coleman nem hiszem, hogy értékelné, úgyhogy ébresztő, mert mindjárt itt lesz – ismertem fel Dr. Cullent.

- Kelek – pislogtam álmosan. Majd kikászálódtam a bátyám védelmező karjai közül, bár semmi kedvem nem volt ezt tenni. – Sajnálom, de nem bírtam megállni, hogy ne legyek minél közelebb hozzá – néztem bűnbánóan mentorom szemébe.

- Én nem haragszom, de Dr. Coleman sokkal szigorúbb jelenség, mint én. Úgyhogy a lényeg, hogy ne lásson meg a beteg ágyában.

- Értem – bólintottam. Örültem, hogy Dr. Cullen nem haragudott meg rám.

A következő két nap szinte egy pillanat alatt elszállt mellettem. Justin eredményei tökéletesek voltak, és egyre tovább képes volt ébren maradni, bár sajnálatos módon a karjait, és a lábait még csak legfeljebb egy percig tudta használni. Fel kell erősítenünk. Még lábra sem tud állni egyelőre, de ez változni fog. A rehabilitációnak semmi akadálya, úgyhogy ha odaérünk a forski kórházba el is kezdjük. Dr. Cullen megengedte, hogy én foglakozzam Justin rehabilitációjával, természetesen az ő felügyelete alatt, egy feltétellel. Egy másik beteget is kapok a fivérem mellé. Én persze azonnal beleegyeztem, hogy elvállalom a másik pácienst is. Az orvos pedig már ott vár ránk. Dr. Coleman pedig azt mondta, hogyha bármi baj van, akkor nyugodtan szóljunk neki, és ideutazik. Majd szétvetett a boldogság, amikor beértünk a már jól ismert kórházba, és Justint én magam toltam be a harmincas szobába, ahol a másik beteg már várt ránk.

- Hello, Johanna Moore, és rehab sorstárs – csendült fel az ismerős, mosolygós hang.

- Billy Black – forgattam meg a szemeimet. Ezért még megkapja a magáét Carlisle Cullen. Akár a mentorom, akár nem.

- Haver – intett felé Justin is.

Én pedig gyorsan segítettem Justinnak felszállni az ágyra, majd azonnal Dr. Cullen irodája felé vettem az irányt. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

La Push vámpírja - 49. fejezet

49. fejezet




(Edward szemszöge)



Másnap reggel, ha nehezen is, de elszakadtam Bellától, hogy elindulhassunk Johannához, onnan pedig Justinhoz a kórházba. Már az ajtóban jártunk fogadott apámmal, amikor Bella még visszahúzott egy utolsó csókra, mielőtt elmegyünk Johannáért.

- Mit csinálsz ma nélkülem? – kérdeztem meg kíváncsian.

- Talán kivételesen újra kedvet kapok a vásárláshoz, mivel ma Emmett lesz a személyes hordárunk – csillant fel a szeme.

- Gonosz vagy – csóváltam meg a fejem.

- Ez van, így kell szeretni – rántotta meg a vállát. – Egyébként nem tennék ilyet, már eleget szekáltam Emmettet mostanában. Megnézem, hogy hogy vannak a fiúk, és Nahtalie meg Gabriella. Tegnap nehéz napjuk volt. Estére viszont ott leszek. Hova is foglaltál nekünk szobát?

- Hát igazából csak Port Angelesben, mert gondoltam, hogy jobb, ha most nem megyünk túl messzire, hátha történik valami.

- Oké, akkor este Port Angelesben. Ott csak egy szálloda van, igaz? – kérdezte elgondolkozva.

- Igen, csak egy. Nem tudod eltéveszteni – mosolyogtam rá.

- Akkor jó – sóhajtott fel. Vámpír létére még mindig nem tökéletes a tájékozódó képessége. Ez aranyos.

- Este találkozunk – nyomtam még egy puszi a szájára. Majd Carlisle után siettem, aki már a kocsiban várt.

- Bocsi – néztem fogadott apámra bocsánatkérően.

- Semmi baj, üdítő látvány téged is végre boldognak látni – legyintett. – Viszont most már induljunk, hogy Johanna ne várjon ránk sokáig.

- Ugyan már. Az én vezetési stílusommal, három perc és ott vagyunk – pörgettem fel a motort.

- Azt tudom, ezért is vagyok hálás, amiért Johannával nem így hajtod ezt a szerencsétlen autót. Szegény lány idő előtt kapna szívrohamot.

- Tudok kíméletesen vezetni, ha akarok, csak úgy unalmas – forgattam meg a szemeimet. – Na, de induljunk – tapostam a gázba. A kocsi pedig hatalmas porfelhőt hagyott hátra maga után, amikor kifaroltunk.

Rekordidő alatt értem oda Johanna házához. Összesen két perc, három másodpercbe telt. Bár ha egy rendőr lefülelt volna, akkor egy életre ugrana a jogsim. Amit három perc alatt megoldanék, mert simán hamisítok egy másikat, de azért kellemetlen lenne, ha vámpír létemre lebuknék. Amint odaértünk az ajtó szinte rögtön kivágódott, és Johanna lépett ki rajta, és hatalmas lelkesedéssel köszönt nekünk. Már alig várta, hogy ő és Carlisle elkezdjék a felkészítést. Szokásunkhoz híven kinyitottuk előtte a hátsó ajtót, és ő már gondolkodás nélkül foglalta el a helyét a hátsó ülésen. A jelek szerint már teljesen túljutott az autó fóbiáján, aminek örülök, mert szörnyű volt a fejében lejátszódó lehetséges haláleseteinket nézni.

- Mivel kezdjük? – kérdezte izgatottan Carlisle-t.

- Csinálunk egy újabb felvételt a problémáról, azután pedig rutinvizsgálatok. Vérkép, pulzus, vérnyomás, ha pedig minden rendben van, akkor három nap múlva ideér a barátom Dr. Coleman, és ha ő is egyetért velem, akkor meg is műti Justint – magyarázta Carlisle.

- Nagyszerű – mondta Johanna izgatottan. Már most teljesen biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj, pedig, ahogy Carlisle elmondta, azért nem lesz sétagalopp a műtét.

Nem telt sok időbe, és már a kórház előtt is álltunk. Johanna, mint mindig előresietett, és berontott Justin szobájába. Nagyon édesek voltak így együtt. Kár, hogy nem tolmácsolhattam Justin gondolatait a húgának, mert néha alig bírtam visszatartani a nevetést, de azért nagy nehezen türtőztettem magam. Van a srácnak stílusa, és humora is az egyszer már biztos. Szerencsétlen tíz éve éhezik, mert az infúzió nem igazán elégíti ki az étvágyát, úgyhogy egyfolytában követeli gondolatban, hogy most már egy kis kólát kérne vénásan, és lehetőség szerint hozzá egy sajtburgert és egy adag sült krumplit. Aztán levezetésnek egy egész tál meggyes pitét, fagyival. Ha nem tudnám, hogy ember, azt hinném, hogy vérfarkas gének vannak benne, mert annyit akar enni, hogy az már fizikai képtelenség. Ráadásul pont olyan egészségtelen táplálkozásra vágyik, mint a húga. Tegnap itt a kórházban Johannának is rendeltünk egy kis főzeléket, hogy egyen valami mást is a pizzán kívül, erre fel volt háborodva, hogy mindenféle azonosítatlan zöldségmaradvánnyal akarjuk megetetni, aztán „evett” négy kávét sok cukorral, meg egy zacskó mazsolás drazsét. Azóta Carlisle nem próbálja egészséges étkezésre szoktatni a tanítványát, mert még a pizza is jobb, mint a koffeinmérgezés mazsolás drazséval.

- Szia, Justin! Már csak néhány nap – szökkent testvére mellé Johanna, és megfogta a kezét.

- Szia, hugi! Mostanában nagyon sűrűn jössz, hála az égnek, mert ha tudnád, hogy micsoda begyöpösödött alakok dolgoznak itt. Mind karót nyelt, az egészen biztos. Ráadásul valami idióta tűpárnának néz. Tegnap is belém bökdöstek vagy három akármit, miután elmentetek, aztán meg alig bírtam elaludni – panaszkodott gondolatban Justin. – Na, sebaj, azért szeretlek, tudom, hogy az én érdekemben szurkáltatsz halálra, de azért még megkapod a magadét, amiért egy időben nem is jöttél a közelembe. Hiányoztál. Unalmas itt nélküled, mert senki nem beszél hozzám rajtad kívül. Meg egyébként is, hé… - morgolódott, amikor Carlisle megszúrta, hogy vért vegyen. – Lassan elfogy az összes, és itt fogok feküdni összeaszalt múmiaként. Komolyan rám van írva, hogy tűpárna? Ha egyszer kikerülök innen, akkor minden orvost összeszurkálok ez biztos. Szerintem már nincs is vénám. Na jó, de legalább ez a Dr. Cullen képes úgy vért venni, hogy egyszer szúr belém, nem csak tippel, hogy hol kéne megszúrni. A múltkor szerintem rám szabadítottak egy tanulónővért, mert hatodszorra sikerült neki. Szerencsétlen kómás betegeket kísérleti nyuszinak használják. Azt hiszik, hogy nekünk úgysem fáj. Bár én a nem is vagyok kómás, de lényeg a lényeg, ez nem fair az öntudatlanokkal szemben. A főorvos, meg csak zöldségnek hív engem már vagy öt éve. Szerinte élek, létezem, de az agyamnak már úgyis mindegy ennyi idő után. Pedig ha tudná, hogy simán elvégeztem a középiskolát a húgom felolvasásaiból. Fősulira meg még mehetek, ha annyira akarok. Bár, ha egyszer kikerülök ebből az állapotból, akkor bulizok, az tuti. Rám férne egy alapos, ereszd el a hajamat. Még nem is ittam alkoholt. Hé, már nagykorú vagyok. Ez az, ha kikerülök innen, akkor az agysejtjeim néhány százalékát feláldozom az alkohol oltárán. Bedobok néhány sört, ahogy szokták mondani. Aztán szerzek valami jó munkát, és meghálálom a húgomnak a sok áldozatot, amit értem hozott. Annyi mindenre vágyott, de semmit nem valósított meg, mert szükség volt a pénzre, hogy engem kezeltessen. Abbahagyta a balettet, feláldozta a kedvenc smaragdos nyakláncát, amit a születése alkalmából kapott még csecsemőként. Anya szinte minden ékszerét, kivéve a jegygyűrűjét. Ki tudja, hogy melyik zálogházban lehet már az a kicsi smaragd hold, amit annyira szeretett. Bár visszakaphatná. Ráadásul feladta a szerelmet, az érzelmeket. Mindent gépiesen csinál, és tökéletesen, nehogy egy hiba miatt egy fillért is veszítsen. Ez nem mehet így tovább. Teljesen elvesztette a gyerekkorát, és önmagát is. Én emlékszem még arra az időszakra, amikor boldogok voltunk. Még csak vidámparkban sem volt hatéves kora óta, akkor meg még alig ülhetett fel valamire.

- Kész is vagyunk – vette ki a tűt fogadott apám. Ezzel megszakítva Justin hosszú gondolatmenetét. Mintha láttam volna azt a kérdéses smaragd ékszert abban az ékszerboltban Port Angelesben. Na, ennek majd utána nézek, hátha rátalálok. Billynek történetesen jó esélyeket adhatna a kis medál egy lánccal. Legalább Johanna végre rendesen szóba állna vele.

- Mérjek vérnyomást, és pulzust? – kérdezte Johanna izgatottan.

- Az nagyon jó lenne, én pedig addig Edwarddal elmegyek a leletekért, amiket lekértünk – mondta Carlisle. Johanna pedig bólintott.

- Mi a helyzet? – kérdeztem, amikor kiértünk.

- Szerintem minden rendben lesz három nap múlva. A teste teljesen alkalmas egy műtétre. Nincs legyengülve, és minden eredménye bőven határon belül van. Talán csak egy kicsit alultáplált, de ez amiatt van, hogy nem evett jó ideje normális ételt.

- Azt tudom, pedig szegény már nagyon szeretne – kuncogtam fel. – Bocsi, ez nem kárörvendés, de nagyon mókásak néha a gondolatai. Szerintem a húgával és egy megpakolt asztallal álmodik.

- Ez könnyen előfordulhat. A lényeg, hogy sikerüljön a műtét, utána már élvezheti mindkét vágyát – mosolyodott el Carlisle. – Sajnálom, hogy Johanna nem fordult már korábban hozzám. Akkor a bátyja talán már teljesen jól lenne, de már csak pár nap.

- Öhm… még nem szóltam, de Bellával Port Angelesben éjszakáznánk – mondtam kissé zavarban. Nyilvánvaló, hogy mire készülünk, és nem mintha nem lenne ez természetes folyamat a pároknál, de azért a fogadott apámmal erről beszélni egy kicsit kínos.

- Tudom, fiam. Sajnálom, hogy Emmett nem hagyott békén titeket, de hát tudod milyen, és megértjük, hogy kettesben akartok lenni egy kicsit. Bár tudtuk, hogy mire készültök, mert Bella elkottyintotta Esmének, hogy ma éjjel nem lesztek otthon.

- Nocsak, az én Bellám ilyen kis pletykás lett? – kérdeztem meglepetten.

- Csak Esmének mondta el, de Alice meg már úgy is látta, hogy mit terveztek – legyintett Carlisle. – Emmettet pedig Rose majd féken tartja, hogy ne tudjon utánatok jönni.

- Azért hálásak leszünk – bólintottam rá. Emmett még képes lenne, és ránk nyit, vagy csak lekameráz. Mindenre elszánt, ha egy jó mókáról van szó. Egyébként is bosszút forral Bella ellen.

- Justin egyébként továbbra is olyan aktívan gondolkozik, mint eddig? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, igazság szerint egyre jobban felélénkül, ahogy közeledik a „szabadulás” napja, ahogy ő fogalmaz.

- Nem gondolt arra, hogy fáj a feje? – tette fel az újabb kérdést Carlisle.

- De egyszer említette, hogy már tíz éve fáj a feje. Még tegnap említette – mondtam határozottan.

- Nagyszerű – mosolyodott el Carlisle.

- Eddig nem díjaztad a szenvedést – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Ha fáj neki, akkor az azt jelenti, hogy a sejtek mindenhol életben maradtak a rög ellenére is, és nem szenvedett a közvetlen környezete a problémának károkat. Ez fontos lesz a felépülésben.

- Oh, értem már. Igen, rémlik valami ilyesmi az egyik orvosiról, csak akkoriban még rosszabb volt a technika, így nem nagyon veséztük ki a dolgot – gondolkodtam el.

- Lehet, hogy újra itt lenne az ideje a fejlesztésnek – vigyorgott rám.

- Egyelőre majd szerzek be könyveket. Jobb nekem otthon tanulni, és egyébként is, most a család az elsődleges.

- Jó hozzáállás, legalábbis a családhoz – veregette meg a vállamat. – Ha már a családról beszélünk, akkor tűnés innen. Menj a fele… vagyis a szerelmedhez – javította ki magát Carlisle.

- Rendben, megyek – vigyorogtam rá.

Talán tényleg itt lenne az ideje, hogy megkérjem a kezét? Nem akarom lerohanni azok után, hogy még csak most kezdünk el újra boldogok lenni. A gyűrű már megvolt akkor is, amikor elhagytam. Aznap akartam megkérni a kezét, amikor az a végzetes félreértés történt. Édesanyám gyűrűje, már egy hete a zsebemben lapult, de nehéz volt összeszedem a bátorságom, hiszen Bellának elég negatív élményei voltak a házaséletről. Vajon igent mondott volna akkor? Bár ha a gyermekünket ennyire boldogan várta, akkor valószínűleg igen. Várok még néhány hetet, nem akarom lerohanni. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy már a szálloda előtt állok. Gyalog sem volt messze, pedig a kocsit direkt otthagytam Carlisle és Johanna számára. Még van néhány órám, amíg Bella megérkezik. Addig talán megnézem azt az ékszerboltot. Tudom, hogy láttam már azt a smaragd medált. Gyorsan megtaláltam a helyet, amit kerestem, és azonnal bementem. Az eladó persze emlékezett rám. Hát igen, a múltkor nem voltam rest sokat vásárolni nála.

- Jó napot, Uram – mosolygott rám kedvesen. – Segíthetek?

- Igazából igen – viszonoztam a mosolyát, mire a szíve kihagyott egy ütemet. – Egy smaragd, hold alakú medált keresek – néztem körbe.

- Nos, történetesen van egy ilyen medálunk – csillant fel a nő szeme. Majd az egyik pult mögé sietett, és kivette az apró kis ékszert.

- Melyik üzletből való? Milyen modell? – kérdeztem kíváncsian.

- Sajnos nem tudom, Uram – szeppent meg. – Egy fiatal lánytól vette meg a főnököm, akinek sürgősen szüksége volt pénzre. Szegényt nagyon sajnáltam, mert a munkaadóm jó, ha az érték felét kifizette a lánynak. Ráadásul úgy láttam az arcán, hogy a lánc eszmei értéke még sokkal nagyobb, mint bármi másé. Reméltem, hogy egyszer visszajön majd a medáljáért, ezért is tettem viszonylag eldugott helyre, de már egy éve, hogy itt hagyta. Attól tartok, hogy már nem fog érte jönni.

- Emlékszik a lány nevére is esetleg? – kérdeztem ellenállhatatlan mosollyal az arcomon.

- Valami J betűs volt – esett gondolkodóba a lány. – Julie, Joseline, Johan, már a nyelvemen van – nézett rám.

- Johanna? – kérdeztem rá.

- Ez az – mosolyodott el. – Honnan tudta?

- Maradjon köztünk, de ismerem a gazdáját, és vissza akarom juttatni hozzá – mondtam boldogan.

- Ez nagyszerű. Akkor szabad csomagolnom? – kérdezte a lány boldogan.

- Igen, legyen szíves díszcsomagolásba tenni. Én pedig addig még körbenéznék – kezdtem el nézelődni.

- Természetesen, Uram – szólt utánam a lány.

Kíváncsian nézelődtem, és kerestem valamit, ami igazán Bellához illő lett volna. Tudtam még régről, hogy a szolid, kecses darabokat szereti. Tehát valami ilyesmit szerettem volna neki venni. Már kezdtem feladni, hogy megtalálom a megfelelő darabot, de akkor hirtelen megláttam. Egy apró, mélykék csepp alakú kristály medál volt fehérarany foglalatban, és fehérarany lánccal. Tökéletesen illet Bellához.

- Még ezt a medált legyen szíves a lánccal együtt – mutattam meg a kis ékszert.

- Ezt is becsomagolhatom? – kérdezte a lány.

- Igen, legyen szíves – bólintottam rá.

- Azonnal – mondta. Majd kivettem a nyakláncot és felmutatta nekem, hogy így is tetszik-e. Azt kell, hogy mondjam, hogy így még szebb volt. Ez a tökéletes ajándék a kedvesem számára. – Megfelel?

- Igen, tökéletesen – vágtam rá azonnal.

A lány gyönyörű díszcsomagolásokat készített, és nagyon reméltem, hogy elnyeri majd Bella tetszését az ajándékom. A smaragd holdat pedig átengedem majd Billynek, hátha ezzel egy kicsit megtörik a jég Johanna szívében. Tudom, hogy Billy nem akarta a segítségünket kérni, mert nem tartotta tisztességesnek a megoldást, de szerintem, ha elmesélem, hogy mennyire fog örülni a lenyomata ennek a láncnak, akkor azonnal felhagy az ellenkezéssel.

- Köszönöm – mondtam, miután kifizettem az ékszereket. Majd kisétáltam a boltból.

- Mi köszönjük, Uram – szólt utánam a lány.

Az ékszerbolt után rögtön a szállodába mentem, hogy előkészíthessek estére mindent. Amint odaértem felvettem a kulcsot, és a szobánk felé vettem az irányt. Beletettem a kulcsot a zárba, és lassan benyitottam, nagyon reméltem, hogy szép a lakosztályuk. Amint beléptem hatalmas meglepetés ért. Bella feküdt az ágyon, ugyanabban a kék hálóingben, amiben legutóbb várt rám. Döbbent arckifejezésem láttán azonnal felkuncogott.

- Hogy kerültél ide? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos, egy kis csellel – villantotta ki a fogait. – A portás fiú igen készséges volt, amikor megrebegtettem a pilláimat. Alice pedig elárulta, hogy mikor jöjjek, hogy még legyen időm elkészülni, mielőtt ideérsz.

- Tehát a hátam mögött flörtölgetsz a személyzettel? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Hát ez igazán szép.

- Na és te, hogy szoktad elérni, amit akarsz a csinos hölgyeknél? – kérdezte tettetett morcossággal.

- Jogos – adtam meg magam. Majd gonoszan rámosolyogtam, miközben ráfordítottam a kulcsot a zárra. – A foglyom lettél.

- Oh – nézett rám ijedten. – Mit kívánsz a szabadságomért? – villantak meg a szemei.

- Van néhány ötletem – indultam meg az ágy felé.

- Már félek – kuncogott fel.

- Félhetsz is – bólintottam rá, majd lehuppantam mellé.

A következő pillanatban pedig már szenvedélyesen csókolóztunk. Nem tudtam betelni szerelmem lágy odaadásával, és tökéletes idomaival. Viszont ahogy a hálóing alatt megsimítottam a hasát észrevettem valamit, ami a legutóbb nem tűnt fel. Egy picit kiemelkedett egy csík a bőrén, olyan volt, mintha lenne egy sebhelye. Megszakítottam egy pillanatra a csókunkat, és a hálóinget felemelve kezdtem el vizsgálni a hasát, és ha bár csak alig látszott, de egy nagyobb csík húzódott végig a hasán.

- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.

- A vágás, amin Jake kiemelte Anthonyt. Valamiért nem tűnt el, hanem heges maradt – hajtotta vissza a hálóinget idegesen. – Zavar téged, igaz?

- Dehogy – vágtam rá azonnal. – Ne butáskodj. Csak a legutóbb nem tűnt fel.

- Akkor nem igazán a hasammal foglalkoztál – mosolyodott el halványan.

- Ez is igaz – villantottam rá a féloldalas mosolyomat.

- Tényleg nem zavar? Tudom, hogy elég nagy – harapta be az alsóajkát.

- Egyáltalán nem nagy, és alig vettem észre, úgyhogy emiatt nehogy zavarban legyél. Egyébként is, a fiunk születése miatt van rajtad, tehát ez a sebhely a világ legszebbje – húztam le a hegről a hálóinget, és végigpusziltam a kis vonalat. Mire Bella végre újra ellazult. Talán jobb lett volna, ha nem is említem? Áh, előbb-utóbb kiderült volna. Jobb ez így. Így rögtön megnyugtattam.

Ezután már nem beszéltünk. Újra csókba vontam kívánatos ajkait, miközben végigsimítottam a teste minden egyes pontján. Hihetetlenül tökéletes volt. Lassan csúsztattam le róla a hálóinget, nem akartam megválni ettől a szép darabtól, és most kedvesem sem ösztökélt gyorsabb tempóra. Miután lekerült róla az apró kis selyemanyag kezembe vettem csodálatos kebleit, és ajkaimmal a nyakát vettem célba, ezzel elégedett sóhajokat kicsalva belőle. Nem siettem el semmit. Kezem csak hosszú idő múlva vándorolt lejjebb, hogy megérinthessem legérzékenyebb pontját a tökéletesen testhez simuló fehérneműjén keresztül. Amint elértem forróságát elégedett nyögés szakadt fel a torkából, ami engem még bátrabb ostromlásra ösztönzött. Ajkaimmal pedig kínzó lassúsággal értem el melleiig. Addig folytattam ezt a nagyon is bizsergető játékot, amíg szerelmem teste meg nem rándult, és fel nem kiáltott a gyönyörtől. Boldogan segítettem neki meglovagolni a gyönyör hullámait, majd amikor csillapodni látszott, gyorsan felpattantam, és ledobáltam magamról minden ruhámat, és őt is megszabadítottam a falatnyi bugyijától. Ezután azonnal kedvesem fölé gördültem, és egy gyengéd mozdulattal összeforrasztottam a testünket. Lágy, elnyújtott ritmusban mozogtam, ahogy Bella is. Mindketten elégedetten sóhajtoztunk, majd olyasmi történt, amire még nem volt példa. Szerelmem halk, ütemes hangot adott ki magából. Leginkább egy doromboló kiscicához tudtam volna hasonlítani. Ez a hang izgatóbb volt, mint bármi más, amit valaha is hallottam. Egyértelműen kifejezte, hogy mennyire élvezi, amit teszek vele.

- Szép a hangod – súgtam a fülébe. Mire a halk dorombolás, kicsit erőteljesebb lett. – Szeretlek – sóhajtottam még fel. Majd testem elérte a beteljesülést, és Bella is követett néhány pillanattal később, és fojtott sikoltás kíséretében.

- Én is szeretlek – suttogta kedvesem a fülembe. Mikor egy kicsit lecsillapodott a teste. Azonnal a mellkasomra vontam, felrántottam magunkra a takarót, és szorosan magamhoz öleltem. Ő a legtökéletesebb ajándék, amit az élettől valaha is kaptam. Soha többé nem engedem el magam mellől. Gondoltam, majd arcomat selymes hajába rejtettem, és mélyeket lélegeztem édes frézia illatából.

Az éjszaka folyamán még számtalanszor szerettük egymást. Reggel pedig, mielőtt még elindultunk volna oda szerettem volna adni az ajándékát. Kissé bátortalanul vettem elő a kis dobozt a zsebemből, majd Bella elé léptem.

- Ezt az apróságot neked szántam – nyújtottam felé a kis csomagot. – Remélem, hogy tetszeni fog – mondtam, amikor elvette.

- Ebben egészen biztos vagyok – mosolygott rám. Majd kíváncsian feltépte a papírt, és kinyitotta az apró, szív alakú bársonydobozt. – Ez gyönyörű – mondta elámulva. Amikor meglátta az apró kis kristály cseppet. – Imádom – nézett rám boldogan. Majd közelebb lépett és gyengéden megcsókolt.

- Szabad? – kérdeztem. Majd az ékszer felé nyúltam. Én szerettem volna feltenni a nyakláncot.

- Persze – mosolygott rám. Majd hátat fordított, hogy feltehessem a láncot. Néhány másodperc alatt a helyére is került a kis ékszer.

- Fantasztikusan áll neked – mondtam mikor megfordult.

- Köszönöm – csillantak fel a szemei. Én pedig a karjaimba vontam kedvesemet, aki készséggel simult az ölelésbe.



(Johanna szemszöge)



Már napok óta erre vártam. Ma végre eljött az idő. Az utóbbi néhány napban tökéletesen felkészítettük Dr. Cullen segítségével Justint a műtétre. A specialista barátja a doktornak pedig egy órán belül ideér az ideiglenes szállásáról. Hála az égnek dr. Coleman is mindent rendben talált, és elvállalta a műtétet. Már alig várom, hogy túl legyünk ezen az egészen. Már csak hat-hét óra, és Justin megszabadul a rögtől, ami ebben az állapotban tartotta, holnap reggel pedig tíz év után végre újra ki fogja nyitni a szemeit is. Vajon emlékszik rám? Fel fog ismerni? Tudja, hogy mi történt? Annyi kérdésre kell választ kapnom, és neki is annyi kérdése lesz biztosan.

- Johanna – szakított ki Carlisle a gondolataimból.

- Igen? – néztem fel rá.

- Itt az ideje, hogy előkészítsük Justint a műtétre. Szeretnél jelen lenni, és segíteni? – kérdezte Carlisle kedvesen.

- Igen, ha lehetne, akkor részt vennék benne – álltam fel remegő lábakkal.

- Rendben van, de a műtőben nem lehetsz bent. Tudod, hogy nem lehet – tette a vállamra a kezét.

- Igen, tudom. Személyesen érintett vagyok az esetben, így nincs helyem a műtőben – mondtam lehajtott fejjel.

- Vigyázni fogunk rá – ígérte. Én pedig hittem neki. Majd olyat tettem, amit már nagyon régen nem. Közelebb húzódtam Dr. Cullenhez és átöleltem a derekát. Először meglepődött, de aztán visszaölelt. – Minden rendben lesz – simogatta meg a hátamat. Majd elengedett és rám mosolygott. – Gyere, itt az idő.

- Jó, menjünk – biccentettem. Majd azonnal követtem mentoromat Justin szobája felé.

Amikor beléptünk meglepő látvány fogadott. Legalább öten sürögtek a testvérem körül. Nem szokott ennyi ember foglalkozni egy beteggel. Erre Carlisle csak rám mosolygott. Na persze, biztosan az ő keze van a dologban. Justin már a mellkasáig betakarva feküdt az ágyon. Az altató orvos még egyszer ellenőrzött mindent. A műtéthez szükséges vért már felhozták, hogy pótolni tudják majd a veszteséget. Egy lány pedig éppen borotvával közelített a kijelölt pont felé.

- Majd én – álltam elé. Majd elvettem tőle a borotvát, és a többi kelléket. Nem akartam megbántani a lányt, de ahogy remegett a keze, még belevágott volna a fejbőrbe. Leültem az odakészített székre, és óvatosan elkezdtem megszabadítani a hajtól a kijelölt területet. Néhány perc alatt végeztem is. Nem kellett nagyon sok helyet felszabadítani a műtéthez. Majd néhány hétig hord sapkát, a műtét után, aztán pedig úgyis visszanő a haja. Az az egy óra olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettem. Már csak arra eszméltem fel, hogy a doktor, aki műteni fogja belépett az ajtón.

- Jó reggelt – jött be Dr. Coleman. – Carlisle, kezdhetjük? – nézett rá kérdőn.

- Igen – bólintott rá a mentorom. – Minden készen áll, úgyhogy induljunk.

- Akkor mosakodjunk be – bólintott rá az specialista. – Nem lesz semmi baj Johanna – fordult felém. – Nem szoktam elveszíteni a betegeimet, és őt sem fogom – szorította meg a kezemet.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. Bár belül már sikítottam. Azt hiszem, hogy nehezebben fogom viselni a várakozást, mint hittem.

A következő pillanatban Carlisle és Dr. Coleman eltűnt az ajtó mögött, hogy előkészüljön a műtétre, Justint pedig két ápoló áttolta a műtőbe. Én pedig ott maradtam egyedül a bizonytalansággal, ami lassan teljesen eluralkodott rajtam. Kitámolyogtam a folyósóra, és le is telepedtem az első üres padra, majd a kezeimbe temettem az arcomat. Néhány perce ülhettem még csak ott, amikor hirtelen hideg karok öleltek magukhoz. Felnéztem, mert azt hittem, hogy Edward az, de legnagyobb meglepetésemre valaki más volt.

La Push vámpírja - 48. fejezet

48. fejezet




(Bella szemszöge)



Miután Carlisle részletesen beszámolt róla, hogy mik az esélyei a fiamnak, és Nathalie-nak minden csendbe burkolózott. Nem igazán tudtam, hogy most mit is mondhatnék. Végül is, elméletileg az is lehetetlen, hogy én életet adtam a fiamnak. Elvileg nem is lehetne gyermekem Edwardtól, de mégis itt van. Nathalie esélyei tehát egyértelműen sokkal jobbak, mint az enyémek voltak. Bár van kockázat, de csak a babák szemszögéből. Naht életben marad, és ha valami rosszul sül el, akkor lesz második esélyük. Majd, ha kettesben, vagy hármasban maradok a fiammal és a kedvesével, majd kicsit elbeszélgetek velük, és meggyőzőm őket, hogy a helyzet nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik. Gondolataimból Jasper hirtelen mozdulata, és kétségbeesett hangja hozott vissza.

- Hátra mindenki – kiáltott fel fogadott bátyám. Majd egy szempillantás alatt Nath előtt termett, kirántotta Anthony öléből, és kirontott vele a házból. Értetlenül figyeltem az eseményeket, de a többiekkel együtt mozdultam utánuk. Jazz letette Nathalie-t a fűbe, majd hátrált néhány lépést. – Nyugodj meg, különben mindjárt átváltozol – szólalt meg Jasper újra. Hát ezért hozta ki a házból ilyen hirtelen. Érezte, hogy baj van a lánnyal.

- Hagyj, pont ezt akarom – kiabált rá Jazzre. Anthony hirtelen elindult Nathalie felé, de egy gyors mozdulattal elkaptam a karját, és Edward is így tett a másikkal. Ha valahogy visszaváltozik farkassá, akkor a fiunk még csak véletlenül sem lehet a közelében. Bármilyen erős is a teste, egy vérfarkas azért születik, hogy a vámpírt megölje, ő pedig félvér.

- Nyugodj meg, nem lesz baja, csak hagy lehiggadni egy kicsit – szuggeráltam gondolatban, miután kilöktem a pajzsomat.

- Eresszetek el – próbált meg fiam határozottabban szabadulni. – Nath, nyugodj meg, nincs semmi baj – nézett rá gyengéden. Majd, ha nehezen is, de kitépte magát a karjainkból, és lassan elindult felé. – Most odamegyek, lassan, nem lesz semmi baj – mormolta lágyan, miközben felé tartott. Amikor Anthony odaért, és nem történt semmi megnyugodtam. Tudtam, hogy egy farkas sosem bántaná a bevésődését elméletileg, de Sam is megtette Emilyvel az akaratán kívül, és Nathalie most túlságosan is zaklatott idegállapotban van. Amikor a fiunk letérdelt mellé a farkas nyüszíteni kezdett.

- Mit mond? – kérdeztem kíváncsian szerelmemtől.

- Egy kicsit szeretne egyedül lenni – válaszolta Edward.

- Akkor három óra múlva a szobádban – simogatta meg gyengéden a fejét Anthony.

Majd Nathalie felpattant, és néhány másodperc alatt eltűnt a fák között. A fiunk pedig szomorúan nézett utána. Azonnal odasiettem hozzá, és magamhoz öleltem. Ettől mindig megnyugodott, legalábbis amikor még kisebb volt, de azért remélem, hogy most is működik még a dolog.

- Köszi – rejtette el az arcát a hajamban. Majd mély levegőket vett. A jelek szerint a közelségem és az illatom még mindig jó hatással van rá.

- Nincs mit – mosolyodtam el. – Utána akarsz menni? – kérdeztem néhány perc után. Majd körbepillantottam, és csak most vettem észre, hogy Edwardon kívül mindenki eltűnt.

- Illetlennek érezték magukat itt egy ilyen meghitt pillanatban. Na jó, Emmett nem, de őt a többiek berángatták – mosolygott ránk Edward. - Én viszont úgy éreztem, hogy maradhatok és csodálhatlak titeket – húzta csibészes mosolyra a száját.

- Na jó, neked szabad – mosolyogtam vissza.

- Én most megyek, ha nem baj. Majd holnap visszajövünk Nathalie-val, ha már egy kicsit megnyugodott – mondta fiunk. Majd puszit nyomott az arcomra, Edwardnak pedig biccentett, és már el is tűnt.

Szerelmem azonnal mellettem termett, és sokáig néztünk a fiunk után, aki igaz, hogy pár pillanat alatt eltűnt a látómezőnkből, de az illatát még sokáig felénk fújta a szél. Egymást ölelve araszoltunk néhány perccel később a ház felé, és amint beléptünk az ajtón mindenki ránk kapta a pillantását.

- Sajnálom, de ezt nem tudtam kíméletesebben elmagyarázni – nézett rám Carlisle bocsánatkérően.

- Ugyan, bárki, aki kisbabát szeretne, kiborult volna, ha nem azt hallja, amire vágyik – legyintettem békülékenyen.

- Azért remélem, hogy nem mondanak le a lehetőségeikről – sóhajtott fel Esme. – Lehetne dédunokám is, akit láthatnék is felnőni – fűzte hozzá vágyakozva.

- Biztos lehetsz benne, Esme, hogy lesz dédunokád. Anthony elég pozitív, bizakodó személyiség, és ha valamit a fejébe vesz, akkor az úgy is lesz – mondtam neki mosolyogva.

- Na, szóval, ha már így mindenki megnyugodott, asszem, hogy itt az ideje, hogy kibeszéljük az öcsi impotens mivoltát, ugyanis, ahelyett, hogy éppen Bellán lett volna, amikor rájuk nyitottam, hogy szóljak Anthony és a farkas lány érkezéséről, na, hát ehelyett, a hugicám takaróba volt csavarva. Szóval, öcskös, ha akarsz beszélni róla, akkor csak tessék – ült le Emmett a kanapéra, majd roppant kíváncsi tekintettel meredt ránk.

- Bármily hihetetlen is, Emmett, vannak fontosabb dolgok is a testiségnél – morogtam rá.

- Oké, mondj egyet – vigyorodott el fivérem. Persze, mert azt hiszi, hogy nem tudok.

- Anthony – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Aha, na egyelőre nem vonatkoztattunk el a testiségtől, mert ha te nem vagy már emberként is egy kis nimfike, akkor az uncsiöcsi nem jött volna létre – kacsintott rám.

- Kikérem magamnak – háborodtam fel. - Még hogy én, nimfomániás?

- Ki ugrott rá kire állandóan? Komolyan már néha féltettem tőled Edwardot – folytatta szélesen vigyorogva. Mire Edward hangosabban felmorgott. – Kérdezd csak meg Jaspert, vagy jobb, ha Alice-t kérdezed meg, hogy hány ruhája halálozott el miattatok. Jazz egyszerűen nem bírt az érzelmi hullámaitokkal, amikor nekiestél az öcskösnek. Ugye, haver? – fordult Jasper felé.

- Én ebből most kimaradok – emelte fel védekezően a kezeit Jazz.

- Miattatok sokkal több ruhámnak lett annyi – vetette közbe Alice.

- Tizenhét éves voltam, tomboltak a hormonjaim – mondtam határozottan. Minden velem egykorú is kívánta, ebben az egy dologban nem voltam más, mint a többiek.

- Azt elhiszem, de civilizált hölgy létedre meg sem próbáltad elfojtani őket. Ezért bírlak, legalább valaki megért engem is – kacsintott rám.

- Nem vagyunk egy kategória – állapítottam meg. Ő és Rose képesek több napig a szobájukba zárkózni.

- Helyesebben nem voltunk, mert akkor még nem bírtad az iramot, de most már bírnád. Bár abban biztos vagyok, hogy most Eddy fiú nem bírná az iramot veled – vigyorodott el.

- Bármikor tovább bírnánk, mint ti, de miért fontos ez? – kérdezte Edward.

- Hah, kimondta, ez kihívás. Oké, Rose és tartjuk a fogadást – mondta Emmett boldogan.

- Milyen fogadást? – kerekedtek el a szemeim.

- Azt, amit el fogtok veszíteni – húzkodta a szemöldökét.

- Miről beszél? – kérdeztem Edwardtól is.

- Arról, hogy azt mondtam, hogy „Bármikor tovább bírnánk, mint ti” – idézte az előző mondatát. Ez közöttünk annyit tesz, hogy áll a fogadás.

- Ezt most nem mondjátok komolyan – esett le az állam. Na nem, határozottan nem. Nem fogunk „ki bírja tovább szusszal” típusú fogadásokban részt venni.

- Carlisle – fordultam felé könyörgőn.

- Én ebbe nem szólhatok bele, mert ez a fiúk kis szabálya maguk között, de szerintem Rose se vevő az ötletre – mosolygott rám fogadott apám. Hátha még van remény, hogy nem kell ilyen hülyeségeken részt vennem.

- Jasper, azt hiszem, hogy mégsem maradhatsz ki belőle. Kedvet kell szítanod, hogy a lányok ne ellenkezzenek.

- Miért, neked még ez sem megy egyedül? – néztem rá ijedten.

- Uh, te kis… - kezdett bele Emmett vigyorogva, majd elindult felém. – Majd megmutatom én neked.

- Na, azt nem hiszem – mondta Edward és elém állt.

- Én se díjazom az ötletet – állt Edward mellé Rose is.

- A gyerekeink kezdenek megőrülni – forgatta meg a szemeit Carlisle.

- Csak boldogok – mosolyodott el Esme fejcsóválva.

- Edward inkább dühös, mint boldog – állapította meg Jasper.

- Mert öcsisajtnak nem tetszik, hogy rájöttem a kis titkukra Bellával. Szegény hugi azért lett ilyen kis nimfomániás már emberként is, mert nem volt, aki eleget tegyen a vágyainak – magyarázta Emmett tettetett komolysággal.

- Emmett – nézett a testvérére dühösen Edward. – Szállj le rólunk.

- Rátok se másztam, de ettől még áll a fogadás. Te hívtál ki – emelte fel a kezeit. – Egyébként, ha én rátok másznék, azt észrevennéd. Legalább tisztességesen hozzáérnétek egymáshoz. Au… - szisszent fel Emmett. Mivel Rosalie hatalmasat kólintott a fejére. Még néhány pillanattal később is hallani lehetett a kongást, amit Emmett feje hallatott. – Bébi, ez már durva volt.

- Te is kezdtél már túlzásokba esni – morgott Rose. Én pedig felnevettem.

- Hihetetlen, hogy egy icipicit sem változtatok ötven év alatt. Azt hittem, hogyha másnak nem is, de legalább Emmettnek benő a feje lágya – mondtam továbbra is kacarászva. Mire mindenki csak elmosolyodott, kivéve Emmettet. Az ő szája is megrándult, de visszafojtotta. Kíváncsi voltam, hogy most éppen mivel fog előállni, és szerencsére nem is kellett sokáig várnom.

- Nem is lágy a fejem – mondta tettetett sértődöttséggel. Majd színpadiasan felvonult a szobájukba. – Ezt a család lány tagjaitól tanultam, úgyhogy most bevágom az ajtót is. Anya, te természetesen kivétel vagy, tudom, hogy te nem tennél ilyet – kiabált le. Majd az ajtó akkorát csattant, hogy az egész ház beleremegett, majd a következő pillanatban hatalmas dörömbölés rázta meg az egész házat.

- A gardróbok – kiáltott fel Alice. Majd Rosalie társaságában felrohant az emeletre.

- Hupsz, talán ez kicsit túl erősre sikeredett? – hallottam meg Emmett ijedt hangját. – Jesszusom, támadnak a gardróbfüggők! Fusson, ki merre lát – kiáltott fel Emmett.

Majd egy szempillantás alatt kiviharzott a házból. A két dühös lány pedig utána. Mi pedig, akik a nappaliban maradtunk a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Emmett most hatalmas nagy bajban van. Ekkorában talán még nem is volt.

Egy jó órába telt amíg előkerültek. Már gondolkoztunk rajta, hogy küldjünk-e valakit Emmett után, hogy segítsen rajta, de aztán úgy döntöttünk, hogy egye meg, amit főzött. Az már egyszer biztos, hogy most aztán hónapokig büntiben lesz, és addig eszébe sem jut ez a hülye fogadás, amiért még Edward is megkapja a magáét. Hogy jutott eszébe ilyet mondani Emmettnek? Másfél óra elteltével a lányok és mackós bátyánk végre előkerültek. Emmett igen zilált külsővel érkezett, és még Rose is kócos volt valamilyen szinten.

- Mi történt veletek? – kérdeztem kíváncsian. Gondoltam, hogy valami vicces dolog lehet, mert Edward már szó szerint a padlón fetrengett a röhögéstől.

- Semmi különös nem történt, csak móresre tanítottuk ezt a lökött medvét – nézett rá Alice morcosan. – Egy teljes hónapig minden vásárlásra velünk jön, mint vágyunkat kifizeti, és zokszó nélkül cipeli a csomagokat.

- Na meg persze lemond a fogadásról – kacsintott rám Rose.

- A francba, ez is miattad van – bökött rám Emmett mérgesen. – Te kezded állandóan velem a vitákat, aztán meg végignézed, ahogy én húzom a rövidebbet – mondta határozottan.

- Én? Te mégis mit csinálsz? Álladóan belém kötsz – morogtam vissza.

- Már megint a kötőtűnél tartasz? Ez hihetetlen, de sebaj. Imádok veled veszekedni, te legalább tudsz – kacsintott rám. Majd előttem termett és szorosan magához ölelt. A szorosan kifejezés szó szerint értendő, mert azt hittem, hogy eltört minden bordám.

- Emmett, összetöröd a kedvesemet – fejtegette le a kezeit rólam Edward.

- Köszi – sóhajtottam fel. Végre megint kaptam levegőt.

- Bocsi, de legalább már tudod, hogy mennyire bírlak – nevetett fel Em, és én is vele mosolyogtam.

- Beszélhetnék veled négyszemközt? – fordult felém Edward komolyan. A tekintete kicsit megijesztett.

- Persze – válaszoltam bizonytalanul.

- Te pedig velem jössz, és rendbe teszed a gardróbot, aztán Alice szobájában is megteszed ugyanezt – ragadta fülön Rose a férjét.

- Látjátok? Ti vagytok a tanuk. Ez bizony családon belüli erőszak, házastársi túlkapás, és minden ehhez hasonló jogi izé – mondta Emmett határozottan. – Ti vagytok rá a tanuk, hogy Rosalie folyamatosan bántalmaz, és jegyezzétek meg, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti, úgyhogy mellém kell majd állnotok a bíróságon – kiáltott még le bátyánk a lépcső tetejéről. Majd Rose egy határozott lökéssel betessékelte a szobájuk ajtaján, majd eltűntek.

- Mindig is tudtad, hogy a családom nem komplett – nézett rám Edward bocsánatkérően.

- Sebaj, ettől csak viccesebbek. Mit akartál megbeszélni velem? Johannával kapcsolatban akartál valamit – nézett rám kíváncsian.

- Igen, de menjünk egy kicsit biztosabb helyre, ahol más nem hallhat meg minket – suttogta lágyan a fülembe.

- Rendben – bólintottam rá. Edward kézen fogott, és mélyen besétáltunk az erdőbe, ahol már biztosan senki nem hallhatott bennünket.

- Nem is tudom, hogy hol kezdjem – gondolkodott el szerelmem.

- Talán az elején – mosolyogtam rá biztatóan.

- Rendben, tehát Johannának kellett a segítség ma. Illetve a lány Carlisle-tól kért segítséget, mert a bátyja kómában fekszik már tíz éve. Illetve nem is kóma, hanem egy rög miatt nem tud semmilyen ingerre sem reagálni, és ezért az orvosok azt hiszik, hogy ez kóma, de nem az. Hallottam Justin kétségbeesett gondolatait. Minden pillanatban próbál kitörni ebből a mozdulatlan állapotból, de nem képes rá. Carlisle viszont megtalálta a problémát, és valószínűleg nemsokára sort kerít egy műtétre is, hogy Johanna bátyja felépüljön teljesen. A lány azért zárkózott be ennyire, mert elvesztett mindenkit, akit szeretett, és nem akar több csalódást, és veszteséget átélni. Nem azért nem közeledik Billy felé, mert nem tetszik neki, hanem azért, mert egyszerűen csak fél – hadarta el Edward gyorsan.

- Szegény lány, el tudom képzelni, hogy mit élhetett át – hajtottam le a fejem. De a bátyja meg fog gyógyulni, mert jó kezekben van. Majd elbeszélgetek vele, ha legközelebb találkozunk.

- Még valami, kicsim – szakított ki Edward a gondolataimból.

- Igen? – néztem rá kíváncsian.

- Carlisle kéri, hogy ne mutasd ki Johanna felé, hogy megváltozott a véleményed róla. Arra kért minket, hogy maradjon a mi titkunk az, ami Justinnal történt, és nem szeretnénk, ha újra bizalmatlan lenne. Nem volt könnyű elérni, hogy megnyíljon nekünk.

- De hát ti nem tettetek semmi rosszat. Csupán csak nem hazudtatok nekem – néztem rá döbbenten.

- Lehet, de Johanna nem ismeri a családunk történetét. Neki a barátnőm vagy, akinek elfecsegtem a titkát. Gondolkozz az ő szemszögéből – mondta Edward lágyan, és magához ölelt.

- Ez igaz – adtam meg magam. Ha innen nézzük a dolgokat, akkor valóban igazat kell adnom Carlisle és Edward szavainak. – Rendben, továbbra is rideg leszek vele, látszólag – egyeztem bele.

- Köszönöm – nyomott egy puszit a számra Edward.

- Én is – bújtam az ölelésébe.

- Mit? – kérdezte kíváncsian.

- Azt, hogy őszinte voltál, és mindent elmondtál nekem – néztem fel rá. Majd elkomorodtam. – A majdnem fogadás miatt pedig még számolunk. Nehogy azt hidd, hogy ezt büntetlenül megúszod – ráztam meg mutatóujjam az orra előtt.

- Hogyan engesztelhetnélek ki? – kérdezte ártatlanul.

- Mh… nehéz kérdés – gondolkoztam el. Bár igazság szerint már régóta kitaláltam valamit, aminek nagyon is örülnék. – Bármit kérhetek?

- Akármit, amit csak szeretnél – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Hogy állsz a házépítéssel? – kérdeztem kíváncsian.

- Akadt már rá példa, hogy építettünk házat, ha nem volt az erdőben megfelelő helyen – mosolygott rám. – Mire gondolsz pontosan?

- Én csak szeretnék egy házat, ami La Push és a ti területetek határán áll. Pontosan a határvonalon. Így mi élhetnénk a ti területeteken. Jake, és Billy a párjaikkal pedig a ház La Push felőli oldalán. Így mindenkivel együtt lehetnék, aki fontos nekem. Ráadásul építhetünk akkora házat is, hogy a fiúk, és az én szerelmem is elférjen velünk – néztem rá boci szemekkel. Ezt, azt hiszem Alice-tól tanultam.

- Ez egy remek ötlet – mosolyodott el szerelmem. Majd ledöntött a fűbe, és lágyan csókolni kezdett. Éppen belemelegedtünk volna, amikor valaki árnyéka teljes egészében eltakarta előlünk a hold fényét.

- Hah, megléptem Rose-tól, és még csak észre sem vett – vigyorgott ránk Emmett. – Mit csináltok? – kérdezte, mintha nem tudná.

- Nem is tudom, Emmett – forgattam meg a szemeimet. – Minek néz ki?

- Hát, várj, tippelgetek – csillant fel a szeme. – Öhm… birkóztok?

- Persze, birkózunk – morgott fel Edward. - Viszont ez itt egy kétszemélyes küzdőtér – fűzte még hozzá.

- Értem, ez esetben, ha gondoljátok, hozok egy kis iszapot, úgy izgalmasabb. Egyébként Bella ez a lábtartás nem a legjobb, hogyha le akarod lökni az öcsköst, és fölé kerekedni. Így csak jobban magadra rántod – magyarázta komolyan. Én pedig gonoszan elmosolyodtam. - Mire készülsz, Bella? Nem tetszik ez a vigyor – nézett rám Emmett rosszat sejtve.

- Rosalie – kiáltottam el magam jó hangosan. – Mondd csak, Emmett hol van? – kérdeztem hangosan.

- Emmett McCarty Cullen! – üvöltött Rose egy pillanattal később. – Hova tűntél? Ha egyszer a kezeim közé kaparintalak abban nem lesz köszönet – kiabált tovább. Majd hallottuk, amint kiugrik az ablakon, és felénk veszi az irányt.

- A francba – morgott fel Emmett. – Ezt még visszakapod, te kis besúgó – nézett rám morcosan. Majd eliszkolt a folyó irányába.

Mi pedig Edwarddal hangos nevetésben törtünk ki. Eléggé vicces látványt nyújtott, ahogy a hatalmas mackó, menekül a törékenynek látszó lány elől. Olyan volt, mintha az egér üldözné a macskát.

- Szerintem most magadra haragítottad Emmettet – mosolygott rám Edward.

- Most félnem kellene? – kérdeztem „ijedten”.

- Rettegned – kuncogott fel. – Jobban, mint egykor tőlem. Emmett bosszúja kegyetlen lesz, ebben biztos lehetsz.

- Majd Alice úgyis figyelmeztet, hogyha merényletet tervezne ellenem – vontam meg a vállam.

- Ez is igaz – bólintott rá Edward. – Szóval, hol is tartottunk, amikor megzavartak minket? – kérdezte mosolyogva. Majd egy szempillantás alatt eltűnt rólam a felsőm.

- Kár, hogy nem avattuk fel azt a csinos hálóinget – sóhajtottam fel. De amint Edward elérte immáron fedetlen kebleimet, rájöttem, hogy így is tökéletes lesz minden. Illetve tökéletes lenne, ha nem jönne közbe állandóan valami. Morogtam magamban, amikor megéreztem néhány erre járőröző farkas illatát. – Edward – nyögtem két csók között.

- Tudom – szusszantott fel bosszúsan. Majd egy szempillantás alatt felsegítette rám a felsőmet, rendbe szedtük magunkat, és visszasétáltunk a házhoz. – Bepótoljuk, kedvesem, ígérem – simított végig az arcomon.

- Igen, tudom – mosolyodtam el.

Majd Edward a karjaiba kapott, és meg sem állt velem a szobánkig. Amit tökéletesen visszarendezett Alice, hogy olyan legyen, mint régen. Az éjszaka csendben telt, de szinte tapintani lehetett a szerelmet, és a szeretet az egész házban. Mindenki a párjával volt a szobájában, és annak ellenére, hogy Rose néha komolyan megneveli Emmettet, azért az ő szobájuk felől határozottan szerelmes suttogások törték meg a néma csendet. Carlisle és Esme halkan beszélgettek, és boldogan ecsetelték egymásnak, hogy mennyire jó, hogy újra együtt vagyunk mind. Alice, és Jasper azonban néma csendben volt, valóban. Talán elmentek?

- Hol van Alice, és Jasper? – súgtam Edward fülébe.

- A szobájukban. Éppen az előbb lestem a gondolataikba. Mélyen egymás szemébe néznek, és közben arra gondolnak, hogy mennyire szeretik a másikat. Néha pedig egy-egy apró csókot váltanak. Gyakran csinálják ezt. Az ő szerelmük valahogy egyszerre kiteljesedett, szenvedélyes, gyengéd, plátói, érzelmekkel teli. Ez valószínűleg Jasper képességének tudható be. A szerelem, és az egymás iránti odaadás olyan magas szintjén vannak, amit sokak el sem tudnak képzelni.

- Mit csinálunk holnap? – kérdeztem kíváncsian. – Mármint, mikor mentek el legközelebb Justinhoz? Szeretném, ha mielőbb segítenétek neki, biztosan szörnyű az az állapot, amiben már tíz éve van – érdeklődtem. De csak nagyon halkan, hogy a többiek ne hallják meg, hiszen ez titok. Bár Alice már biztosan látta, hogy mi történik.

- Nos, Carlisle holnap reggel szeretne megint átmenni a kórházba, ahol Justin fekszik, és előkészíteni a vizsgálatokra, és a műtétre is.

- Értem, akkor a holnapot nem töltjük együtt – szontyolodtam el egy kicsit.

- Mit szólnál, ha kivennénk egy szobát a városban egy éjszakára? Ott aludhatnánk, és mentes lenne a hely a családtól, különös tekintettel Emmettre – cirógatta meg az oldalamat.

- Nos, csábító az ajánlatod, de Em úgysem állja meg szó nélkül.

- Ő holnap a lányokkal vásárol a plázában – hahotázott Edward. Mire nekem is kuncognom kellett. Kellemetlen, de hát magának kereste a bajt.

Az éjszaka hátralévő részét csendben töltöttük, egymás karjaiban, miközben Edward lágyan cirógatott, és időről-időre az altatómat dúdolta nekem. Emlékeztetett ez az éjszaka az emberként vele töltött éjjelekre, csak akkor nem tudtam ébren maradni, hogy még tovább élvezhessen a cirógatást, és a nekem szánt dallamot. Most viszont egész éjszaka hallgathattam egészen addig, míg el nem jött a reggel.