La Push vámpírja - 46. fejezet

46. fejezet




(Johanna szemszöge)



Mély álmomból az órám csörgése ébresztett fel. Nem akartam felkelni, mert már hetek óta nem aludtam ennyire jól, és nyugodtan. Álomtalan pihenés, amire már nagyon régóta csak vágyakoztam, de sosem kaptam meg. Legszívesebb aludtam volna tovább, de nem tehettem meg, hiszen ma elmegyünk Justinhoz Dr. Cullennel. Ha valaki rá tud jönni arra, hogy mi a baj, akkor az a mentorom. Nem ismerek nála jobb orvost a világon. Ezért is akartam mindenáron bejutni hozzá. Ha a legjobbtól tanulsz, akkor van esélyed rá, hogy te is hasonlóan jó orvos lehess. Márpedig én akarok lenni a legjobb. Lassan lerúgtam magamról a takarót, majd bármennyire is könyörgött a testem, hogy maradjak még egy kicsit az ágyban, nem hallgattam rá, és csak azért is felkeltem. Kinyitottam a hűtőm, ami szó szerint üres volt.

- Mh… ennyire nem vásárolhattam be régen – csóváltam meg a fejem. – Voltam boltban… a múlt… hónapban? Jesszusom, ez már tényleg beteges – keseredtem el. – Na jó, mostantól néha töltök itthon is egy kis időt – mondtam határozottan.

Miután megállapítottam, hogy még csak egy müzli szeletem sincs itthon, és semmi egyéb, ami ehető, egy zacskó gumibékán kívül, úgy döntöttem, hogy inkább rendelek valami ebédet, ami biztosan megérkezik még időben. Úgyhogy rendeltem egy cézár salátát, hogy egyek valami zöldet, ha már megígértem, és egy nagy sajtos pizzát, hogy azért egyek valami jót is. Tény, hogy sosem voltam a legegészségesebben táplálkozók között. Amióta nem kell az árvaházi kosztot ennem, mert a saját lábamon állok, azóta igyekszem mindig olyat, amit a szemem, vagy a szám éppen kíván. Ha az éppen egy hatalmas habos, csoki torta, akkor azt. Hm… ez nem is rossz ötlet. Sütit is kellett volna rendelnem, de most már késő. Gondolkodtam el, miután kivégeztem a pizzám nagy részét és a salátámat is. Még húsz perc, és ideér Dr. Cullen. Addig is gyorsan lezuhanyozom, és átöltözöm.

Legalább negyed órán át áztattam magam a zuhany alatt, amíg teljesen el nem lazultam, majd kinyitottam a zuhanykabin ajtaját, megtörölköztem, és felvettem a már előre kikészített ruháimat. Éppen, hogy megmostam a fogamat, már meg is szólalt a csengőm. Azonnal lesiettem, és szélesre tártam az ajtóm Dr. Cullennek, de legnagyobb meglepetésemre nem volt egyedül. Fogalmam sincs, hogy miért hozta magával az egyik fiát, de nem igazán tetszik az ötlet. Ennek a srácnak a barátnője állandóan gyilkos tekintettel mered rám, nekem pedig még csak fogalmam sincs róla, hogy miért utál ennyire. Hiszen nem is ismerjük egymást. Na jó, tény, hogy nem voltam túl kedves, amikor először találkoztunk. Bár ő sem volt éppen tündéri.

- Szia, Johanna – szakított ki a doktor a gondolataimból.

- Jó napot, Dr. Cullen – néztem vissza a mentoromra. Aki bosszúsan csóválta meg a fejét.

- Hányszor mondtam még, hogy Carlisle? – kérdezte kuncogva. – Azt hiszem, hogy a fiammal már találkoztál – mutatott Edward felé.

- Igen, de már megbocsáss, te mit keresel itt? – fordultam most Edward felé.

- Csak apám megkért, hogy vigyelek el titeket, mert fáradtak vagytok, és az a biztos, hogyha én vezetek. Jó sofőr vagyok, és nincs szükség rá, hogy elaludjon egyikőtök a volán mögött – vágta rá komolyan. Na jó, ebben tényleg van valami. Ezzel nem tudok vitatkozni.

- Értem, hát akkor köszönöm, hogy te is eljöttél – mosolyogtam rá halványan. Nem kéne udvariatlannak lennem Dr. Cullen fiával. Jobb a békesség. Arról sem tehet a srác, hogy a barátnője utál engem.

- Akkor, indulhatunk? – kérdezte Dr. Cullen.

Majd kedvesen a kezét nyújtotta. Nem voltam hozzászokva az ilyen gesztusokhoz, de mivel nem akartam megbántani ezért elfogadtam a felajánlott kart. Amint a kocsihoz értünk Edward termett előttem, és szélesre tárta a hátsó ülés ajtaját. Elég furcsa volt ez a lovagias bánásmód. Nem mondhatnám, hogy ilyesmit szoktam volna meg a férfi nem képviselőitől. Miután engem rendben elhelyeztek az autóban, Edward a volán mögé ült, míg a Dr. Cullen az anyósülésre. Nem igazán rajongtam a kocsiban utazásért, úgyhogy minél előbb túl akartam esni rajta. A baleset óta nem is ültem személyautóban. Mindig inkább buszra szálltam, vagy gyalog mentem, de legfőképpen a biciklit részesítettem előnyben.

- Odaérünk egy fél óra alatt – mosolygott rám Edward a visszapillantó tükörből. – Nagyon jól vezetek, és még soha nem volt balesetem – fűzte még hozzá. Ezt most mi a fenéért mondja? Nem rémlik, hogy bármiről is beszéltem volna vele.

- Nem értelek – adtam hangot a problémámnak.

- Idegesnek tűnsz – mosolygott rám nyugtatóan.

- Nem szeretek autóban utazni – hajtottam le a fejem. Majd összerázkódtam az emlékek hatására. Velem együtt pedig érdekes módon Edward is megrázkódott. Hát ez fura volt.

- Hamarosan odaérünk, és akkor jó lenne, hogyha azonnal tudnánk készíteni friss vizsgálatokat is a betegről, rendben? – nézett rám Dr. Cullen.

Mintha terelni akarná a témát. Itt valami nem stimmel. Valamit titkolnak, vagy csak én vagyok már megint paranoiás, de nem tehetek róla, hogy Dr. Cullen és az egész családja valahogy olyan különös. Nagyon kedvelem a mentoromat, de akkor sem hétköznapi, valahogy más. Csak azt nem tudom még, hogy mitől más, mint bármelyik másik ember, de egyszer rá fogok jönni.

- Meg is érkeztük – fordult be a kórház parkolójába Edward.

- Remek – sóhajtottam fel. Lehet, hogy visszafelé inkább busszal megyek.

Edward leparkolt, és én amilyen gyorsan csak tudtam kiszálltam az autóból. Carlisle pedig minden lépésemet aggódva figyelte, ami egy kicsit idegesített, de valahogy kedves gesztusnak is tartottam, hiszen azt jelentette, hogy törődik velem. Lassan sétáltunk a kórház bejárata felé, majd amint beléptünk a mentorom kíváncsian fordult felém.

- Hányas szoba lesz az, Johanna? – kérdezte kíváncsian.

- A százas – válaszoltam készségesen. Majd tovább mutattam az utat, na nem, mintha szükség lett volna rá. – Edward miért követ minket? – kérdeztem kíváncsian.

- Csak kíváncsi természete van, de ha zavar téged, akkor elküldöm – mosolygott rám lágyan.

- Természetesen nem zavar – válaszoltam azonnal. Végül is mindegy, ha már idáig eljött, úgyis meg fogja tudni, hogy milyen hosszú, nehéz életem volt.

Végre elértük a százas szobát, és Dr. Cullen azonnal belépett rajta, majd a kezébe vette a kórlapot, ami az ágy végében csüngött, és komolyan vizsgálni kezdte, hogy hátha talál valami rendellenest, ami arra utal, hogy Justin nincs is kómában ténylegesen. Az ujjaimat tördelve vártam, hogy végre megszólaljon, de ő csak hevesen hümmögött, majd kérdőn Edward felé fordította a tekintetét, és Edward bólintott, mire Carlisle elmosolyodott, és tovább kezdte vizsgálni a kórlapot. Fogalmam sem volt, hogy mit jelentett ez az előbbi kis biccentés, hiszen meg sem szólaltak, de reméltem, hogy jót jelent a dolog.

- Johanna, kellenének nekem röntgenek, és minden felvétel, amit az elmúlt tíz évben készítettek a betegről – mondta határozottan. Majd megnézte a nevét a kórlap elején. – Justin Moore-ról. A testvéred? – fordult felém döbbenten.

- Ikrek vagyunk – bólintottam rá. – Igaz, hogy kétpetéjű ikerpár vagyunk, de mindig is ő volt a másik felem – hajtottam le a fejem.

- Autóbaleset? – kérdezte hirtelen Dr. Cullen. – Nagyon feszélyezve voltál a kocsiban idefelé jövet.

- Igen – mondtam szomorúan. – Az egész családunk kirándulni volt a hegyekben, mint minden évben. Imádtunk sátorozni. Hajnalban indultunk haza, mert az apám is orvos volt, és sürgős esethez hívták a kórházba. Nem sokkal azután, hogy útra keltünk, egy kamionsofőr, aki szembe jött velünk elaludt a volánnál. Legalábbis nekem ezt mondták a mentősök. Én aludtam, amikor történt. Az én oldalamon jött nekünk az autó. Én arra ébredtem, hogy Justin átránt a másik oldalára, majd a saját testével védett meg a fától, aminek nekiütköztünk, amikor letaszított minket a kamion az útról. Az autó teljesen eldeformálódott, és Justin hatalmas ütést kapott a fejére, és jóformán minden csontja eltörött. Még annyit mondott, hogy szeret, aztán elájult, legalábbis akkor azt hittem, hogy csak elvesztette az eszméletét. Háromszor is újra élesztették a kórház felé jövet, de nem adta fel. Igazi túlélő – mosolyodtam el halványan.

- A szüleid? – kérdezte Carlisle együtt érzően.

- Már az ütközéskor meghaltak, nem volt mit tenni – csordult ki egy könnycsepp a szememből. – Nekem már csak Justin van, és nem fogok lemondani róla – mondtam komolyan.

- A jelek szerint nem is kell – mondta Edward biztatóan. Ő meg honnan tudná? Mindegy, mindenesetre, ha Dr. Cullen ilyen bizakodó, akkor még van remény a bátyám számára, ez biztos.

A következő óra azzal telt, hogy felkerestem a kórházban Justinnal foglalkozó néhány orvost, és mindenkinek bemutattam Dr. Cullent, majd előkerestünk minden kórlapot, amit a mentorom komolyan tanulmányozni kezdett. Már legalább két órája görnyedtünk a leletek és a röntgenek felett, amikor Dr. Cullen váratlanul felemelt egy röntgent, feltette a táblára, majd fogott egy tollat, és körberajzolt valamit.

- Itt, ez a baj – mutatott a kis körre, amit az imént rajzolt.

- Én nem látok semmit – hunyorítottam a felvételre. Viszont sajnos sehogy nem sikerült felfedeznem, hogy mit kéne látnom a képen.

- Gyere közelebb – nyújtotta felém a kezét. – Itt, látod? Egy nagyon apró kis rög, ami csodával hatályos módon nem ölte meg, de akadályoz sok teljesen alap funkciót a testben, gyakorlatilag minden mozgást, mert nagyon is rossz helyen van. Ha ezt innen eltávolítjuk, akkor igaz, hogy némi rehabilitációra fog szorulni, de újra képes lesz normálisan élni.

- Komolyan? – kérdeztem boldogan. Mindig is erről álmodoztam.

- Igen, komolyan, de türelmesnek kell lenned – fűzte még hozzá.

- Eddig is az voltam – állapítottam meg. Tíz éve várom a csodát, még egy kis idő már meg se kottyan.

- Tudom – szorította meg a vállam bátorítólag. – Szóval, belevágjunk a rehabilitációba? Azért van néhány kockázat, és ha szeretnéd átgondolni, akkor van időd – mondta határozottan.

- Hát persze, hogy belevágunk, ez nem kérdés – lelkesedtem fel. Nemsokára újra beszélhetek a fivéremmel, és nem leszek már árva, egyedülálló lány. Ez bármit megér.

- Van egy specialista barátom, akkor felhívom. Ha valaki, akkor ő meg tudja oldani a helyzetet – mosolygott rám kedvesen. Specialista? Az nagyon-nagyon drága lesz. A házra már nem tudok több jelzálogot felvenni, talán még néhány bútort el tudok adni, meg a biciklimet, és a telek egy részét. Annyi pénzből szerintem kijöhet a műtét. – Tartozik egy szívességgel, úgyhogy ne aggódj az anyagi vonzat miatt, majd én lerendezem – fűzte még hozzá.

- Ez nagyon kedves, de nem fogadhatom el. Nem szeretném lekötelezni magam senki iránt – mondtam határozottan.

- Nem is mondtam, hogy le kell – vágta rá Carlisle azonnal. – Meghálálhatod – fűzte még hozzá. – Úgy tudom, hogy ebbe a kórházba akartál jönni miután lejárt a gyakorlatod – kezdett bele, én pedig bólintottam. – Nos, mit szólnál, hogyha mondjuk, velem maradnál a vizsgád letétele után is? A kórháznak Forskban szüksége lesz néhány tehetséges orvosra, és örülnék, hogyha együtt dolgoznánk – mosolygott rám lágyan.

- Ez egy nagyszerű ajánlat – mosolyodtam el én is. Szívesen dolgoztam volna a továbbiakban is Dr. Cullen mellett. Ez egy csodálatos nap. Tíz év óta a legjobb napom. Ma minden úgy sikerül, ahogy mindig is vágytam rá.

A nap hátralévő része azzal telt, hogy pontosan áttanulmányoztuk a leletek minden egyes apró kis milliméterét, és pontosan megbeszéltük, hogy mit fogunk tenni a gyógyulás érdekében. Tíz éve először hajtottam le boldogan a fejemet, hogy álomba szenderüljek, és eközben Justin kezét fogtam. Hamarosan újra velem lesz, és talán kiteljesedhet még a csonka kis családunk. Ha újra ketten leszünk, akkor senki nem állhat majd a boldogságunk útjába.

Félálomban még éreztem, hogy valaki felemel, és elindul velem kifelé a szobából. Ellenkezni akartam, de nem volt semmi energiám rá, hogy meg is tegyem. Az utolsó dolog, amit érzékeltem, hogy gyengéden befektetnek a hátsó ülésre, ahol legnagyobb meglepetésemre egy párna várta a fejemet, majd valaki betakargatott. Másnap reggel az ágyamban ébredtem fel abban a ruhában, amiben előző nap is voltam. Csupán a cipőm, és a kabátom került le rólam. Álmosan nyitottam fel a szemeimet, és az éjjeliszekrényemen egy üzenet várt, miszerint ma szabadnapos vagyok, és nyugodtan feküdjek vissza aludni, mert szükségem lesz az erőmre, én pedig azonnal boldogan fúrtam vissza a fejemet a párnámba.



(Edward szemszöge)



Miután Carlisle és én hazavittük a teljesen kimerült Johannát, azonnal haza indultunk. Én pedig nem tudtam elszakítani a gondolataimat erről az egész ügyről. Nagyon különös volt, hogy Johanna testvére gondolatban tudott beszélni, de nem volt rá képes, hogy kinyissa a száját. Annyira kétségbeesetten próbált jelezni a világ felé, hogy itt van velünk, és hallja, hogy mi történik. Még soha nem találkoztam ilyesmivel, pedig már egy párszor elvégeztem az orvosit. Nagyon különös volt ez az egész. Hiszen, hogyha tulajdonképpen Justin magánál volt, akkor hogy-hogy nem vették észre az orvosok tíz év alatt, hogy lehet segíteni rajta. Bár a probléma tényleg annyira kicsi a testében, hogy még vámpír szemmel is csak borsónyinak mondanám. Ez annyira szomorú. Talán Johanna soha nem zárkózott volna el így a világ elől, hogyha van valaki, aki felfedezi azt apró, de mégis jelentős problémát, ami megakadályozta Justint a normális életvitelben. Azt hiszem, hogy ez sok mindent megváltoztat a Johannáról kialakult nézetemben. Ez a lány egy igazi harcos, csak attól fél, hogy elveszítheti azt, akit szeret, és ezért lett ilyen fagyos. Meg tudom érteni őt. Emiatt lehet az is, hogy sorra utasítja el az udvarlókat, legfőképpen Billy-t, aki még tetszik is neki.

Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha ezt az információt megosztom Bellával is, talán akkor majd jobban megérti Johanna ellenállását, amit Billy felé mutat. Nem akarok titkolózni a szerelmem előtt. Soha többé nem lesz olyan, hogy nem mondok el neki valamit, vagy hazudok neki. Vissza kell szereznem a bizalmát, amit egyszer már meggondolatlanul elveszítettem, és egészen biztos, hogy a titkolózás ilyen szinten soha többé szóba sem jöhet a kapcsolatunk esetében.

Amint leparkoltam a házunk előtt azonnal ki akartam pattanni a kocsiból, hogy azonnal Bellához siessek, és megnézzem, hogy mennyire volt súlyos ma Alice vásárlási mániája, ami kedvesemet biztosan teljesen kikészítette, de Carlisle elkapta a karomat, és megállított.

- Fiam, tudom, hogy mindent el akarsz mondani Bellának, és ezt meg is értem, de kérlek, azt is add a kedvesed tudtára, hogy lehetőleg Johanna ne vegye észre, hogy bárki másnak is elmondtuk, hogy mi történt vele. Bella viselkedjen vele továbbra is távolságtartóan. Már az is csoda, hogy nekem megnyílt ez a lány. Óvatosan kell kezelnünk a lelkét. Ha Johanna már teljesen megbízik bennünk, akkor majd fokozatosan közeledhettek felé. Rendben? – kérdezte komolyan.

- Rendben, meg fogom mondani neki, de nem akarok titkolózni, úgyhogy el kell mondanom, amit tudok. Sokat segíthet ez az információ azon, hogy ne kelljen minden nap megmentenem a medikád életét – mosolyogtam rá.

- Hát lehet, hogy Bella egy kicsit valóban túlfűtött lett, de ez nem feltétlenül baj. Mindig is túl simulékony volt, amíg ember volt, most pedig talpraesett nő – mosolygott rám Carlisle. – Ráadásul semmi perc alatt gatyába rázott a kábulatodból, ami igazán szép teljesítmény – fűzte még hozzá.

- Jól van, na, tudom, hogy nem voltam könnyű eset az elmúlt ötven évben – hajtottam le a fejem. – Nagyon sajnálom, ami történt.

- Edward, mindenki megértett téged, és igazság szerint, mi mind hibásak vagyunk abban, hogy hagytuk, hogy butaságot csinálj, de itt most nem ez a lényeg. Nem veszíthetjük el Johanna bizalmát. Ezt Bellának is meg kell értenie, mert a fia bevésődése. Így ha elveszítjük, akkor azzal akár elveszíthetjük Billyt is. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak.

- Tudom, hogy ez fontos. Nyugodj meg, Carlisle. Annyira diszkrétek leszünk, amennyire csak lehetséges – nyugtattam meg.

- Igen, tudom, hogy így lesz, csak fontos nekem ez a lány. Nagyon megkedveltem. Már szinte őt is a saját gyermekemnek tekintem – magyarázta Carlisle.

- Hallottam a gondolataidban. Ne aggódj, mind vigyázni fogunk rá – mosolyodtam el. „Edward, a szobádban várlak.” Hallottam meg kedvesem gondolatait. – De most, ha nem haragszol, már várnak rám.

- Persze, menj csak, Esme is biztosan alig várja, hogy beszámoljak a fejleményekről, és biztosan rengeteg szép ruhát is vettek, amiket mindenképpen látnom kell rajta – nyúlt Carlisle is a kilincs felé.

A következő pillanatban már a házban is voltunk. Én pedig azonnal felszaladtam az emeletre a szobámba. Amikor benyitottam a lélegzetem is elállt. Bella az ágy közepén félig ülőhelyzetben, félig fekve várt rám, egy sötétkék csipkés hálóingben, ami nagyon hasonlított arra, amit az első közös éjjelünkön viselt. Hirtelen elbizonytalanodtam, hogy most akarok-e neki mindent elmondani, mert annyira csábítóan festett, hogy sokkal jobb gondolatnak tűnt csak vele törődni, de talán jobb, hogyha most azonnal elmondom, mintha az önös érdekeimet figyelembe véve elhallgatom egy ideig az igazságot előle. Miután beszéltünk, azután is kihasználhatjuk a közös ágyunk adta csodálatos lehetőségeinket.

Így hát vettem néhány mély lélegzetet, hogy lehiggadjon hirtelen rám törő vágyam, majd lassan az ágy széléhez sétáltam, és leültem kedvesemmel szemben. Úgy tűnt, hogy Bella nagyon zavarban van, mert magára rántotta az egyik takarót, majd szomorúan nézett rám. Jesszusom, most biztosan félreértette a dolgot, és azt gondolja, hogy már nem akarom őt, pedig tudhatná, hogy csakis rá vágytam egész létezésem során.

- Ez most elég hülye helyzet – motyogta az orra alá.

- Édesem, félreérted – simítottam végig a karján. – Egyszerűen káprázatos vagy, és legszívesebben most azonnal magamévá tennélek, de beszélnünk kell egy fontos dologról. Méghozzá Billy bevésődőséről.

- Mármint arról a mufurc kis szörnyetegről, aki naponta többször is elutasítja a fiam szerelmes, és lágy szavait – mondta Bella ingerülten. – Komolyan ez jutott most eszedbe?

- Kérlek, hallgass végig – kérleltem.

- Hát jó, de már most közlöm, hogy semmi kedvem babusgatni a kis viperát – morogta Bella.

- Egyelőre nekem az is megteszi, ha nem akarod tíz percenként megölni – kuncogtam fel.

- Tudod, hogy nem tettem volna meg, csak játszottam a gondolattal – morgolódott egy kicsit.

- Hát persze, hogy tudom, édesem – húztam az ölembe. Legalább egy kicsit hadd érezzem, hogy tényleg itt van velem.

- Akkor mit szeretnél megbeszélni? Egyáltalán hol voltatok egész nap? Miben kellett Carlisle-nak segíteni? – kérdezte kíváncsian.

Én pedig már éppen bele akartam kezdeni a történet elmesélésébe, amikor kivágódott az ajtónk, és Emmett lépett be rajta.

- Bocsi, szülők, de ma nem kufircolhattok, mert jön az uncsiöcsim, meg a kis farkaskája, akit annyira imád. Úgyhogy pattanjatok, és öltözz fel hugi – mondta komolyan, majd eltűnt a szobánkból. Mi pedig Bellával egymásra mosolyogtunk, majd kedvesem szélsebesen öltözni kezdett, hogy illendően várhassuk a fiúnkat. Majd elmondom neki a történetet egy kicsit később. Most még Bella sem haragudhat meg rám egy kis késlekedés miatt, hiszen most másik igen fontos eredményeket fogunk hallani Carlisle-tól.