KAMPÁNY!

KAMPÁNY!

2012. május 28., hétfő

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 59. fejezet

Will baba

59. fejezet
(Emily szemszöge)
Annyira imádtam Willt. Igazán helyes, és mókás kisbaba. Akárhányszor vicces arcot vágtam neki azonnal kacagni kezdett, azután pedig ő is ugyanúgy vicces fejeket kezdett csinálni, amin én nevettem. Szuper volt a humorérzéke, egészen hasonlított Emmett bácsiéra. Kíváncsi vagyok, hogy milyen színű farkas lesz, ha majd eljön az ideje. Fura nekem, hogy én vagyok az egyetlen fehér színű. Hátha ő is fehér lesz. Azt mondják, hogy én különleges vagyok, mert fehér a bundám, de nem érzem magam másnak, mint a többi farkas, és ezért elég furcsa, hogy engem fejedelmiként kezelnek. Hogyha ketten lennénk, akkor letennének erről a furcsa elméletről, és az nagyon jó lenne.
-          Kicsim, nem vagy még álmos? – kérdezte nagypapi.
-          Nem, még nem vagyok álmos – ráztam meg a fejem. – Tényleg elutaztok Volterrába? – kérdeztem az ajkamba harapva.
-          Hát te ezt kitől hallottad? – hökkent meg azonnal.
-          Ne haragudj, meg. Nem akartam hallgatózni, csak úgy sikerült – néztem rá bűnbánóan. – Éppen Marcus és te beszélgettetek, hogy mikor kell indulnotok. Ugye nem száz évre akar maga mellé, hanem csak egy kis időre? – néztem rá kíváncsi tekintettel.
-          Nem, csupán néhány hétről, esetleg egy hónapról lehet szó, nem lesz hosszú idő – ígérte komolyan.
-          Az jó – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Na és mi lesz, hogyha visszajöttetek? – kérdeztem kíváncsian.
-          Mi lenne, kincsem? Akkor folytatjuk az életünket ugyanúgy, ahogy eddig volt – vágta rá azonnal.
-          Na és mi lesz azzal, hogy lassan gyanakodni kezdenek rátok az emberek? – kérdeztem fülig pirulva. Úgy tűnik, hogy mostanában sportot űzök a hallgatózásból. Ezt momentán egy Emmett és Rose közötti beszélgetésből tudom.
-          Édesem, nem vagy te túl kíváncsi mindenre? – húzta fel a szemöldökét Edward.
-          Igaz, hogy el kell utaznotok majd? Na és akkor mi lesz a nagy családunkkal? Szét fogunk válni? – kedztem el rágcsálni a szám szélét.
-          Találunk megoldás, ne aggódj, kincsem. Nem akarom elhagyni La Pusht, és a nagymamátokat sem, de…
-          De a családodat sem, tudom – bólintottam rá. – Nehéz ügy az biztos, de azt is tudom, hogy nehéz lenne elsütni, hogy egy ekkora család együtt él, s költözködik egyfolytában – mondtam komolyan.
-          Ráadásul az alfák nem hagyhatják el La Push területét, hiszen, akkor ki lenne a vezető a farkasok között? Nem hagyhatja senki cserben a törzset – gondolkodott el nagyapa is.
-          Mennyi idő van még, amíg gyanakodni kezdenek? – kérdeztem kíváncsian.
-          Hát, legfeljebb két év lehet hátra. Annál több egészen biztosan nem – vágta rá határozottan.
-          Az nagyon kevés idő – szusszantottam fel.
-          Tudom, hogy kevés idő, kicsim, de nem leplezhetjük le magunkat. Hiszen te is tudod, hogy azt tiltják a törvényeink, sőt a farkasok törvényei is. Nem tehetjük meg, hogy feltűnést keltünk, bármennyire is fáj majd a megoldás, amit kitalálunk – húzott az ölébe gyengéden. Én pedig azonnal belecsimpaszkodtam a nyakába.
-          Nem jó ez így – mondtam határozottan.
-          Hé, nálunk az elválás sosem szól örökre – simogatta meg a hajamat. – Vannak periódusok, amelyek nem vidámak a létezésünk során, de mindig, hallod, mindig visszatérünk ide, arra a helyre, ami az igazi otthonunk – mondta biztatóan.
-          Gondolom, hogy anya, apa, Marie és én itt maradunk, igaz? – kérdeztem kíváncsian.
-          Ez egészen biztos – bólintott rá azonnal. – Nektek itt van az életetek. Itt biztonságban vagytok, a családotok másik felével, akik nem tartanak titeket furcsának, vagy abnormálisnak.
-          Na és te és nagymami? – kérdeztem kissé félve.
-          Nem tudom – rázta meg a fejét nagyapa. – Erről még nem beszéltünk a nagymamáddal – sóhajtott fel kissé gondterhelten. – Tudod, Bella már több, mint ötven éve itt él, La Push elrejti őt, és nem is nagyon vágyott ki innen soha, de most nem tudom, hogy mit érez. Még az is lehet, hogy szeretné megtartani az itteni életét, és maradni. Vagy talán szeretne velem jönni, és a többiekkel. Ez még egy olyan kérdés, amit meg kell beszélnünk egymással. Tudod, nem szeretnék nélküle dönteni, de azt sem szeretném, hogyha elveszítenénk egymást újra több évtizedre – magyarázta szomorúan. – Bár mi nem vagyunk farkasok, és nincs nálunk bevésődés, de akit szeretünk, azt mi is egy életen át szeretjük, vagyis inkább egy létezésen át. Mindenképpen olyan megoldást szeretnék, amiben együtt leszünk Bellával addig, amíg vissza nem költözhetünk ide ismét.
-          Ezt tökéletesen meg tudom érteni – nyomtam puszit az arcára. – Biztosan megtaláljátok a tökéletes megoldást – mondtam határozottan.
-          Édes vagy, kincsem – ölelt magához finoman egy kis időre, majd puszit nyomott az arcomra, és az ölébe véve engem elindult velem az ágy felé.
-          Még nem is fürödtem – fontam össze a karjaimat panaszosan.
-          Nekem úgy rémlik, hogy együtt pancsoltál a kis farkasoddal – állapította meg.
-          Öhm… nincs rajtam pizsama – próbálkoztam újra.
-          Emily, neked is szükséged van egy kis alvásra. Lefektetlek szépen ide, azután pedig idehúzom hozzád a kiságyat, hogy közel lehess Willhez. Jó lesz így?
-          Ez egy igencsak csábító ajánlat, de akkor is ragaszkodom a pizsimhez – mondtam ellentmondást nem tűrve.
-          Nők – nevetett fel Edward.
-          Tudod, nagypapi, megszoksz, vagy megszöksz, de a mi igényeink nem változnak – néztem rá határozottan.
-          Erre már magamtól is rájöhettem volna – forgatta meg a szemeit nevetve. – Na gyere, a táskádban lesz a pizsama, amire annyira vágysz – dobott a vállára finoman. Én pedig nevetve sikongattam a vállán, és lelkesen próbáltam lemászni, de sehogy nem sikerült. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve átváltoztam, és a bundám azonnal kicsúszott nagyapa kezei közül. Én pedig nevetve szaladtam be az ágy alá. – Szóval most fogócskázunk? – kérdezte nagypapi, majd belesett az ágy alá, én pedig igenlően rávakkantottam. – Jól van, akkor menekülj, te kis farkas – csúszott be az ágy alá. Én pedig azonnal kifutottam onnan. – Úgyis elkaplak – vágta rá kuncogva.
-          Majd, ha fagy – gondoltam nevetve, majd újabb búvóhely után kutattam.
-          Akkor már fagy is – kapta el hirtelen a farkincámat vámpír sebességgel, majd óvatosan felkapott engem. – Nem úszod meg a fürdést és az alvást – csikizte meg a pocakomat. Én pedig hangosan hahotázni kezdtem.
-          Elééég – sikoltoztam fulladozva a nevetéstől.
-          Mi folyik itt? – jelent meg a nagymami is.
-          Csak egy kicsit móresre tanítom ezt a játékos kis farkast – válaszolta Edward azonnal, és tovább csiklandozta a hasamat.
-          Ennek a pimasz kis farkasnak már rég ágyban lenne a helye – állapította meg a nagyi.
-          Akkor át is adom, hátha rád hallgat – kacsintott Bellára a nagypapi.
-          Nos, akkor ide vele – nyújtotta ki értem a kezét. Nagyapa pedig finoman átdobott a nagymami kitartott kezeibe.
-          Hékás, nem vagyok zsák – morogtam a nagypapira finoman.
-          Na, mi történt? – lepődött meg a nagyi.
-          Az unokánk azt üzeni, hogy nem sószsák – nevetett fel Edward hangosan.
-          Nocsak, akkor cukroszsák lenne? – kérdezte nagyi nevetve. Én pedig bosszúból végignyaltam az alkarját.
-          Így ni, most már neked is fürödni kell velem – gondoltam elégedetten.
-          Emily azt üzeni, hogy most már fürödhetsz vele te is – tolmácsolta nagyapa.
-          Igen, én is azt hiszem, hogy így lesz -  bólintott rá nagymami. – Te addig készülj elő szépen az esti meséhez – suhantunk be a fürdőbe.
-          Mit szeretnétek hallani? – kérdezett utánunk a nagypapa.
-          A Csipkerózsikát – kiáltottam ki.
-          Rendben – válaszolta a nagypapa azonnal.
-          Most már magunk vagyunk, úgyhogy nyugodtan visszaváltozhatsz – simított végig a bundámon a nagymami. Én pedig azonnal visszaváltoztam. – Milyen habfürdő legyen a vízben?
-          Barackos, az a kedvencem – vágtam rá azonnal.
-          Rendben – bólintott rá, majd öntött egy kupaknyi habfürdőt a vízbe. Néhány perccel később pedig már mindketten a kádben ültünk, és fröcsköltük egymást. Nem sokkal később pedid már az egész fürdőszoba vízben úszott, de ez minket egyáltalán nem zavart. Miután pedig alaposan kiáztattam magam, a nagymama becsavart egy finom, puha törölközőbe száradni, és néhány pillanat alatt felmosta a vizet, amit sikerült kipacsálnunk. – Na gyere, szépségem, menjünk, a nagyapa már vár ránk – kapott a karjába miután ő is felvett egy hálóinget a köntöse helyett.
-          Már azt hittem, hogy sosem jöttök – mosolygott ránk nagyapa azonnal, ahogy kiléptünk az ajtón. – Már majdnem én aludtam el a mesére, amit kértél – vágott nagyon komoly arcot.
-          Te nem is tudsz aludni – vágtam rá nevetve.
-          Hát, ettől a mesétől talán még én is el tudnék aludni – kacsintott rám nagyapa.
-          Nem, te majd meséled, és én fogok elaludni rá – húztam ki magam határozottan. Majd ráugrottam az ágyra, és tovább kezdtem ugrálni, olyan erősen, hogy majdnem felpattant még Edward is.
-          Emily te mit művelsz? – nevetett fel nagyapa.
-          Leborítalak az ágyról – jelent meg elszánt vigyor az arcomon.
-          Ahhoz még nőnöd kell egy kicsit – kapta ki alólam a lábam óvatosan, hogy a párnára essek.
-          Na jó, akkor talán néhány év múlva megpróbáljuk újra – mondtam határozottan.
-          Részemről rendben, de most gyere, itt az ideje, hogy elmeséljem neked Csipkerózsika történetét – paskolta meg a mellkasát. Én pedig azonnal a mellkasára húzódtam, és kényelmesen elhelyezkedtem, ahogy a nagyi is a másik oldalon. – Na, akkor neki is kezdhetünk. Csak legyetek jó kislányok – kacsintott ránk nagyapa. – Egyszer volt, hol nem volt… - kezdett bele, de nagyon tovább nem is jutottam el, mert szinte azonnal elnyomott az álom. Talán már tényleg elég későre járt az idő.

(Bella szemszöge)
Egyszerűen megbabonázva néztem, ahogy Emily Edward mellkasára húzta magát, és szinte azonnal elaludt. Annyira aranyosak voltak együtt. Ha csak elképzelem, hogy Anthony kiskorában ugyanígy bújt volna hozzá a szívemet egyszerűen elönti a melegség.
-          Már el is aludt – suttogta mosolyogva szerelmem.
-          Igen, én is így látom – bólintottam rá. – Már nagyon fáradt volt, hiszen egész nap pörgött.
-          Igen, talán egy kicsit túlpörgött – kuncogott Edward. – Bár ezt nem is csodálom. Én is mindig túl voltam pörögve régen, amikor belopóztam hozzád éjszaka – simított végig a karomon.
-          Mégis kérdés nélkül tűntél el az életemből – sóhajtottam halkan.
-          Tudom, és azt is tudom, hogy az volt életem legnagyobb hibája – mondta szomorúan. – Ha kapnék még egy esélyt, hogy ismét döntsek, akkor biztosan nem hagynálak egyedül.
-          De nincs még egy esély, nem igaz? – mosolyodtam el kissé keserűen.
-          Csak az vígasztal, hogy megbocsátottál nekem, és még a fiúnk is. Ennél többet nem is kívánhatnék – mondta határozottan.
-          Boldog voltam a szívem mélyén, amikor visszajöttetek, csak magamnak sem vallottam be – válaszoltam őszintén. Akármennyire is haragudtam rá, és akármennyire is gyűlöltem őt, vagy legalábbis akartam gyűlölni, mégis vártam, hogy visszatérjen hozzám, és magyarázatot adjon mindenre.
-          Mi lesz ezután? – kérdezte idegesen.
-          Mire gondolsz? – lepődtem meg.
-          Tudod, egy-két év múlva el kell mennünk, nem maradhatunk itt miután elkezdenek gyanakodni ránk – nézett rám félve.
-          Hiszen nekünk már bejárásunk van La Push határain belülre – néztem rá komolyan.
-          Több, mint egy évszázada megvan már a családom. Sosem voltam távol tőlük huzamosabb ideig – harapott bele az ajkába.
-          Én sem hagytam el még a gyermekeimet soha – vágtam rá.
Majd hirtelen eszembe jutott a levél, amit Jacob hagyott nekem ott a háznál. Azt írta, hogy a gyerekek elég nagyok már, és ha eljön az idő, akkor menjek Edwarddal. Menjek a szívem után, mert mellette van az én igazi otthonom. Jacobnak általában igaza volt velem kapcsolatban, de képes lennék elhagyni La Pusht? Itt tudnám hagyni a gyerekeket? Vagy, ami a helyesebb kérdés. El tudnám engedni újra Edwardot? Képes lennék rá, hogy megint magányos éljen a gyermekeimmel? Bár azt sem nevezném igazi magánynak.  
-          Megértem, ha nem jössz velem – szakítottam félbe Edward a gondolataimat.
-          De igen, veled megyek – néztem rá határozottan.
-          Velem jössz? – lepődött meg őszintén.
-          Igen, veled megyek – mosolyogtam rá.
-          Szeretlek – csókolt meg szenvedélyesen.
Én pedig boldogan viszonoztam a csókját. A gyerekek jól meglesznek, és mindig tudni fogják, hogy hol vagyok, hogyha szükségük lenne ránk, de nem fogom még egyszer elengedni Edwardot. Még egyszer nem. Nekünk együtt kell maradnunk örökre.
-          Én is szeretlek – mosolyogtam rá, amikor elváltunk.
Abban a pillanatban pedig tudtam, és éreztem, hogy Jacobnak igaza volt. Mindig és mindenben igaza volt. Örökké hálás leszek neki mindenért, amíg csak meg nem szűnök létezni. Igaz barát volt. Az a fajta, aki mindig mindenkit előtérbe helyez, akit szeret, magával szemben. Köszönöm, Jake. Suttogtam gondolatban, és a lelkem mélyén tudtam, hogy hallja, amit mondok.  
-          Szerintem menjünk ki, és hagyjuk nyugodtan aluni a kis rosszsontot – suttogta a fülembe Edward.
-          Igen, ez jó ötlet – egyeztem bele azonnal. Emilynek pihennie kell, hiszen olyan pici még. Viszont hamarosan nagy farkas lesz, aki alkalmas lesz rá, hogy csodálatos vezető váljon belőle. Sőt… ennél még sokkal többre is képes lesz. Ő az a farkas, akire már olyan régóta várt a falka, és egy szép napon be fogja tölteni a megérdemelt helyét itt a törzsben, ez egészen biztos.
-          Eljössz velem a rétünkre? – kérdezte Edward lelkesen.
-          Hát persze, hogy elmegyek – vágtam rá boldogan. Addig jól ellesznek itt a többiek, hiszen Will már alszik, ahogy Emily is, úgyhogy nem hiszem, hogy szükség van itt ránk jelenleg.
-          Helyes, akkor már indulhatunk is – kapott hirtelen a hátára, mint régen, amikor még ember voltam. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. Egy szempillantás alatt leugorhatnék a hátáról, ha akarnék, de végül is miért tenném? Inkább élvezem, hogy egy kicsit megint olyan érzésem támadt, mint régen. Mintha a szívem dübörögne a mellkasomban, az arcom elöntené a pír, Edward pedig azon vigyorogna, hogy megint milyen hatást gyakorolt rám. Remélem, hogy mindenki érzett már így a világon rajtam kívül. Mindenkinek éreznie kell azt az érzést, hogy az élet, minden viszontagsága ellenére, csak azért is szép…


2012. május 21., hétfő

La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 58. fejezet


58. fejezet
(Tanya szemszöge)
Egyszerűen hihetetlen volt a nászutunk. Illetve, ma még tart, de ez már az utolsó napunk itt. Bár elgondolkoztam rajta, hogy esetleg meg kellene hosszabbítanunk a nászutunkat, de miután Edward és Bella hívott minket, hogy hamarosan elutaznak Olaszországba, arra gondoltunk Justinnal, hogy köszönjünk el tőlük még mielőtt elindulnak. Bár az is megfordult a fejemben, hogy meglátogathatnánk őket egy kicsit. Még sosem jártam Olaszországban. Bár vannak ellenérzéseim Marcust illetően, de végül is ő volt az a hármak közül, aki nem értett egyet a gyilkolással, amikor az anyánkat meggyilkolták. Talán ő tényleg nem olyan rossz, mint a másik kettő volt.
-          Jó reggelt – csókolt bele Justin a nyakamba. Én pedig megugrottam a meglepetéstől. Hogyhogy nem vettem észre, hogy jön. – Jaj, ne haragudj, kérlek, nem akartalak megijeszteni. Bár nem nagyon értem, hogy hogy nem hallottad, hogy jövök.
-          Csak belemerültem a gondolataimba – vágtam rá azonnal.
-          Min gondolkodsz? – kérdezte kíváncsian. – Maradni szeretnél, igaz? Ahogy én is – szorított magához.
-          Igen, de eszembe jutott az is, hogy utazgathatnánk egy kicsit – néztem rá mosolyogva.
-          Hm… jól hangzik – gondolkodott el. – Mire gondoltál?
-          Elmehetnénk majd látogatóba Edwardhoz, és Bellához Olaszországba, ha van kedved – ajánlottam lelkesen.
-          Nem rossz ötlet, de előtte egy kicsit maradjunk otthon. Szeretném már látni az unokaöcsémet – válaszolta Justin.
-          Persze, nem kell azonnal tovább indulnunk – bólintottam rá azonnal. – Én néhány hét otthontöltött idő után gondoltam, hogy átnézhetnénk Denaliba, és utána Olaszországba is.
-          Ez egy határozottan jó terv – egyezett bele. – Mit szólnál, ha ma még snowboardoznánk egyet a hegyről, és utána bemehetnénk a városba bulizni egyet? Gondoltam, tegyük emlékezetessé a búcsúestét.
-          Ez nagyon jól hangzik – mosolyodtam el. Justin imád táncolni, aminek én csak örülök, mert nekem is az egyik kedvenc szórakozásom volt a tánc.
-          Helyes, akkor megreggelizek gyorsan, és már mehetünk is a hegyre – ajánlotta a lehetőséget.
-          Rendben, ülj le és egyél. Hozom a kávét – siettem el a kancsó felé. Majd elkészítettem szerelmemnek a kávét, ahogy szereti. Ő pedig közben maga elé szedett egy hatalmas adag palacsintát, és alaposan leöntötte juharsziruppal.
-          Mi az? Te mondtad, hogy egyek – nézett rám nevetve, miután lenyelte a hatalmas falatot. Egyáltalán hogyan fért be a szájába?
-          Dehogynem, pontosan azt mondtam – kuncogtam fel. – Csak van ott egy kis juharszirup – mutattam a szája szélére.
-          Bocsi, erről nem tudok leszokni, amikor hibrid lettem – néztem rám bocsánatkérően.
-          Semmi gond, nekem tetszik az édességőrületed – mondtam nevetve. – Bár a csokipapír hegy a párna alatt talán egy kicsit túlzás volt, azt hiszem – állapítottam meg.
-          Csak azért nem vittem ki őket, mert közben elaludtam – védekezett azonnal. – Ráadásul azt hiszem, hogy utána kellőképpen kárpótoltalak a kellemetlenségért.
-          Azt nem mondtam, hogy nem tetszett a kárpótlás – borzongtam meg már csak az emlék hatására is. Micsoda éjszakánk volt utána. Te jó ég, még soha életemben nem éreztem olyat, mint akkor.
-          Látom, hogy mennyire tetszett – kuncogott fel. Valószínűleg látta a jóleső borzongást, ami végigfutott rajtam az imént.
-          Fejezd be a reggelid, én pedig addig csomagolok néhány szendvicset, és felöltözöm – koppintottam az orrára. Pimasz egy fráter még mindig, de akkor is imádom.
-          Jól van, befejeztem az izgatásodat – kacsintott rám.
-          A micsodát? – fordultam vissza hirtelen.
-          Tudom, hogy felizgatnak téged a kis művitáink, utána mindig olyan heves, és megállíthatatlan vagy – mondta lelkesen.
-          Én nem is – kezdtem volna tiltakozásba. Viszont hirtelen rádöbbentem, hogy tényleg igaza van. Én eddig észre sem vettem, hogy így reagálok az ilyen beszélgetéseinkre. Hogy ismerhetett ki ennyire ilyen rövid idő alatt? – Na jó, talán mégis – kuncogtam fel. – Ne vigyorogj ilyen kajánul – böktem mellkason. Majd egyszerűen szemből az ölébe másztam. Ha harc, hát legyen harc.
-          Drágám, így nem fogunk eljutni a hegytetőre – harapott finoman a nyakamba.
-          Ki mondta, hogy nem változhat a terv? – kérdeztem kajánul.
-          Ha jól emlékszem, akkor a terv megváltozott a héten már négyszer, nem igaz? – nevetett fel. – Na nem, mintha nem tetszene ez a fajta elfoglaltság.
-          Nem, most nem – pattantam fel az öléből.
-          Hé, hová mész? – kérdezte panaszosan.
-          Most nem fogunk itt ragadni. Fejezd be a reggelid, én pedig felöltözöm. Irány a hegy – mondtam ellentmondást nem tűrve
-          Ejnye, még egy hónapja sem vagyunk házasok, és te máris megszöksz előlem? – fonta össze a karjait maga előtt.
-          Ne aggódj, édes, ha most eljössz velem snowboardozni, akkor utána felejthetetlen élményben lesz részed – kacsintottam rá kajánul.
-          Hm… megfontolandó ajánlat – bólintott rá. Majd folytatta a reggelije eltűntetését.
-          Én is így gondoltam – bólintottam rá.
Majd felsiettem az emeletre, és felkaptam az overállomat. Majd, ha Justin már nincs a konyhában, akkor megyek, és készítek szendvicseket, és üdítőt a kiruccanásra. Jobb lesz így, mert ha mindketten a hálószobában vagyunk, és együtt öltözünk, akkor lehet, hogy sehová sem fogunk eljutni. Na nem mintha nem tetszene a helyzet, de azért még egy kis sportolás, és adrenalin jól esne, ha már itt vagyunk a hegyekben.
-          Végeztem a reggelivel. Öt perc, és indulhatunk – jelent meg Justin.
-          Rendben van, akkor bepakolom a hátizsákot, és már indulhatunk is – biccentettem. Majd egy szempillantás alatt a konyhában termettem. Tettem el néhány szendvicset, két almát, és egy-két csokoládét is, mert Justin úgysem bírja ki, hogy ne egyen édességet nap közben. Ehhez pakoltam még egy nagy üveg ásványvizet is, hogyha esetleg megszomjazna.
-          Mehetünk? – karolt át hátulról, amikor éppen behúztam a cipzárt a táskán.
-          Igen, mehetünk – vágtam rá azonnal. Majd fel akartam kapni a zsákot, de szerelmem kikapta a kezemből, és a saját hátára tette.
-          Majd én viszem – kacsintott rám. – Mégis csak te vagy a hölgy.
-          Ez aranyos – mosolyodtam el. – Na nem, mintha nem tudnám én is vinni, de tetszik, hogy ennyire figyelmes vagy.
-          Nos, akármennyire is erős vagy, a férfi azért még csak én vagyok a háznál – mondta teljes meggyőződéssel.
-          Na és ki fogja vinni a deszkákat? – kérdeztem ártatlanul.
-          Természetesen azokat is én viszem – vágta rá azonnal.
-          Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a válaszod – kuncogtam fel. Milyen aranyos. Egyszerűen imádnivaló. Nem csoda, hogy beleszerettem ebbe a pasiba. Istenem, életem legjobb döntése volt, hogy bementem kíváncsiskodni a kórházba, ahol először találkoztunk.
-          Hahó, Tanya, itt vagy? – kérdezte aggódva.
-          Hát persze, ne haragudj, kérdeztél valamit? – néztem rá bocsánatkérően.
-          Csak annyit, hogy akkor indulunk-e, de eléggé el voltál foglalva valamivel – nézett rám kérdőn.
-          Ami azt illeti, csak azon gondolkoztam, hogy mekkora szerencse, hogy győzött a kíváncsiságom, és bementem a kórházba, amikor éppen a rehabilitációra készítettek fel téged.
-          Igen, emlékszem arra a napra – mosolyodott el. – A műtétem után volt. Miután Carlisle kiszedte azt a vérrögöt, ami blokkolta a mozgásomat. Még egy picsit kába voltam, de amint megláttalak azonnal  felébredtem – kacsintott rám.
-          Te bolond vagy – nevettem fel. – Te kis kéjsóvár – koppintottam az orrára.
-          Így sosem fogunk elindulni – kuncogott fel.
-          Dehogynem, már indulunk is – vágtam rá azonnal. – Gyerünk, indulás – indultam meg az ajtó felé. Justin pedig készségesen követett engem. Az ajtó mellett még felkapta a deszkákat, utána pedig tényleg elindulhattunk a hegytetőre.
-          Ne – szólt rám, amikor be akartam szállni a kocsiba.
-          Mi a baj? – kérdeztem döbbenten.
-          Nincs baj, de mit szólnál hozzá, hogyha inkább futva mennénk fel? – kérdezte kíváncsian. – Van kedved száguldani? Én nagyon élvezném.
-          Jól hangzik – egyeztem bele azonnal. Mint minden vámpír, én is imádtam futni, és eszem ágában sem volt kihagyni a lehetőséget. – Verseny a tetejéig – mondtam, de már el is kezdtem rohanni.
-          Hé, ez csalás – kiabált utánam. Majd elindult ő is, legalábbis gondolom. – Megvagy – hallottam meg az elégedett kiáltását, majd egy szempillantás alatt a hóban találtam magam.
-          Na és a cuccaink? – kérdeztem panaszosan.
-          Majd lemegyek értük – mondta, miközben szenvedélyes csókot nyomott a számra.
-          Tényleg? – húztam fel a szemöldököm.
-          Csak képzeled rólam, hogy itt a hóban foglak ledönteni a lábadról? – kérdezte meghökkenve.
-          Ami azt illeti, nekem úgy tűnik, hogy már le is döntöttél a lábamról – állapítottam meg.
-          Oh, valóban ez történt volna? – kérdezte döbbenten. – Talán csak a szokás hatalma miatt van – vigyorodott el.
-          Te pimasz fráter – fordítottam meg gyorsan helyzetünket. Így már én voltam felül.
-          Miért is lennék én pimasz? – kérdezte kíváncsian.
-          Egyszerűen csak azért, mert az vagy és kész – nevettem fel.
-          Ezért meg kellene bűntetnem téged, asszonykám – csapott finoman a fenekemre.
-          Ha kimozogtuk magunkat, akkor este megbüntethetsz, megígérem – ajánlottam kihívóan.
-          Rendben, megegyeztünk – pattant fel hirtelen, úgy, hogy még mindig az ölében voltam. – Már tudom is, hogy mi lesz a büntetésed.
-          Állok elébe – vágtam rá. – Most viszont, lefogadom, hogy én fogok előbb felérni, és lesiklani a táskáért – iramodtam meg a csúcs felé.
-          Hogy tervezed mindezt deszka nélkül? – kiáltott utánam.
-          Csak figyelj – nevettem fel. Majd a hegyre felérve a régi rejtekhelyemről kirántottam egy kis szánkót, és már fel is pattantam rá, hogy lecsússzak.
-          Már megint csalsz – mondta kissé morcosan.
-          Még elkaphatsz, ha tudsz – kacsintottam rá, miután elmentem mellette.
-          Majd meglátod, hogy el is foglak kapni – kiáltott utánam. Néhány pillanattal később pedig már éreztem is, ahogy szerelmem a hátamhoz simul.
-          Ezt meg hogyan csináltad? – kérdeztem rá azonnal. Ilyen gyorsan nem érhetett utol. Biztosan volt valami trükk.
-          Az legyen az én titkom – nyomott puszit az arcomra. A következő pillanatban pedig már a háta mögött ültem, és ő ült előttem. – Na kis ért előtt a táskához, és a snowboardokhoz? – kérdezte elégedetten vigyorogva.
-          Egyszerre értünk ide – kuncogtam fel.
-          Tessék?
-          Nézd csak meg, hogy hogy vannak a lábaim? – kérdeztem. Mire azonnal lenézett. A lábaim vége tökéletesen egy vonalban voltak vele, így döntetlen lett az eredmény.
-          Te boszorkány – simított végig a még mindig kinyújtott lábamon.
-          Csak leleményes – kacsintottam rá.
-          Elismerem a döntetlent – nyújtottam felém a tenyerét, én pedig azonnal belecsaptam.
-          Helyes – nyomtam puszit az arcára. Majd leszálltam, ahogy ő is. Justin azonnal felvette a két deszkát, és a táskát, hogy aztán egymás kezét fogva sétáljunk vissza a hegyre. Már alig vártam, hogy megint lecsúszhassak a hegyről. Nem is telt sok időbe, hogy felérjünk, és már csatoltam is a lábamra a deszkámat. – Akkor odalent találkozunk – mondtam, mikor elindultam és már élveztem is a száguldást.
Bármikor, bármilyen fájdalom gyötört, vagy jól akartam érezni magam, mindenre ez volt a gyógyír. A siklás, végtelen hómezők, erdők, és egy deszka. Soha nem kívántam többet ennél, egészen mostanáig. Most gondolkodás nélkül feladnám a deszkámat, hogyha Justin és a siklás között kellene választanom. Bár szerencsére nem kell. Boldogan sikoltva faroltam ki a hegy alján, hogy lefékezzek, majd ismét felszáguldottam a hegyre, és kezdtem előlről, ahogy Justin is ugyanezt tette. Nem tudom, hogy mennyi ideje lehetünk már kint, csak azt tudom, hogy szerelmem egyszer megállt enni, és pihenni, de én csak csúsztam, és csúsztam, amíg azon nem kaptuk magunkat, hogy besötétedett. Na nem, mint ne tudnánk koromsötétben is lesiklani a hegyről, de azért úgy éreztük, hogy talán itt az ideje annak, hogy visszamenjünk a házikóba. Így összeszedtük a cuccainkat, és már futottunk is a ház felé.
-          Majd én készítek neked néhány melegszendvicset vacsorára – ajánlottam azonnal.
-          Én pedig addig letisztítom a deszkákat – bólintott rá azonnal.
-          Remek – nyomtunk gyors csókot egymás szájára.
Majd mindketten elindultunk a dolgunkra. Tetszett a házasélet. Nagyjából olyan volt, amilyennek mindig is elképzeltem. Sokat beszélgetünk, még többet szerelmeskedünk, és megértjük egymást. Justinnak bármit elmondhatok, és ő is bármit elmondhat nekem.
-          Mi lesz a vacsi? – kiáltott be szerelmem.
-          Van még egy kis rántott sajt, jó, ha azt kisütöm? – kiáltottam vissza. Na nem, mintha egyébként ne hallottam volna meg minden szavát.
-          Az tökéletes – vágta rá azonnal. Igen, sejtettem, hogy ezt fogja mondani, mert imádja a rántott sajtot. Gyorsan kevertem hozzá egy kis tartármártást, ahogy Esme tanította, és egy kis zöldségkörítéssel késznek is tekintettem az ételt.
-          Hm… ez remekül néz ki – nyelt egy nagyot Justin.
-          Éhes vagy? – kérdeztem mosolyogva. Már úgyis tudtam a választ.
-          Én mindig éhes vagyok – mondta határozottan. Úgy tudtam, hogy ezt fogja mondani, mindig ezt mondja, amikor felteszem ezt a kérdést.
-          Miért nem vagyok meglepve – böktem a konyhaasztal felé, ahol már ott gőzölgött a forralt bor is. Ezt a receptet a helyi pincértől csentem el, aki az érkezésünk estéjén kiszolgált. Nagyon jó kis receptnek bizonyult, így az itt töltött idő alatt háromszor is elkészítettem Justinnak ezt az italt.
-          Te egy főnyeremény vagy, édesem, és nem csak a főztöd miatt, hanem sok már dolog miatt is - ölelt át gyengéden.
-          Nekem sincs okom panaszra – simultam hozzá készségesen. – Na gyerünk, egyél – ültettem le az asztalhoz. – Utána pedig jöhet az a bizonyos büntetés, amit már beígértél. Már alig várom, hogy megtudjam mi az – lelkesedtem fel. Általában Justin elég kreatív büntetések terén. A múltkori kis fürdőkádas akciója is nagyon tetszett.
-          Ne aggódj, tetszeni fog – mondta két falat között.
-          Ezt nem kétlem – haraptam az ajkamba. – Addig megfürdök – szaladtam fel az emeletre. Gyorsan engedtem vizet, és még annál is gyorsabban fürödtem le, és mikor visszaértem izgalmas látvány fogadott a hálószobánkban. – Ezek azok aminek látszanak? – kérdeztem döbbenten.
-          Bizony, hogy azok – vágta rá Justin. – Gondoltam, te már mindent tudsz a testi érintkezésekről, de talán az még nem jutott eszedbe, hogy lehet ilyesmivel is játszani. Ez itt mézpor, amit az ajkaidra kenhetünk, ez a finom, puha toll a simogatás fokozásához, ezek pedig – mutatott a két selyemsálra. – Arra fognak szolgálni, hogy nyugton tudj maradni, amíg megbüntetlek – villantak meg a szemei. Én pedig hatalmasat nyeltem. Azt hiszem, hogy Justin most is sokkal, de sokkal kretaívabb volt, mint amit álmaimban akár csak elképzelni mertem volna.
-          Tetszik a gondolat – mondtam izgatottan. A következő pillanatban pedig már az ágyon is találtam magam. Justin néhány pillanat alatt rögzítette a kezeimet az ágytámlához, persze csak finoman. Én pedig szélesen elmosolyodtam, amikor elkezdte a „kínzásomat”. Először egy kevés mézport kent a számra, aminek bár nem voltam kíváncsi az ízére, határozottan tetszett, hogy lecsókolta az ajkaimról. Majd felvette a tollat, és gyengéden cirógatni kezdett vele. Olyan finom érzés volt, hogy kis híján felsikoltottam a gyönyörtől. Már nem is tudom, hogy mióta simogatott, csak azt éreztem, hogy az egész testem tűzben ég, pedig még hozzám sem ért egyetlen egy ujjal sem, csak azzal a nagyon kellemes bizsergetést kiváltó tollal. – Justin, kérlek – nyöszörögtem halkan.
-          Csak türelem – mosolygott rám. – Azt olvastam, hogy idővel akár ezzel is eljutathatlak a gyönyörig.
-          Ebbe belehalok – nyögtem fel hangosan.
-          Azt azért nem hiszem, csak kipróbálunk valami újat, csak lazíts – nyomott gyors csókot a számra. Majd folytatta a már megkezdett tevékenységét. Engem pedig néhány perccel később valóban utolért a gyönyör. Méghozzá olyan formában, amilyet még soha életemben nem érzékeltem ezelőtt. Annyira intenzív volt, és mégis annyira gyengéd. – Hogy tetszett? – hallottam meg magam mellett szerelmem mosolygós hangját.
-          Olyannyira, hogy ezután nagyon komoly teljesítményt kell nyújtanod – téptem ki a kezeimet a sálak alól, majd magam alá fordítottam szerelmemet, hogy addig nyújtsam el az élvezetét, ameddig csak emberileg, vagyis vámpírilag lehetséges…