La Push vámpírja II. Új nemzedék - 31. fejezet

31. fejezet

(Emily szemszöge)

Az utóbbi napok szörnyűek voltak itthon. Persze, megértettük, hogy nagy a baj, és hogy a nagyi óriási slamasztikába került miattunk, de mégis túlzásnak éreztem azt, ami itthon folyt. Mármint mi egy hatalmas család vagyunk, ugye? Na és az sem hátrány, hogy Marie és én komoly képességgel rendelkezünk, ahogy a családunk nagy része. Na már most, hogyha ez a Marcus csupán néhány testőrrel van, akkor miért nem ütünk rajtuk? Én és Marie elbűvöljük őket, kihozzuk a nagyit, és Brian hamis emlékeket táplál beléjük arról, hogy ki miatt is történt ez az egész. Így Marcus nem keresne minket, a nagyiék hazajönnének, mi meg boldogan élhetnénk tovább.

-         Ez egy nagyszerű eszmefuttatás, kicsim – kapott fel apa hirtelen.

-         Oké, most jön a, de – sóhajtottam fel.

-         Valóban – nézett rám apa szomorúan.

-         Na és mi az a de? – kérdeztem kíváncsian.

-         Az az igazság, hogy nem mehetünk most el innen, mert még nem múlt el a veszély. A másik probléma pedig az, hogy nem tudjuk, hogy hova mentek a hadifoglyokkal – magyarázta apa.

-         Na, de Alice jövőbe látó – értetlenkedtem tovább. – Miért nem keresi meg őket?

-         Azért, kincsem, mert Alice nem lát át a félvéreken tökéletesen. Valószínűleg többen is rabul estek Volterrában a lányok közül, így Alice jelenleg is próbálkozik, de nem találta még meg őket.

-         Értem – sóhajtottam fel. – Ettől még nem kéne mindenkinek mindenkivel kiabálnia egész éjjel – fontam össze a karjaimat morcosan.

-         Miről beszélsz, édesem? – kérdezte apa döbbenten.

-         Sok dologról – kezdtem bele halkan. – Apu, te a nappali kanapéján aludtál – csattantam fel. – Azt hiszed, hogy nem hallom a szobámból, amikor veszekedtek anyával. Te is tudod, hogy már megbánta, hogy a nagyira támadt, és Marie is állandóan dühös magára, amiért elszökött akkor éjjel, mert úgy érzi, hogy ő a hibás. Anya úgy érzi, hogy ő a hibás. Szerinted, te vagy a hibás. Nem lenne egyszerűbb nem bűnbakot keresni, hanem a nagyit megtalálni? – kérdeztem morcosan.

-         Igazad, van, drágám, tudom, hogy így van, de a felnőttek néha nem túl ésszerűek – magyarázkodott apa.

-         Azt veszem észre – szusszantottam fel.

-         Na, csak egy kicsit bocsáss meg, rendbe hozunk mindent – szorított magához apa.

-         Megígéred? – kérdeztem halkan.

-         Igen, megígérem – simított végig a hátamon.

-         Apu – rángatta meg Marie apa ingjét. – Haragszol? – kérdezte húgom remegő szájjal.

-         Dehogy, kincsem – kapta fel őt is. – Te egy kicsit sem vagy hibás ebben az egész helyzetben. Az egyetlen, aki hibás volt, az a Volturi, és Max bosszúvágya. Ti nem tehettek semmiről – mondta apu határozottan. Majd puszit nyomott mindkettőnk arcára.

-         Öhm… kész a vacsora – motyogta anya az ajtóból. – Majd gyertek, ha éhesek lesztek – mondta még, azután pedig elviharzott.

-         Lányok, játszanátok valamit néhány percig, azt hiszem, hogy meg kell beszélnünk egy-két dolgot az anyukátokkal – nézett ránk apa kérdőn.

-         Persze, menj csak – bólintottunk rá azonnal. Mire apu anya után rohant.

-         Hát ezt jól megcsináltam – pityeredett el Marie.

-         Dehogyis, te nem vagy hibás. Csak megijedtél, az ilyesmi előfordul – mondtam vigasztalóan. – Senki sem bírt volna már ki ennyit.

-         Te mégis kibírtad – sóhajtott fel húgom.

-         Nem én voltam az elsőszámú célpont, így nekem könnyebb volt a helyzetem egy kicsit – vágtam rá azonnal. – Gyere, inkább hallgatózzunk egy kicsit, hogy anya és apa, hogy állnak odalent a béküléssel – fogtam meg a kezét. Majd magam után húztam egészen a lépcsőig.

-         Nézd, Anthony, én tudom, hogy hibáztam, és joggal vagy rám dühös, amiért az édesanyád eltűnt, de ezen már nem tudok változtatni. Nem akarom, hogy veszekedjünk. Tudom, hogy megérdemlem, hogy haragszol, de a kanapén alvás talán már túlzás volt, nem gondolod? Vagy már annyira undorodsz tőlem, hogy egy ágyban sem akarsz velem aludni? – sírta el magát anyu.

-         Miről beszélsz, Nath? – döbbent meg apa. – Hiszen te mondtad, hogy hagyjalak békén, mert időre van szükséged – vágta rá határozottan.

-         Nem, én a telefonba mondtam anyának, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy mekkora galibát okoztam a kitörésemmel. Azt hittem, hogy te is emiatt vagy rám dühös – mondta határozottan. – Hiszen becsaptad az ajtót, és lent maradtál a nappaliban.

-         Én nem voltam rád dühös – mondta apa azonnal.

-         Édes, nem vagyok hülye – vetette ellen anyu.

-         Talán megijedtem, és butaságokat mondtam, de akkor is szeretlek, a feleségem vagy, te vagy a másik felem, és ezen semmi sem változtat – magyarázta apa hevesen. – Figyelj rám, eszem ágában sem volt veszekedni – mondta apu lágyan.

-         A jelek szerint itt békülés lesz – vigyorodtam el. Marie pedig szintén mosolyogva bólintott.

-         Gondolkodtam – nézett rám komolyan húgom.

-         Ajaj, ez félelmetesen hangzik – kerekedtek ki a szemeim.

-         Haha, nagyon vicces – bokszolt a vállamba Marie. – Tehát, lényeg a lényeg, hogy szerintem, apa is kéne nagyapa mellé, hogy vissza tudják hozni a nagymamát – magyarázta halkan.

-         Miért? – kérdeztem kíváncsian. Nem mindegy, hogy hányan mentek a nagyiért?

-         Azért, mert apuban megvan a képesség, hogy megmutassa az emlékeit, és ez szerintem lehet akár döntő bizonyíték is.

-         Hogy érted ezt?

-         Úgy, hogy, ha ez a Marcus nevű vámpír bizonyosságot akar a valóságról, akkor apu minden egyes pillanatot vissza tud neki játszani, és így biztosan elhinné, hogy mi történt valójában, és elengedné a nagyit.

-         Hm… ez egy nagyon is jó elmélet – gondolkodtam el. Marie néha zseniális, komolyan mondom.

-         Köszi, már egy ideje lappangott bennem az érzés, hogy valamiért apának is ott kell lennie a többiekkel, de csak ma jöttem rá, hogy miért is.

-         Jobb későn, mint soha – öleltem magamhoz a húgomat.

-         Gyerekek, elmegyünk egyet sétálni az erdőben? – jött fel apa és anya egymás kezét szorongatva. Újra boldognak tűntek.

-         Mehetünk – ugrottunk a nyakukba húgommal együtt.

-         Gaby, csak lassan, türelem – hallottuk meg Jake rosszalló hangját.

-         Jól van na, ne mondd, hogy te nem érzed a palacsinta illatot – sietett el mellettünk Gabriella. – Oh, bocsi, szia mindenki – köszönt mosolyogva. Majd tovább rohant. Ezen pedig mind a négyen felkuncogtunk.

-         Csak kívánós a menyasszonyod, öcskös? – kérdezte apa nevetve, amikor Jake mellénk ért.

-         Az nem kifejezés – csóválta meg a fejét mosolyogva a kérdezett. – Éjszaka szedret szedtem neki az erdőben. Azután csokifagyira vágyott. Most pedig palacsinta. Egy óra múlva pedig lefogadom, hogy megint jön a szőlő. Azt minden nap eszik legalább kétszer – sorolta fel a menüt Jacob.

-         Elég kiszámíthatónak tűnik a lányotok, étel szinten – gondolkodott el a mami.

-         Mire gondolsz? – lepődött meg Jake.

-         Édeset kíván, édessel, egyfolytában – vágta rá anyu. – Ez olyan vámpíros dolog, nem? – kérdezte kíváncsian.

-         Nos, Marie is sokkal inkább szereti az édes dolgokat, mint a sósat, és én is – mondta apu határozottan. – A kislányotok egy kis vámpír-ember lesz, szerintem is.

-         Végül is, egy kis farkasunk már van – mondta Jake mosolyogva. – Kell egy kis Gaby is – villantak meg a szemei. – Anyáról vannak hírek? – kérdezte azután.

-         Nos, a jelek szerint nyomra bukkantak a többiek, úgyhogy remélhetőleg hamarosan előkerül – mondta apa. Bár nem volt túlságosan bizakodó.

-         Edward nagyon elszánt, meg fogják találni – veregette meg Jacob apu vállát.

-         Hát, meglátjuk – sóhajtott fel apu.

-         Mi is utánuk mehetünk – ajánlotta anya. – Talán a segítségükre lehetünk.

-         Nem, édesem. Billynek igaza volt abban, hogy valakinek védenie kell a határainkat. Meg fogják oldani, ha pedig mégis kellünk, akkor majd telefonálnak. Nem hagyhatjuk La Pusht védelem nélkül. Mi van, ha idegen vámpírok tévednek erre, és egy falkavezér sem tartózkodik kellő közelségben. Veszélyes lenne a törzsre, és az itt élő emberekre nézve – vetette ellen apa.

-         Ez jogos – bólintott rá Johanna. – Billy azt mondta, hogy semmiképpen se hagyjam, hogy utánuk menjetek – fűzte még hozzá.

Próbált nagyon fenyegetőnek tűnni, de az egyre nagyobb pocija, amiben a bevésődésem növekedett nem tette őt túl félelmetessé. Azonnal lehajoltam apa karjaiban, és megsimogattam Johanna hasát.

-         Szia, töpörtyű – mondtam mosolyogva. – Még mindig nincsen neve? – néztem fel Johannára kíváncsian. Szegényt mindig töpörtyűnek hívom. Jobb lenne, ha a nevén tudnám nevezni.

-         Még nem döntöttük el Billyvel, de ne izgulj, hamarosan meglesz az a név – simogatta meg Johanna is a hasát.

-         Maradjatok a házban – dermedt meg apa. Majd hirtelen letett, és kisietett a házból, Jacob pedig rohant utána.

-         Mi történt, anya? – néztem fel rá kérdőn. Mire anyu is mélyet szippantott a levegőből.

-         Idegen vámpír - kerekedtek el anya szemei. Majd ő is letette Marie-t, és egy szempillantás alatt eltűnt…

(Edward szemszöge)

Miután beszéltem apával sem jutottam sokkal előrébb sajnálatos módon. Annyit bizonyos, hogy Európát kizárhatjuk, mert Marcus nem bújna el túl közel a tűzfészekhez. Így most éppen tanácstalanul ülünk a folyóparton, és várjuk, hogy Brian visszahívjon minket, hátha Alec tud valamit javasolni. Carlisle első tippe Afrika lenne, vagy Ázsia, de nem biztos benne, hogy melyiket preferálná inkább Marcus. Így pedig nem akarok elindulni, mert, ha rossz irányba indulunk, akkor nagyon sok időt elveszíthetünk, és ki tudja, hogy Bella meddig lesz képes kitartani. Nem akarom, hogy bármi baja essen, amíg ránk vár.

-         Edward – hallottam meg Jasper hangját.

-         Tessék – néztem fel rá.

-         Szerintem Marcus nem menne Ázsiába. Az túlságosan eltérne a saját világától, míg Afrikában olcsón maga köré gyűjthet rengeteg segítőt, hogy újjáépítse valahol a vezetőséget. Ráadásul toboroznia is kell, egy esetleges ellentámadáshoz, aminek olyan hely kell, ahol a vámpírok nyüzsögnek. Afrikában sok olyan rész van, ahol nem feltűnő, hogyha eltűnik valaki, vagy valakik. Akár faluk és családok is eltűnhetnek úgy, hogy senki nem veszi észre. Ha én menekülnék, akkor ilyen célpontot választanék – magyarázta Jasper az elméletét.

-         Elég átgondolt elméletnek tűnik – bólintottam rá.

-         Hozzád hasonlóan én sem szeretném elvesztegetni az időt, minél előbb meglesz Bella, annál előbb megnyugszik mindenki – mondta bátyám határozottan. Majd hirtelen megcsörrent Jasper mobilja. – Igen? – kapta fel azonnal. – Értem, egy próbát megér, köszönjük – tette le a telefont testvérem.

-         Mi a helyzet? – kérdezte Emmett azonnal.

-         Alec szerint Marcus kedvenc búvóhelye Egyiptomban van. Van ott egy saját piramisa a föld alatt. Pontosan nem tudja megmondani, hogy hol van, de az biztos, hogy nem túl messze a valódi piramisoktól.

-         Na és senkinek nem tűnt fel plussz egy piramis a sivatag közepén? – kérdezte Emmett döbbenten.

-         A piramis a föld alatt van – vágta rá Jasper.

-         Keressünk egy piramist a sivatagban, ami nem is látszik, mert a föld alatt van? – nyögtem fel. – Kinek jut ilyesmi az eszébe? – csattantam fel.

-         Ha belegondolsz, tulajdonképpen remek gondolat így elbújni – gondolkodott el Jasper.

-         Az elmélet csodás, de megtalálni tényleg nem lesz könnyű – vágtam rá idegesen.

-         Figyelj, valahonnan kell lennie egy bejáratnak. Máshogyan igencsak nehéz lenne elbújni benne, hogyha nem lenne megközelíthető. Talán Alice segíthet. Lehet, hogy nem látja a félvéreket, de láthatja a szándékot Marcusban, hogy elmegy a piramisába. Ha csakis arra koncentrál Alice, mait keresnie kell, akkor láthatja, hogy anno hová építette Marcus a bejáratot.

-         Ez jó gondolat – mosolyodtam el. Még jó, hogy Jaspernek így jár az agya. Legalább van közöttünk valaki, aki képes higgadtan gondolkodni.

-         Fel is hívom Alice-t – tárcsázott Jasper azonnal. – Szia, kicsim – szólt bele a telefonba. – Kérlek, koncentrálj rá Marcusra, és egy piramisra. Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljuk azt a helyet, mert Bella valószínűleg ott van – magyarázta lágyan. – Rendbe, várjuk a hívásodat. Én is szeretlek, Alice – mondta még. Majd kinyomta a telefont. – Hív minket, amint lát valamit. Addig is induljunk el Egyiptom felé. Annyi biztos, hogy Bella ott lesz valahol.

-         Rendben, már mehetünk is – pattantam fel, és futni kezdtem a megadott irányba. Haladjunk, ameddig tudunk, mert ha elérjük a napsütéses részeket Egyiptomnál, akkor csak éjszaka leszünk képesek tovább menni, különben lebukunk.

(Bella szemszöge)

Marcus ígéretéhez híven hozatott nekünk egy szarvast, amit mi meg is ettünk Sarah-val. Nem gondoltam volna, hogy kapni fogunk vért azok után, hogy gyakorlatilag asszisztáltunk a testvérei halálához. Bár Félix azonnal visszakötözött a falhoz, miután végeztünk, de ettől függetlenül hálás voltam a szarvasért neki is, hiszen ő hozta. Ráadásul még egy kis kamillás borogatást is hozott Sarah égési sérülésére, amelyet, igaz, hogy ők okoztak, de a jelek szerint legalább nem hagyják, hogy nagy fájdalmai legyenek.

-         Hogy vagy? – kérdeztem a lánytól, aki erősen szorította magához a borogatást, amit kapott.

-         Életem végéig meg leszek jelölve, te hogy éreznéd magad? – kérdezte dühösen. – Egy hatalmas V betű van a mellkasom bal oldalán, ami lüktet és fáj. Az égési sérülés még félvérnél is súlyos fájdalmakkal jár.

-         Nem biztos, hogy életed végéig viselned kell. Talán Carlisle meg tudja majd oldani a dolgot. Nagyon is tehetséges, tapasztalt sebész. Ha valaki el tudja tűntetni ezt rólad, akkor ő ilyen.

-         Te még mindig azzal akarsz engem etetni, hogy valaha kijutunk innen? – sóhajtott fel idegesen. – Még egyszer elmondom. Hadifoglyok vagyunk, soha, de soha nem fognak elengedni bennünket. Örülhetünk, hogy nem erőszakoltak meg, vagy kínoztak meg még ennél is jobban. Ne lásd már rózsaszínben a világot, mert nem az. Soha nem is volt az.

-         A világ nem olyan rossz, amilyennek hiszed – sóhajtottam fel. Ez a lány nagyon nehéz eset. Ennyire makacsnak még Edwardot sem láttam soha életemben. Egyszerűen hihetetlenül negatív jelenség.

-         Vacsora – lépett be Félix a cellába. Majd egy megrakott tálcát tett le Sarah elé.

-         Nem, köszönöm – fordult el tőle a lány.

-         Nem vagy éhes? – lepődött meg Félix.

-         Nem – vágta rá, de a gyomra korgása megcáfolta a szavait.

-         Te tudod, azért itt hagyom – rántotta meg a vállát Félix. Majd egy szempillantás alatt távozott a cellánkat ismét ránk zárva.

-         Miért nem eszel, hiszen éhes vagy? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nah, persze, ezt megeszem, aztán többé nem kelek fel. Azt már nem – tette arrébb a tálcát.

-         Ha eddig nem öltek meg, akkor nem hiszem, hogy éppen most folyamodnának méreghez – állapítottam meg. – Egyébként a szarvas is lehetett volna mérgezett – fűztem még hozzá.

-         A szarvas még élt, amikor idehozták – vetette ellen azonnal.

-         Még élt, de előtte beadhattak volna neki valami mérget – villantak meg a szemeim.

-         Nos, ha ez így volt, akkor már teljesen mindegy – vágta hozzám dacosan.

-         Nem vagy egyszerű természet, azt ugye tudod? – szusszantottam fel idegesen.

-         Miért kéne egyszerű természetnek lennem, ha a létezésem sem egyszerű? – vágott vissza.

-         Ez elképesztő, bármit mondok, te azonnal megcáfolod valahogy a kijelentést – mordultam fel.

-         Nos, én már csak ilyen vagyok, ha nem tetszik, akkor kérhetsz magadnak külön cellát – fonta keresztbe a karjait maga előtt.

-         Csak nem akartam, hogy éhezz, én kérek elnézést, hogy aggódni mertem miattad, miután megmentettél engem – forgattam meg a szemeimet.

-         Nem várok hálát a tetteimért – vágta vissza azonnal.

-         Rendben, ahogy gondolod – morogtam magam elé.

-         Az étel nem mérgezett – hallottunk meg egy hangot nem messze. – Ha meg akarnánk ölni, akkor arra lennének egyéb módszerek is. Sokkal élvezetesebbek, mint, hogy egyszerűen megmérgezünk – lépett elő egy gyönyörű lány. – Renata vagyok, és most én figyelek rátok. Az étel nem mérgezett, ezt garantálom neked. Nyugodtan ehetsz belőle.

-         Miért hinnék neked? – kérdezett vissza Sarah.

-         Miért hazudnék? Miért áldoznám fel az ínycsiklandozó véredet, ha úgy is megölhetnélek, hogy kiszívom az utolsó cseppig?

-         Ez jogos érvelés – állapítottam meg.

-         Talán azért, mert megtiltották neked, hogy megegyél engem, és az a Marcus úgy döntött, hogy legyen méreg a halálom oka.

-         Te nem csak idegesítő vagy, hanem paranoiás is – sóhajtott fel Renata.

-         Köszönöm, végre valaki megerősíti a nézeteimet – mosolyodtam el. Ha nem csak én mondom, hogy ez már túlzás, akkor talán elhiszi.

-         Nem szólhattok bele a döntésembe, hogy enni akarok-e, vagy sem – lökte el a tálcát maga elől.

-         Jól van, akkor éhezz, engem végül is nem érdekel – rántotta meg a vállát Renata. – A te életed. Bár lehetne jobb is, mert Marcus szerint tehetséges vagy, és hasznodat tudja venni, úgyhogy hamarosan kikerülsz innen – csicseregte a lány.

-         Na és, honnan vagy ilyen jól tájékozott, hogyha megkérdezhetem – kérdezte Sara érdeklődően.

-         Onnan, hogy én leszek az, aki majd kiképez téged – mondta komolyan. – Szóval, akarsz enni mielőtt elkezdjük, vagy sem?

-         Nem, inkább majd utána – állt fel Sarah.

-         Téged ilyen lelkesedéssel tölt el egy kiképzés, de egy villás, álomvacsora egy kicsit sem mozgat meg? – kérdezte Renata döbbenten.

-         A feladat elfáraszt, ad célt, és lehetőségeket – mondta Sarah azonnal. – A feladatoknak értelme van. Szükség van rájuk a boldoguláshoz, és a túléléshez. Az evés csak egy másodrendű emberi szükséglet.

-         Jézusom, te terepmintás rugdalózóban jöttél a világra? – nyögtem fel.

-         Nem lehet mindenkinek csilli-villi szép élete – morgott fel a lány.

-         Na, úgy látom van benned spiritusz – villantak meg Renata szemei. – Gyere, elkezdjük a képzésedet – nyitotta ki a zárat, amin Sarah azonnal kilépett, és csendben követte a lányt…