La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 34. fejezet

34. fejezet

SZIASZTOK! EZ EGY MEGLEHETŐSEN KEGYETLEN ÉS DURVA FEJI LESZ, ÚGYHOGY CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE. PUSZI, DRUSILLA

(Bella szemszöge)

A rabságom nem is tudom, hogy hányadik napján egyszer csak különös dolog történt. A láncok, amik a falhoz rögzítettek hirtelen elengedtek, majd a zár is kattant a cellámon, mintha szabad utat engednének nekem.

-         Ez biztosan valami csapta – nyeltem egy nagyot.

Viszont lassan közelebb sétáltam a kijárathoz. Mi van, ha csak meghibásodott a rendszerük, és még nem vették észre? Akkor észrevétlenül kisurranhatok innen, kereshetek egy emberekkel teli helyet, és visszajuthatok az otthonomba. Talán hazajuthatnék úgy, hogy ne találjanak meg engem. Viszont, mivel tudják, hogy én Cullen vagyok, jó ötlet lenne hazamenni? Azt hiszem, hogy talán jobb lenne, ha csak Edwardnak szólnék, és eltűnnénk kettesben, hogy a családunkat ne támadhassák meg. Gondolataimból egy hangos ordítás szakított, a hang pedig, ami kiadta túlságosan is ismerős volt. Túlságosan is szeretett hang volt ez, amit bárhol, és bármikor felismernék.

-         Edward – kiáltott fel Emmett.

-         Hol vagytok? – hallottam meg Jasper üvöltését is. – Edward – kiáltott fel ő is. Majd hangos csattanások hallatszottak valahol. Csapdába esett. Azonnal oda kell mennem. Gondoltam magamban, majd egy szempillantás alatt kirontottam az ajtón, és futottam a hangok felé. Amikor hirtelen Sarah termett előttem.

-         Meg akarod menteni a férjedet? – kérdezte hirtelen.

-         Mit csináltatok vele? – indultam meg felé dühösen.

-         Nem ajánlom, hogy rám támadj, ha kedves neked az ő élete, mert nincs sok időd – nézett rám komolyan. 

-         Azonnal vigyél hozzá, és akkor nem öllek meg – morogtam rá.

-         Gyere utánam – indult el a folyosón, én pedig azonnal követtem.

-         Jasper és Emmett hol van? – kérdeztem hirtelen. Nem mehetünk haza Alice és Rose szerelme nélkül. A családunk tagjai nélkül.

-         Ők nincsenek veszélyben, legfeljebb csak kicsit idegesek a látványtól, ami eléjük tárul – mosolyodott el Sarah.

-         Nem értem, hogy hogyan lehetsz ilyen szadista. Nincs benned egy csepp jóérzés sem? – kérdeztem remegő szájjal. Én még ezt a nőt akartam megmenteni? Ezt a kislányt? Azt hittem, hogy olyan, mint Prue, de a jelek szerint hatalmasat tévedtem. Nem hagyhatom, hogy bántsák a családomat. Még egy ilyen szívtelen perszóna sem. Nem érdekel, hogy félvér, ha lesz rá lehetőségem, akkor meg fogja kapni a magáét.

-         A férjed ott van – nyitott ki előttem egy acél ajtót. Nekem pedig még a lélegzetem is elakadt. Edward ki volt kötözve, miközben egy hatalmas acél penge jól láthatóan pillanatról, pillanatra közelített a nyaka felé. Emmett és Jasper pedig kétségbeesetten próbáltak bejutni egy rácson keresztül, de valószínűleg az is acélból készült. – Megmentheted őt, ha elég fontos a számodra – szólalt meg hirtelen Sarah. – Csak oda kell menned, és kinyitnod a zárakat a kulccsal – lengette meg előttem a kulcsot.

-         Ennyi? Azért hoztál ide, hogy odasétáljak és kinyissam a láncait? – kérdeztem döbbenten.

-         Csak át kell sétálnod, és kiszabadítanod, de a séta nem lesz könnyű, hidd el nekem – mondta halványan elmosolyodva. – Félix, lennél szíves? – intett a másik vámpírnak. A következő pillanatban pedig az Edward felé vezető folyosó egy részén lángok csaptak fel egy szakaszon. Azután acélpengék csúsztak ki a falakból. A legvégén pedig valami gőzölgő, büdös dolog volt. – Három dolgon kell átjutnod, mint láthatod – kezdett bele Sarah. – Először a lángokon, amik fognak a bőrödön, ahogy Max bőrén is fogtak, tehát tetőtől talpig tele leszel égési sérülésekkel egy öröklétre. Másodszor áthaladsz az acélpengéken, amelyek áthatolnak a bőrödön további hegeket, és tartós koordinációs károkat okozva. Végezetül pedig át kell menned a savon, ami ilyen legyengült állapotodban valószínűleg megvakít. Ha engem kérdezel ez a másik kettő után már kegyelemdöfés, mert nem kell többé látnod, hogy mi lett belőled. A szépséged, és az életed egy szempillantás alatt meghal, ha a férjed tovább él. Mi a döntésed? Végignézed, ahogy meghal, és téged kiengedünk utána, mert a Volturi ezzel bosszút állt, vagy kiszabadítod őt, és utána, ha még kellesz neki, akkor magával vihet téged. Mit választasz? – nézett rám kérdőn. Én pedig nagyot nyeltem, majd kivettem a kezéből a kulcsot. Inkább egy örökkévalóság csúnyán, akár Edward nélkül is, de annak tudatában, hogy él, minthogy végignézzem a halálát. – Nocsak, érdekes fejlemény – mosolyodott el Sarah.

-         Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? – kérdeztem remegő szájjal. Ha sírni tudnék, akkor már régen zokognék. Ez fájni fog. Nagyon fog fájni, de Edward jól lesz. Megmenthetem, még nem késő.

-         Parancsot teljesítek, és neked sem lenne kötelességed ezt megtenni. Szóval, ha felkészültél, akkor már indulhatsz is.

-         Nem, Bella ne merészeld – kiabált rám Edward. – Nem érek ennyit.

-         De érsz, még ennél többet is – mosolyogtam rá. – Csukd be a szemed, nem akarom, hogy lásd – tettem a zsebembe a kulcsot. – Így emlékezz rám, amilyen voltam, kérlek, ne nézz rám többet, soha – mondtam reszkető hangon.

-         NE, BELLA – üvöltött fel szerelmem. Jasper, és Emmett pedig csatlakoztak hozzá.

-         Ne tedd ezt, valahogy bejutunk – kezdték el még jobban verni a rácsokat.

-         Nincs elég idő – néztem rájuk még egy pillanatra. – Nem kell végignéznetek – fűztem még hozzá.

Majd a kulcsot a zsebembe csúsztattam, és ráléptem a folyosóra. Próbáltam rajta átjutni, hogy ne érjen el a tűz, de hirtelen akadály gördült le a plafonról, én pedig bent ragadtam. A lángok egy pillanat alatt elkezdték marni a bőrömet, én pedig bármennyire is próbáltam elfojtani, nem tudtam visszatartani a feltörő fájdalmas sikolyaimat. Csak az tartott magamnál, hogy hallottam Edward kétségbeesett hangját, ahogy könyörög, hogy forduljak vissza. Legalább egy örökkévalóságnak tűnő percig álltam a tűzben, amikor hirtelen a lángok eltűntek. Nem is akartam tudni, hogy hogyan nézek ki. A testem tele lesz forradásokkal, a hajam pedig érezhetően, szinte teljesen megégett. Talán nem is maradt belőle semmi.

-         Az elsőn már túl is vagy, Bella, ez hihetetlen – hallottam meg Sarah hangját a hátam mögül.

-         Jasper, bármi áron öljétek meg, kérlek – néztem rá komolyan.

-         Sokáig fog szenvedni – válaszolta fivérem.

-         Köszönöm – néztem rá hálásan. Talán most láttam őt utoljára. Csak akkor vettem észre, hogy Edward engem néz fájdalmas szemekkel. – Mondtam, hogy ne nézz rám – próbáltam meg eltakarni a testem.

-         Édesem, még mindig gyönyörű vagy – mondta Edward határozottan. Én viszont nem hittem neki. Pontosan tudtam, hogy hogyan nézek ki, hiszen látom a karjaimat, és a lábaimat. Az arcom sem lehet jobb állapotban.

-         Csukd be a szemed – könyörögtem megint.

-         Ha nem indulsz tovább, akkor kaphatsz még egy adag tüzet – állapította meg Sarah.

Én pedig csukott szemmel, és remegő lábakkal indultam tovább. Össze fognak kaszabolni. A pengék az égett húsba fognak vájni, még jobban eltorzítva ezzel a már amúgy is megcsúnyult testemet. Nem akartam látni, hogy mi fog történni, ezért csak próbáltam minél előbb átérni. A vége előtt azonban ismét falba ütköztem. A következő pillanatban pedig legalább száz, ha nem ezer penge hasította fel a testemet, és ez talán még a tűznél is sokkal rosszabb volt. Még soha életemben nem fájt ennyire semmi. Még az átváltozás is sétagalopp volt ehhez képest. A talpam már semmire nem reagált, így a hasamra zuhantam, és azt hittem, hogy ott menten meghalok. Ha nem lennék vámpír, akkor már régen holtan feküdnék itt a földön. Miután a heves rohamnak vége lett, amit a pengék intéztek ellenem fel akartam állni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. A sebek már elkezdtek összeforrni, hiszen vámpír vagyok, de a lábaim mégsem tették azt, amit én akartam. Ezek lehetnek azok az idegi sérülések, amikről Sarah beszélt. Mozgásképtelen lábakkal a kezeim segítségével kúsztam tovább a célom felé. Amikor hirtelen alulról és felülről is beborított engem a sav. Próbáltam minél jobban összeszorítani a szemeimet, de még így is bejutott valamennyi a szemhéjamon át, így újra a fájdalmas sikolyaim töltötték meg a helyiséget. Próbáltam magam minél kisebbre összehúzni, de minden hiába volt. A fájdalom egyre nagyobb lett, és ha ez lehetséges, vámpír létemre kis híján elájultam a fájdalomtól. Amikor pedig legközelebb megpróbáltam kinyitni a szemeimet csak a sötétség várt rám. Nem láttam semmit. Ahogy Sarah is megmondta. Megvakultam, soha többé nem látom Edward arcát. Csak ezt az egyet sajnálom, mert ő még láthat engem olyannak, amilyen voltam ezelőtt. A régi fényképeinken még nem voltam torz, és undorító.

-         Kicsim, miért tetted ezt magaddal? – zokogta szerelmem.

-         Mert soha nem hagynám, hogy bajod essen – nyögtem határozottan. – Jövök már, édesem, mindjárt – kúsztam tovább. Egészen addig, amíg el nem értem a lábát. Ez jó kiindulópont volt. Innen már csak a láncait kell megtalálnom.

-         Szép volt – kezdett el tapsolni Sarah, legalábbis a hang alapján. – Nem értelek téged, Bella – sóhajtott fel. – Elmehettél volna, még élhettél volna – csóválta meg a fejét.

-         Va…la…mi töb…bet ér, mint a szép…ség – válaszoltam akadozva. Majd hirtelen összerándultam, mert valaki hozzámért.

-         Nincs semmi baj, Bella, én vagyok az, Emmett – emelt fel óvatosan.

-         Hogyan tudtál?

-         Kinyílt a rács, amikor elérted Edwardot. Most ne beszélj, pihenned kell, és vért kell kapnod – mondta gyengéden. – Rendbe jössz, rendbe teszünk valahogy. Majd Carlisle megoldja.

-         Félek, hogy ezt nem tudja megoldani – mondtam szomorúan. - Edward? – nyújtottam ki a kezem. – Ugye jól vagy? – kérdeztem kétségbeesetten.

-         Jól vagyok, édesem – mondta keserűen.

A következő pillanatban pedig már meg is éreztem egy finom érintést. Ami sajnos csak egy pillanatig tartott, mert azonnal felszisszentem a fájdalomtól. Egyszerűen nem tudok megmozdulni. Vajon egy vámpír belehalhat az ilyen sérüléseibe?

-         Mit tehetünk érte? – hallottam meg Jasper hangját.

-         Nem tudom, mindenesetre minél előbb haza kell vinnünk Carlisle-hoz – mondta szerelmem. – Emmett, kérlek, add őt ide nekem – mondta halkan Edward. Majd óvatosan átvett engem Emmettől.

-         Ne nézz rám – motyogtam halkan.

-         De nézlek, és nem érdekel, hogy hogyan nézel ki, számomra örökké gyönyörű leszel, akkor is, hogyha így maradsz, ahogy most vagy – mondta ellentmondást nem tűrve. – Nekem így is csodaszép vagy.

-         A fenébe, ezek tényleg szeretik egymást – szusszantott fel Sarah.

-         Nagy kár, pedig játszhattunk volna még velük – vágta rá Félix. – Még soha nem láttam ilyesmit. Egy vámpír önként megcsonkítja magát, mert a szerelme életét akarja menteni.

-         Te talán nem tennéd meg értem? – kérdezte a lány.

-         Hát, drágám, ehhez a mi kapcsolatunk nem elég mély. Sokkal szórakoztatóbb lett volna, ha Marcus hagyja, hogy megerőszakoljalak Bella szeme láttára. Bírom a közönséget.

-         Perverz – nevetett fel a lány.

-         Megszokhattad volna már néhány száz év alatt, hogy soha nem voltam szabatos – mondta határozottan.

-         Azt hiszem, hogy valamiről súlyosan lemaradtam – suttogtam halkan.

-         Hajaj, nagyon is sok dologról. Például arról, amikor a férjed rám vetette magát, méghozzá hatalmas élvezettel. Azonnal megfeszült, aminek meg kellett feszülnie a nadrágjában – mondta nevetve. Én pedig önkéntelenül is felszisszentem, és megmerevedtem szerelmem karjaiban. Hogy mondta? Az lehetetlen. Edward soha.

-         Ne hallgass rá, Bella – vágta rá Emmett. – A csaj átvert minket. Pontosan úgy nézett ki, mint te. Csupán azért vetette rá magát Edward, mert megtévesztette, de Edy fiú azonnal rájött, hogy nem te vagy az.

-         Akkor jó – engedtem el megviselt testemet újra, férjem karjaiban.

-         Na, eleget bájcsevegtünk – mondta Félix. – Itt az ideje, hogy jelentsünk a Mesternek – fűzte még hozzá. Majd hatalmas csattanásokat hallottam a fiúk pedig egy emberként üvöltöttek fel.

-         Mi történik? – kérdeztem reszketve.

-         Bezártak minket, Bella, nem engednek el – mondta Edward. Majd óvatosan leült velem, de nem engedett el egy pillanatra sem. – Próbálj meg ellazulni, kicsim. Talán úgy nem fog fájni annyira. Úgy sajnálom, ha nem jövök ide, akkor ez nem történik meg.

-         Meg akartál menteni engem, és ezért öröké hálás leszek neked. Tudom, hogy nem a te hibád, ami történt. Újra megtenném érted – mondtam határozottan.

-         Na jó, ez nekem már sok, menjünk, és hozzuk ide a Mestert, bármelyik pillanatban megérkezhet – mondta Sarah. Majd néma csend lett.

-         Ne ijedj meg, rád terítem az ingemet – hallottam meg Emmett hangját. Majd egy finom anyag érintését éreztem a testemen. – Nem fáj így? – kérdezte kedvesen.

-         Már nem vészes. Azt hiszem, hogy kezdenek összeforrni a sebek. Talán néhány óra múlva már nem fognak fájni.

-         Rendbe hozunk téged, ne félj – mondta Jasper. – Most pedig aludni fogsz egy kicsit, a fájdalmadat nem tudom megszüntetni, de elaltatni el tudlak.

-         Meg fogtok ölni, ugye? Csak nem akarjátok, hogy fájjon – húztam össze magam olyan kicsire, amilyen kicsire csak tudtam. Valahogy féltem a haláltól. Tudtam, hogy ez a helyes, és jól teszik, ha megölnek, de mégis rettegtem a végleges elmúlástól. Nem akartam elhagyni a családomat. Már elvesztettem őket kétszer is, harmadszor már nem élném túl. Habár, tulajdonképpen nem is kell túlélnem, hiszen már végleg halott leszek. Ez elég buta gondolat volt jelen helyzetben.

-         Dehogy fogunk megölni, Bella, ne beszélj butaságokat – döbbent meg Edward. – Szerinted hagynám, hogy bárki is hozzád érjen? Soha nem fogom hagyni, hogy bárki is hozzád érjen.

-         Csak aludni fogsz, Bella, esküszöm, hogy soha nem bántanánk. Engedd el magad, kérlek – simított végig Jasper az arcomon. Legalábbis azt hiszem, hogy Jasper volt, majd lassan elragadott az öntudatlanság…

(Edward szemszöge)

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki, amikor felébred. Mit tehetnék, hogy elhiggye, hogy ő még így is ugyanaz a Bella, akit én szeretek. Nem érdekelnek a sebek, a hegek, a vakság, semmi, ami vele történt, mert ő az én feleségem. Akkor is az, hogyha Carlisle ezt nem tudja rendbe hozni. Egyszerűen nem érdekel, hogy Bella mit gondol, de akkor is boldogok leszünk egymás mellett. Ahogy az idő múlt a sebek lassan behegedtek, és egyre jobb lett a helyzet. Talán, ha Jasper egy-két napig tudja kábítani, akkor mire felébred már semmi sem fog fájni neki. Legalábbis nagyon remélem. Gyorsan gyógyulunk, bár nem bánnám, ha tudnánk szerezni valahonnan egy kis vért, hogy gyorsabb legyen a folyamat.

-         Lám… lám… lám, hát nem öltétek meg a kicsikét. Nem mondod komolyan, hogy még így is meg akarod tartani. Nézz rá, egy élő roncs. Vétek életben hagyni. Egyáltalán hol jelenhetnél meg vele? Úgy néz ki, mint egy szörnyeteg – mondta a Sarah nevű lány gúnyosan.

-         Ő a feleségem, és még így is százszor szebb, mint te. Neki a lelke is szép, nem csak a teste. Te ezt el tudod mondani magadról? – kérdeztem vissza dühösen.

-         Tehát nem adod meg neki a kegyelemdöfést? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-         Soha nem lennék képes megölni, még akkor sem, hogyha ő könyörögne érte. Tudom, hogy eljön még az idő, amikor Carlisle képes lesz segíteni rajta, addig pedig így szeretem, ahogy van – vágtam rá.

-         Na és mondd csak, hogyha Carlisle soha nem lesz képes rá, hogy meggyógyítsa, vagy javítson a helyzetén? – kérdezett vissza.

-         Akkor is szeretni fogom. Ezen semmi sem változtathat – mondtam ellentmondást nem tűrve. Hiába próbál engem meggyőzni arról, hogy Bella így már nem tökéletes. Mert ő mindig is az lesz. Teljesen mindegy, hogy mit akarnak nekem bebeszélni. – Hagyj békén minket, hacsak nem vért hoztál a feleségemnek.

-         Nem hoztam neki semmit. Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy kegyelmes voltál-e hozzá, de úgy látom, hogy gyáva vagy megtenni.

-         Nem, van elég bátorságom, hogy együtt nézzünk szembe ezzel a helyzettel – vágtam vissza.

-         Georgina, elég lesz – lépett be Marcus. Láttam már az arcát Carlisle régi festményén. – Ne kínozd tovább a fiút, és a testvéreit. Engedd el az elméjüket – adta ki az utasítást Marcus. - Edward is, és Bella is eleget bizonyított arról, hogy ez igaz szerelem. 

Mire a rácsok lassan eltűntek, és egy hatalmas szobában találtuk magunkat. Döbbenten néztem körbe, majd szerelmemre pillantottam. Az arcán a hegek egyre halványabbak lettek, majd szép lassan eltűntek. A ruhája, ami a bőrébe égett újra a régi fényében pompázott. A szemhéjai, amelyek összeforrtak a savtól újra különváltak. A pillái visszanőttek, a tincsei is újra a derekáig értek.

-         Hogyan? – kerekedtek ki a szemeim.

Ez lehetetlen. Hiszen láttam, és éreztem, hogy min megy keresztül szerelmem. Ráadásul, hogyha a mi elménkkel még el is hitették ezt az egészet, az övébe nem tudnak behatolni. Az lehetetlenség. Ki van zárva, hogy áthatoltak Bella pajzsán. Az csak akkor sikerülhet, hogyha Bella is beleegyezik. Bárkit nem enged be az elméjébe. Nem értem.

-         Tudom, hogy feleséged elméje tökéletesen védett, de, amit kevés vámpír tud, hogy azt a pajzsot ki is lehet kerülni. Méghozzá könnyebben, mint hinnéd – magyarázta Marcus.

-         Eddig még nem sikerült senkinek – állapítottam meg. Bár belük ujjongtam, hogy szerelmemet, és minket is csak átvertek, így Bella boldog lesz, amikor felébred.

-         Nos, ami azt illeti, nem törtük át a pajzsát, mert az lehetetlen. Viszont megkerülni, meg lehet, amint mondtam – állapította meg.

-         Na és mégis, hogyan kerülték meg? – tettem fel a következő kérdést.

-         Egyszerű, a szarvas, amit kapott mérgezett volt – rántotta meg a vállát.

-         A vámpírokon nem fognak a mérgek – tiltakoztam azonnal.

-         Valóban? Ittál már kábítószeres véréből? A vámpír ugyanúgy repül tőle, ahogy az áldozata. Hiszen a vérében van, ami belénk kerül, a te részed lesz addig, amíg el nem égeted. Kapott egy erős hallucinogént, amit nekünk már csak be kellett indítani. A félelem, és rettegés, amit az elvesztésed miatt érzett, a fájdalom, amit az agya tett valóságossá, amikor az agya látta a lángokat, a pengéket és a savat, mind-mind csak azért volt lehetséges, mert a szer a vérében van.

-         Mikor ürül ki a szervezetéből? – kérdeztem rá azonnal.

-        Két nap múlva, nagyjából – válaszolta Marcus készségesen. – Addig jobban jártok, hogyha kábítjátok, mert ő még úgy fogja hinni, hogy megtörtént mindaz, amin keresztülment.

-         Na és, ha felébredhetett, azután mi a terve? – kérdeztem rá az engem leginkább foglalkoztató kérdésre.

-         Nos, ha felébredt, akkor nekünk, hármunknak beszélnünk kell egymással, addig is érezzétek otthon magatokat – sétált ki a vezető a szobából, az ajtó pedig azonnal bezárult mögötte…