La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 35. fejezet

35. fejezet

SZIASZTOK! EZ EGY KICSIT NYUGODTABB FEJEZET :D BOLDOG MIKULÁST MINDENKINEK! SOK CSOKIT ÉS CUKORKÁT KÍVÁNOK, NA MEG PERSZE NARANCSOT, MERT AZ MINDENNÉL FINOMABB :P PUSZI, DRUSILLA

(Edward szemszöge)

Alig győztem kivárni, hogy leteljen a két nap, amit Marcus mondott, hiszen akkor felébreszthetjük Bellát, és meg fogja tudni ő is, hogy nem torzult el a teste. Remélem, hogy az emlékek a lelkében sem okoznak majd tartós károkat. Mindenesetre mindent el fogok követni, hogy kitöröljem, vagy legalábbis minél jobban elhalványítsam a rossz emlékeit. Nem akarom, hogy valaha is visszatérjenek a rémképek, amelyeke engem is gyötörni fognak életünk hátralévő részében.

-         Elvileg letelt a negyvennyolc óra, Edward – tette Jasper a kezét a vállamra.

-         Ne várjunk még egy kicsit? – nyeltem egy nagyot. – Ha Marcus csak egy-két órával is tévedett, akkor Bella még tévhitben fog felébredni, azt pedig nem szeretném.

-         Nézd, azt is lehet, hogy felébresztem, és ha nem érti még a helyzetet, akkor nemes egyszerűséggel visszakábítom. Sok vesztenivalónk nincs, de gondolj bele, nem lehet tudni, hogy Marcus mit akar tőletek, de minél előbb megtudjuk, hogy mi az ajánlata, annál jobb. Egyébként hogy lehet, hogy nem olvastad ki belőle? – szegezte nekem a kérdést.

-         Egyszerű, folyamatosan másra gondol. Ismeri a képességem, és elég fegyelmezett hozzá, hogy kikerülje, ha akarja.

-         Ez igaz – sóhajtott fel Jasper. – Ezt neked kell eldöntened. Megpróbáljuk? Felébresszem, vagy még várjak? Ez most a te döntésed lesz.

-         Ne bénázzatok már. Bella erős nő, és ennél rosszabb már úgy sem lehet, úgyhogy szedjétek össze magatokat, és ébresszük fel Bellát. Szükségünk van rá ahhoz, hogy megtudjuk, hogy mi az ajánlat. Na meg megőrjít már, hogy ilyen mozdulatlan. Ha nem tudnám, hogy vámpír, akkor már őszintén azt hinném, hogy meghalt. Nem tudom, hogy min gondolkoztok ennyire, de ha rám hallgattok, akkor rajta – morgott Emmett. – Nem láttam Rose bébit már elég régóta, ráadásul vadásznom is kéne, úgyhogy gyerünk. Bellának is jobb, hogyha megtudja az igazságot.

-         Edward? – nézett rám kérdőn Jasper.

-         Ébreszd fel – bólintottam rá.

Majd szemeimet kedvesem arcára szegeztem, aki néhány pillanattal később reflexszerűen próbálta meg kinyitni a szemeit. Ami legnagyobb örömömre sikerült is neki. A szemei pedig azonnal kikerekedtek az ijedségtől.

-         Meghaltunk? – kérdezte remegő szájjal.

-         Nem, kicsim, még mindig itt vagyunk a rácsok között – vágtam rá azonnal. – Mondtam, hogy nem fogunk bántani.

-         A szemeim meggyógyultak? – kérdezte, miközben körbenézett a szobában. Majd óvatosan felemelte a kezét, mintha előre félt volna a látványtól. – A kezeim? Hol vannak a hegek, és a sérülések? – kérdezte idegesen. – Meghaltunk, igaz?

-         Nem haltunk meg, szerelmem. Hidd el nekem – mosolyogtam rá. Majd csókot nyomtam az ajkaira.

-         Akkor hogyan nézhetek ki megint normálisan? – kérdezte kissé kábán. Szegénykém, nyilván azt gondolta, hogy soha többé nem fogom megcsókolni. Pedig, én akkor is szerettem volna, hogyha örökké olyan lett volna.

-         Megmérgeztek téged – válaszoltam halkan. – A szarvas, amit kaptál. A szervezetedbe jutattak vele együtt egy hallucinogén szert is, hogy elhitessék az agyaddal a fájdalmat, és a látványt, hogy hogyan néznél ki teljesen összeégve, és összekaszabolva – magyaráztam. Mire kicsit megremegett a karjaim között. – Ne gondolj rá többet, meg sem történt – vágtam rá azonnal.

-         Áh, felébredtetek, helyes, akkor menjünk is a Mesterhez – lépett be Sarah a szobába.

Legszívesebben apró darabokra marcangoltam volna. Egy szívtelen, kegyetlen nő, aki élvezettel kínzott minket. A kép azonban hirtelen megváltozott, és nem Sarah állt előttünk, hanem egy teljes vámpír. Egy igazi, hamisítatlan Volturi vámpír tűzvörös szemekkel.

-         Mit tettél a lánnyal? Hol van Sarah? – pattant fel Bella. – Ha csak egy ujjal is hozzá mertél érni…

-         Nyugalom Bellácska – nevetett fel a lány. – Sarah, őt csak a te jóindulatod szülte. A kinézetem, ha jobban megnézed, akkor ugyanolyan, mint Sarah kinézete. Némi maszkkal, és egy kontaktlencsével át lehetett téged verni könnyedén. Miután pedig ittál a szarvasból azt hittél, amit én akartam, hogy higgyél. Így nem volt nehéz veled elhitetni az ártatlan kislány szerepét.

-         Így már minden világos – morgott fel Bella.

-         Nocsak, talán élesebb az elméd, mint azt valaha is képzeltem. Kíváncsian hallgatlak – ült le a rács másik oldalán.

-         Egyszerű, csak tanulmányoztál. Ezen nem kell túl sokat gondolkodnom – forgatta meg kedvesem a szemeit.

-         Okos kislány - döbbent meg az ál Sarah. – Őszintén szólva nem néztem ki belőled, hogy ilyen gyorsan kapcsolsz. Habár, a kis kalandod nyilván sok dolgot megvilágított benned. Aki ilyen szinten halál közeli élményben részesül az igencsak tisztán lát a dolog után. Én már csak tudom – mondta határozottan. – Egyszer engem is majdnem elintéztek, de megfogadtam, hogy ez soha többé nem fordul elő. Hallgass rám, kislány, és ne bízz senkiben, még a párodban sem.

-         Hogy tudsz így élni? Ennyi bizalmatlanság, ennyi gyűlölet – fintorodott el kedvesem. – Nem érzed úgy, hogy meg kéne békélned a ténnyel, hogy vámpír vagy és örökké élsz? A képességedet pedig jóra is használhatnád – mondta szerelmem dühösen.

-         Nem mintha rád tartozna, de elárulom, hogy nem vagyok ártatlan kis szüzike, aki a segítségedre szorul – vágott vissza azonnal.

-         Nem is nézel ki úgy, most már – húzta el a száját Bella. – Te is csak egy vagy a sok közül, aki boldog a Volturi soraiban.

-         Marcus mindig is jó volt hozzám, és megkaptam tőle azt, amire mindig is vágytam. Miért ne lennék elégedett?

-         Mert sosem élhetsz békében – vágta rá Bella.

-         Ez relatív – mondta Sarah határozottan. – Most volt egy nagyobb harc, ezután megtorlás és béke jön. Most béke van. Ti vagytok az utolsók, akikkel a Mester foglalkozni kíván, így gyakorlatilag most béke van.

-         Érdekesen látod a világot – sóhajtott fel szerelmem.

-         Nekem megfelel ez az életmód. Sosem volt kedves kis rózsaszín ködben leélt világom, úgyhogy nekem nem hiányzik. Legfeljebb neked hiányozhat a családod. Az én családom ilyen volt mindig is. Most pedig elég a szóból. Nem engem kell elemezned, hanem a Mester elé kell állnod a tetteidért.

-         Már megegyeztünk. Száz év szolgálat, de arról nem volt szó, hogy a családomat bármibe is belekeveri. Tartom magam a megállapodáshoz, hogyha elengedi a családom.

-         Nem, Bella – szóltam rá erélyesen. – Ötven évet átvállalok – álltam fel határozottan.

-         Legyen fejenként huszonöt – állt fel Emmett és Jasper is.

-         Titeket, kettőtöket nem vár a Mester, úgyhogy ne pattogjatok. Te Edward a feleségeddel jöhetsz – mondta határozottan a lány. Majd kiengedett bennünket. Míg Ememtt és Jasper ismét vissza lett zárva. – Kövessetek, és majd meglátjuk, hogy hogyan határoz a Volturi feje felettetek – mondta a lány határozottan.

Mi pedig szerelmemmel kézen fogva mentünk utána. Talán meg tudom győzni Marcust, hogy felezze meg Bella büntetését. Az ötven év már sokkal jobb, mint a száz, és így együtt is maradhatnánk. Amint odaértünk egy hatalmas ajtó elé, az máris kitárult előttünk, és Marcus egymaga ült a középső trónon. Míg a mögötte lévő két szék üres maradt.

-         Felébredtél hát – biccentett Marcus.

-         Igen – válaszolta Bella. – Volt egy egyezségünk. Én megtettem az alku rám eső részét, de te túszul ejtetted a családom egy részét. Szeretném megtudni, hogy áll-e még az alku?

-         Természetesen áll az alku, de beszélhetünk más alternatíváról is – válaszolta Marcus. – Talán mindkettőnk számára megfelelő egyezségre is juthatnánk.

-         Mégis mire gondolsz? – vágtam közbe. Még mindig rejtegette előlem a gondolatait, és ez több volt, mint idegesítő.

-         Sokat gondolkodtam a feleséged esetén – kezdett bele Marcus. – Sok mindent át kellett gondolnom vele kapcsolatban, mert rengeteg fejfájást okozott a speciális helyzete miatt.

-         Miféle speciális helyzet? – kérdezett bele szerelmem.

-         Egy számomra nagyon kedves barát gyermeke van, a fia felesége, így megölni semmiképpen sem ölhetlek meg. Ha másért nem is, a Carlisle iránti tisztelet miatt semmiképpen sem tenném meg. A száz év szolgálat is kegyetlenség lenne talán, de valahogyan példát kell statuálnom az engem ért támadás és veszteség miatt. Így muszáj volt valamit kitalálnom.

-         Eddig jól hangzik – húztam fel a szemöldököm. Gyanúsan jól hangzik. Biztosan van valami átverés a történetben.

-         Nem fog végig ennyire jól hangzani – vágott vissza Marcus. – Tehát, száz évi szolgálatot ajánlottál fel a tettedért cserébe.

-         Igen, így van – bólintott rá Bella.

-         Én átvállalnám a felét, hogyha lehetne – szóltam közbe.

-         Sejtettem, hogy ez lesz a szándékod, ezért is hívattalak mind a kettőtöket. Tanúbizonyságot tetteket arról, hogy nem tudtok élni egymás nélkül, és ezt igazán tudom becsülni. Így úgy határoztam, hogy ne választalak szét titeket egymástól. Sőt, kegyelmes leszek hozzátok, a családotoktól sem fosztalak meg. Viszont, most jön a, de…

-         Na és mi lenne a de? – kérdeztem kíváncsian.

-         Engem kell szolgálnotok. Mind a kettőtök száz évig az én szolgálatom alatt áll, hogyha pedig megtagadjátok, akkor valóban példát fogok statuálni veletek.

-         Elfogadjuk – vágtam rá még mielőtt Bella tiltakozhatott volna a dolog ellen. Engem egyáltalán nem bántott, hogy szolgálnom kell Marcust, hogyha nem választanak el minket egymástól.

-         Te is elfogadod a feltételeket, Bella? – fordult szerelmem felé.

-         A büntetés így kétszer annyi – állapította meg szerelmem.

-         Viszont a kegyelmem is kétszer annyi, mint amennyit terveztem. Tehát elfogadod te is az ajánlatot, vagy sem? – kérdezte Marcus. Én pedig határozottan megszorítottam szerelmem kezét, miszerint mondjon igent, ha jót akar.

-         Elfogadom az ajánlatot – sóhajtotta szerelmem.

-         Rendben van, akkor most menjetek haza, ha szükségem van rátok, hívatlak benneteket - bocsátott el minket Marcus. Mi pedig csak meghökkenve álltunk ott tovább. Edward, azt mondta, hogy hazamehetünk? Tényleg azt mondta? Hallottam meg szerelmem gondolatait.

-         Úgy értette, hogy Forksba, haza? – kérdeztem rá én is még egyszer.

-         Hogyha számotokra ott van a haza, akkor igen – mondta halványan elmosolyodva. – Carlisle már várja az érkezéseteket. Ő mindenről tud, és már tájékoztatta a családotokat is. A két bátyátok a sivatagban vár benneteket a kijáratnál. Ég veletek, Cullenek – mondta, mi pedig továbbra is ott álltunk megkövülten. Ez a büntetés? Ha hív, akkor mi jövünk, egyébként pedig élhetünk boldogan a családunkkal? Vajon hogyan győzte meg Carlisle minderről Marcust? Szerinted ez csapta? Kérdezte szerelmem gondolatban.

-         Miért vagy hozzánk ilyen kegyes? – kérdeztem meg halkan.

-         Mert kiálltátok a szerelem, és az összetartozás próbáját – válaszolta azonnal. – Ti meghalnátok egymásért gondolkodás nélkül, a testvéreitek pedig nem tágítanak nélkületek. Ti tényleg család vagytok, én pedig nem választok szét családokat, főleg nem az egyik barátomét. Úgyhogy menjetek, mielőtt meggondolom magam, mert nem volt könnyű döntés, hogy végül is elengedlek titeket. Ha szükség van rátok hívlak, de ha akkor nem jöttök, akkor sokkal súlyosabb büntetést kaptok, mint maga a halál.

-         Igenis – hajtottam meg magam hálásan. Majd kedvesemre néztem, és finoman mutattam, hogy mutasson egy kis hálát, de Bella meg sem mozdult.

-         Igen, Bella. Látom, hogy valamit mondani akarsz – fordult felé Marcus kíváncsian.

-         Talán hajbókolnom kéne azért, hogy örökké az emlékezetembe vésődött a kín, a csúfság, a pengék, és a vakság?

-         Nekem pedig talán köszönetet kéne mondanom azért, hogy segédkeztél egyetlen létező rokonaim kivégzésében? – vágott vissza Marcus. – Szerinted nekem nem fájt látni, hogy széttépik, és elégetik őket? – Mi éreztél, amikor megláttad Edwardot halálos veszélyben? Fájdalmat kaptál a fájdalomért, de a helytállásért most megjutalmaztalak. Gondolod, hogy tartozok neked még valamivel, gyermekem? – kérdezte, mire Bella elszégyellte magát.

-         Nem önszántamból vettem részt – motyogtam halkan. – Sajnálom, de nem volt más választásom. A családomat mentettem.

-         Azért vagy még életben, mert csakis ezért tetted – bólintott rá Marcus. – Most pedig, hogy már érted, hogy ez az egész mitől kegyelem, távozhattok – intett, hogy induljunk.

-         Hálásan köszönöm – hajtotta meg magát Bella is.

-         Ha szükségem van rátok hívatlak, mint már mondtam. Ha nem jöttök, akkor nem csak rajtatok csattan a büntetés, ha pedig szükséges, akkor maradni is fogtok mellettem. Az egyetlen dolgotok, hogy betartjátok a megállapodást, ha nem…

-         Megértettük – válaszoltam azonnal.

-         Mondjátok meg Carlisle barátomnak, hogy őt pedig elvárom a közel jövőben a kedves nejével együtt – fűzte még hozzá.

-         Átadjuk az üzenetet – biccentettem. Majd egy szempillantás alatt megragadtam Bellát, és elindultam vele a kijárat felé. A sivatagi éjszakában pedig már tényleg ott várt ránk Emmett és Jasper is. Így amint felértünk már indulhattunk is haza. Végre mehetünk újra Forksba a többiekhez, és félelem nélkül élhetjük tovább az életünket. Bármikor bármit megadnék ezért…

(Carlisle szemszöge)

Tűkön ülve vártam a telefonhívást Marcustól, aki most dönthet nagyjából a gyermekeim sorsa felett, hogyha Bella megfelel az elvárásainak, és megteszi azt a szörnyűséget, amit a Volturi új feje próbaként talált ki, akkor hamarosan mind itthon lesznek. Amint ezt végiggondoltam a telefonom már csörögni is kezdett.

-         Igen? – kaptam fel azonnal.

-         A lányod kiállta a próbát – mondta határozottan Marcus. – Már elindultak hozzátok. Viszont a megállapodásunk továbbra is áll. Nem hagyhatod, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerüljenek még egyszer, mert másodszorra már az irántad érzett tisztelem sem állít meg abban, hogy alaposan megbüntessem a tetteseket.

-         Felfogtam, Marcus, ne aggódj, többé nem hallasz rólunk rossz értelemben – ígértem meg.

-         Az unokáidat is tartsd kordában, mert, ha nem megy, akkor én fogom megfegyelmezni őket – mondta határozottan.

-         A családom legfeljebb vendégségbe látogat el hozzád a jövőben, támadó jelleggel soha, a szavamat adtam, és tudod, hogy én mindig betartom a szavam, különben eléd járulok, és felvállalom a rám mért büntetésed, akár a halált is – válaszoltam elszántan. Ha a gyermekeim hibáznak, akkor is én fogom felvállalni a tetteiket, a szavamat adtam, és így is fogok tenni.

-         Hiszek neked barátom – válaszolta Marcus azonnal. – A te szavahihetőséged kivételes, úgyhogy ehhez tartsátok magatokat. Ha béke lesz, akkor ti is békében élhettek.

-         Köszönjük – mondtam hálásan.

-         Remélem, hogy hamarosan meglátogatsz a nejeddel, ahogy ígérted – tette fel a kérdést. Biztosan magányos, most, hogy nincs kivel társalognia a testőrein kívül.

-         A jövő hónapban meglátogatunk, ha megüzened, hogy hol leszel akkor – válaszoltam rögtön. Talán még megbékél a családom minden egyes tagjával. Csak egy kis idő kell neki.

-         Hazautazom, Volterra vára még mindig a Volturi tulajdonában van. A családunk a vámpírok létezése óta ott székel, és ez így is marad örökké, legalábbis, amíg én még létezem – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Ha szükséged van segítségre, akkor örömmel segédkezünk neked az újjáépítésben – ajánlottam a lehetőséget.

-         Van elég emberem, de azért köszönöm – válaszolta azonnal. – Ráadásul nem hiszem, hogy Bella és Edward gyermeke túlságosan kedvelne.

-         Nos, valóban nem vívtad ki az osztatlan lelkesedését, de ettől függetlenül nem szőrösszívű férfi. Hálás lesz, amiért elengedted őket – mondtam határozottan. – Anthony intelligens fiatalember.

-         Ehhez nem férhet kétség – vágta rá azonnal. – Mindenki így reagált volna, hogyha az anyját fogságban tartó ember az orra elé kerül. Nem neheztelek rá a tetteiért, és a gondolatokért, amelyeket kihallgattam a földszintről.

-         Rendben, ezt örömmel hallom – mosolyodtam el a telefonba. Marcusból jó vezető lesz. Igazságos, és megfontolt. Legalábbis nagyon remélem. – Akkor hamarosan találkozunk, barátom – mondtam még. Mert a földszinten valami hangzavar lett, aminek az okát minél előbb szerettem volna megtudni.

-         Rendben, várni foglak benneteket – búcsúzott el Marcus is.

Majd a vonal megszakadt. Én pedig kíváncsian indultam el a földszint felé. Bella, Edward, Emmett és Jasper még nem érhettek haza ilyen hamar, tehát valami más a nagy öröm oka.

-         Sziasztok – mosolyodtam el, amikor megláttam a Denali klán. Köztük természetesen Justint is, Tanya mellett.

-         Szia, Carlisle – mosolyodott el Tanya szélesen, majd felém mutatta a kezét, amin egy gyönyörű gyémántos gyűrű volt.

-         Gratulálok, kedvesem – öleltem magamhoz egy pillanatra. Tudtam, hogy Tanya mióta várt már arra a férfira, akivel boldogan leélheti az életét. – Mikor lesz a nagy nap?

-         Ha minden elcsendesedik, és megint nyugodtan élhetünk – vágta rá Justin azonnal.

-         Mit szólnátok, ha duplaesküvő lenne? – kérdezte Johanna nagyot nyelve. – Persze, megértem, hogyha inkább csak magadnak szeretnéd ezt a napot – pirult el Johanna.

-         Nem, örülnék neki, hogyha egyszerre lenne az esküvőnk – mosolygott Tanya leendő sógornőjére.

-         Köszönöm, akkor majd megbeszéljük a részleteket – vidult fel Johanna arca.

-         Bármikor – bólogatott hevesen Tanya is. Én pedig Esme mellé léptem, és magamhoz öleltem szerelmemet. Hiszen mi lehetne nagyobb boldogság annál, minthogy tovább bővül a családunk két ilyen csodálatos lénnyel, mint amilyen Johanna és Justin…