La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 36. fejezet

36. fejezet

(Bella szemszöge)

Furcsán éreztem magam. Boldogan futottam Edward oldalán a haza vezető úton, miközben Emmett és Jasper előttünk száguldott, de valahogy mégsem voltam tökéletesen nyugodt és boldog. Mit fognak szólni a fiúk, és a lányok ehhez az egészhez? Otthagytam őket, magukra, hagytam, hogy bűvöletben legyenek. Mondhatni elárultam őket, pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom. Utána pedig még a férjem és a bátyáim is fogságba estek miattam. Biztos, hogy haza kellene mennem? Ráadásul, hogyha Marcus szólít, akkor lehet, hogy jobb lenne, hogyha a környékén telepednénk le, hogy nehogy kifogást tudjon emelni ellenünk, mert akkor hatalmas nagy bajban lesz mindenki a családunkból.

-         Mi a baj, kicsim? – állt meg hirtelen Edward. A fenébe, pedig nem akartam, hogy észrevegye rajtam, hogy baj van.

-         Nincs semmi, csak még mindig nem hiszem el, hogy ilyen könnyedén elengedtek minket – tereltem el a témát a saját, valódi gondjaimról. Talán megúszom, hogy be kelljen vallanom a dolgot. A valós okokat nagyon is szégyellem.

-         Hát igen, én sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen el fog engedni minket Marcus, bár van egy olyan érzésem, hogy Carlisle keze vastagon benne van a dologban. Azt hiszem, hogy illőképpen meg kell ezt köszönnünk neki egyszer – mondta szerelmem komolyan.

-         Ebben én is egészen biztos vagyok – bólintottam rá. – Talán túlságosan is sokat ajánlott értünk. Te ebbe még nem gondoltál bele?

-         Mibe? – nézett rám Edward értetlenül.

-         Abba, hogy minket elengedtek, de Carlisle és Esme hamarosa vendégségbe érkezik Volterrába. Mi van, ha felajánlották magukat túsznak, akkor, hogyha minket elengednek. Mi van, hogyha ők kényszerülnek száz évig nélkülünk élni? Nem akarom, hogy ekkora áldozatot hozzanak értünk.

-         Édesem, kizárt, hogy Carlisle ilyen alkut kötött – ölelt át Edward gyengéden. – Carlisle ennél sokkal, de sokkal okosabb, úgyhogy én a helyedben egyáltalán nem aggódnék.

-         Majd meglátjuk, ha hazaértünk – sóhajtottam fel.

Azt hiszem, hogy Edward most túlságosan is boldog ahhoz, hogy vitatkozzak vele. A csillagokat is lehozná most az égből, hogyha arra kérném. Jobb, hogyha nem vitázom vele. Végül is igaza van. Carlisle tényleg sokkal okosabb annál, semmint belemenjen egy olyan alkuba, ahol Esme is veszélybe kerülhet.

-         Helyes, akkor menjünk is tovább – mondta Emmett határozottan. – Itt az ideje, hogy ünnepeljek Rose bébivel.

-         Bella, nyugodtan mondd el, hogy mi a baj – lépett elém Jasper érdeklődve. – Érzem, hogy nem vagy jól – mondta határozottan. – Edwardot talán át tudod verni, mert nem hallja a gondolataidat, de az érzelmeid nem tetszenek nekem – magyarázta.

Csakhogy én már a felét sem hallottam annak, amit mondott, mert csak a füstöt tudtam figyelni, ami egyre jobban látszott a távolban. A lábaim földbe gyökereztek, és megmozdulni sem tudtam. Nem akarok a közelébe menni, nem fogok innen elmozdulni. Minél messzebb vagyok attól a helytől, annál jobb. Nem vagyok hajlandó a közelébe menni. Ahol füst van, ott tűz is van. Lángok, amik felcsapnak, a ruhám és a bőröm lángokban áll, a fájdalom a csontomig hatol. Az égett hús szagától émelyegni kezdek, mint abban a teremben. A húsom leolvad a csontomról, a bőröm felhólyagosodik. A hajam leég egészen a tövéig.

-         Bella? – tértem magamhoz egy hatalmas pofontól.

-         Ne emelj kezet a feleségemre – morgott fel Edward.

-         Sokkot kapott, nem jókedvemben ütöttem meg – dörrent rá Emmett.

-         Már mitől kapott volna sokkot? Talán csak elgondolkozott – vágott vissza Edward.

-         Nem érzed a füstöt, nagyokos? – szusszantott Emmett mérgesen. Mire a két fiú érdeklődve nézett Emmettre. – Jesszusom – kiáltott fel bátyám. – Jah, persze, csak én tanultam végig a pszichológiát, mert annak a tantárgynak legalább volt értelme – forgatta meg a szemeit. – Elmagyarázom nektek a szitut – sóhajtott fel színpadiasan. – Tudjátok, Bella, ha nem is igazából, de lélekben most égett szénné abban a szobában. Nem hiszem, hogy élete értelme a közeljövőben tűz közelébe menni, márpedig ott erdőtűz van – mutatott Emmett a hely felé, amiről még mindig nem tudtam levenni a tekintetemet.

-         Ez most teljesen jogos – bólogatott Jasper is.

-         Kerüljük ki a tüzet – mondta szerelmem határozottan.

-         Nem igazán tudjuk, mivel fényes nappal van, napsütéssel, és, ha elhagyjuk az erdőt, akkor igencsak lebukunk az emberek előtt – vágta rá Emmett.

-         Én nem megyek tovább – találtam meg a hangomat. Majd hátrálni kezdtem.

-         Bella, nyugalom – kapott el Edward, mielőtt még elkezdhettem volna visszafelé futni. – Megoldjuk, csak ne ess pánikba – szorított magához. Majd simogatni kezdte a hátamat.

-         A szél nem kedvez nekünk – állapította meg Jasper. – Erre hozza a tüzet, mi pedig visszafele most már nem menekülhetünk. A nap már magasan jár.

-         Keressünk egy tavat, vagy folyót, elvileg elég sok víz van a környéken. A tóban átvészelhetjük a tüzet, és elrejtőzhetünk éjszakáig – ajánlotta kedvesem.

-         Jó ötletnek tűnik – biccentett Emmett.

-         Igen, nekem is tetszik az ötlet – egyezett bele Jasper is.

-         Helyes, akkor indulás – fogott kézen Edward. Majd a tűz felé kezdett sétálni velem együtt.

-         Nem mondod komolyan, hogy arra akarsz menni? Nem sok minden árthat nekünk, de tűzállók azért nem vagyunk – mondtam határozottan.

-         Kicsim, nincs mitől félned, nem megyünk a közelébe, csak egy tavat kell találnunk – vágta rá azonnal.

-         Én nem félek – sziszegtem a fogaim között dühösen.

-         Bella, ez most teljesen normális reakció tőled, senki sem hibáztat, sőt, ez az én hibám nagyrészt, de akkor is megyünk és keresünk egy tavat – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Ha nem hagyod abba a babusgatásomat, akkor annak súlyos következményei lesznek – morogtam rá.

-         Bella, én tudom…

-         Figyelj, Belluska, mindannyian tudjuk, hogy beparáztál, és ezért most kivételesen még én sem foglak cikizni, mert tudom, hogy mi az oka, de nem Edward tehet róla, és ezt mindketten tudjátok is – mondta Emmett határozottan. – Úgyhogy vagy jössz méltósággal a lábaidon, vagy némi erőszak segítségével a hátamra kaplak, és viszlek. Melyiket választod? Jössz a férjeddel, aki megpróbálna megnyugtatni, hogyha hagynád, vagy marad a másik verzió, de abban nem lesz köszönet.

-         Emmett, ne beszélj így vele – csattant fel Edward. – Alig két napja még azt hittük, hogy kis híján szénné égett miattam. Teljesen érthetőek a reakciói – mondta ellentmondást nem tűrve. – Bella, hunyd be a szemed – mondta nekem lágyan. Én pedig megtettem, amit kért tőlem. – Jasper, egy kis nyugtatást, ha megkérhetlek – kérte a testvérét, én pedig kellemesen kába lettem.

-         Edward, ez így nem jó, ha nem zökken vissza a régi kerékvágásba, akkor súlyos fóbiái lesznek egy örökéletre – magyarázta Emmett higgadtan.

-         Jussunk túl a tűzön, majd utána lesz még elég időnk rá, hogy Bella leküzdje a félelmeit, amik most tökéletesen jogosak. Maradjunk ennyiben – mondta szerelmem. Majd a világ egészen eltompult körülöttem. Nagyjából érzékeltem, hogy hol vagyok, de nem teljesen. Csak többé-kevésbé voltak meg a körvonalak, ahogy suhantunk keresztül az erdőn. A füstöt azonban egyre jobban érezni kezdtem. Majd két nagy csobbanás, a harmadik csobbanást pedig Edward és én hallattuk.

-         Huh, határeset – sóhajtott fel Emmett.

-         Még jó, hogy megtaláltuk ezt a kis tavat – vágta rá Jasper. – Elvileg ez egy tóvidék, akkor meg hová lettek a tavak?

-         Most már biztonságban vagyunk, Bella – nyomott csókot a számra Edward. – Vigyázok rád, ne félj – fűzte még hozzá. Én pedig behunytam a szemem, és az arcomat Edward nyakába fúrtam, hogy minél kevésbé érezzem a füst szagát.

-         Nem tartjátok gyanúsnak, hogy véletlenül pont most gyulladt ki az erdő? – morgott fel Emmett egy idő után.

-         Hogy érted? – kérdezte Jasper.

-         A múlt héten még eső is volt erre, most pedig hirtelen kigyullad egy erdő, ami még soha ezelőtt. Nem gyanús ez egy kicsit? Különös tekintettel, hogyha azt vesszük figyelembe, hogy igen gyorsan és könnyedén kiszabadultunk Marcus és Volturi karmai közül – gondolkodott el Emmett.

-         Kétségkívül mondasz valamit – állapította meg Edward is.

-         Nem hiszem, hogy Marus ilyesmire vetemedett volna. Egyébként is már nagyon-nagyon messze járunk a Volturitól. Miért jött volna el idáig, hiszen ez már Amerika. Semmi oka nem lenne rá – rázta meg a fejét Jasper.

-         Hacsak ez nem egy újabb próba – suttogtam halkan. – Talán látni akarta, hogy nem futamodunk meg a tűztől sem, hogyha a lebukás fenyegetne minket.

-         Szerintem viszont ez egy egyszerű baleset lehetett. Talán néhány kölyök elfelejtett eloltani egy tábortüzet, vagy ilyesmi. Nem hiszem, hogy Marcus idáig követett volna minket, illetve ránk küldte volna egy emberét. Ne lássatok ördögöt ott, ahol nincs – mondta Jasper határozottan.

-         Egyszerűen mártózzunk meg a tóban, és menjünk tovább, amint lehet – legyintett Emmett. – A lényeg, hogy hamarosan otthon leszünk, újra a családunkkal. Már biztosan nagyon várnak ránk, úgyhogy ne várassuk őket tovább – mondta lelkesen.

-         Egyetértek – mosolyodtam el én is halványan. Igaza van Emmettnek. A lényeg, hogy újra együtt legyünk. Semmi más nem számít csak ez. A gyerekeink és az unokáink körében Edwarddal, és a többiekkel. A tökéletes élet vár ránk, és egyszer letudjuk minden tartozásunkat Marcus felé. Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért akartam bármi miatt is megszökni, megint. Talán csak a pillanatnyi pánik miatt, ami úrrá lett rajtam. – Edward – néztem fel rá az ajkamba harapva.

-         Igen? – nézett rám mosolyogva.

-         Nagyon szeretlek – mondtam határozottan.

-         Én is téged, Bella, mindig – csókolt meg gyengéden. Nem is tudom, hogy meddig húzhattuk el a csókot, és egymás simogatását, mert legközelebb csak Emmett vigyorgó hangjára kaptam fel a fejemet.

-         Gerlicéim, itt az ideje továbbmenni, mert már nekem is hiányzik a babusgatás, ami azt illeti, miért csak nektek legyen jó? Besötétedett, a tűz is kialudt, vagyis inkább elfogyott az erdő, úgyhogy indíts haza, már biztosan várnak – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-         Te kéjsóvár férfiállat – bokszoltam a vállába önfeledten nevetve. Emmett soha nem fog megváltozni, de ezt egyáltalán nem bánom, mert imádom, így, ahogy van.

-         Nos, lehet, hogy Emmett nem fogalmaz éppen úriember módjára, de személy szerint én is megirigyeltem ezt az ölelkezést. Ideje lenne nekem is magamhoz húzni Alice-t – sóhajtott fel. – Soha nem voltunk ennyi ideig távol egymástól. Amióta találkoztunk, azóta mindig, mindenhová ketten mentünk. Kivéve persze vásárolni – tette hozzá mosolyogva.

-         Ezt valahogy meg tudom érteni – fintorodtam el.

-         Kezdesz a régi lenni, hála az égnek – nevettek fel a fiúk mindhárman.

-         Na jól van, ezt megjegyeztem – fontam össze durcásan a karjaimat magam előtt.

-         Na, gyerünk, haza – ugrott ki Emmett a vízből. Majd, mint egy kiskutya megrázta magát a parton, amin megint csak nevetni tudtam. Olyan viccesen nézett ki. Már csak négykézlábra kellett volna állnia, és tényleg úgy nézett volna ki, mint egy nagy mackó.

-         Volt kinevetni a kisebbet? – kérdezte morcosan. Majd kitépett egy méretes fadarabot a földből, és a tóba hajította. Minket pedig a hatalmas hullám kilökött a partra, egyenesen a sárba. – Én legalább nem vagyok kismalac – vetette oda nekünk félvállról. – Aki utoljára ér haza az a záptojás – mondta még. Majd egy szempillantás alatt elszáguldott.

-         Ezt nem hagyhatjuk neki – pattant fel Jasper, és azonnal utána vetette magát.

-         Mit gondolsz? Elkapjuk őket? – nézett rám Edward kíváncsian.

-         Hát, nem is tudom – vágtam hozzá egy adag sarat.

-         Hohó, szóval játszunk – nyalábolt fel Edward is egy nagy adag sarat.

-         Ne merészeld – szóltam rá.

-         Miért? Talán neked szabad, nekem pedig nem? – húzta fel a szemöldökét.

-         Igen, így van – bólintottam rá azonnal.

-         Szerintem pedig kettőn áll a vásár – hajította felém a sárkupacot. Én viszont a képességem segítségével a vízbe taszítottam a sarat is, és Edwardot is. Majd nevetve kezdtem el rohanni a többiek után.

-         Lehet, hogy furmányos vagy, de még mindig én vagyok a leggyorsabb a családban – vetette rám magát szerelmem néhány perc után. – Megadod magad, vagy alkalmazzak különféle kínzásokat? – kérdezte csillogó szemekkel.

-         Soha nem fogom megadni magam – szegtem fel az állam dacosan.

-         Hát rendben van, ez esetben kénytelen leszek a másik módszert választani – bújtatott ki a felsőmből egy szempillantás alatt.

-         Edward, várj, Emmett és Jasper még itt lehetnek valahol. Nem kéne közönség – nyeltem egy nagyot.

-         Emmett és Jasper már messze jár – legyintett. – Ráadásul, szerintem pontosan erre ment ki a játék.

-         Ezt gondolod, vagy tudod? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

-         A gondolataik alapján, azt kell, hogy mondjam, hogy tudom – vigyorodott el.

-         Tehát minden csak erre ment ki – bólogattam komolyan. – Te is olyan kéjsóvár férfi vagy, mint Emmett – öltöttem ki rá a nyelvem.

-         Ami azt illeti, Emmett olykor nem mond hülyeséget – kacsintott rám Edward. – Ráadásul, tudod, hogy mióta nem voltunk együtt? – kérdezte kicsit elhúzva a száját.

-         Huszonhárom napja, tizenegy órája, és nagyjából harmincöt perce – gondolkodtam el. – A másodpercet nem tudnám megmondani – fűztem még hozzá.

-         Te jó ég, és én még azt hittem, hogy én vagyok túlságosan szerelmes – kerekedtek ki szerelmem szemei.

-         Van, ami nem változik – állapítottam meg mosolyogva.

-         Te egy csodálatos nő vagy – tekerte a lábaimat a csípője köré.

-         Nekem sincs okom panaszkodni a férjemre – fordítottam magam alá. – Gondolom, most jobb lenne, hogyha a ruháink túlélnék – néztem kedvesemre kérdőn.

-         Igen, nem lenne szerencsés meztelenül hazaállítani – bólintott rá Edward azonnal.

-         Valahogy én is így gondoltam – kezdtem el villámgyorsan kigombolni a gombokat minden ruháján, ami csak akadályt jelentett.

Ahogy Edward is megszabadított engem a ruháimtól. Néhány pillanattal később pedig már anyaszült meztelenül ültem a csípőjén, míg ő éppolyan leplezetlen volt, mint én. Azonnal kényelmesen elhelyezkedtem és összeillesztettem a testünket, amitől mindkettőnk ajkait jóleső nyögés hagyta el.

-         Hiányoztál – ragadta meg a csípőmet Edward szinte azonnal. Majd gyors tempóra ösztönzött a határozott mozdulataival. .

-         Valaki nagyon türelmetlen – nyögtem fel.

Azután pedig előredőltem, és megtámasztottam a karjaimat Edward vállai felett, hogy meg tudjam tartani magam a heves roham alatt. Nem sokkal később pedig már csak hangos sikolyokra és jóleső nyögésekre futotta tőlem. Óráknak tűnő pillanatok után pedig utolért a gyönyör, ahogy Edwardot is, így egyszerre kiáltottunk fel a gyönyör kapujában. Én pedig vámpír létemre kifulladva zuhantam kedvesem mellkasára. Aki azonnal óvón ölelt magához a karjaival.

-         Ez már nagyon, de nagyon hiányzott – simogatta meg a hátam.

-         Nekem is – mosolyodtam el. – Egyébként, arról még nem is beszéltünk, hogy te ezalatt az ötven év alatt… - kezdtem bele, de nem tudtam, hogy hogyan is tegyem fel a kérdést.

-         Nem, senkivel sem, te vagy az egyetlen – vágta rá azonnal kimondatlan kérdésemre.

-         Na és te? – kérdezte bizonytalanul.

-         Én sem voltam mással – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-         Bár ne vesztegettem volna el ötven évet a közös életünkből – sóhajtotta Edward.

-         Nézz rám – könyököltem fel a mellkasán. – Soha, de soha nem bántam meg semmit, amit együtt éltünk át, és miénk a jövő – simítottam végig az arcán.

-         Igen, miénk és a családunké – bólintott rá ő is.

-         A családról jut eszembe – kuncogtam fel. – Nem gondolod, hogy ideje lenne indulnunk? Talán itt az ideje, hogy tényleg egy család legyünk újra. Biztos sok dolog történt azóta, amióta eltűntünk – mondtam határozottan.

-         Igen, igazad lehet – egyezett bele Edward. Majd hirtelen maga alá gyűrt.

-         Így nem jutunk haza – koppintottam az orrára.

-         Dehogynem, mindjárt indulunk – tekerte a lábaimat ismét a csípője köré.

-         Így nem haza fogunk indulni – sóhajtottam fel, amikor megint eggyé váltunk.

-         Ez csak nézőpont kérdése – szorította a kezeimet a fejem fölé. Majd gyengéd csókokkal halmozta el a nyakamat.

-         Végül is így van – bólintottam rá. – Viszont nem hagyom magam sok időre eltéríteni, mert a végén még lemaradunk valami fontos eseményről otthon.

-         Csak egy órácskára ejtelek még túszul, utána tovább indulhatunk – ígérte meg szerelmem.

-         Azért annyira talán sietni sem kell – haraptam az ajkamba lesütött szemekkel. – Legyen két óra.

-         Akár három is – bólogatott hevesen Edward.

-         Azért ne essünk túlzásokba, te is tudod, hogy mennünk kell – szóltam rá gyengéden.

-         Hát persze, hogy tudom – mosolyodott el. – Csak próbálgatom a határaimat. Tudod, ezt hívják házaséletnek – nyomott csókot a számra.

-         El tudom viselni még egy ideig ezt a házaséletet – húztam magamhoz.

-         Túl sokat beszélsz, nem gondolod? – nézett mélyen a szemembe.

-         Úgy gondolod?

-         Igen, határozottan – vágta rá azonnal. – Be is tapasztom a szádat – mondta. Majd egy szempillantás alatt lezárta az ajkaimat egy újabb szédítő csókkal…