La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 38. fejezet

38. fejezet

SZIASZTOK! BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK EZZEL A FEJEZETTEL. REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG NEKTEK! JÖVŐRE TALÁLKOZUNK. PUSZI, DRUSILLA

(Johanna szemszöge)

Izgatottan pörögtem a szobában, miközben Billy csak mosolygott rajtam. Nem is tudom, hogy mi ütött belém hirtelen. Olyan furcsa pánik tört rám, ami eddig talán még soha életemben. Hiszen mégis csak, férjhez megyek. Én. A lány, aki annyiszor elhatározta, hogy soha nem fog szeretni senkit, hogy nem lesz érzelmi kötődése, mert nem akar elveszíteni már senkit sem élete során. Most pedig itt állok, és esküvői ruhapróbára készülök, méghozzá terhesen. A kisfiúnk már itt van útban, a pocakomban, én pedig, mint egy őrült kőrözök a szobában.

-         Hé – kapott el Billy a derekamnál fogva.

-         Tessék? Mondtál valamit? – néztem fel rá döbbenten.

-         Nem, nem mondtam semmit, csak gondoltam megmentem a szőnyeget – mutatott végig a már így is kitaposott szőnyegsávon. – Ami azt illeti, egyre gyorsabban sétáltál, ahogy egyre idegesebb vagy. Lassan már-már vámpír sebességgel rohangáltál.

-         Sajnálom, észre se vettem – sóhajtottam fel.

-         Figyelj, kicsim – fogta a két keze közé az arcomat. – Még lefújhatjuk az esküvőt, ha nem vagy biztos magadban, nekem nem feltétlenül szükséges a papír, bár nem tagadom, hogy szeretném, de ha még korainak érzed, akkor nem muszáj most azonnal összeházasodnunk.

-         Én akarom, de… nem is tudom. Akarom, de mégis olyan ideges vagyok ettől a helyzettől. Mármint, nem fognak rám furcsán nézni? Akkora már látszódni fog a pocakom, illetve már most se kicsi a pocim, és csak egyre nagyobb lesz. Egy terhes nő nem mehet hófehérben az oltár elé. Tanya viszont hófehérben lesz, de nekem már nem illik ilyen ruhát választanom. Egyébként is a fehér kövérít, én meg már így sem vagyok kis darab…

-         Állj, fogd be, kicsim – tette a kezét a számra, hogy ne folytassam a kétségbeesett szövegelést. – Hogyha nem éreznéd jól magad fehérben, akkor válassz egy másik ruhát. Nekem bármiben, akár egy zsákban is gyönyörű lennél. Egyébként pedig manapság már elég széles választékban vannak nem hófehér esküvői ruhák. Nyugodtan vegyél fel, mondjuk bézst, vagy rózsaszínt, vagy almazöldet, mindegy, amiben jól érzed magad – mondta teljes meggyőződéssel. – Megnyugodtál egy kicsit? – kérdezte. Én pedig biccentettem, hiszen válaszolni nem tudtam, miután befogta a számat. – Helyes, akkor most szépen ledőlünk az ágyra egy kicsit, amíg ide nem érnek a lányok, hogy elvigyenek magukkal a szalonba – kapott a karjaiba. Majd gyengéden lefektetett az ágyra, és azonnal mellém is feküdt. – Mély levegők, és semmi pánik – fordított engem magának háttal. Majd gyengéden masszírozni kezdte a hátamat.

-         Hm… ez jó – sóhajtottam elégedetten. Majd egy párnát a fejem alá húztam, és kényelembe helyeztem magam.

-         Most már jobb? – kérdezte szerelmem mosolygós hangon.

-         Igen, most már sokkal, de sokkal jobb – vágtam rá azonnal. Vajon miért agyalok mindig mindenen túlságosan sokat? Nem kéne ennyire feszültnek lennem minden egyes pillanatban. Főleg nem, amikor már régen egy igazi család vesz körül, akik szeretnek engem, és törődnek velem. Ráadásul hamarosan saját családom lesz.

-         Remek, ez esetben most jöhet a lazítás másik része – fordított hirtelen maga felé. Majd lecsapott a nyakam érzékeny bőrére, miközben a ruhám alját kezdte lassan felgyűrögetni. A testem azonnal reagált az érintéseire, és néhány pillanattal később már úgy is éreztem, hogy lángra fogok lobbanni. Viszont ezt most nem tehetjük. Hamarosan itt lesz Alice és a többiek, és indulnunk kell.

-         Billy… hm… Billy, kérlek, várj – toltam el a kezét finoman.  

-         Miért? – nézett rám döbbenten. – Rosszul érzed magad? – kérdezte aggódva.

-         Nem, jól vagyok – ráztam meg a fejem. – Csupán nem tudom, hogy mikor érnek ide a lányok, és nem kéne, hogy bármit is meghalljanak abból, ami a szobánkban történik.

-         Hát ez elég kínos – húzta magára a takarót Billy.

-         Oh – haraptam az ajkamba.

-         Nos, igen, rajtad legalább nincsenek látható jelei a helyzetnek – mosolyodott el szerelmem keserűen.

-         Talán, ha gyorsak lennénk – tornáztam le magamról a bugyimat.

Billy pedig elmosolyodott, és kigombolta a ruhám felső gombjait, hogy a melleimhez is hozzáférjen. A következő pillanatban pedig már felettem feküdt, én pedig a dereka köré tekertem a lábaimat, hogy egy határozott mozdulattal egybeforrhasson a testünk. Már amennyire ebben a pózban még össze tudunk forrni. Hiszen a kerekedő hasam már igencsak megnehezíti a helyzetet.

-         Ez elképesztő volt – pihegtem néhány perccel később

-         Elképesztően gyors, vagy elképesztően jó? – kérdezte kedvesem bizonytalanul.

-         Is-is – kuncogtam fel.

-         Helyes válasz – kacsintott rám Billy. Majd hirtelen felkapta a fejét. – Mindjárt ideérnek – mondta határozottan.

-         Akkor fel kéne öltöznünk, nem igaz? – nézett rám szomorúan.

-         Igen, de nem sokáig leszünk egymástól távol. Csak néhány óra lesz az egész – nyomtam még egy csókot a szájára. Majd feltápászkodtam, és magamra ügyeskedtem a fehérneműmet. Billy pedig már elém is termett egy kényelmes pár balerina cipővel, amit készségesen a lábamra csúsztatott. – Köszönöm – mosolyogtam kissé zavarban.

-         Ne legyél zavarban, csak hagyd, hogy egy kicsit elkényeztesselek titeket, ha már olyan szerencsém van, hogy megtehetem – nézett rám komolyan.

-         Rendben, hagyom magam, de csak azért, mert ilyen fantasztikus voltál – kacsintottam rá pajkosan.

-         Ne kísérts, mert a végén tényleg zsákban fogsz az oltár elé sétálni, mert túszul ejtelek – mondta komolyan.

-         Ajaj, akkor inkább jó leszek – vágtam rá azonnal. Majd kezeimet felé nyújtottam, hogy segítsen felállni. Ő pedig hangtalanul tett eleget a néma kérésemnek…

(Tanya szemszöge)

 Esküvő. Méghozzá nem is akármilyen esküvő, hanem az enyém. Férjhez megyek. A férjem pedig nem más, mint a valaha élt legsármosabb, és legtökéletesebb férfi a világon. Még félig át is változott miattam, hogy örökké együtt lehessünk. Viszont egy dologról még soha nem beszéltünk. Néha-néha elkezd áradozni arról, hogy nagybácsi lesz, és én azt hiszem, hogy ilyenkor az is eszébe jut, hogy milyen lehetne, ha apa lenne. Én viszont még nem vallottam be neki, hogy én soha nem fogok tudni kisbabát szülni, hogy igazi családunk legyen. A testem nem képes rá, még akkor sem, hogyha lelkileg tökéletesen készen állnék az anyaság örömeire.

-         Tanya? – lépett be Justin a szobába.

-         Igen? – kérdeztem kissé ijedten.

Nem tudom, hogy miért szeppentett meg, hogy kiestem a gondolatmenetből, de azt tudtam, hogy be kell vallanom neki a dolgot, mielőtt még elvesz feleségül. Nem verhetem át, hiszen tényleg igazán és őszintén szeretem őt. Még soha életemben nem éreztem így egy férfi iránt sem.

-         Oké, halljuk, mi a kétely tárgya, most éppen – vetette le magát az ágyra, majd megpaskolta maga mellett a helyet, hogy feküdjek oda én is.

-         Miféle kétely tárgya? – tettem az ártatlant. Nem a ruhapróba előtt fogom neki elmondani, inkább majd utána.

-         Amikor így tikkel a jobb szemed, akkor valami olyasmin töröd a fejed, amit még nem mondtál el nekem, de el akarsz mondani, csak nem tudod, hogy hogyan kezdj hozzá, mert azt hiszed, hogy rosszul fogok reagálni a dologra – magyarázta vigyorogva.

-         Te tényleg meglehetősen jól kiismertél már engem – döbbentem meg.

-         Nem volt nehéz, kicsim – legyintett. – Mindig ezt csinálod ilyenkor – fűzte még hozzá. – Szóval halljuk – nézett rám kíváncsian. – Ma éppen mi jutott eszedbe, amiért el foglak hagyni? – kérdezte kíváncsian.

-         Semmi – nyeltem egy nagyot.

-         Nem tudsz átverni – rázta meg a fejét. – Csodás füllentő vagy, de nekem sosem tudtál hazudni, tehát halljuk. Addig nem engedlek a ruhapróbádra, amíg el nem mondod, hogy mi a baj – mondta határozottan. – Ha kell, akkor az ágyhoz kötözlek, és halálra szerelmeskedlek – kacsintott rám pajkosan.

-         Nos, örömmel kipróbálnám ezt a halálra szerelmeskedés dolgot, bár ez az én esetemben lehetetlen. Mondjuk kétség kívül nagyon is szép halál lenne, de lassan itt lesz Alice és a többiek, és akkor mennem kell.

-         Oké, ne terelj – pattant fel. Majd egy szempillantás alatt az ágyra dobott, és fölém tornyosult. – Hallgatlak – nézett rám kíváncsian.

-         Te szeretnél majd gyereket? – kérdeztem rá kissé félénken.

-         Nem bántam volna, hogyha lesz, de mivel nekünk nem lehet, így nem törődöm a dologgal. Azt hiszem, hogy szaladgál körülöttünk elég gyerek, akit szerethetünk, és valószínűleg lesz még néhány, úgyhogy, ha nekünk nem lehet, akkor nem lehet. Nem akadok fenn olyan dolgokat, minthogy egy vámpírnőnek nem lehet gyermeke – vágta rá azonnal.

-         Honnan?

-         Hogy honnan tudom, hogy ti meddők vagytok? – mosolyodott el.

-         Igen – bólintottam még mindig döbbenten.

-         Egyszer megkérdeztem Esmét, hogy miért nincs saját gyermekük Carlisle-jal, hogyha ennyire imádják egymást, a nagy családot, és a gyerekeket. Akkor mesélte el, hogy a vámpírnők nem tudnak teherbe esni, mert a testük nem képes a változásra. Meglepődtem, de nem mondom azt, hogy ettől kevesebb lettél a szememben egy icipicit is A családunk már így is hatalmas, úgyhogy nem aggódom miatta, hogy valaha is hiányt fogunk szenvedni bármiben is.

-         Ez egyszerűen hihetetlen – kerekedtek ki a szemeim.

-         Micsoda? – kérdezte mosolyogva.

-         Hogyan tudsz mindent ilyen lazán, és jókedvűen kezelni? Én itt pánikolok már napok óta, hogy mondjam el, te meg kinyögöd a választ. Pontosan úgy, mint anno a sátorban, amikor meg akartalak harapni, de mégsem tettem meg – emlékeztem vissza a kis magánbálunkra. Életem legszebb éjszakája volt.

-         Teljesen felesleges olyan dolgokon rágódni, amin nem tudunk változtatni – rántotta meg a vállát. – Tudod, aki több, mint egy évtizedig magatehetetlenül fekszik egy ágyon, és senki nem veszi észre, hogy tudatánál van végig, akkor az megtanulja értékelni az életet. Soha semmire sem vágytam jobba annál, mint arra, hogy egyszer valaki rájöjjön, hogy még itt vagyok. A tudatom nem ment el a balesetben. Élek, létezem, és mozogni akarok. Tanulni, és szórakozni. Hibákat elkövetni, mint mindenki más. Megtréfálni a húgomat mindenféle hülyeségekkel. Tele voltam ötletekkel egész idő alatt, és most, hogy végre megkaphatom mindezt, méghozzá veled együtt, nem tervezem, hogy elszalasztom a lehetőséget. Úgyhogy ne aggódj olyasmi miatt, ami engem sem zavar, kérlek. Ha pedig megint kétséged támad felőlem, akkor beszéld meg velem, mielőtt még elkezdesz feleslegesen pánikba esni. Rendben? – simított végig az arcomon.

-         Igen, rendben – bújtam hozzá mosolyogva. – Soha többé nem próbálok meg elsumákolni semmit – ígértem meg.

-         Nagyon helyes, ez a jó kapcsolat alapja – bólintott rá. Majd puszit nyomott a fejem búbjára.

-         Jönnek – vigyorodtam el.

Ez az én napom. Alice és a lányok mindjárt itt lesznek, és elvisznek engem a már olyan régóta hőn áhított esküvői ruhapróbára. El sem hiszem, hogy eljött ez a pillanat az én életemben is.

-         Szétrebbenni gerlicéim – vetette be magát Irina a nyitott ablakon. Mögötte pedig azonnal megjelent Kate és Carmen is. – Nem lehet lustálkodni a menyasszonynak, amikor még rengeteg dolgunk van a lagzi előtt. A leendő férjuradnak is el kell menni szmokingot készítetni a fiúkkal.

-         Ez valóban így van – bólintott rá szerelmem. – Akkor magára is hagyom a hölgykoszorút – nyomott még egy csókot a számra. Majd kiviharzott a szobából.

-         Ne nézz így, Tanya. Már nem lett volna idő egy gyors numerára mielőtt Alice ideér. Te kis kéjsóvár – kötözködött velem Irina. – Bár, ki tudja. Lehet, hogy vicces lett volna, hogy meztelenül törünk rátok – fűzte még hozzá. – Még úgysem kapott rajta téged senki – vigyorodott el.

-         Na és nem te leszel az első, akinek sikerül – pattantam fel. Majd egy párnával fejbe vágtam igencsak pimasz nővéremet. – Egyébként hogy kerültök ide? – kérdeztem meg aztán mosolyogva.

-         Gondoltuk megnézzük a menyasszonyi ruhát, amit majd választasz – rántotta meg a vállát Carmen. – Persze, ha nem akarod, hogy ott legyünk, akkor…

-         Dehogynem. El ne merjetek menni – vágtam rá azonnal. Még csak az kéne. Úgy tökéletes minden, hogyha ők is itt vannak velem. – Na és Eleazar? – kérdeztem kíváncsian.

-         Ő lentről hatolt be a házba – mondta Carmen mosolyogva. – Azt mondta, hogy nem illik hölgyek ablakán beugrani. Bár, ha belegondolunk, akkor ez tulajdonképpen Justin szobája, és nem a tiéd, de mindegy. A gesztust azért értékeld, kérlek.

-         Mindenképpen – nevettem fel. Eleazar valóban mindig is nagyon udvarias volt. Ezt a tulajdonságát világ életemben nagyra értékeltem.

-         Lányok, megálltak a kocsik a ház előtt – kiabált fel Justin.

-         Megyünk – pattantam fel azonnal. Majd felkaptam a táskám és a cipőmet is, és nővéreimmel együtt leviharzottam a nappaliba…

(Alice szemszöge)

Prue egész úton izgatottan ficánkolt a hátsó ülésen és arról áradozott, hogy nemhogy igazi csinos szerelése nem volt soha életében, de szoknyája meg végképp nem. A család akiknél lakott soha nem adott neki semmit sem.  Szegény kislányt teljesen tönkretették és kínozták csak azért, mert más volt, mint ők, de most már boldog lehet velünk. Tarthatatlan, hogy tíz éves koráig nem volt egy boldog perce sem, de ennek most vége. Mostantól boldog lesz az élete. Ma például rengeteg sok meglepetést fog kapni. Kell neki egy ruhatár, meg Prue-s dolgok a saját szobájába. Hogy megteremthesse a saját stílusát. Nagyon sok dolgunk lesz.

-         Tanya, Johanna, indulás – pattantam ki a kocsiból. – Ti csak várjatok itt, mindjárt jövünk – siettem a ház felé. Mielőtt azonban odaérhettem volna az ajtó kinyílt előttem.

-         Asszonyom – hajolt meg Jasper mosolyogva.

-         Stréber – forgatta meg Emmett a szemeit. Én viszont hálásan nyomtam csókot szerelmem ajkaira.

-         Inkább úriember – kiáltott Rose a férjének. – Te is erőltethetnéd néha ezt a dolgot. Tudod, a nő szeretik, hogyha olykor a párjuk nem egy kőkorszaki szaki.

-         Majd adok én neked éjjel, asszony – vigyorodott el Emmett. – Kőkorszaki szaki leszek én, meg meglátod – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

-         Köszönöm, drágám – simítottam végig szerelmem arcán. Majd besüvítettem a házba. Ahol a lányok már indulásra készen vártak ránk. – Helyes, ezt már szeretem – néztem végig rajtuk elégedetten. – Akkor indulás – siettem ki az ajtón.

Még egyszer csókot nyomtam szerelmem ajkaira. Majd visszapattantam a kocsiba. A lányok pedig beszálltak Esméhez és Bellához. Majd megindultunk Seattle felé. Mehetnénk Port Angelesbe is, de Seattle-ben sokkal nagyobb a választék, és így sokkal izgalmasabb lesz az egész. Rengeteg sok helyre kell még eljutnunk. Mindenesetre az esküvői ruhaszalonban kezdünk. Aztán átmegyünk a szobaberendezésekhez szükséges boltba, mert Prue szobája még nem az igazi. Plakátok, és ágynemű, és lámpa és minden ehhez hasonló dolog kell még bele. Nem tartott sokáig, amíg eljutottunk az esküvői ruhaszalonba. Rose tempója mindig őrületes volt, hogyha vásárolni mentünk. Bár én ezt egyáltalán nem bántam, és amennyire meg tudtam állapítani, Prue is imádta a sebességet. Miután kiszálltunk, azonnal besiettünk a szalonba, és Tanya két perc alatt nagyjából tíz ruhát választott ki, majd próbált fel, de aztán megtalálta az igazit. Johanna azonban nem a fehér ruhákhoz ment, hanem a színesekhez.

-         Johanna, miért nem fehér ruhát keresel? – kérdeztem döbbenten.

-         Azért, mert nem fehéret szeretnék, hanem inkább valami színeset. Az jobb lenne, hiszen már a legkevésbé sem vagyok ártatlan.

-         Ugyan már – legyintettem.

-         Ezt szeretném – mutatott rá egy csodálatos rózsaszín ruhára. – Felpróbálom, most azonnal.

A ruha tényleg gyönyörű volt. Amikor pedig Johanna kijött a próbafülkéből mindannyian csak ámultunk. Egyszerűen gyönyörű volt a rózsaszín ruhában. Nem volt szokványos menyasszonyi ruha, de mégis tökéletes volt. Olyan Johannás. Prue is megtalálta közben a számára tökéletes darabot. Egy nagyon is szép, szexi, mégsem túlságosan kihívó vörös modellt. Nagyon is illett hozzá. Még magam is meglepődtem, hogy milyen gyorsan választott mindenki ruhát az esküvőre, de nem tagadhattam, hogy mindenki a neki tökéletesen megfelelő darabban pompázott a vásárlás végére. Egyik ruha szebb volt, mint a másik. Miután mindent kifizettünk azonnal átmentünk a lakberendezési boltba, ahol Prue csak döbbenten kapkodta a fejét, és nem tudta elhinni, hogy bármit választhat, amit csak szeretne.

-         Komolyan? Bármelyiket megvehetem? – kérdezte szinte könnyes szemekkel. Annyira boldog volt, hogy az örömtől könnyek szöktek a szemébe. Bella pedig azonnal boldogan ölelte magához. Tényleg saját lányának tekintette. Bár kétségtelen, hogy Prue már valóban a családhoz tartozott. Most és mindörökké. – Ezt szeretném – mutatott rá egy kicsit felnőttes, de kislányos bájjal megáldott piros asztali lámpára.

Azután pedig piros tapétát választott, rózsaszín virágokkal. Hm… a ruhája is piros volt. Ezek szerint a pirosas árnyalatokat kedveli. Ami nagyon is illik hozzá. Bella pedig hirtelen megjelent egy piros selyem ágyneművel, és bordó bársony díszpárnákkal. Nem sokkal később pedig egy emberként hordtunk minden pirosas és rózsaszínes árnyalatot Prue elé, aki boldogan válogatta ki a neki megfelelő darabokat a rengeteg lehetőség közül. Nem sokkal később pedig egy hatalmas hegy keletkezett Prue mellett, aki kikerekedett szemmel nézte, ahogy az egyik eladó lelkesen írogatja fel az összes holmit egy igencsak szép számlát összehozva. Nyilván rengeteg jutalékot kap majd ezért, mivel nagyon is boldognak tűnt.

-         Készpénzzel, vagy kártyával fizetnek? – kérdezte miután végeztünk.

-         Kártyával – kaptam elő a kártyámat egyszerre Esmével, Rosalie-vel és Bellával. Mire mind a négyen felnevettünk.

-         Na és melyikről vonjam le az összeget? – kérdezte megszeppenve.

-         Mondjuk, negyedelje el – mosolyodott el Bella.

-         Ahogy gondolják – egyezett bele a lány azonnal. Majd mind a négy kártyáról lehúzta a termékek végösszegének egy negyedét.

-         Én nem is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg ezt a sok mindent – ölelgetett meg minket Prue miután kijöttünk a boltból.

-         A lényeg, hogy boldog légy, a nagynénéd – bökött rám Bella. – Elég jól ért a tőzsdéhez, úgyhogy anyagi gondunk nem igen lesz – kacsintott rám.

-         Az már biztos – húztam ki magam büszkén. Majd beszálltunk a kocsikba, és elindultunk hazafelé. Csak remélni mertem, hogy a fiúknak is ilyen sikeres napja volt, mert akkor minden tökéletes lesz…