Liz Volturi - 2. fejezet

2. fejezet

(Alec szemszöge)

Amilyen gyorsan, és halkan csak tudtam elhagytam a várost, és a legközelebbi környező helység felé tartottam, Liz társaságában. Aki amióta elindultunk, amennyiben lehetséges már szinte a részemmé vált. Mármint, majdnem szó szerint, ugyanis úgy csimpaszkodott belém, és az arcát olyan szinten fúrta a nyakamba, mintha már egy test lennénk.

-          Az hiszem, hogy rosszul vagyok – nyögött fel, amikor megálltam az erdő szélén egy hosszabb futás után. – Tegyen le, mert nem szeretném az ingjére kiadni a gyomrom tartalmát – szorította a kezét a szájára.

-          Mindjárt ott vagyunk – súgtam halkan.

-          Nincs annyi idő, most azonnal tegyen le – motyogta a keze mögül. Majd rögtön öklendezni kezdett.

-          Ajaj – állítottam azonnal a lábaira. Ő pedig gyorsan elbotorkált egy fához, és megtámaszkodott a törzsében, majd tényleg kiadta a gyomortartalmát. – Nagyon sajnálom, kisasszony – fogtam össze a haját óvatosan.

-          Tűnjön innen – csapott hátra az egyik kezével.

-          Nyugodjon meg, az emberi dolgok olykor kellemetlenek – mondtam, de nem hagytam ott. Elég gyengének tűnt. Vajon már eleve lappangott benne valami betegség, vagy én okoztam a rosszullétet azzal, hogy ilyen gyorsan száguldoztam vele, és kicsit összeráztam a háztetőkön.

-          Nos, az emberek nem nagyon szeretik, hogyha összerázzák, és kipréselik őket ilyen sebességgel – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Majd végre kiegyenesedett, és felém fordult. – Elnézést kérek – nézett rám az ajkába harapva. Majd tett egy lépést, de azonnal megszédült.

-          Liz? – fogtam meg a karját azonnal.

-          Azt hiszem, hogy elájulok – motyogta halkan. A következő pillanatban pedig már fel is mondták a lábai a szolgálatot, így azonnal a karjaimba kaptam.

-          Liz? Térjen magához, hölgyem – ráztam meg finoman. Na, most mi a fene a teendő ilyenkor? Egy ájult hölgy. A vámpírhölgyek nem ájulnak el, így nem igen volt még dolgom ilyen problémával. – Öhm… kisasszony, ébredjen fel – ráztam meg újra finoman.  – Na jó, van a közelben egy patak talán egy kis víz, majd jót tesz neki. Gondolom, ártani nem árthat. Óvatosan léptem be a vízbe, majd belemerítettem Lizt, de nem mondhatnám, hogy a kellő hatást váltottam ki belőle. Ahelyett, hogy nyugodtan magához tért volna csapkodni, és sikoltozni kezdett.

-          Maga teljesen megőrült, meg akar fojtani – üvöltötte az arcomba, majd amilyen gyorsan csak tudta, kiszabadította magát a kezeim közül, és kimászott a partra. Hát, legalább magához tért, végül is ez volt a cél.

-          Csak szerettem volna, hogy visszanyerje az eszméletét – állapítottam meg, amikor már láthatóan kezdett lehiggadni.

-          Ahhoz egy kevés víz is elég lett volna. Mondjuk, egy kicsit az arcomba locsolja, vagy egy zsebkendővel megtörölgeti az arcomat, de nem belehajít egy folyóba eszméletlenül – állt fel morgolódva. Az igazat megvallva tetszett, hogy veszekedett velem. Ezt általában senki nem meri megtenni a környezetemben.

-          Elnézést kérek, kisasszony – hajoltam meg előttem bocsánatkérő arckifejezéssel. – Engedje meg, hogy jóvátegyem. Elviszem egy jó szállodába, ahol átöltözhet és megtisztálkodhat, és vacsorát is intézek Önnek, természetesen. A ruhái pedig reggelre tiszták lesznek.

-          Arra való tekintettel, hogy ebben a ruhában szöktem meg otthonról, és másikat nem is hoztam el, azt hiszem, hogy nincs mibe átöltöznöm – vágta rá azonnal. – Ráadásul fűzőben nem is kényelmes aludni, és…

-          Hé, most éppen pánikrohama van, kisasszony? Hallottam már ilyesmiről, a mai lányok körében elég népszerű probléma – állapítottam meg.

-          Először kis híján megfulladok maga miatt, azután pedig lehisztérikáz, hát ez remek. Mi lesz a következő? Leönt egy adag vörösborral, vagy esetleg rám fog ejteni egy tálca ételt?

-          Oké, megint rosszat mondtam, ha jól veszem ki – húztam el a számat. A húgom sosem volt ilyen hisztérikus. Ha gondunk van egymással, akkor egyszerűen megkínoz, aztán elnézést kér, én pedig egy napra megfosztom az érzékeitől, így rajta nincs mit gondolkozni. Oh, talán, hogyha egy kicsit ellopom az érzékeit, akkor nem érzi, hogy vizes a ruhája, és nem is látja – gondoltam ki a megoldást. A következő pillanatban pedig meg is valósítottam. Viszont megint nem a kívánt hatást értem el, mert erre megint kétségbeesetten sikoltozni kezdett, hadonászott a kezével, aztán alig tudtam elkapni, mert megint elájult. - Attól tartok kijelenthetem, hogy mégsem értek a nőkhöz – sóhajtottam fel a karomban tartott lánnyal. – Talán az lesz a legjobb, hogyha eljutunk végre egy hotelbe, és helyrehozom, amit elrontottam. Nem is tartott sokáig, míg odaértem egy kellemes fogadóhoz a város szélén.

-          Jó estét, Uram, miben segíthetek? – kérdezte a fogadós. Még jó, hogy a köpenyemmel könnyedén el tudtam takarni a vörös szemeimet, így nem ijedt meg tőlem.

-          Jó estét, a feleségemmel átutazóban vagyunk, de sajnos beleesett a patakba, ezért gyorsan szükségünk lenne egy szobára, és ételre, meg tiszta ruhára.

-          Sajnos ilyenkor ruhát már tud venni sehol, de az én feleségem biztosan szívesen kölcsönad egy hálóinget a kisasszonynak, vacsorát pedig azonnal készítünk – ajánlotta a fogadós kedvesen. – Itt van a szobakulcs, fizetés távozáskor.

-          Nagyszerű, nagyon köszönjük – mondtam hálásan. – Oh, van esély, hogy megfürödjön a feleségem, miután magához tért?

-          Természetesen – vágta rá azonnal. – A szobában van fürdőszoba is, víz pedig minden este van bekészítve arra az esetre, ha vendég érkezne, úgyhogy használják nyugodtan.

-          Nagyszerű, hálásan köszönöm – biccentettem. Majd elindultam édes terhemmel a szoba felé, amit gyorsan meg is találtam. Amint bementem nem mertem letenni az ágyra Lizt, mert abból biztosan megint hiba lenne, hogy vizes lett az ágya, úgyhogy inkább a kanapéra helyeztem, majd a fürdőbe rohantam, és bevizeztem egy kis törölközőt, és ezúttal ezzel töröltem meg az arcát, és lassan tényleg nyitogatni kezdte a szemeit.

-          Szörnyű álmom volt – nyögte halkan. – Azt álmodtam, hogy elvesztettem a látásomat, a hallásomat, és minden érzékemet – emelte a kezét a fejéhez.

-          Ne aggódjon, ez csak egy rossz álom volt – vágtam rá azonnal. Talán nem lenne jó ötlet, hogyha most vallanám be, hogy én tettem. Majd ha kicsit kevésbé lesz hisztérikus az útitársam, akkor színt vallok.

-          Pedig olyan valóságosnak tűnt – ült fel lassan.

-          Szerintem menjen el fürdeni, attól majd megnyugszik. A vacsorája pedig hamarosan megérkezik – ajánlottam a lehetőséget.

-          Oh, fürdő – sóhajtott fel. – Hol van a fürdőszoba?

-          A bal oldali ajtó mögött – böktem rá a fa ajtóra.

-          Remek, akkor gondolom, Ön átmegy a saját szobájába – nézett rám várakozva.

-          Nem mondhatnám, ugyanis egy szobát kértem kettőnknek, mert nem jutott az eszembe jobb, így azt mondtam, hogy a feleségem – vallottam be. Ajaj, már megint kezdi. Összehúzta a szemöldökét, ráncolja a homlokát, az ajkai vonallá préselődtek. Sikoltozni fog. Na, azt már nem. Azonnal rávetettem magam, és visszanyomtam a kanapéra, a száját azonnal befogva. – Ne sikoltozzon, kérem, mert azzal magunkra vonja a figyelmet, és nekem meg kell ölnöm mindenkit a fogadóban. Megértette? – kérdeztem komolyan, mire azonnal bólintott. – Remek, akkor most lassan elengedem a száját. Nyugodjon meg, mint már mondtam én régimódi úriembernek lettem nevelve. Számíthat a teljes diszkréciómra, és eszem ágában sincs még csak egy ágyba sem feküdni Önnel. Ha kívánja, akkor akár kint éjszakázom az erdőben.

-          Arra azt hiszem nem lesz szükség – szusszantott fel mérgesen. Még mindig nem értem ezt a nőt, az előbb félt, és sikoltozni akart tőlem, most meg megengedi, hogy egy szobában maradjunk éjszakára, de az este elején még egy sikátorban állt, hogy valaki megölje. Most mondja nekem azt valaki, hogy könnyű kiismerni egy nőt. Halványlila fogalmam sincs róla, hogy mikor mit kéne tennem, hogy ne legyen valami őrült reakciója rá azonnal. – Most meg mit bámul? Vizes vagyok, és koszos, hála Önnek, úgyhogy most veszek egy fürdőt, de elállja az utamat – dobbantott a lábával.

-          Elnézést – álltam arrébb automatikusan.

-          Ez a nő vagy őrült, vagy elképesztően szeszélyes, vagy tényleg meg akar halni, csak nem tud róla, talán a tudatalattija játszik vele – gondolkodtam el.

-          Attól, hogy bejöttem a fürdőbe még nem vagyok süket – állapította meg az ajtó mögül.

-          Nem illik hallgatózni, kisasszony – vágtam vissza.

-          Nem hallgatóztam, csak visszajöttem, mert egyedül nem tudom levenni a ruhámat – nyitotta ki az ajtót, majd azonnal hátat fordított nekem. – Ki kellene fűzni a fűzőt, és meg kellene lazítani a ruha alattit is, ha lenne szíves – pillantott rám elpirulva.

-          Máris – kötöttem ki a masnit a ruha hátán, majd egy határozott mozdulattal megrántottam a zsinórt, és… ajaj, lehet, hogy ezt finomabban kellett volna, mert konkrétan kettétéptem a fűzőt.

-          Ez aztán a sebesség. Hogyan fűzte ki ilyen gyorsan? – kérdezte meglepetten.

-          Ezt az információt inkább megtartanám magamnak. Maradjunk annyiban, hogy reggelre helyrehozom, csak ne sikoltozzon, vagy kiabáljon – állapítottam meg.

-          Akkor előre kérem, hogy a fehérnemű, ami rajtam van, lehetőleg részesüljön finomabb elbánásban – nyelt egy nagyot. – Az az igazság, hogy kellemetlen lenne fehérnemű nélkül utazni.

-          Megpróbálok óvatos lenni – ígértem halkan. Csak nem lehet annyira nehéz, gondolom. Oh, ez az, megy ez. A masni megvan, és a zsinór is ép. Akkor most már csak ki kell fűzni szépen, higgadtan. Egyik óvatos mozdulat a másik után. Remek, megy ez.

-          Mennyire erős egy vámpír? – kérdezte halkan.

-          Egy emberhez képest nagyon is – válaszoltam. Bár nem akartam megijeszteni.

-          Ezt valahogy sejtettem – biccentett azonnal. – Miért nem ölt meg a sikátorban? – pillantott rám hátra.

-          Nem tudnám pontosan megmondani – vágtam rá.

-          Túl gyors volt a válasz – állapította meg konok mosollyal az arcán. – Ez általában azt jelenti, hogy már a kérdés előtt megfontolt, és nem feltétlenül valós a felelet.

-          Hm… a kisasszony jó emberismerő – állapítottam meg. – Jobb, mint az ilyen korú lányok általában.

-          Ön viszont semmit sem ért a nőkhöz, ha nem haragszik meg a kritikáért – vigyorodott el megint.

-          Nos, hogy is mondjam, eddig nem éppen a megszokott módon faltam a hölgyeket, legalábbis nem emberileg megszokott módon – hajoltam a nyakához. Valahogy tetszett, amikor egy picit megrettent a mivoltomtól. Azt hiszem, hogy főleg azért, mert nem nagyon voltam hozzászokva, hogy lányok pimaszkodjanak velem.

-          Nos, ez mindig nézőpont kérdése – állapította meg Liz.

-          Hogy érti? – kérdeztem döbbenten.

-          Én a klasszikus értelemben vett nőfalókat gyűlölöm a világon a legjobban – mondta határozottan. – A leendő férjem is ilyen ember. Csak remélni merem, hogy egy perszónát fog ki maga mellé, és nem egy kedves lányt. Egy tisztességes fiatal lány sem érdemel ilyen embert.

-          Akkor kegyed, már megbocsásson, de miért akart hozzá menni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Nem akartam hozzámenni, azt csak az apám akarta, hogy egy pár legyünk – húzta el a száját. – Én mindig úgy képzeltem el, hogyha majd találkozom életem párjával, akkor majd véletlenül leejtem neki a zsebkendőm, hogy úgy mondjam, és ő utánam hozza, mert vérbeli úriember, azután elvisz fagylaltozni, természetesen kísérővel együtt, és akkor is udvarol nekem, hogyha esetleg az apámnak nem tetszik a származása, vagy ő maga, mert fontosabb neki, hogy én mit érzek, ahelyett, hogy kezes kis pincsikutyája lenne az apámnak. Valami ilyesmi, bár talán egy kicsit túlzásba estem.

-          Nos, ami azt illeti, egyáltalán nem tűnnek ezek az igények túlzásnak, vagy hihetetlennek – válaszoltam elgondolkodva. Persze, én emberként soha nem udvaroltam, de úgy gondolom, hogy ez teljesen normális egy lány szemszögéből. Gondolataimat kopogás szakította félbe.

-          Fáradjon be – vágtam rá azonnal.

-          Jó estét – lépett be egy hölgy. – Hoztam az asszonykának egy hálóinget, és némi ételt is.

-          Nagyon köszönjük – sietett el mellettem Liz. – Ez egyszerűen fantasztikus – vette el a tálcát, és a hálóinget is. – Már nagyon éhes vagyok – nézett a hölgyre bocsánatkérően.

-          Semmi gond, biztosan hosszú napjuk volt – mondta a fogadós felesége mosolyogva. – Megyek is, hagyom, hogy pihenjenek.

-          Nagyon köszönjük – köszöntem meg én is. A hölgy pedig távozott.

-          Uramisten, ez a szendvics mennyei – sóhajtott fel Liz, ahogy beleharapott az ételbe. – Nem kér? – nyújtotta felém a másikat a tálcán.

-          Én nem eszem ilyesmit – ráztam meg a fejem.

-          Akkor a vámpírok csak…

-          Igen, én csak véren élek – bólintottam rá azonnal. – Ön viszont egyen bőven, mert hosszú utunk lesz.

-          Hová is megyünk pontosan? – kérdezte két falat között.

-          Volterra városába – válaszoltam azonnal.

-          Na és a család, akikről mesélt befogadnak engem? Mármint, mind vámpírok, gondolom és hát, nem fognak…

-          Valószínűleg meg fogják próbálni – néztem rá idegesen.

-          Akkor meg miért nem enged el? Soha, senki nem tudná meg, hogy mi történt – nyögött fel.

-          Sajnos nem tehetem, mert a családunk feje azonnal rájönne – válaszoltam halkan. Azt hiszem, hogy joga van tudni, hogy miért is viszem magammal valójában. – Viszont azért van alternatív lehetőség – mosolyodtam el.

-          Valóban? – lepődött meg a lány.

-          Igen, lehetne mondjuk, egy közölünk – ajánlottam lelkesen. Azt hiszem, hogy nagyon boldog lennék, hogyha a közelemben tudhatnák az idők végezetéig ezt a lányt.

-          Azt hiszem, hogy ezt az ajánlatot tisztelettel vissza kell utasítanom, uram – rázta meg a fejét hevesen.

-          Miért? Nem szeretne örökké szép és fiatal lenni?

-          A probléma sokkal inkább az, hogy nem szeretnék embereket ölni – húzta el a száját.

-          Nos igen, van hátulütője is a dolognak, ez tény – bólintottam rá.

-          Ha nemet mondok, akkor biztosan meg fognak enni? – remegett meg.

-          Nem nagyon szeretném, hogyha ez megtörténne, ha őszinte akarok lenni – mondtam teljes komolysággal. Mire Liz megint lesütötte a szemét, és elpirult.

-          Ön kedvel engem, Alec – nézett rám újra egy édes mosollyal az arcán.

-          Na és Ön, kedvel engem egy kicsit, Elizabeth? – simítottam végig az arcán.

-          Talán igen, de most megyek, megfürdöm, és aztán alszom egyet. Elég hosszú volt nap, azt hiszem. Legalábbis nekem biztosan.

-          Rendben, hölgyem, addig én járok egyet – sétáltam az ablakhoz, majd egy gyors körbenézés után már ki is ugrottam rajta. Azt hiszem, hogy ki kell szellőztetnem a fejemet végre...