La Push vámpírja - 30. fejezet

30. fejezet




(Bella szemszöge)



Edward gyengéden lefektetett az egyik vizsgáló asztalra, míg Anthony feltette Nathalie-t a másikra. A fiunkon nagyon is látszott, hogy aggódik, ami természetes volt, hogyha az ember párjáról van szó. Carlisle azonnal szakszerűen Nath mellé lépett, és megvizsgálta.

- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta Carlisle halványan mosolyogva.

- Az jó – simított végig fiam Nath karján, majd leült mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdezte Anthony szakszerűen. Imádta az orvosi könyveket.

- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá Carlisle. Látszott rajta, hogy nagyon is büszke, amiért az unokájának ilyen meglátásai is vannak.

- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta Esme lágyan.

- Köszönöm, nagyi – ölelte meg Anthony, mire Esme arca felragyogott. Mi pedig csak megmosolyogtuk a jelenetet. Várható volt, hogy Esme és Carlisle gyorsan megtöri a jeget a fiamnál.

A következő pillanatban Esme már ott sem volt. Carlisle pedig mellém lépett, és elkezdte tapogatni a karjaimat, amit nem igazán értékeltem jelen helyzetben. Már vagy negyed órája illesztgette, és tapogatta, amikor Edward hirtelen átkarolta a derekamat, és ajkát lágyan a nyakam azon hajlatához érintette, amitől régebben mindig teljesen felpörögtem, természetesen jó értelemben.

- Mit csinálsz? – kérdeztem teljesen elernyedve. Ezt nem kéne. Ennek még mindig nem tudok ellenállni. Túl jól ismer.

- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta a nyakamba, majd újra megpuszilta azt a pontot.

Már éppen kezdtem élvezni a helyzetet, amikor Carlisle hirtelen megrántotta a karjaimat, én pedig felsikoltottam. Hát ezért volt ez a színjáték, hogy ne mocorogjak tovább. Na szép, Edward Anthony Masen Cullen, ezt még visszakapod. Morogtam magamban.

- Sajnálom – nézett rám Carlisle bűnbánón.

- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondtam eltorzult arccal. Nem volt okom rá haragudni, hiszen csak segíteni akart. – Veled viszont még számolunk – néztem Edwardra szigorúan.

- Miért? – kérdezte döbbenten.

- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogtam. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám.

- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülembe.

- Szeretnéd, mi? – kérdeztem gonoszan vigyorogva.

- Ami az illeti… - hagyta félbe a mondatot.

- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogtam fel.

- Kegyetlen vagy – csípett az oldalamba.

- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogtam.

- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – ugratott ő is.

- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – mondta Anthony morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.

- Tessék? – nézett döbbenten Edward a fiunk felé.

- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem úgy gondoltam. Hanem apa emlékeiben láttalak titeket. Ne nyaljátok-faljátok egymást a fiatok előtt, könyörgöm – forgatta meg a szemeit. – Lehet, hogy elmúltam ötven, de a gyerekek erre nem kíváncsiak.

- Bocsi – mondtuk egyszerre, mire Anthony felnevetett, ahogy Carlisle is.

- Na, készen is vagyunk, Bella – simogatta meg fogadott apám az arcomat, majd puszit nyomott a homlokomra. Én pedig lenéztem a kezeimre, és elfintorodtam.

- Fájdalmaid vannak? – aggódott rögtön Edward.

- Nem csak megint embernek érzem magam. Itt ülök Carlisle előtt, két begipszelt karral – morogtam.

- Most, hogy így mondod, tényleg van benne egy kis nosztalgia – bólintott rá Edward. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányzik – sóhajtott fel.

- Mi? Hogy megint egyfolytában lesérüljek? – néztem rá döbbenten. – Hát nekem egyáltalán nem hiányzik – fűztem még hozzá.

- Nem az, természetesen nem akarom, hogy megsérülj. Nem az hiányzik, hogy egy kicsit ügyetlen voltál – csóválta meg a fejét. – Az, hogy elpirulsz, hogy a szíved meglódul, amikor rám nézel, vagy hogyha hozzád érek. A bőröd forrósága. A nagy csokoládébarna szemeid – sorolta fel hatalmas hévvel. Nekem pedig összeszorult a szívem. Vámpírként már nem tetszem neki, pedig most már tényleg szép vagyok.

- Anya, ne gondolj butaságokat – mondta Anthony morcosan. – Gyönyörű vagy, és tökéletes. Ne, aggódj ilyenek miatt – tette még hozzá. A fenébe is! Mikor hagytam a pajzsomat a fiam köré fonódni? Még jó, hogy Edward ne hall engem.

- Miről beszélsz? – kérdezte Edward a fiunkat.

- Nem fontos – vágtam rá, mielőtt még válaszolhatott volna Anthony.

- Szerintem pedig nagyon is fontos, mert a jelek szerint elszomorodtál tőle – nézett rám Edward könyörgőn. – Kérlek, mondd el, hogy mit tettem. Nem akartalak megbántani – kérlelt továbbra is.

- Nem vagyok megbántva – motyogtam magam elé. Dehogynem. El sem tudja képzelni, hogy mennyire. Itt ülök előtte vámpírként, és ő az emberi mivoltomat siratja.

- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Ti most menjetek el valahova kettesben és beszéljétek meg az egymás közötti ostoba tévhiteiteket. Én mindkettőtök gondolataiban olvasok, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyikőtök lököttebb, mint a másik – mondta fiunk kicsit morcosan.

- Végre valaki bölcsen szólt – emelte égnek Carlisle a szemét. – Már éppen ideje volt, hogy végre valaki rátapintson a lényegre.

- Megjöttek a többiek, de nem kapták el a nomádokat – koncentrált Edward. – A farkasok és Gaby átmentek La Pushba rendbe hozni magukat, de visszajönnek.

- Itt a hami – rontott be Emmett az ajtón váratlanul. – Hoztam neked macit hazafele jövet, Bella. Csak hogy lásd, hogy te vagy a kedvenc hugicám. Akárki nem kaphat a készleteimből.

- Köszönöm, bátyus – néztem rá nevetve. – Hálám örökké üldöz – fűztem még hozzá.

- Akkor majd gyorsan menekülök, hogy utol ne érjen – nevetett fel Emmett. – Egyébként nincs mit, csajszi. Na, ki eteti meg a kis sérültet? – kérdezte bohókásan.

- Hogyha megengedi, akkor majd én – ajánlkozott Edward azonnal. Természetesen ő volt az. – Kérlek, nagyon szeretnék gondoskodni rólad – magyarázkodott, én pedig azonnal a fiam felé fordultam, aki biccentett, hogy nyugodtan hagyjuk magára őt Nathalie-val.

- Rendben, akkor menjünk a szobádba, és ott majd iszom is – ajánlottam a lehetőséget, mert közben Esme is betoppant egy egész fazék forró levessel.

- Meghoztam az ételt – tette le a fazekat Nath ágya mellé, majd már el is tűnt.

- Köszönöm – szólt utána Anthony.

- Nincs mit, Édesem. Csak épüljön fel ez a kedves kislány – mondta fogadott anyám gyengéden.

Ezután pedig Edwarddal átvonultunk a szobájába. Már jól ismertem a járást a szoba felé. Ahogy beléptem az ajtón leültem a fekete bőr kanapéra. Edward pedig azonnal a nyomomba eredt a vérrel. Hatalmas literes bögrében kaptam, amit most nem is bántam. Leült mellém, majd a számhoz emelte a poharat, én pedig inni kezdtem. Gyorsan végeztem az adaggal. Igazság szerint egy egész maci jobban jött volna a gyógyulásomhoz, de ez is szép adag volt.

- Kérsz még? – kérdezte Edward, amikor meglátta, hogy az üres bögrét fixírozom.

- Hát igazság szerint jól esne, de nem akarom, hogy emiatt megint el keljen mennie valakinek vadászni – magyarázkodtam. Sokkal jobban fog idegesíteni ez az egy nap, mint hittem. Hol van Billy és Jake? Tőlük nem olyan kellemetlen kérni egy szarvast. A Cullen család állandóan a gyenge lányt látta bennem, és most megint pont ott tartunk, hiába lettem azóta vámpír.

- Nem kell emiatt elmennie senkinek. Emmett sokkal többet hozott neked. Mindjárt hozok még – pattant fel mellőlem, és néhány pillanattal később már megint ott is volt egy újabb adaggal.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, amikor újra a számhoz emelte a poharat.

- Ez természetes – mondta lágyan. – Mi is azt szeretnénk, hogyha gyorsan rendbe jönnél. Nagyon bátor voltál, és elképesztően gyors. Mindig így futsz? – kérdezte kíváncsian, miután befejeztem az ivást.

- Nem futok mindig így. Sőt még csak egyszer történt meg, amikor Anthony megsérült. Ez már nagyon régen történt, de akkor is lefutottam mindenkit – meséltem. – Azt hiszem, hogy ez olyan anyai védelmező ösztön, ami egy vámpírnál a sebességben is látszik – magyaráztam az elméletemet. Jacobbal ebben maradtunk. Elég sokat beszéltünk erről akkoriban, amikor történt.

- Érdekes elmélet. Carlisle-t is biztosan érdekelni fogja – bólintott rá Edward. – Sajnálom, hogy nem voltam ott én is időben – mondta bűnbánóan. Na most jön az a rész, amikor két begipszelt kézzel fogom szétrúgni a hátsóját. Határoztam el magam. Nem sokkal később pedig Alice hangos kacajától lett hangos az egész ház, majd Anthony is csatlakozott a nevetéshez, de Edward csak elfintorodott.

- Most komolyan ezt akarod tenni? – nézett rám döbbenten.

- Nem éppen – hajtottam le a fejem, és az arcom bizseregni kezdett. – Nem fognak tettlegességig fajulni a dolgok, de azért egy párszor már eljátszottam a gondolattal, hogy megérdemelnél egy ehhez hasonló akciót – mondtam hevesen. – Jó lenne, hogyha megtanulnád végre, hogy nem minden a te hibád. Tudod rossz dolgok történnek mindenhol a világon, és nem lehetsz mindegyikért te a felelős.

- Próbálok változni – motyogta halkan. – De azt nem tagadhatod, hogy a kapcsolatom veled és a fiunkkal csakis miattam olyan, amilyen.

- Ezzel sajnos nem tudok vitatkozni, Edward. Viszont ha belegondolsz, akkor rájöhetsz, hogy ezt a hibádat még kiküszöbölheted, hogyha igyekszel – mondtam lágyan. – Anthony nehezen enged fel, de hogyha elég kitartó vagy, akkor jó lesz a kapcsolatotok. Ahhoz viszont az kell, hogy ne húzódj vissza a csigaházadba állandóan.

- Na és veled? – kérdezte kíváncsian.

- Én már más kérdés vagyok – válaszoltam. – Szeretlek, és próbálok esélyt adni neked, de be kell látnod, hogy a bizalmamnak idő kell, hogy helyreálljon – motyogtam magam elé. – Szeretnék kedves és megértő lenni, de nem fogok a karjaidba omlani, mert ahhoz túl mély sebet vágtál rajtam.

- Ezt meg tudom érteni – adott igazat Edward. – Azért ez már határozottan haladás. Beszélgettek velem – mosolyodott el. – Elárulsz nekem valamit? – kérdezte kíváncsian.

- Attól függ – válaszoltam bizonytalanul.

- Mit mondtam odabent, ami ennyire szörnyű volt? – kérdezte idegesen.

- Az emberi énemet magasztaltad az égig – suttogtam magam elé, de nem igazán akartam, hogy meg is hallja.

Igazából nem is akartam elmondani neki, de előbb vagy utóbb kihúzta volna valakiből az igazat. Ha másból nem is, akkor Alice-ből, hiszen vele megbeszélek mindent. Ha barátnőm titkolni is próbálta volna a dolgokat, akkor is egy idő után Edward sikerrel járt volna.

- Oh, te pedig azt hitted, hogy így már nem tetszel? – kérdezte döbbenten. – Ez butaság, Bella. Te mindenhogy tökéletes vagy, csak tudod én még a régi Bellára emlékszem. A halk szavú, félénk, kicsit esetlen, de mindig tökéletes nőre. Még hozzá kell szoknom, hogy most már szókimondó, határozott, de természetesen tökéletes nő vagy.

- Igazán? – kaptam fel rá a tekintetemet.

- Igen, teljesen őszintén mondom – simított végig az arcomon. Majd lassan egyre közelebb hajolt. Én pedig hátrálni kezdtem. Ez még egy picit korai. Még nem akarok ebbe belebonyolódni. Edward viszont egyre jobban közelített felém, és így már félig a kanapén feküdtem, amíg ő fölém tornyosult. Már majdnem megtörtént a csók, amikor hirtelen eltorzult az arca, majd felkelt mellőlem, és az ajtóhoz sétált. – Bocsáss meg egy pillanatra, csak meg kell ölnöm Jaspert – sziszegte a fogai között.

- Nem kell az agresszió, csak jót akart – kiabált fel Alice.

- Bocsi, kényszerítettek – mondta Jasper. – De nagyon tetszett ez a fajta kínzási módszer, Édesem – fűzte még hozzá. Ez a mondat nyilván Alice-nek szólt.

- Akkor se folyamodjatok ilyen módszerekhez – morgott Edward.

- Viselkedünk – kiáltottak fel egyszerre.

- Köszi – sóhajtott fel Edward, majd lassan visszasétált mellém és leült. – Ne haragudj, de azt hiszem, hogy befolyás alatt álltam. Többé nem fordul elő.

- Semmi baj, így már mindent értek – morogtam egy kicsit. Alice és a módszerei. Mert az biztos, hogy nem Jasper találta ezt ki egyedül. – Majd számolok Alice-szel – tettem még hozzá, hogy az érintett is jól hallhassa.

- Hé, hadd szólaljak fel a védelmemben – rontott be Alice az ajtón.

- Alice, muszáj ezt most? Bellának pihennie kéne – morgott Edward.

- Tisztáznunk kell a helyzetet – mondta a kis energiabombánk, és mellém szökkent. – Csak segíteni akartam egy kicsit, de belátom, hogy nem kellett volna ilyen módszerekkel beavatkoznom – vallott be mindent.

- Rendben, akkor ígérd meg, hogy többet nem fog ilyen előfordulni – mondtam komolyan.

- Rendben van, békén hagylak titeket, de azért jó lenne, hogyha végre történne valami – motyogta meg elé. – Az egész család arra vár, hogy újra együtt legyünk, de ti nem igazán haladtok egyelőre ebbe az irányba.

- Nem fogom sürgetni Bellát – mondta Edward ingerülten. – Én vagyok a hibás, hogy ide jutottunk, úgyhogy annyi időt kap, amennyit csak akar.

- Persze, megértelek téged is, de hogyha nem is próbálkozol, akkor nem juttok egyről a kettőre – vágott vissza Alice.

- Már bocsánat, de nem zavar titeket, hogy én is itt ülök? – kérdeztem kíváncsian.

- Ne haragudj – fordultak felém mindketten. Mire én égnek emeltem a szemeimet.

- Nem haragszom, de fejezzétek ezt be – mondtam morcosan. – Alice, magunkra hagynál egy kicsit? – kérleltem.

- Természetesen – biccentett kelekótya barátnőm, és már el is tűnt.

- Tényleg sajnálom az előbbi kis közjátékot – ült vissza mellém Edward óvatosan, de megtartotta az egy méter távolságot közöttünk.

- Ugyan – akartam legyinteni, de még egy kicsit hasogatottak a kezeim.

- Inkább ne próbálj legyintgetni. Tudom, hogy természetes reakció, de a karjaid még nem teljesen gyógyultak – fogta le a kezeimet.

- Igyekszem nyugton maradni – vágtam rá azonnal.

- Tudom – bólintott Edward. – A kezeinket nem használni nem egyszerű feladat, gondolom. Hiszen jóformán mindenhez szükség van a kezeidre.

- Hát igen, de nem baj, menni fog – határoztam el magam. – Csak huszonnégy óra. Annyi ideig nyugton tudok maradni – mosolyodtam el.

- Te, nyugton ülni? – nézett rám Edward döbbenten. – Ez sosem volt erős oldalad. Ráadásul, ha jól rémlik, akkor már emberként is meg tudtál lógni előlünk, mert olyan trükkjeid voltak. Úgyhogy marad az állandó felügyelet.

- Az szükséghelyzet volt – fintorodtam el. – Te is tudod, hogy azt hittem, hogy anya… - kezdtem bele, de amikor ahhoz a szóhoz értem, hogy anya megrohamoztak az emlékek. Azért jött ide, hogy kirángasson a depressziómból, és miattam halt meg akkor, ahogy apa is. Ha én nem keveredem állandóan bajba, akkor nem érdekeltek volna néhány nomád vámpírt, vagy legalábbis nem szenvedtek volna ennyit, hogyha mégis találkoztak volna egy vámpírral.

- Oh, a francba, én nem akartam felhozni ezt a témát – szakított ki Edward a gondolataimból. – Sajnálom azt, ami a szüleiddel történt. Kedveltem őket – tette még hozzá.

- Tudom – biccentettem, de igazából nem lettem jobban. – Nem lett volna szabad megtörténnie, de már nem tehetünk semmit. Régen jártam a sírjuknál – hajtottam le a fejem.

- Szeretnél odamenni? Örömmel elviszlek, hogyha gondolod – ajánlotta Edward.

- Nem, most nem. Majd, hogyha meggyógyultak a karjaim. Ideje lenne a sírjukat megtisztítani is – motyogtam magam elé. Már néhány hete nem jutottam el hozzájuk, pedig ötven éve minden héten meglátogattam őket. – Viszont máshova elmehetnénk. Régen jártam a réten – néztem rá félénken.

- Még nem nőtte be a gaz? – kérdezte döbbenten.

- Nem, én vigyáztam rá – sütöttem le a szemeimet. – Tudod az a mi rétünk, és arra gondoltam, hogy egyszer majd Anthony is megvallhatja ott az érzéseit a szerelmének. Tudom, hogy butaság, de nekem sokat jelent az a hely.

- Nem butaság, Bella – rázta meg a fejét Edward. – Nekem is nagyon sokat jelent az a rét. Sok szép emlék fűződik ahhoz a helyhez – mosolygott rám.

- Nem is tudod mennyi – sóhajtottam fel. – Megkérhetlek valamire? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát persze – vágta rá azonnal.

- Ha már a rétünkre megyünk, akkor elvihetnénk a kedvenc plédemet is? - kérdeztem reménykedve. – Azt mondtad, hogy még megvan – tettem még hozzá.

- Mert meg is van – mondta Edward, és elviharzott. Egy perc múlva pedig már vissza is jött a plédemmel. Gyengéden beletekert, ahogy régen is tette, majd a karjaiba vett és kiugrott velem az ablakon. Hiányzott már szerelmünk kezdetének csodálatos helyszíne. Ráadásul álmomban sem mertem volna még csak remélni sem, hogy egyszer Edwarddal térhetek vissza oda.