La Push vámpírja - 31. fejezet

31. fejezet


Sziasztok! Újra itthon vagyok :D Tudom, hogy nem erre a fejire vártatok, és ezért bocsi, de úgy éreztem, hogy ez még kell ide. De a következő Edwad és Bella lesz a réten. Puszi, Drusilla

(Anthony szemszöge)



Azt hittem, hogy soha nem érünk oda a Cullen házhoz. Nem mintha nem lettünk volna gyorsak, de nyugodtabb lettem volna, hogyha anya és Nathalie már rendes ellátást kapott volna. Életem két legfontosabb nője nem volt éppen jó bőrben, és ez meglehetősen frusztrált. Nem tudtam őket megvédeni, pedig meg kellett volna. Ahogy felértünk Edwarddal ő lefektette anyát az egyik ágyra, én pedig ugyanezt tettem Nathalie-val. Tudtam, hogy nem kéne Edwardnak emlegetnem a vérszerinti apámat, de valahogy még nem töltötte be azt a szerepet, hogy apának nevezhessem. Ez számomra nem csak egy egyszerű szó, sokkal többet jelent annál. Gondolataimból nagyapa szakított ki, aki azonnal Nath-hoz sietett és megvizsgálta.

- Semmi baja, Anthony, csak simán elájult. Ennie kell, és pihennie. Gyorsan rendbe fog jönni – mondta nagyapa halványan mosolyogva.

- Az jó – simítottam végig Nath karján, majd leültem mellé az ágyra. – Mit ehet? Mármint két napja semmit nem evett és ivott. Nem kéne valami lazábbal kezdeni, hogy a gyomra ne legyen kikészítve? – kérdeztem. Imádtam az orvosi könyveket, és sokat olvastam már efféle esetekről. Először valami könnyűvel kell újrakezdeni az étkezést, és fokozatosan lehet majd egyre inkább terhelni a gyomrot, bár azt nem tudom, hogy ez a feltevés a fiatal farkasokra is igaz-e.

- Nos, azt hiszem, hogy célszerű lenne, mondjuk levessel kezdeni, aztán fokozatosan eheti az egyre komolyabb ételeket – bólintott rá nagyapa. Büszkeséget fedeztem fel a nézésében és a gondolataiban is. Azon elmélkedett, hogy milyen csodálatos, hogy az unokája érdeklődést mutat a gyógyítás iránt. Már maga elé képzelt engem fehér köpenyben, ahogy vállvetve együtt mentjük az életeket. Kedves gondolat, de soha nem válhat valóra. Én La Push határain belül élek, és a falka tagja vagyok, míg ők néhány éven belül elköltöznek, és újra kilépnek a mindennapjainkból.

- Akkor melegítek neki. A hűtőben még van egy nagy adag, amit még Jake-nek készítettem – mondta nagymama lágyan. Anya sokat mesélt róla is, amikor kicsi voltam, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden szava tökéletesen fedte a valóságot. Esme mindig kedves, és gyengéd volt, ráadásul soha nem volt egy rossz gondolata senkiről. Még a falkáról sem, ami nem éppen vámpír tulajdonság.

- Köszönöm, nagyi – öleltem meg, mire az arca felragyogott. A gondolatai szinte sikítottak, hogy mennyire boldog, amiért megismerhette az unokáját, sőt unokáit. Már Jacobot is annak tekintette, mert Bella volt az édesanyja, és alig várta, hogy Billyt is közelebbről megismerhesse. Egyszerűen nem tudtam nem szeretni a nagyszüleimet, ahhoz túl csodálatos volt a lelkük.

Egy pillanattal később nagyi már ott sem volt, nagyapa pedig anya mellé lépett és elkezdte tapogatni a karjait, ami nem hangzott túl jól. Koncentráltam, és hallottam minden egyes apró kis hangot, ami a törés helyét adta meg. Anya mindkét karja eltört négy helyen. Hogyha én kaptam volna ezt az ütést, akkor biztosan már holtan hevernék. Bő negyedórás alapos vizsgálat után Edward átkarolta anya derekát, és megpuszilta a nyakát, mire kis híján morgás tört fel a torkomból. Mi a fenét képzel magáról? Még nincsenek ilyen bizalmas viszonyban. Éppen közbe akartam lépni, amikor Edward gondolatai megállásra késztettek. Figyelemelterelés céljából teszi, mert nagyapa vissza fogja rántani a helyére a csontokat. Anya arcára néztem, aki tényleg mintha egy kicsit elengedte volna magát, úgyhogy mégsem rontottam neki Edwardnak.

- Mit csinálsz? – kérdezte anya teljesen ellazulva. Még soha nem láttam ilyennek a szemeit. Szinte felragyogtak, ettől az apró kis gesztustól. Csak tudnám, hogy hogyan tud ennyire belehabarodva lenni még mindig, hiszen elhagyta. Talán a szerelem tényleg vak? Mindenki ezt mondja.

- Csak ellazítalak egy kicsit – motyogta Edward a nyakába, majd újra megpuszilta azt a pontot.

Halványan elmosolyodtam anya apró kis kéjes mosolyától, de az arcom rögtön eltorzult, amikor meghallottam nagyapa gondolatait. Mindjárt visszarántja a csontokat. Gyengéden befogtam Nathalie füleit, hogy ne kelljen sikoltásra ébrednie, mert ez most nagyon fog fájni anyának az biztos. Igazam is lett, nagyapa egy határozott mozdulattal megrántotta a sérült karokat, amik halk reccsenéssel visszakerültek a helyükre.

- Sajnálom – nézett anyára nagyapa bűnbánóan.

- Semmi baj, tudom, hogy ez szükséges rossz – mondta eltorzult arccal. – Veled viszont még számolunk – nézett Edwardra szigorúan.

- Miért? – kérdezte döbbenten.

- Mert már megint el akarsz kápráztatni – morogta. Elkápáztatni? Milyen sokszor hallottam ezt anyától. Mindig elkápráztatta őt, amíg ember volt. – Ezt szándékosan csináltad, hogy lásd, hogy hatással vagy-e még rám.

- Hát tulajdonképpen azért csináltam, hogy ne fájjon neked annyira Carlisle hadművelete. Viszont, ha már itt tartunk. Akkor mesélj, hogy mekkora hatással is vagyok rád – búgta a fülébe. Nocsak, anya kezd felpezsdülni. Még soha nem láttam ilyennek, de határozottan tetszett a látvány.

- Szeretnéd, mi? – kérdezte anyám gonoszan vigyorogva.

- Ami az illeti… - hagyta félbe a mondatot Edward. Mint két szerelmes tinédzser. Milyen aranyosak. Lehet, hogy a vérszerinti apám nem is olyan reménytelen esett, mint hittem?

- Hát, sajnos nem fog kiderülni – kuncogott fel anya.

- Kegyetlen vagy – csípett az oldalába Edward.

- Még, hogy én? Csak nehogy szívrohamot kapj, vénember – fintorogott anya.

- Azt már nehéz lesz, lökött csitri – szállt be Edward is a játékba. Te jó ég! Még a végén itt helyben fogják egymást leteperni. Könyörgöm, ezeket a gondolatokat még csak távolról sem akarom látni. Túlzottan beindult itt a fantázia világa. Ehhez én még túl fiatal vagyok, hiába múltam el ötven, a szüleim enyelgését nem akarom látni. Sőt, tudni sem akarok róla.

- Pfuj, hagyjátok már abba, legalább ne előttem – fakadtam ki morcosan. – Ezekre az enyelgésekre, már negyven akárhány évvel ezelőtt sem voltam kíváncsi.

- Tessék? – nézett döbbenten rám Edward. Istenem, komolyan ekkora idióta? Már kombinál, hogy apa és anya. Nem fogta még fel, hogy soha nem volt köztük több barátságnál? Meg tudnám fojtani, amikor ilyen hülyeségeken jár az agya.

- Jaj, ne vágj már ilyen fancsali képet, nem úgy gondoltam. Hanem apa emlékeiben láttalak titeket. Ne nyaljátok-faljátok egymást a fiatok előtt, könyörgöm – forgattam meg a szemeimet. – Lehet, hogy elmúltam ötven, de a gyerekek erre nem kíváncsiak – fűztem még hozzá.

- Bocsi – mondták egyszerre, mire felnevettem nagyapával együtt.

- Na, készen is vagyunk, Bella – simogatta meg fogadott Carlisle anya arcát, majd puszit nyomott a homlokára. Ő pedig lenézett a kezeire és elfintorodott.

- Fájdalmaid vannak? – aggódott rögtön Edward.

- Nem csak megint embernek érzem magam. Itt ülök Carlisle előtt, két begipszelt karral – morogta. Mindig is utált a középpontban lenni, hát még lesérülni. Amennyit tudok apa emlékeiből, ami elég sok időt foglal magába, nem telt el nap, hogy ne sérült volna meg valahogy az anyukám. Ezt ma már nehéz elképzelni róla, de emberként tényleg nagyon ügyetlen volt.

- Most, hogy így mondod, tényleg van benne egy kis nosztalgia – bólintott rá Edward. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányzik – sóhajtott fel. Ajaj, ez egy újabb hülye félreértési pont. Ezektől az idióta kétes megnyilvánulásoktól megyek a falnak. Anya ennél érzékenyebb lélek, eredendően nulla önbizalommal. Fortyogtam magamban. Tuti, hogy ez most félreérti.

- Mi? Hogy megint egyfolytában lesérüljek? – nézett Edwardra anya döbbenten. – Hát nekem egyáltalán nem hiányzik – fűzte még hozzá.

- Nem az, természetesen nem akarom, hogy megsérülj. Nem az hiányzik, hogy egy kicsit ügyetlen voltál – csóválta meg a fejét Edward. – Az, hogy elpirulsz, hogy a szíved meglódul, amikor rám nézel, vagy hogyha hozzád érek. A bőröd forrósága. A nagy csokoládébarna szemeid – sorolta fel hatalmas hévvel. Komolyan nem normális egyik szülőm sem. Anya állandóan azt képzeli, hogy nem elég jó, Edward meg még rátesz egy lapáttal a kétes megfogalmazásokkal. Naná, hogy már megint félreértést szül a félig kimondott szó.

- Anya, ne gondolj butaságokat – mondtam morcosan. – Gyönyörű vagy, és tökéletes. Ne, aggódj ilyenek miatt – tettem még hozzá.

- Miről beszélsz? – kérdezte Edward kíváncsian. Már éppen ki akartam fakadni, amikor anya közbevágott.

- Nem fontos – vágta rá, mielőtt válaszolhattam volna. Az ember, illetve félvér azt hinné, hogy az élettapasztalt szüleinek van annyi esze, hogy ne értsék félre egymást állandóan, de úgy tűnik, hogy tévedtem.

- Szerintem pedig nagyon is fontos, mert a jelek szerint elszomorodtál tőle – nézett rá Edward könyörgőn. – Kérlek, mondd el, hogy mit tettem. Nem akartalak megbántani – kérlelte továbbra is. Legalább könyörögni szépen tud, hogyha mindent el is szúr. Erre a képességére még szüksége lesz az biztos.

- Nem vagyok megbántva – motyogta anya maga elé. Nem hát, hallom. Mindjárt megőrül úgy meg van sértve, erre már megint tetteti, hogy minden rendben van. Ezt már tényleg nem hagyhatom szó nélkül.

- Na jó, én ezt nem bírom tovább. Ti most menjetek el valahova kettesben és beszéljétek meg az egymás közötti ostoba tévhiteiteket. Én mindkettőtök gondolataiban olvasok, és azt kell, hogy mondjam, hogy egyikőtök lököttebb, mint a másik – mondtam ingerülten. Jó lenne, hogyha most már eldöntenék, hogy hogyan tovább. Nekem mindegy, hogy együtt vagy külön, de döntsük már el az fenébe is. Én próbálok alkalmazkodni, de így elég nehéz.

- Végre valaki bölcsen szólt – emelte égnek nagyapa a szemét. Nocsak, legalább egyetért velem valaki. – Már éppen ideje volt, hogy végre valaki rátapintson a lényegre.

- Megjöttek a többiek, de nem kapták el a nomádokat – koncentrált Edward. Mire én is fülelni kezdtem. – A farkasok és Gaby átmentek La Pushba rendbe hozni magukat, de visszajönnek.

- Itt a hami – rontott be Emmett az ajtón váratlanul. – Hoztam neked macit hazafele jövet, Bella. Csak hogy lásd, hogy te vagy a kedvenc hugicám. Akárki nem kaphat a készleteimből.

- Köszönöm, bátyus – nézett rá anya nevetve. „Emmett mindig megnevetettet. Egyszerűen imádtam.” Jutottak eszembe a bácsikámról eddig hallottak. – Hálám örökké üldöz – fűzte még hozzá.

- Akkor majd gyorsan menekülök, hogy utol ne érjen – nevetett fel Emmett. – Egyébként nincs mit, csajszi. Na, ki eteti meg a kis sérültet? – kérdezte bohókásan. Volt egy tippem, hogy ki fog vállalkozni. Legalább addig megbeszélhetik a tévhiteiket. Bár én személy szerint egyelőre Edward ellenes vagyok, de ha anya így boldog, akkor ám legyen.

- Hogyha megengedi, akkor majd én – ajánlkozott Edward azonnal. – Kérlek, nagyon szeretnék gondoskodni rólad – magyarázkodott, anya pedig azonnal felém fordult, én pedig biccentettem, hogy nyugodtan menjenek. Úgyis szerettem volna kettesben lenni egy kicsit Nathalie-val. Nem akartam, hogy zavarban érezze magát, amiért gondoskodni kell róla.

- Rendben, akkor menjünk a szobádba, és ott majd iszom is – ajánlotta anya a lehetőséget, és közben nagyi is betoppant egy egész fazék forró levessel.

- Meghoztam az ételt – tette le a fazekat Nath ágya mellé, majd már el is tűnt.

- Köszönöm – szóltam utána hálásan.

- Nincs mit, Édesem. Csak épüljön fel ez a kedves kislány – mondta nagymamám gyengéden.

Carlisle is diszkréten kisomfordált a többiek után, én pedig azonnal Nathalie felé fordultam, és simogatni kezdtem az arcát. Fel kell ébrednie, hogy egyen. Aztán pedig hazaviszem, hogy a saját ágyában kapjon újra erőre. A családja már biztosan nagyon ideges, hogy mi van vele.

- Nath, ébredj, kedves. Enned kell – keltegettem finoman, de nem igazán mocorgott. Biztosan nagyon kimerült, de akkor is ennie kell. – Nathalie – suttogtam a fülébe, majd puszit nyomtam mindkét csukott szemhéjára, mire megrebbentek a pillái. – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondtam lágyan, mire végre kinyitotta a szemeit.



(Nathalie szemszöge)



Nem voltam tisztában vele, hogy mi történik körülöttem. Az utolsó emlékem az volt, hogy megmenekültünk, de Bella megsérült. Amikor pedig elindultam kifele abból a szörnyű pincéből egyszer csak elnyelt a sötétség. Valószínűleg elájultam.

- Nathalie – suttogta Anthony a fülembe, majd forró, gyengéd érintést érzetem a szemhéjaimon, mire megrebbentek a pilláim. Ideje lenne magamhoz térni. Vajon hol vagyok? Mi történt pontosan? – Hé, ébresztő, Csipkerózsika – mondta lágyan, mire a szemeim kipattantak. – Hála az égnek, hogy végre felébredtél – sóhajtott fel Anthony megkönnyebbülve.

- Szia – krákogtam. A torkom már nagyon ki volt száradva. Bár ez nem is csoda, miután napok óta nem jutottam folyadékhoz. Te jó ég. Vajon mennyire festek szörnyen?

- Hogy érzed magad? – simított végig az arcomon.

- Éhes vagyok, és szomjas, és meg is mosakodnék – panaszoltam el. – Viszont legalább biztonságban vagyunk. Egyébként hol vagyunk és mi történt az elrablóinkkal? – kérdeztem meg a leginkább égető kérdést.

- A Cullen házban vagyunk. A vámpírok sajnos kicsúsztak a kezeink közül, de nem hagyjuk annyiban a dolgot – válaszolta Anthony. – Van itt neked egy nagy adag leves – váltott témát. – Enned kell – mondta gyengéden, majd az ágyamat ülő helyzetbe igazította velem együtt, és a számhoz emelt egy kanál gőzölgő ételt. Mámorító illata volt, és mivel Anthony kínálta, így az a veszély sem fenyegetett, hogy bármit belekevertek.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd lenyeltem a felkínált falatot. Mire Anthony azonnal a számhoz emelte a következő adagot. – Egyedül is tudok enni – pirultam el. Utoljára ötéves koromban etetett így az anyukám, amikor tüdőgyulladással kellett feküdnöm.

- Carlisle azt mondta, hogy nem erőltetheted meg magad. Két napig még csak mászkálás sincs – mondta komolyan Anthony. Eközben pedig egy újabb kanál levest nyomott a számba.

- Ezt nem mondod komolyan – kerekedtek el a szemeim. – Le akarok zuhanyozni, borzalmas szagom van. Egy élet is kevés lesz, hogy lemossam magamról azt a dohos pincét, amiben tartottak minket – morogtam. Teljesen ki van zárva, hogy ne kelljek fel.

- De, komolyan mondom, és én magam foglak ágyban tartani, ha kell, akkor erőszakkal is – mondta komolyan miközben egy újabb adag levest tartott a számhoz. Nos, az ágyban tartás része tetszik a dolognak. Gondolkodtam el, majd észbe kaptam, amikor felkuncogott.

- Ne hallgasd ki a gondolataimat – néztem rá morcosan. – Egy cseppet sem tisztességes egy hormontúltengéses, bajba jutott farkas hölgyet kinevetned, aki ráadásul beléd vésődött. Nem vagyok ura a gondolataimnak – mondtam felháborodva.

- Nagy kár, mert tetszenek a gondolataid – vigyorodott el Anthony.

- Na persze, képzelem, hogy mennyire tetszenek.

- Inkább befogom a szád – sóhajtott fel, majd egy újabb kanál ételt nyomott a számba. Na nem, mintha ellenemre lett volna a dolog. Sőt. Kifejezetten éhes voltam. Álljunk csak meg, ő sem evett két napig.

- Te nem vagy éhes? – kérdeztem aggódva. – Neked is kéne enned valamit.

- Majd eszek, de előbb te – válaszolta egyszerűen. – Hogyha megetted ezt a levest, akkor én is lemegyek és eszek valamit – mondta komolyan.

- Rendben, addig legalább lesz alkalmam kisurranni a fürdőbe – csillantak fel a szemeim. Mit meg nem adnék egy fürdőért.

- Ha ilyeneken töröd a fejed, akkor nem hagylak itt és inkább éhen maradok – mondta komolyan.

- Ne már, szükségem van egy fürdőre. Kérlek – néztem rá könyörgő szemekkel. – Ígérem, jó leszek, amint tisztálkodtam meg sem moccanok.

- Na jó, mit szólnál ahhoz, hogyha mondjuk Alice, vagy Rose néni engedne neked egy fürdőt és segítenének eljutni odáig – javasolta.

- Rendben – bólintottam rá azonnal. Valószínűleg nem fogok jobb ajánlatot kapni, úgyhogy tetszett ez az alternatív megoldás.

- Akkor edd meg még ezt a pár falatot, és már mehetsz is fürdeni – mosolygott rám kedvesen.

Jól esett a törődés. Mármint ahhoz hozzá voltam szokva, hogy otthon szeretnek és törődnek velem, de sosem gondoltam volna, hogy egy férfi egyszer így fog gondoskodni rólam. Engedelmesen megettem az egész fazék levest, majd jóllakottan nyúltam el a párnámon. Nem is emlékeztem, hogy mikor éreztem magam ennyire teletömve. Amióta átváltoztam szinte semennyi étel nem elégített ki, erre most egy tál leves is kis híján kifog rajtam.

- Sziasztok – lépett be két lány. Az egyiküknek gyönyörű szőke haja volt, és angyalarca, míg a másiknak rövid sötét haja, és kedves mosolya.

- Sziasztok – köszöntem vissza, de rossz ötlet volt, mert, ahogy vettem egy mély levegőt és megéreztem az irritáló illatukat rögtön a támadásra koncentráltam. A morgás pedig önkéntelenül szakadt fel a torkomból, mire a lányok megtorpantak.

- Nathalie, nyugalom – fogta meg a kezem Anthony. – Ők itt Rosalie és Alice – mutatatta be a lányokat.

- Sajnálom – néztem bűnbánóan a két lány felé. – Még új vagyok a farkas létben.

- Nem érdekes, a te szagod sem bódító éppen – legyintett Alice kuncogva, Rosalie pedig csak elfintorodott.

- Hát, köszi – húztam el a számat. Sajnos nem volt zuhany a pincében, ahol fogvatartottak minket.

- Nem arra gondolnak, hogy két napja nem volt alkalmad letusolni – kuncogott fel Anthony. Mire a két lányból is kitört a nevetés. Remek, most meg rajtam nevetnek.

- Ne haragudj, csak tudod a farkasok illata pont olyan irritáló nekünk, mint amilyen neked a miénk – magyarázkodott Rosalie. – Még új nekünk, hogy jóban vagyunk a törzseddel. Azt hiszem, hogy meg kell szoknunk egymást – mondta elszántan, mire elmosolyodtam.

- Igen, szerintem is – bólintottam rá. Végül is még Anthonyt is kis híján megtámadtam, de egyre jobban ura vagyok a testemnek megint, ami fantasztikus érzés.

- Akkor mehetünk? – kérdezte Alice. – Tudod, fürdő.

- Igen, már alig várom – sóhajtottam fel.

- Akkor most fel foglak venni és elviszlek a kádhoz. Rendben? – lépett hozzám közelebb Rosalie.

- Oké – válaszoltam bizonytalanul. Egy kicsit féltem, hogy nem tudom majd türtőztetni magamat, de Anthony nyugtatóan megszorította a kezem.

- Nem lesz semmi baj. Erősebb vagy, mint hiszed – súgta nekem határozottan.

Rosalie mosolyogva mellém lépett, majd kicsit bizonytalanul a derekamra és a térdhajlatomhoz csúsztatta a kezeit majd felkapott. Néhány pillanattal később pedig már a fürdőszobában találtam magam. Az egész helyiséget kellemes levendula illatú gőz lepte be, ami a forró vizes kádból áradt.

- Most beleteszlek a vízbe, és utána, ha gondolod, magadra hagylak – ajánlotta Rosalie.

- Köszönöm, azt hiszem, hogy boldogulok – bólintottam rá.

Ahogy kimondtam Rose a lábamra állított a kádban, és már csukódott is mögötte az ajtó. Levettem a pulóvert, ami nem tudom, hogy hogyan került rám, majd Anthony ingjét is, és elmerültem a vízben. Nem voltam sokáig talpon, de még nem éreztem elég határozottnak a lábaimat. A fürdő nagyon jól esett, kifejezetten megnyugodtam tőle. Nem tudom, hogy mióta feküdhettem benne, de egyszer csak halk kopogtatásra lettem figyelmes.

- Ki az? – kérdeztem kíváncsian.

- Alice vagyok – jött a válasz. – Hoztam neked némi ruhát. Bejöhetek?

- Igen, csak egy pillanat – mondtam, majd körbenéztem, és észre is vettem egy törölközőt. Gyorsan kiültem a kád szélére, és magam köré tekertem. – Gyere be.

- Szia – mosolygott rám kedvesen. – Ezek Esme ruhái. Leginkább hozzá hasonló testalkatod van – magyarázta, majd letett a székre egy nadrágot, egy blúzt, és egy szett gyönyörű fehérneműt. Valamint egy kényelmes balerina cipőt. Már az idejét sem tudom annak, hogy mikor viseltem ilyen kifogástalan öltözéket.

- Köszönöm szépen – néztem rá hálásan.

- Nincs mit – legyintett. – Öltözz fel, szólj, ha készen vagy, mert Anthony már tűkön ül.

- Rendben, mindjárt elkészülök – pirultam el. Nagyon tetszett a gondolat, hogy odakint vár engem.

- Rendben, akkor magadra is hagylak – biccentett majd eltűnt.

Megtörölköztem, majd magamra kapkodtam a ruhákat. Nagyon jó érzés volt a kellemes öltözetben lenni. A hajamat kifésültem, és még a fogamat is megmostam. Sokkal jobban éreztem magam tisztán és jóllakottan.

- Kész vagyok – mondtam az ajtó felé nézve.

Anthony pedig azonnal mellettem termett. Elismerően végigmért, majd a karjaiba kapott és lesietett velem a nappaliba. Legalábbis leginkább nappalinak nézett ki a helyiség. Leült egy kanapéra és engem az ölébe húzott. Egy szőke férfi indult meg el felém mosolyogva.

- Én Carlisle vagyok – térdelt le mellém. – Hogy érzed magad?

- Sokkal jobban, köszönöm – válaszoltam bizonytalanul. Nem ismertem még ezt a vámpírt, de ha Anthony bízik benne, akkor nem lehet veszélyes. A szeme is aranyszínű.

- Ő, Carlisle Cullen, a nagyapám – mutatta be Anthony a férfit.

- Nagyon örvendek – nyújtottam felé a kezem. Ő pedig gondolkodás nélkül megrázta. – Az én nevem, Nathalie Uley.

- Igen, sokat hallottam már rólad – mosolygott rá Anthonyra. – Az unokám szerint szeretnél hazamenni, hogy megnyugtasd a családod.

- Igen, tényleg szeretnék, de ne értsétek félre. Nagyon hálás vagyok a vendéglátásért, de azt hiszem, hogy ideje lenne megnyugtatni az édesanyámat, és az apámat is – válaszoltam csendesen. Biztosan nagyon aggódtak értünk.

- Hazavihetem? – kérdezte Anthony.

- Elviheted, de áll, amit megbeszéltünk. Ma és holnap semmi megerőltetés, és utána is csak fokozatosan – mondta szigorúan Carlisle.

- Rendben, figyelni fogok rá – mondta Anthony komolyan. – Anyának megmondjátok, hogy hazamentem, hogyha visszajöttek?

- Hát persze – bólintott rá Carlisle azonnal. – Visszajössz te is?

- Igen, vissza fogok jönni hozzá – bólintott rá Anthony.

- Rendben – mosolyodott el Carlisle.

Majd Anthony felállt velem, és az ajtó felé indult. Alice pedig azonnal szélesre tárta előttünk.

- Remélem, hogy még látunk – mosolygott rám kedvesen. Én pedig bólintottam, hogy biztosan így lesz.

Amint kiértünk a házból futásnak eredt velem. Nem telt bele csupán tíz percbe, és már át is léptük a határt. Elképesztően gyors volt, mint mindig. Már csak néhány perc választott el attól, hogy a családommal lehessek. A szívem egyre hevesebb ritmusra kapcsolt. Hiányzott az otthonom. A családom. Már láttam a házunkat, amikor kivágódott az ajtó, és a szüleim léptek ki rajta mosolyogva. Anthony még gyorsabb iramba kezdett, és egy perccel később már az édesanyám ölelt magához úgy, hogy még mindig Anthony karjaiban voltam, apa pedig átölelt engem és anyát is, amennyire a körülmények engedték.

- Nem esett bajod, édesem? – sírta az anyukám, és úgy tűnt, hogy nem tervezi, hogy még egyszer elenged bárhová is.

- Jól vagyok, anya. Csak pihennem kell. Anthony megvédett engem – válaszoltam, és én is belecsimpaszkodtam a nyakába. Közben láttam, hogy apám egy hálás pillantással jutalmazza meg leendő kedvesemet.

- Te is jól vagy, Anthony? – kérdezte anya, felé fordulva.

- Igen, minden rendben. Anya sérült meg, amikor megvédett minket – mondta egy kis bűntudattal a hangjában.

- Ugye nem súlyos? – ijedt meg az édesanyám.

- Nem, rendbe fog jönni – válaszolta Anthony halványan elmosolyodva.

- Gyertek be, ne ácsorogjunk idekint – mondta apám kedvesen. Én pedig döbbenten néztem rá. Ez az első alkalom, hogy apám behívta Anthonyt az otthonunkba.

Mindannyian bementünk a házba, és leültünk a konyhában. Anyám azonnal egy nagy adag ételt hozott az asztalra, és a kedvenc süteményeimet. Nem aprózta el. Volt csokis muffin és almás pite is. Vágyakozva néztem az édességeket, de nem mertem hozzányúlni, hiszen elvileg vigyáznom kell még, hogy mit eszem.

- Szerintem egy szelet sütemény még belefér – mosolygott rám Anthony. Így sem voltam előrébb, mert nehéz választani két ilyen édesség között. – Felezzünk – kuncogott fel, majd elvágott egy-egy darabot mindkét fajtából.

- Köszi – vigyorogtam rá, és már enni is kezdtem.

- Nincs mit – kacsintott rám, majd ő is beleharapott az édességbe.

Apa és anya csak mosolyogva figyeltek bennünket, majd ők is vettek a sütikből. Együtt falatoztunk és olyan meghitt volt ez az egész helyzet. Apa most először nem tekintette Anthonyt az ellenségének. Talán most már minden rendbe fog jönni. Legalábbis remélem. Hosszú órákon át beszélgettünk egészen addig, amíg nem kezdtem el ásítozni.

- Köszönöm a vendéglátást – állt fel Anthony. – Nem szeretnék tovább zavarni.

- Nem zavarsz – vágta rá apám. – Hogyha tudsz, akkor maradj nyugodtan és pihend ki magad. Utána is visszamehetsz az édesanyádhoz. A vendégszobában nagy az ágy, elfértek rajta mindketten – fűzte még hozzá. Az én szemeim pedig kikerekedtek a megdöbbenéstől. Az apám, aki gyűlöli Anthonyt felajánlja, hogy aludjon nálunk, ráadásul velem. Anyám is hasonlóan döbbenten figyelte apát.

Anthony végül boldogan elfogadta a meghívást, majd felvett a karjaiba és a vendégszobában letett az ágyra, ezután mellém feküdt, én pedig szorosan a mellkasához bújtam, ahogy az utóbbi két napban is. A karjaival gyengéden magához láncolt, és az altatót kezdte el dúdolni. Néhány perccel később pedig már aludtam is. A lehető legnagyobb biztonságban voltam a karjai között.



(Anthony szemszöge)



Nathalie már egy ideje csendben szuszogott mellettem, így eldöntöttem, hogy itt az idő. Sok mindent meg kell beszélnem Sammel. Ahogy hallottam a gondolatait mindent megértettem. Nem azért gyűlöl, amiért gondoltam, hanem azért, mert félti a lányát. Meg tudom érteni. Tisztában vagyok vele, hogy kockázatos a dolog, hogyha mi egyszer úgy leszünk együtt, mint a szerelmesek, de hogyha nem lennék alkalmas rá, hogy boldoggá tegyem, és biztonságban legyen velem, akkor nem belém vésődik. Hiszen a farkasok a számukra tökéletes párba szoktak bevésődni. Ergo, elvileg nem történhet semmi baj.

- Sam – léptem be a konyhába.

- Anthony, miért nem alszol? – kérdezte döbbenten.

- Beszélnünk kell – mondtam határozottan.

- Ez ráér – mondta komolyan. – Előbb pihend ki magad.

- Nem ér rá – vetettem ellent. – Sam, vigyázni fogok rá. Soha nem hagynám, hogy baja essen.

- Önhibádon kívül is baja eshet, hogyha teherbe esik – vágta rá azonnal. – Ne érts félre. Én nem gyűlöllek téged, de nem akarom, hogy Nathalie idő előtt távozzon az élők sorából. Nem tudjuk, hogy a gyermek milyen hatással lenne a testére – magyarázta szomorúan.

- Ez egyelőre nem fenyeget – ültem le mellé. – Nath és én nem fogunk egymásnak esni. Eszem ágában sincs kihasználni a helyzetet, hogy belém vésődött. Az első randink is elmaradt, mert a túszul ejtést nem nevezném annak. Lassan haladunk, és arra gondoltam, hogy a nagyapám végezhetne vizsgálatokat, és kutatásokat is velünk kapcsolatban. Hátha talál valamit – mondtam el a gondolataimat.

- Ez jól hangzik – derült fel egy kicsit Sam arca.

- Vigyázni fogok rá, és megfontoltan viselkedek. Megígérem – mondtam őszintén.

- Hiszek neked, Anthony, és többet nem is várhatok el – mondta barátságosan. – Hálás vagyok, amiért ennyire törődsz vele – fűzte még hozzá.

- Ez természetes. Mindig is fontos volt nekem – néztem mélyen a szemébe.

- Tudom, és sajnálom, hogy kis híján kiutáltalak a házunkból – tette a vállamra a kezét. – Most pedig indíts, és vigyázz a lányomra, ahogy ígérted, de azért aludhatsz is közben egy kicsit – mosolygott rám.

- Rendben, és egyáltalán nem haragszom rád. Megértem az indokaidat – mondtam még, majd felálltam és elindultam a szoba felé.

Boldog voltam, hogy sikerült ezt megbeszélnünk. Mindig is zavart, hogy Sam csupán gyűlölettel néz rám, de most, hogy mindent sikerült megbeszélnünk, és végre hagyta, hogy lássam a gondolatait mindent más fénybe helyezett.

Amint beértem a szobába, az ágyhoz siettem, és csendesen Nathalie háta mögé kuporodtam, majd egyik karommal magamhoz öleltem, és nem sokkal később álomba merültem.