La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 81. fejezet

81. fejezet

(Bella szemszöge)

A meglepetés buli, amit Alice szervezett nekünk a többiekkel hajnalig tartott, és én nem győztem betelni a családom látványával. Mindenki megtartotta a kis élménybeszámolóját, hogy mi történt vele, amíg nem voltunk itthon, és azt kell, hogy mondjam, hogy itt aztán zajlik az élet, még mindig.

-          Ez nagy meglepetés volt – mosolygott rám szerelmem, mikor mindketten eldőltünk az ágyunkon. Hogy hiányzott már a saját ágyam.

-          Igen, Alice és többiek is nagyon kitettek magukért – bólintottam rá. – Jó volt újra látni végre mindenkit.

-          Nekem mondod, nem voltam távol a családomtól, mióta véget ért a lázadó korszakom – vágta rá szerelmem.

-          Nem hiányoztak, amíg nem voltak veled? – kérdeztem kíváncsian.

-          Dehogynem, de akkor úgy éreztem, hogy térre van szükségem, így inkább elfojtottam magamban az érzést, és a saját utamat jártam.

-          Elfojtottad magadban az érzést? – néztem fel rá kérdőn.

-          Igen, úgy éreztem, hogy nekem most fontosabb a lázadás, a vámpírság megismerése, mint az, hogy azokkal legyek, akiket szeretek. Ez bonyolult dolog volt. Nem akartam vámpír lenni, és haragudtam egy kicsit Carlisle-ra, de közben meg is értettem őt, hogy miért tette, amit tett, hiszen nagyon magányos volt egyedül.

-          Hát, ez nem sokat segít rajtam és a sokféle érzelmemen, ami keresztülhasít rajtam egyre sűrűbben – sóhajtottam fel.

-          Félek, kicsim, hogy a döntés, amit meghoztál nem szolgálja kellőképpen a boldogságodat – mondta Edward bűntudatosan. – Tudom, hogy ez az én hibám, hiszen, ha kérdezek, mielőtt elmegyünk, ahelyett, hogy a saját fejem után megyek egy mástól hallott hír hallatán, akkor most semmi sem lenne kérdés. Akkor mindig együtt lettünk volna, és nem kellene gondolkodnod ilyeneken. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.

-          Edward, ami elmúlt, az már elmúlt, és nem tudunk mit tenni ellene – válaszoltam halkan. – Igazából, annak is megvan a szépsége, hogy elhagytál. Bármilyen bután is hangzik. Tudod, soha nem lett volna három fiam, hogyha Jacob nem fogad be engem és a fiúnkat. Szép és boldog életet éltem, minden ellenére is. Bár tény, hogy veled lett volna teljes. Mindig úgy képzeltem el, hogy majd a te mérged változtat át engem vámpírrá.

-          Hát erről attól félek, hogy lekéstem – morogta Edward.

-          Hát erről már le, de mondjuk te sosem repestél az ötlettől, hogy te legyél az, aki megteszi.

-          Bella, ez nem igaz, én csak nem akartam, hogy te átváltozz, mert féltettem a lelked, a személyiséged, de most már nagyon, de nagyon boldog vagyok, hogy vámpír vagy, és a feleségem vagy.

-          Helyes válasz – kuncogtam fel. – Na és mennyi ideig maradhatunk még itt? Tudom, hogy már jó ideje visszaköltöztetek.

-          Igen, de Carlisle, nem tudom, hogy miért, de fiatalabbnak adta ki magát két évvel, mint szokta, így még van legalább két évünk mielőtt elkezdenek sugdolózni – mondta szerelmem vidáman.

-          Még két év? Az egészen hosszú idő – vidultam fel azonnal. – Na és Carlisle miért tett ilyet? Mármint, hogyhogy fiatalabbnak adta ki magát?

-          Mindannyian szerettünk volna egy kis idővel többet itt tölteni, mert úgy éreztük, hogy nekünk ez az igazi otthonunk – magyarázta halkan. – Itt voltál velünk te is, és szerettünk volna emlékezni rád. Terveztem, hogy megkereslek, hogy milyen életed volt, mert attól függetlenül, hogy elhagytalak, minden gondolatom te voltál. Látni szerettelek volna idős néniként, ahogy az unokáidat nézed, míg ők kergetőznek a kertben. Már szinte előttem volna a kép is, amikor váratlanul kiderült, hogy mi történt a szüleiddel.

-          Hm… furcsa – állapítottam meg.

-          Mi a furcsa? – kérdezett vissza azonnal.

-          Elhagytál, mert azt hitted, hogy megcsaltalak, és mégis arra vágytál, hogy láthass engem – magyaráztam. – Ez nem éppen normális viselkedés.

-          Tudom, hogy ez kissé ellentmondásosan hangzik, de az igazat megvallva már akkor megbántam, hogy elhagytalak, amikor odaértünk Denaliba – mondta Edward komolyan. – Ötpercenként vissza akartam jönni hozzád, de mindig meggyőztem magam, hogy ne tegyem, mert nem akartam megzavarni az életedet. Azt hittem, hogy te és Jake majd összeházasodtok és boldogan éltek. Csak azért akartalak látni idős néniként, hogy meggyőződhessek róla, hogy boldog voltál. Na és szerettem volna látni a „kis Bellát”. Mert meg voltam róla győződve, hogy lesz egy kislányod, aki pontosan ugyanolyan gyönyörű lesz, mint amilyen te vagy.

-          Ezt sosem mondtad el – néztem rá elámulva.

-          Nem tudtam, hogy fel kéne-e hoznom a témát – mondta halkan.

-          Miért?

-          Azért, mert volt elég bajunk, amikor újra találkoztunk – vágta rá komolyan. – Fontosabb volt az, hogy újra szóba állj velem, mint az, hogy elmondjam az én fájdalmaimat.

-          Pedig azt hiszem, hogy sokkal jobb lett volna, hogyha te is kiadod magadból a fájdalmad, és nem csak én, akkor mindketten tisztában lettünk volna a másik érzéseivel – mondta elgondolkodva.

-          Azt hiszem, hogy minden jó úgy, ahogy sikerült – mondta határozottan. – A sors akarta így, és talán így még erősebb lett a kapcsolatunk, mint valaha.

-          Szerintem a kapcsolatunk mindig is nagyon erős volt, és erős is lesz – mosolyogtam rá, majd gyengéd csókot nyomtam a szájára.

-          Elég erős, hogy boldoggá tegyelek, amikor nem lehetünk együtt a fiúkkal és Prue-val? – kérdezte kíváncsian.

-          Igen, azt hiszem, hogy ehhez is elég erős – bólintottam rá.

-          Mennyire vagy biztos benne egy tízes skálán? – nézett rám összehúzott szemöldökkel.

-          Mondjuk, kilenc? – néztem rá kérdőn.

-          Hm… ez jobb eredmény, mint amire számítottam – vigyorodott el.

-          Nocsak, mi ez a pozitív hozzáállás? – kérdeztem hitetlenkedve.

-          Tudod, bár nem veszed észre, de nagyon-nagyon jó hatással vagy az emberek önmagában kialakított képére – mondta szerelmem büszkén. – Nézd csak meg, hogy mennyi mindenkin segítettél a puszta létezéseddel.

-          Ez talán túlzás – kuncogtam fel.

-          Nem, a legkevésbé sem – vágta rá ellentmondást nem tűrve. – Majd egyszer tisztán fogod látni magad. Eljön még az ideje.

-          Talán – motyogtam halkan. Nem igazán hittem benne, hogy ennyire különleges lennék, de ha jobban belegondolok, akármi is történt velünk eddig, tudom, hogy mindennek oka volt. Ahogy annak is oka van, hogy újra együtt vagyok Edwarddal, a másik felemmel, a szerelmemmel. Jacobnak igaza volt, amikor azt írta, hogy menjek el Edwarddal, amikor itt az idő. Mi összetartozunk, és ez mindig is így lesz. A fiaim már nagyok, boldogulnak nélkülem, és bármikor meglátogathatnak ott, ahová éppen költözünk. Boldogok leszünk, ahogy mindig is lennie kellett volna. – Megváltoztatom a döntésemet – fordultam felé mosolyogva. – Inkább azt mondom, hogy tízes egy tízes skálán.

-          Tényleg? – vigyorodott el ő is. – Mennyire vagy biztos ebben?

-          Száz százalékig biztos vagyok benne – vágtam rá ellentmondást nem tűrve.

-          Ennél szebbet még soha életemben nem mondott nekem senki. Megígérem, hogy nem fogsz bennem csalódni, és mindig tízes leszek a skálán – mondta gyengéden, miközben az arcomat a kezei közé fogta.

-          Ez a minimum, Mr. Cullen – vágtam rá mosolyogva.

-          Tisztában vagyok vele, Mrs. Swan Black Cullen – bólintott rá azonnal. Majd szenvedélyesen csókolni kezdett…

(Alice szemszöge)

Jaj, ez annyira szuper volt. Jasper végre hazajött, és Bella is, meg Edward. Most már minden tökéletes. Egy hét múlva pedig már itt van az esküvő is. Már alig várom, hogy Jacob az oltár elé vezesse Gabriellát. Olyan tündéri az a lány, mindenki imádja. Komolyan mondom, hogy óriási öröm, hogy én szervezhetem a lagziját.

-          Mi a lelkesedés tárgya, kicsim? – karolt át hátulról Jasper.

-          Első körben természetesen az, hogy végre itthon vagytok – fordultam meg az ölelésében.

-          Na és második körben?

-          Második körben az, hogy jövő héten lesz Jacob és Gaby esküvője, amire már szinte minden tökéletesen készen áll – mondtam boldogan.

-          Na és még? Ennyi öröm nem lehet csak két dologtól – kérdezgetett tovább.

-          Kilátásban van még egy lagzi, amit én fogok szervezni – kezdtem el ugrándozni örömömben. – Na és, hogy Marcus eldöntötte, hogy meghív minket Volterrába, és én leszek a divatdiktátor. Hát mi lehet ennél fantasztikusabb? Két héten át egyfolytában méreteket veszek és vásárolok majd. Marcus is hagyni fogja, hogy a régi öltözékeit, új, divatos ruhákra cseréljem, na és persze ott vannak a lányok. A Volturinak sok hölgy tagja van, akik csakis rám várnak. Alsóneműk, táskák, harisnyák, kalapok, kosztümök, farmerok, nyári ruhák, felsők, estélyik…

-          Vegyél levegőt, kincsem – nevetett fel Jasper.

-          Nekem már nem is kell levegő – vágtam rá.

-          Azért a beszédhez még nem árt – mondta kuncogva. – Egyébként tetszik a ragadós jókedvet. El tudnám viselni hosszú távon – kacsintott rám.

-          Mikor nem voltam én vidám? – kérdeztem értetlenül.

-          Ezt most inkább nem hánytorgatnám fel – húzta el a száját.

-          Oké, elismerem, hogy tényleg nem voltam túl boldog, amikor elhagytuk Bellát, de végül is minden jóra fordult, úgyhogy ez már csak egy rossz emlék, és ilyesmi soha többé nem történhet meg – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Aktívan figyelem a jövőjét mindenkinek a családból, legalábbis akiét csak tudom. Itt többé nem lesz ilyen buta helyzet, hogy előbb ítélünk, aztán kérdezünk. Mindent tudni fogok mindenkiről – fontam karba magam előtt a kezeimet határozottan.

-          Hadvezérem – hajolt meg előttem Jasper játékosan.

-          Közlegény – kaptam fel az egyik sapkában a székről, amit felvettem, és kihúztam magam.

-          Várom a parancsot – biccentett szerelmem.

-          Mit szólnál hozzá, hogyha a kedvemért megint kiengednéd a képességed a környékre? – villantak meg a szemeim.

-          Milyen képességre gondolsz? – nézett rám értetlenül.

-          Arra, amikor mindenki nagyon boldog és rosszalkodós kedvében van – búgtam a fülébe.

-          Hm… miért, te most rosszalkodós hangulatban vagy? – kérdezte kíváncsian.

-          Még csodálkozol? – néztem rá döbbenten. – Már több, mint egy hete nem volt alkalmunk romantikus együttlétre.

-          Hát, ami azt illeti ezt én magam is megsínylettem – mondta nagyot sóhajtva.

-          Csakugyan? – kérdeztem vissza vigyorogva. – Akkor talán orvosolhatnánk a problémát – simítottam végig a férfiasságán. – Csak rajtad múlik, ha a többiek is mással lesznek elfoglalva, akkor mi nyugodtan játszhatunk.

-          Úgy látom, hogy nagyon is jó hatással van rád a tény, hogy kívánlak – kacsintott rám.

-          Nem hinném, hogy ezt te csinálod – mondtam határozottan.

-          Pedig van egy kis közöm hozzá, garantálhatom – biccentett. – Bár az is tény, hogy te sem panaszkodhatsz a szerelmedre és a libidódra – simított végig a fenekemen elégedetten. – Az pedig, hogy ezt én váltom ki belőled még egy ok arra, hogy beinduljak.

-          Fiatalok, túl sok lesz a duma – kiabált fel Emmett a földszintről.

-          Te sem fogsz már sokáig beszélni – kiáltott neki vissza Jasper, majd koncentrálni kezdett. A következő pillanatban pedig már hallottuk is, ahogy Rose az ágyon landol, Emmett pedig rajta, mert a két hete vásárolt, vadonatúj ágyuk pontosan eddig bírta.

-           Jasper, ezért még szorulsz – nyögte Rosalie, de több volt a kéj a hangjában Emmett miatt, mint az igazi rosszallás.

-          Azt hiszem, hogy vennünk kell egy új ágyat Rosalie és Emmett számára, vagy nagy bajban leszek – nézett rám Jazz az ajkába harapva.

-          Baj, ha azt mondom, hogy ez most a legkisebb gondunk? – kérdeztem a szemeimet forgatva, majd rávetettem magam szerelmemre. A lendületemtől pedig mindketten az ágyon kötöttünk ki. – Na, ki szabadít érzelem lavinát a házra? – kérdeztem egy pillanatra elválva tőle.

-          Csak egy pillanat – mosolyodott el. A következő pillanatban pedig már hallottuk is. Carlisle ledobta a kezében tartott könyvet, nem sokkal később pedig Esme halk sóhaját. Nathalie sikkantását, Bella nevetését, ahogy Edward csiklandozni kezdi. Johanna elégedett nyögését. Csak Gabriella és Jake mentek haza, mert ma ők vigyáztak a kicsikre. Na meg persze Emilyre, Marie-ra, és Timre.

-          Egész jó kis kéjbarlang lett a házból, nem? – vigyorogtam szerelmemre.

-          Ez még csak a kezdet. Engedd el magad – súgta a fülembe halkan. Engem pedig szinte azonnal magával ragadott a gyönyör, amit Jasper sugárzott felém.

-          Úgy terveztem, hogy együtt – markoltam meg a pulcsiját, és egy határozott mozdulattal le is téptem róla.

-          Eljön még annak is az ideje, szerelmem – fojtotta belém a szót egy csókkal.

-          Már alig várom – suttogtam a csóktól mámorosan, majd átengedtem magam szerelmem gyengéd mozdulatainak, és szenvedélyes érzelemhullámainak. Az egyszer biztos, hogy ez már nagyon, de nagyon hiányzott, és azt hiszem, hogy nem csak nekem, hanem mind a kettőnknek. Sőt, talán a családunkra is ráfér már egy este, amit mindenki csak a párjának szentel…