Liz Volturi - 36. fejezet

36. fejezet

(Alec szemszöge)

Soha nem gondoltam volna, de ezt a küldetést a legkevésbé sem élveztem. Általában boldogan megyek ki Volterra falai közül, amikor megkérnek rá, és az indulás most is nagyon tetszett, de életemben először fogok rossz szájízzel visszamenni, mert úgy érzem, hogy nem teljesítettük a dolgunkat maradéktalanul. Tudom, hogy Renata logikusan gondolkodik, és igaza van abban, hogy Liz apját nem lett volna szabad életben hagynunk, de annak se lett volna értelme, ha magunkra haragítjuk a család legújabb tagját. Hiszen a parancs világos volt, miszerint Liznek kell eldöntenie, hogy mi legyen az édesapjával. Én legszívesebben elintéztem volna egyszer, s mindenkorra, de az én kis csupa szív kedvesem megkegyelmezett neki. Vajon vámpírként is ilyen lesz? Mert akkor nem sok küldetést lesz érdemes rábízni. Ezzel a hatalmas gyengédséggel és szeretettel előbb segít megszökni a törvényszegőknek, ha szépen kérik, minthogy elkapja őket.

-          Alec – hallottam meg Esme halk hangját.

-          Igen? – néztem rá kérdőn.

-          Ne gondolj ilyeneket a lányomról – mondta morcosan.

-          Úgy tudtam, hogy csak Edward tud nálatok gondolatokat olvasni – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, hogy mit gondolsz. Az arcodra van írva, ha éppenséggel érdekel – vágta rá Esme azonnal.

-          Na akkor halljuk, szerinted mit gondoltam? – néztem rá kíváncsian. Tényleg érdekelt, hogy mennyire tudja megállapítani, hogy mi jár a fejemben.

-          Azon gondolkodtál, hogy Liznek nem való a ti életmódotok – mondta határozottan.

-          Nagyon ügyes, ez elképesztő – néztem rá elámulva.

-          Csak ismerlek – legyintett Esme. – Volt már időm kitapasztalni néhány tagotok viselkedését, és gondolatmeneteit.

-          Mindig meg tudsz lepni – mosolyogtam rá. – Kár, hogy nem akartok nálunk élni, és csatlakozni – fűztem még hozzá. – Jól ellenénk együtt.

-          Tudod, hogy nem fér össze a ti életmódotok a miénkkel – mondta Esme komolyan. – Nem bírnám ki az étkezéseket, amelyek nálatok zajlanak.

-          Igen, tudom, megértelek – bólintottam rá.

-          Hol vagyunk? – nyögött fel Liz hirtelen. – Alec, tegyél le, most azonnal – kapta a szája elé a kezét.

-          Dehogyis, még a végén elesel – vágtam rá azonnal.

-          Alec – kezdett el Liz kapálózni. – Ha nem engedsz el most azonnal, akkor magadra vess.

-          Csak lélegezz mélyeket, kicsim, és mindjárt elmúlik az émelygés – fogta meg a kezét Esme. – Nekem is volt emberként agyrázkódásom, nem is egyszer, már elég idő telt el, hogy kontrollálni tudd az émelygést. Mély levegő, lélegezz velem – simított végig Liz haján. Majd nyugodt ritmusban kezdtek el együtt lélegezni. – Nagyon ügyes vagy, drágám – dicsérte meg Esme azonnal, amint Liz leengedte a kezét a szája elől. – Látod, nincs semmi baj – mosolygott rá gyengéden.

-          Mikor indultunk el? – nézett körül kissé kábán.

-          Néhány órája, már messze járunk a régi otthonodtól – válaszoltam azonnal.

-          Na és az apám? – nézett körbe kíváncsian.

-          Az apád otthon van, és nem bántottuk. Nem lesz baja, és azt fogja hinni, hogy álmodta az egészet, ha van egy kis szerencsénk – vágta rá Carlisle, mielőtt még kifejthettem volna a véleményemet.

-          Alec – suttogta Esme figyelmeztetően, de úgy, hogy Liz ne hallja.

-          Oké, tudom, türelemmel – forgattam meg a szemeimet.

-          Köszönöm – mosolygott rám félénken.

-          Szívesen – préseltem ki magamból ezt az egy szót, és próbáltam hiteles lenni, de nem biztos teljesen hitelesre sikerült az alakítás.

-          Tudom, hogy nem, de nagyon hálás vagyok – mondta Liz komolyan. Majd végigsimított az arcomon. – Szeretlek.

-          Én is szeretlek – mosolyogtam rá. Ezt legalább őszintén ki tudom jelenteni.

-          Mikor érünk haza? – kérdezte kíváncsian.

-          Mivel nemrég indultunk el, ezért még egy, vagy két éjszakát sátoroznod kell, de amint szólsz, megállunk pihenni – ajánlottam a lehetőséget.

-          Inkább siessünk, ahogy csak lehet – vágta rá azonnal. – Fuss, ahogy bírsz, szeretnék minél messzebb lenni innen.

-          Hát, nem tudom, hogy mennyire szabad most veled száguldanom – néztem kérdőn Carlisle felé.

-          Nem lesz semmi baja, ha pedig rosszul érzi magát, akkor majd szól – legyintett Carlisle. – Vagy, ha szeretnéd, akkor kapsz egy kis altatót, hogy az út nagy részét átaludhasd.

-          Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Liz azonnal. – Jó nekem így. Azt hiszem, hogy az utóbbi egy napban pont eleget voltam eszméletlen állapotban – húzta el a száját.

-          Ahogy gondolod – biccentett Carlisle.

-          Akkor indulás – öleltem magamhoz kicsit jobban, majd futásnak eredtem az erdőben. A többiek pedig azonnal követtek minket. Még csak néhány perce futottunk, amikor Liz fészkelődni kezdett a karomban.

-          Kényelmetlenül fekszel? – pillantottam rá.

-          Nem, jól vagyok, most már – mondta miután elégedetten nézte, hogy sikerült kiszabadítania a kezét a takaró alól, majd apró karjait a nyakam köré fonta, a fejét pedig a vállamra hajtotta.

-          Egy szavadba került volna, hogy megoldjuk ezt a problémát – vigyorodtam el. – Így viszont fázni fog a karod.

-          Dehogy fog – vágta rá azonnal.

-          Jól van, ha fázni kezdesz, akkor légy szíves, és azonnal szólj – mondtam komolyan.

-          Rendben, úgy lesz – bólintott rá azonnal.

-          Helyes – nyomtam puszit a feje búbjára.

-          Na, de srácok. Nem illik társaságban turbékolni – állapította meg Félix.

-          Mondja ezt az, aki a folyosón is elkap egy-két testőrnőt otthon, ha úgy sikerül – vágtam vissza.

-          Az néhány évtized alatt csak hat-hét alkalommal történt meg – nevetett fel.

-          Csak amit én láttam az volt kilenc esett – forgattam meg a szemeimet.

-          Nocsak, számon tartod? Irigykedsz? Talán, ha itt lesz az idő, akkor te is elkaphatod Lizt egy gyors enyhülésre valami izgalmas helyszínen – vágott vissza azonnal.

-          Nem hinném, hogy neki az tetszene – ráztam meg a fejem.

-          Na és neked? – szállt be a játékba Renata is.

-          Fogalmam sincs, hiszen még nem próbáltam ilyesmit soha ezelőtt – rántottam meg a vállam.

-          A lényeg, hogy most már megpróbálhatnád – mondta Félix lelkesen. – Hidd el, hogy az izgalom nagyon is feldobja a szexet.

-          Khm… a mi kapcsolatunk még nem tart ott – harapott az ajkába Liz, és közben édesen el is pirult.

-          Te hallottad ilyen sebesség mellett, hogy miről beszélünk? – kérdeztem döbbenten.

-          Attól, hogy süvit a fülem mellett a szél még nem vagyok süket – állapította meg.

-          Jól van, csak meglepődtem – kuncogtam fel. – Édes vagy így tűzvörösen játszó arccal – fűztem még hozzá.

-          Kérlek, ne hozz még jobban zavarba – sütötte le a szemeit.

-          Ideje megállnunk, már nappal van, úgysem tudunk tovább menni, Liz pedig legalább alszik egy nagyot, vagy legalábbis pihen – mondta Esme határozottan.

-          Jó ötlet – bólintott rá Liz. – Egy kicsit még fáj a fejem, és Alec is biztos már kényelmetlenül fog engem.

-          Nem vagy nehéz – nevettem fel, de azért megálltam egy kellemes tisztáson, hogy felállítsuk a sátrat, hogy kényelmesen pihenhessen.

-          Tudom, hogy te nem érzed, de azért biztosan van súlyom, és az sem lehet könnyű, hogy mindkét kezed lefoglalom futás közben – állapította meg komolyan.

-          Te édes teher vagy – nyomtam gyors puszit a szájára.

-          Ezt a választ vártam – kacsintott rám. Furcsán viselkedett egy kicsit, de mivel mégiscsak agyrázkódása volt nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

-          Jól vagy, Liz? – kérdezte hirtelen Renata.

-          Persze, hogy jól vagyok, mi bajom lehetne? – nézett Renata felé vigyorogva. Oké, ezt most én magam sem értem. Azt hittem, hogy majd vigasztalásra szorul, ehelyett olyan vidám volt, mintha valami csodálatos dolog történt volna.

-          Akkor jó – vágta rá Félix, de ő is meglepetten meredt kedvesemre. Azt hiszem, hogyha meglesz a sátor, és Liz elvonul Esmével, én pedig tudok beszélni Carlisle-jal.

-          Na, mi lesz? Mikor lesz sátram, fiúk? Ráadásul éhes is vagyok – kezdte el sorolni az igényeit.

-          Amit csak parancsol, hölgyem – vettem elő néhány dolgot, amit elcsentem az apja házából. Volt itt sajt, kenyér, némi zöldség, pár szem gyümölcs.

-          Nocsak, látom, hogy szépen bevásároltál – mondta lenyűgözve, és azonnal elvett egy fürt szőlőt, majd jóízűen majszolni kezdte. Én pedig mentem, és segítettem Félixnek felállítani a sátrat.

-          Minden rendben van, kicsim? Szeretnél beszélgetni? – simogatta meg Liz haját Esme. Meg tudtam érteni, hogy minél többet szeretne megtudni a lányáról, hiszen nagyon hosszú időre elszakították őket egymástól, pontosabban az az őrült szakította el őket egymástól. Remélem, hogy neki majd megnyílik Liz, és fel tudja dolgozni a történteket.

-          Van egy olyan érzésem, hogy a Cullen család ezentúl sűrűbben jön hozzánk látogatóba – állapította meg Félix vigyorogva. – Nem gondolod?

-          Nekem is van egy ilyen sejtésem – bólintottam rá azonnal.

-          Nem gondoltam volna, hogy Liz Esme lánya, mármint nem akartam elhinni, hogy ennyire kegyetlen lehet valaki a saját gyerekével – állapította meg Félix, mikor az utolsó simításokat végeztük a sátron.

-          Nem akarlak elkeseríteni, de nem mondhatnám, hogy a mi szüleink túlságosan szerettek volna minket. Jane és én nagyon rossz körülményeket kaptunk, még sokkal rosszabbakat, mint Liz. Én is iszonyúan dühös vagyok az apjára, amiatt, amit tett, de valahogy mégis örülök, hogy annyira azért nem volt kegyetlen, mint amilyen kegyetlen az én apám volt – magyaráztam halkan.

-          Inkább azzal törődjetek fiúk, hogy Liz és Esme végre el tudjon vonulni egy kicsit beszélgetni – szólt ránk Renata. – Komolyan mondom, hogy néha rosszabbak vagytok, mint a pletykás vénasszonyok.

-          Tényekről beszélgettünk, Renata – vágtam vissza azonnal. Egyáltalán nem tartom magam pletykásnak, sőt. Állítólag nagyon keveset beszélek a normálishoz képest, és a húgom még rajtam is túltesz.  – Liz, készen van a sátor – szóltam szerelmemnek, aki hálából kápráztatóan rám mosolygott.

-          Köszönöm – nyomott puszit a számra, amikor elsétált mellettem, de én gyorsabb voltam, megragadtam a derekánál fogva, majd loptam tőle egy rendes csókot az apró érintés helyett. Csak akkor engedtem el őt, amikor már kis híján megfulladt, annyira nem tudott oxigénhez jutni. – Ne hagyd abba – suttogta a fülembe nem sokkal később, majd egész testével szorosan hozzám simult. – Van még néhány hálóingem – duruzsolta a fülembe. Oh, ez remek ötlet. Úgy tűnik, hogy ma nem kell neki sok hozzá, hogy bármire igent mondjon, de várjunk csak, ez egyáltalán nem jellemző Lizre.

-          Talán majd, ha hazaértünk, itt még a fáknak is füle van – mosolyogtam rá gyengéden. Amíg Volterrába érünk lesz ideje átgondolni azt az egészet, ami vele történt néhány nap alatt, és talán le is csillapodik. Azt hiszem, hogy most minden szalmaszálba megpróbál belekapaszkodni, hogy meggyőzze magát, hogy vannak, akik szeretik őt.

-          Te nem akarsz velem lenni? – nézett rám döbbenten.

-          Te is tudod, hogy egyáltalán nem erről van szó – fogtam a kezeim közé az arcát, hogy mélyen a szemébe nézhessek.

-          Akkor miről van szó? – kérdezett vissza sértetten. Jól van, úgy tűnik, hogy jelenleg nem tudok olyat tenni, vagy mondani, ami most jó lenne.

-          Arról van szó, hogy érthető okok miatt zaklatott vagy most – vágtam rá azonnal.

-          Valóban zaklatott vagyok, és pont ezért vártam tőled támogatásra, és gyengédségre, de ha te nem akarod, akkor nem muszáj, természetesen – vonult el mellettem dühösen, majd bement a sátorba az étellel együtt.

-          Na jó, most megint mi a fenét csináltam rosszul? – forgattam meg a szemeimet.

-          Te semmi nem csináltál rosszul, Alec. Lizt elég sok stressz érte egy nap alatt, úgyhogy hagyd megnyugodni, rá fog jönni ő maga is, hogy most nem úgy bánt veled, ahogy kellett volna – veregette meg a vállamat Carlisle, Esme pedig kedvesen rám mosolygott.

-          Bemennél a lányodhoz? Hátha veled normálisan tudna beszélgetni – néztem Esmére kérlelőn.

-          Hát persze, boldogan – vidult fel Esme. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a sátorban Liz után. Én pedig nagyon reméltem, hogy hamarosan minden megoldódik közöttük is, és köztem és Liz között is.

-          Gyere, fussunk egyet, nagyfiú, pont rád fér, hogy kiszellőztesd a fejed – ajánlotta Renata a lehetőséget. – Addig talán Liz is lehiggad egy kicsit.

-          Nem is tudom, nem szívesen hagynám itt őket – ráztam meg a fejem.

-          Majd én és Carlisle itt maradunk – vágta rá Félix azonnal. – Menjetek, tudod, hogy a futás mindig jót tesz neked, és Jane-nek is, ha túl sok benneteket a feszültség.

-          Köszönöm – néztem rájuk hálásan. Majd nekiiramodtam, hogy menjek egy-két kört az erdőben, de közben hallottam azt is, hogy Renata mindvégig mellettem száguldott.

-          Jobban vagy? – kérdezte miután vagy kért teljes kört rohantam az erdőben.

-          Nem igazán, meg akarom ölni – morogtam fel.

-          Mármint Liz apját, és nem Lizt, ugye? – nézett rám kérdőn.

-          Természetesen az apját, hiszen arra semmi okom sincs, hogy Lizt bántsam, ő nem tehet semmiről. Legfeljebb csak annyiról, hogy most rosszul döntött.

-          Viszont te ezt sosem fogod neki felhánytorgatni – mondta Renata határozottan.

-          Nem, nem áll szándékomban egyáltalán csak felhozni a témát – válaszoltam azonnal.

-          Helyes, akkor ez mindkettőtök számára egy nagyon bíztató új kezdet lesz – mosolyodott el elégedetten. – Gyere, menjünk vissza, már egy jó órája eljöttünk, szerintem lassan hiányolni fog a kedvesed.

-          Jól van, most már azt hiszem, hogy tudom kezelni, még akkor is, ha kicsik szélsőségesen viselkedik majd – bólintottam rá, majd futni kezdtünk a táborunk felé…