La Push vámpírja II. Új nemzedék - 24. fejezet

24. fejezet

(Bella szemszöge)

Idegesen ültem a nappaliban, miközben a játékot figyeltem, amiben éppen Emily vezetett Emmett előtt. Nem tudom, hogy direkt hagyták-e a többiek, hogy így jöjjön ki a lépés, vagy Emmett tényleg ennyire ügyes volt, de helyesek voltak, ahogy keményen harcoltak egymás ellen. Emily mondjuk általában megnyerte a társasjátékokat, tehát nem sok esélyt láttam arra, hogy Emmett legyen győztes kettejük csatájában, de ki tudja. Majd meglátjuk.

-         Mi a baj, kicsim? – ült le mellém Edward. Én viszont nem akartam, hogy a többiek is meghallják a kétségeimet, ezért gondolatban válaszoltam neki.

-         Azt hiszem, hogy nem volt jó ötlet, hogy idehívtam Maxet, hiszen Marie teljesen kikészült. Azt hittem, hogy érteni fogja, de tévedtem. Viszont talán van más megoldás is arra, hogy megszabaduljunk Maxtől és a családjától.

-         Ezt ne itt beszéljük meg – suttogta a fülembe. Majd kifelé kezdett húzni a házból. Én pedig gondolkodás nélkül követtem őt. Majd futásnak eredtem utána, amikor nekiiramodott. Nem sokkal később a határ mentén álló háznál voltunk. – Gyere, itt most nincs senki, itt nyugodtan beszélhetünk.

-         Rendben – bólintottam rá. Majd mindketten bementünk a házba, és leültünk a kanapéra.

-         Hallgatlak, Bella, mi a terved? – nézett rám kíváncsian.

-         Nos, Max problémája alapvetően az, hogy a Volturik képességei miatt nem tudnak behatolni – kezdtem bele. – A lányai bűvereje azonban elegendő lenne ahhoz, hogy véghezvigye a tervét, ha Jane és Alec képessége ki lenne iktatva. Igazam van?

-         Elméletben lehetséges, igen, azt hiszem, hogy így van. Bár Max saját bevallása szerint Marie-nál erősebb képességű lányt még soha nem látott. Na és persze te is láttad az unokánkat délelőtt. Hárman nem tudták lenyugtatni. Még annál is erősebb, mint amilyennek eredetileg hittük. Viszont még nem értem, hogy mi a terved.

-         Ha az elméletem helyes, és te is úgy látod, hogy logikusan gondolkodom, akkor én egyedül is elég vagyok ahhoz, hogy bejussanak és véghezvigyék a tervüket. Ha blokkolom a Volturi veszélyes katonáit a többit már elintézi Max és a családja – magyaráztam az elméletemet.

-         Nos, maga az elmélet nem rossz, de ha bármi balul sül el, akkor nem térsz vissza Voltrerrából, és mindketten tudjuk, hogy Aro sokkal inkább megtartana téged rabszolgájának, semmint kegyesen kivégezne – tiltakozott Edward.

-         Nem tehetjük ki ennyi stressznek az unokáinkat. Marie idegei nem bírnak sokat, ezt te is láthattad. Nem hagyhatjuk, hogy a képessége függősségébe essen, mert akkor elveszíti önmagát. Inkább leszek rabszolga, de nem hagyom az unokáimat, és a családomat veszni – néztem rá ellentmondást nem tűrve.

-         Akkor veled megyek – húzott szorosan magához. – Még egyszer nem veszíthetlek el, és inkább leszek rabszolga veled egy örökléten át, semmint, hogy elveszítsem még egyszer a lelkem.

-         Tehát már elhiszed nekem, hogy van lelked? – kérdeztem mosolyogva.

-         Lehetnének még kétségeim, amikor ilyen fiúgyermekkel ajándékoztál meg engem? – nyomott gyors csókot a számra.

-         Nem, valóban nem lehetnek már kétségeid – bólintottam rá nevetve. – Viszont nem akarom, hogy az én sorsomra juss, hogyha valami balul sül el.

-         Vagy velem együtt mész, vagy nem mész – mondta ellentmondást nem tűrve.

-         Edward, én…

-         Ebből nem engedek, és ne is álmodj róla, hogy elmehetsz nélkülem Volterrába. Soha nem foglak szem elől téveszteni többé, amíg csak élek – mondta mélyen a szemembe nézve. – Akárhol is töltjük a hátralévő időt. Nem érdekel, hogy szabadon, vagy tömlöcben, de együtt.

-         Rendben van – mosolyodtam el halványan. Szinte éreztem, hogy ezt fogja mondani. Bár nem, mintha nem esne jól ez a nagyfokú törődés, de nem akartam magammal rántani őt is. - Helyes, akkor beszéljünk Maxszel? – kérdeztem bizonytalanul. – A többieknek talán jobb lenne, ha nem szólnánk, csak egyszerűen eltűnnénk. Nem akarom, hogy ők is velünk akarjanak jönni – mondtam komolyan.

-         Ebben egyetértünk – bólintott rá szerelmem.

-         Akkor, azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha indulunk is – haraptam az ajkamba.

-         Ne, várj – kapta el a karomat szerelmem. – Adjunk magunknak még egy éjszakát, mielőtt elmegyünk innen. Még hajnal előtt visszaérünk, mielőtt a lányok felébrednének. Most viszont még más terveim vannak veled – kapott fel gyengéden. Majd egy szempillantás alatt a szobánkban volt, és letett az ágyra. – Szeretnélek végre újra érezni téged. Már olyan rég volt alkalmunk szeretni egymást.

-         A számból vetted ki a szót – karoltam át a nyakát, majd magamra rántottam. Ezután nem beszéltünk. A kezdeti gyengédségünk helyét lassanként átvette a vadság, és a szenvedély, és végül azon kaptam magam, hogy már teljesen meztelenül fekszem szerelmem alatt a feldúlt ágyban. – Miért áltál meg? – ziháltam halkan, amikor Edward már egy ideje nem mozdult.

-         Annyira gyönyörű vagy – simított végig a testemen.

Majd újra birtokba vette az ajkaimat, és egy határozott mozdulattal a magáévá tett. Mindketten felnyögtünk az érzéstől, és heves mozgásba kezdtünk. Minden szerelmemet bele akartam sűríteni ebbe az éjszakába, hiszen ki tudja, hogy mikor lehetünk újra tökéletesen kettesben. Ha elmegyünk Maxszel és a családjával, akkor egy ideig biztosan nem lesz alkalmunk nyugodtan szerelmeskedni.

-         Hiányozni fog ez a hely, még akkor is, hogyha csak kis időre megyünk el – sóhajtottam a mellkasán fekve.

-         Igen, tudom, kicsim – nyomott puszit a fejem búbjára. – Nekem is hiányozni fog, ebben biztos lehetsz – cirógatta meg a hátamat.

-         Azt hiszem, hogy ideje lenne lassan visszamennünk – néztem fel rá.

-         Igen, azt hiszem, hogy igazad van – egyezett bele kedvesem. Majd mindketten ki akartunk kelni az ágyból, hogy felöltözzünk, amikor kivágódott az ajtó.

-         Alice, mi a fenét képzelsz? – kérdezte Edward kissé idegesen.

-         Bocsánat, de amíg ti itt olyan dolgokat határoztatok el, amiket szerintem nem kéne, addig az unokátok teljesen kifordult magából – vágta hozzánk Alice.

-         Mit csinált? – kerekedtek ki a szemeim.

-         Jelenleg eltűnt, Timmel együtt – vált Alice még hisztérikusabbá. – Azt hiszem, hogy elkábított mindenkit, még Maxéket is. Azután pedig angolosan távozott a farkasával együtt. A többiek már elindultak, hátha a nyomukra akadnak, de félek, hogyha Marie nem akarja, hogy megtaláljuk, akkor nem is fogjuk.

-         Dehogynem, a gondolatai merre viszik? Nem döntötte el, hogy hová mennek Timmel? – kapta fel Edward a nadrágját egy szempillantás alatt.

-         Nagyokos, ha tudnám, hogy hova akarnak menni, akkor nem ide jöttem volna hozzátok, hogy segítsetek őket megkeresni – forgatta meg a szemeit a kis kobold. – Ha nem rémlik, akkor szólok, hogy a farkasok képesek elhomályosítani a látásomat, és Tim is az, még akkor is, hogyha még nem gyakorolja a képességét.

-         Emily?

-         Emily békésen aludt, amikor ez az egész történt, nem hiszem, hogy ő most bármit is tehetne. Ezt a döntést nyilván egyedül hozta meg Marie. Emily őszintén megdöbbent, amikor a húgát nem találtuk az ágyban, ahogy Timet sem.

-         Fésüljük át az erdőt, és a hegyeket – mondtam immár teljesen felöltözve, majd kiviharzottam a házból. A többiek pedig azonnal a nyomomba eredtek. Miután átvizsgáltuk a hegyeket és az erdőt is, kétségbeesetten mentünk vissza a Cullen házhoz hátha valaki más megtalálta őket, de mindenki csak csüggedten gubbasztott a nappaliban. Amiből arra következtettem, hogy ők sem jártak sikerrel.

-         Találtatok valami nyomot? – pattant fel Nathalie azonnal.

-         Nem, semmi jelük – hajtottam le a fejem Edwarddal együtt.

-         Ez a te hibád – morgott rám Nathalie. – Ha nyugton maradtál volna a szigeten, akkor a lányom még mindig velünk lenne. Miért kellett elmenned Maxhez? Mi értelme volt ennek az egésznek? – remegett meg. Majd hirtelen átváltozott, és nekem akart támadni, de Anthony egy gyors mozdulattal lefogta a még mindig küszködő feleségét.

-         Anya, menj most el innen. Nem fog lehiggadni, amíg itt vagy – kiabált rám fiam.

-         Várj, majd segítek – kapta el Emmett Nath hátsó lábait.

-         Hagyjátok ezt abba, most azonnal – csattant fel Jasper, majd éreztem, ahogy hatalmas nyugalomhullám árad szét az egész testemben. Ahogy Nathalie is lassan elhalkult, majd összeesett. – Nem az a megoldás, hogy széttépitek egymást. Bella hirtelen döntött, de most már ez van. Marie nyilván megijedt és elmenekült, ilyet is láttunk már a családban – nézett jelentőségteljesen Edwardra. – Emily képes lenne kapcsolatba lépni a húgával, ha akarna, de nem teszi, mert makacs, és nem akarja visszacibálni a testvérét az akarata ellenére. Makacsságból is van bőven a családban, nem egyedi eset. A kérdés az, hogy mi a megoldás, és hol lehet Marie, és Tim.

-         A sziget – villant fel fiam szeme hirtelen. – Marie a szigeten biztonságban érezte magát, és boldog volt. Mi van, ha éppen oda akar visszajutni?

-         Elképzelhető – biccentett Emily. – Bár talán nem kéne visszahozni, csak utánamenni – fűzte hozzá halkan. – Rossz érzésem van, amikor ő feszült. Valahogy én is az leszek.

-         Nem lesz többé feszült, teszünk róla – kapta fel Anthony Emilyt. – Mi ketten megyünk érte. Jasper, higgadtan tudod tartani Nathalie-t, amíg visszajövünk?

-         Igen, könnyedén menni fog – bólintott rá Jasper.

-         Ha minden kötél szakad, akkor én is le tudom nyugtatni – ajánlotta Carlisle.

-         Gyógyszerekkel csak végszükség esetén – kérte fiam komolyan.

-         Természetesen, nem fogom nyugtatózni csak akkor, hogyha nincs más megoldás – bólintott rá Carlisle azonnal.

-         Rendben, akkor Emily, mehetünk? – kapta fel lányát a hátára.

-         Igen, indulhatunk – bólintott rá unokám. Majd egy határozottan belecsimpaszkodott az apukájába, aki azonnal futásnak eredt az erdő mélye felé…

(Emily szemszöge)

Szorosan csimpaszkodtam apu nyakába, miközben az erdőn száguldottunk végig, és hirtelen furcsa zaj csapta meg a fülemet. Mintha apró mancsnyomokat hallanék. Kíváncsian kaptam arra a fejemet, de csak egy villanást láttam. Mintha egy apró farkast láttam volna szaladni, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg láttam-e. Rozsdabarna volt, azt hiszem. Bár nem hiszem, hogy túl nagy jelentőséget kéne tulajdonítanom az esetnek, hiszen egy efféle farkas egyáltalán nem meglepő itt, hiszen erdőben vagyunk. Apa azonban hirtelen megállt.

-         Merre láttad azt a kis farkast, Emily? – kérdezte hirtelen.

-         Ott arra láttam, legalábbis azt hiszem, hogy az volt, de sok farkas jár az erdőben, hiszen ezt te is tudod.

-         Valóban, de általában itt szürke farkasok vannak. Nem pedig rozsdabarnák. Eddig csak apa és Jake kapott tökéletesen rozsdabarna bundát, de Tim lehetséges, hogy hasonló színt kap majd, mint az édesapja. Mi van, ha őt pillantottad meg?

-         De hát Tim még sohasem változott át – mondtam meglepetten. Miért éppen most változott volna át?

-         Valóban nem, de a bevésődése fél, és neki meg kell őt védenie, így elég valószínű, hogy most tette meg ezt a lépést, hogy Marie-t védelmezze bármi áron.

-         Végül is lehetséges, de szerintem jó volt a szigetről szóló elméleted apa – motyogtam halkan.

-         Ez csupán egy rövid kitérő – válaszolta azonnal. – Viszont lehetséges, hogy még itt találhatjuk őket, ha helyes az elméletem.

-         Akkor próbáljuk meg, ha így gondolod – egyeztem bele végül. Apa az esetek többségében nagyon jó megérzésekkel rendelkezik.

-         Helyes – biccentett apa. Majd egy szempillantás alatt kezdett el rohanni a farkas után, amit látni véltem. Néhány perc futás után azonban még mindig semmit nem találtunk.

-         Talán csak képzeltem, ne haragudj, apu – húztam el a számat, amikor tényleg nem találtunk semmit.

-         Én nem hiszem, hogy csak képzelted, mert érzek valami furcsát errefelé – lépdelt tovább apa. – Olyan mintha lenne itt valaki, csak nem látom. Ez egyértelmű jele lehet annak, hogy Marie van a közelben.  Talán csak elbújtak itt a közelben, és nem is akarnak igazán elszökni, hanem csak arra várnak, hogy Max és a családja távozzon innen.

-         Akkor miért nem hallom a gondolatait, hogyha itt van valahol? – kérdeztem kíváncsian.

-         Talán megvan benne az a képesség, amit én is anyától örököltem. Valószínűsíthetően el tudja zárni a gondolatait, hogyha akarja – mondta apa határozottan.

-         Marie, itt vagy? – kérdeztem halkan. – Adj valami jelet, kérlek – kérleltem csendesen. – Anya nagyon aggódik érted, és mi is.

-         Marie, tudom, hogy itt vagy valahol, kicsim – szólalt meg apa is. – Érzem, hogy csak elrejtőzöl, de te nem akarsz nélkülünk élni, ahogy mi sem nélküled. Te is tudod, hogy haza kell jönnöd. Ostobán cselekedtünk, amikor azt hittük, hogy képes leszel segíteni Maxnek, hogy megszabaduljunk tőle. Nagyon sajnáljuk. Most már tudjuk, hogy mennyire félsz tőle, és nem fogjuk hagyni, hogy akár csak egy ujjal is hozzád érjen. Kicsim, kérlek, gyere haza – gördült le egy könnycsepp apa szeméből. Még soha életemben nem láttam őt sírni. Aztán a következő pillanatban lassan tisztulni kezdett a kép, és egy apró rozsdabarna farkas jelent meg előttünk, Marie pedig a hátán ült, és a bundáját simogatta.

-         Sajnálom, apa, ne haragudj – pityeredett húgom. Apa viszont rögtön letérdelt elé, és a karját nyújtotta húgomnak. Aki egy határozott ugrással bele is vetette magát apa ölelő karjaiba. – Gyáva vagyok, igaz? – sírta Marie kétségbeesetten. – Én nem vagyok farkas, mint Emily, ő sokkal erősebb nálam.

-         Nincs mit szégyellned, édesem – nyomott puszit apa a feje búbjára. – Te nem vagy gyáva, csak megijedtél. Mindenki így reagált volna, azt hiszem.

-         Emily nem, ő bátor volt, és erős, de én elfutottam – ostorozta magát még mindig.

-         Ne vedd át a nagyapád stílusát, kérlek. Most már minden rendben lesz. Hazamegyünk, és kitalálunk valami mást. Nem kell Max közelében maradnod. Ígérem – simított végig a hátán apu.

-         Hiányoztál – bújtam én is oda Marie-hoz.

-         Te is nekem. Furcsa egyedül lenni – mutatott a fejére.

-         Igen, nekem is – bólintottam rá. Majd a kis farkas panaszosan vonyítani kezdett. Mire apa mosolyogva kinyújtotta felé a kezét. Tim pedig azonnal beleugrott az ölébe. Azután pedig a fejét Marie ölébe hajtotta.

-         Menjünk haza – állt fel apa mindhármunkkal a karjában.

-         Apu, én majd futok Timmel – lelkesedtem fel. – Lehet? – kérdeztem reménykedve.

-         Hát persze, kicsim – bólintott rá azonnal. Én pedig azonnal átváltoztam, és Tim mellé álltam.

-         Szia – gondoltam vigyorogva.

-         Helló, neked is furcsa érzés volt először? – kérdezte izgatottan. – Olyan volt, mint egy robbanás… pf… – mondta határozottan. Majd felborult, és a hátára feküdt, hogy érzékeltesse vizuálisan is az élményt.

-         Igen, nekem is ilyen volt – nevettem fel.

-         Akkor tudod, miről beszélek – vakkantott lelkesen. – Ez egyszerűen csúcs.

-         Igen, én is nagyon szeretek farkas lenni – vakkantottam én is válaszként.

-         Menjünk haza – eredt apa futásnak Marie-val a karjaiban.

Mi pedig azonnal követtük őt. Nem voltunk messze az otthonunktól, csupán néhány pernyi futásra. Úgy tűnik, hogy Marie nem akart túlságosan eltávolodni tőlünk, egyszerűen csak láthatatlanná akart válni, hogy ne találjanak rá Maxék. Még jó, hogy meggondolta magát, mert soha nem találtunk volna rá, hogyha ő nem engedi meg nekünk, hogy lássuk őt…

Amikor a ház előtti tisztásra értünk megdöbbentő látvány fogadott minket. A sátrak eltűntek. Nem csak egy-vagy kettő, hanem az összes sátor eltűnt. Maxnek és családjának nem volt semmi nyoma.

-         Hát itt meg mi történt? – állt meg apa is döbbenten. – Talán Nathalie elküldte őket. Nem csodálkoznék a dolgon – gondolkodott el. Majd mind a négyen besétáltunk a házba. Ahol a látvány még inkább ijesztő volt. Mindenki megkövülten ült hol a kanapén, hol a földön, de senki sem tudott magáról. Egyszerűen le voltak fagyva. – Marie, kicsim, ez ugye nem te voltál? – kérdezte apa döbbenten.

-         Nem, én most nem csinálok semmit – rázta meg a fejét azonnal. – Mindenki itt van? – kérdezte aztán ijedten. Majd leugrott apa öléből.

-         Jó kérdés, mindjárt kiderítjük – indult meg apa is a többiek felé. – Marie, Emily meg tudjátok oldani, hogy magukhoz térjenek? – kérdezte idegesen.

-         Hát persze – bólintottunk rá a húgommal. Majd koncentrálni kezdtünk, nem sokkal később pedig a családunk elkezdett magához térni a kábulatból.

-         Én ezt nem értem, ilyet nem tehettek meg velük, csak akkor, hogyha anya… - gondolkodott apa hangosan. – Álljunk csak meg, hol van, anya? – nézett körbe apu idegesen.

-         Nagyi? – kérdezte Marie is. – Nagymama, hol vagy? – kiáltotta el magát.

-         Hogy, mi történt? – rázta meg magát nagyapa. - Bella? – kérdezte Edward bizonytalanul. – Bella – üvöltötte el magát, de a nagyi még mindig nem adott magáról jelet. Jobbnak láttam, hogyha gyorsan visszaváltozom és felöltözöm, ezért felszaladtam az emeletre. Amikor pedig megint emberi alakot öltöttem felkaptam egy nyári ruhát, és már siettem is visszafelé.

-         Mi a fene történt? – kérdezte Jasper idegesen. – Az egyik pillanatban még beszélgettünk, a másikban meg már se kép, se hang. Hol van Bella? Miért nem védett le minket?

-         Nyugalom. Isabella soha nem hagyna cserben minket, úgyhogy biztosan történt valami – mondta Esme dédi komolyan.

-         Ezt találtam a konyhában – lépett be Carmen a nappaliba. Egy cetli volt a kezében, vagy inkább egy levélpapír? Nem voltam benne teljesen biztos, hogy melyik.

„Kedves családom,

Ha ezt a levelet olvassátok, akkor sikerült a tervem, és én éppen úton vagyok Volterra felé Maxszel és a családjával. Higgyétek el, hogy nehéz döntés volt, amit meg kellett hoznom, de összességében el kell ismernetek, hogy igazam van. Nathalie-nak igaza van. Én hoztam a fejünkre a bajt, holott nyugton is maradhattam volna, amikor a szigetre menekültünk, de nem voltam képes rá. Így azt hiszem, hogy úgy fair, ha én is hozom rendbe a dolgot. Ha nem térnék vissza, akkor ne keressetek, semmiképpen se gyertek utánam, és azt is akadályozzátok meg, hogy Edward butaságot csináljon.

Edward, tudom, hogy azt ígértem, hogy együtt fogunk elmenni Volterrába, és megoldani a gondokat, de nem akartalak magammal rántani. Kérlek, ne aggódj értem, ha nem is azonnal, vagy nem is a közeljövőben, de egyszer visszatérek hozzád, megígérem, hogy így lesz. Együtt leszünk, mint férj és feleség. Higgy nekem, visszatérek hozzád, hogy örökké együtt lehessünk, ahogy mindig is akartuk.

Fiaim, tudom, hogy nagyon nagy veszélybe sodortalak titeket és a családjaitokat az elhamarkodott döntésemmel, de jóváteszem. Anthony, kérlek, mondd meg Nathalie-nak, és az unokáimnak, hogy sajnálom. 

Szeretlek Titeket,

Bella”

-         Te jó ég – kapta a szája elé a kezét Esme dédi. Ezt nem hagyhatjuk ennyiben – mondta határozottan.

-         Várjunk csak, Angela és Brian? – forgott közbe Jasper. – Őket se látta senki?

-         Hm… érdekes – állapította meg Rose néni. – Még mindig csak én gondolom úgy, hogy Brian nem csak úgy puszta véletlenségből jelent meg nálunk éppen Bella és Edward lagziján?