Liz Volturi - 53. fejezet

53. fejezet

 (Liz szemszöge)

Hát, mit is mondhatnék, vagy gondolhatnék most? Egyáltalán nem így terveztem az esténket. Minden olyan csodálatosan indult, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű véget fog érni. Amikor kopogtattak az ajtón azt hittem, hogy Alec jött vissza ilyen gyorsan. Meg sem fordult a fejemben, hogy a volt vőlegényem lehet a szoba ajtaja előtt. Ha tudtam volna, akkor soha nem nyitottam volna ajtót. Pláne nem ebben a gyönyörű hálóingben és a hozzá illő köntösben, már ami megmaradt belőle, miután az a vadállat megtámadott azzal a felkiáltással, hogy ha más is megkaphatott, akkor ő miért lenne türelmes, és várná meg az esküvőt. Az az igazság, hogy végtelenül hálás voltam Alecnek, amiért azonnal jött a segítségemre, miután érte sikoltottam, és természetesen azért, mert megvédett engem, de látni azt, hogy minden gond nélkül lelök valakit a tetőről, és még mosolyra is húzza a száját, amikor a földbe csapódik és meghal, egyszerűen sokkoló volt. Sosem akartam a halálát a volt vőlegényemnek, de próbálom megérteni vámpír szemmel is a dolgot, hiszen neki csak egy ember volt, akit el akart tenni az útból. Ő nem tudhatta, hogy az édesanyja annak a férfinak egy végtelenül kedves, és csodálatos asszony. A fia csakis az apja miatt lett olyan, amilyen.

-          Huh, kezd lilulni az arcod, nagyon fáj? – kérdezte Demetri óvatosan.

-          Nem olyan rossz, mint amilyennek ezek szerint látszik – simítottam rá a tenyerem a kicsit bizsergő részre. Na jó, igazából tényleg fájt, de ezt nem kell tudnia senkinek rajtam kívül.

-          Miért haragszol ennyire Alecre? Nem hiszem, hogy nem csak azért tette, hogy téged védjen – állapította meg.

-          Tudom, hogy csak vigyázni akar rám, de látni, ahogy megöl valakit, ráadásul mindezt elégedetten, elég rémisztő volt a számomra – sóhajtottam fel.

-          Viszont az áldozat elég csendesen zuhant, nem igaz? – nézett rám úgy, mintha valami nagyon nyilvánvaló dolgot nem vettem volna észre.

-          Már amennyire valaki csendesen zuhanhat – vontam fel a szemöldököm. Nem értettem, hogy miről beszélünk.

-          Nem hallottál egy kiáltást, vagy fájdalmas nyögést sem, csak a becsapódás hangját, nem igaz? Tudom, hogy így van, mert mi is csak ennyit hallottunk.

-          Nem értem, hogy mit akarsz ebből kihozni? – ráztam meg a fejem.

-          Az a férfi fel sem fogta, hogy lezuhant a tetőről, és nem érzett fájdalmat a halálakor – vágta rá egyértelműen.

-          Már hogyne érzett volna fájdalmat, amikor több emelet magasról a földbe csapódott? – húztam el a számat.

-          Ismered Alec képességét. Ha azt akarja, akkor az áldozata észre sem veszi, hogy fájdalmai vannak vagy, hogy bármi is történik vele. Alec elvette az érzékeit, hogy ne szenvedjen, és ezt csakis miattad tette – mondta komolyan. – Láttam már ilyet tőle azelőtt is. Ha megsajnál valakit, akit nem tud megmenteni, akkor az áldozat nem fog érezni belőle semmit. Egyfajta kegyelmet gyakorol. Hidd el, hogy ez a kegyelem a vőlegényed iránt most csak neked szólt, és semmiképpen nem annak a férfinak. Őt valószínűleg legszívesebben apró cafatokra tépte volna.

-          Na és most jobban kellene éreznem magam, mert aki meghalt miattam, az legalább nem érzett fájdalmat? – forgattam meg a szemeimet.

-          Hát innen fúj a szél – sóhajtott fel Demetri. – Bűntudatod van, mert az hiszed, hogy miattad halt meg – bólintott rá határozottan.

-          Már hogyne lenne bűntudatom? Hiszen tényleg miattam halt meg – vágtam rá azonnal.

-          Ti emberek túlságosan is egyszerűen akarjátok látni a dolgokat – csóválta meg a fejét. – Először is, nem te kérted, hogy jöjjön utánad. Egy normális férfi ért a szóból, hogyha a menyasszony hirtelen eltűnik. Másodszor, nem igen hiszem, hogy te az ilyesfajta az érintkezést szeretnéd egy férfival, tehát nem te kérted, hogy vesse rád magát, és próbáljon meg az uralma alá hajtani. Harmadszor pedig, ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, hogy miért sajnálod valaki halálát, aki valószínűleg talált volna magának másik nőt, akit kínozhat. Így ha belegondolsz, megmentettél egy másik hajadont az egész életen át tartó megaláztatástól – sorolta fel az érveit, amelyek igencsak logikusnak tűntek, és nagyon csábítóan hatott rám a gondolat, hogy elintézzem ennyivel a bűntudatomat, de mégsem voltam rá képes.

-          Értem, amit mondasz, és tudom, hogy logikus gondolatok, de azért nem olyan könnyű elfogadnom a tényt, hogy valaki akkor is miattam halt meg, de tény, hogy Alec csak nekem akart jót, és azt is tudom, hogy nem szabad haragudnom rá, vagyis nem lenne szabad – adtam meg magam.

-          Nos, én annyi keresetlen tanácsot adnék neked, hogy ne lökd el magadtól, ha nem vagy biztos benne, ugyanis Alec és Jane nem az a típus, aki könnyen beenged valakit az életébe, pláne nem kétszer – nézett rám komolyan. – Nagyjából ismered a múltjukat, és tudod, hogy nem volt nekik könnyű az emberi lét, így érthető, hogy miért szeretnek vámpírok lenni, és miért nem tartják túlságosan sokra az emberi létet.

-          Te is szeretsz vámpír lenni, vagy csak elfogadod, hogy azzá váltál? – kérdeztem kíváncsian.

-          Miért ne szeretném? Amíg betartom a törvényeket, addig nincs mitől félnem, és szeretem a nyomkövetés ajándékát, amit kaptam – vágta rá azonnal.

-          Nem bántad meg, hogy nem maradtál egyszerű halandó egy emberöltőnyi élettel?  

-          Nem mondhatnám, hiszen az emberi életem éppen véget ért volna, amikor Aro megharapott – rántotta meg a vállát.

-          Haldokoltál? – kérdeztem vissza döbbenten. – Nagyon sajnálom.

-          Én nem – csóválta meg a fejét. – Mindig is elég heves volt a vérmérsékletem, és ez így volt jó. Nem csoda, hogy fiatalon utolért volna a végzet, de azt sem bántam volta. A mának éltem, és ezt a mai napig helyesnek tartom, neked is ezt kellene tenned, Liz – mondta komolyan. Én pedig észrevettem, hogy most érünk be a Volterra alatt húzódó alagútrendszerbe. Nem sokkal később pedig már Carlisle és Esme szobájában voltam az ágyon.

-          Jézusom, ki tette ezt veled? – kérdezte Esme feldúltan, majd halkan fel is morgott, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.

-          A volt vőlegénye talált rá az apja kérésére, ha egészen pontosak akarunk lenni – válaszolt helyettem Demetri azonnal.

-          Csak az arcod sérült meg? – nézett rám Carlisle bizonytalanul, amikor elkezdett kicsomagolni a takaróból, és meglátta az eléggé zilált hálóinget a kardigán alatt, amit felvettem, amikor követtem Alec-et a tetőre.

-          Lehet, hogy lesz még egy-két zúzódás a csuklóimon, a bal eléggé kellemetlenül lüktet, de más nem történt – mondtam nyomatékosan, még mielőtt azt hinné bárki, hogy komolyabb dolgok is történtek abban a szobában.

-          Akkor jó – simított végig óvatosan a karomon, miközben továbbra is az arcom fürkészte. Gondolom a reakcióimat figyelte. – Először ellátom az arcod, mert ez nagyon csúnya, utána pedig jöhetnek a csuklóid. Esme, hoznál egy kis jeget? – fordult a még mindig ijedten néző anya felé.

-          Hát persze, már megyek is – bólintott rá. – Demetri, te pedig kérlek, hozd el a gyógyfüveket, amiket Edward begyűjtött nekem nemrég. Szerintem még a szobájában vannak.

-          Megyek – bólintott rá azonnal, majd elviharzott.

-          Miért küldted el őket olyan dolgok miatt, amikre azonnal nem lesz szükséged? – néztem rá kérdőn.

-          Jó megfigyelő vagy – mosolyodott el egy pillanatra. – Azért, mert szeretnélek alaposan megvizsgálni, és nem hiszem, hogy közönség előtt szeretnéd levenni a ruhát, ami rajtad van, még akkor sem, hogyha az egyik illető az édesanyád – mondta gyengéden. – Viszont, ha viszolyogsz a dologtól, akkor megkérhetem Rose-t, vagy Renata-t, hogy nézze meg a tested a sérülések miatt. Nem szükséges, hogy én legyek az.

-          Megbízom benned – mondtam komolyan. Majd bátran levettem magamról a kardigánt, de a hálóingnél megtorpantam, és éreztem, ahogy elvörösödöm.

-          Megtisztelő a bizalmad, Liz, de úgy látom, hogy ez így nem fog menni egyelőre – emelte fel a fejem, amit eddig kitartóan lehorgasztottam, hogy ne lássa milyen vörös az arcom. – Szólok valakinek, akinek szeretnéd – ajánlotta kedvesen.

-          Nem, én tudom, hogy nagyszerű orvos vagy, és csak szakmai szemmel néznél rám, de egy kicsit zavarba ejtő, hogy tulajdonképpen fiatal, és nagyon jóképű vagy, én meg nagyon szégyenlős – kuncogtam el magam a helyzeten, de a kissé felrepedt szám ezt nem igazán értékelte, úgyhogy fel is szisszentem a fájdalomtól.

-          Te is gyönyörű nő vagy, akárcsak Esme, de hidd el, hogy a vizsgálatban nem lesz semmiféle, hogy is mondjam, oda nem illő felhang – mosolyodott el nyugtatóan. – Ne érezd magad emiatt rosszul. A hölgyek néha zavarba jönnek, és elárulom, hogy olykor még én is – súgta oda összeesküvőként.

-          Oké, essünk túl a dolgon – vettem egy mély levegőt, majd leengedtem magam elől a hálóingem felső részét.

-          Úgy látom, hogy csak egy véraláfutás, megkockáztatom, hogy ez harapásnyom – simított végig a bal mellem felső részén.

-          Igen, de rosszabbnak néz ki, mint amennyire fájdalmas – válaszoltam azonnal. Az arcom sokkal jobban fájt, mint az a kis folt.

-          Rendben visszaveheted a hálóinget és a kardigánt. Még a combod tedd kicsit szabadabbá – mondta kedvesen. Én pedig engedelmeskedtem neki, és kicsit feljebb húztam magamon a hálóing alját. – Jól van, néhány ujjlenyomat, semmi komoly – biccentett. – Máshol nem sérültél meg? – nézett még egyszer mélyen a szemembe.

-          Nem, hidd el, hogy jól vagyok. Alec még idejében odaért, hogy megmentsen – mondtam állva a fürkésző tekintetét.

-          Adok neked fájdalomcsillapítót, és egy enyhe nyugtatót, hogy tudj aludni. Általában a stressz ilyenkor később jön ki a hölgyeken. A sokkhatás után nagyobb dolognak fogod érezni, ami történt, mint most – mondta felvéve a valódi orvosi énjét. – Alec hol van? Gondolom, jobb lenne neked, ha ő is itt lenne.

-          Elment vadászni, Jane vele van – válaszoltam tömören. Most nem akartam komolyabban belemenni a helyzetbe.

-          Rendben, nem kell beszélnünk róla, ha nem akarsz – biccentett.

-          Itt aludhatok ma éjjel? Tarthatnál megfigyelés alatt, vagy ilyesmi – csúszott ki a számon hirtelen.

-          Gondolom, Alec végzett a támadóddal – nézett rám mindentudóan.

-          Igen – bólintottam rá.  – Kicsit összevesztünk – vallottam be. – Ne értsd félre, nagyon hálás vagyok neki, és tudom, hogy a volt vőlegényem soha nem hagyott volna békén, miután megtalált. Újra megkeresett volna, és ez lett volna a vége, de az, hogy láttam, ahogy lelökte őt a tetőről, hogy balesetnek álcázza a dolgot, annyira váratlan volt a számomra, és félelmetes. Meg akarom beszélni vele, de nem ma este. Fáradt vagyok és feldúlt, most nem jutnánk egyről a kettőre, hiszen jelenleg ő sem éppen nyugodt – magyarázkodtam.

-          Jól van, ha így érzed, akkor nyugodtan aludj itt – mondta kedvesen.

-          Semmi hozzáfűzni való, vagy rosszallás, hogy nem akarok ma már találkozni a szerelmemmel? – vontam fel a szemöldököm.

-          Ez a ti kettőtök dolga, Liz – csóválta meg a fejét Carlisle. – Nos, ami azt illeti, adtam volna tanácsot, ha nagyon szigorú akarnál lenni Alechez, de mivel akarsz vele beszélni holnap, ha már lehiggadtál ezért nem gondolom, hogy bele kéne szólnom az ügyetekbe. Esme és én hiszünk abban a módszerben, hogy két társ bármit meg tud oldani, ha megbeszélik.

-          Azért, mert ez tökéletesen így is van – lépett be anya egy tál jéggel és néhány ruhával. – Mi a helyzet? – kérdezte aggódva.

-          Szerencsére nincs komoly sérülés. Néhány nap alatt rendbe fog jönni – mondta nyugtatóan. – A száját sem kell varrni szerencsére, úgyhogy mehet rá a jeges borogatás.

-          Itt vannak a gyógyfüvek – lépett be Edward és Demetri is a szobába. Még jó, hogy már felöltöztem. Itt senki nem hallott még róla, hogy kopogni szokás egy ajtón, mielőtt bejönnek? Na, és ha még vizsgálna Carlisle?

-          Láttuk, hogy már fel vagy öltözve, mivel Esme nyitva is hagyta az ajtót, hogy bejöhessünk, ráadásul üzent gondolatban – vágta rá Edward.

-          Oh, az más – bólintottam rá. – Mindenesetre azt már kértem, hogy ne válaszolj a gondolataimra – fűztem még hozzá.

-          Bocsánat, mint mondtam igyekszem, de ez nálam már reflex – rántotta meg a vállát. – Egyébként Alec és Jane megérkezett, és a szobátokban vannak – fűzte még hozzá. – Ha esetleg szeretnéd, hogy idehívjam…

-          Liz nemsokára elalszik, mert kapott egy kis altatót és nyugtatót, ma éjjel még szeretném megfigyelés alatt tartani a biztonság kedvéért – mentette meg a helyzetet Carlisle.

-          Megmondanád Alecnek, hogy reggel találkozunk? – kérdeztem gyorsan Edwardtól. Nem akartam, hogy Alec egész éjjel kettőnk miatt aggodalmaskodjon.

-          Hát persze – bólintott rá azonnal. – Akkor jó éjszakát, Liz – bólintott rá, majd eltűnt a szobából.

-          Mindent tud, igaz? – sandítottam Carlisle felé.

-          Minden bizonnyal – vágta rá azonnal. – Ha mástól nem is, Alectől biztosan hallott mindent.

-          Gondolod, hogy Alec küldte át? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem lennék meglepve – mosolyodott el. – Látod, tiszteletben tartja a kívánságodat, de közben aggódik is érted – mondta határozottan. Majd felkapta a fejét. – Azonnal megyek – válaszolta valakinek. – A könyvtárban leszek a vezetőkkel – mondta, miközben óvatosan rátette a borogatást az arcomra. – Szerintem ma már nem jövök vissza. Gondolom, eltöltenétek egy kis időt kettesben? – nézett kérdőn rám és anyára.

-          Az jó lesz – vágtam rá azonnal.

-          Te sosem zavarsz, drágám, ezt tudnod kell – lépett Carlisle-hoz Esme, hogy gyengéd csókot váltsanak, mielőtt Carlisle eltűnt a szobából.

-          Hogy érzed magad, kicsim? – ült le mellém az ágyra anya.

-          Rosszabbnak látszik, mint amilyen – vágtam rá habozás nélkül.

-          Hát persze – csóválta meg a fejét rosszallóan. – Jobban hasonlítasz rám, mint valaha is hittem volna – sóhajtott fel.

-          Ezt nem értem – néztem rá kérdőn.

-          Én is mindig azt mondtam az anyukámnak, amikor meglátta a zúzódásaimat, hogy rosszabbnak látszik, mint amilyen. Nem állítom, hogy pontosan tudom, hogy mit érzel, hiszen minden ember más, de azt viszont tudom, hogy egy ilyen zúzódás pontosan olyan rossz, mint amilyennek látszik – szorította meg a kezem finoman. Bennem pedig most tőrt el a gát, amit eddig gondosan felépítettem magamban, és ömleni kezdtek belőlem a szavak, ha valakiben megbízhatom, akkor az az édesanyám, úgyhogy ki másnak mondhatnám el minden gondom-bajom?