Liz Volturi - 58. fejezet

58. fejezet

 (Liz szemszöge)

Sejtelmem sem volt róla, hogy Alec még a hajókhoz is ért. Úgy mozgott a fedélzeten, mint egy igazi profi. Én pedig ámulattal néztem, hogy elindultunk a nyílt víz felé. Még soha életemben nem voltam ilyen izgatott, mint most, legalábbis azt hiszem.

-          Miért nézel úgy rám, mintha még sosem láttál volna? – kérdezte Alec vigyorogva.

-          Nem is láttalak eddig igazán – válaszoltam azonnal.

-          Miért mondod ezt? – vonta össze a szemöldökét.

-          Még soha nem láttalak ennyire felszabadultnak – mosolyodtam el.

-          Nos, ez leginkább neked köszönhető, és azt hiszem, hogy a hajónak. Nem sokszor hajóztam eddig, de mindig nagyon élvezem – mondta csillogó tekintettel. – Valahogy mindig a szabadság, és a béke érzésével társul nálam, amikor kihajózhatok valahová.

-          Akkor ez mostantól sűrű program lesz közöttünk, mert tetszik, amit látok – mondtam komolyan.

-          Úgy látom, hogy téged is felszabadít az efféle kikapcsolódás – állapította meg.

-          Kár lenne tagadnom, hogy nagyon is élvezem – bólintottam rá azonnal. Azt hiszem, hogy nekem is hasonló érzéseim voltak. Egyértelműen szabadnak éreztem magam, hosszú évek óta soha nem voltam annyira önmagam, mint amióta elszöktem otthonról.

-          Van kedved kormányozni? – kérdezte kíváncsian.

-          Öhm… nem igazán tudom, hogy hogyan kell irányítani – haraptam az ajkamba. Nem lenne jó, hogyha miattam süllyedne el a vadonatúj hajónk.

-          Ne aggódj, majd segítek – mondta csábítóan. Én pedig azonnal odaléptem hozzá. – Így ni – húzott maga elé a kormánnyal szemben, majd szorosan a hátamhoz simult és a kezeit rátette az én kezeimre. – Egy kicsit segítek, aztán, ha felkészültél átadom az irányítást – suttogta a fülembe.

-          Mivel kapcsolatban? – nyögtem fel halkan, amikor belecsókolt a nyakamba.

-          Természetesen a hajó irányítását – kuncogott fel. – Egyéb téren még nem adom át neked a kormányt, mert egyáltalán nem vagy tekintettel a testi épségedre, ha rólunk szó – mondta mosolygós hangon.

-          Alec – néztem rá morcosan, és közben éreztem, hogy elpirulok. – Már számtalanszor megígértem, hogyha valami baj van, akkor azonnal szólok.

-          Értem, tehát egy hete, amikor kettesben hagytak minket a házban, akkor is már éppen szólni akartál, hogy zúzódás lesz a combodon, ha nem türtőztetem magam egy kicsit? – nézett rám rosszallóan.

-          Először is, még észre sem vettem, hogy fájna, tehát nem volt miért szólnom. Ráadásul nem is zúzódás, hanem egy egyszerű kis lila folt, ami tényleg nem tűnt fel, amíg te nem mondtad, hogy ott van – vetettem ellent. – Ráadásul, ha hallgatnál rám, és túlesnénk az átváltozásomon, akkor már nem kellene emiatt aggódnod. Nem igaz?

-          Ezt már megbeszéltük, Liz – sóhajtott fel. – Előbb egy kicsit kiéled magad, és ha már elég lesz neked a szórakozásból, akkor átváltoztatlak, amint szeretnéd – morogta az orra alatt. – Egyébként arra gondoltam, hogy szeretnéd, ha lenne esküvői tortánk, úgyhogy mit szólnál hozzá, ha a lagzink után változtatnálak át.

-          Tehát a nászéjszakánkon akarsz megharapni? – vontam fel a szemöldököm.

-          Ami azt illeti megfordult a fejemben – vágta rá azonnal. – Végül is, akkor minden szempontból az lenne az új életed kezdete.

-          Nem is rossz ötlet – vigyorodtam el. Várjunk csak, akkor abból nem lesz nászéjszaka. Mármint klasszikus értelemben vett nászéjszaka. – Alec, ha nászéjszakán harapsz meg, akkor mi hogyan fogunk…

-          Amíg ember vagy, addig az égvilágon sehogy – mondta rögtön.

-          Oké, úgy látom, hogy hajthatatlan vagy – szusszantottam fel. – Csak tudod, te mondtad, hogy az átváltozásom után kiszámíthatatlan leszek egy ideig. Mi van, ha akkor már nem foglak kívánni?

-          Akkor kivárom, hogy lecsillapodj, és majd akkor megtörténik – rántotta meg a vállát. – Nem kell sietnünk sehová – fordította maga felé az arcomat, majd gyengéden megcsókolt.

-          Na és ha dühöngő vámpír leszek, és soha többé nem fogok így érezni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Az teljesen kizárt, és ezt te is tudod. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy soha többé ne találj vissza hozzám. Arról nem is beszélve, hogy Esme lánya vagy, és nagyon hasonlítasz is rá. Úgyhogy több, mint valószínű, hogy nem is leszel vad még frissen átváltozott vámpírként sem, mert az édesanyád is remekül kezelte a dolgot.

-          Örülök, hogy legalább te bízol ebben, ha én nem vagyok biztos önmagamban – húztam el a számat. Én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy minden rendben lesz, miután megtörténik. Hallottam már néhányuk első vámpír élményeiről, és sokan kiszámíthatatlanul tomboltak, többek között Renata is. Ő, aki már kis rosszindulattal nimfomániásnak is tekinthető nagyon sokáig egyáltalán nem is nézett férfiakra. Márpedig ehhez biztosan hatalmas erő kellett, ami leigázta őt.

-          Ne rontsuk el az estét ilyen gondolatokkal, kicsim – ölelt magához szorosan. – Maradjunk annyiban, hogy én tökéletesen bízom benned, és tudom, hogy nem lesz semmi baj, amitől most még meg vagy ijedve. Én sokkal jobban félek attól a három naptól, ami előtted áll.

-          Jól bírom a fájdalmat, emiatt nem kell aggódnod – legyintettem. Ez a legkevesebb, amit kibírhatok azért, hogy örökké Alec mellett maradhassak.

-          Nem akarlak megijeszteni, kedvesem, de ahhoz hasonló fájdalmat még biztosan nem éreztél – torzult el az arca. – Még a mai napig emlékszem rá.

-          Nem lesz baj – mondtam határozottan. – Carlisle-nak támadt egy ötlete ezzel kapcsolatban.

-          Nos, az ötlete nyilván nem rossz, de félek, hogy három napig semmi sem tarthat ki, de örülnék, ha nem lenne igazam – mondta komolyan.

-          Ne foglalkozzunk most ezzel – simítottam végig az arcán. – Inkább nézzük meg közelebbről azt a kabint, amiről már hallottam. Persze csak akkor, hogyha lemehetünk. Mármint nem tudom, hogy folyamatosan irányítani kell-e a hajót, vagy be lehet valahogy állítani – néztem rá bizonytalanul.

-          Menj előre, kicsim – nyomott gyors csókot a számra. – Én majd elintézem, hogy biztonságban legyünk – mondta vigyorogva.

-          Jól van – egyeztem bele azonnal. Majd lesiettem, és örömmel vettem tudomásul, hogy a kabinban egyáltalán nincs hideg. Fent már kezdtem egy kicsit fázni. Már csak az a kérdés, hogy mit fogok felvenni éjszakára. Vagy aludhatunk ruhában is. Végül is, amíg el nem értük Volterrát, addig is ruhában voltam éjszakánként is a találkozásunkkor.

-          Abban a kis ládában találsz valami kényelmesebbet – lépett be Alec.

-          Te is tudsz olvasni a gondolatokban? – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem, csak könnyű olvasni a tekintetedből, és a tanácstalan kis arckifejezéseidből – kuncogott fel.

-          Oh, értem, tehát nyitott könyv vagyok – biccentettem.

-          Csak előttem, és ez igazán hízelgő rám nézve – mondta határozottan. – Nem is tudod, hogy milyen boldoggá tesz az a tény, hogy csak én látok a fejedbe, persze Edwardon kívül, de ő nem mérvadó, mert mindenki tudja, hogy csal.

-          Nem hiszem, hogy bárki is nevezte már a képességét csalásnak – kuncogtam fel. – Ez nem is rossz, majd elmondom neki.

-          Úgyis ellopja a fejedből, mielőtt még elmondanád – legyintett Alec.

-          Ez is igaz – nevettem fel hangosan. – Végeztél odafenn? – kérdeztem, miközben a karjaimat a nyaka köré fontam.

-          Természetesen – kapott azonnal a karjaiba, majd az ágyra fektetett. – Gondoltam segítek neked átöltözni – mondta miközben fölém gördült.

-          Alec, te inkább a vetkőzésben szeretsz segíteni – mondtam pirulva. Nem tudom, hogy miért voltam még mindig ilyen kis szégyenlős vele kapcsolatban, hiszen már látott gyakorlatilag mindent belőlem, de valahogy mégis mindig belepirulok a gondolatba, hogy miket csináltunk már együtt.

-          Nos, tény, hogy a vetkőztetésed mindig különös élvezetet nyújt a számomra, de szeretlek öltöztetni is – vigyorodott el.

-          Te kéjenc – forgattam meg a szemeimet.

-          Most ezt úgy mondod, mintha te általában nem élveznéd a látványt, amikor lesegíted a ruháimat – vonta fel a szemöldökét Alec.

-          Sosem mondtam, hogy nem tetszik a látvány – toltam le a zakót a válláról, mire ő is elkezdett engem vetkőztetni. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon kellemes este előtt álltunk…

(Edward szemszöge)

Már alig vártam, hogy mindenki elmenjen itthonról, mert így feltűnés nélkül el tudtam menni, hogy újra szemügyre vegyem azt a sikátort, amit Liz fejében láttam. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy nem tévedek. Tudom, hogy Carlisle megígérte, hogy ő is megnézi, de azért nyugodtabb leszek, ha én is látom még egyszer. Már majdnem ott voltam, amikor megláttam Carlisle és Esme gondolatait, amik igencsak, intimek voltak, és kissé nagyobb zajt csaptam mielőtt odaértem volna, mint amilyet normál esetben hallottak volna, hogy legyen idejük, hogy is mondjam, rendbe tenni magukat. Nem is csalódtam bennük, mert amikor leugrottam a tetőről már semmit nem lehetett látni rajtuk az előbbi kis légyott után.

-          Edward, te mit keresel itt? – kérdezte Esme értetlenül.

-          Szerettem volna még egyszer körülnézni itt, hátha tévedtem – vágtam rá azonnal. – Igazából örülnék, ha tévednék, tekintve, hogy Liz saját bevallása szerint ezelőtt nem járt Londonban. Egyébként találtatok valami érdekeset? Bármi jelét annak, hogy veszélyes lenne erre mászkálni?

-          Eddig még semmi. Egy árva lélek sincs itt – rázta meg a fejét Carlisle. – Most, hogy újra látod a helyet. Továbbra is biztos vagy benne, hogy ezt a sikátort láttad?

-          Sajnos még mindig biztos vagyok benne, igen – sóhajtottam fel. Legalább valami támpontom lenne, hogy mit kellene keresnünk.

-          Mi van, ha nem a sikátor a lényeg? Hanem, ha csak történik majd valami, és pont ide menekül be? Nem lehet, hogy pont itt lenne biztonságban akkor? – gondolkodott el Esme.

-          Az álmában ide is utána jött, akárki is volt. Hallottam mögötte a futó lépteket, és nagyon zaklatottnak tűnt Liz is – mondtam komolyan.

-          Hiszen, Alec alig néha engedi ki a tíz méteres körzetéből. Eléggé kizártnak tartom, hogy Liz egyedül maradna bárhol is a városban – mondta Carlisle komolyan. – Mindenesetre, ha Alec esetleg vadászni megy, akkor mindenképpen legyen valaki más Lizzel, folyamatosan. Ne kockáztassunk – nézett mindkettőnkre jelentőség teljesen. – Azóta, amióta itt vagyunk, Liz nem álmodott semmit? – fordult felém kíváncsian.

-          Álmodott egy-két dolgot, de semmi olyasmit, ami ehhez kapcsolódott volna – válaszoltam azonnal. – Mi lenne, ha megpróbálnád még egyszer a nyugtatót? Lehet, hogy csak nagyon mély álomban kapcsolódik be nála ez a fajta érzékelés – gondolkodtam hangosan.

-          Felejtsétek el – mondta Esme idegesen. – Nem nézem végig még egyszer, ahogy hánykolódik, és szenved, amikor nem is biztos, hogy bármi mást megtudnánk belőle. Szerintem maradjunk annyiban, hogy figyeljük ezt a sikátort, de leginkább Lizt.

-           Jól van, akkor én kezdem a sikátor megfigyelését – mondtam ellenmondást nem tűrve, ti menjetek haza, mert hamarosan megérkeznek a többiek. Emmett és Rose már a közelben jár. Liz és Alec elvitték a hajót, amit Alec vett nekik, úgyhogy ők még egy ideig nem érnek vissza, de ma nyugodtan a víz, úgyhogy nem lesz semmi bajuk.

-          Huszonnégy órás váltásban jó lesz az őrség? – kérdezte Carlisle.

-          Természetesen – bólintottam rá. - Holnap ilyenkor küld ide Emmettet légy szíves, ha el tud szabadulni.

-          Szerintem ezzel nem lesz gond. Lizt ő is és Rosalie is imádja, úgyhogy bármit megtennének, hogy megvédjék – mondta Carlisle mosolyogva. Igen, Liz mindenki hugicája lett, kétség kívül.

-          Vigyázz magadra, Edward – ölelt magához Esme szorosan.

-          Miattam ne aggódj, anya – nyomtam puszit az arcára. – Menjetek nyugodtan – néztem mélyen a szemébe, mire megadóan bólintott. Majd elindultak hazafelé mindketten. Én pedig letelepedtem újra a tetőn, és fürkészni kezdtem a környéket, hátha történik valami, ami támpontot adhat ennek az egész dolognak…

Nem is tudom, mit mondhatnék. Ez a sikátor borzasztóan unalmas, ez egészen biztos. Már órák óta itt ülök, és egyelőre egy kósza gondolat, vagy egy teremtett lélek sem járt, még csak a környéken sem. Márpedig tudom, hogy mit láttam. Ahogy Liz rohant álmában elfutott azok mellett a táblák mellett, aztán megpróbált bemenni azon az ajtón, de zárva volt, úgyhogy megpróbálkozott a másodikkal, illetve egy harmadikkal is, azután segítségért kiáltozott, de senki nem nyitott neki ajtót, és itt volt az álom vége. Talán jobb lett volna, hogyha még egy kicsit álomban marad, hátha nyitott volna neki ajtót valaki, és akkor meg tudnám mondani, hogyha tényleg megtörténik az egész, ahogy Carlisle gondolja, akkor hol kérjen segítséget. Mondjuk még mindig nem értem, hogy hogyan maradna egyedül, hiszen mindig van vele valaki közülünk, hiszen veszélyben van az apja miatt. Gondolataimból halk nesz szakított ki, majd megéreztem a hanghoz tartozó illatot is.

-          Mi járatban, Jane? – fordultam felé kíváncsian.

-          Nocsak, arra sem méltatsz újabban, hogy ellopd a gondolataimat? – vonta fel a szemöldökét.

-          Még csak most vettelek észre, igen halkan lopakodtál idáig, úgyhogy nem volt rá időm, hogy megszerezzem a gondolatokat a fejedből – válaszoltam azonnal. – Tehát miben segíthetek? Vagy csak látogatóba jöttél a bátyádhoz?

-          Szerinted hányszor hagyom el a kastélyt családi látogatás miatt? – forgatta meg a szemeit.

-          Igaz – bólintottam rá. – Akkor mégis minek köszönhetjük a megtisztelő figyelmet?

-          Ne ironizálj, Edward, vagy megkínozlak – mordult rám idegesen.

-          Oké, bocs, figyelek – váltottam komolyabb hangnemre. – Mi történt? – néztem rá kérdőn, majd a gondolatai csak úgy áramolni kezdtem felém. – Mégis, hogy a fenébe tévesztette Demetri szem elől? A francba, csak egy ember – csattantam fel dühösen.

-          Demetri sem tudja, hogy mi történhetett, és azóta is kutat utána. Nem értjük, hogy hogyan lehetséges, hogy eltűnt a szeme elől, hiszen jól tudod, hogy Dem mindig mindenkit megtalál.

-          Pont ez benne a különös – gondolkodtam el. Lehet, hogy talált olyan vámpírt, aki boldogan segít neki, és képessége van?

-          Mindenesetre erősítésnek jöttem. A Mester kéri, hogy induljunk vissza a várba, amint lehetséges – mondta Jane ellentmondást nem tűrve. – Elrejtjük Lizt, és ha megtaláljuk az apját, végzünk vele, ez a parancs. A Mesterek megunták a játékot.

-          Liz nem fog örülni ennek – ráztam meg a fejem.

-          Neki nem is kell tudnia róla – válaszolta Jane határozottan. – Induljunk, minél előbb túl akarok lenni a dolgon.

-          Rendben – álltam fel, majd mutattam Jane-nek az utat az itteni házunk felé…