Liz Volturi - 59. fejezet

59. fejezet

 (Liz szemszöge)

Fantasztikus volt ez a kis kiruccanás Alec társaságában. Már alig vártam, hogy mindenről részletesen beszámoljak anyának és Rosalie-nak is. Na meg persze, rengeteg mesélnivalóm lesz, ha egyszer hazamegyünk. Renata biztos kíváncsi lesz a részletekre.

-          Jane? – szólalt meg kérdőn Alec.

-          Hol? – kérdeztem döbbenten, majd körbenéztem, de nem láttam őt.

-          A közelben van, gyere – fogta meg a kezem, és elindult, gondolom az illat irányába. Én pedig szó nélkül követtem. Talán azért jött, mert elmúlt a veszély, és visszamehetünk Volterrába? Biztosan okkal küldték őt ide. Bár az is lehet, hogy csak hiányzott neki már a testvére. – Jane? – kérdezte Alec gyanakodva. – Pedig érzem az illatát – nézett körbe értetlenül. Kíváncsian néztem körbe a sikátorban, de nem láttam sehol. Viszont hirtelen nagyon ismerős lett a hely, ahol még soha nem jártam. Minden beugrott, amit álmodtam. Alec és én itt állunk, néhány pillanat múlva három vámpír ránk ugrik, az egyik az apám lesz. Kedvesem rám fog kiabálni, hogy rohanjak, ahogy csak bírok, de én nem akarok menni, Alec meglök egy kicsit, én elesek, és felsértem a tenyerem, apa pedig utánam iramodik.

-          Alec menjünk innen gyorsan, veszélyben vagyunk – csimpaszkodtam belé. – A tetőre, aztán haza, gyorsan, kérlek.

-          Idegen szagok – morgott fel. Majd olyan hirtelen a karjaiba kapott, hogy megkapaszkodni sem volt időm, de erősen tartott, így nem estem le. A következő pillanatban pedig már repültünk is felfelé, de az egyik ablakból kiugrott valaki, és visszataszított minket a földre.

-          Ne olyan hevesen, gyerekek – mondta apám vigyorogva, vérvörös szemekkel. – Még dolgom van veletek.

-          Hogy lettél vámpír? – nyeltem egy nagyot.

-          Van az a pénz, amiért segítőkre talál az ember – mondta vigyorogva. – Milyen jó illatod van kislányom. Még szerencse, hogy ettem eleget, mielőtt megérkeztem ide. Téged nem bánthatlak, mert nagy terveim vannak veled. Nem akartál tisztességesen férjhez menni, ezt úgy döntöttem, hogy tiszteletben tartom. Viszont találtam számodra sokkal hasznosabb életet. Sokat fogsz keresni nekem, ezért életben tartalak, talán idővel át is változtatlak – mondta kegyetlenül a következő pillanatban pedig már vakon kapálózott, és valószínűleg süketen is, hála Alecnek.

-          Most már megölhetem? – morgott fel szerelmem. – Elegem van már belőle.

-          Hol a másik kettő? – tértem ki a válasz alól.

-          Nem tudom, de ebből most már elég – dühödött fel Alec. A következő pillanatban pedig elválasztotta az apám fejét a testéről, én pedig felsikoltottam és rohanni kezdtem a sikátor belseje felé. Az agyam tudta, hogy ez nagyon rossz ötlet, de a lábaim maguktól cselekedtek. Egyszerűen nem tudtam megállni, és nem is akartam. Anyát akarom, most azonnal. Senki mást.

-          Nocsak, milyen finom falat – ütköztem bele valami keménybe. – Miután apád már nem áll az útban, akár meg is ehetlek, vagy ami még jobb, magammal viszlek és átváltoztatlak, szép kis feleség lehetnél – ragadta meg a torkomat, majd a falhoz nyomott. Úgy szorította a nyakamt, hogy már láttam a sötét foltokat táncolni a szemem előtt, és az ájulás határán voltam.

-          Ereszd el – morgott fel mellettünk Alec. A következő pillanatban pedig már a földre is zuhantam, és éreztem, hogy el fogok ájulni. Nem sokkal később pedig valami füstös bűz csapta meg az orromat, amitől a gyomrom émelyegni kezdett.

-          Vidd innen, Lizt, és vigyázzatok rá, lehet, hogy többen vannak – hallottam még fél füllel Alec hangját, de az már nem jutott el a tudatomig, hogy ki emelt a karjaiba, mert minden elsötétült előttem…

Elég komoly fejfájással ébredtem, és a torkom is nagyon égett, alig kaptam levegőt, így csak lassan mertem kinyitni a szemeimet. Mi történt velem? Hol vagyok? Aztán hirtelen minden lepergett előttem. A gyönyörű éjszaka Alec és én a hajónkon, a lánykérés. Apám vámpír, a sikátor. Alec megölte apámat, utána elszaladtam, elkapott egy másik vámpír, de a vőlegényem megmentett, aztán valaki elvitt onnan, de nem tudom, hogy ki.

-          Liz, hallasz engem, kicsim? – éreztem meg egy gyengéd érintést az arcomon, egy pillanattal később pedig Esme arca jelent meg előttem. – Hogy érzed magad?

-          Őszintén? Végtelenül nyomorultul – húztam a fejemre a takarót, és felzokogtam. Egyszerűen nem hiszem el, hogy állandóan megsérülök, valakinek meg kell mentenie, és Alec a legtöbbször nem is foglalkozik az érzéseimmel, vagy a fájdalmammal, ha valakit megöl körülöttem, bár az is igaz, hogy azt hiszem apám most már tényleg rászolgált arra, amit kapott, főleg, hogy szörnyű tervei voltak velem a jövőmre vonatkozóan, hiába vagyok, voltam a lánya, az egyetlen gyermeke. Nagyjából sejtettem, hogy mi lehetett a terve, ahogy előadta a dolgokat.

-          Ne sírj, kicsikém – telepedett le az ágyamra anya. – Most már minden rendben lesz, nem kell aggódnod az apád, vagy más vámpírok miatt, és Alec is hamarosan rendbe jön, bár szerzett néhány heget mire odaértünk hozzátok.

-          Alec megsérült? Hol van? – próbáltam meg felállni.

-          Először is, te itt maradsz – jelent meg előttem Edward, és azonnal visszanyomott az ágyra. – Másodszor pedig nagyon sajnálom – sóhajtott fel bűntudatosan.

-          Mégis mit sajnálsz? – néztem rá értetlenül.

-          Én voltam őrségben a sikátornál, de eljöttem, hogy Jane-t elvezessem hozzánk. Nem mintha egyedül nem találta volna meg, de olyan csendes volt minden arrafelé, és eszembe sem jutott, hogy nem sokkal később pont arra tévedtek – kezdett bele a magyarázkodásba.

-          Edward, ne beszélj hülyeségeket, ez egyáltalán nem a te hibád volt, és nem is Jane hibája, vagy Alec hibája. Csakis az apámé, és azt hiszem, hogy megérdemelte, amit kapott. Csak mindezt látni is, hogy is mondjam, elég nagy sokként ért – magyaráztam a helyzetet komolyan. – Mindenesetre akkor Jane tényleg járt a sikátornál.

-          Igen, ott voltam – szólalt meg az említett az ajtóból. – Bejöhetek? – kérdezte bizonytalanul.

-          Hát persze – bólintottam rá azonnal. Mire Jane odasuhant az ágyamhoz. – Mennyire haragszol a testvéremre? – vágott bele rögtön a közepébe.

-          Igazából nem haragszom – haraptam az ajkamba. – Nem tagadom, hogy nagyon megijesztett, amikor letépte apám fejét, és szörnyű, hogy látnom kellett, de azt hiszem, hogy ellenkező esetben én is megtettem volna érte ugyanezt.

-          Ez esetben most nem kínozlak meg – bólintott Jane elégedetten. – Kérlek, ne bántsd őt. Eléggé kikészült. Miattad is, és amiatt is, hogy valaki le tudta őt szerelni, ami szinte lehetetlen.

-          Mégis, hogyan fértek hozzá? – kérdeztem félve a választól. Majdnem biztos, hogy én tehetek róla.

-          Rád figyelt, miattad aggódott, hogy ne essen nagyobb bajod, ezért visszavonta a ködöt, amit normál esetben használ úgy, hogy észre sem vette. Valószínűleg az érzelmi állapota miatt, így többen megharapták, és a lába egy részét megégették, de rendbe fog jönni, néhány hegnél több nem marad, ne aggódj miatta. Néhány nap alatt teljesen felépül – mondta Edward nyugtatóan.

-          Jézusom, és mindez miattam – nyögtem fel.

-          Ez nem a te hibád volt, kicsim – simogatta meg anya a hajamat. – Az apád sosem volt, hogy is mondjam, gyengéd férfi. Sajnos tőle ennyire futotta, de most már nincs miért aggódni, mert soha többé nem bánthat. Nem kívántam neki ilyen sorsot, még akkor sem, hogyha nem volt jó férjem, de téged neki köszönhetlek, úgyhogy megérte egy ideig a feleségének lenni, mert te mindennél nagyobb kincs vagy.

-          Egyelőre nem érzem magam akkora kincsnek, tekintve, hogy a volt vőlegényem meghalt miattam, az apám meghalt, talán nem miattam, hanem amiatt, mert nem volt hajlandó elengedni engem a boldogságom érdekében, Alec pedig életében először megsérült miattam. Nem vagyok egy főnyeremény – húztam el a számat.

-          Dehogynem, kicsim, te vagy a lehető legnagyobb nyeremény, bárhol és bármikor – jelent meg az ajtóban Alec. – Bejöhetek? – kérdezte bizonytalanul.

-          Hát persze – vágtam rá azonnal, majd arrébb csúsztam, hogy elférjen mellettem az ágyon.

-          Nem is haragszol rám? – kérdezte döbbenten.

-          Tudom, hogy miért tetted, és sajnos kénytelen vagyok beismerni magamnak, hogy az apám nem volt épelméjű sohasem, én tévedtem vele kapcsolatban – pityeredtem el. – Viszont visszakaptam az anyukámat, hála neked, és tudom, hogy ő igazán szeret, és ti is, úgyhogy nem lesz baj – mondtam komolyan.

-          Akkor még mindig a menyasszonyom vagy? – kérdezte mosolyogva.

-          Természetesen – vágtam rá azonnal. – Sosem hagylak el – ígértem boldogan…

(Carlisle szemszöge)

Örültem, hogy Liz magához tért, és hogy Alecnek sem esett komolyabb baja, de nem tetszett, hogy a hármak titkos találkozót szerveztek velem a nagyteremben. Mindig veszélyes, amikor nem akarják tudatni mindenkivel az éppen aktuális helyzetet. Vészjósló dolog lehet, bármi is történt.

-          Carlisle, végre itt vagy – nézett rám Aro azonnal, amikor beléptem a terembe.

-          Aro, Caius, Marcus – biccentettem feléjük. – Miben lehetek a segítségetekre?

-          Tisztázatlanok a körülmények a történtekkel kapcsolatban, és szeretnénk, hogyha te is segítenél kideríteni, hogy mi történt valójában – mondta Aro idegesen. – Alec eddig még soha nem sérült meg, Liz pedig egy álom alapján változtatta meg a jövőt, vagy a jövőjét. Egyik része sem világos a történetnek, amit elmondtatok.

-          Nos, nem tudok mást mondani azon kívül, amit már elmondtam – tártam szét a karjaimat. – Liz képessége még alakulóban van, talán jobban megérthetjük majd, ha átváltozik. Nem sikerült megállapítanom egyelőre, hogy csak a rá irányuló veszélyt érzi meg, vagy mindenkire kihat a tehetsége, aki a környezetében van. Mindenesetre az biztos, hogy nagyon különleges – hangsúlyoztam ki a szót szándékosan, amit Aro biztosan hallani akar.

-          Igen, ahhoz, hogy Liz egyedi, kétség sem férhet – bólintottak rá azonnal. – Ettől függetlenül aggódunk a lelki állapotáért. Érthető okokból nagyon zaklatott lehet most, és azt sem tudjuk, hogy hogyan fog reagálni arra, hogy Alec megölte az apját.

-          Emiatt nem kell aggódnotok, mert Liz nem haragszik Alecre, és továbbra is menyasszonya. Azt hiszem, hogy ha nehezen is, de elfogadta, hogy az apja mindig csak a lehetőséget látta benne, hogy nagyobb vagyonra tegyen szert.

-          Remek, ugyanis Alec és ő teljesen összekötődtek. Nem lenne jó egyikőjük számára sem, hogy megpróbálnák tagadni a közöttük levő köteléket – szólalt meg ezúttal Marcus. Úgy tűnik, hogy Liz még az ő figyelmét is felkeltette.

-          Akárhogy is van, Alec még sosem sérült meg ezelőtt. Mi lesz, hogyha mostantól csak Lizre koncentrál, és nem tudja tenni a dolgát? Megkedveltem Lizt, de talán jobb lenne, ha rábíznánk a lányt a Cullen klánra, hiszen ott él az édesanyja, és Alec pedig, megtanulna újra egyedül lenni. Inkább engedjük el az egyiket, mintsem elveszítsük mindkettőt – mondta Caius határozottan.

-          Marcus most mondta, hogy már nem is léteznek egymás nélkül. Jobb lenne, ha egy örökkévalóságon át szenvednének egymás hiányától? – kérdeztem dühösen. Engem nehéz kihozni a sodromból, de miért választanánk szét két összetartozó lelket? A világ legnagyobb ostobasága lenne, hiszen Marcus maga mondta, hogy mi a helyzet a két fiatal között. – Egyébként pedig Alec könnyedén megtanulhat azzal élni, hogy figyel egyszerre Lizre, és magára is, viszont ha eltiltjátok őket egymástól, akkor jó ideig, vagy akár örökre szétszórtak maradhatnak, és az sokkal veszélyesebb, mint az, hogy együtt vannak – mondtam ellenmondást nem tűrve. Nem fogom hagyni, hogy a lányunkat elválasszák attól, akit szeret. Esme belepusztulna, ha minden nap végig kellene néznie a lánya szenvedését, és mindenki más is a családban. Ezt nem fogom hagyni.

-          Nos, Carlisle barátom, mint mindig, most is kitűnően érveltél – bólintott rá Aro. – Liz és Alec egymásnak vannak teremtve, így nem állhatunk az útjukba. Viszont arra még megkérhetünk benneteket, hogy maradjatok egy kicsit, amíg jobban megismerjük Liz képességét? Lenne néhány ötletem, amivel tesztelhetjük a képessége határait – mosolyodott el elégedetten.

-          Természetesen, ennek semmi akadálya – vágtam rá azonnal. Esme egyébként is megkért, hogy maradjunk még egy darabig, amíg Liz nem érzi úgy, hogy minden rendben lesz.

-          Mesterek – lépett be Demetri idegesen a terembe.

-          Demetri, hát visszaértél? Elég sok dologról maradtál le, és biztosan rossz irányba indultál, hogy megtaláld Liz apját, akit egyébként azóta elhalálozott – mondta Aro elégedetlenül.

-          Sajnálom, Mester – hajtotta meg magát Demetri. – Ha megengeded jelentést teszek, és utána kiszabhatod rám a büntetést a hibámért – nyújtotta Aro felé a kezét azonnal. Biztosan valami komoly dolog lehetett, ha minden gond nélkül megzavarta a zártkörű megbeszélést.

-          Rendben, lássuk – fogta meg a felé nyújtott kezet, majd a tekintete szokás szerint egy kicsit elhomályosult. – Lehetetlen – nézett döbbenten Demetri felé.

-          Nem, Mester, a saját szememmel láttam – mondta Dem határozottan. – Még mérhetünk rájuk megelőző csapást.

-          Igen, mindenképpen azt fogjuk tenni – bólintott rá Aro. – Tájékoztass mindenkit, hogy gyűlést tartunk húsz perc múlva a nagyteremben – mondta Demetrinek.

-          Mester, a büntetésem a hibámért? – kérdezte Dem értetlenül.

-          Nos, a gondolataid szerint nem hibáztál, ezért a megelőző információért pedig inkább jutalom járna neked, mint büntetés – mondta barátom komolyan.

-          Megtisztelsz – hajolt meg Demetri, majd eltűnt a teremből.

-          Elárulnád most már, hogy mégis mi folyik itt, és mi, vagy ki ellen akarsz megelőző csapást indítani? – kérdezte Caius idegesen.

-          Demetri végig követte Liz édesapjának a nyomát, amíg csak tudta, és látott egy készülő merényletet, ami minden bizonnyal felénk irányulna majd. Ezért fontos, hogy időben visszafojtsuk a lázadást.

-          Liz apja valahogy eljutott a román klánhoz, akik készséggel segítenek neki eltüntetni bennünket a föld színéről, ha képesek lesznek rá, és ezt nem hagyhatjuk.

-          Hiszen ők csak ketten vannak – adtam hangot a véleményemnek. – Két vámpír nem megy sokra ellenetek.

-          Kettő valóban nem, csakhogy sereget készítenek maguknak – vágta rá Aro. Nekem pedig még a szavam is elakadt. Vajon mennyire lehetett elvetemült férfi Charles Evenson?