Liz Volturi - 61. fejezet

61. fejezet

(Alec szemszöge)

Az este végül is sikeresen zárult. Liz megnyugodott és elfogadta az indokaimat, amiért én is menni szeretnék a küldetésre, és azt hiszem, hogy most egy ideig nem kell majd semmit sem veszekednünk, legalábbis nagyon remélem. Legfeljebb azon, hogy már megint mi akar átrendezni a szobánkon. Bár ezzel még együtt tudok élni. A lényeg, hogy mellettem legyen, és a karomban tarthassam éjszakánként, amíg alszik. Bár már nem sokáig fog aludni, ez is biztos. Minél előbb szeretné az esküvőt, ami ellen nekem sincs kifogásom természetesen, hiszen én is nagyon szeretném a magaménak tudni ezt a csodálatos nőt. Remélem, hogy hosszú békeidő jön, hogy kiélvezhessünk minden pillanatot, és elvihessem Lizt mindenhová, ahová csak szeretné.

-          Alec, hamarosan indulunk, gondoltam szólok – dugta be Jane a fejét az ajtón. – Hű, Liz ennyire dühös volt? – nézett körbe a ruhahalmokon, amelyek a szoba különböző pontjain hevertek.

-          Ami azt illeti nem volt boldog, de lehiggadt – vigyorodtam el.

-          Nos, vigyázz vele, mert vámpírként, akár majd a bútorokat is hozzád tudja vágni, hogyha akarja – állapította meg Jane. – Nem mintha attól mondjuk, bajod esne, de az szórakoztatóbb ez biztos.

-          Te mégis kinek az oldalán állsz? – vontam fel a szemöldököm.

-          Mindig azén, akién akarok – kacsintott rám. Majd eltűnt a szobából. Na ez a játékos és humoros lány vajon tényleg Jane volt, vagy sikeresen beférkőzött közénk valaki, aki kiköpött mása a húgomnak.

-          Ez egyértelműen, Jane – jelent meg Edward az ajtóban a nyomában Esmével. – Bármennyire is hihetetlen, boldognak tűnik mostanában.

-          Igen, én is úgy látom – egyeztem bele azonnal. – Őszinte leszek, eleinte a húgom ilyen téren való változása megrémített egy kicsit, de most már nagyon is tetszik, amit látok – mondtam elégedetten.

-          Nekem is tetszik, amit látok – mondta Esme gyengéd mosollyal az arcán, és a lányát nézte, ahogy még közelebb bújik hozzám még álmában is.

-          A legdrágább kincsem lesz – ígértem meg az anyukájának. Mindig is tiszteltem, és kedveltem Esmét, sosem tennék olyat, ami árthat neki vagy a lányának.

-          Tudom, Alec, és büszke leszek rá, hogy fiammá fogadhatlak téged is – mondta lágyan. Hát igen, Carlisle csupaszív felesége már csak ilyen volt. Mindenkit tudott szeretni. – Most viszont magatokra hagyunk, hogy nyugodtan búcsúzzatok el egymástól.

-          Köszönöm – mondtam hálásan, de már csak hallották, mert egy szempillantás alatt eltűntek.

-          Már menned is kell? – motyogta a mellkasomba Liz álmosan.

-          Nemsokára, de ahogy ígértem, gyorsan elintézzük, és néhány nap múlva újra itthon leszek veled. Addig lesz időd átrendezni a szobánkat – mondtam neki mosolyogva. – Készítettem neked egy borítékot a felső fiókba, használd nyugodtan, ha vennél valamit.

-          Alec, ezt már megbeszéltük – csattant fel halkan. – Nem fogom állandóan a pénzedet költeni.

-          A pénzünket, és dehogynem fogod. Én úgysem költöm, úgyhogy neked kell – mondtam határozottan. – Már egyébként is ráfér a szobánkra egy kis frissítés. Elég régimódi.

-          Én viszont sok dolgot így szeretek benne, úgyhogy a nagy részét nem szeretném megváltoztatni – mondta komolyan.

-          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök ennek – kuncogtam fel. Ha túl nőies szobára érnék haza, annak azért nem örülnék túlságosan.

-          Mondjuk, egy-két apró változtatást azért elintézek, mire hazaérsz – fűzte még hozzá. – Nagyon zavarna itt egy komód? – kérdezte kíváncsian.

-          Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem. – Lepj meg, kicsim – mondtam neki vidáman. – Bármit is csinálsz biztosan tetszeni fog.

-          Rendben van, de magadra vess, hogyha mégsem tetszik majd – kuncogott fel.

-          Csak annyit kérek, hogy ne fess mindent rózsaszínre, az azért zavarna – húztam el a számat tettetett félelemmel.

-          Ne aggódj, a rózsaszín nekem sem a kedvencem, akkor inkább vérvörös, vagy bordó – villantak meg a szemei.

-          Az akár még jó is lehet. Tudod a bordó árnyalat jó hatással van rám, akárcsak a bordó ruháid, vagy vérvörös hálóingjeid – húztam magamra kedvesemet.

-          Akkor mire hazaérsz biztos, hogy minden bordó lesz és vérvörös – vetette át a lábát a csípőmön.

-          Szavadon foglak – húztam végig lassan a nyelvem az ütőerén. Tudtam, hogy ettől mindig megőrül. Csak az volt a baj, hogy nem sok időm volt már a karjaimban tartani az én szépséges arámat.

-          Ha tényleg menned kell, akkor ezt most hagyd abba – kuncogott fel.

-          Különben mi lesz? – vontam fel a szemöldököm.

-          Különben ideláncollak az ágyhoz, és akkor várhatnak rád – mondta komolyan.

-          Ez egy remek ajánlat – vigyorodtam el. – Viszont tényleg mennem kell – néztem mélyen a szemébe.

-          Igen, tudom – bólintott rá. – Kérlek, siess vissza hozzám – simított végig az arcomon.

-          Hozzád mindig – nyomtam még egy búcsúcsókot a szájára, majd felkeltem, és felvettem a ruháimat, és a köpenyemet is.

-          Szeretlek – szólt még utánam Liz mosolyogva, de kissé aggódó tekintettel.

-          Én is szeretlek, és ne aggódj, minden rendben lesz – ígértem komolyan. – Néhány nap múlva találkozunk.

-          Úgy legyen – csillantak fel a szemei. Majd visszadőlt az ágyra, de közben tudtam, hogy még mindig figyel engem, ahogy távolodom a szobánktól…

Nem tulajdonítottam ennek a küldetésnek különös jelentőséget, de hazudtam volna saját magamnak is, hogyha az állítottam volna, hogy egy cseppnyi félelem sem maradt bennem azután, hogy megsérültem. Nem is igazán magam miatt aggódtam, hanem amiatt, hogyha hibázok, akkor egy másik, vagy akár több családtag is megsérülhet miattam. Nehéz ezzel a tudattal élni, főleg most, hogy mindenki láthatja a hegeimet, hogy mégsem vagyok annyira legyőzhetetlen, mint ahogy mindenki hitte. Bármennyire is fáj bevallanom magamnak, és másoknak is, de tény, hogy csorba esett a hírnevemen ezzel a hibával, és ezt mindenki tudja a kastélyban.

-          Hogy is volt az a szöveg, hogy ez nem a bizonyításról szól? – lépett mellém Edward kíváncsi tekintettel.

-          Ne hallgatózz, hogyha nem tetszik, amit hallasz – csattantam rá. – Egyébként pedig sokkal jobban érdekel Liz biztonsága, ha tudni akarod, de azért igen, egy kicsit ideges vagyok a történtek miatt.

-          Szerintem túl sokat vársz el magadtól és másoktól is. Teljesen felesleges ennyire kiakadnod egy ilyen kis baleset miatt, ami történt. Néha én is hibázok a képességemmel, de tudod, csak az hibázhat, aki tesz is valamit – mondta kedvesen.

-          Ez rendben is van, de azt szokták mondani, hogy az első mindig nehezebb. Bár nekem egészen biztosan nem lesz második eset – néztem rá határozottan.

-          Ebben én is biztos vagyok – biccentett Edward.

-          Na végre, már azt hittem, hogy vissza kell mennem érted – forgatta meg a szemeit húgom, amikor kiértünk a járatokhoz.

-          Ne aggódj, Jane, Alec pontos, mint mindig – vágta rá Aro azonnal. – Akkor tehát indulhatunk – fűzte még hozzá.

-          Mindenki készen áll, Mester – hajtotta meg magát Jane.

-          Ti is jöttök? – kérdeztem döbbenten végignézve az egész Cullen családon.

-          Természetesen – vágta rá Carlisle. – Liz hozzánk is tartozik, így segítünk mindenben, hogy nyugodt élete lehessen.

-          Köszönöm – mondtam hálásan.

-          Inkább mi köszönjük, hogy ha véletlen is, de megtaláltad őt – mosolygott rám Esme.

-          Mester, kérlek, vigyázz rá – fordultam Caius felé. Nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni erre a megnyilvánulásomra, de muszáj volt kimondanom, amit éreztem.

-          Garantálom a biztonságát és a jólétét a távollétedben, emiatt nem kell aggódnod – válaszolta hihetetlen komolysággal. – Te pedig ígérd meg cserébe, hogy épségben visszahozod a családtagokat.

-          Úgy lesz – bólintottam rá, és tudtam, hogy bármi áron így is lesz.

-          Remek, akkor induljunk – vágott közbe Aro. Majd elindult az alagútba, mi pedig követtük. Remélem, hogy minél előbb túl leszünk ezen a dolgon, és hamarosan már újra Liz közelében lehetek majd…

(Liz szemszöge)

Nem örültem annak, hogy Alec ilyen gyorsan vállalt egy küldetést azután, hogy megsérült, de megértettem őt. Bizonyítani akart magának, és mindenki másnak is, azok után, hogy miattam megsérült. Tudtam, hogy nem hibáztat engem, de azzal is tisztában voltam, hogyha nem lettem volna ott, és nem akart volna vigyázni rám is, akkor soha nem történt volna mindez. Vagy, hogyha lett volna annyi eszem, hogy nem rohanok úgy el tőle, mint egy őrült, mert valljuk, egyáltalán nem arra szaladtam, amerre kellett volna. A sikátor belseje felé menekültem, mint egy ostoba csitri, ahelyett, hogy kirohantam volna a forgalmas főútra, ahová nem követtek volna a vámpírok, vagy legalábbis nem fitogtatták volna az erejüket. Viszont ezzel már nem tudok mit tenni, ami történt, megtörtént.

-          Elisabeth – kopogtatott be az ajtón Caius. Vajon mit keres errefelé? Nem mondhatnám, hogy sűrűn meglátogat bárkit is. Leginkább elvan a testvéreivel, vagy egyedül.

-          Igen – szóltam ki azonnal.

-          Bejöhetek? – nyitotta ki az ajtót, majd kíváncsian nézett rám.

-          Természetesen – egyeztem bele azonnal.

-          Köszönöm – suhant be azonnal. Majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen bútor jelenleg, ami nem volt tele szétdobált ruhákkal. – Látom, átrendezed a szobát – kémlelt körbe kissé rosszallóan. Gondolom, nála minden az élére van állítva, és katonás rendet tart.

-          Igen, gondoltam végzek vele, amíg Alec vissza nem ér, mert eléggé rendmániás, és nem rajong érte, ha szétdobálom a dolgokat – válaszoltam, de közben azért leültem az ágy azon csücskébe, ahol jelenleg nem volt semmi. – Bár van egy olyan érzésem, hogy nem amiatt jöttél, hogy átrendezem a szobát – fűztem még hozzá, hogy végre megtudjam mi szél fújta erre.

-          Nocsak, úgy tűnik, hogy a megérzéseid nemcsak a veszélyre terjednek – vigyorodott el Caius. Elég furcsa volt őt így látni.

-          Akkor miben lehetek a segítségedre? – kérdeztem kíváncsian.

-          Egyrészt szerettem volna tudatni veled, hogyha bármire szükséged lenne, akkor a lakosztályom a folyosó végén jobbra található, másrészt pedig már olyan régóta motoszkál bennem egy kérdés, amire nagyon szeretnék választ kapni.

-          Na és mi lenne a kérdés? – kérdeztem meglepetten. Általában Caius nem igazán beszédes. Főleg nem kíváncsi. 

-          Már egy ideje foglalkoztat, hogy miért Alec? Mármint, ne értsd félre, Alec fantasztikus vámpír, és kiemelkedő katona, de mit láttál benne, ami miatt még a halandó életedet is boldogan feladnád – nézett rám kérdőn.

-          Nos, mint tudod, éppen arra vártam egy sikátorban, amikor találkoztunk, hogy valaki más hozza meg a döntés az életemről, vagy halálomról helyettem – kezdtem bele, mire biccentett. – Nem is tudom, azt hittem, hogy semmi pillanat alatt jön valaki, aki megöl az ékszerekért, amik rajtam vannak, vagy elrabol, és akkor apám talán rájön, hogy mennyire szeret, amikor váltságdíjat követelnek értem.

-          Mit ne mondjak, nem nagyon jöttek be a számításaid – állapította meg Caius.

-          Valóban nem – kuncogtam fel. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki olyan hévvel rám veti majd magát, mint Alec. Azt hittem, hogy ott a vég, aztán hirtelen a fekete szemei lággyá változtak, pontosan tudtam, hogy melyik volt az a pillanat, amikor meggondolta magát. A tekintete a lelkem mélyéig hatolt, és tudtam, hogy őt akarom. Azt az akkor még ismeretlen férfit, aki úgy néz rám, mintha a világ legdrágább kincse lennék. Tudtam, hogy bármit megtennék érte. Azt hiszem, hogy az volt a sorsfordító pillanat mind a kettőnk számára – magyaráztam el az érzéseimet.

-          Nos, Alec is nagyon hasonlóan nyilatkozott, amikor megkérdeztem erről – mondta Caius tárgyilagosan. – Ezek szerint Marcus igazat szólt rólatok, mint mindig. Így nincs jogom szétválasztani benneteket, pedig ez lett volna az alapvető tervem.

-          Azt hiszem, hogy ezért mindketten hálásak vagyunk neked – bólintottam rá azonnal. Eszem ágában sincs elveszíteni Alecet semmi miatt.

-          Csakhogy még mindig van egy probléma, amit mindenképpen meg kell oldanotok – folytatta Caius.

-          Na és mi lenne az? – kérdeztem meglepetten.

-          A faji különbség – vágta rá egyértelműen.

-          A nászutunkon fogja megtenni. Megígérte, hogy megharap – mondtam gondolkodás nélkül.

-          Ez esetben minél előbb létre kellene jönnie annak a nászútnak, nemde? – mondta határozottan.

-          Na és mégis mit vársz tőlem? – kérdeztem kíváncsian. – Egy esküvőt megszervezni nem három perc.

-          Nos, egy emberi esküvőt megszervezni valóban nem három perc, de arra való tekintettel, hogy téged csakis vámpírok vesznek körül, és az édesanyád is egy közülünk nem lesz nehéz megoldani a dolgot. Amint visszaérnek a küldetésből megtarthatjátok az esküvőt – mondta határozottan.

-          Hiszen még ruhám sincs, és menü, és torta, meghívók…

-          A meghívottak a várban lesznek. A menü legfeljebb néhány ember, de nem hiszem, hogy erre vágynál. Neked nem nehéz vacsorát hozatni, a torta pedig szintén egy nap alatt megvan, hacsak nem keresed a kifogásokat, hogy ember maradhass – vonta fel a szemöldökét.

-          Ez most kihívás? – kérdeztem ingerülten.

-          Nem, ez egy javaslat. Egy olyan javaslat, ami ésszerű, és átgondolt – válaszolta azonnal. – Ha mindenképpen hozzámész Alechez, és mindenképpen átalakulsz, akkor miért húzzuk az időt? A világot vámpírként is megnézheted nyugodtan. Sőt, úgy még jobb is lesz. Ha pedig már te is vámpír leszel, akkor nem kell amiatt aggódnunk, hogy Alec nem koncentrál harc közben, hiszen ugyanolyan erős leszel, sőt egy ideig erősebb. Nem akarod, hogy baja essen, ugye?

-          Természetesen nem – mondtam ellentmondást nem tűrve.

-          Akkor megteszed ezt a leendő férjedért és a boldogságodért?  

-          Megteszem, de ez esetben el kell kezdenem ruhát keresni – válaszoltam dühösen.

-          Nem kell keresni, csak megálmodni kedvesem. Gondoltam, hogy igent mondasz a kérésemre, ezért idehozattam a legszebb vörös kelméket, és Heidi csodálatos varrónő, úgyhogy neki is eshettek a dolognak.

-          Vörös? – vontam fel a szemöldököm.

-          Igen, nálunk ez a szín a házasulandók árnyalata – bólintott rá, majd amilyen hirtelen jött, úgy is el is tűnt…