Liz Volturi - 62. fejezet

62. fejezet

(Liz szemszöge)

Még mindig magamban dühöngtem, és a ruhákat pakoltam be a szekrénybe, amikor kopogás szakította félbe a ténykedésem, és a gondolataim, és a morgolódásom.

-          Igen? – kérdeztem fáradtan. Ha ez most megint Caius, akkor nem állok jót magamért, az egészen biztos.

-          Heidi vagyok, bejöhetek? – kérdezte kedvesen. Tény, hogy udvariatlanság lenne nem beengedni, de semmi kedvem most ehhez. Főleg nem így, hogy gyakorlatilag kikényszerítik az időpontot. – Nézd, tudom, hogy a hátad közepére nem kívánod a sürgetést, és valószínűleg Alec sem, de még jó móka is lehet, ha hagyod, hogy bemenjek.

-          Sajnálom Heidi, kérlek, gyere be – nyitottam ki neki az ajtót.

-          Semmi gond. Most én sem szívesen engedném be saját magam – legyintett. – Egyébként annak örülök, hogy végre jobban megismerhetlek. Nem hittem, hogy valaha bárki is felkeltené Alec érdeklődését, és kivívná, hogy Jane kedvelje. A ruhád miatt pedig ne aggódj, tökéletes lesz, ezt garantálom – csacsogott össze-vissza. Talán ő is éppen olyan zavarban van, mint én?

-          Hidd el, Heidi, hogy veled semmi bajom, csak nem pontosan ez volt az tervem, ennyi. Mindenképpen Alec felesége lennék, vagyis leszek, de nem így képzeltem. Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de nekem mindig megvoltak a vágyaim ezzel a nappal kapcsolatban, és ott egyáltalán nem így terveztem – magyaráztam halkan.

-          Nos, akkor halljuk, hogy te hogyan tervezted – huppant le a kanapéra. – Őszintén érdekel.

-          Nos, az első gondolatomról lemondok, mert a menüt hosszasan tervezgettem, de esetünkben arra nem lesz szükség. Azért egy kis menyasszonyi torta boldoggá tett volna, de ezt is tudom nélkülözni. Amire viszont mindig is vágytam az a csodálatos ruha. Egy olyan darab, amiben mindenki láthatja, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy férjhez mehetek a kiválasztottamhoz, és mindenki úgy érezze, hogy én vagyok a világ legboldogabb, és legszerencsésebb asszonya. Na és ezt a tökéletes ruhát persze hófehérben képzeltem el.  

-          Hm… a te alakodhoz szerintem hagyjuk a ruha színét egyelőre. Van itt rengeteg csodálatos vörös kelme, de akadnak a tarsolyomban meglepetések is – mondta határozottan. – Maradt ki néhány anyagból egy-két méter a varrogatásaim közben, amivel talán tudunk kezdeni valamit – mondta elégedette vigyorra az arcán. – Gyere velem – ragadott kézen, a következő pillanatban pedig éreztem a rántást a koromon.

-          Au – dörzsöltem meg a kezei helyét, amikor elengedett. – Tudod, én még nem vagyok ám olyan gyors, mint ti.

-          Jézusom, ne haragudj rám, kérlek. A szokás hatalma, hogy nekiindulok a lelkesedés hevében, és ahhoz vagyok szokva, hogy tudnak követni – mondta őszintén.

-          Ne is törődj vele, hiszen hamarosan már én is képes leszek ilyesmire – legyintettem mosolyogva.

-          Akkor jó – mondta kicsit nyugodtabban. – Na, de most beszéljünk inkább a ruhádról. Én amondó vagyok, hogy az lenne a legjobb, ha készítenénk neked egy bordó-fehér gyönyörű menyasszonyi ruhát, és csak azután mennénk tovább a többi teendőre. Van már valami elképzelésed?

-          Nem igazán – ráztam meg a fejem tanácstalanul.

-          Akkor megengeded, hogy kipróbáljak valamit? Csak veszek rólad méretet, és néhány óra múlva már próbálhatjuk is az alapot, aztán, ha nem tetszik, akkor még variálhatunk. Ez a néhány nap hosszú idő – mondta lelkesen. Nekem úgy tűnt, hogy tényleg szert varrni. Így kevésbé kínos, hogy Caius valószínűleg megparancsolta neki, hogy segítsen.

-          Persze megengedem, de van időd erre? Nem akarom, hogy kényszerből vállald a ruhát. Van egy-két vörös ruhám, majd felveszem valamelyiket.

-          Ne butáskodj már, abban meg mi lenne az izgalmas? Ráadásul szeretek varrni, úgyhogy ne aggódj. Egyébként is, szerintem már tudom is, hogy milyen lesz a tökéletes ruha – magyarázta hevesen. Majd elképesztően gyorsan futkosni kezdett az anyagok között, és elém hozott néhány fehér anyagot, rengeteg vöröset és bordót. – Na, már csak ki kell választanod, hogy melyik fehér legyen, és melyik piros árnyalat.

-          Fehérből mindenképpen a vakító hófehéret – vágtam rá gondolkodás nélkül. – A másikból, hát nem is tudom. Mindegyik árnyalat gyönyörű, és azt hiszem, hogy különleges is. Honnan hozatta őket Caius?

-          Egészen biztos lehetsz benne, hogy csakis a legjobb helyekről. Nem szokott spórolni az ilyesmin. Már egy bő hete érkeznek hozzám a szebbnél-szebb anyagok.

-          Akkor ezt nem most hirtelen találta ki – húztam el a számat. Vajon Alec egyáltalán tud róla, hogy mi folyik itt a távollétében? Vagy talán vele megbeszélte Caius? Nem, azt nem hiszem, hogy ne figyelmeztetett volna engem egy ilyen kaliberű dologról.

-          Hé, ne feltételezd azt, hogy Alec átverne téged. Hidd el, én tudom, hogy fogalma sincs róla. A legnagyobb titokban kellett tartanom mindent. Még Aro sem tud róla, mert Caius mindig úgy intézte, hogy ne akarjon olvasni belőlem. Teljes titoktartást parancsolt nekem.

-          Nem értem, hogy mi ezzel a célja – rogytam le a kanapéra értetlenül.

-          Pedig ez nagyon egyszerű, Liz – ült le mellém hirtelen. – Caius szerint Alec azért sérült meg, mert te még ember vagy…

-          Álljunk meg, már azelőtt elkezdte hozatni az anyagokat, mielőtt megtörtént – vágtam a szavába. Ez nem jó indok ilyen szinten.

-          Valóban, de csak azután döntötte el, hogy megsürgeti a dolgot, miután Alec megsérült. Egyébként ajándéknak szánta neked – fogta meg a kezem finoman Heidi. – Ez pedig nagyon nagy megtiszteltetés, mert Caius nem az a meglepetés szervező fajta.

-          Nos, érdekesen mutatja ki a csodálatát – forgattam meg a szemeim. – Gyakorlatilag nem hagyott más választást, minthogy egy szempillantás alatt férjhez menjek.

-          Ne aggódj annyit emiatt – kuncogott fel Heidi. – Nem a mikor számít, csakis a kivel – mondta határozottan.

-          Azt hiszem, hogy ebben igazad van – bólintottam rá. Végül is, ha az apám választottjához kellett volna hozzámennem, akkor mindegy lett volna, hogy mit viselek, vagy milyen a lakodalom mindenképpen szörnyű lett volna, de hogyha ezt Alec oldalán tehetem meg, akkor nem is olyan fontos a felhajtás, mert csak az a lényeg, hogy vele legyek. – Lássunk neki – mosolyodtam el.

-          Ez a beszéd – mosolyodott el Heidi. – Na, gyere, veszek rólad méretet, és semmi pillanat alatt készen lesz a tökéletes ruha.

-          Ebben valahogy nem kételkedem – néztem körbe a rengeteg ruhán, amelyek úgy sorakoztak Heidi próbababáin, mint egy üzletben.

-          Oh, ezeket nemrég dobtam össze – nézett körbe az alkotásain. – A lányok vettek maguknak anyagot, én pedig gyorsan megvarrtam nekik, mert tudtam, hogy különleges megrendelésem lesz hamarosan – kezdet el kiszabni a gyönyörű vörös ruhaanyagot miközben beszélt hozzám. Elképesztően gyorsan dolgozott. Még nézni is fárasztó volt azt a sebességet, ahogy szabott és varrt. Nem sokkal később pedig már meg is kaptam az utasítást, hogy vetkőzzek le fehérneműre, mert mindjárt próbálhatok is…

(Alec szemszöge)

Tudtam, hogy Liz Volterra biztonságos falai között van, de mégis nagyon idegesnek éreztem magam. Valami nem stimmel. Caius mindig, minden összecsapáson, vagy nagyobb lélegzetvételű kivégzésen jelen akar lenni, és most pont ide, a romának elleni harcba nem akart eljönni. Attól félek, hogy valamit tervez Lizzel kapcsolatban, és én nem vagyok ott, hogy megvédjem őt. Bár lenne egyáltalán ötletem, hogy mit akar valójában. Caius mindig annyira kiszámíthatatlan.

-          Túl sokat agyalsz azon, hogy otthon hagytad Lizt – mondta Edward halkan mellettem. – Koncentrálj, mert megígértem a hugicámnak, hogy egy darabban megyünk vissza mindannyian. Nemsokára elérjük a táborukat, és akkor szükségünk lesz rád. 

-          Bocsánat, én csak…

-          Aggódsz, én ne tudnám? Volterra óta hallgatom a gondolataidat, de nincs miért. Liz biztonságban van, ezt te is tudod. Caius nem ártana neki, mert érdekes módon tényleg kedveli, és erre a gondolatai nyújtanak garanciát.

-          Rendben, elszakítom a gondolataim Liztől, amíg végzünk – sóhajtottam fel.

-          Remek, ennél többet nem is kérhetnék – bólintott rá azonnal, majd visszasétált Esme mellé, aki feszülten figyelte a környéket. Talán érez valamit? Nem is értem, hogy miért jött velünk, hiszen nem egy harcos típus, ahogy Carlisle sem.

-          Már tudják, hogy jövünk – feszült meg Edward hirtelen. – Érzik az illatunkat, és támadásra készek. Nincsenek még túl sokat, nem lehet több ötven vámpírnál.

-          Annyit egyedül is megoldok – vigyorodott el Jane. – Merről jönnek? – nézett Edward felé kérdőn.

-          Északkelet – mutatott Edward abba az irányba, ahonnan érkezni fognak.

-          Jane, Alec – nézett a húgomra és rám Aro jelentőségteljesen. – Előbb inkább Alec, hogy megtudjuk, hogy van-e egyáltalán fogalmuk róla, hogy mit tesznek. 

-          Igen, Mester – vágtuk rá egyszerre húgommal. Na, ez az, kezdek visszarázódni a valódi mivoltomhoz. Amint meghallottam, hogy mindjárt odaérnek hozzánk kieresztettem az erőmet, és elvettem a látásukat és a szaglásukat, amivel azonnal megállásra késztettem őket. Csak kapálóztak és fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik velük. Ezek szerint nem igen tájékoztatták őket arról, hogy ki ellen is indulnak harcba.

-          Megadom nektek a lehetőséget, hogy tovább éljetek, hogyha megesküsztök rá, hogy nem támadtok rá az uralkodó családra – ajánlotta Aro a lehetőséget.

-          Már megbocsáss, de nem igen szoktátok betartani az ígérteket – sétált előre Stefan fegyelmezetten. Nagyon jól kezelte, hogy nem lát semmit. Bár már elég idős vámpír ahhoz, hogy ne essen pánikba.

-          Nem értem, hogy miről beszélsz – rántotta meg a vállát a Mester.

-          Elég sok testőröd nem feltétlenül önszántából került hozzád – állapította meg.

-          Alec, Jane? – fordult felénk Aro. Mire én visszaadtam a látását, Jane pedig azonnal kínozni kezdte. Néhány pillanattal később már kínok között vonaglott a földön.

-          Elég lesz elsőre – állította le húgomat néhány perc múlva. – Tehát, még egyszer. Stefan és Vladimir feje mindenképpen a porba hullik, de nem kell feltétlenül mindenkinek így végeznie. Aki akar, az még most távozhat békével. Ismertette a teremtőtők veletek a legalapvetőbb törvényeinket?

-          Miféle törvényeket? – kérdezte az egyik újszülött a tömegből.

-          Akkor ezt nemnek veszem – sóhajtott fel a Mester. – Alec, kérlek, add vissza a látásukat. Edward, ha megtennéd, hogy figyeled a gondolatokat.

-          Természetesen – biccentett Edward.

-          Egyikőtök sem fedheti fel a vámpír mivoltát az emberek előtt, nem hozhattok létre halhatatlan gyermeket a harapásotokkal. Ha egy ember mégis rájön, hogy mik vagytok, akkor vagy átváltoztatjátok, vagy mindörökre elhallgattatjátok. Ezek az alapvető törvényeink. Ha betartjátok, akkor nem lesz semmiféle összetűzés közöttünk. Ha nem és tudomást szerzünk róla, akkor halálbüntetés vár rátok, és nem tudtok elrejtőzni a nyomkövetőnk elől – magyarázta Aro. – Hozzá tenném még, hogy mi vagyunk a legnagyobb létszámú klán, a legtöbb tehetséges vámpírral, így nem ajánlatos újat húzni velünk. Egyébként mi magunk vagyunk az uralkodó család is a társadalmunkban. Azt hiszem, hogy ezzel mindent elmondtam.

-          Milyen álszent – köpte a szavakat Vladimir. – Úgy tudjuk, hogy nálatok is van egy ember, akit nem változtattatok át, és az apja, aki kereste őt tudott a vámpírok létezéséről. Talán nem szegtétek meg a saját törvényeiteket?

-          Nos, a leány valóban nálunk van, de mivel az egyik testőr menyasszonya, és át fogjuk változtatni, ezért ez nem minősül törvényszegésnek. Az édesapja pedig kutatott a lánya után, és valahogy megsejtette a dolgot, de már kiiktattuk a kis csapatával együtt. Ebben a formában az ő ügyét is teljes mértékben megoldottuk – válaszolta a Mester a vádakra azonnal. – Egyéb kérdés, észrevétel? – nézett körbe az újszülötteken.

-          Néhány vámpírnak köztetek miért másmilyen a szeme? – kérdezte egy fiatal lány, és kíváncsian fürkészte a Cullen családot.

-          Ők másfajta táplálkozási szokásokat követnek – válaszolta Aro azonnal.

-          Ezt hogyan kell érteni? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Nem csak véren élhetünk?

-          Mi is véren élünk, de nem emberekből táplálkozunk, hanem állatokból – mondta Carlisle kedvesen. – Ez is egy lehetőség – mosolyodott el. Azt hiszem, hogy látott valamit a lányban, amit én is éreztem. Nem nagyon tetszett neki az emberek meggyilkolásának gondolata.

-          Ha gondolod, kedvesem, akkor Carlisle és a családja biztosan örömmel megmutatja neked a saját nézőpontját, amennyiben elfogadod a tényt, hogy jelenleg ti szegitek meg a törvényt, és nem támadsz a családjainkra – mondta gyengéd hangon. Majd a kezét nyújtotta a gyanútlan lány felé, aki elindult hozzánk.

-          Ne érj hozzá, tudni fogja minden gondolatodat – szólt rá Stefan.

-          Nem igazán van mit rejtegetnem – tette bele az apró tenyerét a lány Aro kezébe. A Mester pedig azonnal koncentrálni kezdett.

-          Attól tartok, hogy téged valóban átvertek, és nyilván a többieket is – mondta miután elengedte a lány kezét. – Szeretnél békével távozni, Georga?

-          Igen, szeretnék – bólintott rá azonnal. – Megkereshetlek benneteket? – fordult Carlisle felé azonnal.

-          Akár most is velünk jöhetsz – ajánlotta rögtön.

-          Rendben – mosolyodott el a lány.

-          Szeretne még valaki békével távozni? – nézett körbe Aro az újszülötteken. Mire néhányan elindultak, de volt olyan, aki maradt. Nagyjából húsz vámpír maradhatott az erdőben Vladimir és Stefan mellett. – Jól van, testőrök, intézzük el a dolgot – mondta Aro komolyan. Mire Jane kínozni kezdte őket, miközben mi olyan gyorsan széttéptük és elégettük az itt maradtakat, amilyen gyorsan csak lehetett. Szerettem volna már hazamenni Lizhez, úgyhogy örültem, hogy ilyen gyorsan megoldódott ez a dolog, de valami miatt úgy éreztem, mintha túlságosan is könnyen ment volna.