Liz Volturi - 63. fejezet

63. fejezet

(Liz szemszöge)

Először nem tomboltam a vágytól, hogy belebújjak a Heidi által készített ruha kezdetleges darabjába, de amikor felvettem még a lélegzetem is elállt, pedig még nem is volt készen. Nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Vörös volt a nagyobbik fele, ahogy Caius kérte, de a fűző és mellrésze hófehér volt, és Heidi még egy kis átmenetet is készített bele, ami olyan szinten feldobta az egész ruhát, hogy szavakat sem találtam rá.

-          Na milyen? – nézett fel rám Heidi a szoknya alját igazgatva, miközben egy gombostű lógott ki a szájából. Most igazán varrónőnek nézett ki, és ezt látszólag egyáltalán nem bánta.

-          Én, nem is tudom, hogy mit mondhatnék – haraptam az ajkamba. – Még életemben nem láttam ilyen tökéletes ruhát. Komolyan mondom, soha – néztem körbe magamon.

-          Örülök, hogy tetszik – mosolyodott el boldogan. – Majd meglátod, hogy akkor mennyire fog tetszeni, hogyha teljesen készen lesz.

-          Ebben egészen biztos vagyok – bólintottam rá, majd hirtelen kopogás törte meg a csendet.

-          Liz, gondoltam éhes vagy. Hoztam neked enni – hallottuk meg Caius hangját. Nahát, a Mester maga hozott nekem ennivalót? Ez már valami. – Bejöhetek?

-          Csak egy pillanat – vágtam rá azonnal. Majd lerántottam egy pokrócot a székről és gyorsan magam köré csavartam. Nem láthatja meg a ruhámat senki a nagy nap előtt. Egyébként is, ha Caius meglátja, hogy a fele fehér, akkor még szól, hogy Heidi alakítsa át azt is vörössé. – Rendben, jöhetsz – igazgatta meg még magamon egy kicsit a pokrócot.

-          Hogy állnak a hölgyek? – kérdezte Caius kíváncsian. Miközben egy nagyobb dobozt tett le az asztalra.

-          Nagyon jól haladunk, Mester – vágta rá Heidi azonnal. – Ha minden a tervek szerint alakul, akkor még ma készen lesz a ruha, és Alec számára is megérkezett már a vörös ing, az ünnepi köpeny alá.

-          Nagyszerű – biccentett Caius. – Te hogy érzed magad, kedvesem?

-          Jól vagyok, köszönöm – válaszoltam azonnal.

-          Reggel óta nem ettél semmit, és már nagyon későre jár – állapította meg.

-          Nem vagyok éhes – nyeltem egy nagyot. Őszintén szólva azóta görcsben áll a gyomrom, amióta tudom, hogy mindjárt férjhez megyek. Nem tudtam, hogy miért, hiszen ezt akartam, mégis most, hogy már a küszöbön a menyegző, nagyon ideges lettem. Alig vártam, hogy anya újra itt legyen, és nyugtasson, na meg persze Renata.

-          Kedvesem, tudom, hogy hirtelen kellett meghoznod ezt a döntést, és nem is kifejezetten ez volt a megállapodás, de komolyan mondom, hogy csak a ti érdeketekben sürgetem az eseményeket. Te sem fogsz aggódni Alec miatt, és Alec sem miattad, mert egyformák lesztek, és együtt mehettek a küldetésekre, és ha mindketten koncentráltok, akkor legyőzhetetlen páros válik belőletek – mondta komolyan. – Hidd el, hogy nincs hátsó szándékom, egyszerűen csak szeretném biztonságban tudni a család minden tagját. Kérlek, egyél, nem szeretném, ha rosszul lennél.

-          Tehát csak az átváltozásom miatt van ez az egész? – kérdeztem komolyan.

-          Esküszöm neked, Liz, hogy csakis ez az egyetlen oka – bólintott rá Caius.

-          Akkor kívánhatok utolsó vacsorámként egy zsúrtortát, ami a menyasszonytortám lehet? Legalább néhány dolog legyen emberi, ha már ember vagyok még egy rövid ideig, és hálás lennék egy utolsó vacsoráért is.

-          Természetesen, amit csak szeretnél – mosolyodott el Caius. – Heidi megtennéd, hogy holnap elviszed Lizt, hogy megtaláljátok a megfelelő ételeket a számára, és egy kis tortát? Gondolom, egy pár szeletes darab megteszi, hiszen csak te fogsz enni belőle.

-          Az tökéletes lesz, köszönöm – vidultam fel. Csak lesz egy kis hagyomány ebben az esküvőben. Hiszen mégsem várhatják el, hogy ne legyen meg az utolsó emberi vacsorám, és az élmény, hogy minden megvolt az esküvőmön, amire kislánykorom óta vágytam.

-          Igazán nincs mit – biccentett Caius. – Most pedig, tényleg egyél, mert megígértem Alecnek, hogy gondodat viselem és vigyázok rád, amíg távol van. Gondolom, ebbe beleérthetem a jólétedet, és az elégedettségedet is, úgyhogy szólj, hogy rossz dolgokat hozattam neked.

-          Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen megfelel majd az étel. Amikor Heidi végzett a ruha feltűzésével, és levehetem, utána az első dolgom lesz enni – ígértem meg.

-          Remek, akkor én nem is zavarom tovább a hölgyeket. Ha valamiért szükség van rám, akkor tudjátok, hogy hol találtok meg – mondta mosolyogva, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Csak nekem volt meglehetősen félelmetes, hogy mosolygott? – néztem kérdőn Heidi felé.

-          Ami azt illeti, párszáz év alatt előfordult már egyszer-kétszer. Ez általában azt jelenti, hogy elégedett – rántotta meg a vállát.

-          Hm… elégedett – bólintottam rá. – Gondolod, hogy a családom, és Alec is elégedett lesz azzal, hogy még haza sem értek, és már tartjuk is az esküvőt? Egy kicsit félek a reakcióktól.

-          Nem hiszem, hogy Esme megakadályozná, ha így döntöttél, a többiek pedig nem fognak beleszólni. Én már csak azt a kérdést tenném fel, hogy te magad biztos vagy ebben? Mármint, ne sértődj meg, de nem vagy túl lelkes a gondolattól, hogy hozzámenj Alechez – állapította meg Heidi.

-          Félreérted – tiltakoztam azonnal. – Nagyon is szeretnék Alec felesége lenni, sőt, én szeretném ezt a legjobban. Az egyetlen probléma az ezzel, hogy bármennyire is készülök lelkileg az átváltozásra, akkor is félek tőle. Mi lesz, hogyha nem bírom ki a fájdalmat? Mi lesz, hogyha túlságosan hangos leszek, és Alec magát okolja majd az egészért? Egyáltalán bele lehet halni a fájdalomba, vagy az biztos, hogyha valakit megharapnak, akkor az túléli az átváltozást?

-          Oh, így már érthetőek az aggályaid. Te még nem készültél fel rá, hogy átváltozz. Vagy legalábbis úgy érzed, hogy nem készültél fel rá – bólintott rá Heidi.

-          Na és, vannak válaszok az aggályaimra? – kérdeztem kíváncsian.

-          Hát persze, hogy vannak – bólintott rá. – Gyere, levesszük ezt a ruhát, és amíg varrom, hogy készen legyen, addig válaszolok a kérdéseidre és beszélgethetünk is – lazította meg a fűzőt a hátamon. Miután kibújtam a ruhából, azonnal felvettem a köntösömet, és kíváncsian kezdtem el kutakodni az ételek között, amit Caius hozott a számomra. Őszintén szólva egyik tészta jobban nézett ki, mint a másik, és a desszertek, illetve gyümölcs is pazar volt, úgyhogy kényelembe helyeztem magam, és minden idegességem ellenére falatozni kezdtem. Az sem megoldás, hogyha elájulok, mert nem eszek semmit. Egyébként is ki kell használnom azt a kis időt, amíg még élvezhetem az ízeket. – Hozzak neked egy pohár vizet? – kérdezte Heidi kedvesen.

-          Az remek lenne, köszönöm – bólintottam két falat között. A vizem pedig néhány pillanattal később már az előttem lévő kis asztalon volt.

-          Na, vágjunk bele – sóhajtott fel Heidi. – A félelmeiddel kapcsolatban. Bele biztosan nem fogsz halni, mert a vámpírméreg meggyógyítja még a haldoklókat is. Egy egészséges szervezetet pedig pláne még jobban felerősít. Pontosabban bele fogsz halni, a szó szoros értelmében, hiszen megáll majd a szíved, de én ezt inkább újjászületésnek hívnám, hiszen újszülött vámpírként fel fogsz ébredni. A fájdalom, igen, ez az átváltozásban talán a legfélelmetesebb része a dolognak, és nem akarok hazudni neked. Valóban nagyon fáj, és én is emlékeztem rá, hogy sikoltoztam és vonaglottam a lángoktól, amik mardosták az egész testem, ahogy terjedt a méreg, de annyit ígérhetek, hogy megéri a fájdalmat. Nekem nem volt időm félni, mert egyszerűen megtörtént, de te egészséges, és erős nő vagy, aki joggal fél a változástól, hiszen még előtted lehetne az egész élet, de hidd el, hogy jó lesz neked közöttünk.

-          Igen, tudom, én csak nagyon ideges vagyok amiatt, hogy ennyire fogy az időm az emberi életemből. Tudod, hogy egy évet kaptam a Mestertől, és ez most jelentősen lerövidült.

-          Nem tudom, Liz. Ha engem kérdezel, akkor néhány hónap ide, vagy oda már nem nagyon számít, de persze én sosem voltam a te helyzetedben, így nem tudhatom, hogy milyen érzéseid is vannak most pontosan. Mindenesetre abban biztos lehetsz, hogy Alec melletted lesz majd bárhogy is lesz – fogta meg a kezem gyengéden.

-          Efelől semmi kétségem nem volt eddig sem – mosolyodtam el. Egyébként pedig már nagyon akarok a felesége lenni, és szeretnék túl lenni minden akadályon, amit az emberi mivoltom állított közénk. Tehát összességében akarok én vámpír lenni, és feleség, csak azt hiszem, hogy beijedtem egy pillanatra. Egyszerűen csak tisztáznom kell magamban az érzéseimet, és minden rendben lesz.

-          Szeretnél fátylat? – kérdezte hirtelen Heidi. – Azt hiszem, hogy van egy kis gyönyörű klasszikus, hófehér csipkém, amiből lehetne egy kisebb fátyol, de cipőt vennünk kell neked holnap, és hajtűket is a kontyodhoz.

-          Azt hiszem, szeretnék – bólintottam azonnal. – Bár nem tudom, hogy a csipke illik-e ruhámhoz, szerinted jó lenne?

-          Nos, szerintem a csipke mindenhez illik, de majd meglátjuk, ha készen lesz a ruhád – gondolkodott el Heidi. – Ha gondolod, akkor nyugodtan pihenj egy kicsit evés után, ott az ágyam, és van sok könyvem is. Nekem eltart egy kis ideig, amíg befejezem a ruhád, és készítek egy fátylat, addig nem tudsz segíteni.

-          Jól van, talán addig visszamegyek a szobámba, és folytatom a ruhák elpakolását, mert nem szeretném, hogyha Alec egy csatatér kellős közepébe jönne haza. Azt hiszem, hogy a szobánk állapota nem éppen a legjobb jelenleg.

-          Ahogy gondolod – biccentett Heidi, majd ruhám társaságában kényelmesen elhelyezkedett a szőnyegen, és lelkesen varrni kezdett…

(Alec szemszöge)

Már alig vártam, hogy hazaérjünk, és újra láthassam Lizt. Remélem, hogy jól érezte magát ebben a néhány napban, és jól gondját viselte Caius. Bár azt hiszem, hogy efelől semmiféle kétségem nem is kellene, hogy legyen. Hiszen, ha ő egyszer megígér valamit, akkor mindig be is tartja. Bár még mindig nem fért a fejembe, hogy ilyen könnyedén elintéztük ezt a problémát, és senki nem akar nekünk támadni.

-          Edward? – szólítottam meg halkan. Mire azonnal mellettem termett.

-          Igen? – kérdezte ugyanolyan halkan.

-          Még mindig nem tudom elhinni, hogy senki nem fog egyszer csak ránk ugrani. Hogyan lehetséges, hogy ilyen könnyedén leszereltünk egy ilyen kisebb vámpír sereget néhány emberrel?

-          Talán azért, mert Vladimir és Stefan nem készültek fel rá, hogy jövünk – állapította meg Edward. – Egyébként pedig, mint mondtam, senkinek sem voltak arra utaló gondolatai, hogy aggódnunk kellene. Szerintem csak örüljünk annak, hogy lezártuk ezt az ügyet, méghozzá úgy, hogy senkinek sem esett bántódása. Sőt, Carlisle alig várja, hogy elkezdje oktatni a reménybeli új vega vámpírunkat. Ne görcsölj olyan dolgokon, amiken felesleges. Lesz még elég bajod például az esküvő körül. Tapasztalataim szerint a hölgyek mindig bepörögnek tőle, és minket elég sok hölgy vesz körül, úgyhogy már előre félek – kuncogott fel.

-          Amiatt ne aggódj, bőven van még időnk, arról nem is beszélve, hogy Liz bármire csak ránéz és már meg is kapta. Semmit nem fogok megtagadni tőle, soha – mondtam határozottan.

-          Látod Emmett, ilyen egy jó férjjelölt – mondta Rose komolyan.

-          Na, de kicsim, mi az, amit te nem kapsz meg tőlem? – döbbent meg Emmett. Igazából én sem nagyon tudtam olyan dolgot mondani, amit ne szerezne be gondolkodás nélkül a feleségének.

-          Nyugi, csak vicceltem. Mindenem megvan – bújt hozzá Rose azonnal. – Ami pedig még sincs, azt nem csak te nem tudod megadni nekem, hanem más sem. Viszont most ne törődjünk ezzel, hiszen meg kell szerveznünk egy tökéletes esküvőt – vigyorodott el elégedetten.

-          Hamarosan hazaérünk, és akkor már el is kezdhetitek a szervezést – vágta rá Aro komolyan. – Gondolom, sok idő kell, mire egy ember-vámpír lakodalom tökéletes lesz, hiszen ilyet még soha nem csináltunk ezelőtt – mondta Aro, miközben végre beértünk a Volterra alatt húzódó alagútrendszerbe, ahonnan már nagyon közel van a vár. Néhány perc és láthatom az én gyönyörű kedvesem.

-          Ez virágillat? – torpant meg Jane hirtelen.

-          Én is érzem – vágtuk rá mindannyian.

-          Mintha a kastélyból áradna – állapította meg a Mester.

-          A kastélyból árad – morgott fel Edward. – Caius szervezett egy kis magánakciót a távollétünkben – fűzte még hozzá. Én pedig döbbenten álltam meg az alagútból kivezető ajtónál, amikor megláttam, hogy minden korlátra virágok vannak erősítve, és a padló is tele van virágszirmokkal. Mi a fene történt itt?

-          Ez igazán szép, de miért díszíteni ki Caius virágokkal az egész kastélyt? – nézett körbe Esme elámulva.

-          Ok nélkül semmiképp, csakhogy itt ma esküvő lesz – mondta Edward még mindig ingerülten.

-          Nocsak, valamelyik testőrpárunk elhatározta magát, úgy hogy én nem is tudtam róla? – lepődött meg Aro. – Pedig engem nehéz meglepni.

-          Inkább Caius határozta el, hogy amint visszaérünk Liz és Alec összeházasodik – vágta rá Edward azonnal.

-          Hogy micsoda? – kerekedtek ki a szemeim. – A fenébe, akkor megkeresem Lizt, biztosan nagyon kiborult. Engedelmeddel, Mester – néztem Aro felé.

-          Természetesen, menj csak – válaszolta azonnal. – Én is megkeresem a testvéremet, hogy megtudjam mégis mi a szándéka ezzel. Én pedig azonnal elrohantam a szobánk felé.

-          Liz – rontottam be az ajtón, de nem láttam sehol kedvesemet. A következő pillanatban azonban kivágódott az ajtó, és egy nagyon boldog Liz rohant felém, és azonnal a karjaimba vetette magát.

-          Hát végre hazaértél – bújt hozzám szorosan. – Akkor már értem, hogy miért kezdték el rohamléptekkel feltenni a virágdíszítést a lányok – nézett rám boldogan. – Tudod, nem volt könnyű ilyen rövid idő leszervezni mindent – mondta mosolyogva. Micsoda? Őt ez egyáltalán nem zavarja? Vajon ezt most azért döntötte el, mert minél előbb szeretne a feleségem lenni, vagy Caius rávette valamivel, hogy szinte azonnal hozzám jöjjön?

-          Kicsim, ezt meg kell beszélnünk – néztem rá komolyan. Majd a karomba kaptam, és leültem vele együtt a kanapénkra…