Lliz Volturi - 4. fejezet

4. fejezet

KEDVES OLVASÓIM! ELNÉZÉST, HOGY CSAK ILYEN KÉSŐN, DE AZÉRT CSAK SIKERÜLT HOZNOM A FEJEZETET MÉG MA :D BOCSÁNAT A KÉSLEKEDÉSÉRT, DE NAGYON ZŰRÖS HETEM VOLT. :( JÓ OLVASÁST MINDENKINEK :D REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG. PUSZI, DRUSILLA

(Liz szemszöge)

Egy dologban tökéletesen biztos voltam, az pedig az volt, hogy egyszerűen gyűlölök vámpíron utazni. Nagyon hepehupás, és túlságosan is gyors az út, legalábbis számomra. Nagyon utáltam, hogy hányingerem lesz az efféle utazástól, és így visszagondolva, tényleg talán butaság volt egy sikátorban várni a halált. Talán jobb lett volna, hogyha lopok egy kis pénzt apám fiókjából, bepakolok néhány ruhát, és eltűnök, méghozzá minél előbb és minél messzebbre. Most már úgy érzem, hogy mégsem akartam annyira meghalni, mint akkor. Azt hiszem, hogy mégsem volt ez jó ötlet.

-          Valami baj van? – állt meg hirtelen Alec. – Megint rosszul lett, Liz? Vagy talán fázik? Annyira megremegett hirtelen.

-          Jól vagyok – vágtam rá gyorsan.

-          Bocsánat, de nem úgy néz ki, Elizabeth – nézett rám elgondolkodva.

-          Minden rendben van, én csak…

-          Csak fél – fejezte be helyettem a mondatot. – Nincs miért aggódnia, ahogy ígértem, a családomat meg fogom győzni róla, hogy kapjon egy kis időt, és átgondolhassa az átváltozását.

-          Azt hiszem, hogy nekem ez így túl sok lesz egyszerre – haraptam az ajkamba. – Nem merem megtenni. Mármint, én ember vagyok, és nincs bajom a vámpírokkal, illetve azzal, akit ismerek és vámpír, de nem hiszem, hogy jó lenne, ha átváltoznék.

-          Biztosan? – kezdett el közelíteni felém. Furcsa fény csillogott a szemében. – Szerintem nagyon is jó lenne, ha átváltozna. Csodálatos lehet, hogyha hagyja, hogy vezessem az úton.

-          Mire készül? – léptem hátrébb idegesen.

-          Próbálom meggyőzni, hogy maradjon velem – szorított neki egy fának.

-          Nem hiszem, hogy ennek ez a módja – nyeltem egy nagyot.

-          Nos, azt hallottam, hogy a hölgyek jobban hajlanak a kompromisszumokra, hogyha nyomós okaik vannak a beleegyezés mellett. Gondoltam adok okot az öröklétre – suttogta a számba. Te jó ég. Most vajon meg akar csókolni? Hiszen engem még soha nem csókolt meg senki. Legfeljebb csak a kezemet.

-          Nem helyénvaló, amire készül – sütöttem le a pillantásom. – Engem úgy neveltek, hogy ilyesmire egyáltalán csak az eljegyzés után gondoljak – mondtam határozottan.

-          Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, akkor már túl van az eljegyzésen – állapította meg.

-          Azzal az emberrel nem is akartam volna soha komoly kapcsolatot létesíteni – vágtam vissza határozottan, és felszegtem a fejem, hogy nyomatékosítsam is a szavaimat. Folytatni azonban nem tudtam a megkezdett mondatot, mert egy szempillantás alatt kerültek gyengéd ajkak az én ajkaimra. Az agyam tudta, hogy ez nem helyes, és még nagyon korai, a szívem bizonytalan volt, mert tetszett neki Alec, ezt nem tagadhattam le, a neveltetésem sikítva tiltakozott, és követelte, hogy pofozzam fel ezt a férfit, a testem viszont azonnal reagált a gyengéd mozdulatokra, és nem akarta, hogy tiltakozzak a csók ellen. Alec, amint megérezte, hogy megszűnt az ellenállásom, és már élvezem is a csókját a számba mosolygott, és magához szorított. A szenvedély, ami addig éledt bennem azonnal elmúlt, és csak a váratlan fájdalomra tudtam koncentrálni. – Állj – húztam hátra a fejem, ezzel még nagyobb fájdalomhoz juttatva magam.

-          Mi a baj? Ennyire nem lehetett szörnyű – nézett rám döbbenten.

-          Kérem, engedjen el, nagyon fáj, ahogy szorít – tettem a kezeimet a mellkasára.

-          Oh, te jó ég, nagyon sajnálom – kapta el a kezeit rólam azonnal. – Azonnal kerítek egy orvost, addig talán óvatosan üljön le – terítette le a kabátját, és nagyon óvatosan leültetett rá. – Mit tehetnék még? – kérdezte aggódva. – Mit hozzak, Önnek? Fájdalomcsillapítót? Vagy esetleg egy puha takarót, amíg fekszik?

-          Ne aggódjon értem ennyire – legyintettem. – Már nem is fáj annyira – mondtam nyugtatóan. – Eltekinthetünk az orvostól is.

-          Nem nagyon hiszem, hogy már nem fáj, mert az arca minden apró mozdulatnál megrándul – vetette ellen.

-          Csak az ereje miatt történt – mondtam nyugtatóan. – Tisztában vagyok vele, hogy nem akart bántani – állapítottam meg ellentmondást nem tűrő hangon. – Ami pedig előtte történt, az… az csodálatos volt. Még soha nem éreztem ilyesmit ezelőtt – néztem a szemébe, de közben éreztem, hogy elpirulok.

-          Tényleg? – nézett rám döbbenten, és elégedett vigyor jelent meg az arcán.

-          Igen, nagyon kellemes volt – haraptam az ajkamba. – Tudja, én nem vagyok igazán gyakorlott, vagyis, én még tulajdonképpen…

-          Sejtettem, kisasszony – bólintott rá. Én pedig nagyon örültem, hogy nem kellett folytatnom a kis monológomat az üggyel kapcsolatban. – Egyébként, ha elárulhatok én is egy titkot. Én sem vagyok túl tapasztalt, de biztosan jól van?

-          Már jól vagyok - álltam fel óvatosan. Azért még éreztem a szorítást, de tudtam, hogy nem volt szándékos. Hiszen én csak egy törékeny ember vagyok, ő pedig erős vámpír.

-          Azért csak lassan, nem szeretném, ha tartós sérüléseket szenvedne. Vagyis azt szeretném, ha soha nem esne baja mellettem – mondta teljes komolysággal. – Biztosan nem tudom meggyőzni a vámpírság előnyeiről, és az örök élet szépségéről, amit akár együtt is eltölthetnénk?

-          Nem nagyon szeretném erőltetni a dolgot, mert félek, hogyha ölnék, akkor elveszíteném önmagamat – hajtottam le a fejem. Nem akarok egy vadállatra hasonlítani.

-          Én sem veszítettem el önmagamat attól, hogy vámpír lettem – állapította meg komolyan.

-          Milyen volt azelőtt? Emlékszik rá egyáltalán? – kérdeztem kíváncsian.

-          Természetesen emlékszem – bólintottam rá azonnal. – Mondjuk nem mindenre, de érzésekre, és eseményekre igen, és higgye el nekem, kisasszony. Az ember sokkal inkább vadállat tud lenni, mint egy vámpír. Nálunk a másság, a különleges képesség egy csodálatos dolog, míg az emberek a különbözőségeket sokszor negatív dologként fogják fel. Holott attól, hogy valaki más, még nem feltétlenül lesz jobb, vagy rosszabb bárkinél. Belegondolt már valaha, hogy miért van háború, miért bántják azt, aki nem illik bele az emberek tökéletes kis világképébe?

-          Őszintén szólva még nem nagyon – gondolkodtam el.

-          Vegyük például az édesapját, vagy a vőlegényét. Ők sem mondhatóak éppen jó embernek – állapította meg.

-          A vőlegényem tényleg nem jó ember, de az apám nem volt mindig ilyen. Úgy tudom, hogy csak azután vált ilyenné, hogy az anyám elhagyott minket a születésem után – magyaráztam halkan.

-          Attól, hogy az édesanyja elhagyta, még nem kellene az apjának így viselkednie – mondta ellentmondást nem tűrve.

-          Szerintem csak induljunk el – sóhajtottam fel.

-          Az ölembe vehetem? – kérdezte idegesen. – Ígérem, hogy nagyon óvatos leszek – fűzte még hozzá.

-          Ebben egyáltalán nem is kételkedem – vágtam rá egyértelműen. Mire finoman felsegített, és a lehető legóvatosabb módon vett az ölébe. – Azért cukorkából sem vagyok, és tudtommal porcelánból sem – kuncogtam fel.

-          Azért én attól tartok, hogy ez a kis mozdulatom, amit én egyáltalán nem is érzékeltem erősnek, nyomott fog hagyni ezen a csodálatos bőrön – mondta bűnbánóan.  

-          Nos, először is köszönöm a bókot – mosolyogtam rá. – Másodszor pedig, mindig is nagyon gyorsan gyógyultam.

-          Akkor a lelke is biztosan nagyon gyorsan gyógyulna az átváltozás után – mondta határozottan.

-          Miért akarja ennyire, hogy vámpír legyek? – kérdeztem a szemeimet forgatva.

-          Nos, azt hittem, hogy az imént egyértelművé tettem, vagy legalábbis próbáltam, de hogyha úgy érzi, hogy ez nem így van, akkor majd megpróbálhatjuk újra, legközelebb tudni fogom, hogy hol a határ – kacsintott rám. – Mindjárt megérkezünk, egyébként – fűzte még hozzá. – Az ott az én gyönyörű városom, Volterra – mondta boldogan. Látszott rajta, hogy tényleg hazaérkezett. Én soha nem éreztem még ezt, amióta csak élek.

-          Káprázatos – mondtam elámulva, amikor már a városka egyik eldugott utcáján lépkedtünk.

-          Örülök, hogy tetszik – mosolyodott el. – Lehetne a mi otthonunk is – állapította meg hirtelen. Most tegezett le szemtől-szemben elöszőr. Elvileg fel kellene háborodnom rajta, de nekem tulajdonképpen nagyon is tetszik a helyzet.

-          Nagyon kedves az ajánlat, de…

-          De, nem tetszem? – kérdezte csalódottan.

-          Dehogynem, nem erről van szó – vágtam rá azonnal.

-          Akkor, miről van szó?

-          Arról, hogy nagyon hirtelen történik minden – magyaráztam a helyzetet. – Ezen felül semmiféle kifogásom nincs ellened – tegeztem vissza félénken.

-          Tetszik, hogy elkezdtél tegezni – mosolyodtam el.

-          Igen, nekem is tetszik, hogy tegeződünk – vigyorodtam el.

-          Bátyám, hoztál magaddal egy helyes kis vacsorát is? Ügyes vagy, hogy számoltad ki, hogy pontosan, hogy Heidi mikor ér ide az aktuális szállítmánnyal? Pont lekéstél róla – jelent meg egy gonosz tekintetű lány. – Játszunk vele egy kicsit mielőtt megeszed? – kérdezte izgatottan.

-          Semmiképpen sem – vágtam rá. – Ez a lány, ha minden jól megy, akkor velünk fog maradni – mondta határozottan.

-          Miért? Valami különleges darab a kicsike? – nézett rám izgatottan.

-          Nem, legalábbis nem tudok róla – rázta meg a fejét Alec.

-          Már bocsánat, de nem vagyok árucikk – szólaltam fel dühösen. – Hálás lennék, ha nem a szemem előtt beszélnének ki.

-          Bocsánat – kért elnézés Alec azonnal.

-          Megszelídített téged? – háborodott el a lány.

-          Jane, te is tudod, hogy mindenem a család és a Mester, de előfordul, hogy más szempontot is figyelembe kell venni – magyarázta Alec.

-          Szerencsére ezt még a Mester fogja eldönteni, nem pedig te – morgott fel a lány.

-          Ez a nő tényleg a testvéred? – kérdeztem ijedten.

-          Igen, ő a testvérem, de messze nem olyan rossz, mint amilyennek mindenki hiszi. Egyszerűen csak nehezen fogadja el a változásokat, és az új személyeket maga körül – magyarázta Alec lágy hangon.

-          Te jóságos ég, te beleszerettél egy emberbe? – kérdezte a lány felháborodva. – Emlékszel még, hogy az emberek mit tettek velünk, mert mások voltunk?

-          Miért gyűlölitek az embereket? – kérdeztem teljesen összezavarodva.

-          Téged nem kérdezett senki – nézett rám dühösen. A következő pillanatban pedig iszonyatos kín lett úrrá rajtam. Próbáltam visszafogni a hangom, de egyszerűen nem tudtam nem felsikoltani.

-          Hagyd őt békén – vicsorgott rá Alec a testvérére. – Ha nem hagyod, akkor hetekre megfosztalak minden érzékedtől, vagy akár még hónapokra is, majd meglátjuk.

-          Hagytad magad idomítani. Többé nem vagy a testvérem – szegte fel az állát a lány, de abban a pillanatban a fájdalmam is elmúlt.

-          Mi volt ez? – kérdeztem fáradtan.

-          Ez a húgom volt. Kilencvenkilenc százalék harag, és egy százalék egyéb érzelem – húzta el a száját Alec. – Jól érzed magad?

-          Igen, én jól vagyok – bólintottam rá. – Viszont te nem leszel jól, hogyha nem békülsz ki a testvéreddel.

-          Te még képes vagy őt védeni? – kérdezte morcosan.

-          Hidd el nekem, hogy hiányozni fogsz neki, méghozzá hamarosan – néztem mélyen a szemébe. - Nézd, nekem ilyen szinten általában igazam van, és most is az lesz.

-          Alec – jelent meg egy hatalmas férfi és egy valamivel kisebb, de a szemei mindkettőnek halált ígértek. Méghozzá az én halálomat.

-          Demetri, Félix – biccentett Alec azonnal.

-          Hm… Jane nem tévedett, nem semmi illata van a kicsikének – állapította meg a kisebb. A Demetri nevű.

-          Ne merészelj közelíteni hozzá – kezdett el morogni Alec.

-          Ebből elég, haladjunk az elé a Mester elé, mert azt hiszem, hogy mára már bőségesen elegendő férfias túltengéshez volt szerencsém – mondtam a szemeimet forgatva.

-          Nos, tulajdonképpen tényleg ezért jöttünk, mert a Mester vár titeket – bólintott a nagydarab fickó. – Egyébként tényleg helyes a kicsike, nem csoda, hogy elbűvölt téged.

-          Inkább csak menjünk. Úgyis majd a Mester dönt arról, hogy mi legyen – indult el velem kikerülve a két másik férfit.

-          Öhm… legalább összetartó a családod – állapítottam meg.

-          Igen, tényleg nagy öröm, hogy egyöntetűen meg akarnak enni téged – mondta a szemeit forgatva. – Ez itt a nagyterem. A vezetőink ülnek a székben. Közében Aro, mellette pedig Caius és Marcus. Aro meg akar majd érinteni mindkettőnket, hogy megtudja a dolgokat. Ő gondolatokat olvas, méghozzá érintés által. Úgyhogy fogadd el a kezét, és hagyd, hogy lásson téged. Akkor nem lesz semmi baj – magyaráztam a helyzetet.

-          Attól még, hogy megismeri a gondolataimat nem biztos, hogy hajlandó lesz meghagyni az életem – húztam el a számat.

-          Valóban nem biztos, de az én gondolataimtól talán majd jobb belátásra bír – mondta elszántan.

-          Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam – néztem rá félve.

-          Amiatt, ne aggódj – nyomott apró csókot a számra. – Hogy sikerrel járjunk – mosolyodott el a kérdő arcomat látva.

-          Most már biztos, hogy nem lesz semmi baj – szorítottam magamhoz.

-          Nos, ez egy nagyon kedves jelenet, de most már kinyitom az ajtót, ha nem gond – mondta Félix vigyorogva. – Csak egy ilyen kiscsajt találtál a küldetés alatt? Nekem is jól jönne egy – kacsintott rám. Hm… egész humoros. Talán még kedvelni fogom ezt a vámpírt.

-          Végre – villantak meg a középső széken ülő férfi szemei, amint meglátott minket belépni az ajtón. – Már nagyon kíváncsi voltam, hogy ki rabolta el Alec szívét. Főleg Jane jelentése után. Megengeded, kedvesem? – suhant elénk egy pillanat alatt.

-          Alec, kérlek, tegyél le – néztem rá komolyan. Majd miután letett minden figyelmemet Aro felé irányítottam, és a kezemet belecsúsztattam a tenyerébe, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy lássa a szándékaimat, mert akkor talán kapok egy kis gondolkodási időt, mielőtt én leszek a következő vacsorája valamelyik jelen levő vámpírnak…