La Push vámpírja - 13. fejezet

13. fejezet




(Edward szemszöge)



Egész nap ajándékokkal halmoztuk el Alice-szel Bellát. Nagyon remélem, hogy lesz valami eredménye a dolognak, azon túl is, hogy szerelmemet biztos már majd szétveti az ideg. Bár már az is valami, hogyha komoly érzelmi reakciót sikerül kiváltanunk belőle. Be kell vallanom, hogy arra számítottam, hogy könnyebb lesz Bellát elcsábítani egy beszélgetésre, mert régen soha nem mondott nekem nemet. Bár tény, hogy még soha nem bántottam meg annyira, mint amennyire elszúrtam fél évszázada a dolgokat. Biztos sokat változott, de ő még így is az én Bellám maradt. Már hogyha egyszer hajlandó lesz nekem megbocsátani, mert eddig sajnos semmi jelét nem adja még csak annak sem, hogy valami történik a sok ajándék hatására. Már annak is örülnék, hogyha idejönne és leütne. Viszont ez a várakozás teljesen megőrjít.

- Higgadj már le légy szíves – szólt rám Jasper hirtelen. – Előbb vagy utóbb beszélni fog velünk. Nem tudom, hogy miért nem tudjátok megvárni, amíg megnyugszik. Még csak azt sem tudjátok, hogy milyen képessége van pontosan. Mert, hogy valami van, az egészen biztos. Nem kéne túlságosan felhergelni, mert ez akár veszélyes is lehet – mondta fivérem nyugodtan.

- Bella soha nem bántana minket – mondtam határozottan.

- Azt gondoltad volna, hogy Bella nem akar majd egyszer veled beszélni? – kérdezett vissza.

- Nem, de a két dolog nem ugyanaz – mondtam határozottan.

- Nos, én nem állnék Alice útjába, amikor feldühítem, bár ez ritkán fordul elő. Tudod, Bella is nő, aki ráadásul meg van bántva. Nem is kicsit. Úgyhogy gondoljátok át ezt a dolgot még egyszer, szerintem – folytatta a meggyőzést, de most lepattant rólam a dolog.

- Ugyan már, Jasper – szökdécselt mellé Alice. – Nem lesz semmi baj.

- Talán láttad? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Hát… nem – mondta Alice lehajtott fejjel. – Viszont ez még jót is jelenthet. Azt, hogy nem egyedül jön, és akkor biztos az egyik fiát hozza magával – folytatta reménykedve.

- Vagy el sem jön – állapítottam meg szomorúan.

- Azt nem hiszem, de hogyha makacskodik, akkor holnap megint irány a pláza - kuncogott fel Alice. Én pedig csak bólintottam.

- Arra nem lesz szükség – lépett be Carlisle mosolyogva. – Bella küldött nektek egy levelet.

- Ez nagyszerű – ugrált elé Alice, és elcsente a levelet. – A mi nevünk van rajta, Edward – csilingelte vidáman. Azután pedig izgatottan kivette a papirost a borítékból.



„Edward, Alice, hogyha találkozni akartok velem, akkor legyetek a szikláknál a határ rátok eső részén ma késő este. Bella”



- Ez fantasztikus. Hát sikerült – mondtam megkönnyebbülve. Talán mégis kapok még egy esélyt, és mindent megmagyarázhatok neki.

- Ugye elmegyünk? – mosolygott rám Alice.

- Természetesen. Mindjárt indulhatunk is – mondtam határozottan.

- Szerintem ez nem jó ötlet – kötötte Jasper az ebet a karóhoz.

- Miért nem bízol Bellában? – kérdeztem dühösen.

- Nem benne nem bízom, hanem most éppen bennetek. A határnak ezen az oldalán lesz. Alice hajlamos gondolni egyet, és a saját feje után menni. Semmi kedvem egy esetleges harcra a fiaival – mondta Jasper határozottan, és be kellett ismernem, hogy van igazság abban, amit mond.

- Jasper – mondta Alice morcosan. – Tudok ésszerűen gondolkodni Bellával kapcsolatban – mondta határozottan. Fivérem pedig felkuncogott.

- Ügyesen tereled az érzéseidet, de még mindig ügyesen kiszűröm a hazugságot.

- Jól van, megígérem, hogy nem ráncigálom haza az akarata ellenére – hajtotta le a fejét Alice.

- Ezt akartam hallani – mosolyodott el Jasper. – Ez most őszinte volt, úgyhogy mehettek is – tette még hozzá, és mint, aki jól végezte dolgát leült a kanapéra.

Alice-szel azonnal elindultunk a megadott hely felé, és én már izgatottan vártam, hogy újra láthassam őt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy újra megbízzon majd bennem. Nem telt bele két percbe, és már ott is voltunk. Legnagyobb sajnálatomra azonban ő még nem volt ott. Leültünk húgommal a parton, és türelmesen várakoztunk. Nem is kellett sokáig ücsörögnünk. Néhány perccel később már hallottuk is a léptek zaját. Nem egyedül jött. Izgatottan fordultunk az érkezők felé, és legnagyobb meglepetésemre a fiam volt ott vele. A saját gyermekem, akit elhagytam, és még csak a nevét sem tudom. Az ő bocsánatát is el kell majd nyernem. Legszívesebben odarohantam volna, és karjaimba zártam volna őket, de a józan eszem visszatartott. Nem hiszem, hogy most örülnének neki, hogyha letámadnám őket. Kivárom, hogy lenyugodjanak a kedélyek, és mindent megbeszéljünk, és majd utána, hogyha bíznak bennem, megtehetem végre.

- Sziasztok – mosolyogtunk rájuk.

- Sziasztok – válaszolt Bella tömören, a fiam pedig biccentett. – Ne küldjetek több ajándékot, mert megbánjátok – mondta idegesen. Édes volt, ahogy fenyegetőzött, bár nem volt túl hihető, hogy kárt tudna tenni bárkiben is.

- Ezt te sem gondoltad komolyan – villantottam ki a féloldalas mosolyomat, amit régen annyira szeretett. Reméltem, hogy még most is elcsábíthatom vele.

- Dehogynem – vigyorgott rám, majd megfogta a fiunk kezét, aki szintén elmosolyodott.

- Viszlát – kuncogtak fel.

Nem igazán értettem, hogy mi történik. Az egyik pillanatban még döbbenten néztem szerelmem szemeibe. Aki gonoszan mosolygott rám a fiammal együtt, a következőben pedig már csak Alice halk sikkantását hallottam, majd a egy hatalmas hullám magával ragadott mindkettőnket, és mire feleszméltem, már legalább tíz kilométerre voltam a parttól. A szerelmemet és a fiamat pedig már nem is láttam sehol.

- Mi a fene volt ez? – kérdeztem döbbenten.

- Azt hiszem, hogy ez Bella képessége. Valahogy tudja a vizet manipulálni – mondta Alice bűntudatosan. – Nem gondoltam volna, hogy ekkora az ereje, de ha kiúsztunk megkapja a magáét, ugyanis ez egy Calvin Klein ruha, és azon ritka darabok közé tartozott, amit nem csak egyszer akartam felvenni – mondta húgom dühösen, majd úszni kezdett.

- Alice, tényleg az a legfontosabb problémád most, hogy tönkrement a ruhád? – kérdeztem bosszankodva. – Annyit értünk csak el a sok ajándékkal, hogy jól felbőszítettük, és kaptunk egy hideg zuhanyt. Szó szerint – keseredtem el. Közben pedig követtem húgomat a part felé. Bár legalább láthattam a fiamat közelről néhány percre.

Nem tartott sok ideig, hogy kiérjünk a vízből, de ahhoz éppen elég hosszú volt az utunk, hogy eltűnjenek előlünk. Már biztosan a határ túlsó oldalán járnak, és én semmit sem tudok a fiamról és az elmúlt ötven évről még mindig.

- Ezt még megkeserülöd, Isabella Swan – kiáltotta el magát Alice, miközben a ruháját próbálta rendbe hozni. Nekem pedig muszáj volt felkacagnom. Húgom úgy nézett ki, mint egy felbőszült, ázott macska. Hogyha nem lenne komoly az ügy, amiről most szó van, akkor egy napig is tudtam volna nevetni Alice arckifejezésén. Bosszúsan felhúzta az orrát, miközben megrázta magát, hogy legalább egy kicsit megszáradjon.

- Szerintem ezt megérdemeltük – állapítottam meg. – Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk tényleg beszélni vele – motyogtam lehajtott fejjel.

- Megoldjuk, de most menjünk haza, és öltözzünk át. Utána pedig irány a határ – adta ki az utasítást Alice, és láttam a szemében, hogy tervez valamit.

- Rendben – egyeztem bele, és követtem húgomat a Cullen házhoz.

Nem telt bele két percbe és már a nappaliban álltunk csurom vizesen. Emmett és Jasper azonnal hangos röhögésben törtek ki, ráadásul nem megszokott módon még Rosalie-nak is megrándult a szája, és finom mosolyra húzta azt. Esme aggódva figyelt minket. Nem tudta hova tenni a dolgokat. Carlisle pedig kíváncsian nézett ránk.

- Úgy látom, hogy az állás egy-egy – hahotázott Emmett. – Én megmondtam, hogy Bella helyben hagyja őket. Bár nem pont így gondoltam, de így sem rossz. Alice nagyon mókásan fest elázott sminkkel, és csöpögő ruhával – mondta már a hasát fogva.

- Jól van nyertél – sóhajtott Jasper. Majd egy tízdollárost nyújtott fivérünk felé.

- Megtudhatnánk, hogy mi is történt valójában? – érdeklődött Carlisle, és láttam rajta, hogy alig tudja visszafojtani ő is a nevetését. „Sajnálom, Edward, de azt hiszem, hogy ezt megérdemeltétek.” Tette hozzá gondolatban apánk.

- Tudom. – Válaszoltam a ki nem mondott megállapításra, és mosolyra húzódott a szám. Igazából nem tudtam haragudni Bellára, hiszen mi kerestük a bajt. Na, ez persze nem azt jelenti, hogy feladom.

- Mit tudsz? – kérdezte Alice kíváncsian.

- Azt, hogy ezt megérdemeltük – mosolyogtam húgomra, aki még mindig úgy dúlt-fúlt, mint egy mérges kismacska.

- Még hogy megérdemeltük, ez a ruha egy vagyon volt. Szerettem volna csinos lenni, az új első találkozáshoz, de elég lett volna egy bikini is – ment fel morogva a lépcsőn Alice, Jasper pedig követte.

Én is felszaladtam átöltözni, majd visszamentem a nappaliba. Már mindenki ott volt. Alice ezúttal egy egyszerűbb darab mellett döntött. Időközben pedig a morcossága is elpárolgott. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy ebben Jasper keze is benne van.

- Mi lenne, hogyha én beszélnék vele? – kérdezte hirtelen Esme. – Szerintem nekem könnyebb lenne a közelébe jutnom, mint nektek. Ti voltatok neki a legfontosabbak, ezért rátok haragszik a legjobban. Ez logikus.

- Mégis hogyan akarsz a közelébe férkőzni, kedvesem? – kérdezte Carlisle magához szorítva Esmét.

- Nos, én sem tétlenkedtem, amíg ti okoskodtatok. Hallottatok már erről a remek találmányról? – lengetett meg egy mobilt az orrunk előtt. – Na, ez a szerkezet csodákra képes. Például Bella címe alapján megtudtam a telefonszámát. Tudakozó. Nem olyan frappáns, mint felvásárolni Port Angelest, de talán működhetne – mosolyodott el anyánk.

- Le fogja csapni – mondtam csüggedten.

- Neked lecsapná, sőt Alice-nek is, de nekem nem biztos. Egy próbát megér – mondta határozottan, és igaza volt.

- Rendben, anya. Igazad van – mondtam halványan elmosolyodva. – Holnap próbáld meg, kérlek.

- Miért csak holnap? – kérdezte döbbenten.

- Mert mára már eléggé feldühítettük – kuncogtam fel. – Csoda, hogy nem hajította vissza a furgont a házunkig.

- Legalább láthattad őket – állapította meg Jasper.

- Ez is igaz. Bella, gyönyörű, a fiam pedig talpraesett férfinak néz ki – mosolyodtam el.

Az este további része csendben telt. Jasper győzködése után Alice is felhagyott a tervével, bármi is volt az.



(Bella szemszöge)



Gyorsan odaértünk a találkozási helyhez. Amint a közelükbe értünk már felénk is fordultak. Igazság szerint féltem ettől a találkozástól, mert Edward még mindig ugyanolyan jóképű volt természetesen, mint régen. Ráadásul még élénken éltek bennem szerelmünk beteljesülésének pillanatai, aminek Anthonyt is köszönhetem. Erős akartam maradni, hiszen nem bízhatok már benne, és elég furán venné ki magát, hogyha a karjaiba omolnék, miután magamra hagyott egy szó nélkül. Erre nincs bocsánat. Én sosem hagytam volna őt cserben.

- Anya, jól vagy? – suttogta Anthony.

Én csak biccentettem, ő pedig megszorította a kezemet. Ezután odaléptünk Edward és Alice elé.

- Sziasztok – mosolyogtak ránk.

- Sziasztok – válaszoltam tömören, Anthony pedig biccentett. – Ne küldjetek több ajándékot, mert megbánjátok – mondtam idegesen. Reméltem, hogy megértik, hogy hagyjanak békén, de nem úgy néztek ki, mint akik egyáltalán csak megfontolják a felszólítást.

- Ezt te sem gondoltad komolyan – villantotta ki kedvenc féloldalas mosolyomat, amitől még mindig kihagyna egy ütemet a szívem, ha dobogna. Még mindig olyan, mint egy görög félisten, de nem fogok elgyengülni tőle.

- Dehogynem – vigyorogtam rá, és megfogtam Anthony kezét, aki vette a célzást, és rásegített a saját pajzsával az enyémre, így nagyobb hullámot tudtam szítani.

- Viszlát – kuncogtunk fel.

Néhány pillanattal később már jócskán bent voltak a tengerben, mi pedig a fiammal csak nevettünk. Nagyon vicces arcot vágtak, amikor a hatalmas hullám magával ragadta őket. Alice-nek még egy halk sikkantásra is volt ideje, de elmenekülni már nem tudott.

- Jól vagy? – kérdezte Anthony, mikor abbahagytam a nevetést.

- Persze – vágtam rá azonnal. – Menjünk haza – fűztem még hozzá. Néhány perccel később pedig már La Push biztonságot nyújtó határa mögött voltunk.

Miután átléptük a határt nem siettünk. Nyugodtan sétáltunk a házunk felé. A csendet semmi sem zavarta meg, amíg meg nem hallottuk a morcos kiáltást.

- Ezt még megkeserülöd, Isabella Swan! – kiabált Alice, mi pedig újra felnevettünk, és kacagva sétáltunk egészen a házunkig.

Bementünk a házba, majd fiam a szobájába ment, én pedig ledőltem az ágyamba, és elővettem egy régi kedvencemet, a Tartózkodó érzelmet. Már nagyon régen olvastam ezt a történetet, de még mindig nagyon szerettem. Néhány órával később Anthony kopogtatott be az ajtón.

- Anya, bejöhetek? – kérdezte fiam.

- Persze – tettem le a könyvemet. – Mi aggaszt?

- Honnan tudod? – nézett rám döbbenten. – Talán titkolsz valamit? – bökött a homlokára mosolyogva.

- Nem, én nem vagyok gondolatolvasó, csak ismerlek – kuncogtam fel. – Szóval mi a gond?

- Belekukucskáltam egy kicsit Alice néni fejébe, amíg te beszélgettél – kezdett bele fiam.

- Értem. Nem baj. A kíváncsiság nagyúr – mosolyogtam rá. Ezért nem kell elnézést kérnie. Edward is mindig belelesett mások fejébe.

- Amit láttam, arról neked is tudnod kéne – folytatta fiam határozottan.

- Akkor meséld el – javasoltam. Fogalmam sem volt, hogy mit láthatott.

- Szomorúak voltak nélküled. Alice és Esme egy képet szorongattak, amin te és Edward voltál, és könnyek nélkül zokogtak. Ez biztosan jelent valamit – mondta halkan.

- Talán jelent valamit, de most már mindegy. Hogyha olyan nagyon hiányoztam volna, akkor visszajöhettek volna bármikor, hiszen itt voltam – mondtam határozottan.

Reméltem, hogy ezzel lezártuk a vitát, de fiam hirtelen az arcomhoz érintette a kezét, és én megláthattam Alice-t, és Esmét, ahogy valóban sirattak engem. Egymást ölelték, és egy szó nélkül csak a képet simogatták, amin mi voltunk boldogan. Anthony hirtelen elvette a kezét, és az emlék rögtön megszakadt.

- Ne haragudj, de úgy gondolom, hogy erről tudnod kell – mondta még fiam, majd fel akart kelni, de visszahúztam.

- Köszönöm, hogy megmutattad – mosolyogtam rá. – Nem maradsz itt ma éjjel? Régen aludtál már nálam.

- Igen, úgy négy éves koromban fordult elő utoljára, de ha szeretnéd, akkor szívesen maradok – mondta mosolyogva.

- Az nagyon jó lenne – vágtam rá azonnal, mire visszadőlt az ágyba, és nem sokkal később már aludt is.

Nekem pedig volt min elgondolkoznom, miközben figyeltem az egyenletesen szuszogó fiamat, akinek a selymes tincseivel játszottam.



(Jake szemszöge)



Már későre járt az idő miután átadtam anya üzenetét Dr. Cullennek. Tudtam, hogy Gaby nem akarta, hogy betegen lássam, de nem bírtam megállni. Olyan szívesen ápoltam volna az életem értelmét. Még egy ideig vacilláltam az ajtaja előtt, de aztán bekopogtattam. Hallottam a lassú, megfontolt lépteket, amik egyre közelebb értek, majd lassan kinyílt az ajtó, és az én szépséges Gabriellám kukucskált ki rajta. Az orra már piros volt a náthától, a haja két fonatban omlott a vállaira, és egy aranyos rózsaszín poncsó volt rajta, egy melegítőnadrág, és egy hatalmas mamusz, amin kutyus volt. Nagyon édesen nézett ki.

- Jake! Te mit keresel itt? – kiáltott fel rémültem, majd bevágta az ajtót. Én pedig ledermedtem. Most mit tettem?

- Mi a baj, Gaby? – kérdeztem az ajtótól.

- Nem láthatsz így – hallottam meg a sírós hangot. – Most biztos kiábrándultál belőlem – fűzte még hozzá. Olyan kis buta. Soha nem fogok kiábrándulni belőle. Lassan el kéne mondanom neki az igazságot.

- Kicsim, nekem így is nagyon tetszel – próbáltam rá hatni. – Esküszöm, hogy még így is hihetetlenül szexi, és vonzó nő vagy.

- Nem kell hazudnod. Tudom, hogy szörnyen festek – dugta ki a fejét az ajtón, de azért halványan mosolygott rám.

- Szerintem nagyon dögös vagy – kuncogtam. – Főleg ez a mamusz tetszik – tettem még hozzá.

- Ne bántsd Tekergőt – mondta morcosan. – Ő kislánykorom kedvenc rajzfilmhőse.

- Sosem sértegetném Tekergőt. Ha akarod, akkor az életem árán is elintézek bárkit, aki bántani meri – mondtam komolyan, de alig tudtam visszatartani a nevetést.

- Na, gyere be, te hősszerelmes – fogta meg a kezem, és behúzott a lakásába. – Kérsz valamit? Egy teát?

- Igen, köszönöm az jól esne, de kiszolgálom magam, és akkor te tudsz pihenni – ajánlottam.

- De hiszen te vagy a vendég – nézett rám döbbenten. – Még akkor is, hogyha ilyen váratlan.

- Mi lenne, hogyha ma este a vendég ápolná a beteg házigazdát? – kérdeztem mosolyogva, és reméltem, hogy igent mond.

- Az nem lenne illendő – mondta gyengén.

- Illendő talán nem, de mindenképpen praktikus, mert alig állsz a lábadon – mondtam aggódva.

- Semmi gond, csak kicsit szédülök, és fázom – legyintett, majd megpróbált eltámolyogni a székig. Elé álltam, és szorosan magamhoz öleltem. Reméltem, hogy a melegségtől, ami árad belőlem jobban lesz. Ráadásul még soha nem volt ennyire jó érzés valakit magamhoz ölelni. – Ez jó – motyogta a mellkasomba, majd próbált még szorosabban hozzám bújni, én pedig felkaptam és az ágyához siettem. Le akartam tenni és betakarni, de úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom. – Ne hagyj itt. Ez olyan jó – suttogta félálomban. – Maradj velem.

- Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem meglepetten. Nem akartam sürgetni, hiszen még alig ismer, és aludjak rögtön nála.

- Igen, biztos. Csak egy pillanatra hunyom le a szemem, és utána beszélgethetünk. Még olyan keveset tudok rólad - suttogta félálomban, majd elszenderedett, én pedig egész éjjel boldogan öleltem magamhoz gyönyörű végzetemet.

Sziasztok! Boldog Mikulást Mindenkinek :D Remélem, hogy tetszett a feji :D Puszi, Drusilla