La Push vámpírja - 15. fejezet

15. fejezet

Sziasztok! Itt a következő feji. A hosszantartó ötletbörzéért hálás köszönetem, kedves barátnőmnek, Leiának :D Puszi, Drusilla




(Esme szemszöge)



Már alig vártam, hogy felhívhassam a rég elvesztett lányomat. Általában türelmes vagyok, de most félpercenként a telefonhoz rohantam volna a legszívesebben. Csak azért nem tettem, hogy időt hagyjak Bellának a megnyugodásra, hiszen Edward, és Alice biztosan alaposan felhúzták. Végre eljött a megfelelő pillanat. Éjszaka nem akartam rájuk törni, de most már semmi nem akadályozhat meg benne, hogy felhívjam. A telefonhoz szökkentem, és izgatottan tárcsázni kezdtem a számot. Párszor kicsengett, de aztán felvették.

- Halló. Itt a Black ház – szólt bele a kagylóba Bella. Nagyon boldog voltam, hogy éppen ő vette fel.

- Szia, Bella – köszöntem boldogan, és közben azon imádkoztam, hogy le ne rakja a kagylót.

- Esme – köszönt vissza. Utána viszont nagy csend támadt. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg letesz, de aztán koncentráltam, és így tisztán hallottam a nyugodt szuszogását a kagylóban.

- Vonalban vagy még? – kérdeztem rá. – Hallom a légvételeidet, kicsim. Kérlek, beszéljünk egy kicsit.

- Mit szeretnél? – sóhajtott fel megadóan. – Hogyha bocsánatot vártok, amiatt, ami tegnap történt, akkor előre leszögezem, hogy nagyon is megérdemelték – kezdett bele a magyarázkodásba, de azonnal leállítottam, hiszen természetesen neki volt igaza.

- Oh, nem, azt nagyon is jól tetted. Túl messzire mentek, és ezt ők is tudják – mondtam kuncogva. Tényleg tetszett, amit láttam, és hallottam az esetről.

- Akkor, miért hívtál fel? – kérdezte döbbenten.

- Szeretnék veled beszélgetni néhány dologról. Fontosak, amikről tudnod kell, mielőtt végleg döntesz a családunk felől. Látni is szeretnélek, hogyha lehet. Ezt jobb lenne személyesen, mint telefonban – kérleltem gyengéden. Reméltem, hogy rám nem haragszik annyira, hogy ne mondjon igent a kérésemre.

- Talán – motyogta a kagylóba. Engem pedig egy pillanat alatt átjárt a boldogság. Tudtam, hogy most már nyert ügyem van.

- Kérlek, kérdezd meg, hogy ott van-e a fiam – suttogta Edward halkan.

- Ott van, az unokám is? – kérdeztem reménykedve. Bár magamtól is feltettem volna a kérdést.

- Igen, itt van – válaszolta halkan.

- Megtudhatom, hogy mi a neve? – kérdeztem izgatottan. Hiszen még a nevét sem tudom az unokámnak. Milyen nagymama vagyok?

- Anthony – adta meg magát. A fiamra néztem, akinek a szemében, most büszkeség, és halvány boldogság is megcsillant. Bella róla nevezte el a fiát. Ez nyilván jelent valamit.

- Cullen, vagy Swan? – tette fel fiam a következő kérdését suttogva.

- Cullen, vagy Swan? – ismételtem el a kérdést.

- Nem teljesen mindegy? – kérdezett vissza Bella. Nem értettem a hirtelen jött hangulatváltozását, hiszen ez is csak egy egyszerű kérdés volt.

- Csak kíváncsi vagyok, ne haragudj – mondtam csalódottan.

- A teljes neve, Anthony Black – mondta határozottan.

A családom minden tagja felszisszent erre a mondatra. Rémülten néztem Edwardra, aki eltörte a vázát, ami mellett állt, majd ingerülten elviharzott. Reméltem, hogy csak az erdőben tesz kárt, és magában nem.

- Majd én utána megyek – állt fel Jasper, majd Edward után iramodott.

- Láthatnálak titeket? – kérdeztem megtörve a beállt csendet. – Nem kell átlépnetek a határon. Csak addig gyertek el, én is odamegyek.

Bárcsak igent mondanának. Nagyon szeretném már látni újra Bellát, és természetesen az unokámra is nagyon kíváncsi vagyok. Annyira boldoggá tennének, hogyha legalább néhány percet kaphatnék velük.

- Én is szeretném látni őket – súgta oda nekem szerelmem.

- Csak én és Carlisle lennénk ott. Senki más. – Folytattam tovább a győzködést. Reméltem, hogy megpuhíthatom egy kicsit. - Vagy ha akarjátok, akkor mehetek egyedül is, de Carlisle nagyon szeretne megtudni néhány dolgot rólatok. Főleg Anthonyról – magyarázkodtam.

- Nem változik – mondta Bella, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Tudod, hogy milyen – kuncogtam fel én is. – Szóval? Beleegyeztek?

- Ti ketten, mi ketten, és senki más? – kérdezte komolyan.

- Ígérem, hogy így lesz – mondtam őszintén.

- Rendben. Mikor? – kérdezte Bella, én pedig felragyogtam.

- Egy óra múlva ott leszünk – mondtam boldogan. – Köszönöm, Bella. Viszlát.

- Viszlát, Esme – válaszolta és lerakta a kagylót.

Letettem én is a kagylót, és boldogan fordultam a családom felé. Hiszen sikerült elérnem azt, amit mindennél jobban szerettünk volna. Találkozni, és beszélni Bellával, és Anthonyval.

- Nagyon ügyes voltál, drágám – ölelt át Carlisle.

Rosalie és Emmett mosolygott, míg Alice arcán inkább némi csalódottságot láttam. Jasper, és Edward pedig még nem jöttek vissza.

- Köszönöm – nyomtam egy gyors csókot szerelmem ajkaira. – Akkor, egy óra múlva a határnál, de csak ketten mehetünk, különben mindennek vége. Nem hiszem, hogy Bella még egyszer szóba áll velünk, hogyha megszegjük a szavunkat.

- Nem fogjuk megszegni – mondta Carlisle határozottan. – Ugye, Alice? – nézett most a lányunkra.

- Nem fogjuk – motyogta lehajtott fejjel. – Azért mondjátok meg Jaspernek, hogy tartson állandó felügyelet alatt, mert nem tudom, hogy meddig leszek képes nyugton lenni, amikor láthatnám Bellát megint – mondta szomorúan.

- Meg fog neked bocsátani, csak adj neki egy kis időt – léptem oda Alice-hez és megöleltem.

- Makacsabb, mint Edward, és ezt te is tudod – mondta kétségbeesetten.

- Lehet, de túlságosan szeret minket, ahhoz, hogy ne vegyen rólunk tudomást – szólalt meg Jasper, aki Edwardot is sikeresen visszahozta.

- Ezt honnan tudod? – nézett rá Alice.

- Onnan, hogy éreztem az érzelmeit, amikor elcsíptük az óceánban. Haragszik ránk, de szeret minket, ez teljesen biztos – mondta fiam határozottan. Akkor még van remény, hogy újra egy család lehessünk.

Jasper kijelentését érzelmekről soha nem volt okunk megcáfolni, úgyhogy mindenki megnyugodott egy kicsit. Ezután csendbe burkolóztunk, majd szerelmem megszólalt, mielőtt el kellett volna indulnunk a határhoz.

- Akkor mi most Esmével ketten elmegyünk és találkozunk velük, de mindenki más itthon marad. Még a házat sem hagyjátok el. Világos? – kérdezte Carlisle komolyan. – Főleg ti ketten nem – nézett jelentőségteljesen Edwardra, és Alice-re. – Nem szúrhatjuk el az esélyünket, mert félek, hogy Bella nem ad több lehetőséget, hogyha átverjük.

- Rendben – sóhajtott fel Edward, és Alice. Carlisle pedig Jasperre nézett.

- Kétesélyes a dolog – kezdett bele Jasper. - Akarnak rád hallgatni, de azért Emmettel és Rose-zal szemmel tartjuk őket, amíg távol lesztek.

- Jól van, akkor teljes felügyelet, egy pillanatra se tévesszétek őket szem elől – adta ki az utasítást Carlisle határozottan. – Akkor, indulhatunk? – nézett rám már kisimult arccal, és megfogta a kezem.

- Igen, menjünk – mosolyogtam rá.

Nem telt bele csupán néhány percbe, és már a határnál is voltunk. Ahogy Bella, és Anthony is. Ott ültek tőlünk nem több, mint két méterre, mégsem mehettem oda, hogy megöleljem őket, mert nem léphettük át a határt. Pedig nagyon szerettem volna a karjaimba zárni mindkettőjüket.

- Sziasztok – mosolyogtunk rájuk.

- Szia, Esme, Carlisle – mondta Bella.

- Szia, nagyi, nagyapa – biccentett Anthony is. Istenem, nagyinak szólított. Carlisle-nak is jólesett a megszólítás, mert még szélesebben elmosolyodott, mint eddig valaha.

- Köszönjük, hogy eljöttetek – kezdte Carlisle, mire csak biccentettek. – Gondolom, hogy rengeteg kérdésetek van.

- Hát akad egy pár – mondta Anthony azonnal. – Viszont előbb hagyunk téged érvényesülni – tette még hozzá.

- Ezt, hogy érted? – kérdeztem döbbenten.

- Anya, mesélt róla, hogy nagyapa, hát elég kíváncsi természet. Én pedig amolyan csodabogár vagyok – mondta unokám. Én pedig szélesen elmosolyodtam. Bella pedig felszisszent, és megbökte fia oldalát. – Bocsánat. Nem csodabogár vagyok, nem így fogalmazott. Különleges lény, amilyenből nincs még egy a világon – ölelte magához Bellát, aki erre elmosolyodott.

- Így már jobb – mondta fiának mosolyogva. Annyira gyönyörűek voltak így együtt. Bár láttam volna felnőni is az unokámat. Biztosan különleges volt már kisgyereknek is.

- Akkor visszatérve a kérdésekre. Nyilván a terhességgel, és a születésemmel kapcsolatosak – nézett Anthony újra Carlisle-ra.

- Igen, valóban. Szeretnék minél többet megtudni róla – válaszolta szerelmem határozottan. – Bella, elmesélnéd nekem, hogy milyen volt? – fordult újra lányunkhoz.

- Egyszerűbb lenne, hogyha Anthony mutatná meg – mosolyodott el Bella.

- Ezt hogy érted? – kerekedtek el a szemeim.

- Ez a képességem. Úgyis megkérdezted volna ezt is. Képeket vetítek ki. Emlékeket – magyarázta Anthony.

- Ez nagyon érdekes, és hogyan? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

- Érintés útján. Hogyha valaki bőréhez érek, akkor meg tudom csinálni – magyarázta unokám. - Először elég furcsa, de gyorsan hozzá lehet szokni – tette még hozzá, majd egészen a határhoz csúszott, és előre nyújtotta a kezét. – Fogd meg a kezem – nézett Carlisle-ra biztatóan.



(Carlisle szemszöge)



Azonnal Anthony felé nyújtottam a kezemet, és óvatosan megszorítottam. Nagyon meglepődtem, amikor hozzáértem, mert forró volt a bőre. Sose gondoltam volna, hogy egy félig vámpír, félig ember hibridnek forró lehet az érintése. Inkább langyosnak tippeltem volna. A következő pillanatban pedig már képeket láttam.



„Bella, nagyon rosszul nézett ki. A terhessége még nem volt előrehaladott, de a szemei szörnyen karikásak és vörösek voltak, valószínűleg a kialvatlanság, és a szomorúság miatt. Akkortájt történhetett, amikor elhagytuk őket.

- Kicsim, tudom, hogy most nehéz neked. Nagyon sajnálom, hogy nem értem oda hamarabb – szorította magához Jake, Bellát. – Meg kellett volna mentenünk őket is.

- Nem a te hibád, Jake. Már az is kész csoda, hogy én és a pici még itt vagyunk – mondta Bella és belebújt az ölelésbe.”



A kép hirtelen megszakadt, és én megint a határ mentén ülve találtam magam. Döbbenten pislogtam az unokámra. Szegény Bellának nagyon nehéz lehetett, és hogyha belegondolok, hogy mi talán megakadályozhattuk volna a tragédiát. Miért kellett ilyen meggondolatlanul cselekednünk?

- Ez egy héttel a távozásotok után készült – szólalt meg unokám. – Most ugrok egy hónapot, mert szerintem nem feltétlenül kell látnod, hogy anya milyen állapotban volt akkortájt. Higgy nekem, ennyi bőven elég abból az időszakból, és ez csak rosszabbodott egy ideig.

- Rendben – bólintottam rá. Mire Anthony újra a kezét nyújtotta.



„Bella hatalmas pocakkal feküdt egy francia ágyon, és fájdalmas arcot vágott, majd a hasához kapott. Ahogy felnyögött Jacob azonnal az ágy szélen termett, és kezét Bella hasára téve beszélni kezdett.

- Ne rúgj ekkorát, kisöreg. Ez anyunak fáj, hallod? – motyogta Jake szeretetteljesen, Bella arca pedig ellazult.

- Hihetetlen, hogy hogy hallgat rád – mosolyodott el halványan fogadott lányom.

- Hát, szót kell fogadni az apukádnak, igaz? – simogatta meg a hasát. Az én torkom pedig egy pillanatra összeszorult. Edwardnak kellett volna fogni a kezét, és nekem kellett volna vigyáznom rá, hogy ne legyenek fájdalmai, amíg a baba növekedett.

- Érezted? – kérdezte Bella mosolyogva, és Jacob kezét egy kicsit odébb csúsztatta.

- Huh, még így is milyen erős. Nem fájt? – kérdezte aggódva.

- Nem, így nagyon jó érzés.. Amikor kicsit rúg, azt szeretem – mondta boldogan. – Csak néha szegény megfeledkezik magáról, de ez nem az ő hibája, hiszen még csak egy baba – magyarázta Bella szeretetteljes hangon. – Vigyázz rá, hogyha már nem leszek. Kérlek.

- Nem fogsz meghalni. Mondtam, hogy nem hagyom – mondta Jacob határozottan. – Itt az idő. Most elmegyek néhány napra, de apa vigyázni fog rád, és a falka is itt lesz.

- Ne menj, nincs értelme. Nem akarok úgy tovább élni, hogy nincs senkim – mondta Bella sírva.

- Van családod, és akkor is lesz, hogyha átváltoztál. Soha nem foglak elhagyni, a szavamat adom. Vámpírként is itt maradhatsz – mondta Jake gyengéden, és finoman letörölgette a könnyeket a lányunk arcáról. Tehát haldoklott a babától. – Igyál minél többet. Rendben? Elejtettem öt szarvast neked. Ha szomjas vagy, ne habozz. Szükség lesz az erődre – bíztatta Jacob, majd megcsókolta Bella homlokát. – Sietek vissza, csak maradj életben. Maradjatok életben – könyörgött.”



A kép megint megszakadt, és én döbbenten néztem Bellára, majd Anthonyra is. Hihetetlen volt, amit láttam. Bella állati vért ivott a terhessége alatt, és még akár meg is halt volna az unokámért, sőt meg is halt érte tulajdonképpen, azok után, hogy magára hagytuk.

- Bella, te vért ittál, amikor terhes voltál? – kérdeztem döbbenten. Esme pedig felszisszent mellettem.

- Igen, Anthonynak szüksége volt rá, ezért megadtam neki, amit kellett. Jacob jött rám, hogy mi kell a kicsinek, többször is megmentett bennünket – mondta határozottan.

- Te honnan tudod mindezt? – fordultam unokám felé. Hiszen ő még Bella hasában volt, én mégis Jacob szemén át látom túlnyomórészt az eseményeket.

- Apa, a kérésemre megmutatta a múltat – mondta egyszerűen. Apa, vajon fogja valaha az igazi apjának is ezt mondani? Vetődött fel bennem a kérdés, mire Anthony grimaszolt egyet, amit furcsának találtam. Pont akkor, amikor ezt gondoltam. Talán csak véletlen.

- Értem. A szülésről van valami emlék? – kérdeztem izgatottan.

- Igen – bólintott az unokám, majd megint a kezét nyújtotta felém. Én pedig gondolkozás nélkül megfogtam.



- „Bella, kicsim, tarts ki! – rohant be a szobába Jacob. Bella a saját vérében vergődött és sikoltozott, miközben Billy a kezét szorította. – Itt vagyok, már nem lesz semmi baj – fogta meg a másik kezét. Egy pillanattal később pedig Sam Uley, és a többi farkas lépett be egy nomád vámpírt lefogva. – Harapd meg! Változtasd át, és nem ölünk meg – üvöltötte Jake. – Szabadon távozhatsz, hogyha átváltoztatod őt! Nos?

- Megteszem – mondta a nő rémülten. Mire a többiek közelebb hozták.

- Előbb a babát! Mentsétek meg a kicsit! – sikoltozott Bella. – Vedd ki! Jacob, kérlek – fakadt sírva. Jake pedig bólintott.

- Kisöreg. Nyomd ki a kis kezeidet. Hol vagy? – kérdezte Bella hasától, amin néhány pillanattal később kivehető volt két apró kis kéz körvonala. Lányom hatalmasat sikoltott, majd elájult.

- Fiam, siess, most már nem fáj neki – utasította Billy. Jake pedig kést ragadott, és felvágta Bella hasán a bőrt a két kis kéz között. Ahhoz képest, hogy nem is járt orvosira, egészen profi vágást ejtett. Az unokám néhány másodperc múlva már kint is volt, és keserves sírásba kezdett.

- Most! Harapd meg! – utasította Jacob a vámpírt, miközben betekerte unokámat egy takaróba. A vámpír előrelendült, majd megharapta Bellát, ezután a többi farkas megfogta, és kicibálta a szobából. – Nem lesz semmi baj, picur. Az anyukád is jól lesz, majd meglátod – csitította a kisbabát. Az unokám pedig rögtön megnyugodott, és apró fejét belefúrta Jake vállába. – Ez az, minden rendben lesz, kicsim – mondta nyugtatóan. – Gyerünk, Bells. Megígérted, hogy velem maradsz – simogatta meg lányunk arcát. Nem sokkal később pedig Bella megrázkódott, és keservesen felsikoltott. – Ez az kislány, tudtam, hogy menni fog – mosolyodott el halványan, és megszorította a kezét.”



Az unokám ezután megint elhúzta tőlem a kezét, és a kép megszakadt. Döbbenten néztem a két előttem ülőre. Anthony már az anyaméhben is elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse Jacob szavait, és ezek szerint hallgatott is rá. Vajon tudta már akkor is, hogy Jacob nem az igazi édesapja?

- Tudtad már kisbaba korodban is, hogy Jacob Black nem a vérszerinti apád? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, tudtam. Apa, sokat mesélt nekem a saját családunkról. Anya, pedig rólatok. Így tulajdonképpen mindenkit ismerek, akit ismernem kell – mondta unokám. Bár a megfogalmazás nem volt túl szerencsés a számunkra. Jacob családját a sajátjaként tekinti, de a Cullen családot nem érzi sajátjának.

- Mennyit tudsz rólunk? Azon túl, hogy elhagytunk titeket – tettem fel a következő kérdést.

- Tulajdonképpen mindent tudok rólatok, amit anya tud. Hogy te alapítottad meg a családot. Illetve a legnagyobb részét. Kivéve Alice-t, és Jaspert. Ismerem a történeteteket. Edward, és anya megismerkedésének körülményeit. Az emberi nagyszüleim halálát. Azt hiszem, hogy mindent tudok az életemről, amit tudnom kell. Apa minden emlékét átadta, ahogy az a farkasoknál szokás – fejezte be a mondanivalóját.

- Te nem vagy farkas – szólalt meg szerelmem mellettem.

- Testileg nem, de a lelkem az, és a törzsnek ez is elég – csattant fel Anthony.

- Járőrözöl is? – tereltem el a témát. Esme akaratlanul tapintott érzékeny pontra, ebben biztos voltam, és nem akartam, hogy ebből incidens legyen.

- Igen, ugyanúgy be vagyok osztva, mint bárki más – bólintott az unokám.

- Azt hiszem, hogy mára eleget kérdeztem én. Most rajtatok a sor – mondtam határozottan.

- Miért hagytatok el minket? – kérdezte Anthony azonnal. Nem gondoltam volna, hogy rögtön a közepébe vágunk.



(Bella szemszöge)



Ahogy Carlisle kimondta, hogy most már kérdezzünk mi. Anthony nem teketóriázott, és azonnal a leginkább égető kérdést tette fel. Esme és Carlisle, pedig döbbenten ültek előttünk, és nem reagáltak semmit. Vajon most azon gondolkodnak, hogy hogyan közöljék finoman, hogy már nem kellettem a fiuknak?

- Ez bonyolult – kezdett bele Esme. Abban pillanatban Anthony arca eltorzult, majd felpattant mellőlem, és elviharzott.

- Az én hibám – hallottam még a kétségbeesett nyögését, majd eltűnt.

- Mire gondoltál? – néztem dühösen Esmére.

- Csak az igazságra – torpant meg fogadott anyám.

- És pedig? – lettem türelmetlen. Valamitől kiborult Anthony, márpedig meg fogom tudni, hogy mitől.

- Azért, mert Edward azt hitte, hogy Jacobtól vagy terhes – mondta Carlisle szomorúan. – Anthony is hallja a gondolatokat? – kérdezte még.

- Igen, az apjától örökölte – mondtam ingerülten. – Ahogy azt is, hogy mindenért ő a hibás – pattantam fel, majd a fiam után viharzottam. Nem kell, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy mindennek ő az oka.

- Bella – hallottam még fogadott szüleim kiáltását.

Most viszont egyáltalán nem érdekelt, hogy mit gondolnak. A fiam az első. Már csak meg kellene találnom. A fenébe is, hogy éppen annyira gyors, mint az apja. Így esélyem sincs utolérni, amíg meg nem áll. Addig is követem az illatát. Viszonylag szerencsém volt, mert egy idő után megunta a száguldást, vagy csak elege lett mindenből, mert a házunk környékén éreztem meg legközelebb az illatát. Azonnal berohantam, és a szobájához siettem. A hátán feküdt, és a plafont bámulta.

- Drágám – ültem le mellé.

- Miattam mentek el – mondta keserűen, majd elfordult tőlem. – Miért nem gyűlölsz? Elszúrtam az életedet, a boldogságodat, mindent.

- Ez most életed legnagyobb butasága – sóhajtottam, és magam felé fordítottam. – Te sem gondolod komolyan, hogy elszúrtad az életem. Három fiam van, családom, barátaim. Szeretetben élek veletek. Soha nem kívánhatnék még ennél is többet az életemtől – simogattam meg az arcát. – Te vagy a legdrágább kincsem, és mindig is az leszel.

- Ha nem vagyok, akkor már régen Cullen lennél – vetette ellen.

- Ha Edward nem akkora idióta, hogy gondolkodás helyett hirtelen felindulásból, és mániákus féltékenységből elhagy engem, akkor mind a ketten Cullenek lennénk. Az élet máshogy akarta. Blackek lettünk. Talán nem szereted ezt az életet? – kérdeztem kíváncsian.

- Dehogynem szeretem. Hogy ne szerethetném? – kérdezte döbbenten.

- Akkor mi a baj?

- Én azt hittem, hogy haragudni fogsz rám azért, mert elhagytak téged a terhesség miatt – motyogta halkan.

- Sosem tudnék haragudni rád – mosolyogtam rá, majd magamhoz öleltem.

- Találkozunk még velük? – kérdezte Anthony hirtelen.

- Hogyha nem akarod, akkor soha többé nem találkozunk velük – mondtam határozottan.

- Tetszettek a nagyszüleim – motyogta halkan. – Velük beszélhetnénk még.

- Rendben, akkor majd holnap felhívjuk őket – mondtam határozottan. Anthony pedig bólintott, majd csendbe burkolóztunk, és csak élveztük egymás közelségét.

Sokáig ültünk így az ágyon. Örültem, hogy ilyen gyorsan felfogta, hogy semmiről sem tehet. Féltem, hogy sokkal nehezebb lesz, hiszen általában elég nehéz meggyőzni róla, hogy nem ő a hibás.

- Hé, beszállhatok? – jött be Billy mosolyogva néhány órával később.

- Szerintem még te is ideférsz – mosolyodtam el én is.

- És én? – jött be Jake is. – Ki akartatok hagyni a buliból? – nevetett fel.

- Soha nem hagynánk ki – intett felé Anthony. Mire Jake is csatlakozott hozzánk.

- Kell vennünk néhány nagyobb ágyat, hogyha mindegyikőtök megtalálja a párját – kuncogtam fel. – Nem fogunk elférni egy ágyon, egy családi öleléshez – fűztem még hozzá nevetve.

Ezen a kijelentésen mindenki felnevetett. Szerettem, amikor a fiúk boldogok voltak. Ilyenkor én is úgy éreztem, hogy minden tökéletes. Mi mást kívánhatnék?



(Gabriella szemszöge)



Már nagyon izgatott voltam a ma este miatt. Még néhány óra, és újra eljön hozzám. Jake annyira kedves, és figyelmes. Alig vártam, hogy megint láthassam. Bár úgy éreztem reggel, hogy eléggé feszült volt. Azt viszont nem tudtam, hogy miért, de nagyon szerettem volna egy kicsit feldobni a napját, ezért elmentem a kedvenc boltomba, ami igaz, hogy egészen kint volt Port Angeles szélén, de megérte néha elmenni odáig, mert csupa különleges hozzávalót lehetett szerezni, egy tökéletes vacsorához. Arra gondoltam, hogy sütök neki egy igazi, hamísítatlan flekkent, de nem a hagyományosat, hanem azt, amit az édesanyám készített mindig. Ahhoz pedig kellettek az extrák. Elég jól ismertem már a bolt minden szegletét, hiszen már törzsvásárlónak számítottam. Gyorsan összeszedtem minden hozzávalót, majd a kasszához siettem. Bepakoltam mindent a szatyromba, és mivel gyönyörű volt az este, és még a csillagokat is látni lehetett kivételesen úgy határoztam, hogy lesétálok néhány megállót, és átmegyek a parkon. Már majdnem átértem a csodálatos zöld övezeten, amikor a semmiből előttem termett valaki.

- Szia, cica – vigyorgott rám.

Egy pillanatra pánikba estem, de utána eszembe jutott, hogy én tanultam önvédelmet. Letettem a szatyraimat, és ökölbe szorítottam a kezeimet, mire csak hangosan felnevetett.

- Ezt te sem gondoltad komolyan – nézett rám felhúzott szemöldökkel, miután gyomorszájon ütöttem.

Tény, hogy meg sem rezdült, viszont valami reccsent, úgyhogy attól tartok sikeresen eltörtem a kezem. Ráadásul a cipzárja még a csuklómat is felsértette. Felsikoltottam a hirtelen jött fájdalomtól, majd futásnak eredtem a másik irányba. A menekülésem elég gyenge kísérlet volt, mert nem telt bele néhány másodpercbe, és már a hasamon feküdtem, a támadóm pedig rajtam.

- Ha tudnád, hogy micsoda illatod van – suttogta a fülembe, majd kéjesen megnyalta a vérző kezemet. Ahogy a tekintetét rám emelte egy pillanatra megláttam, ahogy az őrület felcsillan a szemében.

Rémülten néztem, hogy mit csinál. Újra rám emelte a tekintetét, majd elmosolyodott. A tekintete félelmetesebb volt, mint bármi, amit valaha láttam életemben. Erősen fogta a karomat, majd újra a szájához emelte, és beleharapott. Már semmi mást nem éreztem a fájdalmon kívül. Alig vártam, hogy itt legyen a vég. Nem akartam tovább szenvedni, amikor mintha a súly, ami eddig rám nehezedett eltűnt volna.

- Hé, hallasz engem? – kérdezte egy hang kétségbeesetten. – Nem lesz semmi baj – mondta még, majd újra iszonyatos fájdalom nyílalt a karomba. Én pedig vergődtem és sikítoztam, de nem hagyta abba, valaki pedig lefogott.

- Hagyd abba, nem fog többet kibírni – mondta a másik hang.

- Vigyük haza. Meg kell mentenünk – mondta valaki kétségbeesetten. Majd minden elsötétült körülöttem.