La Push vámpírja - 19. fejezet

19. fejezet




(Emmett szemszöge)



Ahogy Edward elrohant a ház elől utána mentem, hogy nehogy valami hülyeséget csináljon. Aztán mikor láttam, hogy csupán az erdőt akarja megritkítani egy kicsit, úgy döntöttem, hogy leülök, és türelmesen megvárom, ameddig lehiggad, de az fenébe is, ennek már legalább négy órája. Bella nem lesz nálunk több ideig, mint két nap, és újra eltűnik. Ezt az időt inkább arra kellene használnunk, hogy a bocsánatáért esedezzünk, nem pedig arra, hogy lezúzzuk az erdő ép részeit. Nem mondom, én is szeretek rombolni, de most nem ez a jó megoldás.

- Edward – szólítottam meg öcsémet, amikor megállt egy kicsit pihegni.

- Mi van? – kérdezte fáradtan.

- Szerintem Esme elég fája bánta már a kitörésedet – kuncogtam fel, majd komolyan folytattam. – Bella csak negyvennyolc órán át lesz a házunkban. Ebből pedig négyet már elvesztegettél rombolásra. Úgyhogy szedd össze magad, és indíts haza, hogyha valaha is vissza akarod kapni az életed értelmét, illetve most már értelmeit, mert a fiadat, attól tartok, hogy csak az édesanyjával együtt kaphatod vissza.

- Emmett, ez nem ilyen egyszerű – mondta ingerülten.

- Akkor mondd el, hogy mi a megoldás? – kérdeztem kíváncsian.

- Békén hagyom őket. Hiszen utálnak mindketten – vágta rá azonnal.

- Szeretem a hirtelen hangulatváltozásaidat – mondtam ironikusan. – Komolyan mondom, hogy most rosszabb vagy, mint Rosalie. Egyszer még ezt akarod, aztán azt. Itt és most döntsd el, hogy akarsz-e még boldog lenni az örökkévalóságod hátralévő részében.

- Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek – mondta keserűen. Pazar, kezdődik a klasszikus Edwardtól megszokott önsajnálat, és önutálat.

Nem fogom hagyni, hogy kétszer is elszúrja az esélyét egy boldog életre. Mivel Bella már vámpír, így már a biztonsága miatt sem kell aggódnia. Ráadásul ő az egyetlen közülünk, akinek megadatott, hogy gyermeke legyen. Odaugrottam elé, és egy olyan pofont kapott, ami után szó szerint a fa adta a másikat, amit ki is tőrt a lendülete.

- Na ide figyelj, Edward Cullen – kiabáltam rá, és még egy pofont adtam neki. – Te vagy az egyetlen, aki vissza tudja szerezni a húgomat, és az unokaöcsémet, úgyhogy szedd össze a romjaidat, és békítsd ki a családot, különben nem állok jót magamért – mondtam dühösen. – Hallod? Kelj fel, és hozd rendbe, amit elszúrtál. Még nem késő. Egy örökkévalóság áll a rendelkezésedre, hogy kiengeszteld a szerelmedet, és a fiadat. Szerintem éppen itt az ideje, hogy elkezd a vezeklést úgy, hogy most értelme is legyen. Lehet, hogy én vagyok a vicces fickó a családban, de ha nem vetted volna észre, akkor elárulom, hogy Jasper ötven éve egy idegroncs, Alice egy viccen sem mosolyog, és semmiért nem veszekszik velem. Tudod, hogy mennyit csökkent a lelkesedése a vásárlás iránt is? Ez Alice-nél súlyos. Esme, és Carlisle elveszítették a lányukat, és most foggal-körömmel próbálják visszaszerezni őt, és az unokájukat is. Még Rosalie-t is megviselte, ami történt a családdal. Nekem elhiheted, mert Rose baby kedve bizony sokat lankadt egy bizonyos kérdésben, amit most nem fogok taglalni. Rólad pedig nem is beszélek inkább. Egy élőholt vagy, és ezúttal nem azért, mert vámpír vagy, hanem azért, mert te vagy a világ legszerencsétlenebb pasija, akit csak ismerek. Még Mike Newton is jobb volt nálad – mondtam dühösen. Reméltem, hogy ha már nem legalább az utolsó mondatom meghozza a hatását.

- Ezért most megkapod a magadét – pattant fel, majd nekem ugrott.

- Ez az. Végre magadhoz tértél egy kicsit – mondtam elmosolyodva, majd hozzávágtam egy sziklához. Ha fáj, legalább érzi, hogy él.

Még legalább nyolcszor vágtam hozzá különféle dolgokhoz, mire végre lecsillapodott, és úgy maradt. Leültem mellé a fa tövébe, és megveregettem a vállát.

- Kösz – nyögte fáradtan.

- Na, jobban vagy, öcsi? – kérdeztem vidáman. Már épp itt volt az ideje, hogy magához térjen.

- Legközelebb én intézlek el téged – mondta, de azért bólintott. Ezzel megerősítette, hogy végre jobban van.

- Már alig várom – pattantam fel. – Na gyere, vissza kell szerezned a húgomat, de hogyha elszúrod, akkor laposra verlek – fűztem még hozzá.

- Rendben, de hogy kezdjek neki? – kérdezte Edward bizonytalanul.

- Nos, én általában leteperem Rose babyt, és hát megoldjuk a kettőnk közti feszültséget, de félek, hogy Bellánál ez nem feltétlenül válna be. Bár leszakíthatnál néhány szép pofont, és érzékeny testtájaidra mért támadást – gondolkodtam hangosan. – Szerintem Bellánál jobban jársz, hogyha mondjuk beszélgetni próbálsz vele.

- Szóba sem áll velem – mondta Edward komolyan.

- Nos, ez is igaz. Hogyha kevésbé testi békülési tanácsokat szeretnél hallani, akkor javasolnák Jaspert, vagy Carlisle-t. Én nem vagyok jó a lelki beszédekben – mondtam komolyan.

- Nálam elég jól beváltak a módszereid – mondta fivérem hálásan.

- Ennek örülök – vigyorogtam rá. – Azért ha lehet, akkor Bellát ne verd laposra – nevettem fel.

- Ilyesmire nem is gondoltam – nézett rám Edward rosszallóan.

- Tudom – vágtam hátba. – Na, menjünk haza, hiszen vendégeink vannak – mondtam mosolyogva, majd rohanni kezdtem a ház felé.

Nem telt sok időbe mire odaértem a házunkhoz és Edward szorosan a nyomomban haladt. A nappaliban egy csüggedt Alice-t találtam, akit Jasper ölelgetett, Rosalie a konyhában főzött, Carlisle pedig tanácstalanul meredt maga elé. Esme pedig jelenleg eltűnt, de hogy hová, azt nem tudtam.

- Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát a család négy tagját már leszerelte Bella – mondta Jasper, mire Alice szomorúan felsóhajtott. – Csak te, Rosalie, és Edward nem próbálkoztatok még nála. Eddig elég rossz a helyzet.

- A legszörnyűbb az, hogy igaza van – mondta Alice bosszúsan. Majd dühösen Edwardra pillantott. – Miért nem hagytad, hogy elmenjek hozzá és elbúcsúzzak? Akkor el sem mentünk volna innen. Miattad elvesztettem a legjobb barátnőmet, és vissza sem fogom kapni.

- Alice, Bella rám dühös, nem pedig rád – mondta Edward.

- Nem, fiam. Bella mindenkire elég dühös. Nem is dühös igazából, sokkal inkább túl nagyot csalódott bennünk, és nem mer adni még egy esélyt, mert attól fél, hogy újra összetörjük őt. Ebben sajnos akárhogy is vesszük van logika – mondta apánk határozottan.

- Sajnálom – motyogta Edward lehajtott fejjel.

- Nem, ezt még egyszer nem, mert akkor kiváglak innen is – morogtam rá Edwardra. – Azt hittem, hogy már tisztáztuk, hogy vége az önsajnálatnak. Most Bellával törődj és a fiaddal csak és kizárólag. Majd a szerelmednek elmondhatod, hogy milyen piszkosul sajnálod, és hogy mennyire szereted. Reméljük, hogy még képes hinni neked – mondtam ingerülten, de elég halkan, hogy Bella és a fia ne hallják az emeleten.

- Felviszem Jake-nek a vacsorát – jött be a nappaliba Rosalie. Mióta ilyen kedves a farkasokkal?

- Rendben – mondta Carlisle. Szerelmem pedig eltűnt a lépcsőn felfelé.



(Rosalie szemszöge)



Én már előre megmondtam, hogy felesleges Bellát letámadni. Sokkal jobban járunk, hogyha érzékeltetjük, hogy nekünk is fontosak azok, akik neki fontosak. El kell ismernem, hogy ez a Jake annak ellenére, hogy farkas szimpatikus nekem. Nem tudom, hogy miért, de valahogy olyan kisugárzása van, ami miatt nem tudom gyűlölni, pedig általában a farkasok gyűlölésében nagyon jó vagyok. Mikor felértem az ajtóhoz, halkan bekopogtattam.

- Szabad – hallottam meg Bella hangját.

- Sziasztok – léptem be az ajtón. – Hoztam egy kis vacsorát neked – néztem Jacobra.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan. Érdekes, még csak nem is fintorog az illatom miatt, pedig a vámpírok illatának számára ugyanolyan szörnyűnek kéne lenni, mint nekünk a farkasoké. Bár, ha belegondolok, egész életében Bellával, és Anthonyval élt, lehet, hogy már fel sem tűnik neki, hogy vámpírok veszik körül.

- Nincs mit – léptem közelebb, és a kezébe adtam a tálcát. – Hogy van, Gaby? – kérdeztem kíváncsian.

- Még nincs semmi változás – mondta Jacob csüggedten, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét szerelméről.

- Jobban lesz, ne aggódj. Carlisle a legjobb orvos a világon – mondtam biztatóan. Jake pedig biccentett egy aprót. Ezután el is akartam hagyni a szobát, de Bella utánam jött és megállított. Legnagyobb megdöbbenésemre hirtelen megölelt.

- Köszönöm – mondta hálásan. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, de aztán visszaöleltem. Furcsa volt a helyzet, hiszen ki gondolta volna, hogy majd pont hozzám lesz kedves azok után, ami történt. Sosem álltunk egymáshoz közel.

- Mit is? – kérdeztem halkan.

- Hogy megmentetted Gabriellát – válaszolta egyértelműen.

- Szívesen tettem – mondtam őszintén. – Viszont Alice-nek is jelentős szerepe volt a dologban, talán neki is megköszönhetnéd – próbálkoztam.

- Te szívtad ki a mérget – mondta határozottan. - Hiszen a szemedben van egy enyhe vörös árnyalat, ami Alice-nek nincs.

- Nos, ez így van, de Alice segített időben megállni és hazahozni is őt – érveltem.

- Rendben, majd alkalomadtán neki is megköszönöm – mondta kelletlenül.

- Bella, Alice-nek nagyon fontos vagy. Mindig is te voltál a legjobb barátnője, sosem volt hozzá senki annyira kedves, és nem volt vele annyira közvetlen, mint amilyen te voltál. Sosem voltunk jó barátnők, sőt még csak kedves ismerősök sem, mert irigyeltem az életedet, amit el akartál dobni magadtól, ráadásul emberként veszélyes voltál az egész családra, de kérlek, hidd el nekem, hogy mennyire sajnálja, hogy búcsú nélkül itt hagyott téged. Sőt, azt még jobban bánja, hogy egyáltalán itt hagyott – mondtam határozottan. – Mind nagyon sajnáljuk azt a sok szörnyűséget, amiken keresztül kellett menned, főleg miattunk, de a múlton már nem tudunk változtatni. Viszont még lehetne közös, boldog jövőnk, hogyha adnál nekünk még egy esélyt. Nem mondom, hogy én könnyedén megbocsátanék Edwardnak. Sőt. Hiszen nem bízott benned, pedig állandóan a bizalomról papol, de azt bizton állíthatom, hogy megbánta a tetteit – mondtam komolyan. Nagyon reméltem, hogy legalább az én szavaim eljutnak hozzá. Ha már a családom többi tagja nem ért célt.

- Sajnálom Rose, de nem olyan egyszerű újra bízni – mondta határozottan. – Te mit tennél, hogyha Emmett hagyott volna így el téged.

- Valószínűleg ugyanazt, amit te. Nem, igazából Emmett már cafatokban heverne valahol. Bár az is lehet, hogy nem lettem volna olyan erős, mint te, és egyszerűen csak beletörődtem volna a halálba, de én nem te vagyok. Te sokkal életerősebb voltál emberként, mint én voltam. Egyébként pedig nem azt mondtam, hogy bízz bennünk újra. Hanem azt, hogy adj egy esélyt, hogy bizonyíthassunk neked. Talán apránként visszakaphatjuk a bizalmadat – magyaráztam. – Gondold át – tettem még hozzá, majd kiléptem a szobából.

Legnagyobb meglepetésemre szerelmem a lépcsőfordulónál állt, és ölelésre tárta karjait. Azonnal odasuhantam, és hozzá bújtam.

- Hát tudod, Baby – kezdett bele. – Azt hiszem, hogy nagyon tetszik ez az éned – folytattam mosolyogva. – Nem sűrűn látom ezt az oldaladat, pedig szívesen hallgatnám a sok okos és meggyőző gondolatodat. Én arra gondoltam, hogy bemegyek és megpróbálom néhány tréfával jobbá tenni a hangulatot, de lehet, hogy rossz ötlet – mondta kuncogva.

- Szerintem várd meg, amíg kijönnek, és akkor villantsd meg a mókás oldaladat, ami egyébként már nekem is nagyon hiányzott. Éppen itt az ideje, hogy visszakapjuk a bohókás Emmettet – mondtam vidáman.

- Bezzeg mikor az voltam, olyankor meg mindig le voltam hurrogva – mondta sértődötten.

- Igen, de azóta rájöttünk, hogy hiányzik az igazi éned – mondtam békülékenyen.

- Hiányzik az igazi énem? – húzta fel a szemöldökét. – Ez esetben – mondta sötéten kuncogva. Majd felkapott és kirohant velem a házból, egyenesen a folyóhoz.

- Emmett Cullen, ne merészeld! – kiabáltam rá, amikor rájöttem, hogy mire készül.

- Te mondtad, hogy hiányzik a vicces énem – rántotta meg a vállát, majd beugrott velem a folyóba.

- Ezt még megkeserülöd – fenyegettem meg, miután felúsztam a felszínre.

- Csak akkor, hogyha utolérsz – hahotázott szerelmem.

- Oh, utolérlek – mondtam határozottan, és úszni kezdtem.

Nem tellett sok időbe, amíg utolértem. Azonnal rávetettem magam, és lenyomtam a víz alá. Sokáig játszottunk még így. Egy kicsit bosszantott, hogy én voltam az első áldozata, a vicces Emmettnek, de azért tetszett is. Már régen láttam ilyen boldognak őt. Ez már határozottan hiányzott. Azért bosszúból letéptem az ingét és a nadrágját, majd amikor nem figyelt nevetve kiúsztam a tóból és otthagytam egy szál alsóban.

- Rose, ezt nem gondolod komolyan – kiáltott utánam.

- De bizony, hogy úgy gondolom – nevettem fel, és beszaladtam a házba.

- Hát te? – kérdezte Carlisle döbbenten. – Emmett bedobott a tóba? – kérdezte felfelé görbülő szájjal.

- Hát valójában igen, de ő járt rosszabbul – kuncogtam fel.

- Miért is? – kérdezte Jasper.

- Majd mindjárt meglátjátok – mondtam nevetve. Aztán meghallottam az üvegcsörömpölést a szobánk felől. – Emmett Cullen – rohantam fel az emeletre. – Hogy merészelted betörni az ablakot?

- Majd holnap kicserélem – mondta kuncogva. – Komolyan azt hitted, hogy be fogok jönni az ajtón egy szál alsónadrágban? Az én testem csak te láthatod – mondta teljes meggyőződéssel. – Gondolj bele, még valaki más megkíván, és akkor rázhatom le a rajongókat - nevetett fel újra.

- Te pökhendi, egoista vámpír – kuncogtam fel én is.

- Oh, bókolj még, már nagyon rám fér egy kis bíztatás – hahotázott tovább.

- Szeretlek, te nagy mamlasz – bújtam hozzá végül.

- Én is szeretlek. Te vagy a legjobb csaj a világon, még mindig – ölelt magához. – Na meg persze, a legvizesebb is – fűzte még hozzá.

- Na és ki tehet róla? – kérdeztem rosszallóan.

- Nem tudom – nézett félre ártatlanul.

- Na jó, öltözzünk át, és menjünk vissza a többiekhez, hátha lassan megérkezik Esme is – kérleltem.

- Tulajdonképpen, hova ment? – kérdezte kíváncsian. Ez nem derült ki számomra.

- Azt mondta, hogy találkoznia kell Anthonyval, mert ő segíthet – válaszoltam.

- Miben segíthet nekünk a másik megbántott fél? Segít széttépni Edwardot az anyjának? – kérdeztem egy enyhe mosoly kíséretében.

- Nem hiszem, hogy ez lenne anya terve – csóváltam meg a fejem.

- Jól van na, tudod, hogy nem gondoltam komolyan – mondta Emmett.

- Persze, hogy tudom – legyintettem. – Viszont tényleg nem tudom, hogy miért segíthet rajtunk Anthony. Majd elmondja, hogyha itt lesz az ideje.



(Edward szemszöge)



Már egy jó ideje egy házban tartózkodunk, és amióta visszaértünk én csak azon gondolkozom, hogy hogyan is kezdjek hozzá a mondandómhoz. A legszörnyűbb az, hogy nem tudom, hogyan megindokolni, hogy nem bíztam benne. Tényleg nem volt rá okom, hogy kételkedjek a hűségében. Egyszerűen csak ostoba voltam. Magyarázatnak pedig ez elég gyenge. Bár ne lettem volna olyan ostoba. Alice is joggal haragszik rám. Sőt, mindenki joggal haragudhatna rám. Viszont Emmettnek is igaza van abban, hogy nekem kell rendbe hozni, amit elszúrtam anno. Talán az lenne a legjobb, hogyha felmennék Bellához, és megkérném, hogy beszéljen velem néhány szót. Ahogy ezt kigondoltam már fel is pattantam a kanapéról és elindultam felfelé.

- Hova mész? – kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel.

- Bellához. Itt az ideje, hogy beszéljek vele – mondtam határozottan.

- Valóban itt az ideje, de csak finoman. Ne felejtsd el, hogy itt ő a sértett fél – mondta apám határozottan.

- Tudom, én csak szeretném, hogyha legalább szóba állna velem. Akkor legalább azt elmondhatom, hogyha gyűlölni akar valakit, akkor engem utáljon, és nektek adjon még egy esélyt – mondtam határozottan. – Mindenről én tehetek, és vállalom a következményeket.

- Azt majd meglátjuk – hallottam meg Bella hangját a lépcső tetejéről. – Rose, itt van?

- Itt vagyok – mondta húgom Bella háta mögül.

- Lenne még étel Jacobnak? Egy farkas kicsit többet eszik, mint egy tányér étel – mondta szerelmem.

- Hát persze, egy egész tepsivel készítettünk ételt – mondta Rosalie.

- Az nagyszerű, mert a tepsi a mérete az összes fiamnak, hogyha sült húsról és krumpliról van szó – kuncogott Bella, majd a konyha felé indult.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem, amikor mellém ért.

- Majd, hogyha Gabriella felébredt végre, és a fiam is fellélegzik egy kicsit, akkor talán meghallgatlak – mondta komolyan.

- De… - kezdtem volna bele, de ő csak leintett.

- Vagy így, vagy sehogy – mondta ellentmondást nem tűrve.

- Rendben – sóhajtottam megadóan. Még mindig jobb így, mint sehogy.

- Akkor megegyeztünk, hogyha Gaby felébredt, akkor mindketten kaptok egy esélyt a magyarázatra – nézett Bella komolyan rám, majd Alice-re is.

Alice arca azonnal felvidult, de én a legszívesebben elsüllyedtem volna attól a tekintettől, amit Bellától kaptam. Azt hiszem, hogy jobb lesz, hogyha nagyon összeszedem a mondanivalómat, mert, hogy még egy esélyem nem lesz, az biztos. Bár egy lehetőség is jóval több, mint amit megérdemlek.

- Köszönöm – mondtam neki hálásan. Kedvesem csak biccentett egy aprót, és ismét eltűnt az emeleten a tepsi étellel együtt.

Mindenki boldogan mosolyodott el miután Bella becsukta az ajtót maga mögött. Talán mégis sikerül elmondanom, amit szeretnék, és talán van még remény arra is, hogy egy napom újra bízzon bennem az a két lény, akik a legfontosabbak az életemben. Bár attól tartok, hogy a fiam talán még makacsabb az édesanyjánál is.