La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 95. fejezet

95. fejezet

(Jasper szemszöge)

Miután Bella és Edward bejelentkezett Marcusnál, aki igencsak meglepődött, hogy itt vannak, de készséggel felajánlott nekik egy gyönyörű lakosztályt, és kifejezte háláját, amiért ilyen gyorsan idejöttek, hogy kideríthessük a rejtélyt, ami a fiút övezi. Másnap reggel az eligazításra pedig már Edward és Brian is velem tartott, míg a lányok tovább szervezték Heather és Alec esküvőjét.

-          Újszülöttek, ma kaptunk néhány új segítőt – álltam ki a csapat elé. – Ő itt Edward, ő pedig Brian. Igen, Jenny? – néztem rá kérdőn, amikor felemelte a kezét. Biztosan nagyon lelkes kis diák volt szegénykém, mert mindig jelentkezik, amikor szeretne valamit.

-          Ők is rendelkeznek olyan képességgel, ami segíthet nekünk a beilleszkedésben? – kérdezte kíváncsian.

-          Nos, Brian képes hallucinációkat elhitetni veletek, míg Edward… - kezdtem volna bele, de Edward átvette a szót helyettem.

-          Én pedig egy átlagos vámpír vagyok, Jasper családjából, és segíteni jöttem, már ha tudok – mondta Edward határozottan.

-          Értem – biccentett Jenny. – Na és mi lesz a mai feladatunk? – tette fel a következő kérdést. Mondtam én, hogy kis stréber volt.

-          Ma egyesével fogunk titeket az emberek közelébe vinni, de még nagyon messzire, hogy éppen csak érezzétek az illatukat. Lehetőleg határozottan keveset érezzetek belőle.

-          Nem lesz ez még korai? – nyelt egy nagyot Jenny.

-          Dehogy, képesek lesztek rá, ha pedig mégsem, akkor ott leszünk mellettetek, hogy visszatartsunk – mondtam határozottan. – Talán kezdjük rögtön veled, hogy legyen egy kis önbizalmad – ajánlottam a lehetőséget. – Brian és én megyünk veled, addig Alec és Edward itt marad és edz a többiekkel.

-          Nem lenne jobb, hogyha Alec is velünk jönne? – harapott az ajkába. Kedves ez a kislány. Ő volt talán a leginkább érdeklődő akkor is, amikor felajánlottam, hogy állatokkal is lehet táplálkozni a fajtánknak.

-          Nem lesz semmi baj, ne aggódj, ketten megállítunk, hogyha kell – mondtam biztatóan.

-          Rendben – indult el felénk. – Alec, ti addig végezzétek el a szokásos napi teendőket, és avasd be Edwardot a hagyományos napirendbe.

-          Jól van, úgy lesz – egyezett bele azonnal Alec. Egy kicsit aggódtam, nehogy túl gyanús legyen a dolog, de minden jel szerint senki nem gyanakodott.

-          Jenny, indulunk – fogtam meg a kezét, és magam után húztam. Brian pedig azonnal követett minket. Ha elég messzire visszük el innen Jennyt, akkor nyerhetünk néhány órát Edwardnak, hogy kiderítse, mi folyik itt. – Rendben, most pedig futni fogunk. Te leszel kettőnk között. Én megyek elől, Brian pedig hátul. Így pontosan szemmel tudunk tartani.

-          Rendben van – egyezett bele a lány azonnal. – Mehetünk, azt hiszem, hogy kész vagyok megtenni.

-          Helyes – mosolyogtam rá. – Akkor kövess, és ahol én megállok, ott te is állj meg, rendben?

-          Hát persze – vágta rá azonnal.

-          Akkor indulás – iramodtam neki a futásnak.

Jenny pedig azonnal követett engem. Nagyon reméltem, hogy sikerül ennek a lánynak a vágya. Sokszor éreztem, hogy milyenek az érzései. Áhítattal gondolt arra, hogy rászokjon az állatvérre, s egyszer talán befejezhesse a középiskolát, és egyetemre is vágyott. Szerette volna folytatni az életét ott, ahol abbamaradt az egyik fajtársunk miatt. Még sosem mondta el Marcus, hogy hogyan kerültek ide az újszülöttek, vagy ki változtatta át őket, de azt hiszem, hogy Jennyt majd megkérdezem, hogy hogyan is történt az átváltozása. Valószínűleg szegénykém rosszkor volt rossz helyen.

-          Állj – mondtam határozottan, hogy a többiek is meghallják. Majd megálltam. Most már elég közel voltunk a városhoz. – Jenny, lassan sétálj abba az irányba, ne aggódj figyelni fogunk.

-          Rendben – mondta, majd lassú lépésekkel elindult a város felé. Éreztem, ahogy a szomj egyre jobban elárasztja az elméjét. – Segítség – nyögte halkan, és az egész teste megfeszült.

-          Itt vagyunk – kaptuk el a két karját azonnal.

-          Elmehetünk innen? – nézett ránk gyötrődve. – Nagyon ég a torkom.

-          Hát persze, gyere – húztuk egyre messzebb a várostól. Hirtelen azonban kirántotta magát a kezeink közül. Viszont nem a város felé indult, ahogy számítottam rá, hanem elfele, az erdő mélye felé. – Te érzel embert valahol? – néztem Brianre kíváncsian.

-          Egyáltalán nem – vágta rá azonnal.

-          Én sem – biccentettem. – Akkor meg hova a fenébe szalad? – tettem fel a kérdést, de már rá is jöttem. Ezek szarvasok. Hallom, és érzem is őket. Egy egész csorda. Jenny pedig máris nekiugrott a legnagyobb szarvasnak. Mosolyogva néztem, ahogy kipróbálja a vegetáriánus életmódot. Ráadásul nem is állt meg egynél. Miután végzett a szarvassal azonnal a következő után vetette magát. Nagyon jól csinálta, és legnagyobb megdöbbenésemre egyáltalán nem nézett ki úgy, hogy undorodik ettől az egésztől. Nagyon büszke voltam már csak a látványra is. Amikor viszont végzett bűntudatot éreztem felőle. Lehajtott fejjel ült egy kicsit koszosan a tetem mellett, amit elejtet. – Mi a baj, Jenny? – néztem rá értetlenül.

-          Nagyon sajnálom, hogy elszöktem, de mindenképpen ki akartam ezt próbálni – pislantott fel ránk idegesen. – Vállalom a büntetést.

-          Nincs semmiféle büntetés. Jogod van kipróbálni ezt is, hogyha úgy gondolod – mondtam határozottan. – Na és milyen volt?

-          Azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz – mondta határozottan. – Nem mondom, hogy az állatok vére olyan jó, mint az embereké, de biztosan meg lehet szokni – nézett  rám teljes komolysággal. – Mit gondolsz? Van remény, hogy Marcus engedélyezi nekem a vegetáriánus életmódot? – kérdezte idegesen.

-          Nem hiszem, hogy ezzel gond lehet – vágtam rá azonnal. – Hogyha tényleg ezt szeretnéd, akkor megpróbálhatunk megszervezni egy utat neked Forksba, ahol segítséget kaphatsz az önuralom elsajátításában, természetesen akkor, hogyha a farkasok is belegyeznek, bár szerintem nem lesz semmi gond.

-          Nem, nem szeretném bajba sodorni a családodat – rázta meg a fejét hevesen. – Hogyha nem leszek képes uralkodni magamon, és miattam meghal valaki a területeteken, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

-          Nem hiszem, hogy olyan felügyelet mellett lehetséges lenne, úgyhogy emiatt nincs mit aggódni – mondtam határozottan. – Mindenesetre előtte mindenkivel egyeztetni fogunk, megígérem – fordítottam magam felé az arcán.

-          Azt hiszem, hogy ebben megegyezhetünk, köszönöm – mondta mosolyogva. – Egyébként mennyi idő kell, amíg a szemem olyan színű lesz, mint a tiétek?

-          Néhány hónap – vágtam rá azonnal.

-          Fantasztikus – sikkantott fel boldogan. – Gyűlölöm ezt a vörös szempárt.

-          Nos, ha képes vagy tartani magad, akkor nem sokáig lesz már ilyen – bíztattam.

-          Képes vagyok, a jövőmért bármit – vágta rá határozottan.

-          Nagyszerű, akkor most menjünk vissza a többiekhez, és jöhet a következő próbálkozó a mai napra. Még sokan várnak rá, hogy megpróbálhassák.

-          Hát persze – bólintott rá azonnal.

-          Na és visszatalálsz egyedül? – kérdeztem kíváncsian.

-          Igen, természetesen – vágta rá Jenny azonnal.

-          Akkor most te fogsz vezetni minket – néztem rá komolyan.

-          Rendben van, visszatalálok – vigyorodott el. Majd már rohant is a megfelelő irányba. Nagyon kedveltem ezt a lányt, és reméltem, hogy minden rendben lesz vele, és sikerül elérnie a vágyait. Igazán megérdemelné, hogy viszonylag normális életet éljen, és egy nap megtalálja a párját.

-          Kedves lány – mondta Brian nevetve.

-          Igen, én is kedvelem – biccentettem. – Na de menjünk utána, nehogy baj legyen, vagy esetleg eltévedjen, bár erre elég kevés az esély.

-          Tartsd a tempót, hogyha tudod – iramodott neki Brian. Én pedig követtem őket. nagyon reméltem, hogy mire visszaérünk, addigra Edward is kideríti, hogy kit keres itt a titokzatos fiú…

(Edward szemszöge)

Miután Jasper, Brian és Jenny elmentek, szinte azonnal kiszúrtam a kérdéses fiút. Nem volt nehéz, ugyanis a gondolatai nagyon messzire szálltak a többiekétől. Egyáltalán nem volt izgatott amiatt, hogy először próbálhatja ki magát élesben. Sőt, unalmasnak tartotta a mai napra kijelölt feladatot, viszont nem tetszett neki a túlzott figyelem, mivel így nem tudott észrevétlenül lemenni a tömlöcökhöz. A tömlöcökhöz? Hiszen azok üresek, amióta Marcus lett a vezető. Na mindegy. Nézzük meg, hogy mit szeretne ott.

-          Támadt egy ötletem – szólaltam meg hirtelen. – Látták már a kastélyt rendesek a tanulók? – fordultam Alec felé jelentőségteljesen.

-          Nem, még csak a szállásukat és egy-két kisebb részt volt alkalmuk megtekinteni – válaszolta Alec azonnal.

-          Mi lenne, hogyha megmutatnánk nekik először az alsóbb szinteket, mint az alagsor és a volt tömlöcök, azután pedig jöhetnénk egyre feljebb – ajánlottam a lehetőséget. – Tanulságos lenne, hiszen akkor látnák, hogy hová nem akarnak jutni – mondtam komolyan.

-          Igen, azt hiszem, hogy ez egy remek ötlet – egyezett bele Alec rögtön. Nyilván nem értette, hogy mit szeretnék ezzel pontosan, de azt tudta, hogy célom van a dologgal, úgyhogy rögtön támogatta a kérésemet.

-          Akkor most mindenki jöjjön utánunk – adtam ki az utasítást, mire mindannyian lelkesen felsorakoztak mögém, míg Alec a sor végére ment. A leglelkesebb persze a mi kis bevándorlónk volt, aki hatalmas érdeklődést mutatott a tömlöc irányába. Azt  pedig remélhetőleg hamarosan megtudjuk, hogy miért is szeretné ennyire látni azokat a szörnyű, félelmetes folyosókat, és ketreceket.

-          Na és aki nem kíváncsi rá? – kérdezte az egyik újszülött.

-          Aki nem kíváncsi rá, az akár itt is maradhat, úgy gondolom. Természetesen nem kötelező olyan helyre mennetek, ahová nem szeretnétek – mondtam komolyan.

-          Akkor én inkább itt maradok – mondta a fiú, aki az előbb kérdezett.

-          Megkérdezhetem, hogy miért nem vagy kíváncsi rá?

-          Elég szörnyűséget láttam rövid emberi életem alatt, többek között az egyik ilyen élmény jutatott egyik éjjel az erdőbe is, ahol megharapott egy vámpír, úgyhogy inkább itt várnék.

-          Rendben van – egyeztem bele. Ez abszolút elfogadható és logikus magyarázatnak tűnt. Ráadásul az emlékei maximálisan alátámasztották, amit mondott. Tényleg nem volt könnyű élete.  

-          Van valaki a tömlöcökben jelenleg? – kérdezte kíváncsian a fiú, aki nagy érdeklődést mutat. Steven. Hm… szóval így hívják.

-          Nem, természetesen nincs – vágtam rá azonnal. – Marcus csakis a legindokoltabb esetben zárna be bárkit is.

-          Érdekes – gondolkodott el Steven.

-          Mitől olyan érdekes? – kérdeztem azonnal.

-          Úgy tudtam, hogy a Volturi vezetők nem éppen a kíméletességükről lettek híresek – állapította meg.

-          Honnan tudsz ilyen sokat a Volturi vezetőkről? Honnan tudod, hogy többen voltak?

-          Ez egyszerű, vannak itt könyvek, amikből sok dolgot meg lehet tudni – rántotta meg a vállát. Igen, a szája ezt mondta, de a gondolatai viszont elárulták, hogy legalább húsz éve próbál észrevétlenül bejutni ide. Előtte pedig körbejárta az egész világot, mert keresett valakit. A testvérét. Elszakították a nővérétől, amikor még egészen kicsik voltak, de azóta is meg akarja találni őt. Na, de honnan tudhatja, hogy a testvére vámpír lett? Ezt nem értem. Talán jobb lenne, hogyha kerek-perec rákérdeznék, hogy ki az, akit ennyire keres? Egy lányt, ez egészen biztos. Egy olyan lányt, aki nyilvánvalóan már raboskodott a Volturi tömlöcében is.

-          Na tessék, itt vagyok – jelent meg Georgina hirtelen. – Azt nem tudom, hogy mi a fenét segíthetnék én itt a sok vérszomjas szörnyike között, de a Mester ideküldött, úgyhogy mondjátok, mit kéne tennem? – adta elő a szokásos flegma, és undorodó monológját miközben lesétált a lépcsőn. Miért kell mindent ilyen agresszíven kezelnie?

-          Talán lehetnél első körben egy kicsit kedvesebb, mert te is voltál egyszer újszülött – ajánlottam a lehetőséget.

-          Jaj, a jószívű kis Cullen mindenit neki – forgatta meg a szemeit.

-          Nem változtál, Gina – szólalt meg hirtelen a fiú, aki gyanús volt Jaspernek.

-          Te meg ki a franc vagy, és hogy merészelsz engem… - kezdett bele Georgina, de amint ránézett a fiúra a lélegzete is elakadt. – Te meghaltál – nyögte halkan.

-          Nem, nővérkém, máshová adtak el, mint téged, de ettől még itt vagyok – vigyorodott el a fiú. – Jöttem kiszabadítani téged, mert végre megtudtam, hogy hol vagy, de arra nem számítottam, hogy ilyen egyszerű dolgom lesz.

-          Több évszázadba telt, míg megtaláltál? Akkor nem nyomkereső lettél – állapította meg ironikusan Georgina.

-          A nyelved még mindig olyan csípős, mint régen. Még emlékszem, hogy hányszor kaptunk korbácsot miatta – folytatta a csevegést a Steven tovább. – Egyébként én is örülök, hogy látlak.

-          Na ne etess, ha azt hiszi bármelyik barom is közületek, hogy beveszem ezt a hallucinációt, akkor erősen téved – nézett rám és Alec-re határozottan. – Ha befejeztétek a szórakozást, és tényleg szükség lesz a segítségemre, akkor majd a szobámban megtaláltok – fordult sarkon Georgina, és ahogy jött, úgy el is tűnt egy szempillantás alatt.

-          Öhm… azt hiszem, hogy nagyon, de nagyon lemaradtam – tért magához először Alec.

-          Ugyan, ne szívjátok mellre, majd megbékél, a lényeg, hogy végre megvan az egyetlen családtagom, még akkor is, hogyha ugyanolyan hogy is mondjam Georginás, mint amilyen régen volt – villantak meg Steven szemei.

-          Nem is zavar, hogy azt hiszi, hogy hallucinált téged? – kérdeztem meg csak úgy mellékesen.

-          Miért zavarna? Akkor nem hinném el, hogy ő az, hogyha ilyen simán ment volna a dolog – rántotta meg a vállát a fiú.

-          Ajaj, a vámpír azt hiszi, hogy ismeri a társait a falakon belül, de úgy látszik, hogy erősen tévedtem – állapította meg Alec.

-          Nos, Georgina esetében annyira nem lehetetlen, hogy senki sem tudta, hogy van egy öccse, aki szintén vámpír – állapítottam. Majd visszafordultam a fiú felé. Hátha ő tud valami értelmes magyarázattal szolgálni erre az egész helyzetre…