Liz Volturi - 30. fejezet

30. fejezet

(Alec szemszöge)

Próbáltam fesztelennek tűnni, amikor Lizt ismét a karjaimba kaptam, és tovább indultunk a küldetésünk felé, de egyáltalán nem voltam nyugodt. Belül tomboltam, mert tudtam, hogy nem véletlenül kaptam azt az utasítást a Mestertől, hogy Liz bármely kérését teljesítenem kell. Volt már dolgunk egyszer régebben Charles Evenson-nal, Esme miatt. Ugyan én még sosem találkoztam vele, csak hallottam azokról a dolgokról, amiket a Mester Esme fejében látott róla. Még őt is megviselte, pedig Aro nem volt sosem egy érzelgős típus. Edward arca is mindig megrándul, amikor az a fickó szóba kerül, tehát valószínűleg Esmét még sokkal több fájdalom érte mellette, mint amennyit ez a csodálatos nő el akart, vagy tudott volna mondani a volt férjéről. Márpedig, ha ez tényleg így van, akkor Liz össze fog omlani, egyszerűen a gyengéd kis lelke nem fogja elviselni azt, amit meg fogunk tudni.

-          Alec, mi a baj? – simogatta meg az arcomat Liz gyengéden.

-          Csak elgondolkodtam – villantottam felé egy mosolyt, miközben kicsit lassítottam, hogy hallja a hangomat, amikor válaszolok.

-          Na és min? – kérdezte azonnal kíváncsian. Hát igen, vajon valaha is ki fogja nőni az én gyönyörű szerelmem az állandó kíváncsiskodást? Attól tartok, hogy erre elég kevés esélyem van. Pedig nagyon jó lenne, hogyha egy kicsit lejjebb adna az állandó információ utáni vágyából.

-          Láttad, hogy hogyan néz Félix Renata felé, és fordítva? – tereltem el a témát.

-          Kedvelik egymást – mosolyodott el szerelmem. – Úgy értem, ez szerintem már kezd több lenni egyszerű szórakozásnál.

-          Kicsim, Renata nem az a megállapodós típus – kuncogtam fel. Emlékszem, amikor a Mester egyszer megpróbálta férjhez adni, mert az egyik vámpír, akinek tetszett neki a képessége, csak akkor lett volna hajlandó maradni, ha Renata neki adja a kezét. Erre Renata beletette a kezét a férfi tenyerébe, majd közölte, hogy mivel csak a kezét akarja, így a teste többi részét arra használja, amire csak akarja, és természetesen azzal, akivel szeretné. Ezen a fickó úgy meglepődött, hogy inkább az éjszaka leplében lelépett a városból. Aro egy ideig dühös volt Renata viselkedése miatt, de aztán belátta, hogy egy vérbeli volt éji pillangónak senki sem mondhatja meg, hogy mit tegyen, legalábbis, ha férfiakról van szó.

-          Lehet, hogy nem az, de történetesen tudom, hogy Félix mindig is tetszett neki – vigyorodott el Liz.

-          Hé, te miért tudsz többet a családtagjaimról, mint én? – kérdeztem morcosan.

-          Nem tudok többet róluk, pontosabban csak Renata érzéseiről tudok többet, abba pedig neked nem kell beleütnöd az orrodat – mondta határozottan. Majd ásított egy hatalmasat.

-          Nem mondod, hogy már megint álmos vagy, te kis álomszuszék? – vontam fel a szemöldököm.

-          Lehet, hogy ettől az egyenletes ütemtől van, ahogy futsz, vagy esetleg a ringatózástól. Fogalmam sincs, de mindig elálmosodom a karjaidban – mondta elégedetten, majd a fejét a vállam és a nyakam köré fúrta.

-          Nos, azt hiszem, hogy ez nagyon is hízelgő rám nézve, hiszen ez azt jelenti, hogy biztonságban érzed magad a karjaimban – mondtam büszkén.

-          Hol máshol lehetnék ennél nagyobb biztonságban? – mosolygott rám boldogan. A szívem pedig, ha dobogna, akkor most egészen biztosan heves ütemet verne.

-          Vagy azért alszik ennyit a kicsike, mert unalmas vagy – vigyorodott el Félix.

-          Vagy azért, mert Alec tehetséges, és Liz nagyon elfáradt annál a kellemes kis forrásnál – kontrázott rá Renata. Jézusom, ezek ketten tényleg jobban összeillenek, mint gondoltam volna.

-          Szerintem pedig csak jó így nekem, és kész, a témát lezártnak nyilvánítom – mondta Liz fülig pirulva.

-          Nocsak, kinyílt a csipája – folytatta Félix a kínzásunkat. – Akkor neked lesz igazad, Renata, és Alec tényleg tehetséges.

-          Miért nem hagyjátok békén őket? – kérdezte Esme némi anyai szigorral a hangjában.

-          Azért, mert jó velük egy kicsit kötözködni – állapította meg Félix.

-          Jobb, ha mielőbb hozzászoknak – bólintott Renata is.

-          Javíthatatlanok vagytok – nevetett fel Carlisle.

-          Tudod, a vámpírok nem változnak – forgattam meg a szemeimet.

-          Dehogynem, a hugicád is egész jó úton jár – mondta Félix vidáman. – Képzeld megpróbált velem beszélgetni. Jane, beszélgetni? Azért ez nem semmi. Általában a kommunikáció abban merül ki közöttünk, hogy én mondok valamit, ami neki rendszerint nem tetszik, aztán megkínoz, és tovább sétál. Ahhoz képest már társalogtunk is pár szót.

-          Mik ki nem derülnek – vigyorodott el Liz. – Még a végén jó hatással leszek a morcos hugicára.

-          Morcos? – nyögte Renata. – Mi egymás közt csak őrült szadistának hívjuk, úgyhogy te nagyon gyengéden fogalmaztál.

-          A húgom nem őrült – csattantam fel.

-          Oké elfogadom az álláspontodat, mert legalább a szadistát elismerted – egyezett bele Renata.

-          A hajlamainak megvannak az okai, mint tudjátok, de mindegy is, inkább hagyjuk – emeltem égnek a tekintetem.

-          Állj – remegett meg Liz a karjaimban. Mi pedig azon nyomban megálltunk.

-          Mi a baj, kicsim? – néztem rá kérdőn.

-          Azt érzem, amit a múltkor az erdő felé menet a sötét folyosón – magyarázta halkan.

-          Veszélyt? – kérdeztem meglepetten.

-          Igen, pontosan olyan rossz érzésem van – bólogatott hevesen. A következő pillanatban pedig a szél vámpírok illatát sodorta felénk. Öten vannak. Egy csapat nomád, és négy ember. Ennek semmiképpen nem lesz jó vége az emberek szempontjából, és Liznek ezt nem szabad látnia.

-          El kell tűnnünk innen, de nagyon gyorsan – néztem a többiekre.

-          Én is érzem – vágta rá Félix és Renata azonnal.

-          Nem lehetne… - kezdett bele Esme.

-          Sajnálom, de ez természetes folyamat a vámpíroknál. Csak ezért nem tehetünk velük semmit – ráztam meg a fejem.

-          Gyere, kicsim, minél messzebb jutunk tőlünk, annál jobb. Még hallani sem szeretném, hogy mi lesz, ha elkezdik – kapta fel Esmét, majd futásnak eredt a másik irányba, én pedig követtem őket gondolkodás nélkül.

-          Mi ügyelünk, hogy semmiképpen se érezhessék meg Liz illatát, és kíváncsiságból utánunk eredjenek – ajánlotta Félix, Renata pedig azonnal bólintott.

-          Rendben, köszönöm – néztem rájuk hálásan.

-          Alec, mi történik? – kérdezte Liz suttogva.

-          Nem messze tőlünk van egy vámpír csapat, de kikerüljük őket – magyaráztam halkan.

-          Na, de ti az uralkodó család tagjai vagytok. Nem nekik kéne félniük? – kérdezte értetlenül.

-          Nem lenne jó, ha meglátnának velünk – mondtam határozottan.

-          Nem értem – nézett rám még mindig csodálkozva.

-          A vámpíroknak nagyon tetszene az illatod, de nem fogják megérezni, mert időben elmenekültünk. Liz, csak te voltál veszélyben, egyedül te – magyaráztam komolyan.

-          Na és Renata és Félix miért maradt le tőlünk? – kérdezte kíváncsian.

-          Nyilvánvaló, hogy érezték az illatunkat. Ha találkoznak kettőjükkel, akkor nem kíváncsiskodnak tovább – magyaráztam el a helyzetet. – Így te tökéletes biztonságban leszel, és most ez a cél.

-          Na és Esme miért ennyire zaklatott? – pillantott Carlisle és Esme felé.

-          Esme nem szereti, ha bárkit is bántanak, és azoknál a vámpíroknál emberek voltak – vallottam be. Nem lett volna értelme hazudni.

-          Úgy érted, hogy…

-          Igen, ne is folytasd – bólintottam rá azonnal. – Tudod, hogy a fajunk legtöbb egyede emberekkel táplálkozik.

-          Tudom – sóhajtott fel. – Sajnálom, de ez még mindig kicsit félelmetes a számomra – harapta be az ajkát.

-          Ne aggódj, nem muszáj akárkit bántanunk. Vagyis, ha az embereknél maradsz, akkor használhatsz bűnözőket, de neked megengedi Aro, hogy akár állatvéren élj. Nincs semmi kényszer, igazából szerintem bárkinek megengedné közülünk Carlisle és a családja iránti tiszteletből – mondtam nyugtatóan.

-          Te miért választottad, hogy válogatás nélkül táplálkozol? – szegezte nekem hirtelen.

-          Azt hiszem, hogy azért, mert az én időmben az ember sem válogatott abban a kérdésben, hogy kivel bánjon kegyetlenül – válaszoltam elgondolkodva.

-          Azért, amit ellened, és a húgod ellen követtek el – bólintott rá szerelmem.

-          Nos, mi tagadás. Talán nem a legjobb indok, de őszintén megvallva sosem volt okom gondolkozni rajta, hogy változtassak a szemléletemen az emberekkel kapcsolatban. Egészen mostanáig – mondtam kissé bűnbánóan. Majd megálltam, hogy bevárjuk a többieket, ahogy Carlisle is megállt Esmével a karjában.

-          Renata azt mondta, hogy a legutóbbi vadászatodon egy bűnözőt választottál egy lány helyett. Így az ártatlan ember megmenekült hála neked – nézett rám boldog mosollyal az arcán. – Hihetem azt, hogy van némi közöm ehhez a kedvességhez?

-          Először is, Renata szája mostanában nagyon nagy lett. Másodszor pedig, egyszerűen nem volt hangulatom a lányhoz. Izgalmasabb volt a férfit elkapni – mondtam kissé dühösen. Remek, most Liz azt fogja hinni, hogy kis szobakutya lett belőlem. Ez azért nem nagyon segít az önbizalmam fejlesztésében.

-          Szerintem ez kedves volt tőled – állapította meg Liz. – Mindegy, ha a macsót akarod nekem előadni, akkor így is lehet. Úgyis tudom, hogy ez részedről a tisztelet kifejezése volt az irányomba. Nem érzed a párhuzamot az én esetem és azé a lányé között? Csak az a különbség, hogy ő nem szökött el otthonról.

-          Liz, én…

-          Nem, hagyd, nem akarok belegázolni a férfiasságodba – forgatta meg a szemeit.

-          Abba már alaposan belegázoltál egyszer – húztam el a számat.

-          Nem a szó szoros értelmében gondoltam – sóhajtott fel.

-          Igen, tudom – kuncogtam fel. – A viccet félretéve, talán volt némi közöd hozzá, hogy nem a lányt választottam vacsorára – vallottam be. Végül is mi értelme lenne, hogy próbálom adni a kemény fickót, ha tudom, hogy Liznek nem tetszik.

-          Na ugye – vigyorodott el elégedetten. – Akarsz velem együtt vega vámpír lenni? – rebegtette meg a szempilláit.

-          Azért mindent nem vállalok, még érted sem, kicsim – néztem rá bocsánatkérően.

-          Oké, azért próbálkozni lehet – rántotta meg a vállát.

-          Nos, azt lehet, majd holnap is próbálkozunk – kacsintottam rá, mire olyan vörös lett, mint egy kis rák. Imádtam zavarba hozni, mert tetszettek a kis piros rózsák az arcán.

-          Alec – rejtette arcát a kezei mögé.

-          Most azt játsszuk, hogyha te nem látsz engem, akkor én se látlak téged? – kérdeztem nevetve.

-          Miért szeretsz ennyire zavarba hozni? – harapott az ajkába.

-          Mert olyan szép vagy, amikor zavarban vagy – vágtam rá azonnal.

-          Na fiatalok, elintéztük, hogy a csapat ne erre közlekedjen – jelent meg Renata és Félix elégedetten. – Egyébként még eléggé fiatalok, mármint nemrég változtak át, úgyhogy legalább időben megtudták a dörgést.

-          Miért, nem tudták, hogy ki az a Volturi? – vontam fel a szemöldököm.

-          Azt tudták, csak azt nem tudták, hogy olykor néhányunk elhagyja a kastélyt – válaszolta Renata.

-          Sebaj, így hogy összefutottunk velük már biztos, hogy vigyázni fognak a törvényekkel – állapítottam meg.

-          Szerintem induljunk tovább – mondta Carlisle. – Jobb lenne Esmének és nekem is hallótávolságon kívül lenni – nézett ránk komolyan.

-          Persze, menjünk – vágtam rá azonnal, ahogy meghallottam a sikolyokat. Engem különösebben nem ráz meg, de Esme és Carlisle számára ez biztosan szörnyű lehet. Liznek is az lenne, ha hallaná.

-          Hallótávolságon kívül? – nézett rájuk Liz, pont akkor, amikor Esme arca megrándult. – Oh, most örülök, hogy még nem hallok ilyen messzire – állapította meg halkan. Majd nekiiramodtunk, hogy minél távolabb kerüljünk a hangoktól, és minél előbb odaérjünk, ahová elindultunk. – Alec? – pislogott fel rám Liz álmosan.

-          Igen? – néztem rá egy pillanatra.

-          Mikor fogunk odaérni? – kérdezte álmosan.

-          Még a ma éjszakát átfutjuk – gondolkodtam el. – Nagyjából holnap reggel érünk a városhoz, de várunk estig, mert akkor észrevétlenül tudunk eljutni a házatokhoz. Úgyhogy aludj nyugodtan, még bőven van idő addig.

-          Azért az már nem túl sok idő – nyelt egy nagyot Liz. – Egyelőre túl ideges vagyok ahhoz, hogy aludjak.

-          Mi a baj? – kérdeztem döbbenten.

-          Most, hogy közeledik az igazság pillanata, egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy akarom tudni – nézett rám kétségbeesett szemekkel.

-          Nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá nyugtatóan. Bár igazat adtam neki abban, hogy valószínűleg az apja válaszai nem fognak neki tetszeni. – Legalább megtudod végre, hogy ki az anyukád, ezt mindig is tudni szeretted volna.

-          Vagy ki volt az anyukám – húzta el a száját. – Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben hazudott volna az apám.

-          Meglátjuk – biccentettem. Már csak az a kérdés, hogy az lenne jobb, ha hazudott volna, vagy az lenne jobb, hogyha nem hazudott. Mindkét lehetőség elég sokkoló, azt hiszem. Bár, ha Liz édesanyja mégis életben van, akkor biztosan nagyon boldog lesz, hogy megismerheti.

-          Tehát reggel fogunk odaérni? – sóhajtott fel behunyt szemmel.

-          Igen, reggel – bólintottam rá.

-          Ha beérünk az erdőbe, a város előtt van egy patak, ha követitek a folyása mentén, akkor beleütköztök egy barlangba, ahová régen sokszor jártunk a dadusommal. Nagyon közel van a városhoz, de nagyon kevesen ismerik. Vannak ott általam otthagyott pokrócok, és talán még egy pihenőágy is, amit apám kiselejtezett. Ott biztosan nem lát meg minket senki – motyogta már félálomban. Hátha mégis elalszik, jobb lenne neki kipihennie magát, mielőtt odaérünk.

-          Rendben, akkor oda megyünk – egyeztem bele azonnal. Jó tervnek tűnik, hiszen az lenne a legjobb, hogyha senki nem látna bennünket…