Liz Volturi - 34. fejezet

34. fejezet

KEDVES OLVASÓIM! JÖVŐ HÉTEN SAJNOS NEM TUDOK FRISST HOZNI, MERT NEM LESZEK ITTHON, DE AZ UTÁNA VALÓ HÉTEN FOLYTATÓDIK A TÖRTÉNET, AMIT REMÉLEM, HOGY MINDANNYIAN VÁRTOK :D PUSZI, DRUSILLA

(Liz szemszöge)

Feszülten figyeltük mindannyian az apámat, de makacsul nem válaszolt az imént feltett kérdésemre, márpedig addig nem megyek innen sehová, amíg ki nem derül, hogy ki volt az a kisfiú, akit Esme a saját kisfiának hitt.

-          Jobb lesz, ha válaszol a lánya által feltett kérdésre, mert ha nem, akkor kénytelenek leszünk kicsikarni a választ – mondta Alec ellentmondást nem tűrve.

-          Nézzék, elmondtam, amit Liz és Esme tudni akart, de nem vagyok hajlandó ennél többet mondani, akár meg is ölhetnek, úgysem maradt már semmim – mondta apa elszántan.

-          Dehogynem, van egy szerető lányod, aki magyarázatot vár tőled – néztem rá gyengéden. Nagyon reméltem, hogy hallgat a jó szóra, és nem fog semmi butaságot tenni.

-          Hidd el, hogyha elmondom az nem fog tetszeni, úgyhogy ezt az információt inkább megtartom magamnak – mondta határozottan. – Most pedig jól esne egy pohár ital – fogta meg a konyakos üveget, és töltött magának egy jó nagy adagot.

-          A fájdalomcsillapítókra nem ajánlanám – szólalt meg Carlisle hirtelen.

-          Nekem már teljesen mindegy, szerintem, úgyhogy hálás vagyok doki, hogy próbál az esküje miatt segíteni, de valljuk be, hogy maga is örülne, ha végem lenne – emelte meg apa a poharát, majd szinte egyszerre felhajtotta az italt.

-          Apa, te teljesen megőrültél? – kérdeztem döbbenten. Most öngyilkos akar lenni, vagy mi a fene?

-          Nem, kislányom, csak elfogadtam a tényt, hogy mindent elveszítettem, amiért dolgoztam – nézett rám szomorú szemekkel.

-          Ne dőlj be neki, ez megint csak valami trükk – mondta Alec határozottan. – Ilyen rövid idő alatt sem volt nehéz rájönni, hogy igazából mindent próbál úgy alakítani, hogy téged manipuláljon.

-          Eszedbe sem jut, hogy talán tényleg miattam, az eltűnésem miatt van ilyen letargikus állapotban? – kérdeztem idegesen.

-          Nem igazán – rázta meg a fejét. – Ha tényleg miattad van ilyen letargikus állapotban, akkor az csak azért van, mert valószínűleg elég sok pénztől esett el amiatt, hogy nem akarsz hozzámenni ahhoz a vadállathoz.

-          Térjünk vissza inkább az eredeti kérdéshez – szólt közbe halkan Esme. – Ki volt az a kisfiú, akit a sajátomnak hittem? – nézett mélyen apa szemeibe. – Miután meghaltam azért a gyermekért, úgy gondolom, hogy jogom van tudni, hogy mégis ki volt.

-          Egy egyedülálló anya gyermeke volt, aki maga is belehalt a szülésbe. Egy árva kisfiú – válaszolta apám végül.

-          Akkor sem értem, hogy miért mondtad nekem azt, hogy fiúnk van. Miért hallgattad el, hogy igazából lányunk van? – kérdezte Esme, vagyis anya értetlenül. Anya, milyen furcsa szó, mármint eddigi életem során nem nagyon használtam, de mostantól fogom, amilyen sűrűn csak lehet.

-          Van egy nagyon ördögi tippem – húzta el a száját hirtelen Renata.

-          Na és mi lenne az? – néztem rá kíváncsian.

-          Inkább megtartanám magamnak, mert túl kegyetlen ahhoz, hogy igaz legyen – mondta idegesen.

-          Engem akkor is érdekel – fogtam meg a kezét.

-          Engem is, általában nagyszerű megérzéseid vannak – vágta rá Esme is azonnal.

-          Nos, ha ennyire akarjátok – sóhajtott fel Renata. – Szerintem a helyzet nyilvánvaló. Ez az ember fiút akart, de lánya született. Ami azt jelenti, hogy a családi vagyon átszáll majd a férjére, és nem marad az Evenson család kezében. Ilyenformán kapóra jött neki, hogy tudott szerezni egy fiúgyermeket, akit nyílván a saját nevére anyakönyveztetett. Viszont meg kellett oldania Liz kérdését is. Ebben az esetben két lehetősége volt. Vagy lefizet egy jó családot, hogy neveljék fel a fogadott fia számára, és így visszakerül a családba, vagy otthagyta volna, mintha szegény halott lány gyermeke lenne, aki a kisfiút szülte. Ez esetben Liz árvaházba, és ki tudja, hogy hová került volna. Vagy talán tévedek? – nézett kérdőn apám felé.

-          Nem, az teljesen kizárt – ráztam meg a fejem azonnal. – Apa nem küldött volna engem árvaházba. Igaz? – fordultam felé könnyes szemekkel. A saját apám biztosan nem tette volna ezt velem.

-          Természetesen nem, kincsem – válaszolta mélyen a szemembe nézve. Én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

-          Árvaházba talán nem, de a másik család elméletet nem cáfolta meg – fűzte hozzá Félix.

-          Apa? – fordultam felé ismét kérdőn.

-          Erre nem válaszolok – vágta rá azonnal.

-          Tehát a válasz így már nyilvánvalóvá is vált – állapította meg Carlisle dühösen. Esme arca pedig eddig nem ismert dühöt tükrözött.

-          Te nyavalyás, utolsó… - indult meg anya apa felé, de Carlisle hirtelen elkapta.

-          Ne mocskold be a kezed, kicsim – fogta le Esmét határozottan. – Nem éri meg, hogy elveszítsd az ártatlanságodat egy ilyen alak miatt.

-          Nem hiszem el, hogy az volt a terved, hogy engem mással neveltetsz fel – nyögtem fel, majd arcomat a kezeimbe temettem. Mit mondhatna erre egy lány, azon kívül, hogy sikítani akarok, hosszan, és hangosan. Az apám egy őrült, és én ezt csak tizenhét év után tudom meg.

-          Folyamatosan figyeltelek volna, és ismertél volna bennünket. Ráadásul nagyon jó családba akartalak adni, de aztán a kisfiú meghalt, Esme leugrott a szikláról, így nem volt értelme nem megtartani téged – adta be a derekát apa végre, és elmondott mindent, amit tudni szerettünk volna.

-          Nem hiszem el, hogy a húgom pont akkor nincs itt, amikor szükség lenne rá – szusszantott Alec dühösen.

-          Egyetértek – biccentett Renata azonnal, és Félix is követte.

-          Liz, nézd, én már számtalanszor megbántam a tettemet, amit majdnem elkövettem ellened – nézett rám apa óvatosan.

-          Ennek most vigaszt kellene nyújtania a számomra? Sajnálod, hogy kis híján megváltál a saját véredtől? Az ég szerelmére, csak azért tartottál meg, mert így alakult – kiabáltam rá. Hát egyáltalán nem érti, hogy milyen súlyos sebet égetett a szívembe néhány pillanat alatt? – Egy csepp bűntudatod sincs amiatt, hogy Esme miattad kísérelt meg öngyilkosságot? – mutattam anyára dühösen. – Egy cseppet sem érdekelnek a tetteid következményei?

-          Az anyád mindig is gyenge volt – mondta teljes nyugalommal apa.

-          Esme az egyik legerősebb nő a földön, akit csak ismerek. Az emberek kilencven százaléka belehalt volna azonnal abba a zuhanásba, amin keresztülment. Ő ennek ellenére mégis túlélte – morgott fel Carlisle. Még sosem láttam őt ilyen állatiasnak. – A lelki sérülései pedig talán még az esés okozta károknál is súlyosabbak voltak.

-          Ott zokogott és hisztériázott nekem állandóan. Hogyan lettem volna boldog vele, amikor egyáltalán nem akart jó feleségem lenni? – dörrent rá apa Carlisle-ra.

-          Nekem tökéletes feleségem, és megad nekem mindent, amit csak egy férfi kívánhat magának – mondta Carlisle ellentmondást nem tűrve.

-          Akkor azóta fejlődött, amióta az én feleségem volt – rántotta meg a vállát apa.

-          Most már megölhetem? Tényleg elegem van már belőle – nézett Félix Alec felé kérdőn. – Nem sértegette még eleget Esmét, és nem törte már össze elégszer Liz szívét és testét is?

-          Nem fogjuk megölni, mert a Mester azt mondta, hogy legyünk tekintettel Liz érzéseire, hiszen már a család tagja.

-          Én ebből ugyan nem csinálok hozzánk hasonlót, semmi pénzért, vagy jutalomért, de még Liz kedvéért sem – mondtam határozottan.

-          Nem is kell – vágtam rá azonnal. – Egyszerűen csak menjünk – nyeltem egy nagyot. – Megtudtuk, amit akartunk – mondtam szomorúan. Mire Esme is még jobban elkomorodott.

-          Ne, Esme, nem neked szólt. Örülök, hogy te vagy az anyukám – mosolyogtam rá. Mire ő boldogan kitárta felém a karját, én pedig azonnal belebújtam az ölelésébe, és annak ellenére ott is maradtam, hogy a fejem nagyon szédült.

-          Jól vagy, Liz? – kapott el Carlisle hirtelen, amikor a lábaim kezdték felmondani a szolgálatot.

-          Nem tudom, nagyon szédülök – néztem rá kissé bizonytalanul.

-          Semmi baj, ez lehet még a gyógyszer utóhatása, amit beadtam neked fejfájás ellen – mondta kedvesen.

-          Akkor azt hiszem, hogy lepihennék még egy kicsit – kapaszkodtam meg Carlisle karjában, majd a világ elsötétül előttem…

(Alec szemszöge)

Amint Liz elájult Carlisle karjában, azonnal hozzásiettem, felkaptam, és felvittem a szobájába. Nem is szándékoztam itt hagyni őt, amíg jobban nem lesz.

-          Alec, nemsokára világosodik – jelent meg hirtelen Félix.

-          Tudom – sóhajtottam fel.

-          Te is tudod, hogy ez mit jelent – fűzte még hozzá.

-          Félix, nem, Aro megmondta, hogy nem bánthatjuk Liz apját tartósan, hacsak nem maga Liz kéri ezt – néztem rá mérgesen.

-          Akkor mi legyen? Mert ha napközben idejön valaki, akkor sokkal több lesz az áldozat, mint amennyi szükséges lenne – vetette ellen Félix.

-          Nem tudom – csóváltam meg a fejem tanácstalanul. – Talán fel kellene ébresztenem Lizt.

-          Ne, hagyd pihenni, nekem van egy ötletem – lépett be Renata is a szobába.

-          Kíváncsian hallgatlak – néztem rá azonnal.

-          Tudod, hogy mesterien hamisítok, és találtam egy levelet, amit Liz apja írt. Írok egy üzenetet, hogy elutazott néhány napra, mert talán rábukkant az eltűnt lányára, mi addig elvisszük őt magunkkal mélyen az erdőbe, kihagyva az emberi útvonalakat, és mindent tudunk tisztázni. Utána, ha Liz úgy dönt, hogy az apja maradjon életben, akkor jól fejbe vágjuk, hogy azért ne haljon meg, és éjszaka letesszük egy kórházhoz, hogy megfelelő ellátást kapjon – mondta el a tervét egy szuszra.

-          Na és mi lesz, ha utána is keresni fog minket? – néztem rá kérdőn.

-          Nem fog, mert vagy az ütés hatására elhiszi majd, hogy balesetet szenvedett, és elhiteti majd magával, hogy csak álmodta ezt az egészet. A másik lehetőség, ha Liz úgy dönt, hogy az új ismeretek fényében nem kívánja életben tartani az apját, akkor pedig egyszerűen lelökjük a szikláról, amit megint csak balesetnek fognak nyilvánítani az emberek, vagy öngyilkosságnak a lánya elvesztése miatt, a végeredmény ugyanaz – rántotta meg a vállát.

-          Liznek egyik lehetőség sem fog túlzottan tetszeni, azt hiszem – temettem a fejem a kezeimbe. – Tudom, hogy szörnyű alak az apja, de azt is tudom, hogy még mindig szereti.

-          Nyilvánvalóan nem fog neki tetszeni, de így van választás. A harmadik lehetőség, hogy követjük a protokollt, és mivel megtudtuk, amit akartunk ezt a férfit egyszerűen kiiktatjuk itt a házában, és hazamegyünk, vészhelyzetben megtehetjük, amit kell a parancs ellenére is. Végül is azt akartuk megtudni, hogy Esme és Liz anya és lánya-e, na meg persze, hogy miért nem stimmel Liz születési anyakönyvi kivonata. Miután ezt megtudtuk engem innentől kezdve már nem érdekel ez a férfi. Legfeljebb annyira, hogy nagy örömmel elintézném, hogy soha többé ne bánthassa egyiküket sem, akár csak egyetlen szóval is – mondta Renata dühösen. – Nézzetek rá, ez nem is ember. Az ilyenek szokták kis híján agyonverni az éji pillangókat, majd boldogak hazakullognak a tökéletes kis életükbe, a tökéletes kis feleségükhöz, és ha a feleségnek szerencséje van, akkor őt már nem bántalmazzák, ismerem a fajtáját. Azt hiszi, hogy pénzzel minden az övé lehet, és ezért vágyik mindig többre, és többre, hogy legyen mivel finanszíroznia a perverzióit.

-          Renata, te már régen nem vagy éji pillangó – mondtam nyugtató hangnemben.

-          Valóban, de attól még szánhatom az egykori társaimat. Legalább eggyel kevesebb vadállat lesz a világban. Most őszintén, milyen ember az, aki így bánik Esmével? Az ég szerelmére, hiszen ezt a nőt még Jane is kedveli. A húgod talán csak őt nem hajlandó megkínozni az egész földön. Legszívesebben most azonnal darabjaira szedném ezt a férfit.

-          Ezzel nem csak Renata van így – állt mellé Félix is. – Alec, most komolyan, tudod, hogy én ivás szinten nem vagyok válogatós, de ebbe a vénába, még én sem mélyeszteném bele a fogamat, mert undorítana a gondolat, hogy egy ilyen lény vére kering az ereimben – mondta elfintorodva.

-          Jó, vigyük magunkkal, de csak akkor nyúlhattok hozzá, hogyha Liz így dönt – egyeztem bele. – Renata, kérlek, írd meg azt az üzenetet – néztem rá komolyan.

-          Jól van, néhány perc és mehetünk – bólintott rá, majd egy szempillantás alatt eltűnt.

-          Alec, ugye te is tisztában van vele, hogy Liz apjának nem igen lesz választása, vagy halott lesz, vagy elmegyógyintézetbe kerül – tette a vállamra a kezét Félix. – Jobb lesz, ha felkészíted rá a kedvesed, hogy kevés esély van arra, hogy az apja visszakapja a régi életét. Mind a ketten tudjuk, hogy a történtek fényében mit fog Aro parancsolni ezzel kapcsolatban.

-          Neki nem kell tudnia, hogy mi fog történni – néztem Lizre aggódva. – Mindenesetre ezt ne itt beszéljük meg – álltam fel mellőle, majd kisétáltam a szobából, Félix pedig azonnal utánam jött.

-          Hogy van? – kérdezte Esme idegesen.

-          Még alszik – simítottam végig a karján. – Bemennél hozzá te? Jobb lesz, ha nem lesz egyedül, amikor felébred – ajánlottam a lehetőséget. Tudtam, hogy ez a leghőbb vágya, de azért küldött be engem hozzá, mert engem régebb óta ismer, és úgy gondolta, hogy én jobban meg tudom majd nyugtatni, ha felébred, mint ő.

-          Örömmel – mosolyodott el boldogan, majd már be is surrant a szobába. Nekem pedig hirtelen eszembe jutott egy lehetséges megoldás a problémára, ami talán nem fog tetszeni Carlisle-nak, de azt hiszem, hogy meg lehet győzni erről a viszonylagosan fájdalommentes megoldásról. Neki végül is nem kell tenni semmit, csak mondania néhány összetevőt, vagy egy vegyületet, és meg is vagyunk.

-          Carlisle – álltam elé komolyan.

-          Ha a családotok valamelyik tagja így néz, az sosem jó jel – állapította meg tárgyilagosan. – Ismerem már ezt a tekintetet.

-          Na és mit mondasz? – kérdeztem kíváncsian. Tudtam, hogy azonnal érteni fogja a dolgot.

-          Mint orvos, azt mondom, hogy szó sem lehet róla – sóhajtott fel. – Mint férj, és talán egyszer fogadott apa, boldogan megtenném.

-          Tehát nemet mondasz – szögeztem le.

-          Inkább csak kérnék némi gondolkodási időt – mondta határozottan, majd a homlokát ráncolva elsétált. Tudtam, hogy nem könnyű neki, amit kérek, de azzal is tisztában voltam, hogy alaposan meg fogja fontolni a lehetőséget…