La Push vámpírja - 41. fejezet

41. fejezet




(Bella szemszöge)



Miután mindenki odaért a nappaliba és szembesült Carlisle legkevésbé sem nyugodt tekintetével, azonnal szörnyű érzések cikáztak végig az egész testemen. Nem tetszett ez az aggódó arckifejezés. Néhány pillanat múlva pedig Edward hangosan morogni kezdett és magához húzott. Ezek a szerint a helyzet még annál is rosszabb.

- Mi történt? – veszítettem el a türelmemet.

- Nem éppen tömegbaleset történt – kezdett bele Carlisle. – Illetve tömegbaleset volt ez tény, de sokkal inkább nevezném jól álcázott vámpírtámadásnak. Nagyon ügyesen csinálták. Aki nem tudja, hogy létezünk, az elsiklik az apró jelek mellett, tehát egyik emberi orvosnak sem tűnt fel, hogy valójában mi történt. Nekem sem esett le elsőre, hogy három éhes vámpír játszadozott el. Abban már az első pillanattól kezdve biztos voltam, hogy vámpírok voltak, de a számukra csak később derült fény.

- Három? – kérdeztem vissza. – Akkor Anthony és Nath elrablóira gyanakodsz? Ők is hárman vannak. Egyébként pedig, honnan vagy biztos benne, hogy három?

- A sérülések nagysága és száma különböző volt. Háromféle, ebből következtettem arra, hogy ennyi támadóval állunk szemben, de van jó hír is, a túlélők száma nagy. Csupán négy áldozat nem élte túl. A többiek könnyebben sérültek, amikor felborult a busz, de nem lesz komoly bajuk. Miután megzavarták őket eltűntek. Csak egy komolyabb sérültet vittünk kórházba – nézett rám Carlisle jelentőségteljesen. Edward pedig megint felmorgott. Mi a fene van már?

- Hány sérült van? – kérdezte Rosalie.

- Húsz könnyebb sérült, de nem jelentenek veszélyt, mert nem láttak semmit. A tanáraik veszítették életüket, a buszsofőr és a teherautó vezetője, de az biztos, hogy egyikük sem az ütközésbe halt bele – fűzte még hozzá.

- Hogy-hogy nem jelentenek veszélyt? – kérdezte Esme. – Hiszen látták az egészet.

- Hála az égnek, semmit sem láttak. A Seattle melletti vakok iskolája kirándulóbusza volt. Úgyhogy egészen biztos, hogy nem láttak semmit – mondta Carlisle halkan.

- Istenem, szegények, biztos nagyon megrémültek – sóhajtott fel Esme.

- Várj – döbbentem rá a ki nem mondott tényekre. – Hogyan élték túl a gyerekek, és ki hívta a mentőket? A falka? – kérdeztem idegesen.

- Igen, a falka lépett közbe – bólintott rá Carlisle.

- Hol vannak a fiaim? – kérdeztem néhány oktávval magasabb hangon.

- Csak Billy volt ott, néhány farkassal – mondta csendben Carlisle.

- Hol van, Billy? – kérdeztem már ingerültebben. Mire azonnal éreztem, hogy Jasper próbál lenyugtatni. – Most ne, Jasper – mordultam rá. – Hol van, Billy? – néztem Carlisle-ra egyre idegesebben.

- Az intenzív osztályon – lépett hozzám Carlisle közelebb, hogy a vállamra tegye a kezét. Én pedig lerogytam a kanapéra. A többiek pedig egy emberként szisszentek fel.

- Mennyire súlyos? – néztem fel fogadott apámra. Edward pedig az ölébe húzott.

- Nem túl jó a helyzet – válaszolta aggódva. – Nem lett volna szabad visszaváltoznia, de nem akarta lebuktatni a többieket, ezért megtette. Így viszont túl sok energiát veszített az erőlködéssel, hogy újra emberré váljon.

- Miért változott vissza? Hova lett a többi farkas? – kérdeztem idegesen. A farkasok sérülten inkább úgy maradnak, ahogy vannak, hogy gyorsabban gyógyuljanak. Billy nem buta, tudja jól, hogy ember formában sokkal tovább fog lábadozni.

- A falka haza akarta vinni, de féltek, hogy azzal csak még rosszabbá teszik az állapotát, mert súlyosan sérült a háta. A fiad kétségbeesett, hogy lebukhatnak, ezért addig erőlködött, míg végül sikerült visszaváltoznia, azután a többiek óvatosan felöltöztették, majd alfai parancsra hazamentek, mintha mi sem történt volna. Billy pedig felhívta a kórházat, hogy azonnal jöjjenek ki. Ennyire maradt még ereje, azután elvesztette az eszméletét – magyarázta Carlisle.

- Azonnal bemegyek hozzá – pattantam fel. – Anthony és Jake már tudja? – kérdeztem még, miközben visszafordultam Carlisle felé.

- Nem, még nem szóltam nekik, előbb neked akartam – válaszolta fogadott apám.

- A háta? Mennyire súlyos a sérülés? Ugye nem szenvedett maradandó károsodást? – kérdeztem idegesen. Most jutott el csak a tudatomig, hogy súlyos a hátsérülése.

- Egy ideig nem kelhet majd fel, és valószínűleg rehabilitációra is szüksége lesz, de a testalkata és a farkas génjei miatt, úgy nagyjából egy-két hónapra tenném a felépülésének idejét. Járni fog, újra, csak idő kell hozzá, és egy kis türelem. Külön egyszemélyes szobába vitettem. Minden pillanatban megfigyelik. Most éppen a legjobb medikusom vigyáz rá. Elég határozott lány, aki akár arra is képes, hogy lekötözze, hogyha nem marad nyugton. A beteg érdekében bármire hajlandó – mondta határozottan.

- Köszönöm – öleltem meg gyorsan. Majd Edward felé fordultam. – Beviszel a kórházba? Kocsival kevésbé leszek feltűnő, mintha csak feltűnök a kórház mögött.

- Hát persze – lépett azonnal mellém.

Néhány pillanattal később, pedig már száguldottunk is a kórház felé. Külön hálás voltam érte Edwardnak, hogy nem finomkodott és szó szerint tövig nyomta a gázpedált. Így néhány perccel később a Volvo csikorgó kerekekkel állt meg a kórház parkolójában. Már éppen ki akartam pattanni a kocsiból, amikor Edward hirtelen elkapta a kezem.

- Kicsim, tudod, hogy nem rohanhatsz oda be a saját segítségeddel. Billy azért kockáztatott, hogy ne fedje fel a kilétét és a miénket sem. Gondolj erre, amikor bemész az épületbe – mondta nyugtatóan. Tudtam, hogy igaza van, de egyszerűen nem voltam képes nyugton besétálni oda. Azonnal látnom kell a fiamat. Jacob és Dawn rám bízta őket, de én mégsem voltam képes vigyázni rájuk.

- Rendben, megpróbálok nyugodtan bemenni – motyogtam magam elé.

- Jól van, akkor menjünk – engedte el Edward a karomat.

Azonnal kipattantam a kocsiból, és emberi tempóban kezdtem el futni az épület felé, Edward pedig árnyékként követett engem. Amint beértem a nővérpulthoz siettem, és megtudakoltam, hogy merre találom Billy Blacket. Szerencsére a pultnál ülő nő nagyon kedves volt, és készségesen segített nekem, úgyhogy egy perccel később, már a fiam szobája előtt álltam. Éppen be akartam nyitni, amikor egy szúrós női hang megállított.

- Nem mehetnek be oda, csak hogyha a sérült hozzátartozói, és akkor is csak akkor, hogyha felvették a steril öltözéket. Ez itt az intenzív osztály, és a betegeknek nincs szükségük újabb problémákra – mondta határozottan. Én pedig éppen készültem letépni a fejét, de Edward megsejthette a szándékot, mert magához ölelt, és szorosan tartott.

- Mégis ki a fene maga? – kérdeztem dühösen. Ha azt hiszi, hogy megakadályozhat benne, hogy bemenjek a fiamhoz, akkor nagyon is téved.

- Johanna Moore, végzős orvostanhallgató – mondta a lány.

- Ő Carlisle tanítványa, csak jót akar a páciensének. Őszinték a gondolatai. Mi több, nagyon tetszik neki a fiad – súgta Edward a fülembe. – Vegyük fel a ruhákat, és próbáljunk meg kedvesek lenni hozzá.

- Rendben – szusszantottam bosszúsan. Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt.

- Sajnáljuk kisasszony, csak nagyon aggódunk Billy miatt – mondta Edward gyengéden. – Megtenné, hogy ad nekünk ruhákat, és beenged hozzá egy kicsit? Carlisle Cullen fia vagyok, Edward. A Black család nagyon közel áll hozzánk – próbálta elkápráztatni a majdnem doktornőt. Aki a jelek szerint semmi jelét nem mutatta a csodálatnak Edward irányába. Ilyen még soha nem történt. Nem láttam még nőt, aki ellenállt a csáberejének.

- Csak azért, mert Dr. Cullen fia nem engedném be magukat, de mivel idetelefonált a doktor úr, és azt mondta, hogy bemehetnek, ezért megteszem – mondta Edwardnak csípősen, majd egy szoba felé vezetett minket.

- Hűha, ilyen még nem történt velem ezelőtt – súgta gyorsan a fülembe Edward. – Eddig még bárkit el tudtam kápráztatni, akit akartam.

Kis idővel később, talpig beöltözködve léphettem be végre az ajtón, és amint megláttam Billyt egy kicsit megnyugodtam. Mindenhol gépek csipogtam körülötte, de a fiam szemei nyitva voltak, és még el is mosolyodott, amikor meglátott. Azonnal az ágyához siettem, és homlokon csókoltam őt.

- Hogy vagy? – kérdeztem aggódva, és megsimogattam az arcát.

- Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik – nyugtatott meg fiam. – Bár bosszantó, hogy egy percre sem kelhetek fel az ágyból, és hasogat a hátam, pedig tömnek fájdalomcsillapítóval rendesen.

- Rád támadt a rettenthetetlen orvostanhallgató? – kérdeztem morcosan. – Ha akarod, elintézem – csillant fel a szemem. Bosszantó kis nőszemély.

- Nem, hozzá még nem volt szerencsém, de ötpercenként rám küld egy nővért, hogy nehogy egyáltalán megmozduljak. Azt hiszem, hogy ott telt be a pohár, hogy a nővér konkrétan meg akart etetni, mondván, hogy nem erőltethetem meg magam, és ezért ne emelgessek borzasztó nehéz kanalakat – forgatta meg a szemeit Billy. Edward pedig felkuncogott.

- Carlisle nagyon precíz követőre akadt – magyarázta a jókedve okát.

- Ez a nő ezek szerint egy boszorkány – morgolódott fiam, én pedig hevesen bólogatni kezdtem. Szerintem is bosszantó ez a Johanna. Az ajtó pedig a következő pillanatban kinyílt.

- Nos, ha nem haragszanak, akkor a boszorkány, most vizitet tart, úgyhogy ha kifáradnának, azt nagyon megköszönném – lépett be a szobába a nő, és a fiam kartonját szorongatta a kezében. Billy pedig teljesen ledermedt, amikor felé fordította a fejét. Jaj, ne. Pont ezt a nőt? Az univerzum teljesen megőrült? A fiamhoz nem illik ez a morcos nőszemély. Kizárt, hogy ő lenne a tökéletes partner egy életen át Billy számára. Az én fiam életvidám, és kedves. Ez a nő pedig begyöpösödött és goromba. Bár tény, hogy nagyon is csinos, de nem csak a külsőségek számítanak. – Ha végeztem, akkor visszajöhetnek – tette még hozzá, amikor nem mozdultunk.

- Már itt sem vagyunk – fogta meg Edward a kezemet és kihúzott magával a szobából. Valószínűleg láthatta rajtam, hogy éppen azon gondolkozom, hogy mi lenne a leggyorsabb gyilkolási lehetőség, amit bevethetek a lány ellen. Alapvetően nem vagyok agresszív típus, de nem tűröm, hogy csak úgy kizavarjon a fiam mellől.

- Mi a francért ráncigálsz egész nap? Nem akartam kijönni Billytől – mondtam dühösen. – Nem csak te vagy a világon. Pláne nem rángathatsz úgy, ahogy kedved tartja – csattantam fel.

- Bella, Billy érdeke, hogy megvizsgálják és vigyázzanak rá – mondta nyugtatóan.

- Azt tudom, de egyáltalán nem zavartam volna őt a vizsgálatok közben – válaszoltam dühösen. – Egyébként sem kellene ilyen ridegnek lennie egy beteg hozzátartozóihoz. Carlisle biztosan nem erre tanítja.

- Kicsim, te régen örültél volna, hogyha bent vagyok veled, miközben Carlisle megvizsgál? – kérdezte Edward felhúzott szemöldökkel.

- Éppenséggel, hogyha tudni akarod, akkor pont aznap éjjel akartalak megkérni téged, hogy legközelebb kísérj el a nőgyógyászomhoz, hogy te is láthasd a babát, amikor elhagytál – mondtam dühösen. Mire Edward arca eltorzult, de én még mindig nem hagytam abba a kegyetlenkedést. - Ráadásul nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy állandóan az ablakból lested, amint Carlisle vizsgál, és közben olvastad a gondolatait. Szóvá tettem én ezeket valaha is? – kérdeztem halkan, hogy csak ő hallja, de a hangom annál fenyegetőbben csengett.

- Jól van, igazad van – adta meg magát. – Ezek szerint lebuktam, de értsd meg a lányt is. Még kezdő, és mindent szabályszerűen akar csinálni. Nem vizsgálhat betegeket mások előtt. Hogyha esetleg feljelenti valaki, akkor elveszít mindent, amiért idáig dolgozott. Egyébként sem rá haragszol, hanem azokra, akik ezt tették Billyvel, de a fiad rendbe fog jönni – nyugtatott tovább. Majd egy határozott mozdulattal a mellkasához rántott. – Nem lesz semmi baj, tudom, hogy megijedtél, és hogy sok sokkoló dolog ért mostanában, de a fiaid erősek. Billy is túl lesz ezen nemsokára – mondta majd nyugtatóan simogatni kezdte a hátamat.

- Sajnálom, én nem gondoltam komolyan, amit az előbb mondtam – bújtam hozzá még szorosabban.

- Tudom, nem haragszom – vágta rá azonnal.

- Köszönöm – motyogtam a mellkasába.

- Bármikor, édesem. Hogyha úgy érzed, hogy ki kell adnod magadból, akkor ne tartsd vissza – suttogta a fülembe.

Belőlem pedig előtört az eddig elfojtott zokogás. A csudába, miért lettem ilyen anyámasszony katonája? Sosem bőgtem még annyit, mint az utóbbi időben. Már percek óta álltunk így az ajtó előtt, amikor végre meghallottam az ajtó nyílását. Azonnal arra fordítottam az arcom, és megláttam Johanna sokkolt arcát.

- Mr. Black nagyon jól van a körülményekhez képest. Nem kell aggódniuk miatta. Néhány hónap múlva pontosan olyan egészséges lesz, mint régen – nézett rám ellágyulva. – Ha gondolják, akkor most visszamehetnek hozzá – fűzte még hozzá, majd eltűnt.

- Köszönjük – szóltam utána kedvesen. Mire egy pillanatra visszafordult és biccentett felénk. – Furcsa ez a lány – néztem fel Edwardra.

- Elég kuszák a gondolatai – bólintott rá Edward is.

- Menjünk vissza Billyhez – indultam el befelé a szobába. Kedvesem pedig szó nélkül követett.

Amint beértem a szobába egy szélesen vigyorgó Billyvel találtuk szembe magunkat. Nem tudtam mire vélni a hirtelen jött jókedvét, de örültem neki, hogy jól érzi magát.

- Elképesztő ez a lány – mondta lágyan. – Határozott, de mégis kedves. Annyira nem is boszorkány, mint amennyire hitted, anya – magyarázta boldogan.

- Ha te mondod, kicsim – hagytam rá. Majd leültem az ágya szélére. – Mi történt pontosan? – tettem fel a kérdést, ami foglalkoztatott.

- A falka nagy részével járőröztünk, amikor sikoltásokat hallottunk meg, és megéreztük a vámpírszagot. Azonnal elindultunk a nyom irányába, de amikor odaértünk a négy felnőtt már halott volt, és éppen a gyerekeket készültek lemészárolni. Én azonnal a nagydarab vámpírra vetettem magam, de sikerült elhajítania. Egy fának csapódtam, ami alapvetően még meg se kottyan nekem, sőt szegény fa látta a kárát, de azután teljes erőbedobással nekem rohant és hallottam, amint a hátam megreccsent, azután pedig összeestem és nem tudtam mozdulni. Ezután a három vámpír elmenekült, mert a falka nem akart otthagyni engem védtelenül. Tudod, hogy sosem hagyunk hátra sérülteket – nézett rám komolyan, mire csak bólintottam. – Nem tudtam felkelni, a többiek pedig aggódni kezdtek, hogy kárt tesznek bennem, hogyha megmozdítanak, ezért addig küszködtem, amíg visszanyertem az emberi alakomat. A srácok óvatosan, alig mozgatva felöltöztettek, majd felhívtam a kórházat, hogy azonnal jöjjenek ki mentőkkel és orvosokkal – magyarázta fáradtan. – Aztán minden elsötétült, és egyszer csak itt találtam magam. A többit pedig gondolom, már Carlisle elmesélte.

- Igen, a többit már Carlisle elmesélte – bólintottam rá. – Pihenned kell – simítottam végig az arcát.

- Jake már tudja? Át kell vennie az alfa posztját, hiszen ő a sorban a következő – mondta határozottan.

- Tudom, édesem. Nem lesz semmi baj – nyugtatgattam. – Jacob biztosan mindent kézben tud majd tartani, és Anthony is segít majd neki – mondtam határozottan.

Ahogy kimondtam ezeket a szavakat a szobába berontott Anthony, Nathalie, Jacob és Gaby is. Méghozzá talpig felöltözve ezekbe a fura zöld ruhákba.

- Hé, bátyus, egy kicsit nem figyelünk oda rád, és máris összetöröd magad – mondta Jake bosszúsan. – Szereznünk kell neked egy lányt, aki vigyáz rád, amíg itt vagy – csóválta meg a fejét.

- Már talált – vigyorodott el Anthony. – Tényleg csinos az a tanonc – biccentett Billy felé. Mire Nath-nak azonnal lefelé görbült a szája sarka. – Nem úgy, ne értsd félre, kicsim. Te vagy a legszebb, és legellenállhatatlanabb nő a világon – húzta magához Nathalie-t, majd lágy csókot nyomott az ajkaira.

- Mh… egy orvostanhallgató? Illik hozzád az a lány, akit láttunk. Egész kedves – mosolyodott el Jake. Akkor velünk vajon miért volt rideg az a lány? Ez különös. - A falka mindjárt itt lesz, mert ők is látni szeretnének – mondta Jake komolyan.

- Addig is, amíg ideérnek, egyél – húzott elő Gaby egy hatalmas süteménytartót a táskájából. – Tudom, hogy milyen pocsék a kórház koszt, úgyhogy hoztam neked túlélő csomagot – kacsintott rá.

- Köszi, Gabriella – mondta Billy hálásan, és azonnal tömni kezdte magába a süteményt.

- Nincs mit – legyintett Jake szerelme.

Nem sokkal azután pedig, hogy Billy megette a temérdek süteményt a falka többi tagja is megérkezett. Egészen addig a fiam mellett voltam, ameddig azt nem mondták, hogy muszáj mennünk. Az éj leple alatt pedig visszaosontam a szobája ablakához és vigyáztam az álmait. Edward pedig mindig mindenhová velem jött és tartotta bennem a lelket. Amikor már azt hinném, hogy végre minden rendben lesz, mindig történik valami rossz, de ezt nagyon meg fogja keserülni az a három vámpír. Soha többé nem fognak a fiaimhoz nyúlni, kerül, amibe kerül, de távol tartom őket Forsktól.