La Push vámpírja II. - 1. fejezet

1. fejezet


SZIASZTOK! HÁT ITT LENNE A MÁSODIK ÉVAD ELSŐ FEJEZET. JÓ SZÓRAKOZÁST KÍVÁNOK HOZZÁ, ÉS REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG :D AZ OLDALRA PEDIG MÉG MA KI FOG KERÜLNI A SZAVAZÁS AZ ALCÍMRŐL, HOGY EGY KEDVES OLVASÓM FANNI BE TUDJA FEJEZNI AZ ÚJ FEJLÉCET, AMIT FANTASZTIKUS LETT. ELŐRE IS KÖSZÖNÖM NEKI! PUSZI, DRUSILLA

(Bella szemszöge)



Az egész helyzetből egyetlen egy szót sem értettem. Mármint, mi a csodát akarhat tőlünk a Volturi. Hiszen nem szegtük meg a törvényeket, és a legnagyobb titokban létezünk a családommal együtt, amióta csak az eszemet tudom. Nem kaphattak rajta minket, hogy bármi rossz fát is tettünk a tűzre. A fiam az egyetlen kincs, akit ügyesen titkolok a világ elől már igencsak régóta. Vagy talán az unokáink váltották ki a látogatást a Volturiból? Valahogy tudomást szereztek róla, hogy egy félvér és egy farkas szerelembe esett egymással. Tény, hogy ebből a házasságból nem mindennapi gyermekek születtek, de tökéletesen nevelhetők, és értelmesek. Ezzel nem lehet problémájuk.

- Edward? – motyogtam a lehető leghalkabban.

- Semmi baj nem lesz, kicsim – szorította meg a kezemet.

- Tényleg nem tudják, hogy miért kell minket Volterrába vinniük? – kérdeztem idegesen.

- Sajnos nem, már minden egyes gondolatukat elemeztem, és elemzem folyamatosan, de nem hallottam semmi olyasmit, ami ránk utalna, vagy kapcsolatba lehetne hozni velünk – válaszolta halkan.

- Tán azt hiszed, hogy hazudtam nektek? – szólalt meg Jane hirtelen. – Én is vámpír vagyok, ahogy ti, úgyhogy nem igazán lesz egyszerű sugdolóznotok, amíg itt ülök tőletek nem messze. Egyébként pedig nem is illik ilyet tenni… öhm, te nőszemély – morogta Jane. – Edward barátunk nyilvánvalóan nem régen változtathatott át, különben tisztában lennél vele, hogy sugdolózni társaságban nem illendő. A régi világban még tanítottak némi jómodort – vigyorgott rám Jane. Mintha várt volna rá, hogy történni fog velem valami, de nem igazán értettem ezt a bámulást.

- Ne merészelj még egyszer a nejemre támadni – sziszegte Edward a fogai között.

- Ami azt illeti, annyit biztosan tudok, hogy valakit elrabolni sem éppen kedves megnyilvánulás – szóltam vissza szúrósan.

- Aro Mester vendégei lesztek, és nem elrabolva vagytok, hanem invitálva – javított ki Jane.

- Ez is egy nézőpont – morogta Brian.

- Inkább foglalkozz a kis barátnőddel, szegényt úgy látszik megviselte az előbbi kis bemutatóm – mosolyodott megint el Jane.

- Szadista szuka – pattant fel Brian. Edward azonban elkapta még mielőtt nekieshetett volna a Volturi egyik tagjának.

- Ezzel nem segítesz Angelának – ültette le szerelmem a barátomat.

- Mert azzal teszek, hogy hagyom magam elvonszolni a világ végére, amikor máshol lenne ránk szükség? – kérdezte ingerülten.

- Többet érünk a családunk számára élve, mint holtan – mondta Edward ellentmondást nem tűrve. – Gondolkodj egy kicsit, mielőtt cselekednél. Csakis a saját érdekedben. Ha a Volturi ellenségként kezel minket, amikor odaérünk, akkor majd ráérünk aggódni, de addig ne szítsuk az indulatokat, hogyha nem muszáj. Bella nem hagyja, hogy még egyszer bántsák Angelát, Jane hatástalan ellenünk. Úgyhogy nyugodj meg, légy szíves – csitította Edward.

- Na, de… - kezdett bele újból Brian.

- Kérlek, hallgass Edwardra – kuporodott Angela Brian ölébe. – Egy szempillantás alatt megölnek bárkit, és nem éreznek egy apró cseppnyi bűntudatot sem a tetteik miatt. Láttam, hogy mire képesek, amikor náluk jártam – magyarázta csendesen.

- Tényleg, miért vendégeskedtél a Volturinál? – kérdeztem kíváncsian.

- Szerettem volna világot látni, de azt nem tudtam, hogy Volterrában él a vámpírok uralkodó családja. Mindig is meg akartam nézni a Toscán tájat, és ebbe az a kis városka is beletartozik. Demetri szúrt ki, miközben éjjel a városban sétáltam. Úgy kerültem hozzájuk, és a vendégük voltam három hónapon át. Utána távoztam a palotából – emlékezett vissza Angela.

- Te is csak egy újabb abnormális vámpír voltál, aki csak állatvért iszik, és mint minden ilyen idiótát, a mester úgy határozott, hogy megpróbál jó útra téríteni, vagy hogyha ez mégsem sikerül, akkor csak jobb belátásra bírni afelől, hogy ez az egész dolog természetellenes – köpte a szavakat Jane. – Nem is értem, hogy hogyan vagytok képesek azoknak a büdös állatoknak a vérét meginni. Undorítóak – borzongott meg látványosan.

- Hozzá lehet szokni, és legalább engem nem bánt a lelkiismeret minden egyes emberélet kioltása után – vágott vissza Edward.

- Na és honnan a fészkes fenéből veszed, hogy nekem fáj azoknak a képmutató lényeknek a halála? – húzta fel a szemöldökét Jane.

- Egykor te is ilyen lény voltál. Vámpír csak emberből lehet – szóltam bele én is a vitába.

- Semmi jó nem volt abban a létben, amiben emberként kellett élnem. Gyűlöltek, meg akartak gyilkolni. Pont azért, mert tehetséges vagyok. Aro ezzel szemben azért imád, mert megvan ez a képességem. Akkor pedig már inkább vagyok vámpír, mint ember. Az emberek gyengék – szusszantott Jane bosszúsan.

- Szerintem is jó vámpírnak lenni – állapította meg a hatalmas férfi, ha jól emlékszem Félix, amikor kilépett az ajtón. – Tíz perc és leszállunk, már szóltunk a kocsiknak, hogy várjanak ránk – mondta Jane-nek.

- Köszönöm, Félix – biccentett a lány.

Tíz perc múlva valóban már a földön voltunk, azután pedig betereltek minket egy sötétített ablakú autóba. Valami magánreptér féleségen szállhattunk le, ugyanis egy lélek sem volt ott rajtunk kívül. A Volturinak nyilván bőven van pénze, hogy akkor utazzon, amikor csak akar, és pontosan úgy, ahogy akar. Úgy negyed órás autóút után kiszálltunk, valami garázsféleségben, és egy lifthez sétáltunk. A liftben klasszikus zene szólt, és már legalább egy perc mentünk valamerre, amikor kinyílt az ajtó, és egy teremben találtuk magunkat. Edward magabiztosan lépkedett, én viszont kíváncsian kémleltem körbe, hogy minél több részletet láthassak a kastélyból. Mindig is vonzottak az ilyen hideg, ódon kastélyok, mert számomra a titokzatosságot képviselték. Néhány perc múlva megálltunk egy hatalmas duplaajtó előtt, majd a Félix nevezetű vámpír kinyitotta az ajtót, és mi beléptünk a hatalmas terembe. Amint beléptünk számos vörös szempár szegeződött ránk, majd a három trónus elé vezettek minket.

- Nocsak, hát sikerült elkapni néhány Cullent – mosolyodott el a középső trónuson ülő vámpír. – Gratulálok gyermekeim, a jutalmatok, hogy ma kimenőt kaptok, és a városon kívül ott vadásztok, ahol csak akartok – mosolygott a három fogva tartónkra. Felismertem őket Carlisle képéről. Aro, Marcus és Caius, a három vezető.

- Köszönjük, Mester – vigyorodott el a három vámpír. Micsoda kegy, saját maguk vadászhatnak. Oda ne rohanjak. Hogyha ez ekkora szám, akkor mi van, amikor nagy jutalmat kapnak. Hozhatnak magukkal haza uzsit? Arrogáns, és idióta egy család ez. – Nincs mit gyermekeim, elmehettek – bocsájtotta el őket a férfi. – A többiek is távozhatnak – intett utána Aro.

- Na, de Mester, mi lesz, hogyha önökre támadnak? – tiltakozott az egyik lány.

- Ne aggódj, Renata, ha bármi bajunk esik, akkor úgysem fogják élve elhagyni a kastélyt – nézett ránk jelentőségteljesen.

- Úgy rémlik, hogy nem mi akartunk idejönni – szólaltam meg végül. Elegem volt már belőle, hogy levegőnek néznek, de legalábbis ellenségnek, amikor nekünk eszünk ágában sem volt idejönni.

- Arcátlan – pattant fel egy ellenszenves férfi Aro jobb oldalán. – Vigyázz a szádra asszony, mert egyetlen szavamba kerül, és a fejed a porba hullik.

- Én csak tényeket közöltem – vágtam rá azonnal. – Hogyha mi törtünk volna be hozzátok, akkor nemes egyszerűséggel tekinthetnétek bennünket fenyegetésnek, de mivel ti magatok hozattatok ide minket, ebből következik, hogy mondanivalótok van a számunkra. Szerintem ez tökéletesen logikus feltételezés – néztem mélyen a szemeibe. Eszem ágában sincs tétlenül tűrni, hogy már szinte megalázzanak, amikor ők maguk kívánták úgy, hogy idejöjjek, megszakítva ezzel a nászutamat, és megakadályozva, hogy a családomhoz menjek, akiknek szükségük van rám. Most azonnal. Az unokáimnak nem eshet baja. Sem a gyermekeimnek, vagy bárkinek a családból.

- Valóban, igazat szól a lány – suhant elém a szószólójuk. – Megengeded? – kapta el a kezemet. Majd behunyta a szemeit. Én pedig első felindultságomban ki akartam rántani a kezem az övéből, de Edward nyugtatóan a vállamra tette a kezét, és halványan megrázta a fejét. Miféle perverz vámpír ez? A kezemet fogdossa, behunyt szemekkel? Mintha élvezné az egész helyzetet.

- Fantasztikus – villantak rám a szemek, miután kinyíltak. – Edward, te sem látsz a hölgy, vagyis, ha jól látom, akkor a feleséged fejébe? – fordult az említett felé kíváncsian. Majd a kezét nyújtotta felé, szerelmem pedig engedelmesen a kezébe adta a tenyerét. – Nocsak, a kis asszonykád úgy látom, hogy hatalmas erővel bír – mondta elképedve néhány pillanat után. – A te fejed is zárva van előttem, ha a feleséged úgy akarja. Rendkívüli. Vajon mire képes még? – mért végig gyanakodóan.

- Ennyit tudok, van egy pajzsom, amit ki tudok terjeszteni, ez nem akkora szám, mint ahogy mindenki hiszi – rántottam meg a vállam.

- Szerintem viszont nagyon is érdekes – sétált vissza lassan a trónusához.

- Megtudhatnánk, hogy miért vagyunk itt? – tettem fel a minket leginkább foglalkoztató kérdést.

- Úgy tudom, hogy Forksban éltek – mért végig minket Aro.

- Valóban, nem olyan régen költöztünk vissza – biccentett szerelmem.

- Na és mit tudtok a testőreink rejtélyes eltűnéséről? – szegezte nekem a kérdést ellenségesen.

- Miféle testőrökről van szó? – kérdeztem döbbenten.

- Miféle eltűnések? – kontrázott rám Edward.

- Nem kell játszanotok az ártatlant – csattant fel az ellenszenves szőke hajú férfi, ha jól emlékszem, akkor az ő neve Caius.

- Azt sem tudjuk, hogy miről van szó - szólalt fel kedvesem végre. – Nem láttunk volterraiakat a házunk táján, és pláne nem ártottunk a családotoknak. Eszünkbe sem jutna ilyesmi, hiszen ismeritek Carlisle-t, vele éltetek, nem is kevés ideig. Tiszteletben tartjuk a törvényeket, és ha nem így lenne, tőlünk akkor távol áll a gyilkolás, vagy a bosszú – mondta Edward teljesen őszintén.

- Nos, ha nem is ti voltatok, akkor is tudnotok kellene róla, hogy valami folyik Seattle-ben – mondta az eddig csöndben ülő férfi. – Nem érdekel, hogy ki okozza a gondot, vagy, hogy tudtok-e róla bármit is, de ha Alec és Heidi nem kerül elő egy héten belül, akkor hatalmas bajban lesztek – mondta komolyan.

- Honnan tudhatnánk, hogy mi folyik ott, vagy, hogy hová tűntek a testőreitek? – kerekedtek el a szemeim. Nem értem a logikájukat. – Miért nem küldtök utánuk valakit?

- Ha valaki elfogta Alecet és Heidit, az már önmagában elég veszélyes lehet, és csakis olyasvalaki jöhet szóba, aki hárítani tudja Alec képességét – szegeződött rám a három szempár.

- Azt sem tudom, hogy milyen képességgel bír a testőrötök – csattantam fel.

- Akkor kapcsold ki a képességed, és engedd, hogy a fejedbe lássak – ajánlotta a lehetőséget Aro.

- Ez nem olyasmi, amit csak úgy ki lehet kapcsolni – válaszoltam azonnal. Nem fogom megmutatni a családunkat neki, mert még a végén túlkombinál mindent. Egyébként sem akarom, hogy trófeának tekintse a családunkat.

- Rendben, nekem akkor az is megfelel, ha a többiekről leveszed a pajzsod – rántotta meg a vállát Aro. A fenébe, most megfogott, erre nem mondhatok nemet. Hacsak…

- Na és mi garantálja, hogy nem megkínoztatni akarod őket? – kérdeztem. – A repülőn már kapott egy kis ízelítőt Angela a vendégszeretetekből.

- A szavamat adom, hogy senkinek sem esik bántódása közületek – mondta Aro láthatóan komolyan.

- Mióta kell nekünk könyörögni bármiért is? – kérdezte Caius dühösen.

- Caius, nyugodj meg bátyám. Ahogy Jane-t ismerem, van oka a hölgynek tartani tőlünk – biccentett felém Aro. Én pedig félve néztem Edwardra, kifogytam a kifogásokból, pedig nagyon szerettem volna valahogy elkerülni, hogy tudomást szerezzen a többiekről.

- Vedd le a pajzsod rólam, kicsim – biztatott Edward. – A többieken ettől még rajta tarthatod – simított végig az arcomon. Én pedig nagyot sóhajtottam, és elengedtem kedvesemet a pajzsom alól. Aro azonnal éhes vadként kapta el a kezét, és koncentrálni kezdett. Rettegve figyeltem a jelenetet, egészen addig, amíg el nem engedte őt.

- Nos, sok dolog történt a családdal, de Alec és Heidi eltűnésekor Bella és Edward már Esme szigetén tartózkodott, tehát nem lehetséges, hogy ők tették volna. A többieken pedig fogott volna Alec képessége – magyarázta Aro megfontoltan.

- Akkor kénytelenek leszünk tovább keresni az esetleges tetteseket – szólalt meg Marcus ismét. – Köszönjük a látogatásotokat, szerintem most akár távozhattok is.

- Szerintem viszont nekik is segíteniük kell, hiszen az ő területükön történt az eset – morogta Caius. – Egyébként pedig az egy dolog, hogy ők ketten nászúton voltak, viszont a másik kettő is velük tartott, vagy csak később érkeztek?

- Nos, Bella, ez még valóban érdekes lehet. Megtennéd? – lépett Angela elé.

- Nem, őt nem – tiltakozott Brian szerelme elé lépve. – Rólam vedd le a pajzsodat – nézett rám barátom szigorúan.

- Hm… és egyesek szerint már kihalt a lovagiasság – forgatta meg a szemeit Caius. Én pedig jobb híján hagytam, hogy Aro átvizsgálja Brian gondolatait is. A Volturi vezetője ismét kíváncsian kapott a felajánlott kéz után. Majd érdeklődve figyelte az eseményeket. Azután pedig a bátyjaira nézett.

- Valóban nincs közük Alec és Heidi eltűnéséhez, de azért sok minden történt a Cullen klánnal, amióta utoljára találkoztunk. Érdekes lenne meglátogatni őket a közeljövőben – vigyorodott el Aro. Utálom ezt az arrogáns mosolyt, ami az egész arcát beteríti. – Két héten belül meglátogatunk benneteket, ha megfelel – fűzte még hozzá. – Addig is hálásak lennénk érte, hogyha körbeszimatolnátok Seattle környékén, hátha megtudtok valamit az eltűnt családtagjainkról – fűzte még hozzá.

- Természetesen – biccentett Edward. – Igyekszünk előkeríteni a tagjaitokat.

- Köszönjük, akkor két hét múlva – köszönt el tőlünk Marcus.

- Szabadon távozhattok – biccentett Aro is.

- Ha Alec és Heidi nem lesz meg, akkor hatalmas árat fogtok fizetni – nézett ránk Caius izzó szemekkel.

Majd tüntetőleg elhagyta a helyiséget. Igazán bájos vámpír, gondoltam magamban, és közben a szemeimet forgattam. Néhány pillanattal később pedig az a Renata nevezetű nő jelent meg, hogy kivezessen bennünket a palotából. Nagyon nem tetszett nekem, hogy a Volturi személyesen meglátogat bennünket. Na és az sem, hogy két állítólag nagyon is erős tagjuk tűnt el nemrégen, ráadásul a közelünkben. Talán köze lehet az eltűnésüknek ahhoz, hogy Marie-t el akarják rabolni…



(Emily szemszöge)



Iszonyatos fejfájással ébjedtem, de a hátam máj nem sajgott szejencséje egy kicsit sem. Azonnal Majie-t kejesve pislogtam köjbe, de őt nem láttam sehol. Az nem lehet, hogy eljabolták. Emmett bácsi eltávolította a betolakodót. Az nem lehet, hogy elvitték a húgomat. Síjtam el magam, de inkább vonyítás szejű volt. Fel sem tűnt, hogy még mindig fajkas vagyok.

- Mi a baj, kincsem? – hallottam meg az álmos hangot magam mellett. Apu volt itt. – Fáj valamid?

- Hol van a húgom? – kéjdeztem félve. – Ugye nem vitték magukkal?

- Nem, nyugodj meg, édesem. Nagyon ügyes voltál. Megmentetted anyut, és Marie-t is – simogatta meg apa a hátamat. – A másik szobában alszanak – mutatott az ajtó felé.

- Akkoj jó – sóhajtottam fel.

- Ne csinálj ilyet még egyszer, Emily – nyomott puszit apa a fejemre. – Ne merészelj ilyen magánakciókba kezdeni, legalább kétszáz éves korodig – mondta ellentmondást nem tűrve.

- Én csak azéjt tettem, mejt senki nem volt, aki segítsen – motyogtam halkan.

- Tudom, kicsim, de már dolgozunk rajta, hogy kiküszöböljük a problémát – vett ki a kiságyból, és finoman magához ölelt. - Azt hiszem, hogy ideje lenne, hogy megint kisbaba légy – mondta komolyan.

- Megpjóbálom – bólintottam. Majd ejősen koncentjáltam já, hogy megint Emily baba legyek, és néhány pillanattal később máj láttam is a kezeimet. Viszont ajja nem számítottam, hogy nem lesz jajtam juha. – Jesszusom, apa, csukd be a szemed – mondta fülig vöjösödve, és pjóbáltam úgy fojdulni, hogy ne lásson kényes jészeket.

- Kicsim, ott voltam, amikor születtél, és akkor sem ruhában érkeztél erre a földre – kuncogott fel apu.

- Te akkoj is féjfi vagy – mondtam hatájozottan.

- Oké, vettem, már el is jött a szégyenlős korszak – kuncogott fel apa.

- Jaj, apu – takajtam el az ajcomat.

- Jól van, már itt is egy kis takaró, te nagylány – tekejt köjbe apa takajóval.

- Köszi – mosolyogtam já.

- Nincs mit, kicsikém – nyomott puszit a homlokomja. – Éhes vagy?

- Én mindig éhes vagyok – sütöttem le a szemeimet.

- Akkor átviszlek anyához, hogy felöltöztethessen, és addig én csinálok nektek reggelit Esmével – indult el velem a szomszéd szobába.

- Oké – bólintottam azonnal.

Ahogy apa belépett velem a szobába, Majie azonnal lelkesen tapsolni és sikongatni kezdett, pedig eddig nyugodtan feküdt az alvó anyukánk mellett. Szegény anyát nagyon kimejítették az elmúlt napok. Néha felébjedek éjszakánként, és láttam, hogy ájgus szemekkel kémlelte az ejdőt szinte minden éjjel, apával együtt. Pedig pihennie is kéne.

- Szia, hugi – integettem neki.

- Jól vagy? – kéjdezte aggódva.

- Én jól, de anya teljesen ki van készülve – mutattam a háta mögé.

- Még csak most aludt el végje – válaszolta Majie azonnal. – Szejintem most is csak azéjt, mejt egy kicsit segítettem. Azt látta, hogy itt vagytok ti is mellettünk, és így már elaludt. Nem szívesen manipulálom, de muszáj aludnia egy kicsit.

- Akkoj ne is ébjesszük fel – néztem apa felé.

- Megkérem Rose nénéteket, hogy öltöztessen át titeket – biccentett apu.

- Miéjt nem te? – húzta fel a szemöldökét Majie.

- Mert a nővéred elérte a szégyenlős korszakát – mosolyodott el megint.

- Ne nevess ki – mondtam dujcásan.

- Szégyenlős? Az milyen? – húzta fel a szemöldökét Majie.

- Tudod, apa egy fiú, mi meg lányok vagyunk – magyajáztam kissé zavajban.

- Na de apa, nem olyan fiú, mint a többi – éjtetlenkedett tovább Majie. – Engem felöltöztethetsz, apu, és Emilyt is. Majd azt mutatom neked, hogy van jajta mondjuk tjikó, de közben majd te adod já – ajánlotta a lehetőséget húgom.

- Nem, drágám – tiltakozott apa. – Egyszer át kell engednem az öltöztetéseteket a lányoknak – mondta beletöjődően. – Tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Mindjárt idehozom Rose-t, addig pedig ne keltsétek fel anyut – intett minket szigojúan.

- Jól leszünk – ígéjtük meg azonnal.

- Tudom – csikizte meg apa a pocakunkat, majd letett, és kisietett a szobából.

Néhány pillanattal később pedig máj jöttek is minket átöltöztetni. Azután pedig levittek a földszintje, és megkaptuk a finom jeggelinket. Vagyis én megkaptam a fincsi jántottámat, míg Majie ma jeggel véjje vágyot, úgyhogy ő csak azt kapott most. Sajnáltam, hogy ő nem eszik velem most, mejt a múltkoj imádtam azt amikoj mindketten maszatoltunk, de hát ezt véjjel csak nem lehet megtenni. Mindenesetje azt viszont már tökéletesen sikejült elfogadnom, hogy a testvéjem egy kicsit vámpíjosabb, mint én valaha is leszek. Végje megéjtettem, hogy másnak lenni nem jossz, egyszejűen csak mindenki másmilyen, de akit szejetünk, azt úgy szejetjük, ahogy van, akkoj is, hogyha vannak olyan szokásai, amiket nem éjtünk…