La Push vámpírja II. Új nemzedék - 11. fejezet

11. fejezet

(Bella szemszöge)

Egyszerűen nem tudtam hova tenni azt a dolgot, amit Emilytől hallottam. Én eddig semmit nem vettem észre ebből az egészből. Az viszont hagyján, hogy én nem vettem észre a dolgot, de a többiek sem. Hogy tudta ezt Johanna eltitkolni? Mármint, abból ítélve, hogy az unokám így érez, csakis ez az egyetlen megoldás létezhet a kialakult helyzetre.

-         Nagyi, itt vagy? Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte az ajkát rágcsálva. – Elég bután érzem magam, úgyhogy örülnék, ha meg tudnánk ezt beszélni rendesen – pirult el. – Lehetséges az, hogy két farkas ugyanabba a személybe vésődik be? Na és az lehetséges, hogy egy lány farkas egy lányba vésődik be? Mit fog szólni anya és apa, ha el kell mondanom nekik, hogy még ebben is más vagyok? Én erre nem vagyok képes, ez egyszerűen képtelenség – dugta a kis fejét a párna alá.

-         Édesem, én egyáltalán nem hiszem, hogy te Johannába vésődtél volna be, sőt azt sem hiszem, hogy nem normális dolog, ami történt veled – vettem le róla a párnát. – Nekem egészen más az elképzelésem a helyzetről – nyugtattam meg.

-         Mi más lehetőség lenne? – kérdezte kétségbeesetten.

-         Az, hogy azért szereted most ennyire Johannát, mert a leendő kisbabájába fogsz bevésődni – mosolyodtam el. Megint nagymama leszek, végre Billy is megismerheti az apaság szépségeit. Várjunk csak, hogyha Johanna és Billy kisbabája Emily bevésődése, akkor tőle nem lehet megtagadni, hogy visszamenjen a leendő kedveséhez. Egy farkas bevésődése szent, és sérthetetlen.

-         Biztos, hogy bevésődtem? Azt mondta Gabriella, hogy azt érezni fogom. Mármint, hogy elsöprő lesz, és utánozhatatlan – motyogta maga elé bizonytalanul. – Milyen az elsöprő, és milyen az utánozhatatlan? Amikor a szíved kis híján kiszakítja a bordáidat, és az arcod felforrósodik, és mindenhol szikrák vannak?

-         Igen, valami ilyesmi – kuncogtam fel. Nagyon édes volt ez a bizonytalanság. Pedig Marie és Tim azonnal tudták, de Emily olyan kis bizonytalan. – Mitől tartasz, kincsem? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem tudom – sütötte le a szemeit. – Mi van, hogyha én nem fogok tetszeni neki? Mármint én olyan gyorsan növök, és ő még csak meg sem született, még csak nem is mostanában fog világra jönni. Én már majdnem felnőtt leszek, mire ő kibújik Johanna pocakjából, és azt sem fogja tudni, hogy mit akarok tőle – tördelte a kis ujjait idegesen.

-         Emily, az a pici baba pontosan fogja tudni, hogy ki vagy te, és mit jelentetek egymásnak – húztam az ölembe.

-         Honnan tudod, hogy ő emlékezni fog rám, hogyha Billy és Johanna emlékei elvesztek? – pityeredett el. – Biztos vagy benne, hogy azért nézek így Johannára, mert kisbabája lesz, aki az én életem párja?

-         Igen, egészen biztos vagyok benne, drágám – mondtam határozottan.

-         Vissza akarok menni hozzá – mondta határozottan.

-         Vissza is megyünk – bólintottam rá. – Itt az ideje, hogy kezünkbe vegyük a dolgokat, és nekem már meg is van a tervem, az új tervem, ami sokkal célravezetőbb, mint a többieké. Visszamegyek La Pushba, és ha mindent elrendeztem, akkor hazajöhettek ti is – néztem Emilyre biztatóan.

-         Ne, várj, kérlek – csimpaszkodott a nyakamba. – Nem akarom, hogy egyedül menj, mi van, hogyha valami bajod esik? Ne avassuk be a tervedbe a többieket is? – kérdezte bizonytalanul.

-         Nem, ez most az én ügyem – válaszoltam határozottan. – Bízz bennem, csak néhány nap, legfeljebb egy hét és értetek jövök – mondtam komolyan. – Addig maradj itt, és falazz nekem. Meg tudod csinálni, kicsim? Csak egy-két nap előny kell, akkor már semmit nem fognak tudni megakadályozni a többiek.

-         Rendben van, ha biztos vagy benne, akkor én támogatlak – mondta Emily határozottan. Még soha nem láttam ennyire elszántnak, de határozottan tetszett. Erős, és magabiztos nővé fog cseperedni.

-         Akkor nemsokára indulok – bólintottam rá.

-         Nemsokára? – kerekedtek ki az unokám szemei.

-         Igen, szeretnék pár órát még veled tölteni, ha nem baj – dőltem el az ágyon, és a mellkasomra fektettem Emilyt. – Olyan régen volt már, hogy volt néhány nyugodt percünk.

-         Ez igaz – fészkelődött be kényelmesen a karjaimba. – Cirógatsz egy picit vacsora előtt? – dugta a hüvelykujját a szájába.

-         Erről sosem fogsz leszokni? – csóváltam meg a fejem mosolyogva. – Tudod, hogy apukád is ezt csinálta hároméves koráig? – meséltem boldogan.

-         Nem, ezt nem tudtam – nézett fel rám csodálkozva. - Mondjuk Marie is ugyanezt csinálja, és egyszer anyuról is láttam egy ilyen képet a nagyiéknál – mosolyodott el boldogan. – Közös családi vonás – kuncogott fel. – Te emlékszel rá nagyi, hogy neked is volt-e rossz szokásod, amikor kicsi voltál?

-         Ami azt illeti, én mindig visszaköpködtem anyára a húsokat, mert csak főzeléket akartam enni. Sosem voltam nagy húsevő – mosolyodtam el az emlék hatására. Valahol még egy fotó is van rólam, hogy maszatolok az etetőszékben.

-         Na ezt rólam nem lehet elmondani – nevetett fel. – Én soha nem utasítanék vissza egy nagy adag szalonnát, vagy sült húst.

-         Azért, mert te igazi kis farkas vagy – kezdtem el cirógatni a hátát. Néhány percig nyugodtan feküdtünk, amíg az unokám pocakja nem kezdett el hangosan korogni. – Azt hiszem, hogy határozottan éhes vagy – álltam fel vele. Majd kisétáltam a szobából, és lerohantam az ebédlőbe, ahol Gaby azonnal ránk mosolygott.

-         Örülök, hogy előkerültetek – mondta kedvesen. – Jake elment egyet futni, eléggé feszült ő is, de azért kezd megbirkózni a többiek jelenlétével.

-         Na és hol vannak a többiek? – kérdeztem kíváncsian.

-         Rosalie és Esme Timnek és Marie-nak olvassa fel éppen az esti mesét. Be akartak menni érted is Emily, de Edward azt mondta, hogy hagyjunk békén titeket. Nagyon sajnálja, ami történt. Főleg azt, hogy az akaratod ellenére hurcolt el téged Billytől úgy, hogy nem is volt időd, és alkalmad elbúcsúzni tőle erre a rövid időre, amit külön kell töltenetek – nézett rám Gaby együtt érző pillantással. – Én nem is tudom, hogy mit tennék, hogyha Tim nem tudná, hogy ki vagyok.

-         Hagyjuk is ezt most, még gondolni is rossz rá – hajtottam le a fejem. Emily pedig azonnal szorosan hozzám bújt. – Inkább mondd, hogy mi finomat főztél? – kérdeztem halványan elmosolyodva.

-         Krumplipürét készítettem, kompótot, és egy nagy adag sült husit – kacsintott Emilyre.

-         A kedvencem – lelkesedett azonnal a kezemben tartott kis csöppség.

-         Igen, tudom. Gyere, ülj le, és már adom is. A többiek már vacsoráztak. Meg is lepődtem, amikor nem jelentél meg az illatok terjengésére.

-         Sebaj, a lényeg, hogy most itt vagyok – korgott fel ismét a pocakja.

-         Úgy bizony – tett le egy hatalmas tányér ételt az asztalra Gabriella. – Jó étvágyat – nyomott egy puszit Emily feje búbjára. Kétségkívül Jake tökéletes párra lelt ennek a lánynak a személyében. Ők a családunk lelkei. Ennyi szeretet kevés ember szívébe szorul, és ezt nagyon is meg kell becsülni.

-         Ez nagyon finom – kezdett el Emily habzsolni, mi pedig mosolyogva figyeltük a kis bélpoklost, aki néhány perc alatt eltűntetett mindent, azután pedig elégedetten sóhajtozva dőlt hátra a székben.

-         Öhm… én tudom, hogy haragszol Edwardra és a többiekre, és hidd el, hogy Jacob és Anthony is elég dühösek a történtek miatt, de én azt hiszem, hogy nem kéne megint kizárni az életedből azokat, akik szeretnek. Mindenki tisztában van vele, hogy jogosak az indulataid, de sosem tudnak a bocsánatodért könyörögni, hogyha te nem hagyod magad – szorította meg a kezemet.

-         Tudom, hogy igazad van, és nem is zárom ki őket az életemből, de szükségem van egy kis időre, hogy megbocsássak. Ez nem megy egy perc alatt.

-         Ez teljesen jogos – bólintott rá Gaby is. – Emily nálad alszik ma éjjel, ha jól sejtem.

-         Igen, azt terveztük – vágtam rá azonnal. – Akkor mindjárt idehozom a pizsamáját, és a maciját is – szaladt el Gabriella. Majd egy perccel később már a kis alvós csomaggal tért vissza.

-         Köszönöm a vacsorát – nyomott puszit Emily Gaby arcára.

-         Egészségedre, és jó éjszakát nektek – integetett nekünk Gabriella.

-         Neked is jó éjt, és kérlek, figyelj oda Jake-re – intettem neki vissza, ahogy Emily is.

-         Ez csak természetes – vágta rá azonnal. Mi pedig egy szempillantás alatt eltűntünk a szobánkban.

-         Itt maradsz még, amíg megfürdök? – kérdezte unokám bizonytalanul. – Meg esetleg, amíg elalszom? – fűzte még hozzá.

-         Hát persze, kicsim – egyeztem bele azonnal. – Gyere, menjünk pancsolni – sétáltam be vele a szobából nyíló fürdőbe, és teleengedtem a kádat meleg vízzel. Emily pedig egy jó órán keresztül csak játszott és úszkált a vízben. Miután pedig elfáradt, ráadtam a pizsamáját, és a régmúltról meséltem neki. Hogy milyen volt az én gyerekkorom, és hogy milyenek voltak a vérszerinti dédszülei. Legalább egy órán át meséltem neki, amikor álomba szenderült. – Nagyon szeretlek, Emily, és a többieket is – nyomtam puszit az arcára.

Majd gyengéden betakargattam, és kikémleltem az ablakon, hogy lát-e engem most valaki. Miután meggyőződtem róla, hogy tiszta a levegő egy határozott mozdulattal kivetettem magam az ablakon. Nem döntöttem el, hogy hova megyek, így Alice sem akadályozhatja meg a tervemet. Amint a vízhez értem belevetettem magam, és csak úsztam, ahogy csak tudtam. A víz az én közegem volt, amióta átváltoztam, így segítségül hívva néhány nagyobb hullámot könnyedén szeltem a vizet, miközben a szigetünk partja felé elég nagy hullámokat küldtem ahhoz, hogy ne tudjanak követni. Észre sem vettem, és már a szárazföldön voltam, és az erdőkön keresztül rohantam Max táborhelye felé. Ez az egyetlen esélyünk, hogy vérontás nélkül átvészeljük az életünk ezen szakaszát. Kompromisszum, csak ez számít. Ha én olyan dolgot ajánlok Max számára, ami kielégítő, akkor én is megkapom azt, amit akarok. Békét és biztonságot a családom számára. Nem homokba kell dugnunk a fejünket, hanem fortéllyal és határozottsággal legyőzni a közös ellenséget. Már hajnalodott, amikor odaértem a táborhelyhez, és mondanom sem kell, hogy díszes társaság fogadott. Az egész tábor kint várt engem, Maxet pedig úgy vették körbe, mintha maga lenne a megtestesült kincs, amit bármi áron meg kell védeniük.

-         Békés szándékkal, és egy ajánlattal jöttem el hozzátok – emeltem magasba a kezeimet.

-         Békés szándékkal, és ajánlattal? Szerinted ezt én el fogom hinni? – kérdezte Max a szemeit forgatva. – Kis híján meghalt miattatok a lányom, ráadásul a túszom, akit fel akartam használni éppen nemrég tűnt el. Ne játszd itt nekem az ártatlant. Nem ajánlani akartok, hanem ultimátummal jöttél hozzám.

-         Ez egyáltalán nem így van. A közös érdek vezérelt ide – vetettem ellent. – Egyébként pedig ki támadt meg kit először? – kérdeztem ingerülten.

-         A közös érdek? – kérdezte hitetlenül.

-         A Volturi kiiktatása – mondtam ki nyíltan. – Gondolj csak bele, te bosszút akarsz állni a feleséged haláláért, én pedig meg akarom védeni a családomat.

-         Hm… kezd érdekes lenni, amit mondasz – gondolkozott el. – Kérlek, kerülj beljebb – ment be az egyik házba. Én pedig azonnal követtem. – Foglalj helyet, vért? – nyitotta ki a hűtőt. – Min vagy így meglepődve? Nem olyan jó, mintha friss lenne, de Heather nem szereti az értelmetlen gyilkolást, így elviselem a vérbankból szerzett zsákmány ízét.

-         Vadászhatnál állatokra is – ajánlottam a lehetőséget. – A húsevők, elég ízletesek.

-         Azért csodákat ne várj el. Inkább meséld el a tervedet, én pedig érdeklődve foglak hallgatni.

-         Előbb válaszolj egy kérdésemre. Miért pont Marie az, akire feltétlenül szükséged van? – tettem fel az engem leginkább égető kérdést.

-         Azért, mert ő több, mint bármelyik kábító erővel rendelkező gyermek a földön. Egyrészt ember, egyrészt vérfarkas, és egyrészt benne vannak a vámpír gének is. Az érzelmi kisugárzása erősebb, mint az átlag, mert a vérfarkasok ösztönlények, a vámpír génektől gyönyörű nővé fog cseperedni, míg az emberi gének családcentrikussá, és lággyá varázsolják őt. Nincs még egy hozzá fogható kincs a földön. Szükségem van rá, hogy még a legerősebb Volturi katonákat is képesek legyünk elbájolni – adta meg a választ a kérdésemre Max.

-         Pontosan mik a terveid, ha sikerül véghezvinned a bosszúd? – tettem fel a következő kérdést.

-         A képlet egyszerű. Bevesszük Volterra várát, és átvesszük a hatalmat a Volturi rémuralma felett. Nem kívánom mindenki halálát, csupán négy vámpírét. A három vezetőnek, és a Jane nevű perszónának kell vesznie. Ők a felelősek a feleségem haláláért – vágta rá Max. – Gondolom a fiam mesélte az életünk történetét.

-         Igen, Brian volt az – biccentettem.

-         Ki más lehetett volna – töltött meg egy hatalmas poharat vérrel. – Nem gondolod meg magad, kedves?

-         Nem, köszönöm, tartom magam hozzá, hogy nekem nincs szükségem emberi vérre az életemhez – utasítottam el ismét.

-         Hát rendben, te tudod – rántotta meg a vállát. – Viszont most halljuk a te ajánlatodat – ült le velem szemben.

-         Segítünk neked a bosszúdban, ha nem támadtok többé a családomra, és együttműködtök velünk. A négy Volturit is megkapod, te magad tépheted szét őket, hogyha másnak nem esik bántódása – tettem meg az ajánlatomat.

-         Kifinomult ajánlat, és miért bízzak benned?

-         Na és ha igent mondasz, akkor én miért bízzak benned? – kérdeztem vissza. – Ha én a szavamat adom, akkor add te is a szavadat, ennyit tudok tenni. Engem nem érdekel, hogy mi lesz a Volturival. A saját családomat akarom boldognak látni. Nekem csak ennyi számít. Tehát megegyeztünk? – nyújtottam felé a kezem.

-         Rendben, megegyeztünk – szorította meg a kezem. – Szeretném, hogyha Marie eljönne hozzánk gyakorolni, természetesen nem egyedül. Vagy akár mi is mehetünk hozzátok, ha garantáljátok, hogy a farkasok nem támadnak ránk.

-         Gyertek ti hozzánk, egy hét múlva – egyeztem bele.

-         Jól van, egy hét múlva, addig a kislány pihenjen sokat, mert nagyon fárasztó időszak elé néz – mondta határozottan.

-         Azért csak finoman, nem fogom hagyni, hogy az unokámat tönkretedd. Még csak egy gyerek – néztem rá dühösen.

-         Nyugi, nekem sem érdekem, hogy a kislánynak bármi baja essen – emelte fel védekezően a kezeit. – Drága kis kincs.

-         Még annál is drágább – bólintottam rá. – Akkor egy hét múlva várunk abban a házunkban, ami nem a határ mentén van. Addig nem szeretném, hogyha bárki is zaklatna minket a családodból – álltam fel a székből.

-         Jól van, tetszik ez a határozottság – mosolyodott el halványan. – Oh, és még valami, mondd meg annak a Carlisle-nak, vagy hogy is hívják, hogy bocs, de nem Tanyával beszélt nemrégen – dobott felém egy mobiltelefont. Nem Tanyával beszélt? De hát Carlisle azt mondta, hogy megbeszélte a Denalikkal, hogy hová megyünk, és hogy mi történik. – Prue tehetségesen adja elő bárki hangját és stílusát a telefonban – kacsintott rám. Te jó ég, akkor Denaliban fogalmuk sincs róla, hogy mi történt. Alaposan átvertek minket.

-         Tanya, hol van most? – kérdeztem ingerülten.

-         Valaki segített neki elillanni – mondta hanyagul. – Na nem, mintha el tudta volna vinni, hogyha Prue nem néz félre éppen akkor, de nem számít, nem követtük őket, mert úgysem vettem volna a hasznukat. Viszont lehet, hogy lesz némi félreértés a dologból, miután nem értesítettétek őket, hogy eltűntök, legalábbis elméletben – mondta hanyagul. – Akkor egy hét múlva – nyitotta ki nekem az ajtót.

-         Rendben, gyertek tizenegyre – sétáltam ki az ajtón.

-         Pontosak leszünk – egyezett bele.

Majd olyan gyorsan elhagytam a táborukat, amilyen gyorsan csak tudtam. Nincs szükség semmiféle incidensre. Most az elsődleges, hogy hazamenjek, és visszaadjam a fiam emlékeit, és Johannáét is. Eszemet vesztve rohantam a határ felé, és amikor odaértem sem torpantam meg. Hallottam a felém közelítő mancsnyomokat, és a fenyegető morgásokat is, de nem törődtem vele, fel fognak ismerni, hogyha már elég közel lesznek hozzám. Ezért fokozatosan lassítottam a tempómat, majd amikor kiértek a fák közül megálltam, és bátran szembefordultam velük, de ők még mindig csak morogva sétáltak felém. Bár, mintha egy pillanatra megtorpantak volna.

-         Billy, én vagyok az, Bella, a te anya kettőd – léptem felé egy lépést. A kezemet pedig kinyújtottam felé, hogy minél jobban érezze az illatomat. Azt az illatot, amit kiskora óta folyamatosan érez maga körül. – Billy, fel kell ismerned engem – léptem hátra egy lépést, amikor megint rám mordult. Elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, én akkor sem hátrálok meg. Behunytam a szemem várva a halált, vagy a megváltást, és mindkét karomat kitártam a fiam felé. Néhány pillanatig nem történt semmi, majd hirtelen egy hatalmas, puha szőrmebunda dörgölőzött hozzám, halk vonyítás közepette. – Kisfiam – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Majd szorosan magamhoz öleltem őt. – Szeretlek – nyomtam puszit a fejére. Mire ő is megnyalta az arcomat. – Menjünk haza – fűztem még hozzá. Mire Billy lefeküdt a fűre, és várta, hogy a hátára másszak. Én pedig boldogan tettem eleget a kérésének, és egy mozdulattal a hátára ugrottam, és belesimultam a bundájába, mint régen. Ő pedig azonnal megindult velem a Black ház felé. Amit el is értünk néhány perc alatt. Azonnal berohantam a házba, de ez egy pillanattal később már nem tűnt olyan jó ötletnek, mert Johanna sikítva menekült be a szobába előlem. – Mi baja van? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-         Nem tudom, az utóbbi időben gyakran esik pánikba – jelent meg mellettem fiam immár emberi alakban. – Talán csak nem ismert még fel. Nekem is kellett egy kis idő, hogy visszatérjenek az emlékeim.

-         Lehetséges – bólintottam rá. Ezek szerint Johanna még nem közölte Billyvel a hírt, hogy apa lesz, vagy talán még ő maga sem jött rá a dologra? Még az is előfordulhat, hogy a baba olyan kicsi, hogy nem is tudja még, hogy terhes. Márpedig biztosan az.

-         Édesem, ne félj, gyere ki, itt vagyok – kopogott be Billy az ajtón. A szoba pedig azonnal feltárult, és Johanna már a fiam nyakában is volt. Majd kíváncsian meredt rám. Egy ideig szótlanul bámult, majd megrázta a fejét egy párszor, és elmosolyodott.

-         Bella? Hát visszajöttetek? – kérdezte boldogan.

-         Egyelőre még csak én, de a többiek is jönnek hamarosan – tártam ölelésre a karomat. Amit fiam leendő felesége azonnal el is fogadott. – Mikor mondod meg neki? – kérdeztem diszkréten. 

-         Micsodát? – kérdezte Johanna döbbenten.

-         Semmit, felejtsd el – legyintettem mosolyogva. Sokkal nagyobb lesz a boldogságuk, hogyha ők maguk jönnek rá, hogy gyermekük lesz.

-         Meddig voltunk az emlékeink nélkül? – kérdezte Billy hirtelen.

-         Nem sokáig – simítottam végig az arcán. – Soha többé ne hagyd, hogy elvegyék az emlékeidet, világos? – kérdeztem kissé dühösen.

-         Szükségszerű volt, anya – mondta határozottan.

-         A szükséges rossz nem mindig a legjobb megoldás, mint már mondtam nektek többször is – mondtam szigorúan.

-         Sajnálom, anya, ígérem, hogy többé nem fog előfordulni – ölelt magához Billy mindkettőnket. – Én is szeretlek, anya – válaszolta meg az előző vallomásomat.

-         Most már minden rendben lesz. Hamarosan újra együtt lesz az egész család. Sok megbeszélnivalónk van – ültem le a kanapéra. Billy és Johanna pedig az egyik fotelben helyezkedett el.

-         A többiek? – kérdezte Billy kíváncsian. – Miért nem mindenki jött vissza, ha te jöttél?

-         Mondjuk úgy, hogy volt egy kis magánakcióm – rántottam meg a vállam. – Viszont ők is hamarosan megérkeznek. Holnap reggel már indulhatnak is.

-         Miért pont holnap reggel?

-         Mert addig gerjesztettem hullámokat a sziget köré, amin nem jutnak át – mosolyodtam el.

-         Mármint a nem vámpírok nem jutnak át rajta, Isabella Marie Swan Black Masen Cullen – rontott be az ajtón Edward izzó szemekkel. Ha a férjecském azt hiszi, hogy most nyeregben van, akkor nagyon téved.

-         Szerintem, ezt az egészet inkább beszéljük meg odakint – álltam fel kényelmesen a kanapéról.

-         Az nem fog menni, mert a farkasok mindjárt utolérnek, és hálás lennék, ha nem tépnének szét – nézett Edward Billyre.

-         Várjatok – morgott Billy az orra alatt. Majd kisietett a házból, hogy visszaküldje a falkát a határ mentére. - Na jó, most komolyan, mi történt? – kérdezte Billy ingerülten, amikor visszaért. – Hogy a fenébe képzeled, hogy csak úgy átléped a határt vámpír létedre?

-         Ebből maradj ki, fiam, kérlek – mondtuk Edwarddal egyszerre.

-         Nocsak, most már a fiad? – morogtam rá.

-         Tudod, hogy a legutóbb az csak nyelvbotlás volt, többé nem fordul elő – válaszolta Edward.

-         Ettől most el kellene olvadnom? – kérdeztem kíváncsian.

-         Nem vártam, hogy elolvadsz tőlem, de azt sem, hogy megszöksz előlem. A feleségem vagy.

-         Csakhogy ez már nem az a kor, amikor minden lépésemről tudnia kell a férjemnek.

-         Akkor is megérdemelnék annyit, hogy megbeszéled velem a terveidet, és nem Alice-től kell megtudnom, akit szintén átejtettél. Az egyik unokánkból pedig cinkostársat csináltál. Szerinted ez felnőtt viselkedés?

-         Nem tudom. Talán nem rólad kéne példát vennem – vicsorogtam rá. – Az felnőtt viselkedés, hogy akaratom ellenére elvonszoltok innen? Elkábítotok, mert nektek az úgy kényelmesebb? Az unokámnak pedig kiskora ellenére néha több érzéke van a dolgokhoz, mint nektek.

-         Bella, még egyszer mondom, hogy…

-         Nem érdekel, hogy mit akarsz nekem bemagyarázni. Maradjunk annyiban, hogy tudom, hogy mit csinálok – sétáltam ki a házból. – Ha beszélni akarsz velem, akkor azt négyszemközt fogjuk folytatni, mert nem akarom felizgatni se Billyt, se Johannát.

-         Jól van, akkor menjünk a Cullen házhoz, ne a határ mentén állóhoz, hanem a másikhoz – ajánlotta Edward.

-         Rendben, menjünk – biccentettem. Majd elköszöntem Billytől, és Johannától is. Azután pedig olyan tempóval indultam meg a Cullen ház felé, amilyen gyorsan csak tudtam. Edward abban biztos lehet, hogy azt nem teszi zsebre, amit tőlem kap…