La Push vámpírja II. Új nemzedék - 13. fejezet

13. fejezet

(Emily szemszöge)

Izgalommal vegyes félelemmel vágtam neki az útnak hazafelé. Marie szorosan apához bújt, és még szinte aludt. Én viszont már réges rég tökéletesen éber voltam. Azt tudtam, hogy vissza akarok menni, de azt nem tudtam, hogy mennyire jó ötlet ez az egész. Engem egyáltalán nem zavartak az esetleges problémák, mert tudtam, hogy meg tudjuk védeni magunkat, de a húgom egészen más tészta. Ő határozottan naiv természet, és nem voltam biztos benne, hogy a nagyi terve tökéletes. Bár egyáltalán nem hangzott rosszul, viszont az biztos, hogy minden egyes pillanatban figyelni fogom Marie-t, és nem hagyom, hogy veszélyessé váljon a családunk számára.

-         Anyu? – néztem fel rá kérdőn. Nem tudtam, hogy mennyire haragszanak rám azért, amiért a nagyi mellé álltam. Bár egyáltalán nem bántam meg a dolgot, mert szerintem legalább ő a sarkára állt a családból.

-         Tessék, kicsim – mosolygott rám kedvesem.

-         Mekkora bajban vagyok? – kérdeztem rá nyíltan.

-         Egyáltalán nem vagy bajban, édesem – nyomott puszit anya az arcomra. – Megértjük az indokaidat, és egyébként is mindenképpen vissza kellett volna mennünk La Pushba a történtek fényében.

-         A történtek fényében? – húztam fel a szemöldököm.

-         A bevésődésed ott van, és egy farkast elszakítani az éltető fényétől súlyos vétség a falkában. Tehát, gyakorlatilag már akkor is csomagoltunk volna, hogyha elmondod nekünk, hogy mit érzel.

-         Tényleg? – kérdeztem döbbenten.

-         Hát persze, hiszen a te boldogságod pontosan ugyanolyan fontos, mint a húgodé. Marie már megtalálta a boldogságot Tim mellett, te pedig Johanna és Billy kisfia mellett fogod megtalálni, ez egészen biztos.

-         A nagyira sem haragszotok? – kíváncsiskodtam tovább.

-         Ami azt illeti, Bellához még lesz néhány szavam, de valamilyen szinten megértem őt is. Nekem sem tetszett a dolog, hogy elhagytuk La Pusht, hiszen így már jó ideje nem találkozhattam a szüleimmel, akiket imádok, és az öcsémmel sem. Hiányoznak.

-         Nekem is hiányoznak – sóhajtottam fel. – Nem csak ők, mindenki. A légkör, a család, a táj, minden, ami csak fontos lehet egy farkasnak. Szeretném, ha mindig La Pushban lehetnék.

-         Úgy is lesz, kincsem – cirógatta meg a hátam.

-         Én szeretnék világot látni, legalább néhány helyet – kezdett el ébredezni Marie. – Párizst, Angliát – ábrándozott húgom.

-         Talán egy-egy hétre igen, de mindig visszamennék az otthonomba – egyeztem bele.

-         Úgy lesz, drágáim, majd meglátjátok – mondta apa határozottan. – Mindent látni fogtok, és boldogan fogtok élni. Nem lesz ebben semmi hiba. Lerendezzük a minket fenyegető veszélyt egyszer, s mindenkorra. Utána pedig minden rendben lesz.

-         Ez jól hangzik – lépett mellénk Gaby és Jake, a még mindig szunyókáló Timmel együtt.

-         Hogy vagy Gaby? Már nem émelyeg a gyomrod? – kérdezte anya aggódva.

-         Nem, nincs semmi baj – mosolyodott el Gaby. – Azt hiszem, hogy ez csak az idegeskedés miatt van.

-         Szerintem pedig meg kéne vizsgálnia a dokinak, ha hazaértünk – mondta Jake szigorúan. - Jobban örülnék, ha Carlisle megnyugtatna minket, hogy nincs semmi bajod. Most pedig dőlj le egy kicsit, Tim is alszik még.

-         Nem vagyok fáradt – rázta meg a fejét Gaby.

-         Nem is mondtam, hogy fáradt vagy, de ettől még lazíthatsz egy picit – mondta Jacob lágyan.

-         Majd én megmasszírozlak – ajánlkoztam lelkesen. – Anyu és apu szerint én nagyszerű doktornéni vagyok.

-         Én pedig szívesen alszok még versenyt Timmel – mondta húgom lelkesen. A kis álomszuszék. Ahhoz képest, hogy régebben nem is akart aludni, most alig lehet ébren tartani.

-         Jól van, sosem utasítanék vissza egy ilyen kedves masszázsra való invitálást – fogta meg a kezem. Én pedig mosolyogva követtem őt a kabinba. Még úgyis elég sokáig fogunk hajókázni, ez egészen biztos, én pedig már nagyon ki szerettem volna próbálni, hogy mennyit is tanultam abból a masszírozós könyvből, amit nemrég olvastam. Hát igen, anyáék még nem is tudják, hogy Marie és én már folyékonyan olvasunk, és egy kicsit írni is tudunk. – Feküdj le az ágyra – mutattam izgatottan a kabin fala felé. – A hasadra, légy szíves – fűztem még hozzá.

-         Rendben – mosolyodott el Gabriella. Majd engedelmesen levette a felsőjét, azután pedig kényelmesen lefeküdt az ágyra. Én pedig azonnal feltérdeltem mellé, és egy kis testápolót öntöttem a tenyerembe, majd két kézzel masszírozni kezdtem Gaby igencsak feszült izmait.

-         Mitől vagy ilyen ideges? – kérdeztem kíváncsian.

-         Túl sok minden történt hirtelen mostanában – válaszolta halkan.

-         Mi az a túl sok minden? Mármint, persze, felbukkant ez a Max a családjával. Azután pedig el kellett rejtőzködnünk, de sosem láttalak még ilyen feszültnek. Mondd el nyugodtan, hogy mi bánt.

-         Nem is tudom. Mostanában furcsán érzem magam, amit nem értek. Nem bírom megenni a halat, pedig valaha imádtam. Ellenben a steak és sült krumpli csábítanak. Ahogy az almás pite is, pedig én mindig a túrós édességeket kedveltem. Nem egészen értem az egészet. Mindegy, talán csak a sok idegesség, és a furcsa létezésem miatt változom – sóhajtott fel elégedetten, amikor a derekát kezdtem masszírozni.

-         Nem hiszem, hogy az étrendváltás a stressztől lenne, bár az lehetséges, hogy a különös mivoltod miatt van, de szerintem nincs okod emiatt idegeskedni – gondolkodtam hangosan. Választ azonban már nem kaptam, mert Gaby elaludt a masszázs közben. Mosolyogva dőltem le mellé, és azt figyelmet, ahogy nyugodtan alszik. Szerettem, amikor a körülöttem lévők nyugodtak, és kiegyensúlyozottak voltak. 

-         Mi a helyzet? – settenkedett be Jake halkan az ajtón.

-         Elaludt – mutattam vigyorogva a kedvesére.

-         Nagyon ügyes vagy – mosolyodott el. – Nekem egész éjjel nem sikerült elaltatnom. Két napja nem nagyon tud aludni egy jót, de fogalmam sincs, hogy miért. Utána pedig kiegyensúlyozatlan, szédülékeny, és gyenge. Nem tudom, hogy mi a baj, de az biztos, hogy ki fogom deríteni valahogy a dolgot. Carlisle majd rájön a problémára.

-         Dédpapa egészen biztosan rá fog jönni a gondra, nincs miért aggódni – bólintottam rá én is.

-         Phoebe – suttogta Gabriella hirtelen. – Minden rendben lesz, életem. Tudom, hogy gyönyörű leszel, csak még egy perc, és készen leszel.

-         Ki az a Phoebe? – kérdeztem kíváncsian Jacobtól.

-         Fogalmam sincs – nézett rám Jake is döbbenten. – Még sosem hallottam ezt a nevet Gabytól. Talán egy régi barátnő, aki hiányzik neki, vagy egy elfeledett barát, akit szeretne megtalálni.

-         Értem. Lehet, hogy ez a Phoebe az oka annak, hogy mostanában nem pihen jól? – kérdeztem hirtelen. - Nagypapa szerint, ha nem nyugodt a lelked, akkor nem tudsz túllépni a fájdalmas dolgokon.

-         Ebben biztosan van igazság – bólintott rá Jacob. – Majd ha alkalmas lesz a pillanat, akkor kikérdezem őt erről a lányról.

-         Rendben – biccentettem. – Addig is kettesben hagylak titeket – pattantam fel az ágyról Majd egy szempillantás alatt kiszaladtam a szobából, hogy megkeressem anyáékat. Nem akartam zavarni Marie-t és Timet, már biztosan alszanak ők is.

-         Anyu, apu – szaladtam fel a fedélzetre, de nem találtam ott senkit. Akkor biztos a kabinjukban vannak. Azonnal odaszaladtam az ajtó elé, de elég nagy volt a csend, úgyhogy csak halkan settenkedtem be a szobába. Apu a hátán feküdt, anyu pedig hozzábújt. Anya aludt, de apa azonnal rám mosolygott, majd intett, hogy menjek oda én is. Lábujjhegyen az ágyhoz szaladtam, majd felmásztam a mellkasára, és kényelmesen befészkeltem magam.

-         Szia, kicsim – nyomott puszit a fejem búbjára.

-         Szia – néztem fel rá. Majd a hüvelykujjam bedugtam a számba, és visszafeküdtem apára. Lehet, hogy még jól is esik egy kis pihengetés, annak ellenére is, hogy nem vagyok álmos.

-         Erről lassan le kéne szoknotok, kincsem – húzta ki apa az ujjam a számból.

-         Igen, tudom, de ez olyan megnyugtató dolog. Pótcselekvés, ahogy anya szokta mondani.

-         Csak annyit kérek, hogy próbáljátok meg elhagyni ezt a hugicáddal együtt – kezdte el cirógatni apu a hátamat a szabad kezével.

-         Rendben van, megígérem – húztam magamra egy kicsit a takaróból. – Mennyi idő még, ameddig odaérünk? – kérdeztem halkan. Nem akartam anyát felébreszteni.

-         Még néhány óra, Emily – válaszolta apa is halkan. – Jól sejtem, hogy mindenekelőtt szeretnél benézni Johannához?

-         Csak, hogyha nem okoz túl nagy gondot, de megértem, hogyha előbb a többiekhez megyünk.

-         Életem, mikor tanulod meg végre, hogy nem kell mindenkit magad elé helyezned? Neked kell itt a gyermeknek lenned, de te mégis sokkal inkább felnőtt vagy itt bárkinél is. Ne gondolkozz mindig azon, hogy másoknak hogyan jó, az is legyen néha fontos, hogy te mi szeretnél – magyarázta apa.

-         Tudom, de nekem ez jó így. Szeretek törődni másokkal, és örülök, hogyha segíthetek – rántottam meg a vállam.

-         Tudom, Emily, de akkor is foglalkozz néha egy kicsit magaddal, kérlek – kérlelt apa. – Hatalmas nagy szíved van, de ne osztogasd el az erődet már ilyen hamar. Egész életed során szeretném, ha ilyen maradnál, de ehhez az kell, hogy egy kicsit kiegyensúlyozottabb légy. Ne foglalkozz a gondokkal. Legyél még egy kicsit a pici lányom, mint Marie – mondta apa könyörgőn.

-         Nem szereted, hogy én más vagyok? – kérdeztem szomorúan.

-         Dehogynem, imádom, hogy két külön egyéniség vagytok. Csak azt nem szeretem, hogy néha túlságosan is érett a gondolkodásod. Szükséged van rá, hogy legalább egy kis ideig gyermek légy.

-         Ha túl leszünk a gondokon, akkor ígérem, hogy az leszek – sóhajtottam fel. – Tudom ám én, hogy milyen egy gyerek – csikiztem meg apa hasát.

-         Oh, tényleg? – nevetett fel apa egy pillanatra. Majd ő is csikizni kezdte a pocakomat. Pontosan tudta, hogy az az egyetlen gyenge pontom.

-         Apuuu – sikongattam, miközben menekülni próbáltam. – Légyszí, engedj el. Nem bírom – kezdtem el kapálózni nevetve. – Segítséééééééég – szabadultam ki nagy nehezen. Azután pedig egy szempillantás alatt bemásztam az ágy alá. A számításaim azonban nem jöttek össze, mert apu keze elérte a lábamat, és egy szempillantás alatt kihúzott az ágy alól.

-         Nem kell ide segítség, egyedül is legyűrlek – folytatta a csikizésemet nevetve. Anya pedig csak ült az ágyon, és rajtunk nevetett.

-         Anyu, segíííts – lihegtem fáradtan.

-         Ez a ti ügyetek – tárta szét a karjait.

-         Majd mi segítünk – szaladt be az ajtón Marie és Tim. Akik azonnal a segítségemre siettek. Apa pedig megadta magát a túlerőnek.

-         Hát te meg milyen feleség vagy? Hogy is van ez a jóban-rosszban dolog? Segítened kéne, nem gondolod? Itt hárman támadtak rám, te meg csak ott nevetsz – mondta apu anyának kiterülve.

-         Én semleges vagyok az ügyben – kacsintott ránk anya. – Hogyan is dönthetnék a férjem, és a lányaim között?

-         Na szép, ezt még éjszaka visszakapod – villantak anyára apa szemei.

-         Apuuu – takartam el az arcomat a kezeimmel. Olyan zavarba ejtő volt, amikor a szüleink a szeretkezésüket tervezgették, vagy nyíltan flörtöltek előttünk.

-         Mi a baj, Emily? Szerintem anyáék viccesek – kuncogott fel húgom. Komolyan mondom, hogy néha nem értem, hogy miből adódnak ezek a különbségek közöttünk. Marie még annyira gyermek hozzám képest. Pedig elvileg ikrek vagyunk. Mégse hasonlítunk, illetve sok dologban mégis, de a felnőttesebb gondolkodásban egyáltalán nem. Marie még nem gondol bele a komoly helyzetekbe.

-         Bocs, cicám, majd tartózkodunk a megjegyzésektől a jelenlétedben – húzta el apa a kezeimet a szemem elől.

-         Én nem értem, hogy miről beszéltek – húzta el a száját Marie. – Szerintem aranyosak voltatok, akkor miért kértek bocsánatot?

-         Semmi komoly, édes, majd egyszer megérted – húzta magához apa Marie-t is.

-         Hát itt meg mi folyik? – sétált be a szobába Jake és Gabriella is. – Úgy hancúroztok, hogy még a szárazföldön is meghallják.

-         Csak játszottunk egy kicsit – válaszoltam vidáman. Mostanában nem igazán kapcsolódtam ki igazán, de ez most határozottan jól esett.

-         Mindjárt a parthoz érünk – mondta Jake határozottan. – Szerintem az út további részét tegyük meg futva. Úgy gyorsabb, és végig erdőségek vezetnek La Push határáig. Onnan pedig már az sem érdekes, ha meglátnak, hiszen ott ismernek minket.

-         Nekem tetszik az ötlet – bólintott rá Nathalie.

-         Futhatok én is? – kérdeztem izgatottan.

-         Szerintem egy kicsit biztosan, de ha elfáradsz, akkor majd felveszlek – egyezett bele apa.

-         Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte anya bizonytalanul. Mire morcosan néztem rá.

-         Nem lesz semmi baj, Nath – mondta apa határozottan.

-         Hát jól van, de amint úgy érzed, hogy fáradt vagy, akkor azonnal szólsz, és valaki felvesz. Világos? – kérdezte anyu szigorúan.

-         Igen, megígérem – bólogattam hevesen.

-         Jól van, akkor kössük ki a hajót – ment ki a kabinból Jake és apa is. Néhány perccel később pedig már a parton álltunk, és egymás kezét fogva sétáltunk be az erdőbe, ahol Jacob, anya, és én átváltoztunk. Apa felvette Marie-t, míg Jacob hátára felült Tim és Gaby.

-         Akkor indulás – mondta apa. Mi pedig azonnal rohanni kezdtünk. Imádtam, ahogy a szél a bundámat borzolja, és az erdő illatai olyan intenzíven hatottak rám, hogy észre sem vettem, amikor letértem az ösvényről, amin futottunk. Valószínűleg a nyuszi miatt lehetett, akinek megéreztem az illatát.

-         Emily – kapott el apa egy pillanattal azelőtt, hogy elcsíptem volna a nyulat. – Ilyet ne csinálj még egyszer, kérlek. A szívbajt hoztad rám azzal, hogy elszaladtál tőlünk – magyarázta apa. Marie azonban hirtelen felmorgott, és ki akarta szabadítani magát apa karjaiból. – Marie, mit csinálsz? – nézett le rá apa döbbenten.

-         Nem érzitek – vicsorogta Marie. Én pedig azonnal mélyen beleszimatoltam a levegőbe, és azonnal megéreztem a vér szagát.

-         De, most már érzem – bólintott rá apa.

-         Mi a baj? – kérdezte Gaby. – Oh – szippantott mélyet a levegőből. – Talán nem ártana megnéznünk, hogy mi folyik az erdőben.

-         Egyetértek – bólintott rá apa. – Nath, maradj itt a gyerekekkel – mondta határozottan. Mire anya körülölelt engem is, és Marie-t is a mancsaival, hogy ne tudjunk megszökni apa után. Már legalább egy fél órája vártunk, amikor hirtelen megjelent apa, Jacob, és Gaby, méghozzá Tanya és Justin kíséretében. Justin ruhája pedig csupa vér volt. Marie pedig láthatóan nagyon is szomjas volt.

-         Hát ti meg mit kerestek itt? – kérdezte meg Marie az engem is égető kérdést.

-         Titeket keresünk – vágta rá Tanya. - Már éppen felétek tartottunk, amikor Justin nagyon megszomjazott, ezért megálltunk vadászni. Egyébként hova a fenébe tűntetek el szó nélkül? Irina megsérült miattatok. Mi történt az alakváltókkal? Rá támadtak. Johanna pedig megijedt tőlünk. Mi a fene folyik itt?

-         Carlisle hívott benneteket – mondta apa határozottan. Majd felvette Marie-t. – Drágám, fognál valamit Marie-nak. Szerintem megszomjazott a sok csábító illattól – nézett rá apa kedvesen.

Anya pedig azonnal elszaladt, hogy levadásszon valamit. Én pedig utána rohantam. El tudok kapni valamit, elég nagy vagyok hozzá, hogy el tudjam kapni. Mire kigondoltam volna a folyamatot, már a számban is volt egy nyuszi, aki keserves sírásba kezdett, amikor elkaptam. Tudtam, hogy csak egy gyors harapás, és vége az életének, és akkor az enyém lesz, de mégsem voltam képes megtenni. Ez csak egy pici nyuszi. Neki is joga van hozzá, hogy itt futkosson az erdőben, és családja legyen, de már megsebesítettem szegénykét. Vajon meggyógyul, hogyha hazaviszem, és ápolom? Utána visszaengedhetném az erdőbe. Észre sem vettem, hogy nyüszítő hangokat hallatok, csak már akkor, amikor apa vigasztalóan elém állt, és felvett engem.

-         Mi a baj, Emily? – kérdezte gyengéden.

-         Bántottam a nyuszit. Mégsem akarok vadászni, ez fáj neki, nem akarok bántani senkit – válaszoltam gondolatban. Mire apa magához húzta a nyuszit is, és alaposan megvizsgálta őt.

-         Csak eltört a lába, sínbe tesszük, és ha szeretnéd, akkor hazavisszük, nem súlyos a sérülése. Néhány hét alatt teljesen meggyógyulhat – simogatta meg apa a bundámat. – Egyébként pedig a vadászat a farkasoknál elvileg ösztönös, nincs miért szégyenkezned – fűzte még hozzá.

-         Nem akarok állatokat ölni. Jó az nekem, ami már a polcon van a boltban – mondtam elborzadva. Hogy juthatott eszembe, hogy majd én fogok magamnak valamit. Pfuj. Soha többé.

-         Rendben, nem életszükséglet a vadászat, a fiúk sem sűrűn csinálják, és Nath sem ragaszkodik a nyers koszthoz – bólintott rá apa.

-         Akkor jó – vakkantottam fel lelkesen. – Hazavihetem a nyuszit? – néztem a rémült kis állatka felé.

-         Hazahozhatod, és majd együtt meggyógyítjuk, rendben? – egyezett bele apa.

-         Igen, az nagyon jó lenne. Foltinak fogják hívni – nyaltam meg a nyuszi fejét. Aki rémülten próbált szabadulni a közelemből. – Ne haragudj, Folti, majd ha a kislány alakomban leszek, akkor biztosan kedvelni fogsz, de többet nem foglak bántani, ígérem.

-         Itt az ideje, hogy hazamenjünk, rendben? Marie is ivott már eleget.

-         Rendben, hozod Foltit? Most nem bízik bennem – néztem a nyuszira még egyszer.

-         Beleteszem ebbe a táskába, és vigyázok rá, ígérem – fektette rá apa óvatosan Foltit a pulcsijára, majd ráhajtotta a táskafedelet, de ügyelt rá, hogy kapjon levegőt a nyuszi.

-         Köszi – vakkantottam fel megint. Mire a zsák ijedten összerezzent.

-         Szerintem Folti közelében ne adj ki ilyen hangokat – tett le apa. Majd még egyszer végigsimított a bundámon. – Gyere, menjünk haza – kezdett el futni, én pedig már iramodtam is utána.

Egy perc alatt elértük a többieket. Azután pedig már együtt szaladtunk végig az erdőkön, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Már alig vártam, hogy újra láthassam a család minden tagját, és persze Johannát és Billy is, hiszen ha minden igaz, akkor már az életem értelme is ott van Johanna pocakjában. Már alig várom, hogy megszülessen. Biztosan tökéletes lesz a számomra, és nagyon remélem, hogy ő is megfelelőnek talál majd engem a saját maga számára. Hiszen mi más lehetne fontosabb számomra az életben, mint a bevésődésem, és a családom, akiket imádok. Igaz, hogy már most is rengetegen vagyunk, de senki sem olyan, mint a másik. Mindegyikünk igazi egyéniség, de mégis egy a célunk. Megteremteni a különös létezésünk értelmét, együtt, boldogan.

-         Mindjárt hazaérünk, drágám, nagyon ügyes vagy, már csak néhány mérföld – nézett le rám apa. Kiszakítva ezzel a gondolataimból. Néhány perc múlva pedig valóban megláttam az ismerős fákat, és mezőket. Egy perc múlva pedig átléptük a La Push határát övező folyót. A szívem azonnal nagyot dobbant, és csakis egy ritmust kántált. Hazaértem…