La Push vámpírja II. Új Nemzedék - 111. fejezet

111. fejezet

(Heather szemszöge)

Hosszú idő telt el azóta, hogy hazatértünk a nászútról, és azóta mindenki, még Georgina is teljes értékű Volturi tagként kezel, ami egyrészről határozottan furcsa érzés, másrészről pedig jól is esik. Bár jelenleg sajnos nincs igazán feladatom, mivel, amióta kiderült, hogy végre, fél év után teherbe estem, azóta egyetlen egy küldetést sem kaptam, és Marcus szerint még a kisbabánk születése utána első évben sem lenne szabad túlságosan sűrűn elhagynom a várat. Nagyon kedves, hogy így aggódnak értem, de őszintén szólva egy kicsit kezdem magam elunni a folytonos kényeztetéstől, amivel Alec és Marcus elkényeztet. Már lassan eljutunk arra a szintre, hogy fel sem kelhetek majd, nehogy baja essen ennek a kis lénynek a pocakomban. Bár nagyon figyelmesek, de tényleg jól esne egy kis kaland. Még alig nőtt a hasam, úgyhogy legalább vadászni eljárhatnék néha, szerintem. Ha így folytatják, akkor fogom magam, és egyszerűen elkápráztatom az utamba állókat, és kisurranok néhány órára. Ez az, ez tökéletesen jó ötlet.

-          Szia – lépett be szerelmem óriási vigyorral az arcán. – Hogy érzitek ma magatokat?

-          Nagyon jól, de egy kicsit unatkozunk – válaszoltam azonnal. – Már reggel sem szoktam rosszul lenni, szerintem egy kis séta nagyon jót tenne.

-          Hát persze, menjünk, merre szeretnél sétálni? A vár északi szárnyát még nem is láttad – ajánlotta szerelmem.

-          Nem, én úgy gondoltam, hogy kimehetnénk egy kicsit a várból – mosolyogtam rá ellenállhatatlanul.

-          Nem, kedvesem, nem szeretném, hogyha bármiféle veszély kerülne közeletekbe – rázta meg a fejét szerelmem.

-          Legfeljebb csak tíz percre – mondtam búgó hangon, mire szerelmem azonnal feladta ellenem a harcot.

-          Hát persze, Heather, amit csak szeretnél – nyújtotta felém a karját, én pedig boldogan belekaroltam. Na végre, kijutok a várból.

-          Szép munka, húgocskám – jelent meg nevetve Brian, és Angela. – Egyébként mi lennénk a meglepetés, akit Alec hozott neked, de hogyha inkább manipulálod a férjedet, akkor nem zavarunk. Bár hallottam már olyasmiről nem is egyszer, hogy a hölgyek eléggé változó hangulatban vannak a terhességük idején. Ezek a fránya hormonok, nem igaz?

-          Hát ti? – siettem oda bátyámhoz, és feleségéhez, közben viszont véletlenül elengedtem Alec elméjét.

-          Heather – dörrent rám szerelmem kicsit idegesen. – Hányszor egyezzünk még meg benne, hogy nem manipulálhatsz engem, és én sem használom rajtad a képességemet, soha, semmilyen körülmények között.

-          Bocsánat – haraptam az ajkamba. Tényleg megígértem, de valahogy csak el kell érnem, amit szeretnék. – Öhm… miért is van rajtatok köpeny?

-          Hát azért, mert most már teljes jogú tagjai lettünk a Volturi sorainak – rántotta meg a vállát bátyám.

-          Tessék? – kerekedtek ki a szemeim. – Úgy döntöttetek, hogy örökre itt maradtok?

-          Hát, ha nem is örökre, de nagyon-nagyon hosszú időre, hiszen te vagy az egyetlen élő rokonom, na és persze a pocaklakó, úgyhogy szeretnénk a közeletekben maradni. Természetesen csak akkor, hogyha nincs ellene kifogásod.

-          Kifogásom? Te megőrültél? Ez egyszerűen fantasztikus – ugrottam bátyám nyakába.

-          Ne aggódj, majd én kijuttatlak innen – suttogta a fülembe halkan.

-          Oké – válaszoltam halkan.

-          Úgy látom, hogy jól ellesztek itt, úgyhogy én vissza is megyek a nagyterembe, mert a Mester szeretett volna tőlem valamit. Nyilván nekem is szeretné megmondani, hogy mostanában csak ritkán számítsak küldetésre – nyomott gyors csókot a számra Alec, majd megsimogatta a már kicsit gömbölyödő pocakomat is. Majd olyan gyorsan távozott, ahogyan jött is. 

-          Oké, indulás kifelé – kuncogott fel Angela.

-          Tessék? – lepődtem meg.

-          Hoztunk neked egy köpeny – terítette rám bátyám. – Vedd fel a kapucniját is, és már itt sem vagyunk. Már előkészítettük a nyugati titkos kijáratot. Félix egy ideig nem fog reagálni semmire – adta ki az utasítást.

-          Na és hová megyünk? – kérdeztem izgatottan.

-          Csak egyet sétálni – vágta rá Angela. – Úgy hallottuk, hogy nagyon szeretnél kijutni már innen, de nem igazán hagynak érvényesülni, még egy séta erejére sem.

-          Oh, titeket az ég küldött – bújtam el a kapucni alatt gyorsan. Majd hagytam, hogy Brian és Angela kijutassanak engem a várból.

-          Azt erősen kétlem, de szívesen segítünk egy kicsit kijutni innen – legyintett bátyám. – Tudom, hogy nem igazán bírod a bezártságot.

-          A lényeg, hogy gyerünk már – indultam el előttük a kapu felé, ők pedig kuncogva követtek. Egy szempillantás alatt elsurrantam Félix mellett, és szinte futva tettem meg az utat az erdőig, persze nem hagytam le a kísérőimet, mert nem akartam kísérteni a sorsot, de tényleg szinte repültem a boldogságtól. – Oh, végre – sóhajtottam fel, amikor kibújtam a papucsomból, és éreztem a nyirkos füvet a talpam alatt és a lábujjaim között.

-          Még mindig mezítláb jársz a füvön? – kérdezte Brian mosolyogva.

-          Mindig – bólintottam rá lelkesen. Kislánykorom óta imádtam, amikor a harmatos fű simogatja a lábaimat.

-          Merre szeretnél sétálni? – kérdezte Angela.

-          Akármerre, csak sétáljunk egyet – vágtam rá azonnal.

-          Akkor talán menjünk egy kicsit beljebb az erdőben, úgy Alec egy kicsit lassabban fog megtalálni bennünket – ajánlotta Brian.

-          Basszus, Alec, nem akarom, hogy folyton miattam aggódjon – szusszantottam fel.

-          Hidd el, hogy jobb most egy kis összezörrenés a pároddal, mint az, hogy egyáltalán nem mehetsz sehová, amíg meg nem született a gyermeketek – mondta Angela határozottan.

-          Gondolod? – néztem rá bizonytalanul.

-          Gondolom – vágta rá barátnőm. – Szóval merre menjünk?

-          Akkor egy kicsit az erdő mélye felé. Van ott egy nagyon kellemes kis tisztás vad virágokkal. Szeretek oda kimenni, és virágot szedni.

-          Akkor vezess minket – vágta rá Brian.

-          Rendben, erre gyertek – indultam el a tisztás felé. Egyszerűen csodálatos volt, hogy megint hallottam a madarak csicsergését, és érezhettem a friss erdei levegőt, ahogy belekap a hajamba. Nem is telt sok időbe, és már oda értünk a réthez. Azonnal kiszaladtam a napsütésbe, és kényelmesen elheveredtem a virágok között. – Ez egyszerűen mennyei – sóhajtottam fel, majd átadtam magam az erdő hangjainak és illatainak.

-          Kedvesem, ideje indulnunk? Karold át a nyakam – hallottam meg Brian halk hangját.

-          Mi történt? – pislogtam fel rá fáradtan.

-          Semmi gond, csak egy kicsit elaludtál – válaszolta bátyám kedvesen.

-          Oh, mostanában előfordul néha – kulcsoltam a karjaimat Brian nyaka köré.

-          Akkor talán ezért nem akar téged Alec és Marcus kiengedni a várból – állapította meg bátyám. – Ebben a formában tényleg veszélyes lehet.

-          Szívesen leszek önkéntes kísérője, és testőre, ha ezen múlik – ajánlkozott azonnal Angela. Mindig annyira kedves és önzetlen volt, amióta csak ismerem.

-          Ez majd megbeszéljük, hogyha visszaértünk a várba – dörrent szerelmem ideges hangja. – Hogy a fenébe képzeltétek, hogy kiszöktetitek a várból? – kérdezte dühösen.

-          Nem zárhatják kalitkába – vágta rá testvérem. – Nem fogoly, nem tett semmi rosszat.

-          Nem azért van bezárva, mert fogoly, hanem azért, hogy biztonságban legyen – válaszolta Alec ellentmondást nem tűrve. – Bár az ötlet, amit Angela felhozott tetszett – állapította meg. – Hogyha tényleg vigyáznál rá mindig, amikor kimegy, akkor kiegyezhetünk heti három kiruccanásban – mondta határozottan.

-          Részemről, már el is fogadtam az ajánlatot – ásítottam fel. Majd hagytam, hogy bátyám visszavigyen a szobámba, és befektessen az ágyba. – Alec? – nyújtottam felé a kezem, miután Angela és Brian kimentek a szobából.

-          Hogy képzelted ezt, Heather? Tudod, hogy mennyire aggódom értetek – kezdett bele Alec a leszidásomba.

-          Alec, megfojtasz, amióta gyermeket várok, vagyis várunk – ültem fel. Most az egyszer határozott leszek, és elmondom neki a véleményemet. – Mondd csak, mióta nem voltunk együtt? Vagy már nem is kívánsz engem? Vagy mikor mentünk el utoljára vacsorázni, vagy csak úgy sétálni az esti városban? Én nem vagyok képes hónapokon keresztül bezárva élni.

-          Igen, tudom, Brian is rávezetett erre a tényre, amikor megérkeztek – sóhajtott fel szerelmem. – Most már tudom, hogy nagyon is túlzásba vittem az aggódást, és még egyszer nem szeretnék ebbe a hibába esni, úgyhogy megbeszélem Angelával, hogyha tényleg elkísér téged, akkor bármikor kimehetsz a várból, én egyetlen egy szót sem fogok szólni. Rendben lesz így?

-          Természetesen – vágtam rá egy hálás mosoly kíséretében. – Egyébként pedig, hogyha esetleg te is ráérsz, akkor nagyon szeretném, ha te vinnél ki olykor – ajánlottam a lehetőséget.

-          Nagy örömömre fog szolgálni, ha néha én is kísérhetlek téged – bólintott rá azonnal. – Most viszont aludj egyet, mindjárt leragadnak a szemeid – nézett rám gyengéden.

-          Rendben van – helyezkedtem el kényelmesen az ágyunkban, majd néhány pillanattal később el is nyomott az álom…

(Marie szemszöge)

Már fél éve, hogy felvettek a képzőbe, ahová mindennél jobban szerettem volna bejutni, és Timnek is sikerült bejutnia az iskolába, amit kinézett magának. Eddig a lányok kollégiumában laktam, és Tim is koleszos volt, most viszont nagy dolog történt. Olyasmi, amire egyáltalán nem számítottam még egy ideig. Apa tegnap meglátogatott anyával, és Tim szüleivel, és átadtak nekünk két kulcsot. Két nagyon fontos kulcsot. Az egyik kulcs azt a Nissant nyitja, amit ajándékba kaptunk, hogy könnyen eljussunk reggelente az iskolába. A másik kulcs pedig azt a gyönyörű hatvan négyzetméteres lakást nyitja, amit a szüleinktől kaptunk, hogy együtt élhessünk itt, amíg el nem érkeznek a szünetek, amikor természetesen hazamegyünk. Ki gondolta volna, hogy apa a szigorú „csakis a leánykollégium jöhet szóba” után maga adja át a szerelmemmel közös lakásunk kulcsát? Egyszer egyszerűen fantasztikus érzés volt. Nem csak a lakás és az autó, hanem az, hogy apa ezzel kijelentette, hogy végérvényesen eldöntötte, hogy tökéletesen megbízik bennünk. Ennél csodálatosabb ajándékot még életemben nem kaptam, ebben tökéletesen biztos vagyok.

-          Minden csomagod itt van? – kérdezte Tim, amikor az utolsó bőröndömet is betette az autóba.

-          Igen, minden megvan, és ki is jelentkeztem a kollégiumból, úgyhogy mehetünk – pattantan be boldogan az autóba.

-          Helyes – szállt be ő is mellém, és már el is indította a motort, hogy minél előbb visszaérjünk a közös kis lakásunkba. Már alig vártam, hogy kipakoljam a bőröndjeinket, amíg Tim mindent beüzemel a lakásban. Ez a mi igazi közös életünknek a kezdete. – Akkor menjünk haza – fűzte még hozzá. Majd elindult a lakásunk felé. Nem kellett sok idő, hogy odaérjünk, ugyanis a kis otthonunk mindössze tíz perce volt az iskolámtól autóval, ami azt jelenti, hogy Tim iskolájától nagyjából negyed órára. – Én beviszem a csomagokat, te csak nyisd az ajtót, rendben? – nézett rám kérdőnk, amikor leállította motort.

-          Tökéletes – bólintottam rá azonnal. – Majd kár ki is pattantam az autóból, és kinyitottam az ajtót. Majd megnyomtam a liftgombot is, hiszen az ötödiken lakunk, és oda azért kényelmesebb lifttel felmenni. Főleg, hogy csomagjaink is vannak.

-          Köszönöm – pillantott rám szerelmem hálásan, amikor kitártam előtte az ajtót.

-          Nagyon szívesen – biccentettem vigyorogva. Annyira izgalmas volt a közös életünk kezdete. Még csak próbálgatjuk a szárnyainkat, de talán pont ezért van benne ilyen sok izgalom. Legalábbis az én szemszögemből. Bár szerintem Tim is így érez. 

-          Izgatott vagy? – kérdezte tőlem mosolyogva.

-          Az nem is kérdés – bólintottam rá. – Na és te?

-          Még szép – nevetett fel Tim. – Hogy legyen? Azt mondtad, hogy a bőröndöket te szeretnéd kipakolni, addig én mindent beüzemelek a házban. Rendeljünk vacsorát, vagy eszünk néhány szendvicset?

-          Azt hiszem, hogy egy pizza nagyon jó lenne – ajánlottam a lehetőséget. A pizzát mindketten imádjuk.

-          Remek ötlet – vágta rá Tim. – Na és gondolom, hogy jöhet hozzá egy panna cotta is – nézett rám kérdőn.

-          Tudod, hogy az mindig jöhet – bólintottam rá azonnal. Az egyik kedvenc édességem mindig is az volt.

-          Tehát a szokásosat – nevetett fel Tim.

-          Bagoly mondja… - forgattam meg a szemeimet. Hiszen ő is mindig ugyanazt rendeli, nem csak én.

-          Jól van, tudod, hogy csak viccelek – nyomott gyengéd csókot a számra, majd el is tűnt a szobából. A következő pillanatban pedig már hallottam is, ahogy rendeli a vacsoránkat. Én pedig nekiláttam a pakolásnak. Nem tartott sokáig, amíg elkészültem, hiszen pontosan megterveztem már tegnap este, hogy melyik szekrény, és melyik fiók lesz az enyém. Így adott volt, hogy Tim melyik szekrényeket kapja meg. – Hogy állsz, kicsim? – dugta be a fejét kíváncsian Timothy.

-          Éppen most lettem kész – válaszoltam, miközben becsuktam a szekrény ajtaját.

-          Nagyszerű, ugyanis pont most ért ide a vacsora, és beüzemeltem a nappaliban a tv-t, és a dvd lejátszót is.

-          Szuper, és mit nézünk? – kérdeztem kíváncsian.

-          Az utolsó vakáció?

-          Jaj, azt imádom – vigyorodtam el. Egyszerűen fantasztikus az a vígjáték. Külön imádom, hogy rengeteg finom fogás van a filmben, és néhánynak a receptjét nagyjából még el is tudtam csípni film közben.

-          Igen, tudom – bólintott rá Tim. - Nem mellékesen pedig nekem is az egyik kedvencem.

-          Akkor már indíthatjuk is a filmet – kapcsoltam be a lejátszót, Tim pedig betette a lemezt. Majd nekiestünk a vacsinak, és utána a kanapénkon összebújva néztük tovább a filmet. Tökéletes első este volt az új lakásunkban…